Wass Albert: Tonuzoba (magyar monda)
Wass Albert
<b>TONUZOBA</b>
(Válogatott magyar mondák)
Magyarhon keleti gyepűire rátörő besenyőket szétverte a királyi sereg, s aki közülük életben maradt, az fogságba került.
István király tábori sátrában szemtől szembe álltak egymással, az őszülő uralkodó és a fiatal besenyő vezére. István király örömmel legeltette szemét Tonuzoba büszke tartású alakján, nemes fiatal arcán. Szomorúság töltötte el, hogy az ő tulajdon egyetlen fia nem hasonlított ehhez az előtte álló, bátor, fiatal hőshöz. De ezen már nem tudott segíteni. Az idegen papok bűne volt, akik sápadt szerzetest neveltek, s nem vezért a trónörökösből.
– Keresztelkedjetek meg, te és a néped – mondta Tonuzobának István király –, és nem lesz bántódástok. Akkora földet szakítunk nektek, amennyire szükségtek van. Szabadon élhettek, uralkodhatsz törzsed fölött, mindössze esküdj hűséget nekem, a királynak.
– Eskümet és hűségemet örömmel adom – felelte Tonuzoba –, és a föld ne fogadja be testem, és megtagadja lelkem, ha valaha is megszegem eskümet. A besenyők örömmel csatlakoznak vérszövetségbe magyar testvéreikkel. De vallást nem cserélünk, mint ahogy alsóruhát cserélget az ember. Idegenek hitére nem térünk soha.
– Bolondot beszélsz, fiam – felelte az öreg király –, csak egy Isten van.
– Ez igaz – bólintott a besenyő vezér.
– Mi megőriztük régi nevét – folytatta István király –, minden keresztény magyar Istenhez imádkozik ma is és az egek királynőjét Boldogasszonynak nevezzük, mint őseink tették.
Gúnyos mosoly jelent meg a fiatal vezér napbarnította arcán.
– Azért tettétek ezt – mondta –, hogy a nép ne vegye annyira észre a cserét, és engedelmesen dugja járomba a nyakát. Az új Isten nevében szolgaságba kényszerítik idegenből jött papok és német lovagok a magyarok büszke nemzetét, és aki szabadsága védelmére fegyverhez nyúl, azt könyörtelenül lemészárolják az új vallás dicsőségére…
A vénülő király arca haragosra gyúlt.
– Nem érted, bolond! – kiáltott a fiatal vezérre. – Keresztény népek sokasága vesz itt körül, s kiirtanának utolsó emberig, ha makacsul ragaszkodnánk régi pogányszokásainkhoz! Térj kereszténnyé, Tonuzoba, és élj!
De a besenyő megrázta a fejét.
– Inkább a halál, semhogy megtagadjam atyáim Istenét!
Mélyen elszomorodva, István király megkérte idegen papjait, hogy kövessenek el minden lehetőt a fiatal besenyő vezér megtérítésére. A papok három álló napig beszéltek hozzá türelmesen. Kifejtették előtte az új vallás szépségeit, beszéltek az égi boldogságról és Jézus Krisztusról, aki kereszten szenvedett, hogy megváltsa az emberi világot. De bármilyen szépen beszéltek, a fiatal vezér csak rázta makacsul a fejét.
– Soha – ismételte –, őseim hitét soha el nem hagyom!
Ezután az idegen papok újra csak három napon át beszéltek neki a pokol borzalmairól, ahol örök tűzön égetik az ördögök a hozzá hasonló pogányokat. De Tonuzoba csak nevezett, s azt mondta, hogy nem bánja, ha oda jut, mert jó társaságban lesz ott ősei között.
Makacsságán felbőszültek a papok.
– Ha nem veszed föl az igaz hitet, elevenen temetünk el! – fenyegették meg.
Kirendelték a rab besenyőket, hogy ássák meg a sírt fiatal vezérüknek. Széles, mély sírt ástak azok, és mikor elkészültek vele, négy nehéz cölöpöt vertek be az aljába.
– Minek azok a cölöpök? – kérdezték meg tolmácsuk útján a papok.
– Tán nem gondoljátok, hogy egy besenyő vezér sírba száll kedvenc lova nélkül? – felelték a besenyő foglyok. – Hogyan vadásznak az égi mezőkön ló nélkül?
– Majd vadászik a pokol mélységes fenekén! – mordultak fel a papok a pogány beszéd hallatára.
A besenyők levezették fiatal vezérük fekete harci ménjét a sírba kantárral, díszes nyereggel és hozzákötözték négy lábát a négy cölöphöz. Tonuzoba, teljes fegyverzetben, nyeregbe ült. Leadták melléje kedvenc vadászebét, holtan. Aztán nem is várva a papok parancsára, a besenyő rabok hozzáfogtak uruk beföldeléséhez, ősi halotti dalokat énekelve. Tonuzoba szálfaegyenesen ült lován.
– Tonuzoba, áttérsz-e az igaz hitre? – kérdezték a sír széléről a papok.
A fiatal vezér nem is válaszolt, csak ült egyenesen, keményen a lovon. A laza föld már a térdéig ért, és eltakarta egészen a ló lábait és szügyét. A gyönyörű állat nyugtalankodni kezdett.
– Nyilazzátok le, de jól célozzatok! – parancsolt embereire Tonuzoba. – Senkinek sincs joga ahhoz, hogy állatot kínozzon.
– Sajnálkozz önmagadon, te pokolba menő – kiáltottak reá a papok –, ne egy lelketlen állat miatt bánkódj!
Besenyő nyilak pillanatok alatt kioltották a nemes paripa életét. A föld nyakáig ért már akkor, nem dőlhetett el, csak állt holtan is, gazdájával a hátán. Lapátolták a besenyők vezérükre a földet tovább. Tonuzoba torkából feltört az ősi besenyő csatadal. Hangja végigzendült mocsarak, erdők felett, és mintha az erdők minden fája és a mocsarak minden nádszála vele énekelt volna.
A papok is belekezdtek egy keresztény zsoltárba.
Egyszerre csak tutaj tűnt föl a Duna kanyarulatánál, és lassan jött lefele a vízzel. A tutaj közepén sátor volt, s a sátor előtt ott állt Tonuzoba asszonya, két kis fiával. Erős kezek partra húzták a tutajt és a büszke tartású, szép fiatalasszony partra lépett, kézen vezetve két kicsi fiát. Magosra emelt fejjel ment egyenesen a sírhoz.
– Mit akarsz itt? – kiáltottak reá a papok.
– Megesküdtem Isten előtt, hogy sírig hűséges leszek ehhez az emberhez – felelte büszkén a besenyő asszony –, és egy besenyő soha nem szegi meg esküjét.
A papok körébe lépve egy pillanatra megállt és körülnézett. Kutató szemei megakadtak egy fiatal szerzetesen. A durva csuha nem tudta elrejteni délceg termetét, és a rövidre nyírt hajzat sem változtathatta el nemes magyar arcvonásait.
A besenyő asszony odavezette két kicsi fiát a fiatal szerzeteshez.
– Megesküdsz-e a te Istenedre és az enyimre, az egyetlen élő Istenre, hogy tisztességes, becsületes módon fölneveled ezeket a gyermekeket – kérdezte az asszony tiszta, messze csengő hangon. – Megesküdsz-e, új Isten papja?
A fiatal szerzetes szemei megteltek könnyel.
– Megesküszöm az egy igaz Istenre, az összes szentekre, lelkem üdvösségére, besenyők nagyaszszonya – felelte remegő hangon –, esküszöm a magyarok élő Istenére, a napra, a holdra, a földre és a vizekre, hogy gyermekeidet becsületben és tisztességben nevelem föl, méltó módon arra, hogy vezérek lehessenek ember és nemzet előtt!
Megcsókolva fiacskáit utoljára, a besenyő asszony beette kis kezeiket a szerzetes nagy, csontos markába, azzal megfordult, hosszú bársonyszoknyáját fölemelve bokáig, mintha attól félt volna, hogy beszennyezi, és kis piros csizmáiban leszállt ura mellé, a sírba. Tonuzoba lenyúlt érte, maga mellé emelte a nyeregbe és megcsókolta. Mosolyogva simult karjába az asszony, akár a kismadár, aki fészkére lelt.
– Végezzétek a dolgotokat, ti besenyők – parancsolt embereire a fiatal vezér –, teljesítsétek a rabtartók parancsát!
A besenyők szó nélkül lapátolták tovább a földet. Mikor az már kettejük melléig ért, odafönt megszólalt a püspök.
– Utoljára kérdezlek, Tonuzoba. Áttérsz-e az igaz hitre?
Válasz helyett Tonuzoba belekezdett a besenyők halotti dalába, és embereivel énekeltek, egyre magasabbra lapátolva vezérükre és asszonyára a földet. Mikor már csak a fejük látszott ki a sírból, szinte könyörögve szólt le Tonuzobához még egyszer a püspök.
– Az Isten nevére kérlek, Tonuzoba! Enged, hogy megérintse fejedet a keresztség vize, és se neked, se népednek nem lesz bántódástok!
De kiáltására nem jött válasz, csupán a halotti dal hangjai hullámoztak tova rónák, mocsarak és erdők felett, fel valahova a végtelen kék égbe, Öregistenhez.
Ma már csak néhány vén, mocsári halászember s néhány vén pusztabeli pásztor emlékszik Tonuzobára és szép feleségére. Holdatlan, sötét éjszakákon úgy tetszik néha, mintha hallanák még valahonnan a távolból a besenyők gyászos halotti dalának elvesző foszlányait. Ezt is talán csak azért, mert besenyő vér folyik ereikben. A fogságba esett harcosok távoli ivadékai ők. Rájok lehet ismerni a gyász ősi jeleiről, ami századok folyamán népviseletükké vált: a megszaggatott nadrágszárról és az asszonyok térdig felhajtott szoknyájáról.
Valahol a róna sok ezer hullámzó dombocskája közül az egyik még ma is Tonuzobának és asszonyának élve eltemetett testét őrzi. A velök együtt eltemetett arany- és ezüstholmik és lószerszámok miatt sokan próbálták már meglelni, de eddig még senkinek sem sikerült.
Pedig a régi monda szerint, azon a titkos sírhanton mindég hullámzik a fű, még szélcsendes időben is. Az élve eltemetettek szívverése hullámoztatja ott ma is a füvet. De rá lehetne ismerni a helyre arról is, hogy legelő állat nem mer a domb közelébe menni.
De amikor elérkezik az idő és a felhalmozott földet rendre lemossa az eső annyira, hogy a besenyők lófarkas zászlója átfúrja a sírdomb tetejét: azok, akiket ott élve eltemettek, kiszállnak majd a sírból, és Tonuzoba kürtjén felharsan újra az ősi csatadal.
eleskei nótárius és Rontó Pál,Arany-Rákosi-Székely Sándor :Székelyek(Attila,Csaba,Aladár,Ellák,Irnik) 