Luigi48 novellái és egyéb írásai

cat34

Állandó Tag
Állandó Tag
Kedves Luigi!

Igen mozdultam és talán most már sűrűbben el tudok látogatni a CH-ra:D. Eddig sajnos olyan szinten "befogtak", hogy néha nem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány.

A történet nagyon tetszett, imádom a szerelmes regényeket:p. Szurkoltam a fiataloknak és minden jó, ha a vége jó :cool:
 

Luigi48

Állandó Tag
Állandó Tag
Nem csak lusta és ötletszegény vagyok, de dolgom is akadt... A hét végére azonban felrakom " A távoli rokon " című újabb förmedvényemet. Nem vicc, komolyan beszélek! :mad2::(:confused::) ;)
 

Luigi48

Állandó Tag
Állandó Tag
Egy kis üveg méz.

Ma délelőtt kilenc körül, amikor elindultam az Árkádba, - s annak is az Interspar részlegébe, - csak borult volt az ég, de még nem esett. A szokásos dolgok beszerzésére kaptam utasítást a feleségemtől, amit természetesen most is zokszó nélkül teljesítettem. Pontosabban szólva nem is volt ez utasítás, de még csak kérelem sem, mert az a helyzet, hogy önként, s dalolva vállalkozom hasonló feladatra, mert én valóban szeretek boltba járni, piacra meg pláne. Aki valamennyire is ismer, ezt tudja rólam.
Szóval elindultam, zsebemben kis cetlivel, amire gondosan feljegyeztem, hogy mit kell vásárolnom. Nagyon hasznosak ezek a papírdarabkák, főleg ha az ember eléri azt a kort, amikor már ingyen utazhat. Szeletelt kenyér, zsömle, felvágottak, sajt, csoki és fogkrém állt a mai listán. A piacról meg csípős zöldpaprika, és valami savanyúság kellett.
Az Interspárba minden rendben is volt, kivéve a sajtos pultot.
Nem volt akciós sajtjuk! Illetve volt, de azt még úgy is drágálltam. Érdekesek ezek az akciók... Szerintem lehet ebben valami furfang is, mert ki tudja, hogy mennyibe került az illető áru az akció előtt? Bármit is mondhatnak, hát nem?
Na de mindegy, lapozzunk.
Ez alkalommal is igyekeztem kiválasztani a legrövidebb sort, de nem igazán sikerült, mert mindig volt valaki, aki villámgyorsan elém kormányozta a bevásárlókocsiját. Egyébként megfigyeltem valamit. Azt esetek 60-70 százalékában az én sorom megy a leglassabban! Vagy valaki elfelejti leméretni a paradicsomot, vagy a férj visszarohan a sorba, mert a lisztről megfelejtkezett az asszony. De az is előfordult már, hogy pont előttem fogyott ki a pénztárszalag.
Ám ma, az effajta bosszúságokat sikerült megúsznom.
Csak az bosszantott fel egy kissé, hogy amikor kiértem az utcára, már javában esett az eső, és persze esernyő nem volt nálam. Bár az is igaz, hogy mihelyt rágyújtottam egy jól megérdemelt cigarettára, azonnal megnyugodtam és visszatért a jókedvem.
A fenébe az esővel!
Következett tehát a Vásárcsarnok. Nem tudom, hogy más városokban ez miként van, de nálunk a szerda és a szombat az igazi piacnap, s ez már kölyökkoromban is így volt. Most mégis, a szerda ellenére alig volt fél ház a csarnokban.
Hm… Mint annyi minden más, ez a megszokott felállás is megváltozott volna? Lehetséges. Csak eddig ez nem tűnt fel annyira.
Miután megvettem a zöldpaprikát és a savanyúságot, (a szilva nagyságú dinnye és a patisszon savanyítva nagyon bejön nekem) egy darabig még ide-oda sétálgattam a sorok között. Menet közben odaköszöntem néhány ismerős kofának, erre ők egyre csak azzal biztattak, hogy vegyek valamit tőlük. Persze sajnálkozva kaptak nemleges választ.
– Köszönöm, de erre nem kaptam utasítást. Majd legközelebb.
Ilyenkor a legtöbb asszony elnevette magát, miközben arra gondolhatott, hogy
– Ez egy rendes férj! – vagy arra, hogy
- Na, szaladj haza, és húzzál gyorsan papucsot!...
Ma nem akartam annyira sietni, így aztán tettem még egy kört a piacon, hátha meglátok valamit. De nem volt semmi érdekes.
Az északi kijárat felé vettem az irány. Ott, a kijárat mellett lévő legutolsó asztalnál, - ahol általában tejet, és túrót szoktak árulni, - most egy idős asszony ácsorgott, és mézet próbált eladni. Négy darab, különböző méretű üveg sorakozott előtte, bennük finomnak tűnő akácmézzel.
Az asszony lehetett vagy hetven éves. Sovány, csontos, mogorva arcú nő volt, szinte csúnya. Barátságtalanul mérte végig azokat, akik csak úgy elsiettek mellette, ügyet sem vetve a portékájára. Kíváncsi lettem volna, hogy kora reggel óta, miután kipakolta a mézesüvegeit, mennyit adott el belőlük? Persze ezt megkérdezhettem volna tőle, de nem mertem megtenni, mert attól tartottam, hogy mérgében még kettéharap.
Inkább fogtam magam, és elindultam kifelé. Ekkor halottam meg egy vékony gyerekhangot.
– Néni! Ez a legnagyobb üveg méz mennyibe kerül?
– Ezerötszáz forint. – szólt a válasz. – Az egy liter, tudod?
Bevallom, elfogott a kíváncsiság. Vajon, mi sül ki ebből? Nos, hogy ezt megtudjam, lecövekeltem a kőasztal végén, s úgy tettem, mintha csak céltalanul nézelődnék, miközben szép lassan feléjük fordultam.
Egy tíz éves forma kócos hajú kissrác volt az, aki alkudozni próbált a morcos képű öregasszonnyal.
- Hú! Az nagyon drága. – sóhajtott egy nagyot a fiú, majd rátette a mutatóujját a második üvegre.
– És ez a kisebb?
– Az ezer.
A kölyök erre megfordult és elindult, de három lépés után visszafordult, odalépett az asztalhoz, s rábökött a harmadik üvegre, de most nem kérdezett semmit.
– Az pedig ötszáz forint. – szólalt meg az árus, mert kitalálta mire gondol a másik.
A srác megint sóhajtott egy nagyot, és rábökött az utolsó üvegre.
– És ez a pici? Ezért mennyit tetszik kérni? – kérdezte reménykedő hangon.
- Azt háromszázötvenért elviheted. – nézett rá a mézesasszony.
A fiú arca egy pillanatra felderült, de aztán lemondóan nézett az üvegre.
– De nekem csak háromszáz forintom van. Ennyit adott reggel az apukám, hogy vegyek anyunak virágot, és még egyszer köszöntsem fel.
Erre az öregasszony furcsán meredt a kissrácra.
– Ha virágot akartál venni, mit keresel itt? Én mézet árulok, nem látod? És milyen felköszöntésről locsogsz itt nekem? – förmedt rá szigorúan.
A fiú nem tudta, hogy most válaszoljon-e, vagy sem. Látszott rajta, hogy kellőképpen meg van szeppenve. Végül aztán mégis elkezdte.
- Tegnap volt anyukám névnapja, de kevés pénzünk van és ajándékot nem tudtunk venni neki. De azért megköszöntöttük. Apa is, én is, meg a két húgom is. – tette hozzá sietve. – De apának most nincs munkája. Reggel kért kölcsön valakitől, és abból adott nekem háromszáz forintot virágra.
– Hogy hívják az anyukádat? – kérdezte szinte gyanakvó hangsúllyal az öregasszony.
– Erzsébetnek. De mindeni Erzsikének, vagy Zsókának szólítja.
– Ez stimmel. Kedden volt Erzsébet. – állapította meg az asszony. – De akkor miért nem virágot veszel neki, amire a pénzt kaptad?
A srác megint hallgatott egy sort. Hol maga elé meredt, hol az asszonyra, hol pedig énrám, mert addigra már közvetlen melléjük sasszéztam.
– Anyukámnak már három napja fáj a torka, alig tud nyelni, és nem akar neki elmúlni. Arra gondoltam, hogyha mézes teát inna, hamarabb meggyógyulna. Biztos jobban örülne ennek, mint a virágnak. De sajnos, nekem csak ennyi pénzem van.
Ezeket a szavakat hallva elszorult a torkom. Itt van ez a helyes, talpraesett kölyök, aki nagyon szeretné, ha a mamája mielőbb meggyógyulna, és ott van apja, akinek nincs munkája, kölcsönökből élnek, s ráadásul még két kisebb gyerek is van ebben a családban. Ösztönösen nyúltam a belső zsebemhez, hogy elővegyem a pénztárcámat, és kipótoljam a fiú pénzét egy nyavalyás ötvenessel, amikor meghallottam az öregasszony hangját.
– Tudod mit, kisöreg? Megegyeztünk. Legyen kereken háromszáz. – nézett a gyerekre, és még halványan el is mosolyogta magát.
Ezt hallva nagyon meglepődtem, de a gyerek még inkább.
– Ezt komolyan tetszik mondani? – nézett rá az asszonyra kerek szemekkel.
– Hát persze! Vidd csak. – azzal kezébe nyomta a legkisebb mézesüveget, a srác meg átadta neki a három darab fém százast.
– Köszönöm! – nevette el magát a fiú, aztán megfordult és szép lassan elindult a kijárat felé a kincsével.
A mézesasszonyra néztem, ő meg énrám. De ez csak két pillanatig tarthatott, mert az öregasszony nagy hirtelen furcsa képet vágva megszólalt. Amit mondott, azt nem is értettem meg azonnal. Csak pár perccel később.
– Ez kevés. Ez kevés volt… – motyogta maga elé, majd a kissrác után kiáltott.
– Hé! Kisfiú! Gyere vissza! Hallod? Gyere vissza!
Meglepődve fordultam hátra. Láttam, hogy a gyereket is meglepte ez a parancsszerű hang. Nem tudta mire vélni a dolgot. Csak álldogált tovább, egy helyben, mozdulatlanul.
- Gyere már gyorsan! – biztatta az öregasszony. – Szeretnék neked mondani valamit. Ne félj, nincs semmi baj.
A fiú erre lassan elindult. Aztán amikor a stand mellé ért és megállt, csodálkozó arccal nézett a mézárusra. Ekkor az öregasszony szép lassan benyúlt a köténye zsebébe, előhalászta a három darab fém százast, és az álmélkodó kissrác kezébe nyomta.
– Nesze, tedd el, jó lesz ez másra is. – mosolygott rá, miközben látszott, ahogy a durva arcvonásai egyre szelídebbé válnak, szinte megszépülnek.
– Látom, hogy te jó fiú vagy. Ha hazaérsz, köszöntsd meg még egyszer az anyukádat, hiszen most már ajándékot is viszel neki.
A kölyök arca sugárzott a boldogságtól.
– Nagyon szépen köszönöm. Ha majd hazaérek, mindent el fogok mesélni neki.
- Csókolom! - köszönt el nagy sietve, s már el is nyargalt.
Mielőtt elindultam volna hazafelé, még egyszer belenéztem az öregasszony szemébe. Nem szóltam semmit, ő is hallgatott. Aztán, amikor köszönés helyett megbiccentettem a fejem, ő is bólintott egyet. Hát így történt.

Ugye még senki sem gondolt arra, - talán azért, mert szinte hihetetlenül hangzik, - hogy aki jót tesz valakivel, még arra is képes, hogy megszépüljön? Pedig így van. Én tanúja voltam egy ilyen esetnek.
És ehhez csupán egy kis üveg ajándék méz kellett...
 
Utoljára módosítva a moderátor által:
Egy kis üveg méz.

Ma délelőtt kilenc körül, amikor elindultam az Árkádba, - s annak is az Interspar részlegébe, - csak borult volt az ég, de még nem esett. A szokásos dolgok beszerzésére kaptam utasítást a feleségemtől, amit természetesen most is zokszó nélkül teljesítettem. Pontosabban szólva nem is volt ez utasítás, de még csak kérelem sem, mert az a helyzet, hogy önként, s dalolva vállalkozom hasonló feladatra, mert én valóban szeretek boltba járni, piacra meg pláne. Aki valamennyire is ismer, ezt tudja rólam.
Szóval elindultam, zsebemben kis cetlivel, amire gondosan feljegyeztem, hogy mit kell vásárolnom. Nagyon hasznosak ezek a papírdarabkák, főleg ha az ember eléri azt a kort, amikor már ingyen utazhat. Szeletelt kenyér, zsömle, felvágottak, sajt, csoki és fogkrém állt a mai listán. A piacról meg csípős zöldpaprika, és valami savanyúság kellett.
Az Interspárba minden rendben is volt, kivéve a sajtos pultot.
Nem volt akciós sajtjuk! Illetve volt, de azt még úgy is drágálltam. Érdekesek ezek az akciók... Szerintem lehet ebben valami furfang is, mert ki tudja, hogy mennyibe került az illető áru az akció előtt? Bármit is mondhatnak, hát nem?
Na de mindegy, lapozzunk.
Ez alkalommal is igyekeztem kiválasztani a legrövidebb sort, de nem igazán sikerült, mert mindig volt valaki, aki villámgyorsan elém kormányozta a bevásárlókocsiját. Egyébként megfigyeltem valamit. Azt esetek 60-70 százalékában az én sorom megy a leglassabban! Vagy valaki elfelejti leméretni a paradicsomot, vagy a férj visszarohan a sorba, mert a lisztről megfelejtkezett az asszony. De az is előfordult már, hogy pont előttem fogyott ki a pénztárszalag.
Ám ma, az effajta bosszúságokat sikerült megúsztam.
Csak az bosszantott fel egy kissé, hogy amikor kiértem az utcára, már javában esett az eső, és persze esernyő nem volt nálam. Bár az is igaz, hogy mihelyt rágyújtottam egy jól megérdemelt cigarettára, azonnal megnyugodtam és visszatért a jókedvem.
A fenébe az esővel!
Következett tehát a Vásárcsarnok. Nem tudom, hogy más városokban ez miként van, de nálunk a szerda és a szombat az igazi piacnap, s ez már kölyökkoromban is így volt. Most mégis, a szerda ellenére alig volt fél ház a csarnokban.
Hm… Mint annyi minden más, ez a megszokott felállás is megváltozott volna? Lehetséges. Csak eddig ez nem tűnt fel annyira.
Miután megvettem a zöldpaprikát és a savanyúságot, (a szilva nagyságú dinnye és a patisszon savanyítva nagyon bejön nekem) egy darabig még ide-oda sétálgattam a sorok között. Menet közben odaköszöntem néhány ismerős kofának, erre ők egyre csak azzal biztattak, hogy vegyek valamit tőlük. Persze sajnálkozva kaptak nemleges választ.
– Köszönöm, de erre nem kaptam utasítást. Majd legközelebb.
Ilyenkor a legtöbb asszony elnevette magát, miközben arra gondolhatott, hogy
– Ez egy rendes férj! – vagy arra, hogy
- Na, szaladj haza, és húzzál gyorsan papucsot!...
Ma nem akartam annyira sietni, így aztán tettem még egy kört a piacon, hátha meglátok valamit. De nem volt semmi érdekes.
Az északi kijárat felé vettem az irány. Ott, a kijárat mellett lévő legutolsó asztalnál, - ahol általában tejet, és túrót szoktak árulni, - most egy idős asszony ácsorgott, és mézet próbált eladni. Négy darab, különböző méretű üveg sorakozott előtte, bennük finomnak tűnő akácmézzel.
Az asszony lehetett vagy hetven éves. Sovány, csontos, mogorva arcú nő volt, szinte csúnya. Barátságtalanul mérte végig azokat, akik csak úgy elsiettek mellette, ügyet sem vetve a portékájára. Kíváncsi lettem volna, hogy kora reggel óta, miután kipakolta a mézesüvegeit, mennyit adott el belőlük? Persze ezt megkérdezhettem volna tőle, de nem mertem megtenni, mert attól tartottam, hogy mérgében még kettéharap.
Inkább fogtam magam, és elindultam kifelé. Ekkor halottam meg egy vékony gyerekhangot.
– Néni! Ez a legnagyobb üveg méz mennyibe kerül?
– Ezerötszáz forint. – szólt a válasz. – Az egy liter, tudod?
Bevallom, elfogott a kíváncsiság. Vajon, mi sül ki ebből? Nos, hogy ezt megtudjam, lecövekeltem a kőasztal végén, s úgy tettem, mintha csak céltalanul nézelődnék, miközben szép lassan feléjük fordultam.
Egy tíz éves forma kócos hajú kissrác volt az, aki alkudozni próbált a morcos képű öregasszonnyal.
- Hú! Az nagyon drága. – sóhajtott egy nagyot a fiú, majd rátette a mutatóujját a második üvegre.
– És ez a kisebb?
– Az ezer.
A kölyök erre megfordult és elindult, de három lépés után visszafordult, odalépett az asztalhoz, s rábökött a harmadik üvegre, de most nem kérdezett semmit.
– Az pedig ötszáz forint. – szólalt meg az árus, mert kitalálta mire gondol a másik.
A srác megint sóhajtott egy nagyot, és rábökött az utolsó üvegre.
– És ez a pici? Ezért mennyit tetszik kérni? – kérdezte reménykedő hangon.
- Azt háromszázötvenért elviheted. – nézett rá a mézesasszony.
A fiú arca egy pillanatra felderült, de aztán lemondóan nézett az üvegre.
– De nekem csak háromszáz forintom van. Ennyit adott reggel az apukám, hogy vegyek anyunak virágot, és még egyszer köszöntsem fel.
Erre az öregasszony furcsán meredt a kissrácra.
– Ha virágot akartál venni, mit keresel itt? Én mézet árulok, nem látod? És milyen felköszöntésről locsogsz itt nekem? – förmedt rá szigorúan.
A fiú nem tudta, hogy most válaszoljon-e, vagy sem. Látszott rajta, hogy kellőképpen meg van szeppenve. Végül aztán mégis elkezdte.
- Tegnap volt anyukám névnapja, de kevés pénzünk van és ajándékot nem tudtunk venni neki. De azért megköszöntöttük. Apa is, én is, meg a két húgom is. – tette hozzá sietve. – De apának most nincs munkája. Reggel kért kölcsön valakitől, és abból adott nekem háromszáz forintot virágra.
– Hogy hívják az anyukádat? – kérdezte szinte gyanakvó hangsúllyal az öregasszony.
– Erzsébetnek. De mindeni Erzsikének, vagy Zsókának szólítja.
– Ez stimmel. Kedden volt Erzsébet. – állapította meg az asszony. – De akkor miért nem virágot veszel neki, amire a pénzt kaptad?
A srác megint hallgatott egy sort. Hol maga elé meredt, hol az asszonyra, hol pedig énrám, mert addigra már közvetlen melléjük sasszéztam.
– Anyukámnak már három napja fáj a torka, alig tud nyelni, és nem akar neki elmúlni. Arra gondoltam, hogyha mézes teát inna, hamarabb meggyógyulna. Biztos jobban örülne ennek, mint a virágnak. De sajnos, nekem csak ennyi pénzem van.
Ezeket a szavakat hallva elszorult a torkom. Itt van ez a helyes, talpraesett kölyök, aki nagyon szeretné, ha a mamája mielőbb meggyógyulna, és ott van apja, akinek nincs munkája, kölcsönökből élnek, s ráadásul még két kisebb gyerek is van ebben a családban. Ösztönösen nyúltam a belső zsebemhez, hogy elővegyem a pénztárcámat, és kipótoljam a fiú pénzét egy nyavalyás ötvenessel, amikor meghallottam az öregasszony hangját.
– Tudod mit, kisöreg? Megegyeztünk. Legyen kereken háromszáz. – nézett a gyerekre, és még halványan el is mosolyogta magát.
Ezt hallva nagyon meglepődtem, de a gyerek még inkább.
– Ezt komolyan tetszik mondani? – nézett rá az asszonyra kerek szemekkel.
– Hát persze! Vidd csak. – azzal kezébe nyomta a legkisebb mézesüveget, a srác meg átadta neki a három darab fém százast.
– Köszönöm! – nevette el magát a fiú, aztán megfordult és szép lassan elindult a kijárat felé a kincsével.
A mézesasszonyra néztem, ő meg énrám. De ez csak két pillanatig tarthatott, mert az öregasszony nagy hirtelen furcsa képet vágva megszólalt. Amit mondott, azt nem is értettem meg azonnal. Csak pár perccel később.
– Ez kevés. Ez kevés volt… – motyogta maga elé, majd a kissrác után kiáltott.
– Hé! Kisfiú! Gyere vissza! Hallod? Gyere vissza!
Meglepődve fordultam hátra. Láttam, hogy a gyereket is meglepte ez a parancsszerű hang. Nem tudta mire vélni a dolgot. Csak álldogált tovább, egy helyben, mozdulatlanul.
- Gyere már gyorsan! – biztatta az öregasszony. – Szeretnék neked mondani valamit. Ne félj, nincs semmi baj.
A fiú erre lassan elindult. Aztán amikor a stand mellé ért és megállt, csodálkozó arccal nézett a mézárusra. Ekkor az öregasszony szép lassan benyúlt a köténye zsebébe, előhalászta a három darab fém százast, és az álmélkodó kissrác kezébe nyomta.
– Nesze, tedd el, jó lesz ez másra is. – mosolygott rá, miközben látszott, ahogy a durva arcvonásai egyre szelídebbé válnak, szinte megszépülnek.
– Látom, hogy te jó fiú vagy. Ha hazaérsz, köszöntsd meg még egyszer az anyukádat, hiszen most már ajándékot is viszel neki.
A kölyök arca sugárzott a boldogságtól.
– Nagyon szépen köszönöm. Ha majd hazaérek, mindent el fogok mesélni neki.
- Csókolom! - köszönt el nagy sietve, s már el is nyargalt.
Mielőtt elindultam volna hazafelé, még egyszer belenéztem az öregasszony szemébe. Nem szóltam semmit, ő is hallgatott. Aztán, amikor köszönés helyett megbiccentettem a fejem, ő is bólintott egyet. Hát így történt.

Ugye még senki sem gondolt arra, - talán azért, mert szinte hihetetlenül hangzik, - hogy aki jót tesz valakivel, még arra is képes, hogy megszépüljön? Pedig így van. Én tanúja voltam egy ilyen esetnek.
És ehhez csupán egy kis üveg ajándék méz kellett...
 

igazmondó

Kitiltott (BANned)
Kedves Barátom!

Nem szeretnék nagy szavakat ide írni csak azért, hogy foglaljam a helyet de nagyon meghatódtam ezen a szívszorító írásodon. Csodásan megírtad, érthetően és nagyon sok szeretettel. Jó hallani, hogy még ilyen gyerekek is vannak a világon, és elkeseríttő az a tény, hogy sok a szegény család. Én székely góbé modjára annyit mondok neked, hogy a Jó Isten áldjon meg és soha ki ne békülyünk. Itt az Egy kis üveg mézről van szó!
 
Utoljára módosítva:

igazmondó

Kitiltott (BANned)
Mivel ma este nem volt sok elfoglaltságom, neki fogtam és olvasni kezdtem alkotásodat. Azt éreztem az elején, hogy én vagyok jelen az első részben az időben visszamenve ötven évet. Érdekesnek találom a bátórtalan ismerkedés folyamatát amin mindannyian átestünk, valamikór. A vége felé az első résznek isteni a kapcsolat megerősítésének a pillanata. A folytatásában rájöttem egy érdekes dologra amig olvastalak és pedig arra, hogy sokszór az ember elmegy a jó dolgok mellett pedig ott van mellette. Na de az a jó ha a vége jó és azt hiszem, hogy a fiatalok nem csak csokolóztak a végén. Másképp hogyan is mennének jól a dolgok a szomszédban? Az írás lefoglalt és jól szorakoztam. Gratulálok!
 

Luigi48

Állandó Tag
Állandó Tag
Kedves Barátném!
Pont arra vártam, hogy végre "megbillentsél"... és ettől új erőre kapjak. :) Valóban lelassultam, s ennek fő oka a Facebook. :( Meg az, hogy nem jött meg és már nem is fog megjönni abba az üzletbe (ahol ígérték) az elektromos cigarettatöltő... és ez a hír letaglózott. :( De már éledek. Üdv: Luigi
U.i.: Tetszik az új profil-képed. ;)
 

sorcier

Kormanyos
Fórumvezető
Kormányos
Kedves Barátném!
Pont arra vártam, hogy végre "megbillentsél"... és ettől új erőre kapjak. :) Valóban lelassultam, s ennek fő oka a Facebook. :( Meg az, hogy nem jött meg és már nem is fog megjönni abba az üzletbe (ahol ígérték) az elektromos cigarettatöltő... és ez a hír letaglózott. :( De már éledek. Üdv: Luigi
U.i.: Tetszik az új profil-képed. ;)
Gondoltam is,hogy hianyzott a billentesem,most megkaptad.;)
Na majd "kisepruzlek" az FB-rol(mar ha ott vagyok).Ne busulj a tolto miatt,megmaradt a penzed.:D
Koszonom,ma kaptam,egyenesen Szlovakiabol jott Bruxelles-en at.:rohog:
 

Luigi48

Állandó Tag
Állandó Tag
Szót kérek! :)
Életem leglustább heteit éltem meg. Édes semmittevés... De megváltoztam... ;) Még pár nap, és előállok valami szokásos zagyvasággal...:( Ciao!
 

Luigi48

Állandó Tag
Állandó Tag
A távoli rokon. 3/1 fejezet

Október közepe volt, amikor végre beköszöntött a vénasszonyok nyara.
Az udvar végében álló családi ház verandáján a szépen faragott tölgyfaasztalt hárman ülték körül. Pongrácz Endre és felesége Vera, valamint lányuk Vali, aki nemrég kezdte el a gimnázium negyedik osztályát. Szerettek ide kiülni, főleg a vasárnapi ebédek után. Ilyenkor nagyokat beszélgettek, miközben az asszony által sütött finomságokat majszolták, és a tájban gyönyörködtek. Innen a verandáról a nyugati és déli városrészt lehetett belátni, valamint a belváros egy darabját a Városházával, a Dzsámival és a Székesegyházzal együtt.
– Apa, most tényleg komolyan kérdezlek. – szólalt meg Vali a harmadik süti után – Mit szeretnél, milyen ajándékot hozzunk neked Bécsből? És kérlek, ne mond azt, hogy köszi, de nekem megvan mindenem.
Az apja elnevette magát.
– Pedig pont azt akartam mondani kislányom. Komolyan. De jól van, ha mindenáron ragaszkodtok hozzá, karácsonyi ajándéknak elfogadnék egy nyakkendőt. De nem ám valami tarkabarkát! Inkább egy sötétkéket, apró mintákkal. De lehet akár ferde csíkos is, ezt rátok bízom.
– Na végre, hogy nyilatkoztál. – mosolygott rá Vali elégedett arccal. – De talán jobb lesz, ha azt anyu fogja kiválasztani. Tőlem egy új pénztárcát kapsz, mert ahogy láttam, hogy a régi bukszád bélése elég ramatyul néz ki.
– Jól van, rendben van, köszönöm. Én, jó szokásomhoz híven, majd Aranyvasárnap veszem meg nektek az ajándékokat, de hogy mit fogtok kapni, azt most sem kötöm az orrotokra lányok. Az legyen inkább meglepetés.
Vera, aki addig csak hallgatta őket, ezt nem állhatta meg szó nélkül.
– Kislányom, az apádnak tényleg jó érzéke van az ajándékozáshoz. Eddig még mindig eltalálta, hogy mi kellene nekünk, de akkor is jól választott, ha egy konyhába való szerkentyűt is vett pluszként az ajándékok mellé.
– Ez igaz anya. – hagyta jóvá az elismerő szavakat a lány – Szerintem most is eltalálja, hogy mire vágyunk.
Miután szép lassan elfogyott a sütemény, Vera összepakolta kistányérokat és a többi kelléket, majd bement a konyhába, hogy bekészítse a délutáni kávét.
- Mondd csak Valikám, mi újság a gimiben? – kérdezte az apa, amikor kettesben maradtak.
– Semmi különös. Jól kezdődött a negyedik is, gond egy szál sem. – közölte a lány nyugodt hangon – De azért egy kicsit belehúzok, hogy ne legyen majd gond a felvételinél.
- Vagyis irány a Pedfő? Kitartasz az eredeti szándékod mellett és a tanári pályát választod?
– Hát persze. Hisz jól tudjátok, hogy arra készülök már régóta. Magyar-történelem szakos tanár szeretnék lenni.
– Jól van kicsim, jól van. – felelt rá a másik – Nagyon örülünk, hogy így döntöttél. Szerintünk is alkalmas vagy a pályára, mert türelmes és nyugodt természeted van, s emellett az empatikus képességed is rendben van. Az pedig egy tanárnál fontos adottság, - meg mindenki másnál is, - akik gyerekekkel, vagy felnőttekkel közvetlen módon foglalkoznak.
– Igen, én is úgy gondolom, hogy jó tanár leszek. Vagy legalább is, szeretnék az lenni. – mondta a lány komoly hangsúllyal, majd hozzátette – De tudom, hogy addig még rengeteget kell tanulnom.
Az utolsó két mondatot már Vera is hallotta, mert időközben megérkezett a frissen gőzölgő kávéval. Az asszony is szerette ezeket a hétvégi délutánokat, hisz reggeltől estig együtt volt a család. Szombat volt a takarítás és a főzés napja. Ilyenkor szépen összedolgoztak, mindenkinek megvolt a maga reszortja. Vali kiporszívózott és letörölgetett, ő nekiállt főzni, a családfő pedig a kezük alá dolgozott. Ha kellett, tologatta a bútort, feltekerte a szőnyeget, krumplit vagy zöldséget hámozott, és ha hiányzott valami konyhai alapanyag, leugrott érte a városba.
– Annak idején tanítónő szerettem volna lenni, és alsó tagozatosokkal foglalkozni. Jó lett volna látni, ahogy a nebulók a szemem láttára évről évre fejlődnek és okosodnak. – sóhajtott fel az asszony, miközben a kávéját kavargatta. – De végül csak óvónő lett belőlem, bár ezt egyáltalán nem bánom, mivel nagyon szeretem a gyerekeket, s érzem, hogy ők is szeretnek engem És ez a legjobb az egészben, nekem elhihetitek.
– Igazad van drágám. – bólintott rá a férj - Szerencsésen választottál, mert mindenki jól járt. Az óvoda is, a gyerekek is és te is. Mert tudod, hogy hány olyan ember van, aki semmi örömöt nem talál a munkájában, és csak kötelező nyűgnek tekinti? Persze elvannak ők is, de sikerélményük az nincs. – fejezte be Endre a mondandóját, aztán felállt, mert menni készült.
- És most, ha nincs kifogásotok ellene, körbejárom a házat, aztán leülök a Tv elé. Nemsokára kezdődik a Fradi-Pécs.
– És mondd apa, kinek fogsz szurkolni? – nézett rá naiv tekintettel Vali.
- Ejnye kicsim! Biztos, hogy jól vagy? – csóválta meg a fejét az apa, majd felállt, de mielőtt továbblépett volna, egy megbocsátó puszit nyomott a lány homlokára.
Maga az udvar nem volt nagy, de nekik épp megfelelt, pedig csak három kis gyümölcsfa fért el benne. Egy kajszi, egy őszbarack és egy cseresznye. A konyhakert is elég kicsi volt, alig ötven négyzetméter. Ebben zöldhagymát, néhány tő paprikát valamint kevéske paradicsomot termesztettek. A ház viszont kényelmes volt. Két szoba, egy tágas nappali amerikai konyhával, és a mellékhelyiségek. Valamint a pince és a padlás. Az épület végéhez volt ragasztva egy pici kazánház meg a garázs, benne egy öregecske, de megkímélt állapotban lévő 1300-as piros színű kocka-Lada.
Később, amikor hűvösödni kezdett, Vali bevonult a szobájába, hogy átnézze a leckét és összepakolja az iskolai holmiját. Ez idő alatt az apja a nappali sarkában felállított Tv előtt gubbasztott és nézte a futballmeccset, Vera pedig alig két méterre tőle felállította a vasalódeszkát. Amikor kész volt az ingekkel, egymásra rakta őket és elindult, hogy beakassza őket a szekrénybe, de egy pillanatra megállt a párja mellett.
– Ha jól sejtem, nem mi vezetünk? – kérdezte a férjétől, látva annak csalódott arckifejezését.
– Nem hát.– bosszankodott Endre. – Kaptak egy ajándék tizenegyest, épp úgy, mint annak idején, amikor még a Flóriék játszottak.
– Ne mérgelődj Bandikám, mert meg fog emelkedni a cukorszinted! – figyelmeztette az asszony.
Erre a megjegyzésre a férfi Vera felé fordult, - s talán azért, hogy elterelje egy pillanatra a figyelmét a vesztésre álló meccsről, vagy valami egészen más okból vezérelve, - hirtelen az asszony szoknyája alá nyúlt, és felcsúsztatta a kezét egészen a combjáig.
– Nyughass már öreg! – nevette el magát a Vera, majd gyorsan odébbállt.
– Mi az, hogy öreg? A nyáron múltam ötvenkettő, öreglány! – vigyorgott a férfi az elsuhanó nő után, majd hozzátette. – És különben ne aggódj semmit. Nem a cukorszintem lesz az, ami meg fog emelkedni.
- Na jó, ezt majd este megbeszéljük, s nem kizárt, hogy majd szavadon foglak! – nézett vissza kacér pillantással az asszony, majd a gardróbszekrényhez lépett.
Húsz éve voltak házasok, már ismerték egymás minden gondolatát. Ez idő alatt komoly veszekedésük nem volt, és ha néhanapján akadt is nézeteltérés közöttük, azt perceken belül lerendezték. Ideális, összeillő pár voltak. Csupán egy dolog miatt lehetett okuk a bánkódásra, nevezetesen arra, hogy túl korán vesztették el a szüleiket, hisz sem Endre sem Vera szülei nem élték meg a hatvanadik életévüket. De volt még valami, amit sajnáltak. Mindketten egykék voltak, s így aztán testvérek nélkül nőttek fel, és bánatukra, ez a tendencia az ő házaséletükben is folytatódott, mert Valinak sem született testvére, bármennyire is szerették volna.
De ez már csak így alakult.
A jó hangulatban eltöltött hétvégét követték a szürke hétköznapok, bár ez a jelző a Pongrácz család tagjaira nézve nem volt igaz, mert az ő hétköznapjaik egyáltalán nem voltak szürkék vagy unalmasak, hisz mind a hárman azt csinálhatták, amihez értettek, és amit szerettek.
Vali azért szerette az iskolát, mert szeretett tanulni és a tanárait is szerette, s amellett komoly céljai voltak a jövőjét tekintve.
Vera is örömmel lépett be hétfő reggelenként az óvoda kapuján, mert már alig várta, hogy két nap kihagyás után végre láthassa azokat a kis gézengúzokat, akik oly nagy szeretettel és kíváncsisággal vették őt körbe, mint kiscsibék a tyúkanyót.
Endre, aki egy tervezőirodában dolgozott, szintén jól érezte magát a bőrében, ha leülhetett az íróasztala mellé. Az iroda profilja elsősorban a városi terek, közparkok, virágkertek, valamint a területükön lévő ösvények, gyalogutak, szökőkutak, padok, asztalok, és más tereptárgyak tervezése volt. A kivitelezést minden esetben megpályáztatták és a legjobb ajánlatot tevő és a lehető legjobb referenciákkal rendelkező vállalkozókkal végeztették el.
De nemcsak a várostól kaptak megbízást, magánszemélyek is felkeresték őket. A feltörekvő újgazdag réteg, melyek tagjai azt sem tudták, hogy jó dolgukban mire költsék a pénzüket, különféle, - az átlagember számára szinte elérhetetlen - kérésekkel keresték fel az irodát. Némelyikük szabad, - vagy éppenséggel fedett, - de természetesen vízforgatóval is ellátott fürdőmedencét terveztetett a kertjébe, aztán egy másik pénzes ember mini golfpálya megépítésére adott megbízást, egy harmadiknak pedig egy lovas akadálypálya volt minden álma, amit a város határán kívül eső tanyáján képzelt el.
Az ilyen, és hasonló kérésekkel előálló kuncsaftok esetében persze jóval vastagabban fogott a ceruza ,mint a biztos állami vagy önkormányzati megrendelések alkalmával, de az nekik keveset számított.
Körülbelül így folyt az élet Pongráczéknál.
Endre és Vera tette a dolgát, Vali pedig a tanulmányaival foglalkozott.
Azt már most ősszel tervbe vették, hogy a következő év tavaszán eladják az öreg Ladát, mivel már egyre többet kellett rákölteni, s az üzemanyagot is fogyasztotta rendesen. Öt éve kezdtek el spórolni. Úgy számolták, hogyha az régi kocsiért kapnak kétszázezret, és a harkányi hétvégi házat legalább nyolcszázezerért el tudják adni, össze fog jönni a pénz egy új Ford Fiestára. Endre sajnálta a hétvégi házat, mert azt még a szüleitől örökölte, és sok kedves emlék fűződött hozzá, főleg abból az időszakból, amikor még csak udvarolt Verának.
Három évig jártak együtt, mire házasság lett a dologból. Nem kapkodták el. Endre akkor töltötte be a harmincharmadik életévét, Vera pedig huszonkilenc volt. A következő év októberében született meg Vali. Egy ideig Kertvárosban, egy két és félszobás panellakásban laktak, majd hat év múlva, - köszönhetően a spórolásnak és a szülők anyagi támogatásának, valamint a panellakás eladásából származó pénzösszegnek, - sikerült megvenniük ezt a Szőlő utcai házat, amely már minden igényüket kielégítette.
A házavatón Endrének volt egy érdekes kijelentése, amelyre a meghívott vendégek rá is bólintottak, bár számukra kissé újszerű volt ez a fajta megfogalmazás.
– Hát nem furcsa? De ha jól belegondolok igaz, mert mostantól kezdve elmondhatjuk azt, hogy van egy hatszáz négyzetméteres körbekerített terület a földgömbön, ami csak a miénk.
A ház, a meredek utca felső végén állt, közel a Magaslati úthoz, ahol a 33-as busz vitte le a környék lakóit a városba. A kocsit csak akkor vették igénybe, amikor egy hétvégi nagy bevásárlásra indultak valamelyik szupermarketbe, vagy lekocsikáztak Harkányba, a hétvégi házba, valamint nyaranta, ha üdülni mentek a Balaton vagy a Velencei-tó partjára.
A vénasszonyok nyara október utolsó hetéig tartott, s onnan kezdve minden nap hűvösebbé vált az idő. November közepére már kemény hidegek voltak, és Mikulás napján leesett az első hó is. Aztán jött a december, majd lassan elérkezett az a várva várt nap is, amikor Vera és Vali egy egynapos bevásárló útra Bécsbe indult.
December 20.-án szombat hajnali háromkor Pongrácz Endre a Ladába ültette szeretteit, s levitte őket a Hongkong áruház parkolójába, ahol az ott várakozó autóbuszra tizennyolc pécsi utas szállt fel. Az idegenvezető hölgy közölte velük, hogy az osztrák határig Dunaújvárosban, Budapesten, Győrben és Sopronban is megállnak pár percre, mert lesznek még felszállók. A pécsiekhez még harminc utas fog csatlakozni. Arról is tájékoztatta őket, hogy a tervezett visszaérkezés valamikor késő este lesz, úgy 11 óra és éjfél között.
– Telefonáljatok, mihelyt Bécsbe értetek, és akkor is, amikor hazafelé már közel jártok Pécshez, hogy időben kiérjek elétek. – emlékeztette őket a férfi, majd mielőtt Vera és Vali felszállt volna a buszra, mindkettőjüket hosszan megölelte.
– Szia, apa! Aztán jó legyél, amíg távol leszünk! – nevetett rá Vali az autóbusz lépcsőjéről, aztán sietve követte az anyját a kocsi belsejébe.
A férfi nem mozdult addig, amíg a busz ki nem gördült a parkolóból. Többször is integetett nekik, és ők jókedvűen mosolyogva visszaintegettek. Amikor a busz végképp eltűnt a szemei elől, szép lassan odasétált az öreg Ladához, beült, és elfordította a slusszkulcsot.
Négy óra múlt pár perccel, amikor hazaért. Megivott egy pohár tejet, majd visszafeküdt az ágyba. Nyolc óra után ébredt fel. Gyorsan lezuhanyozott, felöltözött és busszal lement a Vásárcsarnokba. Ott megevett egy kisebb karika sült véreshurkát két szelet kenyérrel és mustárral, majd bevásárolt. Tojás, krumpli, sárgarépa és alma. Ezek beszerzésére kapott Verától megbízást. Kifelé, a süteményesnél vett hat franciakrémest, arra gondolva, hogy milyen jól fog esni holnap ebéd után, s így legalább Vera is meg lesz kímélve a sütéstől.
A lakásba érve elpakolt mindent, aztán letelepedett a fotelba, és kiolvasta a Dunántúli Naplót. Amikor végzett vele, unatkozni kezdett. Szokatlan volt neki, hogy szombat délelőtt egyedül van. Hasonló eset nagyon ritkán fordult elő az elmúlt húsz év alatt. Nem is találta a helyét. Végre, fél tizenkettő körül, megcsörrent a mobiltelefonja.
– Szia, apa, én vagyok az! – hallotta meg Vali izgatott hangját. – Képzeld, alig hogy átléptük a határt, elkezdett esni a hó. Most szálltunk le a buszról, itt vagyunk Bécs közepén. Innen kétutcányira, van egy nagy bevásárlóközpont, ott vesszük meg az ajándékokat. Nem is hittem volna, hogy Bécs és Pest ennyire hasonlít egymásra. A Duna, a hidak, a házak, a boltok, meg minden.
– Hát persze édesem, hisz tudod, hogy a… - folytatta volna tovább a mondatot az apja, de Vali közbeszólt.
– Tudom apa, hogy a Monarchia ideje alatt, stb, stb, de így élőben látni más. Bécs nagyon szép. Szia! Adom anyát.
- Bandika! Megvettél mindent, amire kértelek? – kezdte Vera.
– Nyugodj meg Verácska, minden rendben. – nevette el magát a férfi, mert sejtette, hogy ez lesz az asszony legelső kérdése.
– Tudtam én, csak a biztonság kedvéért kérdeztem. Jaj, megindult az eleje, mennünk kell! Szia, majd Pécs határában felhívunk. A kajád a hűtőben.
Pongrácz Endrének ettől a rövid kis beszélgetésektől is jó kedve kerekedett. Fütyörészve ment a hűtőhöz, hogy kivegye a tegnapi maradékot, és betegye a mikróba melegedni.
Kora este - úgy fél hét körül – bement a garázsba, és alaposan kiporszívózta a Lada belsejét, majd le is mosta a kocsit. Ezután visszament a lakásba, feltett magának egy kávét és letelepedett a Tv elé, mert hamarosan kezdődött a félnyolcas híradó.
Épp akkor lett vége a reklámnak, s hangzott fel a híradó szignálja, amikor a poharába töltötte a kávét, úgyhogy mire visszaült a helyére, már csak a vezető hír harmadik mondatát hallotta.
- … és a Bécsből a magyar határ felé tartó autóbusznak emiatt kellett letérni az autópályáról Wiegelsdorf mellett, a 16-os útra. A várostól öt kilométer távolságra egy kanyarban az autóbusz hirtelen megcsúszott a jeges úton, és áttörve a betonkorlátot, egy tízméteres szakadékba zuhant. A buszon ülő negyvennyolc utas és a kétfőnyi személyzet közül kilencen meghaltak, húsz ember súlyos, életveszélyes, míg huszonegyen könnyebb sérülést szenvedtek. A holttestek azonosítása még tart. A tragédiáról bővebben csak a későesti híradóban tudunk beszámolni.
Pongrácz Endre kővé meredve bámult a televízióra. Percekig nem tudott megmoccanni, csak a fejét rázta.
– Ez nem lehet igaz! Az biztos egy másik busz lehetett! – motyogta maga elé, aztán ugyanezt ismételgette folyamatosan. Egyre idegesebb lett. Megállás nélkül kezdte nyomkodni a távirányítót, hátha egy másik csatornán többet tudnak mondani a balesetről, de nem. Az idő mintha hirtelen megáll volna körülötte. Olyan nehezen múltak a percek, mint máskor az órák. Aztán eszébe jutott, hogy valamelyikük úgyis fel fogja őt hívni, ha közel járnak Pécshez. Ettől egy kissé megnyugodott. Ránézett az órájára.
- Csak nyugalom. Most Dunaújváros magasságában lehetnek. Onnan még két óra Pécs. – dörmögte maga elé, s ettől valamennyire lehiggadt, de csak néhány percig. Ekkor hirtelen felugrott fotelből, és felkiáltott.
– Ekkora barmot! Arra nem is gondoltam, hogy én is felhívhatnám őket!
A telefon hosszan kicsengett, de nem vette fel senki. Egy perc múlva újból próbálkozott, ám akkor sem járt sikerrel.
– Talán elaludtak, a telefon meg a táskájuk legalján van. – nyugtatta magát, és tíz perc elteltével ismét megpróbálta elérni őket. Ekkor végre sikerült, de öröme csak egy pillanatig tartott – mert amikor a tárcsahang elhallgatott és fogadták a hívást, - nem Vera vagy Vali kedves hangját hallotta, hanem egy férfiét, aki ráadásul németül szólalt meg.
– Herr Pongracz? – hallotta meg a neki szánt kérdést, de képtelen volt azonnal válaszolni, annak ellenére, hogy elfogadhatóan beszélt és értett németül. A legrosszabbra gondolt. A szíve olyan hevesen kezdett el kalapálni, hogy majd kiugrott a helyéből.
– Herr Pongracz? – ismételte meg a férfi másodszor is.
– Ja. Ich bin Endre Pongrácz. – nyögte ki keservesen.
Erre a vonal túlsó végén a férfi bemutatkozott, majd lassú tempóban beszélni kezdett. Tudatta vele, hogy ő a helyi rendőrség szóvivője, majd együttérző, szomorú hangon elnézést kért, hogy ezt a tragikus hírt épp neki kell közölnie.
Ezek után mindent elmondott a balesettel kapcsolatban. Tőle tudta meg, hogy a busz első négy ülésén utazó nyolc ember nem élte túl a zuhanást. Vera és Vali a busz menetirány szerinti jobboldalán, a második sorban ültek. A holttesteket - a magyar hatóságokkal egyeztetve - előbb egy soproni kórház patológiai osztályára szállítják, majd onnan az elhunyt személy lakhelyéhez legközelebb eső egészségügyi intézménybe viszik. A súlyos sérültekkel négy mentőhelikopter már útban van a budapesti Honvédkórház felé. A csomagokat is a fővárosba küldték, amelyeket a kötelező ellenőrzés és egyeztetés után egy gyorsfutárszolgálat juttat el a személyes okmányokon szereplő címre.
Ezek után a wiegelsdorfi rendőrség szóvivője ismételten együttérzését fejezte ki, majd elköszönt, és kinyomta a telefont.
Pongrácz Endre néhány szótól eltekintve mindent megértett, ám ennek ellenére még hosszú percekig nem tudta felfogni, hogy mit is hallott valójában. Olyannak tűnt, mintha csak álmodná az egészet és mindaz, amiről az imént tudomást szerzett, valaki mással történt meg.
Azon csodálkozott, hogy nem kezd el sírni, és hogy nem érzi azt az elviselhetetlen fájdalmat, amit pedig éreznie kellene, hisz épp az imént közölték vele, hogy akiket a legjobban féltett, óvott és szeretett, néhány órával ezelőtt buszbalesetben meghaltak.
 
Utoljára módosítva a moderátor által:

imrucika

Állandó Tag
Állandó Tag
Kedves Barátom!
Akár hiszed,akár nem,de olvasva a történetet,ez a mondatod szörnyű sejtésre inspirált az eseményeket illetően:

"..... ahol az ott várakozó autóbuszra tizennyolc pécsi utas szállt fel...."

Tetszett,bár.....remélem,a folytatás jobb lesz.

Üdv.
 

imrucika

Állandó Tag
Állandó Tag
Kedves Luigi!
Bocsi,ha félreérthetően fogalmaztam előző hozzászólásomban.....A történet bús befejezésére utaltam.Elnézésed kérem.....Üdv.
 

cat34

Állandó Tag
Állandó Tag
Kedves Luigi!

Van egy olyan érzésem, hogy ismételten egy csodálatos történet bontakozik ki, még ha szomorú is.

"Olyannak tűnt, mintha csak álmodná az egészet és mindaz, amiről az imént tudomást szerzett, valaki mással történt meg.
Azon csodálkozott, hogy nem kezd el sírni, és hogy nem érzi azt az elviselhetetlen fájdalmat, amit pedig éreznie kellene, hisz épp az imént közölték vele, hogy akiket a legjobban féltett, óvott és szeretett, néhány órával ezelőtt buszbalesetben meghaltak. "

Hát igen...én is valahogy így éltem meg szeretteim elvesztését. Csak a későbbiekben tör ki a legváratlanabb pillanatokban.
Már alig várom a történet folytatását
Puszi,Kati
 
Oldal tetejére