Sziasztok. 13 éves vagyok és szeretek szabadidőmben írni. Szeretném ide felrakni a munkáimat és kérek mindenkit akik olvassák ezeket írják meg az őszinte véleményüket.
Köszönöm.
Köszönöm.
Saját írásaim, novelláim
- Téma inditó Fanny Petra
- Kezdés dátuma
Íme az első írásom. Ez az első próbálkozásom,s remélem a többi ennél jobb lesz.
Kedves Petra!
Egy darabig bírtam az olvasást, aztán feladtam... Rájöttem, hogy maga a történet nem köt le, annak ellenére, hogy nem egy rossz írás.
DE:
Ha részedről az a kérés, hogy ismerjük meg az írásaidat, tán kezdjük pár rövidebb és több témát is feldolgozó prózával. Esetleg verssel... .
Petra! Nem kezdhetnénk elölről?
Várom az írásaidat, de ha lehet inkább egy 1, esetleg pár oldalas témát feldolgozó prózával..., amiből tényleg megismerhető az, hogy mennyire tudod visszaadni azt amit Te élsz át úgy, hogy én az olvasó is érezzem, hogy ott vagyok veled.
Petra! Kíváncsivá tettél.
Róza
Egy darabig bírtam az olvasást, aztán feladtam... Rájöttem, hogy maga a történet nem köt le, annak ellenére, hogy nem egy rossz írás.
DE:
Ha részedről az a kérés, hogy ismerjük meg az írásaidat, tán kezdjük pár rövidebb és több témát is feldolgozó prózával. Esetleg verssel... .
Petra! Nem kezdhetnénk elölről?
Várom az írásaidat, de ha lehet inkább egy 1, esetleg pár oldalas témát feldolgozó prózával..., amiből tényleg megismerhető az, hogy mennyire tudod visszaadni azt amit Te élsz át úgy, hogy én az olvasó is érezzem, hogy ott vagyok veled.
Petra! Kíváncsivá tettél.
Róza
Kedves Róza!
Nagyon köszönöm hogy megírta az őszinte véleményét!
Szilágyi Fanni Petra ( a Fannit használom ☺☺)
Nagyon köszönöm hogy megírta az őszinte véleményét!
Szilágyi Fanni Petra ( a Fannit használom ☺☺)
Szia Fanni,
Ezt a pár megjegyzést olvasás közben írom, csak néhány apróság, amit közben észrevettem.
- bostoni kisbetű, mivel melléknév.
- "A Bostoni kikötőben a Nap apró sárgás sugara halványan tükröződött a tenger lágy esésű, csillogó felszínén." - húúúh, nekem itt már kicsit sok. Egy melléknév-határozós orgia
Elég lenne valami olyasmi hogy "A lenyugvó nap naracssárga hullámokat vert a bostoni kikötő hullámain" (bár lehet még ez is giccses kicsit)
- "A fekete hajóoldalon ez a felirat állt „Pour toujours” (örökké). Francia hajó volt. Izgatott francia matrózok kiabáltak át az egyik hajóoldalról a másikra[...]" - francia név, francia matrózok, nem kell még közölnöd is, hogy "francia hajó volt."
- "Ez bizonyára a múlt esti átmulatott éjszakának a következménye, amikor is konfliktusba kerülhettek egymással vagy egy ártatlan arra sétáló polgárral, és kötözködésből verekedéssé fajulhatott a dolog" - legyél kicsit konkrétabb. "Bizonyára a túl sok rum tehetett róla. Ilyenkor az ember könnyen erősebbnek gondolhatja magát, mint valójában." De egy luxushajón az efféle megjelenést a kapitány igencsak ...hogy is mondjam....nem nézné jó szemmel.
- "nyüzsgött a sok ember" - elég annyi, hogy nagy volt a nyüzsgés, szerintem.
- "prudens" csemeték? - használj magyar szavakat, nem mindenki fogja érteni, és az olvasó nem fogja felütni az idegen szavak lexikonát, hogy mi mit jelent.
- "Itt gazdag volt mindenki. " - először is, ne mondj ítéletet narrátorként, legalábbis ha ezt a fajta narrációt használod, másrészt "látjuk"
- Elegáns asszonyok - az elegáns szót nagyon kedveled egy bekezdésen belül többször is használtad. Ez így nem annyira elegáns Ez nem tudom, hogy tetszik:" finom drága kelmékbe csomagolt hölgyek". Jobban szeretem a cselekvő igealakokat, mint a mellékneveket és határozókat Persze ez én vagyok.
- "Kicsit messzebb is álltak emberek, [...] - itt foghat vastagabban a tollad, hogy felkarcold vele a társadalmi különbségeket.
- "...hanem inkább gyermekesen sima, selymes arca volt. " - gyermekesen? szerintem a "gyermekien" szót kerested. A gyermekesen nekem azt jelenti hogy gyermekkel.
- pont az előző férfi ellentéte - máshogy is hivatkozhatnál rá, mondjuk az idős úr ellentéte. Mellesleg ennél a jelenetnél bemutathatnád azt is, hogy a fiú tele van izgalommal és várakozással, mert még sohasem szállt hajóra, vagy teszem fel félt, mert még a csónakban is hányingere volt vagy mit tudom én
- "majd tört angolsággal így szólt" - utána már nem muszáj így is leírnod, ahogy ténylegesen mondja, mert tudni fogjuk, hogy törte az angol nyelvet.
- "A két nyomozó megnyugodván, hogy elérték a gőzöst felléptek a hajó fedélzetére." ez megint nyugodtan kimaradhat.
- "A mai napja sem kezdődött túl fényesen és ez csak rátett még egy lapáttal." - 1. "rátesz egy lapáttal" klisé. Ha párbeszédben van, akkor még oké, mert használunk kliséket, amikor beszélgetünk, de itt pont nem jó helyen van, hogy úgy mondjam. 2. rátett egy lapáttal? Igen? Mire? Mi történt? Ezt leginkább akkor írhatnád, ha előtte közlöd ezt, de az előző és az az előtt lévő mondatból sem derül ez ki.
- Nem! Eltalálunk oda magunk is! - a nem után a felkiáltó jel azt mutatja, hogy teljesen elzárküzik a segítségtől. Szerintem egy vessző is elég ide. Hja, már látom, zavarba jött az udvariatlan választól. Akkor talán jó így, bár nem annyira udvariatlan maga a stílus.
- "Bizonyára azért bámulta oly megbabonázva James, mert tetszett neki, de hamar abbahagyta a lány tanulmányozását, mert Henry folytonos szólítgatása megtörte ábrándos gondolatait:" - megint kiestél a mesélésből és olyat mondassz el, amit az olvasó már tud. Nevezetesen, hogy a lány tetszett Jamesnek, és ez a tanulmányozás szó sem a legjobb. Magával ragadta James tekintetét, vagy vágyat is ébreszthetett benne.Gondolj arra, hogy ha neked egy pasi vonzó, mitől az? Mit csinálsz te, ha egy számodra vonzó emberrel találkozol? Magához bilincsel a tekintete, amiből nem tudsz szabadulni stb.
- "- Mi van? – válaszolt hirtelen felindulásból" - Henry a kollégája, idősebb is, tiszteli is, és ráadásul a harmincas években játszódik. Nem fog olyat mondani, hogy Mi van???
Most értem az első fejezet végére. Néha a leírás túl sok, máskor kicsit elnagyolt, de ha nem hagyod abba az írárt, gyakorlással megtalálod az egyensúlyt. Ne mondd ki azt, ami világos, nem kell a szájába rágni az olvasónak, amit lát. Az ajtónál álló is és James is elég kölyökképű. A beléptető ember lehetne egy kicsit másmilyen, hogy ne legyen...típusos(?) szóval érted. Nem annyira válik el a két karakter, mert majdcsak mind a kettő úgy néz ki. Legyen inkább egy harmincas fiatalember, hiszen úgyis csak mellékszereplő.
Bocsi a hosszúra nyúlt kritikáért, remélem nem veszed magadra. Ez nem azt jelenti hogy rossz lenne, próbáltam segíteni a további műveidhez. Jó írogatást!
Ezt a pár megjegyzést olvasás közben írom, csak néhány apróság, amit közben észrevettem.
- bostoni kisbetű, mivel melléknév.
- "A Bostoni kikötőben a Nap apró sárgás sugara halványan tükröződött a tenger lágy esésű, csillogó felszínén." - húúúh, nekem itt már kicsit sok. Egy melléknév-határozós orgia
Elég lenne valami olyasmi hogy "A lenyugvó nap naracssárga hullámokat vert a bostoni kikötő hullámain" (bár lehet még ez is giccses kicsit)- "A fekete hajóoldalon ez a felirat állt „Pour toujours” (örökké). Francia hajó volt. Izgatott francia matrózok kiabáltak át az egyik hajóoldalról a másikra[...]" - francia név, francia matrózok, nem kell még közölnöd is, hogy "francia hajó volt."
- "Ez bizonyára a múlt esti átmulatott éjszakának a következménye, amikor is konfliktusba kerülhettek egymással vagy egy ártatlan arra sétáló polgárral, és kötözködésből verekedéssé fajulhatott a dolog" - legyél kicsit konkrétabb. "Bizonyára a túl sok rum tehetett róla. Ilyenkor az ember könnyen erősebbnek gondolhatja magát, mint valójában." De egy luxushajón az efféle megjelenést a kapitány igencsak ...hogy is mondjam....nem nézné jó szemmel.
- "nyüzsgött a sok ember" - elég annyi, hogy nagy volt a nyüzsgés, szerintem.
- "prudens" csemeték? - használj magyar szavakat, nem mindenki fogja érteni, és az olvasó nem fogja felütni az idegen szavak lexikonát, hogy mi mit jelent.
- "Itt gazdag volt mindenki. " - először is, ne mondj ítéletet narrátorként, legalábbis ha ezt a fajta narrációt használod, másrészt "látjuk"
- Elegáns asszonyok - az elegáns szót nagyon kedveled
egy bekezdésen belül többször is használtad. Ez így nem annyira elegáns Ez nem tudom, hogy tetszik:" finom drága kelmékbe csomagolt hölgyek". Jobban szeretem a cselekvő igealakokat, mint a mellékneveket és határozókat Persze ez én vagyok.- "Kicsit messzebb is álltak emberek, [...] - itt foghat vastagabban a tollad, hogy felkarcold vele a társadalmi különbségeket.
- "...hanem inkább gyermekesen sima, selymes arca volt. " - gyermekesen? szerintem a "gyermekien" szót kerested. A gyermekesen nekem azt jelenti hogy gyermekkel.
- pont az előző férfi ellentéte - máshogy is hivatkozhatnál rá, mondjuk az idős úr ellentéte. Mellesleg ennél a jelenetnél bemutathatnád azt is, hogy a fiú tele van izgalommal és várakozással, mert még sohasem szállt hajóra, vagy teszem fel félt, mert még a csónakban is hányingere volt vagy mit tudom én
- "majd tört angolsággal így szólt" - utána már nem muszáj így is leírnod, ahogy ténylegesen mondja, mert tudni fogjuk, hogy törte az angol nyelvet.
- "A két nyomozó megnyugodván, hogy elérték a gőzöst felléptek a hajó fedélzetére." ez megint nyugodtan kimaradhat.
- "A mai napja sem kezdődött túl fényesen és ez csak rátett még egy lapáttal." - 1. "rátesz egy lapáttal" klisé. Ha párbeszédben van, akkor még oké, mert használunk kliséket, amikor beszélgetünk, de itt pont nem jó helyen van, hogy úgy mondjam. 2. rátett egy lapáttal? Igen? Mire? Mi történt? Ezt leginkább akkor írhatnád, ha előtte közlöd ezt, de az előző és az az előtt lévő mondatból sem derül ez ki.
- Nem! Eltalálunk oda magunk is! - a nem után a felkiáltó jel azt mutatja, hogy teljesen elzárküzik a segítségtől. Szerintem egy vessző is elég ide. Hja, már látom, zavarba jött az udvariatlan választól. Akkor talán jó így, bár nem annyira udvariatlan maga a stílus.
- "Bizonyára azért bámulta oly megbabonázva James, mert tetszett neki, de hamar abbahagyta a lány tanulmányozását, mert Henry folytonos szólítgatása megtörte ábrándos gondolatait:" - megint kiestél a mesélésből és olyat mondassz el, amit az olvasó már tud. Nevezetesen, hogy a lány tetszett Jamesnek, és ez a tanulmányozás szó sem a legjobb. Magával ragadta James tekintetét, vagy vágyat is ébreszthetett benne.Gondolj arra, hogy ha neked egy pasi vonzó, mitől az? Mit csinálsz te, ha egy számodra vonzó emberrel találkozol? Magához bilincsel a tekintete, amiből nem tudsz szabadulni stb.
- "- Mi van? – válaszolt hirtelen felindulásból" - Henry a kollégája, idősebb is, tiszteli is, és ráadásul a harmincas években játszódik. Nem fog olyat mondani, hogy Mi van???
Most értem az első fejezet végére. Néha a leírás túl sok, máskor kicsit elnagyolt, de ha nem hagyod abba az írárt, gyakorlással megtalálod az egyensúlyt. Ne mondd ki azt, ami világos, nem kell a szájába rágni az olvasónak, amit lát. Az ajtónál álló is és James is elég kölyökképű. A beléptető ember lehetne egy kicsit másmilyen, hogy ne legyen...típusos(?) szóval érted. Nem annyira válik el a két karakter, mert majdcsak mind a kettő úgy néz ki. Legyen inkább egy harmincas fiatalember, hiszen úgyis csak mellékszereplő.
Bocsi a hosszúra nyúlt kritikáért, remélem nem veszed magadra. Ez nem azt jelenti hogy rossz lenne, próbáltam segíteni a további műveidhez. Jó írogatást!
Köszönöm, ha megtiszteltek az olvasásával. Minden kritikát szívesen fogadok.
Minden jóban, van valami rossz...,
avagy minden rosszban, van valami jó...!
( a szőlőtőkék örök titka...) ÚJSZILVÁS
I.
Csak eső ne legyen! - , mert akkor iskolába kell menni a közös iskolai diákmunka helyett, rendes tanítással, álmos reggellel, gyorsan firkantott pótlólagos házival, hosszú szürke órákkal, beígért magyar dolgozattal, s telt reménnyel..., hogy holnap... holnap, majd jó idő lesz!
Vödröt, kést hozzatok! Puttony lesz, azt kapnak a fiúk, a teherautókba osztályonként szállunk fel! Senki se késsen, mert igazolatlan, reggel pontosan nyolckor indulunk! A rövid, határozott tájékoztató még mindannyiunk fülében elevenen cseng, miközben az iskola kapujában, egymáshoz csatlakozva kis csoportokba verődve, lelkesen beszélgetünk a holnapról, búcsúztatva a mai sulis napot.
Igen...! Szaladok le lakásunk udvari lépcsőjén, a reggel még ködfátyolban kúszik, de nem esik. Miközben az eget kémlelem, megcsillan a lugasra szőtt pókháló gyöngycseppiben ébredő napsugár... Az ősz hetek óta kényeztet, kegyes, langyos aranybarna nappalaival, kiparancsolja a bezártságot.
Anya, a konyhában gondosan csomagolja a napi elemózsiám, ezt most Ő készíti, szendvicsek, konzervek, gyümölcs, víz... Egyszerű szövettáskába pakolja, a nyári szünetben varrta, oldalán névjegyem kezdőbetűit belehímezve, sugárzó anyai szeretet. Az apró zsebekben mindennek van helye, a szőlősben nincs hűtő alkalmatosság, s a hangyák gyorsan megtalálják a téli éléskamrába valót, akkor aztán nincs mentség, könnyen éhkoppon marad az ember lánya.
A krumplis vödröt öntsd ki, az jó lesz a szőlőnek, a késre vigyázz, nem túl hegyes, de éles, parafa dugót húztam a végére! - sorolja anya, szűnni nem akaró hosszan, a sok apró figyelmességből adódó intéseket.
Az ablakból pontosan az utca sarkára látok, már ott vár, toporog, forgolódik némi türelmetlenséggel barátnőm. Szőkésbarna göndörödő hajfürtjeit gyengéden kuszálja a föltámadt enyhe őszi szellő, ruhája most is toppon, a legújabb divat szerint, amit mindig csodálok rajta. A kezében éktelenkedő nagy veder messziről árulkodik, Ő is az iskola előtt gyülekező diákokhoz tart. Kapkodom a lábam egy gyors otthonbúcsúval, s a kapun kilépve szétáradó könnyed izgalom, beteljesült öröm tölt el.
Szeretem ezt a szabadságot, tudom..., hogy az iskola rendjébe tartozó kötelességnek eleget kell tenni, de ez olyan más...! A felnőttes felelősség előre vetített bizalma mellett, homályba vész a mindennapos küzdelem, “Tanárbá’..., Tanárnő’...!”. Lényegtelen, hogy kiesik ki a padból a minél hamarabb és magasabbra fölnyújtott jelentkezés közben... Most együtt leszünk, együtt teljesítünk, egymás keze alá dolgozunk, egymásra leszünk utalva, egy csapat, egy osztály, a Mi osztályunk...
Hú..., de jó lesz..., s lelki szemeimmel látom, hogy a fiúk hősiesen hordják a nehéz puttonyokat, s míg megtöltjük azt érett fürtökkel telt vödrökkel, tréfálkoznak, viccelődnek, dőlünk a kacagástól. Derűtől hangos a szőlőtábla.
Szeretem ezt a hangulatot..., mikor a létrával, padokkal felszerelt teherautóra fölkapaszkodva, szorosan egymás mellé ülünk, egyek vagyunk, összetartozunk. Baráti összekacsintással ki lesz a kezdő, ki lesz a Nótafa?
Indulunk! - Arcomba vág a frissen telt szél, behunyom a szemem, s a fák árnyékán átszűrődő reggeli napsugár vibráló fénye, átjárja mindenem...
“Jász-kunsági gyerek vagyok...”, “ Piros alma csüng a’ csüng az ágon...”, “ Gólya bácsi, hosszú lábú gólya...”- útközben..., a zúgó motorhangot elnyomja a nótázás, s az emberek integető mosolya kísér.
Homok..., mindenhol homok..., futóhomok...! Hatalmas táblákban, rendben sorakozó karók mentén szőlőtőkék. Homokbuckákon kanyargó utak, néhol... apró tanyák, fehérre meszelt házakkal, gémes kúttal, körötte kárászoló apró szárnyas jószágokkal, galambdúcokkal, homokból előbújt boros pincékkel, akácfa szigetekkel..., ez a kunsági borvidék.
Micsoda pálfordulás, ahogy a vödrök csörömpölése, zsibongó-mókázó hangoskodás, hatalmas kádakkal megrakott vontatók zaja, fölveri a szőlőt érlelő csöndet. Egyre melegebb van, s egyre gyakorlottabb mozdulatokkal vágjuk, s potyognak a fürtök az edénybe, telnek a kádak. Hatalmas visítással, jajgatással, kacagással, gyorsan segítünk egymáson, ha valamelyikünket megtalálja a királydinnye, mert tüskéi igen kellemetlenül szúrnak.
II.
Délidő..., új sorba már nem állunk, csoportokban vonulunk az akácos kiserdőhöz, ahol mindenki megtalálja a saját csomagját. Terítünk, csak úgy..., a fűben ülve, ölben..., ahogy a lehetőség adja, na meg kicsit, eleinket idézve..., mert Ők is így tettek, ha a földön dolgoztak. Csönd..., mert a munka felismerteti a szólás-mondás értelmét..., miért mondja a “Magyar ember, evés közben nem beszél!”
Talán..., ekkor kezdődött, amire, úgy emlékszek, mintha ma történt volna..., mert ahogy oldalra nézek, egy takaros kis befőttes üveget látok. Gyorsan beleharapok édesanyám téliszalámis szendvicsébe, ropogós zöldpaprikával..., felséges íze felülír minden látványt.
A gondolat azonban nem hagy nyugton..., mert képzeletben pörögnek a képek... Mézédes kéklő szilvák hamvassága, pöffögő-buffogó szilvás kondér illata, stelázsin sorakozó, hófehér hólyagpapírban szoknyát öltő szilvalekváros üvegek, nagymamám domós házikenyere, egy karéja beteríti mindkét tenyerem, s rajta...’ a ragyogó nyári napsugarak aranybarna íze...
Kérsz? Szilvalekvár! -, s a mellettem ülő 2. Kis barátnőm, felém nyújtja az üveget.
Reggel siettem nagyon, csak lekaptam a polcról, gyorsan bedugtam a táskámba, még kenyeret sem vágtam.
Ti főztétek? - kérdezem megilletődve, s gyorsan lenyeltem a számban lévő falatot.
Igen! Tudod..., Anyám korán reggel ment dolgozni, nem volt ideje Velem foglalkozni. Így is majdnem elaludtam, még szerencse, hogy elértem az iskolabuszt.
Tudod mit, cseréljünk! - hirtelen ötlettel nyújtottam felé a másik érintetlen összeborított szendvicsem, s a zöldpaprikám maradékát.
Tényleg, Nekem adod?? Az összeset? - nézett Rám hitetlenül, csodálkozó tágra nyílt kék szemmel, s már nyújtotta felém a felbontott üvegből kivett kiskanalat a lekvárral. Meglepődöttségem nem titkolva, két tenyeremmel számhoz kaptam, majd örömmel gyorsan elé tettem a szalvétás csomagom.
De, jó! - szaladt ki a számon. - Cserélünk, ehetek belőle?
Megeheted mindet, nekünk olyan sok van, tele a kertünk szilvafával, roskadoztak a szilvától..., de Te tényleg nem sajnálod a téliszalámis szendvicsed?
Dehogy sajnálom, olyan rég ettem ilyen finom, házi... szilvalekvárt!-, de akkor már föl se néztem, mert a számban szétáradó fenséges íz, emlékeim képeiben megelevenedő zamat a számban, olyan elégedettséggel és némi mohósággal töltött el, hogy csak kanalaztam... és kanalaztam... Mikor alaposan kikapirgáltam a dunsztosüveg falát, lenyalva a kiskanál mindkét oldalát, akkor döbbentem rá, hogy mind megettem, üres az üveg.
Na..., ugye? - Meg lehet ezt enni, Mi is szeretjük! - bizonygatja két kenyérharapás közben, elégedett mosollyal 2. Kis barátnőm, s már szedelőzködünk, pakolunk össze, mert a távolból munkára sürgető hívásnak gyorsan eleget kell tenni.
Megújulva, frissen folytatódik a szüret, csak..., mintha valami másodlagos dolog vonná el időszakonként a figyelmem. Olyan érzés lesz úrrá rajtam, mit ritkán tapasztalok, mintha ördögök ébredtek volna a hasamban, s táncot járva, tűzcsóvákat kőrbe dobálva, egyre erősebben, vasvillával karmolnák a pocakom belsejét.
- Eh..., majd elmúlik! - gondolom, miközben igyekszek rá sem hederíteni a rám törő sanyargató fájdalmakra. Gyorsabbra fogom a munkatempóm, abban a reményben, hogy a mozgás ilyen esetben mindig jót tesz. Az ördögök még sem hagynak békén, s bizony egyre jobban vágyok az otthon biztonságos nyugalmára, s kifejezetten várom...., hogy mikor fújnak ismételt gyülekezőt a hazainduláshoz. Szilvalekvár, a szilvalekvár kenyér nélkül..., ó gondolhattam volna...! Összehúzza a testem, ezer hegyes köröm karmol, s mindenem azt kívánja csak néhány pillanatra múljon, múljon..., mikor megkönnyebbüléssel hallom...
- Hozzátok az utolsó puttonyt, ne vágjatok több szőlőt, gyülekezünk haza a teherautóknál!
III.
Na, most vagyok igazán bajban, mert mennék is..., meg..., maradnék is! Sietnék a többiekkel, de parancsol a szabadulás vágya, oda ahová a király is gyalog, azaz maga jár! Hol találok olyan nyugodt, magányos helyet..., ebben a fölbolydult szőlőrengetegben, hol a sorok között, nem bukkan föl közel háromszáz társamból senki, hiszen mindenki igyekszik haza?! Úgy érzem, mikor csaknem megállapodok magammal, hogy hopp, ez jó rejtek, mint a népmesei mezei nyúl, aki hiába fut, lohol, a földparcella végében mindig fölkiált egy sündisznó, hogy - Én már itt vagyok!
Szőlősorok közt bújócskázva, igaz... jóval messzebb, de még hallótávolságban, találok egy akácos ligetet. Végre megkönnyebbülve, de annál nagyobb ijedelemben hallom, hogy a nevem kiabálják. - Hol vagy, merre vagy? Indulunk, indulás! Most aztán megtapasztalom örök életre, hogy milyen a homokfutás, mert ez idáig eszembe sem jutott, hogy mennyivel nehezebb a süppedő homokban gyorsan szaladni, mint sima, fekete földön. Berregő, indulásra kész autók sora között a miénk előtt többen várnak, integetnek.
Gyere már! Még jó, hogy el nem indultunk nélküled, mert itt most olyan nagy baj történt, hogy észre sem vettük, csak most, hogy hiányzol. - mondta aggódva barátnőm.
Szegény Nagy barátnőnk ujja, a rajta lévő gyűrű, felszálláskor beleakadt egy kiálló kapocsba. Sajnálom, s látom, hogy kisírt szemmel, bekötözött kézzel, szomorúan ül fönn az autón, a többiek szeretettel veszik kőrbe, simogatják, vigasztalják. A fiúk megpróbálják kicsit viccesre fordítva elterelni a figyelmét, de sajnos ez nagyon komoly, rosszabbul is végződhetett volna.
Indulás! Arcom újra belesimul a délutáni langyos napsütésbe, a testem kellemes fáradtságban minden rezdülésre, rázkódásra jobbra-balra, előre-hátra dől, szó-hangfoszlányok egybemosódnak a zengő dallamokkal...
Gondolatom kusza képekben..., zamatos, kövér, áttetsző, mézédes szőlőfürtök, tölgyfa hordóból csorgó mustra döngicsélő méhek, ördöngös hamvas szilvák tánca, napsugárgyöngyök gyűrűje, szálló ökörnyállal szőtt avar illata...
Hm... Minden jóban, van valami rossz, avagy..., azért..., minden rosszban van valami jó!
Minden jóban, van valami rossz...,
avagy minden rosszban, van valami jó...!
( a szőlőtőkék örök titka...) ÚJSZILVÁS
I.
Csak eső ne legyen! - , mert akkor iskolába kell menni a közös iskolai diákmunka helyett, rendes tanítással, álmos reggellel, gyorsan firkantott pótlólagos házival, hosszú szürke órákkal, beígért magyar dolgozattal, s telt reménnyel..., hogy holnap... holnap, majd jó idő lesz!
Vödröt, kést hozzatok! Puttony lesz, azt kapnak a fiúk, a teherautókba osztályonként szállunk fel! Senki se késsen, mert igazolatlan, reggel pontosan nyolckor indulunk! A rövid, határozott tájékoztató még mindannyiunk fülében elevenen cseng, miközben az iskola kapujában, egymáshoz csatlakozva kis csoportokba verődve, lelkesen beszélgetünk a holnapról, búcsúztatva a mai sulis napot.
Igen...! Szaladok le lakásunk udvari lépcsőjén, a reggel még ködfátyolban kúszik, de nem esik. Miközben az eget kémlelem, megcsillan a lugasra szőtt pókháló gyöngycseppiben ébredő napsugár... Az ősz hetek óta kényeztet, kegyes, langyos aranybarna nappalaival, kiparancsolja a bezártságot.
Anya, a konyhában gondosan csomagolja a napi elemózsiám, ezt most Ő készíti, szendvicsek, konzervek, gyümölcs, víz... Egyszerű szövettáskába pakolja, a nyári szünetben varrta, oldalán névjegyem kezdőbetűit belehímezve, sugárzó anyai szeretet. Az apró zsebekben mindennek van helye, a szőlősben nincs hűtő alkalmatosság, s a hangyák gyorsan megtalálják a téli éléskamrába valót, akkor aztán nincs mentség, könnyen éhkoppon marad az ember lánya.
A krumplis vödröt öntsd ki, az jó lesz a szőlőnek, a késre vigyázz, nem túl hegyes, de éles, parafa dugót húztam a végére! - sorolja anya, szűnni nem akaró hosszan, a sok apró figyelmességből adódó intéseket.
Az ablakból pontosan az utca sarkára látok, már ott vár, toporog, forgolódik némi türelmetlenséggel barátnőm. Szőkésbarna göndörödő hajfürtjeit gyengéden kuszálja a föltámadt enyhe őszi szellő, ruhája most is toppon, a legújabb divat szerint, amit mindig csodálok rajta. A kezében éktelenkedő nagy veder messziről árulkodik, Ő is az iskola előtt gyülekező diákokhoz tart. Kapkodom a lábam egy gyors otthonbúcsúval, s a kapun kilépve szétáradó könnyed izgalom, beteljesült öröm tölt el.
Szeretem ezt a szabadságot, tudom..., hogy az iskola rendjébe tartozó kötelességnek eleget kell tenni, de ez olyan más...! A felnőttes felelősség előre vetített bizalma mellett, homályba vész a mindennapos küzdelem, “Tanárbá’..., Tanárnő’...!”. Lényegtelen, hogy kiesik ki a padból a minél hamarabb és magasabbra fölnyújtott jelentkezés közben... Most együtt leszünk, együtt teljesítünk, egymás keze alá dolgozunk, egymásra leszünk utalva, egy csapat, egy osztály, a Mi osztályunk...
Hú..., de jó lesz..., s lelki szemeimmel látom, hogy a fiúk hősiesen hordják a nehéz puttonyokat, s míg megtöltjük azt érett fürtökkel telt vödrökkel, tréfálkoznak, viccelődnek, dőlünk a kacagástól. Derűtől hangos a szőlőtábla.
Szeretem ezt a hangulatot..., mikor a létrával, padokkal felszerelt teherautóra fölkapaszkodva, szorosan egymás mellé ülünk, egyek vagyunk, összetartozunk. Baráti összekacsintással ki lesz a kezdő, ki lesz a Nótafa?
Indulunk! - Arcomba vág a frissen telt szél, behunyom a szemem, s a fák árnyékán átszűrődő reggeli napsugár vibráló fénye, átjárja mindenem...
“Jász-kunsági gyerek vagyok...”, “ Piros alma csüng a’ csüng az ágon...”, “ Gólya bácsi, hosszú lábú gólya...”- útközben..., a zúgó motorhangot elnyomja a nótázás, s az emberek integető mosolya kísér.
Homok..., mindenhol homok..., futóhomok...! Hatalmas táblákban, rendben sorakozó karók mentén szőlőtőkék. Homokbuckákon kanyargó utak, néhol... apró tanyák, fehérre meszelt házakkal, gémes kúttal, körötte kárászoló apró szárnyas jószágokkal, galambdúcokkal, homokból előbújt boros pincékkel, akácfa szigetekkel..., ez a kunsági borvidék.
Micsoda pálfordulás, ahogy a vödrök csörömpölése, zsibongó-mókázó hangoskodás, hatalmas kádakkal megrakott vontatók zaja, fölveri a szőlőt érlelő csöndet. Egyre melegebb van, s egyre gyakorlottabb mozdulatokkal vágjuk, s potyognak a fürtök az edénybe, telnek a kádak. Hatalmas visítással, jajgatással, kacagással, gyorsan segítünk egymáson, ha valamelyikünket megtalálja a királydinnye, mert tüskéi igen kellemetlenül szúrnak.
II.
Délidő..., új sorba már nem állunk, csoportokban vonulunk az akácos kiserdőhöz, ahol mindenki megtalálja a saját csomagját. Terítünk, csak úgy..., a fűben ülve, ölben..., ahogy a lehetőség adja, na meg kicsit, eleinket idézve..., mert Ők is így tettek, ha a földön dolgoztak. Csönd..., mert a munka felismerteti a szólás-mondás értelmét..., miért mondja a “Magyar ember, evés közben nem beszél!”
Talán..., ekkor kezdődött, amire, úgy emlékszek, mintha ma történt volna..., mert ahogy oldalra nézek, egy takaros kis befőttes üveget látok. Gyorsan beleharapok édesanyám téliszalámis szendvicsébe, ropogós zöldpaprikával..., felséges íze felülír minden látványt.
A gondolat azonban nem hagy nyugton..., mert képzeletben pörögnek a képek... Mézédes kéklő szilvák hamvassága, pöffögő-buffogó szilvás kondér illata, stelázsin sorakozó, hófehér hólyagpapírban szoknyát öltő szilvalekváros üvegek, nagymamám domós házikenyere, egy karéja beteríti mindkét tenyerem, s rajta...’ a ragyogó nyári napsugarak aranybarna íze...
Kérsz? Szilvalekvár! -, s a mellettem ülő 2. Kis barátnőm, felém nyújtja az üveget.
Reggel siettem nagyon, csak lekaptam a polcról, gyorsan bedugtam a táskámba, még kenyeret sem vágtam.
Ti főztétek? - kérdezem megilletődve, s gyorsan lenyeltem a számban lévő falatot.
Igen! Tudod..., Anyám korán reggel ment dolgozni, nem volt ideje Velem foglalkozni. Így is majdnem elaludtam, még szerencse, hogy elértem az iskolabuszt.
Tudod mit, cseréljünk! - hirtelen ötlettel nyújtottam felé a másik érintetlen összeborított szendvicsem, s a zöldpaprikám maradékát.
Tényleg, Nekem adod?? Az összeset? - nézett Rám hitetlenül, csodálkozó tágra nyílt kék szemmel, s már nyújtotta felém a felbontott üvegből kivett kiskanalat a lekvárral. Meglepődöttségem nem titkolva, két tenyeremmel számhoz kaptam, majd örömmel gyorsan elé tettem a szalvétás csomagom.
De, jó! - szaladt ki a számon. - Cserélünk, ehetek belőle?
Megeheted mindet, nekünk olyan sok van, tele a kertünk szilvafával, roskadoztak a szilvától..., de Te tényleg nem sajnálod a téliszalámis szendvicsed?
Dehogy sajnálom, olyan rég ettem ilyen finom, házi... szilvalekvárt!-, de akkor már föl se néztem, mert a számban szétáradó fenséges íz, emlékeim képeiben megelevenedő zamat a számban, olyan elégedettséggel és némi mohósággal töltött el, hogy csak kanalaztam... és kanalaztam... Mikor alaposan kikapirgáltam a dunsztosüveg falát, lenyalva a kiskanál mindkét oldalát, akkor döbbentem rá, hogy mind megettem, üres az üveg.
Na..., ugye? - Meg lehet ezt enni, Mi is szeretjük! - bizonygatja két kenyérharapás közben, elégedett mosollyal 2. Kis barátnőm, s már szedelőzködünk, pakolunk össze, mert a távolból munkára sürgető hívásnak gyorsan eleget kell tenni.
Megújulva, frissen folytatódik a szüret, csak..., mintha valami másodlagos dolog vonná el időszakonként a figyelmem. Olyan érzés lesz úrrá rajtam, mit ritkán tapasztalok, mintha ördögök ébredtek volna a hasamban, s táncot járva, tűzcsóvákat kőrbe dobálva, egyre erősebben, vasvillával karmolnák a pocakom belsejét.
- Eh..., majd elmúlik! - gondolom, miközben igyekszek rá sem hederíteni a rám törő sanyargató fájdalmakra. Gyorsabbra fogom a munkatempóm, abban a reményben, hogy a mozgás ilyen esetben mindig jót tesz. Az ördögök még sem hagynak békén, s bizony egyre jobban vágyok az otthon biztonságos nyugalmára, s kifejezetten várom...., hogy mikor fújnak ismételt gyülekezőt a hazainduláshoz. Szilvalekvár, a szilvalekvár kenyér nélkül..., ó gondolhattam volna...! Összehúzza a testem, ezer hegyes köröm karmol, s mindenem azt kívánja csak néhány pillanatra múljon, múljon..., mikor megkönnyebbüléssel hallom...
- Hozzátok az utolsó puttonyt, ne vágjatok több szőlőt, gyülekezünk haza a teherautóknál!
III.
Na, most vagyok igazán bajban, mert mennék is..., meg..., maradnék is! Sietnék a többiekkel, de parancsol a szabadulás vágya, oda ahová a király is gyalog, azaz maga jár! Hol találok olyan nyugodt, magányos helyet..., ebben a fölbolydult szőlőrengetegben, hol a sorok között, nem bukkan föl közel háromszáz társamból senki, hiszen mindenki igyekszik haza?! Úgy érzem, mikor csaknem megállapodok magammal, hogy hopp, ez jó rejtek, mint a népmesei mezei nyúl, aki hiába fut, lohol, a földparcella végében mindig fölkiált egy sündisznó, hogy - Én már itt vagyok!
Szőlősorok közt bújócskázva, igaz... jóval messzebb, de még hallótávolságban, találok egy akácos ligetet. Végre megkönnyebbülve, de annál nagyobb ijedelemben hallom, hogy a nevem kiabálják. - Hol vagy, merre vagy? Indulunk, indulás! Most aztán megtapasztalom örök életre, hogy milyen a homokfutás, mert ez idáig eszembe sem jutott, hogy mennyivel nehezebb a süppedő homokban gyorsan szaladni, mint sima, fekete földön. Berregő, indulásra kész autók sora között a miénk előtt többen várnak, integetnek.
Gyere már! Még jó, hogy el nem indultunk nélküled, mert itt most olyan nagy baj történt, hogy észre sem vettük, csak most, hogy hiányzol. - mondta aggódva barátnőm.
Szegény Nagy barátnőnk ujja, a rajta lévő gyűrű, felszálláskor beleakadt egy kiálló kapocsba. Sajnálom, s látom, hogy kisírt szemmel, bekötözött kézzel, szomorúan ül fönn az autón, a többiek szeretettel veszik kőrbe, simogatják, vigasztalják. A fiúk megpróbálják kicsit viccesre fordítva elterelni a figyelmét, de sajnos ez nagyon komoly, rosszabbul is végződhetett volna.
Indulás! Arcom újra belesimul a délutáni langyos napsütésbe, a testem kellemes fáradtságban minden rezdülésre, rázkódásra jobbra-balra, előre-hátra dől, szó-hangfoszlányok egybemosódnak a zengő dallamokkal...
Gondolatom kusza képekben..., zamatos, kövér, áttetsző, mézédes szőlőfürtök, tölgyfa hordóból csorgó mustra döngicsélő méhek, ördöngös hamvas szilvák tánca, napsugárgyöngyök gyűrűje, szálló ökörnyállal szőtt avar illata...
Hm... Minden jóban, van valami rossz, avagy..., azért..., minden rosszban van valami jó!
Olvastam, köszönöm!Köszönöm, örülök neki. Majd még teszek fel. Nézd meg, ha van hozzá kedved, a verseimet is.
Jönni fog.
Ez egy hat részesnek szánt /lehet, hogy több is lesz/ fiatal felnőtteknek való paranormális sorozat első kötetének részlete /pontosabban az első fejezet eleje/. E-könyvben megjelent. Fel fogok tenni még belőle, mert érdekel, hogy érdekel-e valakit, tetszik-e vagy nem, az esetleges olvasók szerint milyen hibákat követtem el. Minden kritikáért, jó szóért, biztatásért, de akár elmarasztalásért is hálás leszek. De egyelőre csak az első fejezetet teszem fel. Friss megjelenés. Bár a copyright teljesen az enyém.
Valóban mese, fiataloknak és nem fiataloknak, szórakozásból írtam, szórakoztatni akartam vele. Nincs benne semmi szadizás, minimális az erotika, de vannak jópofa szereplői. Az egyik egy pók, Aimée, akinek van egy saját verse is, amit mindjárt felteszek a saját oldalamra.
Hasonló témák
