Luigi48 novellái és egyéb írásai

sorcier

Kormanyos
Fórumvezető
Kormányos
Kedves Luigi,jol tetted,hogy nem hagytad abba az irast a masodik fejezet utan.
Igaz,hogy szomoru lett a tortenet vege,de sajnos senki sem kerulheti el a sorsat.
 

cat34

Állandó Tag
Állandó Tag
Kedves Luigi!

Ez a történet is nagyon tetszett...bár a "mikulásos" még mindig az első helyen áll :cool:.
Várom további történeteidet, Puszi Kati
 

Luigi48

Állandó Tag
Állandó Tag
Kedves Mindenki! :)
Az igaz, hogy lelkes amatőr firkálgató vagyok, de annyira azért nem. Tegnap éjszaka érkeztünk haza egy húzós olaszországi buszos körutazásból, s emiatt néhány napig akklimatizálódnom kell. Még sajog néhány testrészem, de agyilag sem vagyok topon... ( vajon voltam-e valaha is? ) :(
De a következő történet címe már megvan. "A szomszéd lánya"
Lesznek tennivalóim az elkövetkező napokban, de azért igyekezni fogok. Persze a magam módján... :confused: Ciao !
 

Luigi48

Állandó Tag
Állandó Tag
Gyerekek ! Kénytelen vagyok egy újabb kifogással menteni magam, már ami a tétlenségemet illeti. Néhány napja maródi vagyok, de már kezdek észhez térni és erőre kapni. ( az "észhez térni"-ben azért van némi túlzás)
Végső határidő: a hét vége. Ha ezt nem tudom tartani, keményen leszidom magam. :) Becs szó.
 

Luigi48

Állandó Tag
Állandó Tag
A szomszéd lánya. 4/1 fejezet.

Azon a szép verőfényes szeptemberi reggelen, - amikor háromnegyed nyolckor kiléptek a János utcai ház kapuján és elindultak a Belvárosi Iskola irányába, - mindketten boldognak látszottak. Örömük felhőtlen volt, hisz ez volt az első olyan nap, amikor szülői felügyelet nélkül indulhattak útnak, mert ezt az útszakaszt az előző héten még csak a mamájuk védőszárnyai alatt tehették meg.
Ez a szülői aggodalom két első osztályos gyerek esetében érthető is volt.
– Az iskola felé a Mária utcának ezen az oldalán menjetek, ahol most is megyünk, de hazafelé az ellenkező oldalon gyertek, hogy mindig lássátok a szembejövő autókat és a lovaskocsikat. – oktatta őket Makayné, a kislány édesanyja.
– És ne a Király utca felé jöjjetek haza, mert akkor megállnátok minden kirakat előtt, és emiatt késnétek, mi meg csak aggódnánk miattatok. – tette hozzá gyorsan a fiú mamája.
A gyerekek hamar betanulták az útvonalat, és minden rendben ment. A János utca és az iskola alig tízpercnyi járásra volt egymástól. Csak fel kellett kanyarodniuk jobbra a Mária utca felé, majd ott balra fordulva egyenesen tovább a Széchenyi tér északkeleti sarkáig, ahonnan már látszott a Belvárosi Általános Iskola vastag falú patinás épülete.
A két gyerek, - Makay Magdi és Kalmár Peti – alig, hogy kiléptek az utcára, máris megfogták egymás kezét, és csak az iskola kapujában engedték el a másikét. A hazafelé tartó utat is kéz a kézben tették meg, hiszen a szüleik a lelkükre kötötték, hogy egész úton, - odafelé és vissza is, - nagyon vigyázzanak egymásra. És ezt ők be is tartották.
Ezt a kéz a kézben való iskolába menést a gyerekek természetesnek vették, és nem nagyon értették, hogy néhány osztálytársuk miért kezd csúfolódni ezen?
– Szép szerelmes pár, mindig együtt jár! – ezt mondogattak nekik vigyorogva, amikor a tízperces szünetben levonultak az udvarra, hogy a friss levegőn fogyasszák el a szüleik által oly gondosan becsomagolt tízórait. Később aztán kiderült, hogy valamelyik nebuló észrevette, hogy ezek egymás kezét fogják akkor is, ha jönnek, akkor is, ha mennek, és erről beszámolt a többieknek is. Az irigykedők szerint nem volt nekik elég, hogy egy padban ültek és a szünetekben is egymás mellett ácsorogtak, még az iskolaudvarban is kézen fogva járkáltak fel, s alá. Magdi az ilyen gyerekes csúfolódás hallatán a feje búbjáig elpirult, de Peti inkább valamiféle büszkeséget érzett amiatt, hogy az osztály legszebb lánya, Makay Magdi lett az ő kis védence. Ez a kvázi testőrszerep nagyon tetszett neki.
Aztán egy idő után, ezek a megjegyzések szép lassan elhalkultak, majd az első osztály befejezésekor meg is szűntek. A csoda ezzel véget ért.
Sőt, a fiúk többsége követni kezdte Peti példáját, s mire a második osztályba léptek, szinte minden fiúra jutott egy-egy kis védenc, és onnan kezdve a negyedik osztály elvégzéséig ezek a párocskák úgy intézték a dolgot, hogy egymás mellett ülhessenek a következő évben is.
Nem csoda hát, hogy ötödiktől kezdve, amikor a koedukált osztályok megszűntek, az újonnan kialakult felállásnak a nebulók többsége egyáltalán nem örült. Persze, elsősorban a fiúk voltak csalódottak. Ez az érzés az ő részükről teljes mértékben érthető volt, mert mégiscsak kellemesebb volt a megelőző négy évben egy helyes lány arcán vagy alakján legeltetni a szemüket, mint most az előttük ülő fiúk hátát bámulni fél napon keresztül.
Mert ettől fogva csak a nagyszünetben követhették azokat a változásokat, amelyeken a lányok az elkövetkezendő években keresztülmentek. A kamaszodó fiúk hamar észrevették, hogy ezek bizony kezdenek megváltozni, megszépülni, formásodni, nagylányokká válni. Már másképp fésülték a hajukat, csinosabb ruhákban kezdtek iskolába járni, és a fiúkkal szembeni magatartásuk is megváltozott. Zavarukban már nem vihorásztak idétlenül, ha valamelyik fiú olyat mondott, vagy csinált, amitől korábban elpirultak. Ez a pár év lett az az időszak, amikor a lányok nagy hirtelen érettebbekké és komolyabbakká kezdtek válni a hasonló korú fiúknál.
Magdi és Peti esetében is történt valami változás. Ötödikben, - annak ellenére, hogy minden nap bevárták egymást az iskola kapujában, - már nem kéz a kézben mentek hazafelé. Egyikük sem tudta volna megmondani, hogy ez miért lett így, s bár látszott rajtuk, hogy mindketten furcsállják a dolgot, ezt hangos szóval nem említették. Mintha szégyellték volna, pedig nem így volt.
Szerencsére ez az állapot nem tartott sokáig, mert a fiú kiagyalt valamit, s ezzel végleg megoldotta a problémát. De ehhez valamilyen jármű segítségére is szüksége volt, mert nélküle a trükk nem működött volna. Aztán egy szép napon, - amikor hazafelé tartva a Janus Pannonius gimnázium magasságába értek, - végre eljött az alkalom, hogy Peti kipróbálja, beválik-e az, amit kiötlött?
Szerencséje volt, mert pont jött velük szemben egy olyan teherautó, amely vészesen közel került a járdához, így aztán, - természetesen óvó szándékkal - megragadta Magdi kezét.
– Vigyázz! Ez úgy hajt, mint egy őrült. – figyelmeztette a lányt a veszélyre és villámgyorsan beljebb húzta. Magdi rémült arcot vágva húzódott közelebb hozzá, s többé el sem engedte a fiú kezét, sőt, hazáig erősen szorította.
Másnap, amikor Peti ismét eljátszotta vele ezt a dolgot, azonnal rájött arra, hogy a fiú miért rendezte úgy, hogy ő menjen a járda külső részén, de csak mosolygott magában, mert az volt az igazság, hogy tetszett neki Peti próbálkozása.
Ám, hogy ne maradjon el a fiútól, ő is kitalált valamit, amit néhány nap múlva alkalmaznia is kellett. Ezt a kitalált szöveget akkor dobta be, amikor egyetlen autó sem került oly vészesen közel a járdához, hogy Peti megmenthesse őt.
– Furcsa, hogy ma ilyen kevés autó jár erre, nem? – sóhajtott fel kissé szomorkás hangon, de amikor Peti felé fordult, huncut kis mosolyra húzta el a száját.
Magdi ezen megjegyzését hallva a fiú szíve nagyot dobbant. Ezt a mondatot nem lehetett félreérteni. A célzás talált. Azonnal a tenyerébe fogta a lány kezét. Még az ujjait is összekulcsolta az övével, amit Magdi szívesen el is tűrt. Pár lépés után, amikor egymásra néztek, nem szóltak semmit, csak cinkosan összemosolyogtak. Ettől kezdve nem volt szükség semmiféle trükkre, a dolog magától működött.
Talán azon a napon érezték először azt, hogy ez amolyan diákszerelem féle lehet? Valami olyan, eddig ismeretlen vonzalom, amit azelőtt még sohasem éreztek egymás iránt?
Hát persze. Mi más is lett volna, mint egy ártatlan, szép diákszerelem?



A János utcai házban csak a Makay és a Kalmár család lakott. A ház mögötti kis udvar végén egy magas kőkerítés volt építve, mely egy Mária utcai ház telkével volt határos. Az udvar közepén egy terebélyes hársfa díszelgett, alatta ovális műanyag asztallal és székekkel. Hátul, a kőfalnak építve állt a két faház, amely ekkora már, mint szerszámos kamra funkcionált. Az udvar szabad részében virágágyások és kisebb bokrok tették még hangulatosabbá ezt a kis oázist. A ház konyha és fürdőszoba ablakai az udvarra nyíltak, a szobai négy ablak az utcára nézett. A kapualjból jobbra nyíló üvegezett tölgyfaajtó Makayék lakásába vezetett, a vele szemben lévő pedig Kalmárékhoz. A két lakás egyforma méretű volt, és tükörképe egymásnak.
A pincék lejárata az udvarból nyílott, a padlásra vezető falépcső szintén.
Mindkét gyerek ebben a házban született, 1961 nyarán. A két anyuka, Makayné, akinek a keresztneve Olga volt, és Edit, Kalmár Pál felesége, már az első perctől kezdve barátnőkké váltak. A két fiatalasszony jól megértette egymást. Egy azon időben izgulták végig a terhességüket, együtt aggódtak és bátorították egymást mindvégig. Amúgy is szép volt minkét asszonyka, de ahogy gömbölyödött a pocakjuk, valahogy még szebbekké váltak. Jól állt nekik az áldott állapot. Büszkén is viselték sorsukat.
Magdi július legvégén született, s rá két héttel Peti is napvilágot látott. Nagy volt a boldogság a János utcai kis házban. A nagyszülők is feljöttek vidékről. Egy hétig ott laktak náluk, hogy a nagymamák rutinja átsegítse a két fiatalasszonyt a kezdeti nehézségeken. Rá is fért a segítség mindkettőjükre, mégis, alig egy hét leforgása alatt megtanulták, miként kell bánni egy újszülött csecsemővel. De emellett, egy csomó más dolgot is elsajátítottak, olyanokat, amiket egy tapasztalatlan kismamának feltétlen tudnia kellett.
Mint már említettem, a két fiatalasszony remekül kijött egymással, de a két férfi esetében más volt a helyzet. Annak a ténynek - hogy ők ketten csupán szomszédok voltak, de soha nem váltak barátokká, - két oka is volt.
De egyikről sem Kalmár Pál tehetett. Ő egy szelíd, halk beszédű, segítőkész ember volt, akit mindenki kedvelt. A munkahelyén szerették, elismerték és tisztelték a kollégái. A Sophiane Gépgyárban esztergályosként kezdte, de tudása és szorgalma elismeréseként két év múlva művezetővé lépett elő. Később magasabb beosztásba helyezték volna ha belép a pártba és elvégzi a Marxista - Leninista Egyetemet, de ő udvariasan visszautasította ezt a lehetőséget.
– Ne haragudjon párttitkár elvtárs, de még nem érzem magam politikailag elég érettnek ahhoz, hogy részt vegyek az üzemi pártéletben. – mentegetőzött úgy, mintha ezt komolyan is gondolná. Pedig nem. Egyszerűen nem akart részt venni a politikában. Nem volt ő a rendszer ellen, de mellette sem. A családját, a munkáját, a barátait, a kollégáit, és általában az embereket szerette, nem a fennálló rezsimet. Velük szemben közömbös volt. Bár ez utóbbit nem kürtölte világgá, a szomszédja mégis tudott róla.
Nos, ez volt az egyik ok, amiért Makay Ferenc neheztelt rá. Ő nem úgy állt a dolgokhoz, mint a másik, mert mindig is többre vágyott.
– Pali, te nagy butaságot csináltál. Látod, én megragadtam a lehetőséget. Beléptem a pártba, elvégeztem a Marxistát, és most osztályvezető vagyok a Dohánygyárban, szép fizetéssel. Így kell ezt csinálni. – oktatta ki aznap este, amikor tudomást szerzett minderről.
Szomszédja elnézően mosolygott, és csak ennyit mondott.
– Már ne is haragudj Feri, de én nem értek a karrierépítéshez.
Makay Ferenc másik oka a távolság tartására az volt, hogy Kalmár Pált túl jóképűnek tartotta, s ez féltékennyé tette őt. Mindig is utálta a jókiállású és jómodorú férfiakat, mert ő másmilyen volt. Amikor még csak udvarolt Olgának, gyakran megesett, hogy féltékenységi jelenetet rendezett, ha valamelyik szórakozóhelyen, vagy akár az utcán ránézett valaki a lányra. Oka nem volt, hogy ezt tegye, hisz Olga szerette őt. Amikor összeházasodtak, némileg javult a helyzet, ám amikor Kalmárék megörökölték a szemközti lakást és beköltöztek, nem nézte jó szemmel, hogy fiatal szomszédja – a külsejét és a modorát tekintve is - különb nála. Pedig meggyőződhetett arról, hogy Palit csakis a munkája és a családja érdekli, - s ettől egy kissé meg is nyugodott, - ám ennek ellenére nem fogadta el barátként.
Az alaptermészetén képtelen volt változtatni.
A két asszony is érezte, hogy a férfiak kapcsolata nem olyan felhőtlen, mint az övék, de ennek okát nem feszegették. Rájuk hagyták. Annak viszont örültek, hogy a gyerekek milyen remekül kijönnek egymással.
– Azért nagyon jó érzés látni, ahogy segítik és vigyázzák egymást szinte már óvodás koruk óta. És az is nagy szerencse, hogy négy éven keresztül egy osztályba jártak. – jegyezte meg egyik szombat délután Kalmárné, amikor a kerti széken üldögélve kávézgattak Olgával. – Szinte olyanok, mint két testvér.
Edit mosolyogva hallgatta a másikat. Teljes mértékben igazat adott neki. Valóban jó, hogy így állnak a dolgok. Mindkét gyerek jól tanul, okosak, szépek, szerények, és jól neveltek.
– Azt mondod, olyanok, mint két testvér? – nézett fürkésző szemekkel Olgára – De mi van, ha annál is többek? Hm? Te nem vettél észre semmit? Már nem kisgyerekek, hisz jövőre gimnazisták lesznek.
– Hát nem is tudom… - tétovázott a másik. – Azt már észrevettem, hogy néha nem úgy néznek egymásra, mint két barát, vagy szomszéd gyerek. Főleg akkor, amikor kissé hosszabb időre egymáson felejtik a szemüket… de ez még nem jelent semmit. Bár a kislányomat megértem, mert a fiatok tényleg nagyon jóképű srác – nevette el magát Olga.
Edit egy pillanatig büszkén kihúzta magát, de csakis a dicséret miatt.
– Köszönöm a bókot Peti fiam nevében is. – mosolygott barátnőjére, majd miután kiitta a kávé maradékát, sietve hozzátette. - Tudod drágám az a helyzet, hogy én meg Petivel értek egyet, mert Magdi gyönyörű kislány. Csak rá kell nézni, s máris rajta felejted a szemed. És mondd csak. Te nem gondoltál arra, - legalább is az utóbbi időben, - hogy mi van akkor, ha ez a két gyerek a későbbiek folyamán komolyan egymásba gabalyodik? Mit szólnál ehhez?
Edit azt hitte, hogy Olgát váratlanul érte ez a kérdés, mégis azt olvasta le az arcáról, hogy nem lepődött meg igazán.
– Bevallom, én is gondoltam erre az eshetőségre, és mondhatom, fura egy érzés volt. Csak azt bánom, hogy ezt a dilemmát megosztottam Ferivel is, mert ő nagyon hamar lezárta a témát. Szinte méregbe gurult, amikor szóba hoztam előtte a dolgot. Csak azt nem értem, hogy miért?
– Hát igen. Megértelek. Ferivel néha nehéz szót érteni. Ám ettől függetlenül a helyzet, vagyis a lehetőség fennáll, és ezt nem lehet elvitatni. – paskolta meg nyugtatóan a másik kezét – De nekem kimondottan tetszik ez a szituáció. Peti és a szomszéd lánya. Ez jó, nem? De azért nem veszem túl komolyra a dolgot, mert lehet, hogy félreértünk mindent, és az egészben nincs semmi.
– Azt hiszed, mindketten tévedünk? – gondolkodott el Olga ezen a kijelentésen. – Talán igazad van, és ez valójában nem más, mint egy mulandó diákszerelem, amely oly sokunkkal megesett, aztán szépen el is felejtődött? Hát nem is tudom, mit gondoljak. Jaj, Magdikám, pedig már kezdtem beleéltem magam.


Magdi és Peti persze semmit sem tudtak erről a beszélgetésről. Ők most a sikeres tanévzárás miatt izgultak, bár ok nélkül, hisz tudták, hogy mindketten kitűnő eredménnyel fognak zárni. Sőt, már azt is tudták, hogy Peti a Nagy Lajos gimnáziumban, Magdi pedig a Janus Pannoniusban folytatja a tanulmányait.


’75 tavaszán mindkét nyolcadik osztály fülébe jutott, hogy a tanévzáró ünnepélyt követően lesz még egy amolyan búcsú osztálykirándulás, amelynek végcélja a zánkai úttörőtábor lesz. Ez az üdülés azért vált lehetővé, mert a tanév végére az osztálypénz, - megtoldva a központi támogatással, - olyan komoly összegre rúgott, amely fedezte az egyheti nyaralást. A szülőnek csupán a költőpénzről kellett gondoskodni.
Nagy volt a lelkesedés mindkét osztályban. Peti egyik kedvenc osztálytársa és barátja, Kiss Endre, - aki szintén jó eszű gyerek volt, – különösen fel volt dobódva.
– Öregem! Most gondolj csak bele. Egy hétig harminc csaj közül válogathatok! Illetve csak huszonkilenc közül, mert egyikük már rég foglalt, ha jól vagyok értesülve. – kacsintott rá cinkosan.
– Így igaz Bandi. Ő már azóta foglalt, amióta megszületett. - hagyta jóvá Peti az utolsó megjegyzést.


Június negyedik hetébe léptek, amikor a 61 gyerek, a két osztályfőnök, valamint a rajztanár és az énektanárnő, - akik egyébként férj és feleség voltak, - hétfőn kora reggel alaposan felmálházva nagy lelkesen vonatra szálltak. A csoport számára egy külön szerelvény volt biztosítva.
Székesfehérváron át kellett szállniuk a Budapestről Tapolcára közlekedő vonatra, amely a zánkai úttörőtábor előtt is megállt. Miután mindenki elfoglalta a szállását, a gyerekek be lettek terelve az étterembe, ahol tudatták velük a házirendet, majd szabadjára engedték őket.
– Hétkor vacsora! Addig fürödjetek egy nagyot. De azt melegen ajánlom, hogy mindenki pontosan vissza is érjen! – kiáltott utánuk valamelyik tanár, de ezt a figyelmeztetést nem biztos, hogy mindenki hallotta…
 
Utoljára módosítva a moderátor által:

imrucika

Állandó Tag
Állandó Tag
Tisztelt Barátom!
Nagyon jó indítás után még jobb folytatás dukál.Már ha egyáltalán ezt tudod überelni.......Viszont felkészülhetsz,hogy művedet figyelemmel és kritikusan fogom olvasni,hisz épp korosztályomról szól,emiatt kiemelt érdeklődéssel követem eseményeit.Megjegyzem....tetszik.Üdv.
 

Luigi48

Állandó Tag
Állandó Tag
A szomszéd lánya. 4/2 fejezet.
Az úttörőtáborban persze nemcsak Pécsről érkeztek gyerekek, az ország minden tájáról voltak itt bőven. Mire a mi gyerekeink magukra vették a fürdőruhát és leszaladtak a partra, már több száz nebuló lubickolt, ugrándozott, és visongott a vízben.
Peti és Magdi nem rohant. A lány természetesen megváratta a fiút, mint ahogy ez hasonló esetben lenni szokott bárhol a világon. A lányok már csak ilyenek…
De emiatt nem kapott feddést. Sőt! Amikor az új egyrészes fürdőruhájában megjelent, a fiúnak tátva maradt a szája, hisz tavaly nyár óta nem látta a lányt hasonló szerelésben. Már egyáltalán nem látszott kislánynak. Amikor a vízpart felé sétálva Magdi feléje fordult és ránézett azokkal a szép zöld szemeivel, hangos szavakkal mondta ki, amit látott.
– Hogy te milyen szép vagy! – szaladt ki a száján, mire a lány a feje búbjáig elpirulva kapta el róla a tekintetét.
– Ezt most komolyan mondod? – kérdezte nagy zavarában a haját igazgatva.
– Igen. És nagyon jól áll neked az új fürdőruha is. – válaszolt Peti valamivel nyugodtabb hangon, mert ezt a pár szót már sokkal könnyebb volt kimondania.
Ezután sokáig meg sem nyikkantak.
Két tizennégy éves tinédzsernél azonban ez az állapot nem tart olyan sokáig. Amikor leértek a partra, már az sem zavarta őket, hogy bámulóik is akadnak. Ez nem is volt olyan nagy csoda. Peti, a nyolcadik osztály végére százhetven centisre nőtt, de amellett kellő izomzat is rakódott rá, a hangja pedig a mutálásnak köszönhetően szinte fiatalemberessé vált. Sűrű hullámos barna haját az akkori divatnak megfelelően, baloldalt elválasztva viselte. Jóképű srác volt, az kétségtelen. Több lány is megbámulta.
Ami pedig Magdit illeti, az ő formásan gömbölyödő, már-már nagylányos alakja és ragyogóan szép arca szinte mágnesként vonzotta a fiúk vizslató tekintetét.
– Elúszunk a bójákig? Alig húsz-harminc méter az egész, de vigyázz, mert ott már mély lehet a víz. – fordult Peti a lány felé, majd választ sem várva futni kezdett a víz felé. Magdi nevetve követte.
A víz kellemesen hűs volt, és már a part közelében is hasig ért. Kikerülték a tó szélén lubickoló gyerekeket, aztán úszni kezdtek. Peti másfél méterrel előbb ért ugyan a bójasorhoz, ám ennek okát, a lány meg tudta magyarázni.
– Könnyű volt megelőznöd, hiszen öregebb vagyok nálad! - tudatta a fiúval.
– Hát persze! És ha jól tudom, pontosan két héttel. – kapaszkodott bele a fiú az egyik bójába. - De azért ugye megengeded, hogy tegezzelek? – vigyorogta el magát.
– Peti, menj a víz alá! – nevette el magát a lány, de a másik szó szerint vette. Amikor a fiú alámerült , egy rövid ideig nyitott szemmel figyelte, ahogy Magdi kalimpál a lábaival, hogy ne süllyedjen el, aztán gondolt egyet, és hirtelen megcsiklandozta a talpát.
A víz alatt is hallotta a lány sikongását, mire gyorsan a felszínre úszott, és ijedt képet vágva kérdezte.
– Te is láttad ezt a dögöt, Magdi? – nézett rá aggódva.
– Mit kellett volna látnom? – kérdezett vissza a lány. – Nem láttam semmit, de valami megszúrta a talpam!
– Á, ne aggódj, csak egy polip volt, de elzavartam. – próbálta megnyugtatni, ám nem sok sikerrel, mert Magdi azonnal elkezdett kifelé úszni. Néhány tempó után azonban lefékezett, és elnevette magát.
- Te most csak rám akartál ijeszteni ugye? Most jövök rá, hogy a Balatonban nincs is polip. Pedig először még el is hittem.
– Bocs, csak kíváncsi voltam, hogy reagálsz. – mosolygott rá Peti, majd amikor Magdi elfordította a fejét és a part felé nézett, hirtelen arcon puszilta. Ez volt az a pillanat, amikor a lány egy nap alatt másodszor is elpirult, ám rosszalló megjegyzést nem tett. Amikor lassú ütemben úszni kezdett a part felé, a válla felett visszaszólva hívta a fiút.
– Feküdjünk ki a partra, és napozzunk egyet. Nemsokára mennünk kell vacsorázni.

A táborlakók alig vették észre, hogy a milyen gyorsan múlnak a napok. Az idő végig kegyes volt hozzájuk. A víz csodálatos volt, az ellátás bőséges és finom. Aki akart, még repetázhatott is. Csak süteményből és fagyiból nem.
Peti már a harmadik napon csokoládébarna színt vett fel, és Magdi kényes bőre is szépen lebarnult. Most nem égett le olyan fájó vörösre a háta és a válla, mint ahogy az a korábbi években lenni szokott.
A táborlakók legnagyobb sajnálatára azonban eljött az utolsó nap is. Másnap délelőttre már egy új transzport érkezését várta a táborvezetés. A búcsúesten, a tábortűz körül a gyerekek hol nagyokat nevetgéltek jókedvükben, hol pedig szomorkodtak amiatt, hogy milyen hamar lejárt az idő.
Peti és Magdi egy idő után félrevonultak. Kerestek a parkban egy padot ahová letelepedtek és arról kezdtek el beszélgetni, hogy milyen felejthetetlen élmény volt valamennyiük számára ez az egy hét itt Zánkán.
– Milyen jó annak, akinek van egy kis nyaralója a Balcsin! – sóhajtott fel a lány.
– Az biztos, mert akkor egész nyáron itt lehet. – bólintott rá Peti – Majd ha dolgozni kezdek, azonnal nekiállok pénzt gyűjteni és veszek egyet.
– Hát arra még várhatunk pár évet. De ha már én is dolgozni fogok, szívesen besegítek jó? – mosolygott rá Magdi, miközben hosszan a fiú szemébe nézett.
Peti egy darabig gyönyörködve viszonozta a lány tekintetét, aztán szép lassan odahajolt hozzá és finoman megpuszilta a száját.
– Mit csinálsz? – riadt meg a lány.
– Én? Semmit. – bizonygatta a fiú ártatlan hangon, majd ugyanazt megtette másodszor is. Erre a lány már másképpen reagált.
– Már megint kezded? – szól rá halkan, ám Peti jól érezte, hogy ez most nem egy visszautasítás volt. Amikor harmadszor is odahajolt, Magdi végre megadta magát és együttműködött abban, hogy ebből szájra adott pusziból, - amely talán kissé ügyetlenül és rutintalanul lett kivitelezve – végre egy igazi csók legyen.

Amikor a pécsi Nagyállomáson a társaság leszállt a balatoni vonatról, nagy búcsúzkodás kezdődött. Osztálytárs az osztálytárstól, tanárok a diákoktól és egymástól, valamint fiúk a lányoktól köszöntek el, akár egy kézfogással, akár egy gyors öleléssel. Még néhány könnycsepp is kicsordult.
Ezt követően mindenki összekapta magát, és felszállt a neki megfelelő járműre. Volt aki buszra szállt, volt akit kocsival vittek haza, néhányan pedig taxiba ültek.
Petiék a Széchenyi téren szálltak le a mecseki buszról, és úgy kilenc óra körül értek a János utcába. A kapualjban, - mielőtt még elváltak volna, - átölelték és megcsókolták egymást.
Most bárki mondhatja azt, hogy ez a búcsúzási forma túl korai volt két tizennégy éves kamasz esetében, de nincs igazuk. Mert ők ketten, - még ha nem is mondták ki hangos szóval, hogy szeretik egymást, - jól tudták, hogy ez így van.

A nyár végére mindkét gyereket „felöltöztették”. Petinek új hosszúnadrágokra volt szüksége, mert valamennyit kinőtte, de hosszú ujjú ingek is kellettek neki, mivel a régiek úgy néztek ki rajta, mintha összementek volna a mosásban. És kapott egy új ünneplős öltönyt is, meg két pár félcipőt, mert a lába is megnőtt.
Természetesen Magdi ruhatára is kellő odafigyeléssel lett felújítva. Ezen kívül mindketten kaptak egy-egy új, bőrből készült, komoly aktatáskát. Akkoriban még hírből sem ismerték az iskolai hátizsákot, amely manapság oly népszerű a diákok körében.
Ami a két fiatal tanulmányi eredményét illeti, nem volt probléma. Meg volt a saját tanulási technikájuk, ami csupán abból állt, hogy odafigyeltek az órán a tanár magyarázatára. Ennyi elég volt arra, hogy a tanóra végére félig megtanulják az anyagot. Otthon aztán nagy odafigyeléssel elolvasták a tankönyvben leírtakat, - különös figyelmet fordítva az apró betűs részekre is – és ettől kezdve nem volt gondjuk.
Dolgozatírás előtt ők is készítettek „puskát”, amit ugyan soha fel nem használtak, ám mégis hasznosnak bizonyult abból a szempontból, hogy mialatt megírták, szinte tökéletesen beléjük vésődött az adott témakör.
Időközben Petiből Péter lett… A tanárok eleinte Petinek szólították, de igen hamar áttértek a Péter megszólításra. Talán úgy gondolták, hogy egy ilyen komoly, jól tanuló fiatalemberhez ez jobban illik? Mindenesetre a fiúnak tetszett a dolog.

A János utcai házban tovább folyt az élet. A két anya – most, hogy a gyerekek gimnazisták lettek, - úgy gondolták, ezután mindkét családnak több pénzre lesz szüksége, s ezért elhatározták, hogy sokévi kihagyás után ismét munkába állnak. Olgát szívesen látták a Ruhaipari Szövetkezetnél, ahol érettségi után anyagkönyvelőként kezdett el dolgozni, Edit pedig az OTP Színház téri fiókjánál kapott munkát, mint személyi kölcsönökkel foglalkozó ügyintéző. A két asszony továbbra is barátnőként szerette egymást, ám a férfiak azóta sem kerültek közelebb egymáshoz.

Kalmár Pál a szemellenzős politikai nézetei és a felettébb ostobának tűnő kinyilvánulásai, valamint az oly gyakran előforduló durva és arrogáns viselkedése miatt nem kedvelte a másikat. Azt sem nézte jó szemmel, hogy szomszédja minden ok nélkül és igen gyakran teremti le Olgát, sőt néha még Magdival is gorombán beszél. Rádöbbent arra, hogy Makay abban a hitben él, hogy mindenben neki van igaza, s az ellenvéleményt nagyon nehezen tűri.
Annak viszont kimondottan örült, hogy Olga is elhelyezkedett, így legalább addig is nyugta van a férjétől, amíg ő az ügyfelekkel foglalkozhat.
Makay Ferenc, a rendszer dicsőítője viszont azt nem tudta megemészteni, hogy a szomszéd házaspár békében és szeretetben él, de azt még nehezebben viselte el, hogy a férfi képes őt megmosolyogni, amikor politikai szemináriumot akar neki tartani a vén hársfa alatt. De volt itt még valami.
Amikor a tudomására jutott, hogy Magdi és a Kalmár gyerek egyre többet foglalkozik egymással, s szinte minden szabad idejüket együtt töltik, többször is kinyilvánította nemtetszését.
– Mi a bajod ezzel a fiúval, mondd meg! Nagyon helyes, és okos fiatalember. Miért baj, hogy udvarolgat Magdinak? – értetlenkedett ilyenkor az asszony – Ráadásul Kalmárék nagyon jó emberek. Szeretik Magdit, és Magdi is szereti őket. Örülnöd kellene, de te ehelyett elutasítóan viselkedsz velük szemben.
A férfi nem válaszolt. Nem árulta el, hogy valójában mi baja van Kalmárékkal, de az látszott rajta, hogy amikor a szomszéd család valamelyik tagja szóba kerül, mindig nagyon ideges lesz. S Olga ettől megrémült.
Magdi és Peti - illetve innen kezdve már Péter, - számára külön öröm volt, hogy szinte ugyanazon az útvonalon jártak a gimnáziumba, mint ahogy tették ezt általános iskolásként. A Janus a Mária utcában volt, a Nagy Lajos pedig a Belvárosi Iskola kapujától alig harminc méter távolságra. Csak hazafelé menet változott meg az útjuk, bár ez attól függött, hogy hány órájuk volt aznap. Ha azonos, akkor Magdi lesétált a Hunyadi szoborig, s ott egy padra ülve bevárta Pétert. De az is előfordult, hogy egyszerre értek oda.
Egy szép májusi napon, amikor letelepedtek egy padra, Magdi előhozakodott egy régi emlékkel.
– Képzeld el, pár nappal ezelőtt eszembe jutott valami. Még óvodások voltunk, vagy talán első osztályosok? De nem is ez a lényeg. Te, ha jól emlékszem, egy tűzoltóautót tologattál a kerti asztalon, én meg azzal a szép nagy hajas babámmal játszottam. És akkor kérdeztem tőled valamit. Emlékszer még erre?
A fiún látszott, hogy erősen gondolkodik az emlékei között kutatva.
– Hát nem is tudom. Annyiszor játszottunk a hársfa alatt…- válaszolt bizonytalanul. – De ha segítesz, talán beugrik.
– Gondoltam, hogy így lesz. – nézett rá Magdi a fejét csóválva, de csak a hangja volt kissé csalódott.
– Különben sem érdekes.
– Dehogy is hagyjuk, szeretném tudni miről volt szó. – csapott le azonnal Péter.
– Hát jó. – mosolyogta el magát a lány. – De most olyan zavarban vagyok. Majd inkább máskor. Már bánom, hogy megkérdeztelek.
– Magdi! Légy szíves, és kezdd már el. – kérlelte őt a fiú – tényleg nagyon kíváncsi lettem. És ha elkezded, azt hiszem, tudom majd folytatni.
– Hát jól van. – egyezett bele mosolyogva a lány. – De vedd figyelembe, hogy akkor még csak öt-hat éves lehettem, mégis meg mertem kérdezni. De talán épp azért voltam olyan bátor. Szóval, ahogy ott játszottunk, egyszer csak rád néztem, és egy nagyon furcsát kérdeztem tőled. És te azonnal válaszoltál is rá. Rémlik már valami?
– Nem, még mindig nem. – vallotta be a fiú őszintén.
– Ezt kérdeztem: - Te Peti! Elárulod nekem, hogy ki lesz majd a feleséged? – bökte ki Magdi végre, miközben zavarában lángvörössé vált az arca.
Péter ámulva nézett rá. Olyan kellemesen bizsergető érzés futott át rajta, hogy legszívesebben felkapta volna a lányt, hogy örömében körbefussa vele a Szentháromság szobrot.
Ezzel egyidőben beugrott neki az a régi kép is.
– Megvan, megvan! – lelkendezett. – Most már emlékszem !
- Szerintem majd te leszel… Ugye ezt mondtam akkor?
– Igen, pontosan ezt válaszoltad. – nézett rá meghatódva Magdi.
Ezután egy jó darabig hallgattak. A lány lehunyta a szemét, s úgy élvezte a májusi Nap melegét.
Péter agya viszont erősen dolgozott. Némi habozás után úgy döntött, hogy most azonnal megkérdezi azt, amire gondol. Rátette a kezét Magdiéra, aki ezt megérezve kinyitotta a szemét, és feléje fordult.
– Szeretnék tőled kérdezni valamit. – hallotta a fiú hangját, amiből rögtön kiérezte, hogy most valami fontos dologról lesz szó.
– Figyelek, mondd ! – bátorította a fiút.
– Csak arra lennék kíváncsi, illetve, hogy...szóval…ha most is megkérdeznéd azt, amit akkor, én… én most is tudnám rá a választ.. – préselte ki végre magából Péter – Csak azt nem tudom, hogy most is megkérdeznéd-e?
Magdi ezt hallva, olyan szorosan ölelte magához Pétert, hogy a fiú alig kapott levegőt.
– Ha eljön az ideje meg is fogom kérdezni, bár szerintem még korai és felesleges. Korai, mert még túl fiatalok vagyunk, és felesleges, mert tudom, hogy te is ugyanazt érzed, amit én. Azt, hogy szeretjük egymást. – tette meg vallomását a lány minden zavar nélkül, bár lehet, hogy mindez a fiú szemébe nézve nehezebben ment volna.
Péter ezek után alig tudott megszólalni. De aztán ő bevallotta, mit érez Magdi iránt.
– Én azóta szeretlek, amióta ismerlek. Persze akkor még nem úgy, mint most. De tudod mi a furcsa az egészben? – kérdezte immár komoly, nyugodt hangon.
– Na, mi? – csillant meg a lány szeme.
– Hát az, hogy ezt ilyen hamar kimondtuk. Úgy értem, alig tizenöt évesen.
- Tényleg! – nevette el magát a lány - Nem is tudom miért nem vártunk vele ötven éves korunkig? – nevetett fel Magdi, majd mielőtt felállt volna a padtól, egy gyors puszit nyomott Péter arcára, amit nyomban vissza is kapott.
– Vegyek neked egy nagy adag fagyit az Éva cukiban? – ajánlotta fel a fiú, amikor a tér alsó sarkán befordultak a Király utcába.
– Köszönöm. És ha van, puncsot és karamellt kérek, nagy tölcsérben! – fogadta el örömmel a meghívást.
Hazafelé sétálgatás közben azonban Magdi tett néhány megjegyzést, amelynek első fele nagyon tetszett Péternek, de a második rész sokkal kevésbé.
– Azt tudod ugye, hogy én nagyon kedvelem a szüleidet? És úgy érzem, ők is engem. – kezdte a lány.
– Anyukám is szereti őket, és ez kölcsönös náluk.
– Igen tudom. – válaszolta a fiú, jóleső érzéssel. – Én is szeretem anyukádat, ő mindig nagyon kedves hozzám. De, ne haragudj, az apád nagyon furcsa egy ember. Mintha neheztelne rám, de anyával és apával szemben is olyan. Csak azt nem tudom, miért?
– Hát épp az a baj. Nem tudjuk mi sem, hogy miért ilyen barátságtalan és mogorva? Anyuval gyakran veszekedik, és néha velem szemben is túl szigorú. Minden ok nélkül, hisz nem csavargok, jól tanulok, és besegítek az otthoni munkába is. – nézett fel Péterre szomorkás arccal.
– Magdi. Szerinted szándékosan viselkedik így? – komorult el a fiú tekintete – Csak nem arra gondolsz, hogy közénk akar állni? Egyáltalán, tudja azt, hogy mi ketten, hogy állunk egymással?
- Azt hiszem, igen. Talán épp anyutól. Mert én megmondtam neki, hogy szeretlek. – csúszott ki a lány száján nagy hirtelen.
– Hogyan? Te elmondtad neki? – állt meg a fiú egy pillanatra. – Na és, mit szólt hozzá?
– Örült és nevetett. És persze elmondta az te anyukádnak is. – tette hozzá a lány. – És képzeled el, nem is volt annyira meglepődve. Állítólag ők ezt már korábban észrevették rajtunk. Az anyák már csak ilyenek. – tette hozzá, s ezzel sikerült is megnyugtatnia Pétert.
– Nahát. ezt nem gondoltam volna! – nevette el magát a fiú megkönnyebbülve. - Ezek szerint ők előbb tudtak róla, mint mi? Ez érdekes. Akkor csak az apádat kell megdolgoznunk?
Magdi nem válaszolt azonnal. Összeráncolt homlokkal lépkedett a fiú mellett, látszott rajta, hogy a megfelelő választ keresi. A kapun belépve megálltak egy pillanatra, s Magdi végre megszólalt.
– Mivel fogalmam sincs, hogy mi a baja a szüleiddel és veled, előbb ennek az okát kellene kiderítenünk. Anyu sem érti az egészet. És ahogy apámat ismerem, ő nem fogja elárulni saját akaratából, hogy miért viselkedik így. – sóhajtott fel reményt vesztve.
– Akkor nincs más választásunk, nekünk kell kideríteni az okát. Öten vagyunk egy ellen. Meg kell őt győzni. Én nem fogom hagyni, hogy miatta elszakadjunk egymástól. – bizonygatta nagy elszántsággal Péter. – Ilyen nincs.
Magdi hálás és elszánt tekintettel nézett a fiú szemébe.
– Remélem sikerül. De hogy mikorra, azt nem tudom. Szerencsére van még rá időnk bőven. Szerintem meg lehet változtatni, és belátja, hogy nem volt igaza. És ha nem, hát kivárjuk az időt, amikor önállóan dönthetünk.
Ebben maradtak. Mielőtt elváltak volna, hosszan megcsókolták egymást.
Hogy sikerült-e jobb belátásra bírni a konok apát? Igen, sikerült. Méghozzá nem is akármilyen előzmények után, illetve körülmények között. De arra még éveket kellett várniuk.
 
Utoljára módosítva a moderátor által:

19angel52

Állandó Tag
Állandó Tag
Megértem, hogy ezt a harmadik részt meg kellett írnod. Méltó requiem egy barátért.
/Természetesen a "Jóbarátok" című írásról szól, nem tudom miért került ide/
 
Utoljára módosítva:

imrucika

Állandó Tag
Állandó Tag
Kedves Luigi!
Illő folytatás......szép diákszerelem.......figyelsz a korhűségre,ez külön tetszik.Ám történetedben, úgy érzem viharfelhők fognak gyülekezni ifjú hőseid feje felett............Kíváncsian várom a folytatást. Üdv.
 

Luigi48

Állandó Tag
Állandó Tag
Kedves Barátaim és Ismerőseim! :)
Jelentem, hogy a munkához való hozzáállásom mitsem változott. Amit nem értek az az, hogy minél jobban szeretnék igyekezni az írással, annál keservesebben megy. Okok? Most csak néhány a millió közül : Bevásárlás, cigaretta-töltés, futballmeccs a Tv-ben, rokonlátogatás és rokonok fogadása.... stb, stb, stb. Ráadásul, az előre tervezett három fejezetből négy lesz. Hiába, a baj nem jár egyedül... :(
 

ladysla

Kormányos
Fórumvezető
Kormányos
Kedves Tagjaink!

Határtalan lelkesedésünk kapcsán a CanadaHun vezetése elhatározta, hogy benevez az év honlapja versenybe.
Amennyiben osztjátok a lelkesedésünket (és reméljük osztjátok), - kérjük, hogy támogassatok minket a versenyben.
Szavazni a szervezők facebook oldalán keresztül tudtok, ahová a legegyszerűbben a Szavazok gombra kattintva lehet eljutni. Ott csak követni kell az utasításokat.
Támogató szavazataitokat előre is köszönjük.
 

sorcier

Kormanyos
Fórumvezető
Kormányos
Kedves Luigi!
Eddig nagyon tetszik a "Szomszed lanya",bar nonemu vagyok.:D
Nem kell kapkodnod,ha a fejedben kezd osszeallni a folytatas,akkor hanyagolj mindent,(vasarlas,rokonok,cigitoltes):rohog:es vesd papirra a gondolataidat.;)
 

Luigi48

Állandó Tag
Állandó Tag
A szomszéd lánya. 4/3 fejezet.


Az első évet mindketten jeles eredménnyel zárták. Magdi történelemből kapott négyes osztályzatot, Péter matematikából. A szülők elégedettek voltak, még Magdi apja is örült. Sőt, amikor belenézett a kemény fedelű könyvecskébe, mosolygott is, ami meglehetősen ritka jelenség volt nála.
– Jól van kislányom, ez már tetszik. És mivel számítottam a jó bizonyítványra, már az év elején kértem egy SZOT beutalót Siófokra. Augusztus elején megyünk. Tíz napos turnus, teljes ellátással, egy gyönyörű szállodában. Örülsz neki?
– Jaj, nagyon! – kiáltott fel a lány és az apja nyakába ugrott. – Annyira megszerettem a Balatont! Tavaly is csodálatos volt, amikor Zánkán voltunk az osztállyal.
– Jól van Magdikám, én is örülök, de most menj, mert dolgom van. Meg kell még írnom a beszédemet. Tudod, féléves beszámolót kell tartanom a gyár tevékenységéről, a második félév terveiről, meg miegymásról. Néhány prominens személy is jelen lesz a Megyei Pártbizottságtól.
Magdi örült a beígért balatoni nyaralásnak, bár nem annyira, amennyire szeretett volna, mert eszébe jutott az előző évi zánkai üdülés, amely felejthetetlen élményt nyújtott a számára. De Péter most nem lesz ott.

Teltek, múltak a napok. Amíg a négy szülő dolgozott, a két gyerek a várost rótta. Néha felbuszoztak a Mecsekre a Tv toronyhoz vagy az Állatkertig, s onnan gyalog sétáltak le a városba. Hetente két alkalommal elmentek a Hullámfürdőbe, vasárnaponként pedig lejártak a vásárba nézelődni. Ha mindezekhez nem volt kedvük, vagy Péternek épp nem volt zsebpénze, hát végigsétálták a Király utcát, meg-megálltak a kirakatok előtt, majd továbbsétáltak. Legvégül mindig a Széchenyi téren, egy padon kötöttek ki. Sétálgatás közben Magdi a fiú derekát karolta át, ő pedig a lány vállát. De volt, hogy kézen fogva andalogtak. Mikor hogy. Magdi, az apjával való legutóbbi beszélgetésről másnap számolt be Péternek.
– Ti mikor jöttök a Balcsira? És hová? Vagy még nem tudod? – kérdezte tőle.
– Sajnos még nem. – válaszolta a fiú. - Apa még nem szólt erről.


Már hosszú évek óta bevett szokássá vált, hogy késő tavasztól kora őszig, - szombat és vasárnap délutánonként - a két család kivonult a kertbe, és közösen megkávéztak. Utána a férfiak megittak egy-egy pohár sört vagy bort, az asszonyok és gyerekek pedig üdítőt kaptak. A két nő megosztotta egymással a munkát. Egyik héten Olga volt a kávé és italfelelős, - s olyankor Edit sütött valamit, - aztán a következő héten szerepet cseréltek. Ezeken a délutánokon tárgyalták meg az elmúlt hét eseményeit, szinte minden témát érintve. A főzéstől, a bevásárlástól és a munkától kezdve - a gyerekek iskolai dolgain keresztül a sportig és a divatig - alaposan kitárgyaltak mindent. Persze Makay Ferenc jóvoltából a politika szinte soha nem maradhatott ki.
Magdit és Pétert ez a téma egyáltalán nem érdekelte, de az asszonyok és Kalmár Pál is többnyire csak hallgattak, amikor Makay belefogott kedvenc témájába. Azt már mindhárman megtanulták, hogy ha nem szállnak vitába a lelkesen magyarázó férfival, előbb be fogja fejezni a politikai oktatást.
– Soha nem fogom megérteni Pali, hogy te, aki mindent ennek a rendszernek köszönhetsz, miért nem lépsz be a pártba? Hidd el, az előmeneteled szempontjából ez fontos lenne. – tette fel ezt a kérdést már több alkalommal is. – Vagy talán nem értesz egyet a célokkal és az irányelvekkel? Ha így van, akkor ez helytelen hozzáállás.
A másik sokáig nem válaszolt. Szokása szerint maga elé nézve mosolygott, miközben a fejét csóválta. De aztán elhatározta, hogy végre megmondja neki a véleményét.
– Már mondtam neked Ferikém, hogy én nem értek a politikához. De annyit mondhatok, hogy ha párttagság kell ahhoz, hogy jobban megbecsüljék a munkámat, akkor soha nem lépek be. Tudod, a jelenlegi főnököm, aki hosszú évekig a beosztottam volt, - és bizton állítom, hogy fele annyit sem ért a precíziós munkákhoz, mint én, - most, nekem dirigál. Kinevezését annak köszönheti, hogy belépett közétek. Szerinted az rendben van, hogy sok esetben nem a megfelelő ember kerül a megfelelő helyre? – nézett rá szinte komor tekintettel, majd folytatta. – És mi van például a számonkéréssel, az ellenőrzéssel, és a felelősségre vonással? Már többektől hallottam, hogy a főnökeik a vállalat teherautójával szállítják a nyaralójukba az építőanyagot s azok az emberek, aki az ő telkén dolgoznak munkaidőben, - a blokkolóra, vagy a jelenléti ív adatai szerint - az üzem területén szorgoskodnak.
Most Makay Ferenc hallgatott egy nagyot, mert meglepte a szomszédja határozottan előadott bírálata. El is gondolkodott a hallottakon. Talán a lelke mélyén elismerte, hogy lehet abban valami, amit Pali előadott, de ezt természetesen nem mondta ki hangosan.
A két asszony csak pislogott mellettük, meg sem mertek szólalni. Eddig nem ilyennek ismerték őt. Még a felesége, Edit sem. Amikor az asszony tekintete találkozott a férfiéval, egy apró mosolyt küldött feléje. Büszke volt arra, hogy ez a máskor oly visszafogottan nyilatkozó csendes ember - aki mellesleg az ő párja, és akibe tizenhat év után is épp olyan szerelmes, mint amikor összekerültek, - ilyen bátran kimondta azt, amit gondolt.
- És még valamit mondanék neked Feri. – szólalt meg ismét a férfi, mert eddig arra várt, hogy a másik reagáljon, de az csak hallgatott. - Az igaz, hogy nem értek a politikához, de azért figyelek a dolgokra. – fűzte tovább a gondolatsort – Ne hidd, hogy a rendszer ellen vagyok, csak látom a gyenge pontjait, amiből az előbb már említettem néhányat, de van még több is. Azt elismerem, hogy ez egy igazságosabb társadalmi forma lehetne, mint a nyugati, de csak akkor, ha alaposan meg volna reformálva. Ugye emlékszel még a „prágai tavaszra,” és arra is, hogy a „Nagy Testvér” milyen módon reagált rá?
– Mi a csudát akarsz ezzel mondani? – horkant fel Makay.
– Csak annyit Ferikém, hogy egy olyan reformsorozatot, amilyet Csehszlovákiában akartak végrehajtani ’68 tavaszán, én is szívesen támogatnék idehaza. – nézett rá meglepően nyugodt tekintettel.
A másik nem sokat késett a válasszal. Úgy érezte, ideje mielőbb véget vetni ennek a vitának. Mivel idegességében nem talált meggyőző ellenérveket, megemelte a hangját.
– Még ilyet! Tudod te, hogy miket beszélsz össze-vissza? – ugrott fel hirtelen az asztal mellől – Még te mondod, hogy nem értesz a politikához? Hisz úgy beszélsz, mint egy ellenzéki nézeteket valló reakciós nyugatbarát! – kiáltott fel Makay haragosan. -Te mindent félremagyarázol. Nem is vagyok hajlandó tovább vitázni veled. – tette hozzá, majd nagy mérgesen faképnél hagyta a társaságot.
– Hú! – szólalt meg egy idő múlva Edit. – Nem voltál hozzá túl kemény Palikám? Most biztos nagyon megharagudott rád. Menj utána, és próbáld meg kiengesztelni.
– Nem hiszem, hogy hagyná magát – nézett rá elgondolkodva a férfi – Pedig nem is mondtam semmi rosszat, és ha jól tudom, demokrácia van, nem? Igaz, hogy népi demokrácia, de akkor is.
Olga, aki eddig csak némán hallgatott, lassan felállt és elindult befelé. Látszott rajta, hogy ez a veszekedéssé fajult beszélgetés nagyon megviselte. Felemás érzések gyötörték. Nem tudta eldönteni, hogy ebben a vitában kinek volt igaza? Mindkettőnek? Vagy egyiknek sem? Azzal már rég tisztában volt, hogy Feri a végsőkig képes kiállni az elvei mellett, de azzal már nem, hogy vajon mindezt jól teszi-e?
– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha most én is bemegyek. Talán előbb lehiggad. – fordult meg egy pillanatra. – Majd később kijövök és segítem leszedni az asztalt. – tette még hozzá, majd elsietett.
– Szegény Olga! Nem lehet valami könnyű dolga egy ilyen makacs emberrel. – sóhajtott fel Edit - Pedig ha a Feri nem volna ennyire vonalas és nem idegeskedne annyit, egész normális emberré válhatna. Mert különben kedvelem.
– Ezt leszámítva én is. – hagyta jóvá Edit szavait a párja. – Remélem, előbb-utóbb majd csak ki fog nyílni a szeme. Mert tényleg vannak rések a gáton, és ez nem csak mese.




A fiatalok ez idő alatt a városban sétáltak, majd öt órakor beültek a Kossuth moziba, ahol épp egy angol bűnügyi filmet játszottak. Általában a harmadik helyre váltottak jegyet, mert az csak három forint volt, míg a páholy, - a zárt, és az emeleti is - hat forintba került. De Péter aznap gazdag volt, mert egy húszast kapott az apjától. Így aztán két zártpáholyt kért. Nem véletlen volt ilyen gáláns, ugyanis tervei voltak. Tudnillik, mind a nyolc darab tökéletesen szeparált zártpáholyban csupán négy-négy szék volt, s emiatt igen nagy népszerűségnek örvendett az unalmasabb filmrészletek alatt csókolózni vágyó fiatalok körében. Akkoriban több olyan szerelmespár is járt ide, akik inkább megvették mind a négy jegyet csak azért, hogy senki más ne zavarhassa őket. De Péternek és Magdinak azon a napon szerencséje volt, mert az első két széken is egy hasonló korú párocska ült, s alighogy elsötétült a moziterem, és felhangzott a Rákóczi induló, már össze is borultak. Természetesen, a hátsó széken ülők sem akartak lemaradni, így aztán nem csoda, hogy a tízperces Híradó tartalmáról halvány fogalmuk sem volt.
A nagyfilm alatt azonban történtek érdekes dolgok. Alig, hogy megjelentek a feliratok, egy harsány női hang máris a közönség tudtára adta a következőt.
– Én már tegnap láttam ezt a filmet, nagyon izgalmas! – hallották a harmadik hely első sorának legszélső széke felől.
– Ancsa, fogd be a szádat! – hurrogta le egy öblös férfihang a második hely irányából.
– Neked meg mi a bajod? Láttam és kész. - kiáltott vissza indulatosan a nő, de mivel nem kapott választ, egy jó ideig nyugton maradt. Magdit és Pétert igencsak meglepte ez a hangos párbeszéd. A lány suttogva meg is kérdezte az előttük ülőket.
– Ki ez a nő? Ti ismeritek?
– Hát persze. Ő a Bolond Ancsa. – szólt hátra a fiú. – Mindenki csak így hívja. Úgy harminc és ötven között lehet. Minden nap jár moziba, vagy ide, vagy a Parkba.
– És mindig bekiabál a film alatt? – érdeklődött Péter.
– Várjátok ki a végét. Ez még semmi. – fejezte be a témát a kérdezett, majd megpróbált a film eseményeire koncentrálni, amely úgy kezdődött, hogy a kirándulók találtak a városszéli parkban egy női hullát. Valaki lelőtte. Amikor a nyomozó épp az egyik közelben lakó idős hölgyet hallgatta ki, a Bolond Ancsa jó hangosan megjegyezte.
– Jó nagy aranyfülbevalója van az öreglánynak, igazán nekem adhatná.
Többen is felnevettek ezen a megjegyzésén, haragos szó most nem hangzott el. Csak később. Tudnillik, az Ancsának körülbelül tízpercenként volt valamilyen beszólása.
- Micsoda jó kocsi! - Figyeljetek, most megcsókolja a lányt. - Hű, de jóképű pasas!
Ezekre a folyamatos megjegyzésekre szép sorban jöttek is a válaszok azoktól a nézőktől, akik kezdtek már bemérgesedni.
– Kuss legyen! - Fogd be a szád, vagy ráülök! – Szűnj meg! - Üsse már fejbe valaki!
Erre a fenyegetésre a nő végre elcsendesedett. Ám akikor a film a vége felé közeledett, és a főnyomozó egy szobába terelte a hat gyanúsítottat, hogy végre bebizonyítsa, melyikük volt a tettes, a Bolond Ancsa megadta nézőknek a kegyelemdöfést.
– Az a szemüveges bajszos szivar lőtte le a nőt, mert megcsalta egy másikkal !
Nos, ez volt az a pillanat, amikor a nézők közül négyen-öten is felpattantak a székükről és megindultak a Bolond Ancsa irányába, de ő számított erre. Még megeresztett a nézők felé egy kárörvendő búcsúkacajt, majd villámgyorsan felpattanva a helyéről kirohant a legközelebbi oldalajtón.
Hazafelé menet Magdi és Péter még mindig a Bolond Ancsa alakításán nevetgélt. Abban azért megegyeztek, hogy ha legközelebb moziba jönnek, alaposan körülnéznek az előcsarnokban, és ha meglátják őt, inkább átmennek a Park moziba, bármilyen filmet is vetítenek ott.


A következő hétvégén a János utcai ház udvarában is történt említésre méltó esemény. Az asszonyok nem sokkal ebéd után már mindent előkészítettek. Edit kifőzte a kávét, majd a behűtött sörrel és üdítővel együtt levitte a kertbe. Olga két tepsire való sós süteményt hozott, és meglepetésként, a saját maga által készített fagylalttal látta vendégül a társaságot. Kávézás, fagyizás és sörözés közben jó hangulatban beszélgettek. Talán azért, mert Makay nem hozta szóba a politikát, s ez mindenkinek nagy megkönnyebbülést okozott. Ehelyett, elővarázsolt a zsebéből egy csomag römikártyát.
- Idén még nem is játszottunk. Benne vagytok egy hét menetes partiban? – Jó ötlet! – ugrott fel az asztaltól Edit – Már hozom is a papírt és a ceruzát.
A harmadik leosztás közben Kalmár Pál hirtelen a fejéhez kapott. – Hogy én milyen feledékeny vagyok! Megkaptam a balatoni beutalónkat.
– Még jó, hogy szóltál. – nézett rá a felesége kissé szemrehányóan. – Tudod, hogy a szabadságkérés miatt időben kell szólnom. És mikorra kaptad?
– Augusztus első hetére. Akkor szokott a legmelegebb lenni. – válaszolt, majd Makayék felé fordult. – Tudjátok, mire gondoltam? Ha beleegyeznétek, mi szívesen elvihetnénk magunkkal Magdit. Két szobánk lesz. Ő Edittel aludna egy szobában, én pedig a fiammal. Mit szóltok hozzá? A kislányotok ellátása természeten biztosítva lesz.
Magdi szeme azonnal felcsillant, de csak egy pillanatra.
– Sajnos, mi is épp akkor leszünk a Balcsin. Siófokon leszünk tíz napig. Pali bácsiék hová kapták a beutalójukat?
– Fonyódra. Ott van egy kellemes, családias hangulatú üdülője a cégnek. – felelt rá, de ahogy ránézett a lány arcára, azonnal észrevette rajta a csalódást.
– Milyen kár, hogy maguk is pont akkor mennek, amikor mi, csak éppenséggel máshová. – sóhajtott fel Magdi, miközben lopva Péter felé sandított.
- Sajnos nincs mit tennünk kislányom, ez így alakult. – szólt közbe az apja, akin látszott, hogy nem bánkódik ezen. – Majd mi vigyázunk rád. És különben is, minek kell egy évben kétszer a Balaton mellett nyaralni, hát nem igaz?
Olga furcsán nézett a férjére. Először arra gondolt, hogy talán illett volna megköszönni ezt a kedves invitálást, másodszor pedig arra, hogy Ferinek mi a baja azzal, ha Magdi két alkalommal is eljutna a Balatonhoz? Igaz, hogy az időpontok egybeesése miatt ez most amúgy sem lett volna lehetséges.
A társaság jó hangulata odalett. Olga, hogy mentsen a helyzeten, erőltetett mosollyal az arcán nógatta a másik hármat.
– Gyerünk, gyerünk! Fejezzük be a játékot! Szeretnélek lemosni benneteket a pályáról. De ez most sem sikerült neki, mert Makay volt a legjobb a römiben. A következő négy partiból hármat megnyert, s így ő lett a befutó. Sikerét széles mosollyal nyugtázta.
– Így kell ezt csinálni gyerekek. Ma tényleg jó napom volt.
Miután a felnőttek lepakolták és rendbe rakták a kerti asztalt, bevonultak a házba tévét nézni, de Magdi és Péter maradtak még egy ideig.
– Péter, tudod, hogy most mire gondok? – szólalt meg a lány s kérdőn tekintett rá.
- Persze, hogy tudom. – válaszolt magabiztosan a fiú.
– Na, ne… Azt nem hinném. - ingatta a fejét Magdi.
- Pedig elhiheted. Ugye te most azt akartad megkérdezni, hogy Fonyód milyen messze van Siófoktól? Meg azt is, hogy valamelyik nap át tudnék-e lógni, hogy találkozhassunk.
– Tényleg, pont erre gondoltam. – vallotta be kissé zavartan Magdi.
– Na látod? Még a gondolatink is hasonlóak. –nevetett a lányra – Mit szólnál a szombat délutánhoz? Mondjuk háromkor az autóbusz végállomás előtt?
- A szombat három óra nagyon jó volna. – ragyogott fel Magdi arca, majd félénk mosollyal hozzátette. – De mi történne akkor, ha például szerdán is át tudnál jönni? Majd csak kitalálnék valamit, hogy miért lépek le tőlük szerdán és szombaton is egy-két órára?
Péter nem tudott, de talán nem is akart a lány kérdésére válaszolni. Ehelyett felugrott a kerti asztal mellől és elindult a kapualj felé.
– Gyere gyorsan! – suttogta türelmetlenül a lány felé, mire Magdi is felállt, és csodálkozó arcot vágva követte őt. A védett helyre érve azonban rögtön kiderült, hogy valójában mi a fiú szándéka. A lány nem is tiltakozott túlságosan. Sőt, egyáltalán nem.
Hagyta, hogy Péter magához ölelje és finoman megpuszilgassa az arcát, s azt is, hogy a végén hosszan megcsókolja. Amikor szétváltak, kérdőn nézett a szemébe.
– Ezt a szerdáért kaptam?
- Is. Vagyis, igen. Eddig a szombat volt a kedvenc napom, de remélem, ezután a szerda is az lesz.


Makayék, - mivel a családfő nem kedvelte a vasúti közlekedést, - autóbusszal utaztak Siófokra, Kalmárék pedig a kora hajnalban induló úgynevezett „fürdővonatra” szálltak fel. A szerelvény tömve volt üdülni vágyó emberekkel. A peronon egymás hegyén-hátán álltak a csomagok, alig lehetett mozdulni tőlük. Mindkét család tagjai megkönnyebbültek, amikor végre célhoz értek. Miután kipakolták a holmijukat és átöltöztek, már mehettek is ebédelni.
A Balaton Siófoknál is tele volt fürdőzőkkel. Makay, alig hogy leterítette a plédet, máris karon fogta Olgát és Magdit, és bekísérte őket a vízbe. Mivel mindhárman jó úszók voltak, a bójákat vették célba, majd egy rövid pihenés után visszaúsztak addig, ahol csak hasig ért a víz. Ott a férfi egy játékra hívta őket. Leguggolt a vízben, majd megfogta Olga mindkét kezét, hogy az biztonságosan fel tudjon állni a vállára. Amikor ez sikerült, ő hirtelen felegyenesedett, mire az asszony - ennek a lendületnek a hatására - egy szép fejesugrást produkált. Magdinak ez nagyon tetszett, s miután ő is kipróbálta, nem is akarta abbahagyni. Nem csoda hát, hogy szegény Makay a huszadik ugrás után könyörögve kérte őket, hogy menjenek ki a partra pihenni, mert fizikailag teljesen kikészült.
Elheveredve a pléden a férfi arra gondolt, hogy annak ellenére, hogy csak két-három órája vannak itt, máris sokkal jobban érzi magát. Tíz napig nincs felelősség, nincsenek elvárások, nincs tervteljesítés, nincs idegeskedés, nincsen semmi, csak kellemes békés nyugalom, és édes semmittevés.
Közel ötven kilóméterrel nyugatabbra, - a fonyódi strandon - Kalmárék is valami hasonlót éreztek. Még Péter is, pedig ő már akkor, - hétfő délután – is a szerdára gondolt. Este aztán, amikor vacsora után kiültek a teraszra, elő is adta a problémáját.
– Anya, apa, van egy kis gondom a szerda délutánnal kapcsolatban.
– Gondod? Neked? Itt, Fonyódon? – nézett rá az anyja csodálkozó tekintettel – De azért csak mondd.
– Az a baj anya, hogy utazni szeretnék, de nincs rá pénzem.
Edit ezt hallva elég furcsán nézett a fiára, aztán meg a férjére, de az nem szólt semmit, csak rejtélyesen mosolygott.
– Hát ez nagyon érdekes édes fiam. Csak nem akarsz visszavonatozni Pécsre? Vagy máshova szeretnél elutazni? – kérdezte, majd néhány pillanatig farkasszemet nézett Péterrel, arra várva, hogy nyilatkozzon végre. Aztán hirtelen kisimult az arca, és mosolyra húzódott a szája, mert rájött, hogy a fiú miben sántikál. – Csak nem azt akarod mondani, hogy… hogy...
- De bizony, pontosan azt akarja mondani drágám. – szólt közbe a családfő nevetve. – Az ő helyében én is meglátogatnám Magdit. Úgy, ahogy én tettem annak idején. Remélem, emlékszel még rá?
Most Péteren volt a sor, hogy elcsodálkozzon, mert ő erről eddig nem tudott.
– Elmesélnétek, hogy történt az? – kérlelte őket, mire a két felnőtt egymásra mosolygott. A férfi a tekintetével bátorította Editet, mire ő egy nosztalgikus sóhaj után bele is fogott.
– Ez az eset huszonhárom éve történt. Negyedikes gimis koromban gyakorlaton voltunk egy Baksa nevű faluba, ahol kukoricát címereztünk. Akkoriban kezdett az apád udvarolni nekem. És tudod mire volt képes értem ez a jó ember? Kölcsönkért valakitől egy ócska kerékpárt, és lekerekezett Baksára, csak hogy láthasson. Busszal is lejöhetett volna, de buszjegy helyett inkább két tábla csokit vett nekem. Ezt soha nem fogom elfelejteni neki. – fejezte be Edit ezt a rövid kis történetet, majd elővett egy papírzsebkendőt, és megtörölgette a szemét.
De nem csak őt hatotta meg ez a visszaemlékezés, hanem a két másikat is.
– Anya, ez nagyon szép volt. – szólalt meg egy idő után Péter – Persze megértem apát, mert szerintem fülig szerelmes volt beléd. Az ő helyében én is megtettem volna ugyanezt.
– A történetnek még nincs vége fiam. – szólalt meg az apa. – Tudod, mi tette még felejthetetlenebbé azt a napot?
– Nem tudom, de nagyon kíváncsi vagyok rá! – élénkült fel a fiú.
– Hát az, hogy visszafelé, körülbelül Baksa és Pécs között, a nagy semmi közepén, defektes lett a hátsó kerék. Hazáig tolnom kellett a bringát – nevette el magát a férfi. – De még ezzel sincs vége! Ugyanis, amikor a következő falu határánál jártam, eleredt az eső, és mire megtettem a hátralévő pár kilométert, bőrig áztam. De még így is megérte.
– Nahát, apa! Te egy igazi hős voltál! – ismerte el a fiú.
– Ez így is van Péter. – szólalt meg Edit s hangjából kiérződött a szeretet. – Büszke lehetsz az apádra. De nem csak azért, amit akkor tett.
– Az is vagyok. – felelt rá a fiú azonnal, s még mondta volna tovább is, de az apja közbeszólt.
– Na, most már elég legyen ebből, beszéljünk inkább a szerdáról, jó? – korholta őket szelíden – Szóval, legyél nagyon ügyes, s intézd jól a dolgot. És nem kell aggódnod a zsebpénzed miatt , futja majd mindenre. Útiköltség, fagyi, krémes, csoki, vagy amit csak akartok.
- Köszönöm apa, majd igyekezni fogok. – ígérte Péter – Ne félts te engem.
– Jól van fiam, én hiszek neked, de van itt némi probléma is.
– Mi volna az, apa? – nézett rá a fiú meglepődve.
– Például az, hogy mi van akkor, ha eltévedsz Siófokon, és össze-vissza rohangálsz majd, mert fogalmad sem lesz arról, hogy melyik irányba lehet az a Fonyódnak nevezett hely? Szerintem jobb volna, ha én is elkísérnélek, nem? Jobb a bajt megelőzni.
– Jaj, apa! Tudod, hogy nem vagyok már kisgyerek. Akár bekötött szemmel is visszatalálnék Fonyódra. És nagyon köszönöm az ajánlatot, de inkább egyedül megyek, ha megengeded. – tiltakozott hevesen a fiú, de amikor látta, hogy a szülők nevetve egymásra kacsintanak, rájött, hogy ez az egész csak vicc volt.

 

imrucika

Állandó Tag
Állandó Tag
Kedves Barátom!
A nyári Balaton nagyon-nagyon romantikus hely tud lenni.......Jómagam is tapasztaltam korábban néhányszor.Csupa szép emléket idéz......Igen, tetszett ez a folytatás is.Bár még nem érzem eloszlottnak a "viharfelhőket" a fiatalok feje fölül./?/ Üdv.
 

Luigi48

Állandó Tag
Állandó Tag
A szomszéd lánya 4/4 fejezet.

Végre elérkezett a szerdai nap. A fiú az apjától kapott kétszáz forint zsebpénzzel szállt fel a Siófokra tartó autóbuszra. Nem volt izgatott, mert úgy érezte, hogy minden jól fog sikerülni. Arra azért kíváncsi volt, hogy Magdi milyen mesét adott be a szüleinek, hogy hová és mi célból kell most elmennie?
Amikor három óra előtt pár perccel az autóbusz befordult a célállomás felé, már messziről észrevette Magdit, aki egy pad mellett ácsorgott. Formás testén fehér trikó és sortnadrág feszült, bronzvörös haja hátul gumikarikával volt összefogva.
Péter olyan szépnek látta a lányt, hogy le sem akarta róla venni a tekintetét. Persze ez nem ment olyan könnyen, mert a busz többszöri manőverezést követően tudott csak bekacsázni a szűk megállóhelyre, s emiatt többször is tekergetnie kellett a nyakát.
- Szia! Régóta vársz? – kérdezte Magditól a kölcsönösen adott és kapott puszik után.
– Nem. Alig egy perce, hogy itt vagyok. – mosolygott a fiúra. – Az apámnak azt mondtam, hogy azzal a pesti lánnyal fogunk körülnézni a városban, amelyikkel az üdülőben ismerkedtem össze. Klárinak hívják, és neki is randija van. Ő az én alibim. De anyának megmondtam az igazat.
– Tényleg? Na és mit mondott?
– Jóformán meg sem lepődött. És tudod, hogy reagált? – kérdezte nevetgélve a lány, majd utánozni kezdte az anyja hangját, és arckifejezését. – Hogy ti mit ki nem találtok! Ez ám a romantika! Ha az apád ezt megtudná!
Ezen mindketten egy jót nevettek, majd egymást átkarolva elindultak a part felé. Egy darabig andalogtak a tó melletti sétányon, majd kiválasztottak egy kiülős cukrászdát, ahol egy nagy adag fagylalt után megettek egy-egy krémest s hozzá jaffát ittak. Miután a cukrászdában végeztek, sétáltak egy nagyot a városban, de úgy elmerültek a nézelődésben, hogy alig vették észre az idő múlását. Emiatt aztán Magdinak futnia kellett vissza az üdülőbe, hogy elérje a fél hétkor kezdődő vacsoraosztást.
A szombati nap is hasonlóképpen zajlott le, azzal a különbséggel, hogy a cukrászda után kerestek egy eldugottabb helyen lévő padot, ahol még csókolózni is lehetett.
– Ugye milyen jó, hogy kitaláltuk ezt a két napot? – kérdezte Péter, amikor aznap késő délután elbúcsúztak egymástól.
– Igen, nagyon jó volt. – sóhajtotta Magdi, miközben fejét a fiú mellére hajtotta. – Még soha nem voltunk távol egymástól ilyen hosszú ideig. Ez a két nap nagyon kellett.

A nyaralásból Kalmárék három nappal előbb tértek haza, mivel az ő turnusuk csak egyhetes volt. Aztán, amikor a Makay család nyaralásának ideje is lejárt s elérkezett a szombat is, a szomszédok ismét körbeülték a kerti asztalt, hogy felelevenítsék a balatoni nyaralás legemlékezetesebb pillanatait. A hangulat remek volt. Olga és Magdi, de még a Kalmár család tagjai örömmel vették, hogy Makay Ferenc milyen jól érzi magát. Sokat nevetett, jókat mesélt, miközben humort is vegyített a szövegébe. Alig ismertek rá. Tényleg olyan volt, mintha kicserélték volna. Este, vacsora közben Edit meg is jegyezte.
– Palikám! Nem gondolod, hogy ha a mi drágalátos szomszédunk mindig ezt az arcát mutatná, a világ legtüneményesebb embere válna belőle?
– De csak utánam! – nevetett rá a férfi – Egyébként lehet, hogy igazad van, bár én egy kicsit kételkedem. Mert ha vissza fog zökkenni a régi kerékvágásba, - úgy értem, a munka és a politika világába, - hát én nem tenném érte tűzbe a kezem.

Lassan véget ért a nyár, és elkezdődött az iskola. A gyerekek a második évet kezdték el a gimnáziumban. Továbbra is könnyedén és jól tanultak, s ennek eredményeként az év végére osztályelsők lettek. Mindkettejük bizonyítványában csak jeles érdemjegyek sorakoztak szépen egymás alatt. Természetesen mindkét család szülőtagjai büszkék voltak a csemetéikre. Meg is ígérték nekik, hogy a balatoni nyaralás idén sem fog elmaradni. Ám Magdi és Péter ezt hallva már nem esett kétségbe, mert amikor ez a téma szóba került, csak cinkosan összenevettek.
Ebben az évben sem volt gond a nyaralással, pontosabban szólva a titkos találkozók lebonyolításával. Szinte lekopírozták az előző évet azzal a különbséggel, hogy bevezettek egy harmadik látogatási napot is. Kedd, csütörtök és szombat. Ez azért már sokkal jobban tetszett nekik, sőt, még a fiú apjának is, annak ellenére, hogy a harmadik nap költsége is az ő pénztárcáját könnyítette meg.
Természetesen, ezek a találkozók Makay Ferenc tudta nélkül zajlottak le. Péter szülei, de még Olga is korainak látta, hogy megosszák vele ezt a titkot, bár furcsa módon, éreztek némi lelkiismeretfurdalás félét is.
– Ez nem mehet így sokáig, mert ez nem tisztességes Ferivel szemben. – mondta egyszer Edit a többi beavatottnak.
– Igazad van drágám. – gondolkodott el Pali – Az, hogy eltitkoljuk előle a dolgot, vagyis nem mondjuk el neki, ez egy kicsit olyan, mintha hazudnánk. Ez nekem sem tetszik. Mielőbb a tudtára kéne már adni. De csak finoman, óvatosan.
– Jól van, de ne most. Majd a jövő nyáron bevalljuk neki, hogy már évek óta cinkosai vagyunk a gyerekeinknek. – szólt közbe Olga – Talán nem fog begurulni. Még az is elképzelhető, hogy azért lesz mérges, mert kihagytuk őt ebből az egészből.
– Na, ezt azért nem hiszem. – nevette el magát Pali, s ezzel a téma le is lett zárva.

A hazaérkezésüket követő hét szombatján Edit és Olga reggel fél nyolc körül indult el bevásárolni. Szokásuk szerint előbb a piacra és a hentesüzletbe mentek, hogy beszerezzék a hétvégi főzéshez szükséges nyersanyagokat, ezt követően pedig a kenyérboltba tértek be friss pékáruért. Ilyen alkalmakkor majd leszakadt a karjuk a nagy cipekedésben, de mégsem bízták a szombati nagybevásárlást a férfiakra, mert szentül meg voltak győződve arról, hogy az erősebb nem képviselőinek halvány fogalma sincs arról, hogy hol kell beszerezni a legszükségesebb dolgokat, és ennek köszönhetően csak összekevernének mindent. Azon a szombat délelőttön, amikor már hazafelé tartottak a bevásárlásból, a János utca sarkánál megálltak egy rövid időre pihenni. Edit ekkor tett egy megjegyzést Olga felé.
– Úgy látom, végre kezdenek letisztulni a dolgok Feri agyában. Egyre inkább kezdi hanyagolni azt az ostoba politizálást, amire amúgy sem kíváncsi senki.
– Tudod, Editkém, hogy én milyen sokszor beszéltem már vele erről a témáról? – nézett rá Olga fáradt tekintettel. - Minden hétvégén, mielőtt kimegyünk a kertbe kávézni és dumcsizni, arra kérem, hogy mellőzze a fejtágítást, és inkább a taggyűléseken élje ki magát. De úgy látom, lett némi foganatja ezeknek a beszélgetéseknek.
- Szerintem is. – helyeselt Edit. - Sőt, ha jól látom, nem csak ebben javult, hanem mintha Péterhez való viszonya is kezdene megváltozni. Nem is tudom… Eddig talán féltette Magdit, mert attól tartott, hogy Péter idő előtt el akarja őt csábítani? Áh, ez marhaság. Én ezt nem feltételezném fel a fiamról, de nem csak azért, mert még túl fiatal ehhez, hanem azért is, mert ő egy komoly srác, aki jól tudja, hogy meddig mehet el. És biztos vagyok abban, hogy Magdi is hasonlóan gondolkodik erről. Nincs ezekkel a gyerekekkel semmi baj. Azt is biztosra veszem, hogy a csókolózáson kívül más nem történt közöttük.
Olga egyetértően bólogatott, sőt, az elhangzottak tartalmát meg is erősítette.
– Én konkrétan tudom, hogy nem lépték át a határt. Magdi mindent elmesélt nekem. Tudok a siófoki titkos találkozásaikról, meg arról is, hogy csak csókolózni szoktak.
- Légy erős drága Olgám! Mi már aznap tudtuk, hogy ezek miben sántikál, amikor kiderült, hogy mi Fonyódra kaptunk beutalót ti pedig Siófokra. Csak mindezt bölcsen elhallgattuk. Nem lett volna szerencsés, ha ez Feri tudomására jut.
– Hát most te is légy erős Editkém! – nevetett vissza Olga. – Mert miközben nálatok Péter adta elő a szöveget, az idő alatt a kislányom titokban a fülembe súgta, hogy mit eszeltek ki. Azt hiszem, megérik a pénzüket, ezek a kis csibészek, nem?
Erre aztán mindkét asszony, - a járókelők csodálkozó tekintetével mitsem törődve - olyan féktelen kacagásba kezdett, hogy szinte zengett az egész utca.
– Hát nem megmondtam, hogy nincs ezekkel a gyerekekkel semmi baj, hiszen egy húron pendülnek? – csóválta meg a fejét elégedett mosollyal az arcán a másik, majd felkapta a csomagjait, és jókedvűen elindult, hogy megtegye a még hátralévő rövid utat hazáig. De mindezt olyan elánnal kezdte, hogy Olga alig tudott vele lépést tartani.

Telt – múlt az idő, s eljött a következő esztendő is, ami alatt gyakorlatilag nem sok minden változott. Mindenki tette a saját dolgát. A szülők szorgalmasan dolgoztak, a fiatalok szorgalmasan tanultak, és szabad idejükben szorgalmasan csókolóztak. És ez így ment a tanév végéig, pontosabban a nyár elejéig, mert akkor olyasvalami történt, amire senki nem számított a János utcai kis ház lakói közül.
Makay Ferenc nem kapott SZOT beutalót!
Ezt akkor jelentette be, amikor hét végén a hársfa alatt iszogatták a kávét. Először el sem akarták hinni, de aztán látták rajta, hogy komolyan beszél, mert ez jól látszott az arckifejezésén is. Egyszerre lehetett leolvasni róla haragot, csalódottságot, és valami kiábrándultság félét is. A hangja is szokatlanul halk volt.
– Először májusban, aztán most egy hete is összerúgtam a port a szakszervezetissel. Ez pedig nem volt egy szerencsés dolog, mert a férje a gyári pártalapszervezet titkára. Még az igazgató is magához rendelt. Egyszerűen nem értem. Nem értem… - sóhajtozott.
– De hát mi a csuda történt? – szegezte neki a kérdést a szomszédja. – Én úgy tudtam, hogy jó vagy a góréknál. Valami nagy hülyeséget csináltál?
– Nem, dehogy! – tiltakozott azonnal a másik. – Csak megpróbáltak belekötni a munkámba, de az nem ment nekik. A kisujjamban van a szállítási és a raktározási munkák megszervezése. Tényleg jó vagyok ebben.
– Hát akkor mi a bajuk veled? - nézett rá a másik értetlenül.
- Azt nem tudom. Nem mondták ki kerek perec. De az tény, hogy visszapofáztam nekik. Szakmai vitákban nincs ellenfelem azt elhihetitek. Alaposan megmondtam nekik a magamét. Talán emiatt tagadták meg tőlem a beutalót? – tette fel önmagának a kérdést, majd csalódott képet vágva nézett a levegőbe. Egy idő után azonban felállt, és nehéz léptekkel elindult befelé.
– Ne haragudjatok, ledőlök egy kicsit. Megfájdult a fejem – mondta elmenőben.
A többiek sajnálkozva néztek utána. Egy ideig még kint maradtak, de mivel senkinek sem volt kedve egy römi partihoz, ők is felkerekedtek.
A következő napon,- ami vasárnap volt, - már jobb hangulatban ülték körül a kerti asztalt. Edit a kávét és az italokat tette elébük, Olga pedig egy nagy üvegtálcán az almás pitét, míg Feri a römikártyát és a füzetet a ceruzával. A Kalmár család feje kávézás után bejelentette, hogy megkapta Fonyódra a beutalót.
- Már tegnap is mondtam volna, de nem akartam Feri hangulatán tovább rontani.
- Jól van, de ezt péntek este nem tudtad volna nekem elárulni? – korholta őt Edit szigorú tekintettel – Már tavaly is eljátszottad ugyanezt. Amúgy jól vagy?
– Igen drágám, jól vagyok, csak egy kissé feledékeny lettem. – mentegette magát vigyorogva a férfi, majd Makay felé fordult.
– Ferikém! Most, hogy ugrott a beutaló, hová mentek idén nyaralni? A szomszédja ránézett, de nem válaszolt, csak vállát vonogatta. Helyette Olga szólt.
- Azt hiszem, lemegyünk a szüleimhez Dunaszekcsőre. A Dunában is lehet fürödni nem? Már vagy három éve nem voltunk náluk. Írják is sorban a rosszalló leveleket.
Ezt a választ hosszú csend követte. Ebben a nagy csöndben állt elő a javaslatával Kalmár Pál, - az előző évit is fegyelembe véve, - immár második alkalommal.
– Figyeljetek ide Makay család. A tavalyi ajánlatunk most is áll. Emlékeztek még rá, ugye? Magdit nagyon szívesen elvisszük magunkkal, persze csak akkor, ha ő is úgy akarja. – mondta, és kíváncsi tekintettel fordult a lány felé, aki Péter mellett az asztal végén ült.
Magdi bájos pofija még szebbé vált, amikor rámosolygott előbb Péterre, majd az idősebb Kalmárra is. Nem volt nehéz kitalálni, hogy most mit érez.
Olga viszont kissé megzavarodva nézett körbe, s érthető okokból leginkább a férjével kereste a szemkontaktust, talán abból akarta levonni, hogy vajon ő mit gondol erről?
– Hát, én nem is tudom… Tényleg nem. Nagyon kedvesek vagytok, de Magdit már olyan rég látták a szüleim - nyögte ki végre, aztán segélykérő tekintettel a férje felé fordult.
– Feri, te is mondj már valamit!
Természetesen minden szempár azonnal a férjére szegeződött, és szinte lélegzetvisszafojtva várták tőle a választ. Meglepő módon, Makay nem sokat váratta őket. És a válasz, amit adott, egy kisebb csodával is felért.
– Miért is ne? – nézett körbe nyugodt tekintettel – Hisz jó kezekben lesz, nem? Az anyósomékhoz meg majd elutazunk, ha hazajöttök Fonyódról. Addig mi Olgámmal őrizzük a házat. Persze csak akkor, ha a kislányom is így akarja.
Az asztal mellett ülők elképedve meredtek rá. Erre aztán senki sem számított. Meg sem tudtak szólalni, csak tátott szájjal bámultak Makayra.
Kivéve Magdit. Ő azonnal kipattant a székéből az apjához szaladt és a nyakába ugrott. Még örömkönnyek is csillogtak a szemében.
Rég volt már olyan jó hangulat, amilyen ezekben a percekben kerekedett. Mindenki örült és mosolygott. Olga és Magdi, amikor összetalálkozott a tekintetük, látták egymáson, hogy ugyanarra gondolnak. Jó barátnők esetében gyakran előfordul az ilyesmi. A szem, és arcjátékuk viszont arról tanúskodott, hogy nem tudják eldönteni, hogy melyikük adja elő Ferinek azt, amit eddig titkoltak előtte. Végül aztán Edit volt az, aki magára vállalta ezt a kényes feladatot.
– Nagyon örülünk, hogy így döntöttél Feri. – fogott bele óvatosan – Vigyázni fogunk Magdira, emiatt ne aggódj. De van itt még valami, amiről tudnod kell. És ha megígéred, hogy nem fog felforrni az agyvized, el is mondom.
Makay megrökönyödve nézett Editre, de ő továbbra is rejtélyesen nézett rá.
- Kíváncsian várom, mi van a tarsolyodban kedves szomszédasszony. Rendben van, megígérem, hogy nyugalmat erőltetek magamra, akármi is legyen, amit közölni akarsz velem. – nézett nyugodtan az asszony szemébe.
– Az az ábra kedves szomszéd, hogy amikor ti Siófokon, mi pedig Fonyódon nyaraltunk, Péter mind a két évben átbuszozott hozzátok, hogy meglátogassa Magdit. Pali és én támogattuk az ügyet, és Olga is melléjük állt. De téged kihagytunk ebből, mert nem tudhattuk, hogy reagáltál volna, ha ezt megtudod. Eddig mindannyian úgy láttuk, hogy te nem nézed jó szemmel, hogy ez a két gyerek ennyire ragaszkodik egymáshoz szinte már a születésük óta. De tudnod kell, hogy az ő kapcsolatuk azóta még komolyabbra fordult.
Ennél a résznél Edit egy rövid szünetet tartott, hagyta, hogy a másik megeméssze a hallottakat. Kis idő múlva meg is kapta rá a választ.
- Hát nem mondom, ezt jól kifőztétek. Halvány fogalmam sem volt az összeesküvésről. Még ilyet! Szinte hihetetlen. – meredt maga elé hitetlenkedve, majd így folytatta. – Mit is mondhatnék erre? Azt, hogy haragszom? Nos, hát igen is, meg nem is. Mert ha jobban átgondolom az egészet, - bár igaz, hogy becsapva érzem magam – mégis ötletesnek tartom ezt a különös hadműveletet. De azért nem vagyok boldog, azt elhihetitek. És most folytasd Edit, mert ha jól értettem, van még másvalami is.
– Igen. Ahogy azt már az előbb is említettem, a helyzet komolyabbra fordult. – kezdett bele az asszony másodjára is. – Péter és Magdi már nem úgy szeretik egymást, mint két kisgyerek, vagy mint két barát. Ezek fülig szerelmesek egymásba Ferikém. És bármi is erről a véleményed, ők mindent alaposan átgondoltak. Mindketten elég okosak és türelmesek ahhoz, hogy ne tegyenek semmi meggondolatlanságot, aminek akár rossz vége is lehet. Remélem észrevetted, hogy mi épp úgy szeretjük a lányotokat, mintha a sajátunk lenne, mi pedig annak örülünk, hogy Olga is megszerette Pétert és éppoly tökéletesen megbízik benne, mint Magdi. Csak azt nem tudjuk, hogy TE mit gondolsz erről? Már meg ne haragudj érte, de mi úgy érezzük, és úgy is látjuk, hogy neked nem tetszik ez az egész dolog. De most itt az alkalom, hogy végre elmondd, mi a kifogásod a fiúnk ellen?
A hallgatóságot kellőképpen zavarba hozta ez a monológ, amely egyaránt volt vallomás és számonkérés is. Kalmár Pál és Makayné furcsán fészkelődni kezdett, a fiatalok pedig egymás kezét görcsösen szorongatva, riadt tekintettel meredtek a többiekre. Mégis, az egészben az volt a legfurcsább, hogy a megszólított arcáról nem lehetett semmi különöset leolvasni, ha csak azt nem, hogy erősen gondolkodik, épp úgy, mint amikor valaki egy nagyon fontos dolgot akar közölni másokkal. Ám mielőtt ezt megtette volna felállt és a fiatalok széke mellé lépett.
– Péter! Szeretnék valamit megbeszélni a szüleiddel, de az nem a ti füleiteknek való. Nem bánnám, ha most elmennétek moziba, vagy fagylaltozni, vagy ahová csak akartok. Tessék, itt van egy kis költőpénz. – mondta nyugodt halk hangon, s a fiú kezébe nyomott egy százforintos bankjegyet.
Péter egy darabig ámulva nézett Makayra, majd az apjára pillantott, mintha tőle kérne segítséget. De a férfi először Edit tekintetét kereste, hogy kiolvasson belőle valamit. S miután ez megtörtént, ismét a fiára nézett, és bátorítóan megbiccentette a fejét.
– Köszönjük Feri bácsi! – ugrott fel a székről Péter, s vele együtt Magdi is. Már a kapualjhoz értek, amikor Makay még utánuk szólt.
– Aztán vigyázzatok magatokra, és persze egymásra is!
– Úgy lesz apa! – kiáltott vissza Magdi nevetve, s már el is tűntek.
A társaság négyesben maradt. Ezek közül három arra várt, hogy Makay belefogjon a mondanivalójába, de nem sürgették, ő meg nem kapkodta el. Sőt, némi tétovázás után felállt, és elindult befelé.
– Egy pillanat, azonnal visszajövök – mondta nyugtatólag a többieknek, s valóban, két perc múlva már meg is jelent, kezében egy tálca, melyen négy apró kristálypohár és egy üveg Napóleon konyak volt. A többiek némán figyelték, ahogy tölt, majd a kezükbe nyomja a poharat. Nem volt mese, ezt fel kellett hajtani. Miután ezzel megvoltak, Makai Ferenc végre megszólalt.
– Már lassan tizennyolc éve ismerjük egymást. Tudom, hogy ez idő alatt sokszor voltak olyan, - számotokra megdöbbentőnek ható – reagálásaim és felesleges dühkitöréseim bizonyos szituációkban, amelyek jogos ellenérzést váltottak ki belőletek. És ez alatt most nemcsak a Palival való politikai vitáinkat értem, mert ennél sokkal bonyolultabb az ügy. Amit most el fogok mondani, az egy nagyon régi történet. Egy olyan fájó emlék, amitől a mai napig képtelen vagyok szabadulni annak ellenére, hogy miután megtörtént, hamarosan tisztázódott minden. De ez a rossz érzés azóta sem múlt el teljesen. Úgy érzem, belém ivódott a bizalmatlanság és az állandó gyanakvás mindenki iránt, pedig nem akartam, hogy így legyen. És az a legrosszabb az egészben, hogy mindezért nem én vagyok a felelős. Legalább is, szerintem. Bár erre leginkább egy pszichiáter tudna érdemi választ adni.
Olga, Edit és Pali nem sokat értettek az egészből. Azt látták, hogy a Makay szinte kínlódik a beszéd alatt. Még nem tudhatták, hogy mi fog ebből kisülni, de azt sejtették, hogy a java még hátra van.
– Ferikém, nem tudom mi vár még ránk, de azt igen, hogy nekem erről még soha nem szóltál semmi. – fordult feléje Olga – Pedig ha megteszed, talán most nem is kellene erről beszélned.
– Lehetséges. De én mégis inkább magamba fojtottam ezt az emléket. Magam sem tudom, hogy miért? – nézett maga elé üres tekintettel, majd egy kis idő múlva folytatta.
– Ötödikes elemista voltam. Egyik nap, amikor hazamentem az iskolából, és a lakásajtó elé értem, meghallottam, hogy apám és anyám hangosan, szinte ordibálva veszekszik. Nem mertem bemenni, az ajtó előtt állva hallgattam őket. Ami akkor ott elhangzott, azt soha életemben nem fogom elfelejteni.

– Nekem ne hazudozz te szuka! – üvöltötte az apám. – Azt mered mondani, hogy ez a gyerek az én kölyköm? Nem is hasonlít rám! És terád sem. Azonnal mond meg, hogy ki az apja, különben kitekerem a nyakad!
Hallottam, ahogy szegény anyám fájdalmasan felzokog.
– De hát miért gyanúsítasz évek óta? Már százszor elmondtam, hogy soha életemben nem néztem másik férfira. Azt is jól tudhatnád, hogy amikor a katonaságtól három napra hazaengedtek, akkor estem teherbe. Hogy lehetsz ilyen gonosz hozzám, mondd csak! – sirdogálta a szavakat, miközben én, háttal a falnak dőlve elbőgtem magam.
Rettenetes érzés volt ezt hallanom. Nem is tudtam, hogy most mit csináljak? Világgá fussak, vagy anyámat megvédve menjek neki az apámnak? Végül aztán bementem.
Az apám még mindig vérvörös képpel, fenyegetően meredt az anyámra, aki csendesen sírdogált a konyhaasztal mellett. Odamentem hozzá, és átöleltem. Addig sírtunk ott együtt, amíg az apám el nem ment hazulról. Este olyan részegen jött haza, hogy még átöltözni sem volt képes. Ruhástul bezuhant az ágyba. Az volt az a nap, amikor meggyűlöltem.

Miután Makay elhallgatott, a többiek arcára kiült a döbbenet. Hirtelen azt sem tudták, mit mondjanak erre? Olga és Edit a könnyeit törölgette, de Kalmár is komoly képpel meredt maga elé. Végül Edit volt az, aki megtörte a csendet.
– Ez hihetetlen. Fel sem tudom fogni. – motyogta maga elé – Szegény édesanyád… El sem tudom képzelni, mit érezhetett, amikor az apád megvádolta. Ez szörnyű!
Makay rábólintott, majd óvatosan teletöltötte a poharakat. Látták, hogy remeg a keze.
– De még nincs vége a történetnek, – szólalt meg újra.– Talán két héttel azután elmentem meglátogatni az apám szüleit, akik a Katalin utcában laktak, a Tüzép mellett. A nagyapám akkor már tolószékben ült, mert a második agyvérzése után félig lebénult. Jópofa, humoros ember volt, nagyon szerettem. Amíg nagyanyám tömte belém a töpörtyűs pogácsát, a könyves szekrény körül nézelődtem. Sokszor vittem haza innen könyvet, s miután kiolvastam visszahoztam, és egy másikat vittem el helyette. Aznap, megláttam az egyik polcon egy fényképalbumot, amibe bele is néztem. Talán a sors akarta így, nem tudom, mindenesetre én annak tekintem. A nagyanyám mellettem állt, és sorolgatta, hogy ki kicsoda.
– Ez a házassági képünk, ez meg a nagyapád katona korában. Ezek itt az én szüleim, ők meg a nagyapád testvérei. – mutogatta sorban és ez így ment végig. Aztán, amikor az utolsó előtti oldalhoz értem és megláttam azt a megsárgult fényképet, amelyik egy kisfiút ábrázolt, annyira megdöbbentem, hogy majdnem kiesett az album a kezemből.
Mintha saját magamat láttam volna! Alig tudtam megszólalni.
– Nagymama, ki van ezen a képen? – kérdeztem tőle remegő hangon.
– Hát nincs rajtam a szemüveg – hunyorgott a képre – De az csak a nagyapád lehet, még süldő korában. Gondolhatjátok, mit éreztem. Elkértem tőlük a képet, és hazáig rohantam vele. Az apám épp újságot olvasott. Amikor felnézett rám, előkaptam a zsebemből a fényképet, és az orra alá toltam.
– Ez itt a nagyapa gyerekkori képe, látod? – kiáltottam, aztán gyorsan odaszaladtam anyám mellé.
A fater hol a képre bámult, hol énrám, miközben egyre sápadtabbá vált az arca. Végül nagy nehezen felkászálódott, odalépett anyámhoz, szorosan magához ölelte, és sírva egyre csak azt hajtogatta, hogy
- Bocsáss meg… bocsáss meg… bocsáss meg...
Én azt hiszem, anyám meg is bocsájtott neki. Attól a naptól kezdve apám abbahagyta a kocsmába járást, és csak azon igyekezett, hogy anyám kedvében járjon. Teljesen megváltozott, mintha kicserélték volna.
De én a halála napjáig haragudtam rá, mert a későbbiek folyamán észrevettem magamon, hogy kezdek őrá hasonlítani. Kezdődött ez a féltékenységgel. Amikor Olgának udvaroltam, bizony nem egyszer és nem is kétszer bújt belém a zöld szörnyeteg. Sokáig tartott, amíg végre kigyógyultam belőle, ugye szívem?
Olga hirtelen összerezzent. Zavartan nézett körbe, de látva Kalmárék barátságos együttérző tekintetét, mosolyogva tette a kezét a férje vállára.
– Ami igaz, az igaz. Tényleg így volt. Elég sokat veszekedtünk miatta. A féltékenység, ha túlzásba viszi valamelyik fél, megmérgezi a házasságot. - jegyezte meg halkan.
Ezek után ismét a férfi vette át a szót.
– Talán a mások iránt érzett bizalmatlanságom is erre vezethető vissza. De nem csak a kollégákkal szemben érzek, illetve éreztem hasonlót, de Péter iránt is. Ezt aztán végképp nem tudom megmagyarázni. Higgyétek el, már kezdtem magam megutálni.
De szerencsére, ma már másképp látom a dolgokat. Mindenki képes megváltozni, ha akar. Az apám is, én is, mások is. Csakhogy ez egyedül nem megy. Ehhez olyan barátok segítsége is kell, mint amilyenek ti vagytok, és egy olyan család, amilyen ez enyém.
Ez után a megdöbbentő vallomás után mindenki meghatottan, és jóleső érzéssel a szívében dőlt hátra. Amit hallottak, az valamennyiük számára egy katarzisszerű élmény volt. Már sokkal jobban megértették őt, és bizonyosra vették, hogy ez a gyerekkorban átélt stressz hatás, nagyon komoly hatással volt az ő további életére. Jó néhány perc eltelt, amíg mindenki csak a saját gondolataival foglalkozott. Ebből a meditálásból Makay hangja hozta őket vissza a valóságba.
– És még pár szót a politikai hovatartozásomról, ha nincs ellenetekre.
– Ha rövidre fogod a szót pajtás, állunk elébe – mosolygott rá Kalmár, s erre a többiek is figyelmes arccal fordultak feléje.
– Azt hiszem, valamiféle dacból álltam a másik oldalra. Tudnillik az apám egész életében a Horthy rendszert ajnározta. Egy darabig hivatásos katona is volt, amit nem is nézték jó szemmel, amikor a felvételemet kértem a pártba. De nehogy azt higgyétek, hogy ezt a lépésemet megbántam volna!
Erre a kijelentésre a többiek csak egy kételkedő mosolyt küldtek Makay irányába, ám Pali nem tudta megállni, hogy meg ne jegyezze.
– Majd előbb-utóbb ezt is kinövöd öregem, csak várd ki a végét. – nevette el magát minden gúny és rosszallás nélkül, mire a két asszony diszkréten kuncogni kezdett.
– De most én szeretnék mondani valamit arról, hogy ki kire is hasonlít. – folytatta Kalmár. – Nálunk is hasonló volt a helyzet, legalább is abban a vonatkozásban, hogy én sem hasonlítottam sem az apámra, sem az anyámra. Aztán egyszer, úgy húsz éves koromban az egyik nagynéném megállapította, hogy én bizony az anyai nagyapám egyik öccsének, a Jani bácsinak vagyok a kiköpött mása. Persze azonnal nekiálltuk feltúrni a szekrényt, hogy előszedjük a kartondobozokat. S valóban úgy volt, ahogy a nénikém mondta.
Ha akkor beöltöztettek volna Jani bácsi egyenruhájába és elébe állítanak, biztos, hogy összetévesztett volna engem saját magával. Szóval, egyáltalán nem ritka, hogy valaki nem a szüleire hasonlít, hanem valamelyik vérrokonára.
- Persze, ha a postásra vagy a gázóra leolvasóra ütött a gyerek, akkor már érdemes elbeszélgetni az asszonykával. – nevetett a saját humorán, ami átragadt a többiekre is.

A balatoni nyaralás nagy élményt jelentett Magdi száma főleg azért, mert együtt lehetett Péterrel kora reggeltől késő estéig. Természetesen mindketten gondoltak arra, hogy milyen jó volna, ha a fiú szülei aludnának az egyik szobában, ők ketten pedig a másikban - még akkor is, ha betartanak minden játékszabályt, - de azért így is nagyon jól megvoltak... Legnagyobb szomorúságukra a hét nap villámgyorsan eltelt.
Hazaérkezésük másnapján Magdinak ismét be kellett pakolnia a bőröndbe, mert az anyai nagyszüleihez készültek Dunaszekcsőre. Péter másnap kora reggel kelt, mert megígérte Makayéknak, hogy kikíséri őket a távolsági buszhoz, és segít lecipelni a bőröndöket. Amikor búcsúzásra került a sor, Péter kezet rázott az apával, Olgát megpuszilta, de amikor Magdi elé lépett, úgy álltak ott mind a ketten, mintha kardot nyeltek volna.
– Most szórakoztok velünk? – szólt rájuk Makay összeráncolt homlokkal – Tessék nekem rendesen elbúcsúzni!
Hát mi mást tehettek volna erre a felszólításra? Gyorsan egy közepesen laza puszit nyomtak egymás szájára, és ezzel a dolog el volt intézve.

Megint csak eltelt egy időszak. Vége lett a nyárnak, s elérkezett az utolsó gimnáziumi tanév. Ez már komolyabb volt, mint az előzők, de különös gondot nem jelentett sem Magdi, sem Péter számára. Már tudták, hogy hol fognak a jövő ősztől továbbtanulni. Magdi a Tanárképzőt, a fiú pedig a Műszaki Főiskolát vette célba.
A dolgok rendben folytak mindhárom vonalon. A gimnáziumban, a Kalmár család háza táján, és - amióta lezajlott Makay Ferenc lelkében a nagy változás – náluk is tökéletes volt minden.
Edit az ősz közepe felé, - amikor már kissé hűvösebbé váltak a napok, és a hársfa alatt pulóver is kellett, - egy olyan ötlettel állt elő, amely még jobban összehozta a két családot. Valamennyien egyetértettek vele abban, hogy minek megvárni a tavaszt, hogy kiülhessenek a kertbe diskurálni, hisz ősszel és télen ugyanezt megtehetnék lakáson belül is. Eddig ezt nem túl gyakran tették meg, de most, hogy a gyerekek így állnak egymással, egyre több olyan kérdés merülhet fel, amelyet közösen kell majd megoldaniuk.
– Igazad van drágám. – helyeselt Olga – Most, hogy felhoztad a dolgot, rájöttem, hogy milyen ritkán is jártunk össze. Talán negyed évenként egyszer?
– Szerintem is jó ötlet – kapcsolódott bele a beszélgetésbe Feri. – Legfőképp azért, - és most nem akarok semmit sem elkiabálni, - de jelen pillanatban úgy áll a dolog, hogy még az is előfordulhat, hogy rokonok leszünk, hát nem?
A többiek tágranyílt szemekkel néztek rá. Sok minden mást el tudtak képzelni két hónappal ezelőtt, de azt, hogy Makay szájából ilyen mondat valaha is elhangzik, arra álmukban sem mertek gondolni. Erre már Kalmár Pálnak is reagálni kellett.
– Bizony Ferikém, ez egyre inkább bizonyosabbá válik, úgyhogy hamarosan fel kell kötnünk a gatyát. Pár év ugyan még vissza van, de tervezgetni már lehet.
– Mire gondolsz, kedves leendő rokon? – nevette el magát Olga – A piszkos anyagiakra?
– Például arra is. Meg arra is, hogyha eljön az idő, hol fognak lakni?
Erre a kérdésre Olgánál volt meg a válasz, pontosabban egy megállapítás.
– Hogy te milyen okos vagy, Palika! – nézett rá elismerően – Te mindenre gondolsz.
– Tudom, hogy okos vagyok kedvesem, nem kell ezért külön megdicsérned. - ment bele a játékba a férfi, de aztán komolyra fordította a szót.
– De tényleg. Külön-külön? Vagy egyik héten nálunk, a másikon meg nálatok? Mert egyikünk sem áll úgy anyagilag, hogy lakást vegyünk nekik. Albérletbe meg nem engedném őket. Gondolom, ti sem.
A négy szülő komoly gondolkodóba esett, ám olyan nagyon megnyugtató válasszal egyikük sem tudott előállni. Épp ezért ezt a témát egyelőre függőbe hagyták.
Pár héttel később azonban történt valami, ami előrébb vitte az ügyet, s amely a lehető legjobb megoldásnak látszott.
Szombat délelőtt volt. Edit épp a nagyszoba ablakait pucolta, amikor meglátta Makayt két férfi társaságában. Amikor a csapat az ablak alá ért, üdvözölték őt, majd bementek a házba. Az asszony el nem tudta képzelni ki lehet a két másik ember?
- Talán Feri munkatársai, vagy barátai. – morfondírozott magában – De majd úgyis elmondja, ha akarja.
És valóban, ebéd után csengettek, s az ajtó előtt Olga és Feri ácsorgott.
– Gyertek, azonnal felteszek egy kávét. – invitálta őket a háziasszony. A beszédre kijött a szobából Pali, és ő is letelepedett a konyhaasztal mellé. Makay már tűkön ült, legszívesebben már mondta volna a magáét, de türelmesen megvárta, amíg Edit szétadagolja a kávét. Az első korty után már nem bírta tovább.
- Sokat törtem a fejem a legutóbbi beszélgetésünk óta, hogy mi volna a legjobb megoldás a gyerekek számára. Aztán eszembe jutott a tetőtérbeépítés. Ez a legolcsóbb megoldás, és a mi esetünkben a legpraktikusabb is, mivel a gyerekek velünk maradhatnak. Ma délelőtt ebben az ügyben volt itt egy építészmérnök és egy kőműves mester.
– Láttalak benneteket, csak azt nem tudtam, hogy kik ők. – monda neki Olga – Na és sikerült kitaláltatok valamit?
– Igen. Szóval, ezek mindent megnéztek, megtapogattak, lemértek, megszagoltak, jó másfél órán keresztül. Aztán összedugták a fejüket, végül pedig nyilatkoztak.
– Jaj, Feri! Ne húzd már az idegeinket – szólt rá Edit – Mekkora lesz, milyen lesz, mennyibe fog kerülni, mikor kezdik és meddig tart az építkezés? – türelmetlenkedett egyre csak.
– Jól van, már mondom is. Tavasszal kezdenék. Lenne egy nappali, két kis hálószoba, konyha, fürdő, WC. Ami pedig a végösszeget illeti, cirka százhatvan-százhetvenezer lenne. Kalmárék lázas fejszámolásba kezdtek, Olga viszont már tényeket közölt.
– Mi ezt már
ebéd közben megbeszéltük Ferivel. Az igaz, hogy pár év még vissza van, de az építkezést nem halaszthatjuk évekig, mert ki tudja, milyenek lesznek akkor az árak? Nekünk vagy ötvenezer a bankban, és a szüleim is biztos besegítenének, hisz Magdi az egyetlen unokájuk. Szerintünk, bele kéne vágni. Ha mégsem jönne a pénz, vennénk fel kölcsönt. De lehet, hogy arra nem is lesz szükség. És mivel csak tavasszal kezdenék a munkát, addig tudnánk még pár ezret hozzáspórolni.
Ebben az ügyben Kalmárék is hasonlóképpen nyilatkoztak, így aztán nem is volt csoda, hogy valamennyin belelkesültek. Edit elővarázsolt egy üveg finom bort, amit beszélgetés közben nagy élvezettel el is fogyasztottak.
– Komolyan mondom, én már most izgatott vagyok! – vallotta be Olga – Alig várom a tavaszt, hogy végre elkezdjék az építkezést.
– Én is hasonlóan érzek. Ha a gyerekek hazaérnek a kirándulásból, elmondjuk nekik a jó hírt. – örvendezett a másik asszony – Kíváncsi vagyok, mit szól majd ehhez a szomszéd lánya? – tette még hozzá, majd összekacsintott Olgával.
A két férfi értetlenül bámult rá.
– Mi van? Mit is mondtál? – kérdezték szinte egyszerre.
– Hát a szomszéd lánya… Nem értitek? – válaszolt nekik, de ők bizony nem értették.
Olga ekkor türelmes szóval, szép lassan magyarázni kezdett.
– Hazafelé jöttünk valahonnan, és útközben arról kezdtünk el beszélgetni, hogy a jelek szerint ez a két gyerek egyre jobban belebolondul egymásba, pedig még csak tizennégy évesek. Erre mondta Edit azt, hogy ez nem baj, sőt, nagyon is örül ennek, mert milyen jól hangzik az, hogy Peti és a szomszéd lánya egymásba habarodott... Ezen akkor egy jót nevettünk. Remélem, most már világos minden? – nézett rájuk úgy, mint egy türelmes tanárnő a lassú agyú diákra.
Ezek után a férfiak is megértették, hogy miről van szó, és elnevették magukat. Ha nehezen is, de leesett náluk a húsz fillér.
Péter és Magdi öt óra körül értek haza. Bebarangolták a fél Mecseket, és voltak az Állatkertben is. Amikor bementek a lakásba, azonnal észrevették a szülők izgatott viselkedését, de ennek okát csak akkor értették meg, amikor megmutatták nekik az építészmérnök által készített vázlatokat. Alig hittek a szemüknek.
– Nahát, ez nagyon szép! – kiáltott fel Magdi boldogan. – És ez már biztos? Tényleg?
– Most már igen. Épp az előbb döntöttük el. – bólintottak rá valamennyien. – Tavasszal el is kezdik a munkát.
A lány örömében végigpuszilt mindenkit, aztán a karjánál fogva megragadta Pétert.
– Gyere, nézzünk körül a padláson! – javasolta, s már vonszolta is a fiút magával.
A szülőknek természetesen nem volt maradásuk. Óvatosan utánuk osontak, és a nyitott padlásajtó mellett – amely takarta őket, - megálltak, s eléggé el nem ítélhető módon hallgatózni kezdtek.
– Péter, szerinted nem lesz alacsony a plafon? – hallották Magdit kérdését.
– Azt hiszem, ilyenkor meg szokták magasítani az oldalfalakat, és akkor jó lesz.
– Értem. De akkor mi lesz a gerendákkal? Szétszedik?
– Szerintem szét, aztán megint összerakják.
Az ajtó mögött Edit kénytelen volt dicsekedni egy kicsit.
– Ugye milyen okos ez a gyerek? – suttogott a többiek felé büszkén.
– Ez nem véletlen. Rám ütött a srác. – suttogta vissza Pali kajánul vigyorogva.
Ezután hallották meg Péter hangját.
– Ha jól látom ezen a rajzon, ott hátul lesz a két kisszoba, itt meg a nappali. Elöl meg a konyha meg a fürdőszoba. Lehet, hogy néha majd véletlenül benyitok, amikor éppen tusolsz...
Erre egy rövid ideig Magdi kuncogását hallották, aztán csend lett. Egy jó hosszú csend.
– Szerintetek ezek most csókolóznak?…- járatta körbe a fejét Olga.
– Ezek? Hát hogy tételezhetsz fel róluk ilyen illetlenséget drága rokonjelöltem? – nézett rá hitetlenkedő arcot vágva Kalmár.
Nos, ebben a pillanatban vége is lett a sugdolózásnak, mert kitört belőlük a harsány nevetés, amely még akkor is tartott, amikor Magdi és Péter megjelent előttük. A két fiatal képe hol elsápadt, hol meg elpirult. Ez így váltakozott közel egy percig, mire a lány végre meg tudott szólalni.
– De anya! Ti egész idő alatt itt hallgatóztatok? – nézett végig a díszes társaságon.
– Ugyan kislányom! Hát mit képzelsz te rólunk? – tiltakozott Olga hevesen, majd egy nagyot nevetve gyorsan hozzátette – Természetesen igen!
Ezen vallomás után már nemcsak a szülők, de a fiatal párocska is önfeledt, boldog kacagásba kezdett.
Bizony, bizony. A János utcai kis házban, - mint ahogy ezt a mellékelt ábra mutatja, - egy idő óta jól alakulnak a dolgok.

V É G E
 
Utoljára módosítva a moderátor által:
Köszönöm az élményt Luigi!!! Saját diákkori szerelmeimet juttatta eszembe, amikből viszont nem lett házasság, de azért szép volt!!!! :p
 

imrucika

Állandó Tag
Állandó Tag
Tiszteletreméltó Barátom!
Eloszlattad a viharfelhőket.....ügyesen. Kedves,aranyos befejezést alkottál,bár a lelkem mélyén ilyesfélére számítottam elejétől.Külön megelégedésemre szolgált,hogy azt a szót: "jaffa......" bizony hosszú évek óta nem hallottam........Köszönöm.
 

Luigi48

Állandó Tag
Állandó Tag
Remélem, hogy legkésőbb tíz nap múlva jelentkezni tudok valamivel, mert most olyan az agyam, mint a pillanatnyi időjárás. Tök homály és sötétség mindenütt... :(
 
Oldal tetejére