Viewing blog entries in category: Mert nincs napkelte ketto, ugyanaz, Mert min

  • gyöngyesz
    [​IMG]
    Kassák Lajos: Vörös szőnyeg c. kollázsa



    Kassák Lajos : FESTMÉNYEIM ELŐTT



    Állok a képeim előtt
    a képeim előtt
    amiket én szültem
    nagy erőfeszítéssel
    de veríték nélkül
    egy jó napom
    jó óráján
    a világosságban
    a csendben
    oly távol mindentől
    hogy megkülönböztethetetlen
    voltam a való világtól.
    Ugyanaz a vágy gyötört mint a szüzeket
    ugyanaz a mozdulatlanság súlyosodott bennem
    mint a kövekben
    s mégis a távolság vonzása röpített
    egy szín
    egy forma
    egy vonal felé
    melyek az én
    halhatatlanságomat
    rejtik magukban.



    <object width="480" height="385">


    <embed src="http://www.youtube.com/v/_YLRpFoycMs&hl=hu_HU&fs=1" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="480" height="385"></object>
  • gyöngyesz
    [​IMG]


    Kassák Lajos : AJÁNLÁS


    Fogadd el ajándékom oly szerény
    csak az eget adja és a földet
    a zöld tengert az álcázott gyilkost
    ki sok cápát ölt meg és sok halászt.
    Fogadd erdőimet mezőimet
    hol galamb fészkel szőke nyúl szalad
    és fogadj el engem mert végülis
    minden én vagyok e zord világon
    s én neked ajándékozom magam
    egy vörös csókért egy halvány mosolyért.

    Fogadd el ajándékom kedvesem
    oly hálatelt és oly neked való.


    Kassák Lajos : HETVENKÉT LÉPCSŐFOK


    Hogy végigtekintettem életem
    egy dombtetőn állok mezítelen
    szegény és elhagyatott voltam
    de nem egy a nyomorultak közül
    kik folyvást vakaróznak
    s a két szemük együtt oly szomorú
    akár egy avitt temetési menet.

    Nem könyörögtem soha s nem árultam elveim
    kik e világra hoztak őket követem
    vagy asszonyok és lányok után jártam
    kiket ifjúságukért szeretek
    s ők is szeretnek engem
    hogy se csendőr se próféta nem vagyok.
    Nem nem én csak a tiétek vagyok
    alkonyom fényei vidám szeretők.

    Ó te réghalott ki első voltál
    s te aki mellettem lépegetsz
    ha rátok gondolok kemény szívem megenyhül
    hallom a vonuló felhők énekét
    s hogy ők is rólatok dalolnak boldogan.

    Szeretem a nőket e furcsa lényeket
    kiknek vadságát kedves báj takarja
    szemük színjátszó tenger
    megfürdök benne gondtalan
    és úszok új tájak új szeretők felé
    hol megint csak véled találkozom
    kék tollú folyton szálló madár
    szánj meg és dalolj nekem.


    <object width="480" height="385">


    <embed src="http://www.youtube.com/v/4PPKovoY5ys&hl=hu_HU&fs=1" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="480" height="385"></object>
  • gyöngyesz
    [​IMG]


    Kassák Lajos : Érsekújvár, 1887. március 21. – Budapest, 1967. július 22. író, költő, műfordító, képzőművész.




    "- Eljön majd az idő, mikor leültök az asztalomhoz
    mézet kanalazni és gyönyörködtök a kiszállt rajokban
    melyek az én dalaimat dalolják
    a virágzó rétek felett s tükröződve
    a csobogó patakok ezüstjében.
    "K.L.



    Kassák Lajos : KÉT FŰSZÁLLAL A KEZEMBEN


    Merre és hová menjek most
    kérdezem magamtól és elindulok
    bizonytalan léptekkel mint a vakok.
    Örvénylik az idő
    hullámzik a tér
    s íme a megsebzett fák
    kiégett házak romjai közt
    merre és hová menjek most.

    Ki rabolta el a sikátorok kulcsát
    hogy bezárja felettük az ég kapuját
    tengernyi kék lepedőt mutassatok
    a hold fénylő szarvát legalább.
    A hajnal pirkadását keresem
    a szelíd rózsaszínű flamingót
    aki ott vergődik vérbefagyottan
    az éjszaka mancsai alatt.

    Ki tépte le hajdani szép városunk díszeit
    ki átkozta el az erdőket tengereket
    a sivatag pálmaligeteit ahol
    az álmok rózsái illatoznak anyaszült meztelen.

    Hunyt szemeimmel látom mindezt
    és érzékletesen tapintom mint a valóság homokját
    a csókot amivel annyi asszony megajándékozott.
    Mégis egyedül lépkedek egy korhadt falépcsőn
    hallom saját csontjaim nyikordulását
    keserű szagokat hoz felém a szél
    tépett vitorlákkal érkezik
    tarka repülőhalak kiséretében
    és nagy zenebonával mint aki
    tömény alkoholtól részeg.
    Csörömpöli és dudálja hogy ki vagyok én
    félreismerve lényem üvegét jellemem acélját.
    Baráttalannak és rokontalannak mond engem a szél.
    Havas viharokat zúdít rám hogy hulljak el
    s ha elpusztultam ördögfiókák táncát lejti sírom felett
    nem is sejtve a csodát amely a valóságnál igazabb
    nem is sejtve hogy a halhatatlanság angyala
    kézenfogva vezet át a zöld vesszőből font hídon
    mely a születést összeköti a halállal
    hogy az azúr kék vizében mossuk ki szennyesünk.

    Mozart Requiemjét hallgatom éppen
    és galambok keringenek szobám négy fala közt.
    Szentlélek hószín madarai
    ti nem lesztek hozzám hűtlenek soha
    arany csőrötök felhasítja a titok burkát
    s a jóság szeme könnybelábad az örömtől.

    Világunk minden terheivel a vállamon
    csak járom a rozoga falépcsőt most már körbe-körbe
    nem haldokolhat senki
    hogy én bele ne haljak a meggyötört párnán
    nem születhet meg senki
    hogy az ő fényeiben én is újjá ne szülessek.

    Ó madarak mindenféle madarak
    amint tojásaitokat költitek a csönd burája alatt
    farkasok amint sovány árnyéktokat vonszoljátok
    télidők súlyos fejszéi és kifent kardjai közt
    halászok akik átszűritek a mélykék óceánokat
    s a Gondviselés jeleit látjátok a távolban
    kurvák és apácák akik más más éhséggel és szomjúsággal
    bogozzátok a kegyetlen szerelem csomóit mindhiába.

    Egyetlen túlfeszített húron pendül az életünk
    hiába szólnak Mozart kürtjei
    mintha a Paradicsom kapui végülis kinyílnának.
    A gyötrődés foglyai vagyunk s hogyan nyilhatnának meg a kapuk
    ahol a szív hallgat s az agy még mélyebben hallgat
    egy strucc vagy egy béka feneke alatt.
    Csak befelé tudunk kérdezni
    és nincs válaszunk nincsen.
    Egyetlen örömöm hogy emlékszem az időre
    mikor először hallottam meg a holt tárgyak sugallatát
    mikor a karácsonyfenyő ága először változott
    lángoló ecsetté a kezemben.
    Micsoda idő volt ez s micsoda emlékek
    álarcában tér hozzám vissza
    százujjú kezét a vállamra teszi
    és kérdez.
    Nem tudok felelni.
    Egy vagyok én a templom egerei közül
    baráttalan és rokontalan ahogyan a szél mondja.
    Hajdani szép városunk romjai közt bolyongok
    a rozoga falépcsőn föl-le
    föl-le
    gyakorta érintve a horizont szélét
    ahol a napgyümölcs magja izzik fel vörösen
    s a lenge fény járja hajnali táncát
    a láthatatlan kötélen
    mely ég és föld között feszül.
    A szél pedig dudálja és csörömpöli hazugul
    hogy ki vagyok én miközben bemocskolja
    lényem üvegét jellemem acélját.



    <object width="480" height="385">


    <embed src="http://www.youtube.com/v/0Gx-N-kdIXk&hl=hu_HU&fs=1" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="480" height="385"></object>
  • gyöngyesz
    [​IMG]


    Rainer Maria Rilke : Nők éneke a költőhöz


    Nézd, ez vagyunk: kinyíl minden feléd,

    mert boldogság vagyunk mi legkivált.
    Mi egy állatba vér volt és setét,
    az nőtt bennünk lélekké és kiált,

    mint lélek. És hozzád kiált, beszél.

    Te az arcodba lágyan fölveszed,
    mint tájat: nincsen benne szenvedély.
    S ezért azt hisszük, hogy nem is neked

    kiált ez itt. Ám mondd, van-e nekünk,

    kiben mi ily egészen elveszünk?
    Tudnánk-e másban jobban, szebben élni?

    Mivélünk elmúlik a végtelen.

    De légy te száj, hogy halljuk is zenélni,
    te Minket-Mondó légy, te: légy jelen.

    (Kosztolányi Dezső fordítása)
  • gyöngyesz
    [​IMG]


    Horváth Ferenc : Néhanap


    Néhanap kell a vershez

    pár kupica tömény,
    ilyenkor költeményed
    nevezd így: költömény.