Mesék

Zsebzsi

Állandó Tag
Állandó Tag
Szerkesztette: Boldizsár Ildikó
Könyv címe: Az egynapos király

A boldog család (2001)​


Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy boldog család. A férj és feleség soha nem bántotta egymást, még csak hangos szó sem esett köztük. Nagyon szerették egymást. Az ördögnek nem tetszett a család boldogsága. Mindig ott settenkedett a férfi és az asszony körül, leste: mikor viheti valamelyiket kísértésbe. Hiábavaló volt azonban az ördög minden mesterkedése, nem tántorodott meg sem az asszony, sem a férfi. Élt a faluban egy vén boszorkány. Egyszer elhatározta az ördög, hogy szövetkezik a boszorkánnyal, hátha neki sikerül megrontani a család boldogságát. - Egy pár szép sárga csizmát kapsz, ha megrontod a boldogságukat! - mondta az ördög a boszorkánynak. A boszorkánynak éppen sárga csizmára fájt a foga, elfogadta hát az ördög ajánlatát. A férfi kint szántogatott a mezőn. Éppen szántás ideje volt. Felesége minden délben vitte neki a jó ebédet. Odamegy a boszorkány a férfihoz. -Mit csinálsz jó ember? - kérdezte tőle. -Csak szántogatok! - felelte a férfi. -Nem éheztél még meg? -Most már mindjárt hozza a feleségem az ebédet! - válaszolta az ember, és nézett a falu felé, ahonnan ilyenkor szokott feltűnni a felesége a kosarával. A boszorkány gyorsan elillant, felült söprűjére s gyorsan berepült, a faluba. Egyenesen az asszonyhoz ment. -Mit csinálsz jó asszony? - kérdezte tőle. -Megfőztem az ebédet, most készülök a mezőre az uramhoz. Kiviszem neki az ennivalót! - felelte az asszony. -Nem kell ma ebédet vinned, épp most jövök tőle. Azt üzeni, hogy mindjárt végez! Meg egy-két fordulója van, aztán már jön is haza! - hazudta a boszorkány. Az asszony nem hitt a boszorkánynak, és csak rakta bele az ételt a kosárba, hogy vigye az urának a mezőre. A boszorkány azonban csak beszélt neki, bizonygatta, hogy úgy van, ahogy ő mondja. Közben elővett egy szép kendőt meg egy szép mellényt, és biztatta az asszonyt, hogy próbálja fel ezeket, meglátja, milyen szép menyecske lesz bennük. Az asszony először nem akarta, de aztán csak felkötötte a kendőt, a mellényt is felvette. A boszorkány akkor tükröt vett elő és mutatta az asszonynak, hogy nézze csak meg magát, mennyire igaz, amit ő mondott: ilyen szép menyecske nincs is a környéken. A kendő is, meg a mellény is igen jól állt az asszonynak. Elnézegette magát sokáig a tükörben. Észre sem vette, hogy lassan eltelt a fél délután. A boszorkány, amikor elérte célját, újra felült a seprűjére és kirepült a mezőre. A férfi már régen megetette, megitatta a teheneit. Nem tudta miért nem jön a felesége. Éhes volt nagyon, a szeme szikrázott az éhségtől, de hajtotta a munka, hát befogta újra a teheneket és szántott tovább. -Na, jó ebédet hozott a feleséged? - kérdezte a boszorkány az embertől. -Nem hozott ma bizony semmilyet! - felelte a férfi. – Biztosan valami fontos dolga akadt. Sietek is este haza, hátha valamiben segítenem kell neki! -Hihi-hihi! - nevetett fel éles hangján a boszorkány. - Nem kell annak semmi segítség, csak útban lennél, ha most hazasietnél. Én tudom, miért nem kaptál ma ebédet, te jó ember. Vendége volt az asszonynak. Egy deli fiatalember. Kendőt és mellényt kapott a feleséged tőle. Most nézegeti magát bennük a tükörben. Elsötétült a világ a boldog ember előtt. Ilyent mondani a feleségéről! Kapta is mindjárt az ostorát, hogy végighúz a csúnya vénasszonyon, de az már messze repült az erdő felett. Nem ment tovább a munka az embernek. Nem hitte el, amit a boszorkány mondott, de azért mégis csak kezdett gyanakodni, hiszen a gyomrán érezte, hogy valami rendkívüli történhetett a feleségével, mert eddig mindig pontosan hozta az ebédet. Felrakta az ekét a szekérre és indult nagy sebesen haza. Szegény fáradt teheneit egész hazáig ostorozta. Otthon a felesége még mindig a tükör előtt nézegette magát. -Hát mégis igazat mondott a boszorkány! - mondta keserűen az ember és jól elverte a feleségét. Meglett köztük a harag. A boszorkány megkapta a sárga csizmát. Fel is húzta és egyenesen a boldogtalan család házához sietett. Látta, hogy az ördög is megelégedve leselkedik be az ablakon. Az ördög és a boszorkány elkezdett táncolni örömében, csak úgy döngött alattuk a föld. Mikor az asszony kisírta magát, megkérdezte az urától, hogy miért nem jött haza ebédre, ha megüzente, hogy hazajön. Ekkor tudták meg mindketten, hogy a boszorkány vezette félre őket. Az rontotta meg a boldogságukat. Az asszony bele is dobta a kemencébe a kendőt, meg a mellényt, aztán megfogadta, hogy soha semmilyen csábításnak nem enged. Szent lett a béke közöttük, újra boldogok lettek. Még most is élnek, ha meg nem haltak.
 

Zsebzsi

Állandó Tag
Állandó Tag
Gyűjtötte: Benedek Elek
Könyv címe: Magyar mese- és mondavilág 2. kötet

A bujdosó macska​



Egyszer volt, hol nem volt, nem tudom, hogy merre volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy macska. Ezzel a macskával nagyon mostohán bánt az asszonya, elkeseredett erősen, s nagy bújában, bánatában fogta magát, otthagyta a gazdasszonyát, s elment világgá. De hogy szavamat össze ne keverjem, mielőtt útnak indult volna, az udvaron talált egy nagy vörös répát, szekeret csinált belőle, nagy hirtelen fogott két egeret, azokat a szekér elé fogta, s úgy indult bujdosóba. Mennek, mendegélnek hegyeken-völgyeken által, de bizony az egerek elfáradtak, egyre lassabban lépegettek. Gondolja magában a macska: így nem messzire haladunk. Fogott az úton még két egeret, a másik kettőnek elejébe fogta, s úgy hajtott tovább. Amint mennek, mendegélnek, találkoznak egy rákkal. Kérdi a rák: - Hová mégy, te macska? - Megyek vándorolni. - Vígy el engem is, mert a halak kikergettek a vízből. - Hát miért kergettek ki? - Azért, mert mindig csipkedtem őket az ollómmal. - No, hát gyere, ülj fel. Továbbmennek, mendegélnek, s hát az út közepén két tojás van. Megszólal az egyik tojás, s kérdi a macskától: - Hová mégy, te macska? - Megyek vándorolni. - Vígy el minket is! Nem volt maradásunk az asszonyunknál, mert azt kívánta, hogy három csirke keljen ki belőlünk, pedig csak egy van bennünk. - Jól van, gyertek, üljetek fel. Felültek a tojások a répaszekérre, s a macska hajtott tovább. Egyszerre csak rászállott a szekérre tíz fecske s tíz pacsirta. Nem is kérdezték a macskától, szabad-e, nem-e, szépen letelepedtek, s mentek ők is. Még egy jó hajításnyira sem mennek, egy csomó gombostűt találnak az úton. Kérdi a macska: - Hát ti hogy kerültetek ide? - Mi bizony úgy, hogy egy társunk megszúrta az asszonyunkat, s az asszonyunk haragjában mind kidobott az útra. - Hát akkor csak ti is üljetek fel a szekérre, gyertek velünk. Továbbmennek, mendegélnek, s estefelé egy kicsi házikóhoz érnek. Abban a kicsi házikóban egy öregasszony lakott, a macska bement hozzá, köszöntötte illendőképpen, s szállást kért éjszakára. Mondja az öregasszony: - Adnék én jó szívvel, de ide minden éjjel zsiványok jönnek, itt ugyan nem lesz nyugodalmatok. De a macska addig beszélt, hogy így meg úgy, nem félnek a zsiványoktól, hogy az öregasszony szállást adott nekik. A négy egeret bekötötték az istállóba. A két tojás beleült a tüzes hamuba. A rák a vizes dézsába, a gombostűk a törülközőbe, a macska meghúzódott az ajtó sarkában, a fecskék mentek az eresz alá, a pacsirták pedig a ház tetejére. Hát csakugyan éjjel jönnek a zsiványok, bemennek a házba, letelepednek a kemence mellé, tüzet akarnak gyújtani. De amint megpiszkálják a hamut, a két forró tojás szétpattant, s szemük-szájuk tele lett tojás hajával meg sárgájával. Hej, uram, teremtőm, megijedtek a zsiványok, égette a tojás az arcukat erősen, szaladtak a vizesdézsához, hogy megmosdjanak. De ahogy belenyúltak a dézsába, a rák jól megcsípte az ujjukat. Lekapják az alsó szegről a törülközőt, hogy megtörülközzenek, de a gombostűk jól összeszurkálták őket. Még jobban megijednek, szaladnak kifelé, s ott meg nekik ugrik a macska, s istenigazában összevissza karmolta az arcukat. Ki az udvarra, mintha szemüket vették volna, de ott meg a fecskék és a pacsirták elkezdtek csiripolni: - Zsiványok, zsiványok! Fogjátok meg! Ahányan voltak, annyifelé szaladtak, többet az öregasszony házához vissza se jöttek. Reggel a macska megköszönte a szállást az öregasszonynak, a négy egeret befogta a vörösrépa szekérbe, aztán mind felkerekedtek, mentek tovább. Hanem amint egy hídra értek, halljátok csak, mi történt. Az egerek mitől, mitől nem, megijedtek, a szekeret belerántották a vízbe. Hej, istenem, lett nagy ijedelem. A pacsirták és a fecskék, huss felrebbentek és elrepültek. A macska is nagy üggyel-bajjal kiúszott, de a szegény rák az ott maradott a vízben, no meg a gombostűk is. Hogyha ezek a vízben nem maradtak volna, az én mesém is tovább tartott volna.
 

Zsebzsi

Állandó Tag
Állandó Tag
Szerkesztette: Boldizsár Ildikó
Könyv címe: Az egynapos király

A cibere (2001)​


Egyszer egy ember elment vendégségbe egy barátjához, s ott megkínálták ciberelevessel. Rettenetesen jól esett neki, s elhatározta, hogy ezután mindig ciberét főzet a feleségével. Csak attól félt, hogy amíg hazaér, elfelejti a leves nevét, ezért hazafelé egész úton mondogatta magában: - Cibere, cibere, cibere... Egyszer egy hídra ért, s benézett a híd alá, hogy lássa, mekkora a víz. Abban a pillanatban elfelejtette a leves nevét. Gondolta, hogy a leves neve beleesett a vízbe, s ott kell megkeresnie, hogy újra eszébe jusson. Amint ott keresgél a vízben, egyszer csak arra jön egy úr hatlovas hintóval. Megállott a hídon, és lekiáltott: - Mit keresel ott, hé? - Ha tudná, az úr is keresné - válaszolta az ember. Az úrnak sem kellett egyéb! Azt gondolta, hogy ki tudja, milyen nagy kincset keres az az ember! Hamar lefutott, beállott térdig a sárba, s könyökig matatott benne. Ott matattak vagy két órát, de nem találtak semmit. Az úr megunta, s mérges lett: - Én nem keresem többet, még ha a Dárius kincse is! Úgy összetapostuk ezt a sarat, hogy olyan, mint a cibere. - Ez az! Megtalálta! - kiáltotta az ember. Megköszönte, s azzal indult boldogan haza. Az urat pedig kicsi híja, hogy meg nem ütötte a guta.
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
1623047900134.png



Az újpalotai lakótelep kék iskolájában tanított. A gyerekek rajongtak érte,

mert szabad idejében létrehozott egy rádióadóval, filmvetítővel, videomagnóval

felszerelt szórakoztató központot. Azon a júniusi napon is nekik szeretett volna örömet szerezni.

folyt.

Pajtás 1985.10. szám

 

Csatolások

  • Pedagógus napra.zip
    1.2 MB · Olvasás: 15

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Hankó Katalin
Kabócák

1626709217453.png

Láttatok-e már valaha kabócát? És tudjátok-e egyáltalán, hogy mi az a kabóca ?
A kabócák kisebb-nagyobb légyforma állatkák. Villámgyorsan cikáznak, szökellnek, röpködnek a levegőben, és akár kicsinyek, akár nagyok, ha leülnek, olyan rettenetes nagy lármát tudnak csapni a ciripelésükkel, hogy messzi környékre elhangzik a hangjuk.
A mi nagy, hatalmas erdőnkben nagyon sok kicsi kabóca élt. De a szegény kis kabócáknak szomorú volt az életük.
Hej, de nagyon sok gondot, bánatot, szomorúságot okozott nekik a rettenetes nagy hangjuk ! Nem tudtak olyan gyorsan cikázni, nem tudtak olyan gyorsan elrejtőzni, hogy erős hangjuk miatt ellenségeik, a kis énekes madárkák, meg ne találták volna őket. Örökös rettegés, örökös félelem, menekülés között teltek napjaik, és esténként halálos fáradtan tértek nyugovóra.​
 

Csatolások

  • HANKÓ KATALIN.zip
    662.5 KB · Olvasás: 9

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
1929.aug.17. Benedek Elek író, újságíró halála. A magyar gyermekirodalom egyik megteremtője.


Benedek Elek

1629192265481.png

AZ ÁRVALÁNYHAJ



Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren túl, volt egyszer egy
király. Ennek a királynak kilenc országa volt, s a kilenc országra három leánya. Szép volt
mind a három, különösen a legfiatalabb.
Egyszer a király vadászni ment egymagában, de mikor estefelé haza akart térni a rengeteg
erdőből, elvesztette az utat, próbálta jobbra-balra, előre-hátra, nem tudott kivergelődni a sűrű
rengetegből. Bele-belefújt a kürtjébe, hátha valaki meghallaná, de egy lélek sem járt arrafelé.
No, most mit csináljon? Közben öreg este lett, s úgy elsötétedett az erdő, hogy a sötétségre fel
lehetett volna akasztani a fejszét. Ő bizony, gondolta magában, lefekszik egy fa alá, s majd
reggel, ha felsüt Isten áldott napja, megtalálja az utat. Hanem amikor éppen le akart heveredni,
gyereksírás ütötte meg a fülét. Megállott egy helyben, hallgatódzott, de nem sokáig állott, mert
olyan keserves volt az a gyermeksírás, hogy a királynak kicsordult a könny a szeméből.
Nosza, elindult tapogatódzva, s addig ment, addig tapogatott, bujkált az ágak, bokrok közt,
mígnem egy bokor tövében megtalálta a gyermeket, s szépen, gyöngén fölvette a földről.
Amint fölvette, a gyermek abban a pillanatban elhallgatott, s ím, halljatok csudát: megvilágosodott
az ég, kétfelé nyílott a sűrű rengeteg, s a király mehetett haza.

Másnap a király kihirdettette mind a kilenc országban, hogy egy kicsi leánygyermeket talált az
erdőben (mert leányka volt), aki magáénak gondolja, jöjjön a palotába. De hiába hirdették,
senki sem jött a leánykáért. Bizony ha nem, ezen nem búsult a király, mert a leányka olyan
szép volt, hogy ahhoz hasonlatos szépet nem látott emberi szem. Merthogy nem volt sem apja,
sem anyja, Árvalánynak kereszteltette a király, de azért úgy tartotta, nevelte, mintha tulajdon
édesleánya lett volna.

Hej, uramteremtőm, vagy voltak szépek, vagy nem a királykisasszonyok, de Árvalány olyan
szép volt, hogy csudájára jártak a világ végéről is. Puha selyem volt a haja, ragyogott, mint a
fényes nap, s olyan hosszú volt, hogy a földet seperte. Na, hiszen irigyelte is a szépségét a két
idősebb királykisasszony, ha tehették volna, elpusztították volna a föld színéről, de nem
tehették, mert a király pártját fogta, de még inkább a kicsi királykisasszony.
Telt-múlt az idő, a királykisasszonyok nagy eladó leányok voltak már, a két idősebb rég
férjhez is mehetett volna, de mindég válogattak, s szépen meg is vénültek. Férjhez vitték a
legkisebb királykisasszonyt is, s a nénjei csak várták, várták a jó szerencsét. Egyszer aztán
valahonnét az Óperenciás-tengeren túlról leánynézőbe jött egy királyfi, akivel a király előre
megegyezett, hogy azt adja a két leánya közül, amelyik jobban megtetszik neki. Azám,
megegyezhettek, de mikor a királyfi meglátta Árvalányt, azt mondta a királynak:
- Felséges királyom, meg ne haragudjon, de én Árvalányt veszem feleségül, ámbátor tudom,
sem országa, sem hazája.
- Jól van, királyfi - mondotta a király -, én Árvalányt is úgy szeretem, mintha tulajdon
édesleányom volna, legyen a tied!
Hej, csak most borította el igazán a vén királykisasszonyokat az irigység! Hanem haragjukat
nem mutatták, sőt úgy tettek, mintha örülnének. De csak azt várták, hogy Árvalány lefeküdjék
s elaludjék. Lábujjhegyen az ágyához orozkodtak, s szép selyemhaját tőből levágták!
Fölébred reggel Árvalány, nyúlt a fejéhez, s ím, bokáig érő selyemhaja levágva, a földön
hevert az ágya előtt! Amint meglátta, nagyot sikoltott, s szörnyű fájdalmában meghasadt a
szíve.

Eltemette a királyfi Árvalányt nagy jajszóval, keserves sírással, aztán nagy bújában, bánatjában
elment világgá. Hanem a jó Isten megbüntette a gonosz leányokat. Akkor éjjel mind a
kettőnek megfehéredett a haja, megráncosodott az arca: olyan csúnyák lettek, mint két vén
banya. Még ekkor sem tértek Istenhez. Szörnyű haraggal kapták föl a földről Árvalány haját, s
kidobták az ablakon, hadd vigye szerte a szél, ahány szála van, annyifelé, hogy többet ne
csudálja senki.
Ám amint kidobták a hajat, csöndes szellő vette a szárnyára, s vitte szépen tovább. Először a
temetőben szállott le a szellő, s letett három szálat Árvalány sírjára.
- Kelj ki, kelj ki, Árvalány haja! - mondotta a szellő.
Aztán továbbszállott hegyek-völgyek felett, s itt is, ott is letett néhány szálat. És megfogant
mind, s szaporodott, terjedt az árvalányhaj az egész világon, hadd legyen mit tűzni legényeknek
kalapjára.

Ím, ez az árvalányhaj regéje.
 

Beka Holt

Kormányos
Fórumvezető
Kormányos
1929.aug.17. Benedek Elek író, újságíró halála. A magyar gyermekirodalom egyik megteremtője.


Benedek Elek

Csatolás megtekintése 1811782

AZ ÁRVALÁNYHAJ




Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren túl, volt egyszer egy
király. Ennek a királynak kilenc országa volt, s a kilenc országra három leánya. Szép volt
mind a három, különösen a legfiatalabb.
Egyszer a király vadászni ment egymagában, de mikor estefelé haza akart térni a rengeteg
erdőből, elvesztette az utat, próbálta jobbra-balra, előre-hátra, nem tudott kivergelődni a sűrű
rengetegből. Bele-belefújt a kürtjébe, hátha valaki meghallaná, de egy lélek sem járt arrafelé.
No, most mit csináljon? Közben öreg este lett, s úgy elsötétedett az erdő, hogy a sötétségre fel
lehetett volna akasztani a fejszét. Ő bizony, gondolta magában, lefekszik egy fa alá, s majd
reggel, ha felsüt Isten áldott napja, megtalálja az utat. Hanem amikor éppen le akart heveredni,
gyereksírás ütötte meg a fülét. Megállott egy helyben, hallgatódzott, de nem sokáig állott, mert
olyan keserves volt az a gyermeksírás, hogy a királynak kicsordult a könny a szeméből.
Nosza, elindult tapogatódzva, s addig ment, addig tapogatott, bujkált az ágak, bokrok közt,
mígnem egy bokor tövében megtalálta a gyermeket, s szépen, gyöngén fölvette a földről.
Amint fölvette, a gyermek abban a pillanatban elhallgatott, s ím, halljatok csudát: megvilágosodott
az ég, kétfelé nyílott a sűrű rengeteg, s a király mehetett haza.

Másnap a király kihirdettette mind a kilenc országban, hogy egy kicsi leánygyermeket talált az
erdőben (mert leányka volt), aki magáénak gondolja, jöjjön a palotába. De hiába hirdették,
senki sem jött a leánykáért. Bizony ha nem, ezen nem búsult a király, mert a leányka olyan
szép volt, hogy ahhoz hasonlatos szépet nem látott emberi szem. Merthogy nem volt sem apja,
sem anyja, Árvalánynak kereszteltette a király, de azért úgy tartotta, nevelte, mintha tulajdon
édesleánya lett volna.

Hej, uramteremtőm, vagy voltak szépek, vagy nem a királykisasszonyok, de Árvalány olyan
szép volt, hogy csudájára jártak a világ végéről is. Puha selyem volt a haja, ragyogott, mint a
fényes nap, s olyan hosszú volt, hogy a földet seperte. Na, hiszen irigyelte is a szépségét a két
idősebb királykisasszony, ha tehették volna, elpusztították volna a föld színéről, de nem
tehették, mert a király pártját fogta, de még inkább a kicsi királykisasszony.
Telt-múlt az idő, a királykisasszonyok nagy eladó leányok voltak már, a két idősebb rég
férjhez is mehetett volna, de mindég válogattak, s szépen meg is vénültek. Férjhez vitték a
legkisebb királykisasszonyt is, s a nénjei csak várták, várták a jó szerencsét. Egyszer aztán
valahonnét az Óperenciás-tengeren túlról leánynézőbe jött egy királyfi, akivel a király előre
megegyezett, hogy azt adja a két leánya közül, amelyik jobban megtetszik neki. Azám,
megegyezhettek, de mikor a királyfi meglátta Árvalányt, azt mondta a királynak:
- Felséges királyom, meg ne haragudjon, de én Árvalányt veszem feleségül, ámbátor tudom,
sem országa, sem hazája.
- Jól van, királyfi - mondotta a király -, én Árvalányt is úgy szeretem, mintha tulajdon
édesleányom volna, legyen a tied!
Hej, csak most borította el igazán a vén királykisasszonyokat az irigység! Hanem haragjukat
nem mutatták, sőt úgy tettek, mintha örülnének. De csak azt várták, hogy Árvalány lefeküdjék
s elaludjék. Lábujjhegyen az ágyához orozkodtak, s szép selyemhaját tőből levágták!
Fölébred reggel Árvalány, nyúlt a fejéhez, s ím, bokáig érő selyemhaja levágva, a földön
hevert az ágya előtt! Amint meglátta, nagyot sikoltott, s szörnyű fájdalmában meghasadt a
szíve.

Eltemette a királyfi Árvalányt nagy jajszóval, keserves sírással, aztán nagy bújában, bánatjában
elment világgá. Hanem a jó Isten megbüntette a gonosz leányokat. Akkor éjjel mind a
kettőnek megfehéredett a haja, megráncosodott az arca: olyan csúnyák lettek, mint két vén
banya. Még ekkor sem tértek Istenhez. Szörnyű haraggal kapták föl a földről Árvalány haját, s
kidobták az ablakon, hadd vigye szerte a szél, ahány szála van, annyifelé, hogy többet ne
csudálja senki.
Ám amint kidobták a hajat, csöndes szellő vette a szárnyára, s vitte szépen tovább. Először a
temetőben szállott le a szellő, s letett három szálat Árvalány sírjára.
- Kelj ki, kelj ki, Árvalány haja! - mondotta a szellő.
Aztán továbbszállott hegyek-völgyek felett, s itt is, ott is letett néhány szálat. És megfogant
mind, s szaporodott, terjedt az árvalányhaj az egész világon, hadd legyen mit tűzni legényeknek
kalapjára.

Ím, ez az árvalányhaj regéje.
Mesélhetnél gyakrabban is. :)
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
1629809578088.png


Móra Ferenc
Mi van a talicskán ?


Nagyon öreg ember már nagyapó. Haja, bajusza, szemöldöke fehér, mint a hó, hanem a képe piros, a mozdulata fürge, a járása sebes. Ha kérdezik tőle, hogy ugyan mennyi idős már, akkor azt mondja rá:
- Két hetes.
Mikor aztán ezen nevetnek, akkor nagyapó is elmosolyodik.
- Ejnye, ejnye, hogy énnekem nem akarnak hinni. Pedig én sosem hazudtam életemben.
Arra fölteszi a pápaszemet, s fölírja krétával az asztalra ezt a számot: 77.
- Hát igaz-e, hogy ez két hetes, gyerekek?
Amire a Pista gyerek azt mondja, hogy mégis hetvenhétnek kell ezt olvasni. Ő úgy tanulta az iskolában.
- De már látom, hogy csakugyan tudós lesz belőled - kötődik tovább nagyapó -, hanem azt mégse tudnád megmondani, hogy hívják Dorozsmán a talicskát. Nem hívják azt, öcskös, sehogy se, hanem tolják.
Hát ilyen tréfás ember nagyapó, mikor ráér. Csakhogy nemigen ér rá. Világéletében mindig sokdolgú ember volt, most is az. Még nem száradt föl a harmat, mikor már ő tolja a talicskát kifelé a szőlőúton. Hej, nem lehetne azt elmondani, hányszor fordul meg egy esztendő alatt a szőlőben az az öreg talicska!
Azon szokta kihordani a szőlőbe a szerszámokat, a csöbröket, az eleséget, azon szokta hazahordani a nyári piros almát, a nagy szemű szilvát, a korán érő szagos szőlőt.
Vízzel főz, borral ránt a szegény ember, s talicskával kocsikázik, akinek lóra nem telik.
Ehol most is csikorog már a talicska a homokon, pedig még csak most ébredt föl a napocska is. Csakhogy most nincs a talicskán se a nyitókapa, se a csíkos tarisznya. Csak egy nagy kosár van rajta, az is le van takarva vékony fehér lepedővel.
- Ugyan, mi van a talicskán, nagyapó? - kérdezi a veréb, ahogy ott ugrál az út mentén a fűzfabokrok közt.
- Kis madár - feleli nagyapó -, csakhogy nincs olyan fülemüle a világon, amelyik olyan szépen tudna énekelni, mint ez!
- De siet, nagyapó - mondják az emberek, akik szintén kifelé igyekeznek -, mindenkit beér, akit meglát.
- De még el is hagyok mindenkit.
- Pedig talicskát is tol, nagyapó.
- Inkább a talicska húz engem.
- Mit visz a talicskán, nagyapó?
- Kincset viszek, jó emberek, kincset. Nem is láttatok még ilyet.
- Mi van a talicskán, nagyapó? - csörög a szarka is, ahogy billegeti a farkát a mezsgyeszélen.
- Vendég, te csacska madár, olyan vendég, amilyen még sose járt a szőlőben. Gyere ki, nézd meg, ha szépet akarsz látni.
- Mi van a talicskán, nagyapó? - zümmög a méhecske a nagyapó feje körül.
- Piros rózsabimbó, fehér liliomszál.
A méhecskének se kellett több. Odarepült döngicsélve a kosár fölé: már csak megnézi azt a piros rózsabimbót, fehér liliomszálat.
- Hess, hess, méhecske - kiáltott nagyapó -, ez a virág nem a te számodra termett.
Ahogy beértek a nagy fásközbe, nagyapó letette a talicskát addig, míg rágyújtott a pipájára. Úgy füstölt a pipa, hogy a méhecske arra se mert többet repülni.
- No, most már úgy megyünk, mint a gőzös - mondta nagyapó -, sebesen és füstölve.
Csak egy szempillanatig tartott a pipáragyújtás, de azalatt a szellő föllebbentette egy kicsit a lepedő szélét, s a piros szárnyú pille bekukucskált alá. Nem mondta, hogy mit látott a kosárban, de valami nagyon szépet láthatott, mert táncolni kezdett örömében. Nem is maradt el a kosár mellől többet, míg ki nem értek a szőlőbe.
De mire kiértek, akkorára kint volt ám a veréb is. Ott csipogott a lugaskarón:
- Lássuk hát azt a szépen szóló madarat!
A méhecske is ott döngicsélt a fodormenták közt:
- Hát hol az a piros rózsabimbó, fehér liliomszál?
De még a szarka is ott csörgött az eperfa hegyiben:
- Gyere ki a kosárból, te híres vendég!
A lepedő elkezdett mozogni, s megszólalt alóla valaki:
- Vegyél ki, nagyapó!
A veréb odaröppent a kosár szélére.
- Még ilyen szép csicsergést csakugyan nem hallottam.
Nagyapó lekapta a kosárról a lepedőt, hát egy kislány volt alatta, fehér, mint a liliom, piros, mint a rózsa.
- Jaj, de csudaszép virágszál! - zümmögött a méhike.
Akkorára odaérkeztek az emberek is, akiket nagyapó elhagyott az úton. Benéztek ők is: mi volt a talicskán, s mosolyogva mondták egymásnak:
- Hiszen ez Panka, a nagyapó unokája. Legnagyobb kincse nagyapónak a kerek világon.
 
Igaz mese Luciferről



Egyszer, nagyon-nagyon régen, amikor a Föld éppen csak elkészült, és úgy ragyogott, mint egy újszülött csillag, az Úr végigsétált zöld dombjain és völgyein, és szeretettel nézett teremtményeire. Elnézte az állatokat és a madarakat, a fákat és a virágokat, a tengereket és a hegyeket, aztán elnézte az embereket – és szerette mindüket, és azok is szerették őt.

De egy rövid idő után elszomorodott az Úr, és az angyalok, akik körülötte voltak, aggodalmasan kérdezték, miért könnyezik. Ő pedig mondá:

„Elnéztem az embert, és láttam az irántam való szeretetét, de ez a szeretet csak azért van, mert én vagyon az egyedüli, akiről tudomása van. Azért szeret, mert nincsen más, akit szerethessen… Szabad akaratot szándékozom adni neki, hogy szerethessen, amikor akarja, és így tudjam, hogy ha egy ember azt mondja: „Szeretem az Urat”, ez azért van, mert úgy döntött, Engem szeret. Ahhoz pedig, hogy ez így legyen, kell lennie valakinek, aki ellenkezni fog Velem, és arra kísérti az embert, hogy megtagadjon Engem azért, hogy mindenki a saját szabad akaratából dönthesse el, egyedül hozzám fordul-e. Szóljatok ti, angyalok, melyikőtök tenné meg ezt az irántam való szeretetből, ki hagyná el színemet az idők végezetéig? Ki tagadna meg engem és kísérelné meg az embert Velem szembefordítani azért, hogy az a saját szívében dönthesse el, kit akar szolgálni?”

Akkor az angyalok mind elfordították orcáikat és könnyeztek, az Úr pedig közéjük lépett, és mindegyiküket megkérdezte:

Megtennéd ezt Értem? Ki szállna szembe velem a kedvemért és űzetne ki a mennyek országából? Ki?

De azok csak könnyeztek és mondták:

Én nem, óh Uram, én nem. Ne kérd ezt tőlem! – és elfordultak. Az Úr pedig leült a legmagasabb hegy csúcsára, és bánat töltötte el a szívét.

És akkor odajött Hozzá a fény urainak legragyogóbbja, szívének legszeretettebbje, Lucifer, az arkangyal, akinek neve: Aki a fényt hozza. A hatalmas arkangyal letérdelt az Úr elé, kezét az ő kezébe téve könnyezett, és könnyein át felajánlotta az Úrnak önnön kiűzetését a mennyek országából, és az ember megkísértését az idők végezetéig, hogy az megismerhesse a szabad akaratot…

Hát nincs senki más, aki megtenné ezt Értem? – kérdezte az Úr. – Csak te volnál az, szerettem? El kell veszítselek örök időkre?

És az angyalok egyike sem válaszolt…

Akkor felállt az Úr, és kihirdette ítéletét, hogy Lucifer űzessék ki a mennyek országából, és legyen száműzve örök időkre azért, hogy elcsábítsa az embert Istentől, és így az megismerhesse a szabad akaratot.

Aztán így szólt Luciferhez:

És az ember becsméreljen téged, és vessen árnyat a te ragyogásodra, és ne ismerje fel annak valódiságát. És neked meg kell kísértened minden férfit és nőt, bizony mondom, még azt az Egyet is, akit a nevemben küldök közéjük, meg kell kísértened… és senki, csak a bölcsek legbölcsebbje tudjon erről az áldozatról! De hogy megkönnyítsem szenvedésedet, teljesítem egy kívánságodat. Mi legyen az?

És akkor Lucifer, a hajnali csillag még egyszer utoljára felnézett az Úr megismerhetetlen arcára, és azt kérte, hogy valahányszor egy ember elfordul tőle, és Istenhez fordul, engedtessék meg neki, hogy egy óra hosszára ott állhasson a mennyek kapuja előtt, és hallgathassa, hogyan énekelnek testvérei az Úr trónja előtt.

És megkapta az engedélyt.

Akkor Lucifer búcsút vett testvéreitől. A sötét szemű Uriel, az ezüstszárnyú Gábriel és a gyöngéd Raffael könnyezték és átölelték őt, azután Michael, a harcos angyal feladata feletti kétségbeesésében hangosan felkiáltva megragadta Lucifert, és messzire elhajította őt az Úr színe elől.

És a Föld akkor legmagasabb hegyéről egy álló nap és egy éjjel zuhant ő, útjában fényesen ragyogva, mint egy hullócsillag.

És azon ősi nap óta állja az Úrnak adott szavát, és kísérti az embert az Úr ellenében. De valahányszor azok megtagadják őt, egy kurta órára ott ül ő, mint egy fekete szikla a mennyek kapuja előtt, és testvérei odagyűlnek a kapuhoz és énekelnek neki.
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Hogyan vált el a hátasló testvérétől, a vadlótól?

1630419557254.png




"A tibeti királyság megalakulása előtti időkbe vezet vissza a mese, amely voltaképpen egy nagyobb ótibeti legenda töredéke. Soraiban a komor és megragadó költészet a természet józan megfigyelésével keveredik. (A sárkánykirály palotája)"
 

Csatolások

  • HOGYAN VÁLT EL A HÁTASLÓ TESTVÉRÉTŐL.zip
    15.4 KB · Olvasás: 9

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Egy régi képeslapot találtam, Garay János A tihanyi visszhang-al.
Gondoltam, talán mások is írtak erről a regéről. Találtam is párat.

1631023599568.png


Garay János A tihanyi visszhang

A régi szép időkben
Egy szép királyleány
Aranyszőrű kecskéket
Őrzött Tihany fokán.


Sok kinccsel ért föl a nyáj,
Mely a hegyen legel;
Még többel a leányka,
Szépsége ékivel.

folyt. a mellékelt képeslapon

Vass Albert - A tihanyi visszhang​

melléklet

Csokonai Vitéz Mihály - A TIHANYI EKHÓHOZ​

melléklet


Vörösmarty Mihály - A TIHANYI VISZHANG​

"Szüntesd csókjaidat, szüntesd meg az alkudozó szót,
Édes az ah, de tanút nem szivel a szerelem."
A viszhangu tetőn így súgott Irma Dezsőhöz,
Hogy Tihany agg hátán ültenek a szeretők.
A viszhang ezeket, mint hallá, súgva beszélé
Régi barátjának, a Balatonnak, alant,
A Balaton pedig elmondá partjainak, azoktól
Tudta Somogy, Veszprém, és Szala, tudta Füred;
És ezek elmondák a szomszéd többi megyéknek,
S már az egész ország tudta, hogy Irma szeret.
Akkor az árúlót így szidta meg a haragos lány:
"Némulj meg, viszhang; vén Balaton, te apadj
S láss fenekedre: gazos legyen az sokféle gazokkal,
S benne a száraz avart irtsa ki éjjeli láng.
S még feketébb legyen a füsttől Tihany oldala, mint most;
És vendégtelenűl álljon alatta Füred.
Ezt bár nagy szomorúan a három vármegye lássa,
Lássa egész ország, s bús legyen érte soká."
Ezt is az őr viszhang hallá, s kibeszélte világnak:
Mit tehetett a lány? hallgata, és szeretett.

 

Csatolások

  • img090.jpg
    img090.jpg
    777.5 KB · Olvasás: 1
  • Vass Albert.zip
    11.3 KB · Olvasás: 2
  • Csokonai Vitéz Mihály.zip
    10.7 KB · Olvasás: 2

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Mándy Stefánia
Színes ceruzák

1631862811986.png



- Anyu, mit rajzoljak? - hangzik fel a szoba sarkából a jól ismert gyerekhangocska. Mert kint szakad az eső, és Julika nem mehet le a térre pajtásaival.
Anyu szíve valósággal beledobbant. „Mit rajzoljak?... Mit rajzoljak?” - kérdezte ő maga is kislány korában az édesanyjától, hányszor, de hányszor. Főleg ilyenkor, amikor odakint zuhogott az eső, és nem lehetett a kertben játszani. Ott kuksolt hát a piros kis- padban, előtte nagy fehér papír és sok-sok színes ceruza. És csak ült és ült, és sehogy se tudta kigondolni, hogy mit is rajzoljon.
Mert ha, sütött a nap, ő is másképp mulatott. Minden reggel első dolga volt kiszaladni a kertbe, a pajta mögé. A pajta öreg tákolmány

folyt.

1631863114870.png
 

Csatolások

  • Mándy Stefánia Színes ceruzák.pdf
    183.5 KB · Olvasás: 12

ilyvo

Állandó Tag
Állandó Tag
1632381438987.png


Nagy Lajos

Fogászat az őserdőben

Ágikát, a szomszédom kislányát kézen fogta az édesanyja, és elindult vele a fogorvoshoz. Ágika nem nagy örömmel ment. Esztike, a kispajtása, aki mellettem ült a kerti padon, hirtelen ezt kérdezte tőlem:

- Lajos bácsi, az állatoknak is szokott a foguk fájni? - És olyan kíváncsian várta a választ, hogy mindjárt láttam, nemcsak ismereteit akarja kiegészíteni, hanem mesét szeretne hallani az állatokról.

Már el is kezdtem a mesélést:

Egyszer az őserdőben szuvasodni kezdett az állatok foga. Először a nyúlé, azután a farkasé. Nemsokára az őzé. De még az oroszláné is. Mikor meghallotta a szomorú hírt az elefántmama, egy kicsit megijedt, és így trombitált férjének, az elefántpapának a fülébe:

- Jaj, picikém - mondanom sem kell, hogy elefántpapa mindennek volt becézhető, csak éppen picikémnek nem, lévén őkelme jól megtermett elefánt, legkevesebb negyven mázsa -, mi lesz velünk, ha a mi agyarunk is szuvasodni kezd? Akkor mi nemcsak nyöszörögni fogunk a fájdalomtól, mint a farkas, a nyúl és az őz, hanem valósággal ordítunk. Egyszerű szám tan ez, a mi fájdalmunk ezerszerese lesz még az oroszlánénak is. Mert ezerszer nagyobb a mi agyarunk, mint az oroszlán csip-csup fogai, melyeket pápaszem nélkül meg sem látok.

- Csak nem kell megijedni! - csitította párját az elefántpapa. - A bá torság fél egészség. Hanem, remek ötletem támadt. Én már holnap felcsa pok fogorvosnak. Az ormányom végén levő kis kampóval úgy kirántom a fájós fogát bármelyik állatnak, hogy azt sem mondja: bikkmag.

Elefántpapa ezután öszetrombitálta az őserdő vadjait, és kihirdette, hogy fogászatot nyitott: aki állatnak a foga fáj, és ki akarja húzatni, c annak kihúzza ingyen és bérmentve. Az elefánt, amint már tanultátok, növényevő állat, így hát jámbor és szelíd, senkinek a húsára nem vásik a foga, akarom mondani az agyara, talán ezért legelsőnek a gyáva nyúl jelentkezett fogát kihúzatni. És milyen hős volt! Fájdalomcsillapító: sem kért:

- Ki vele! - kiáltotta bátran. Mármint hogy a rossz foggal.

Nem kellett biztatnia, elefántpapa egy pillanat alatt kirántotta a nyulacska szuvas fogát.

- Húzzak ki még néhányat? - kérdezte tréfásan a nyulacskától újdonsült fogász. De feleletet nem kapott, mert a nyulacska visszanyerte gyávaságát, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

- Kérem a következő beteget! - trombitálta az őserdő állatfogorvos. Jött a szarvas, az őz, a farkas, a róka egymásután. Még medve kőris előcammogott, mellső lábával egy nagy lapulevelet szorított,az ábrázatára, mint az emberek szokták arcukra szorítani a zsebkendőjüket, amikor fáj a foguk.

Az elefánt rendre kihúzta valamennyinek a fogát. Azután szétnézett, és már éppen be akarta fejezni fogorvosi ténykedését, amikor mély hangú nyöszörgés-hörgés ütötte meg nem éppen kis fülét. A hang irányába nézett, és azt kérdezte:

- Ott meg ki nyöszörög?

Nem felelt senki. A nyöszörgés jajgatássá fokozódott.

- Ki fiabarma bőg ott? - kérdezte még egyszer az elefánt.

- Az oroszlán jajgat - búgta a vadgalamb.

- A szemfoga fáj, de nem meri kihúzatni.

- Az állatok királya, a rettenthetetlen oroszlán fél egy csip-csup foghúzástól? - álmélkodott az elefánt.

- Jaj! - siránkozott az oroszlán.

Az őz és a nyúl bátorították az oroszlánt.

- Ne féljen, nagyuraságod! Gyerekjáték az egész! - így a nyúl.

- Akkorka sincs a fájdalom - magyarázta az őz -, mintha a szúnyog megcsípné kegyelmességedet.

- Gyere ide szépen, csak meg akarom nézni a fogacskáidat, hozzá sem nyúlok az ormányommal - így biztatta a rémült oroszlánt elefántpapa.

Az oroszlán végre is elősompolygott. Kitátotta a száját, és zsupsz! - az elefánt már ki is rántotta rossz fogát.

Az oroszlán azt sem mondta, hogy köszönöm szépen, hanem rögtön bömbölni kezdett, hogy: - Jaj, de éhes vagyok! Három napja egy falatot sem ettem, úgy fájt ez a gonosz fogam. Hol van az a suta őz és az a szemtelen nyúl, akik idekísértek? Mindjárt széttépem őket!

Ne féljetek, gyerekek, az őz és a nyúl úgy elfutottak, hogy a gondolat sem érhette őket utol, mert ismerték oroszlán őfelségét, tudták róla, hogy hálátlan, és azt is felfalja, aki segít rajta. De most az egyszer megjárta őkirálysága, mert az elefántpapa mellső lábával olyat taszított rajta, hogy a tüskés vadrózsabokrok közé zuhant.

Kerek egy esztendő 1955
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Szekeres Ilona
Az első magyar költőnő

1633519101846.png



Árva vára templomának tornyában megkondult a lélekharang. Bús, mély kongása azt hirdette: a vár ura,
Thököly István kiterítve, holtan fekszik a mennyezetes ágyon.

folyt. a mellékletben.
 

Csatolások

  • Szekeres Ilona - Az első magyar költőnő.pdf
    347.2 KB · Olvasás: 5

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag

1635860782692.png

Arany János
Temetőben

A holtak álmai felett
Szépen virúl a kegyelet
E nyúgalom-hazában;
Hűs a berek és zöld a hant:
A hála műve megfogant,
S tovább tenyész magában.


Ki tudja, mily rég lehete
Hogy itt az első csemete
Először hajta lombot!
Azóta hány délceg fa lőn
Fej-oszloppá e sírmezőn -
És hány szív összeomlott!...
(1852 .)

Bálint Sándor
A hazai halottkultusz múltjából itt annyit mégis el kell mondanunk, hogy a temető (cinterem) valamikor körülvette a templomot. A halottat a gyászházból vagy a templomba, vagy csak a templom előcsarnokába (limbus) hozták. Itt folyt le a temetési szertartás, búcsúztatás, innen vitték és hantolták közeli sírjába. A szertartás alatt, máshol közvetlenül a temetés után vagy a templomajtóban, vagy a halott sírjánál osztották ki a megholt üdvösségéért való imádság fejében a koldusok, ispotálybeliek: betegek, elhagyott öregek között a gyászoló család ajándékát, főleg kenyeret, kalácsot, bort, gyertyát. Egyes helyeken a halottas házban ült tort a meghívott szegények, koldusok, félkegyelműek ünnepélyes megvendégelése előzte meg. Olykor a halott végrendeletében is meghagyta az alamizsnaosztás idejét és mértékét. Ezt a hátramaradt élők lelkiismeretesen teljesítették is, mert féltek, hogy halottjuk lelke hazajár.
 
Utoljára módosítva:
Oldal tetejére