Viewing blog entries in category: Film - Mozi - Trailer

  • Amortours
    [FONT=arial,helvetica,sans-serif]Persze ne hidd, azt, hogy a szerelem csak a mesében létezik... A tegnapi video persze ezt mutatta, de nem így van. A szerelem benned is létezik, csak várd ki türelmesen, míg valaki előcsalogatja. Nézd meg az alábbi szerelmi történetet... és reménykedj... nálad is bekopogtat egyszer.[/FONT]

    <center>

    <object codebase="http://download.macromedia.com/pub/shockwave/cabs/flash/swflash.cab#version=6,0,40,0" classid="clsid:d27cdb6e-ae6d-11cf-96b8-444553540000" height="292" width="400">
























    <embed type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" src="http://vimeo.com/moogaloop.swf?clip_id=1702370&server=vimeo.com&show_title=1&show_byline=1&show_portrait=0&color=&fullscreen=1" height="292" width="400"></object></center>
  • Amortours
    A szerelem örök. Sokan mondták már... Jó lenne hinni, így igaz. Carlos Lascano hisz benne. Higgyünk mi is! Egy rövid kis szerelmi álmot nézhetsz meg, ha elindittod a videot...

    <center><object codebase="http://download.macromedia.com/pub/shockwave/cabs/flash/swflash.cab#version=6,0,40,0" classid="clsid:d27cdb6e-ae6d-11cf-96b8-444553540000" height="225" width="400">


























    <embed type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" src="http://vimeo.com/moogaloop.swf?clip_id=877053&server=vimeo.com&show_title=1&show_byline=1&show_portrait=0&color=&fullscreen=1" height="225" width="400"></object></center>
  • Amortours

    Bozsó Ágnes írására a Kagylókürtben (2006., 42. szám, 82. o.) bukkantam rá és azonnal megfogott. Az általa leírt szigetcsoportra rákerestem a neten és megtaláltam Amol szép képeit (2007.06.15.). Választottam egy alkalomhoz illő zenét (Sea-suite (Original Nature Sound) by Klaus Back and Tini Beier) és mikrofon elé ültem. Ha úgy érzed, olyan hangulatban vagy, hogy szívesen megnéznéd/meghallgatnád a végeredményt... tedd meg!


    <center>
    <embed src="about:blank" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" height="344" width="425">
    </center>

    Már sok éve történt és talán igaz se volt, olyan más világot ébresztett bennem egy kislány, aki süket volt.

    Egy hideg, ködös, téli hajnalon együtt utaztunk a tanyavilágból az iskolába, ő tanulni, én tanítani. A busz csöndes, álmatag fehér magányában halkan "beszélgettünk".

    Ő izzóan kíváncsi szemeivel a számról olvasott, én pedig azon gondolkoztam, milyen is lehet az a világ, amely számára az a sok szépség, melyet én a fülemmel kaptam, örökre elmondhatatlan titokként halott.

    Aztán, egyszer csak oldalra pillantva szinte kiáltottam felé: - Odanézz milyen gyönyörű! Talán sohasem láttam még ilyen vörösen izzó tuzpiros napot, melynek puszta látványa is maga a csoda.
    Majd ő is hosszasan nézte a napkorongot és ámulva így szólt:

    - Te hallod a hangját is?

    Hogy utána mi történt nem tudom... Valószínűleg valamit habogtam, de számomra e kérdés elmondhatatlanul sokat adott.

    Aztán eltelt sok év, és egy világvégi kis ír szigeten a válasz felragyogott szelíden.

    Ismét tél volt, és mély magányra vágytam, hogy elcsöndesedve meghallhassam, "utam" merre is folytatódjon. Ez az Araan szigetek legkisebbike volt, Európa legnyugatibb szegletében. Pár hajós és halász él itten, egy ősi világ gael nyelvét beszélve, kiknek hite oly tiszta erejű, hogy szégyellsz csak egy pillantást is vetni ragyogó szemeikre.

    Mikor útnak indultunk a boldogan viccelődő őslakos hajósokkal az éjszakába, nem sejtettem, hogy a háborgó tengeren mily szorosan fogom szorítani imafüzéremet, s hogy hova is megyünk tulajdonképpen. Hiszem, hogy annyi erővel, ahogy túléltük azt a pár órát, éppen vége is lehetett volna mindennek.

    Majd megérkezve lassan és szelíden kis lakótársaimat, az apró bogárkákat nézegetve felolvadtunk a szoba magányos éji csöndjében. Jó volt ez a csönd, otthon voltam benne. Csak a telihold figyelte szerető meleg szemeivel a zúgó tenger forrongó, teremtő éjszakáját.

    A reggel aztán felfedezni hívott. Korán volt még, aludt a sziget, épp alig hajnalodott. Lassan lépdelve a kövek homályában az ima és a tenger együtt morajlott és egyre magasabbra hívott.

    Majd a sziget csúcsán, egy csöndes kis helyen valami különleges szikla helyet kínált kedvesen. Leültem és vártam, hogy örömmel köszönthessem a felkelő Napot e boldog reggelen.

    Aztán lassan-lassan, ahogy a virág és a szív is bontakozik, felbukkant végre. És ekkor dalolt. Földi szavak nincsenek égi zenére, melyben csak elmerülni és szeretni lehet.

    És ott volt a kislány. Bennem volt már. Azóta tudom, hogy minden hallható, látható, tapintható, akkor is, ha nincs fül, nincs szem és nincs kéz, mert a másik oldal sokkal inkább adni vágyik; és ha van szerető hit, megnyílik az út ott is, ahol nincs.

    Már sok éve történt és talán igaz se volt, olyan más világot ébresztett bennem egy kislány, aki süket volt.

    Egy hideg, ködös, téli hajnalon együtt utaztunk a tanyavilágból az iskolába, ő tanulni, én tanítani. A busz csöndes, álmatag fehér magányában halkan "beszélgettünk".

    Ő izzóan kíváncsi szemeivel a számról olvasott, én pedig azon gondolkoztam, milyen is lehet az a világ, amely számára az a sok szépség, melyet én a fülemmel kaptam, örökre elmondhatatlan titokként halott.

    Aztán, egyszer csak oldalra pillantva szinte kiáltottam felé: - Odanézz milyen gyönyörű! Talán sohasem láttam még ilyen vörösen izzó tuzpiros napot, melynek puszta látványa is maga a csoda.

    Majd ő is hosszasan nézte a napkorongot és ámulva így szólt:

    - Te hallod a hangját is?

    Hogy utána mi történt nem tudom... Valószínűleg valamit habogtam, de számomra e kérdés elmondhatatlanul sokat adott.

    Aztán eltelt sok év, és egy világvégi kis ír szigeten a válasz felragyogott szelíden.

    Ismét tél volt, és mély magányra vágytam, hogy elcsöndesedve meghallhassam, "utam" merre is folytatódjon. Ez az Araan szigetek legkisebbike volt, Európa legnyugatibb szegletében. Pár hajós és halász él itten, egy ősi világ gael nyelvét beszélve, kiknek hite oly tiszta erejű, hogy szégyellsz csak egy pillantást is vetni ragyogó szemeikre.

    Mikor útnak indultunk a boldogan viccelődő őslakos hajósokkal az éjszakába, nem sejtettem, hogy a háborgó tengeren mily szorosan fogom szorítani imafüzéremet, s hogy hova is megyünk tulajdonképpen. Hiszem, hogy annyi erővel, ahogy túléltük azt a pár órát, éppen vége is lehetett volna mindennek.

    Majd megérkezve lassan és szelíden kis lakótársaimat, az apró bogárkákat nézegetve felolvadtunk a szoba magányos éji csöndjében. Jó volt ez a csönd, otthon voltam benne. Csak a telihold figyelte szerető meleg szemeivel a zúgó tenger forrongó, teremtő éjszakáját.

    A reggel aztán felfedezni hívott. Korán volt még, aludt a sziget, épp alig hajnalodott. Lassan lépdelve a kövek homályában az ima és a tenger együtt morajlott és egyre magasabbra hívott.

    Majd a sziget csúcsán, egy csöndes kis helyen valami különleges szikla helyet kínált kedvesen. Leültem és vártam, hogy örömmel köszönthessem a felkelő Napot e boldog reggelen.

    Aztán lassan-lassan, ahogy a virág és a szív is bontakozik, felbukkant végre. És ekkor dalolt. Földi szavak nincsenek égi zenére, melyben csak elmerülni és szeretni lehet.

    És ott volt a kislány. Bennem volt már. Azóta tudom, hogy minden hallható, látható, tapintható, akkor is, ha nincs fül, nincs szem és nincs kéz, mert a másik oldal sokkal inkább adni vágyik; és ha van szerető hit, megnyílik az út ott is, ahol nincs.
  • Amortours
    Fáradt vagy? Gyere pihenj le itt nálam... rád fér egy kis lazítás! Hunyd be a szemed, hallgasd, hogy mesélek... csak neked!


    <center><embed src="about:blank" type="application/x-shockwave-flash" allowfullscreen="true" allowscriptaccess="always" height="344" width="425"></center>

    Az öregember ott ült a fa alatt, lehunyt szemmel. Az ifjú sokáig figyelte, de az nem mozdult. Úgy tűnt, mintha az öreg aludna, nem mozdította meg tagjait, ült mozdulatlanul.

    Az ifjú kíváncsian figyelte, majd kis idő elteltével lassan, bizonytalanul megindult a fa felé. Hosszasan nézte az öreget, majd leült mellé. Az idős ember még mindig nem mozdult. A fiú zavartan tekingetett körbe, de senkit sem látott a közelben. Ahogy vette a levegőt, egyre jobban érezte, hogyan nyugszik meg a lelke. Oda-odapillantott az ismeretlen emberre, de az mintha tudomást sem vett volna róla, ült nyugodtan lehunyt szemmel mozdulatlanul.

    A fiú megpróbálta utánozni az öreget, ugyanolyan testtartást vett föl, mint ő, ugyanúgy engedte le a kezeit, lazán a teste mellé. Nagyon szokatlan volt neki az ülésnek ez a formája, kis idő múltával azonban már észre sem vette, hogy a görnyedt testtartást a leengedett fejtartással jól ellensúlyozta. Lassan-lassan lecsukódtak a szemei. Először úgy érezte, hogy azonnal el fog aludni, szemhéjai mázsás súlyként nehezedtek szemeire, néha még kinyitotta szemeit, hogy körbetekintsen, de a mellette ülő mozdulatlan ember nyugalma átáradt belé, ezért hagyta, hogy az idő elragadja. Szemeit ezekután már nem is próbálta kinyitni. Hallása lassan eltompult. A zajok egyre messzebbről áradtak felé. A távoli morajok egyre halkabbá váltak, majd lassan megszűntek. Néma csönd vette körül a fiút.

    Ketten ültek ott a fa alatt, lehunyt szemmel. Nem mozdultak. Úgy tűnt mintha aludnának, nem mozdították meg tagjaikat, ültek mozdulatlanul.

    - Már vártalak - szólalt meg egy hang.

    Az ifjú nem lepődött meg. Nyugalom szállt a lelkébe.

    - Tudtam, hogy ide kell jönnöm... - válaszolta a fiú. - Tudom, hogy sokan elindulnak, de csak kevesen indulnak el ténylegesen, én szeretném, ha segítenél nekem...

    - Sajnos én nem segíthetek, az utat magadnak kell megtalálnod, és magadnak kell rajta elindulnod... én magam is csak egy utazó vagyok - válaszolt az öreg.

    - De te sok mindenre megtaníthatsz, hogy az utam könnyebben bejárjam...

    - Nem, nem... Tévedsz, ha azt hiszed, hogy én messzebb járok... hiszen én a magam útját járom... Lehet, hogy te az első lépéseddel messzebb jutsz, mint ahová én valaha is érhetnék.

    - Jó, értem... de akkor hadd kérdezzelek, olyan dolgokról, amiket fontosnak érzek! - próbálkozott a fiú újra.

    - Ha kérdéseidre kérdéssel felelek, rájössz-e, hogy minden kérdéseddel még több kérdést segítesz világra?

    - Lehet... de a kérdésekre adott választ fontosnak tartom, hiszen tanulni lehet belőle!

    - Ha a kérdések válaszai hamisak, akkor a tanulás milyen irányú? - kérdezte az öreg.

    - Próbálsz zavarba hozni... ugye?

    - Nem. Csak szeretném, ha belátnád, hogy a jól feltett kérdés maga a válasz.

    - Te nagyon bölcs vagy... - jelentette ki a fiú.

    - Ugyan... ha így gondolod, akkor hiába jöttél ide. Szerinted az a bölcs, aki minden kérdésre azt a választ adja, amit elvárnak tőle. Ha te valamely válaszomra bólintasz, és azt mondod... igen, ezt akartam hallani..., akkor a kérdésre már te is tudtad a választ, tehát te ugyanolyan bölcs vagy, mint én. Ha azt hiszed, hogy én vagyok a bölcs, akkor te szamár vagy. S mivel én ugyanolyan bölcsnek tartalak, mint magamat, én is szamár vagyok.

    - Teljesen kiforgatod a szavaimat... - fintorgott az ifjú.

    - Nem... Csak elmélkedtem azokon a kérdéseken, amiket feltettél nekem. A kérdéseid segítenek nekem abban, hogy rájöjjek, mennyi mindent kell még megtanulnom...

    - Neked? - képedt el a fiú.

    - Igen... Hiszen a kérdésekre nincsen megfelelő válasz. S ha azt hinném, hogy én tudom a választ, akkor az azt jelentené, hogy semmit sem értettem meg abból, amit elmondtam az előbb. Tehát újra az út elejére térnék. Ezért nem segíthetek neked... Az utadat magadnak kell végigjárnod.