Viewing blog entries in category: Felemelő történetek

  • Jaszladany
    Az ember már a világűrt kutatja, pedig még a velünk élő állatok érzelemvilágáról is alig tudunk valamit, nem is szólva a vadon élőkéről. Íme egy történet az oroszlán lelkéről.

    Negyven évvel azután, hogy két fiatalember londoni otthonába fogadott egy játékos oroszlánkölyköt, történetük egy újabb nemzedék szívét dobogtatta meg.

    A hebehurgya hatvanas években Londonban, a méregdrága Knightsbridge negyedben, a Harrods nagyáruház egzotikus állatokat kínáló részlegében két fiatalember nézelődött. Egy szűk kis ketrecben megláttak egy bánatosan üldögélő oroszlánkölyköt. A két divatosan hosszú hajú, trapéznadrágos ausztrál fiatal férfi, John Rendall és Anthony Bourke, becenevén Ász, megsajnálta a kölyköt, és megvásárolta.
    Hazavitték menő kéglijükbe, Chelsea-be, elnevezték Christannek, és házi kedvencként nevelték föl. Minden törődést és szeretet megadtak neki, akár egy házicicának.

    [​IMG]

    Lehetőség szerint sétáltatták is. A helybeli püspök megengedte, hogy a templomkertben szabadon futtassák. Itt aztán kedvükre hancúrozhattak, labdázhattak, kergetőzhettek különleges barátjukkal.

    [​IMG]

    Ám a nagy cica végül kinőtte a belterületi lakást, és John és Anthony kénytelen volt meghozni a fájdalmas döntést: Christiant Afrikába kell vinniük, ahol szabadon ereszthetik, hogy oroszlánhoz méltó életet élhessen.

    Fájdalmas volt az elválás, de nem tehettek másként.
    Szomorúságukat talán enyhítette, amikor megtudták, hogy barátjuk otthonra és társakra lelve a vadonban, tökéletesen beilleszkedett eredeti közegébe.

    [​IMG][​IMG]


    A történet eddig is figyelemre méltó, de ami a továbbiakban történt, az a huszonegyedik század egyik szenzációjává emelte Christiant, az oroszlánt.
    Egy évvel azután, hogy búcsút vettek kedvencüktől, Rendall és Bourke Észak-Kenyába utazott, ahol Christiant addigra sikeresen visszaszoktatták a szabad élethez.
    Szerették volna viszontlátni barátjukat, bár a szakemberek figyelmeztették őket, hogy Christan már elvadult, és egy csapat oroszlán vezérhímje lett. Biztos, hogy nem fogja őket megismerni, és a találkozás komoly veszélyt jelenthet a számukra.
    A találkozásukat filmen örökítették meg.
    És a következő történt:



    Rendall és Bourke csaknem negyven év távlatából is csak próbálja megérteni, mi a titka, hogy a videó, mely az egész világot bejárta, és közel 50 millióan látták, miért gyakorol oly erőteljes érzelmi hatást a nézőire.
    "Vajon az állat és ember közötti szoros kapcsolat megjelenítése ennyire lenyűgöző? A fölnevelkedésé és elválásé? Az elveszettségé, a magányé és a viszontlátás öröméé? Christian feltétlen szeretete mutatkozik meg benne?" - teszik föl a kérdéseket az A Lion Called Christian (Christian, az oroszlán) című 2009-es könyvük bevezetőjében. A kötetben az 1971-es eredeti dokumentumfilmből készült videó népszerűségének hátterét igyekeznek megvilágítani.

    Valakitől azt olvastam: még az ember sem ölelheti magához szorosabban azt, akit szeret, mint ez az oroszlán.
    Talán ez a titka...

    (A Readers's Digest cikkének felhasználásával)
    cdurmol és Bandi1960 kedveli ezt.
  • Jaszladany
    Azt hiszem, ennél megrázóbb és felemelőbb történetet ritkán hallani és látni...
    Számomra a legcsodálatosabb történetek közé tartozik.


    Egy férfi, akinek gyermeke agyparalízissel született, nem tekintette akadálynak a fia betegségét, amikor a fia arra kérte, nevezzenek be együtt a legkeményebb sportmegmérettetésre, az ausztrál Ironmanre.

    A sztori 1962-ben kezdődött. A massachusettsi Hoyt család fiúgyermeke, Rick, születésénél komplikációk léptek fel: a köldökzsinór a baba nyaka köré tekeredett, az agya így nem jutott oxigénhez, aminek CP, azaz agyi bénulás lett a következménye. Amikor a fiú kilenc hónapos volt, az orvosok közölték a szülőkkel, Judyval és Dickkel, hogy a gyermekük egész életét szobanövény módjára, vegetálva fogja leélni, és azt tanácsolták nekik, hogy adják fogyatékosok számára fenntartott intézetbe.
    Hoyték azonban nem fogadták meg a kegyetlen orvosi tanácsot, nem voltak hajlandóak fiukat nyomorékként kezelni és saját életük megkönnyítése érdekében csak úgy lepasszolni. Úgy döntöttek, hogy a beteg kisfiukat is együtt nevelik fel az egészséges gyermekeikkel, megadva neki is mindazt, amit a többieknek.

    Amikor Rick tizenegy éves lett, a szülők a Tufts Egyetem szakembereitől kértek segítséget, hogy valamilyen módon lehetővé tegyék, hogy fiú érdemben kommunikálni tudjon a külvilággal. Az egyetemen elsőre elutasították a kérést, azt állítva, hogy lehetetlen, hiszen Rick agyában nem történik semmi. Dick azonban erre azt válaszolta: “Mondjanak neki egy viccet és figyeljék meg, hogy nevetni fog!”
    Mondtak. És igen, a fiú nevetett. Miután meggyőződtek arról, hogy Rick agya valóban mutat aktivitást, a mérnökök készítettek számára egy speciális komputert, melyet a fejének apró mozdulataival tud irányítani és így leírni a gondolatait. Az első mondat, amit Rick a gép segítségével leírt, a következő volt: Go Bruins! (Hajrá Bruins!), a Boston Bruins jéghoki-csapat biztatása.

    Rick bár mozdulni sem tudott, kezdettől fogva rajongott a sportért.
    Amikor Rick egyik osztálytársa megsérült egy balesetben és jótékonysági futóversenyt rendeztek a javára, a fiú kinyilvánította, hogy szeretne rajta részt venni. Dick pedig, aki saját bevallása szerint azelőtt soha nem futott még egy mérföldnél többet, úgy döntött, benevez a versenyre. Öt mérföldet futott a fiát tolókocsiban tolva. Ez a nap túlzás nélkül megváltoztatta Rick és Dick életét.

    [​IMG]

    A verseny után Rick, komputere segítségével a következőt írta: “Apa, amikor futottunk, nem éreztem magam rokkantnak.”
    Dick ekkor elhatározta, hogy annyiszor adja meg fiának ezt az érzést, ahányszor csak tudja. Kemény edzésbe kezdtek mind a ketten, és két év múlva a Hoyt Team készen állt arra, hogy elinduljanak a Boston Maratonon. A verseny szervezői azonban nem engedték indulni őket, mert nem voltak besorolhatók sem egyéni futóként, sem pedig kerekesszékes versenyzőként. Dick és Rick ettől függetlenül is csatlakozott a mezőnyhöz és teljesítették a távot. Minden évben. 1983-ban, egy másik maratoni futáson olyan előkelő időeredménnyel végeztek, hogy megkapták az engedélyt a Boston Marathonon való hivatalos induláshoz.
    Egyszer aztán Rick arra kérte az apját, induljanak az ausztrál triatlonon. Dick pedig, aki úszni addig még nem tanult meg és hat éves kora óta biciklin sem ült, úgy döntött, miért is ne?!

    És beneveztek a legkeményebb megpróbáltatásra, az ausztrál triatlonra, az Ironman-re.
    Ez a megmérettetés erős embereknek való... Olyanoknak, akik nagy győzni akarással, igazán erős elhatározással vágnak bele. Az Ironman követelményei emberfelettiek.

    A megmérettetés 3 részből áll és szinte mindig hajnalban kezdődik:
    1. Úszás tengerben vagy tóban, kb. 4 km-es szakaszon (a reggeli hidegben)

    2. Az úszás befejezése után biciklire ülni, letekerni mintegy 180 km-t megszakítás nélkül, hegynek fel és le.

    3. A kerékpározás után jön a maraton, 42.5 km, ami testileg, de főleg lelkileg egy rettenetesen nehéz próba.

    A világbajnokok kb. 8 óra 15 perc alatt fejezik be a versenyt, az edzett triatlonosok 12-13 óra alatt.
    Dick és Rick Hoyt, hihetetlen, de mintegy 17 óra alatt teljesítették a távot. Az autópályák, utak stb. általában nincsenek lezárva a helyiektől a verseny idejére, de ezt a próbát látván és tudván, hogy a Hoyt Team is indult, lezártak minden utat a megmérettetés befejezéséig, mely éjszakáig tartott.

    Az azóta eltelt évtizedekben a Hoyt Team – többek között – 224 triatlont – ebből 6 Vasember-versenyt -, 20 duatlont, 65 maratont – ebből 25 Boston Maratont – teljesített. 1992-ben 45 nap alatt, futva illetve biciklizve átszelték az Egyesült Államokat, 3735 mérföldet megtéve. Dick 2003-ban, egy versenyen kisebb szívinfarktust kapott. Ekkor derült ki, hogy az egyik artériája 95 százalékban eltömődött. Az orvosok közölték vele, hogy ha nem sportolt volna ilyen keményen, valószínűleg már 15 éve halott lenne. Ilyen értelemben tehát apa és fia megmentették egymás életét. Rick egy alkalommal a gépe segítségével úgy nyilatkozott: “Nem kétséges, az én apám az évszázad édesapja.”

    Rick és Dick hazájukban hősnek számítanak. A Hoyt Team az évek során számos elismerésben és díjban részesült. Történetükről It’s Only A Mountain (Ez csak egy hegy) címmel könyv is megjelent, illetve több DVD-t is kiadtak. A nevükkel fémjelzett alapítvány, a Hoyt Foundation immár tizenhat éve segíti a mozgáskorlátozott emberek elfogadtatását, oktatását, mindennapi életének megkönnyítését. Nem mellékesen Rick a Bostoni Egyetemen diplomát szerzett és jelenleg is az intézmény dolgozója. A saját lakásában él Bostonban, ahol egy otthoni ápoló segíti őt a mindennapokban. A Hoyt szülők már nyugdíjasok, a massachuettesi Holland városában élnek. Apa és fia a mai napig is indulnak sportversenyeken, illetve az Egyesült Államokat járva különféle rendezvényeken jelennek meg.

    Az ausztrál Ironman verseny során az apáról és a fiáról dokumentumfilm készült, melynek alapján megjelent egy videó, ami bejárta a világot. Dick és Rick Hoyt példájából emberek tízezrei merítettek erőt és biztatást, és nem csak azok, akik hasonló gondokkal küzdöttek.

    A videó címe "CAN" (tudok)...




    (rkchungary felhasználásával)
    cdurmol és Bandi1960 kedveli ezt.