Viewing blog entries in category: novellák és más írások

  • GJodie
    [​IMG]
    Sötétedett. A szürke aszfaltra vetülő lámpafény sejtelmesen csillogott a szitáló esőben. A kertváros illatos hársfái alatt parányi park húzódott meg. A jobb napokat látott törött padok egyikén egy kapucnis alak ült. Messziről alig lehetett kivenni a félhomályból, eggyé vált a környezetével. Megélénkült az esti szél, s ő tétova mozdulattal húzta össze magán a kabátját. Gondolatban máshol jár - túl téren és időn.
    ...
    Izgatottan öltözködött. A legdivatosabb halványkék inge feszült, kissé domborodó pocakján. Hiába, az évek nem múltak el nyomtalanul, és Elli igazán finomakat főzött. Igaz, pár éve már előfizettek egy kifőzdében, hogy több idő jusson egymásra. Felesége magas beosztású köztisztviselőként dolgozott, ezért sokat kellett távol lennie az otthonától. Néha napokra elutazott, de amikor csak lehetett, tartották egymással a kapcsolatot.
    Belenézett a hálószoba hatalmas gardróbszekrényének tükrébe. Megigazította őszes, félhosszú haját. Halvány mosoly bujkált a szája szélén. Elli így szereti, hogy bele tudjon túrni az ezüstösen dús fürtökbe. Több mint negyedszázada imádják egymást. Valahányszor erre gondolt, hálát adott a sorsnak, hogy találkoztak. A lányt hozzá osztották be gyakornoknak. Nem volt szerelem első látásra, hiszen túl fiatalnak tartotta magához, így nem is nőként, inkább kedves fruskaként nézett rá. Akkoriban a karrierjére koncentrált csak, családalapításra nem lett volna ideje. Futó kalandok, kötetlen kapcsolatok jellemezték a magánéletét. A sokszor késő estig tartó munka viszont közel hozta őket egymáshoz. Így szabadidejükben is egyre több programon vettek részt együtt. Közös volt az érdeklődési körük, és szinte azonos zenékért rajongtak.
    Közelebb lépett a tükörhöz, és aggódva szemlélte az újabb ráncokat a szeme körül. Idén 68 éves lesz. Pár éve nyugdíjazták, de még nem érezte magát öregnek, az alig 50 éves felesége mellett. Még most is szerelmes volt belé. Ezért is ez a nagy készülődés. Titokban megszervezte az ezüstlakodalmukat. Lefoglalt egy kis éttermet, ahol csak ők lesznek ketten. Ahogy a romantikus filmekben látta, középen áll majd egy gyönyörűen megterített asztal, gyertyákkal, virágokkal. A háttérből a kedvenc zenéjük szól majd, és a pezsgőspohár alján - akárcsak 25 évvel ezelőtt - ott fog csillogni az új karikagyűrű is.
    Elégedetten nyúlt a telefon után. Pár órája beszéltek, akkor már az autópályán járt. Minden pillanatban hazaérhet, ezért meg akarta előzni. Egy mondvacsinált indokkal megkéri, ugorjon be a kedvenc éttermükbe, hogy a délben ottfelejtett mobilját elhozza. Természetesen ő addigra már ott fogja várni. Mindent pontosan eltervezett.
    A szám nem csörgött ki, mintha ki lett volna kapcsolva. Idegesen húzta fel a szemöldökét. Ez így nem lesz jó. Ezt nem vette számításba. Várt pár percet, és újra hívta. Aztán újra és újra, de nem járt sikerrel. Talán nincs térerő - nyugtatta magát - bár tudta, hogy az alagúton már rég túl kell lennie. Tanácstalanul toporgott. Ha előbb ér haza, mint ahogy beszélne vele, oda a meglepetés. Ahogy teltek a percek, úgy áradt szét benne egy rossz érzés. Lassan egy órát késett. Kénytelen volt felhívni az éttermet, és türelmüket kérni. Remélte, minden rendben lesz, de egyre kevésbé hitte. Cikázó gondolataival a lehetőségeket pásztázta. Mit tegyen? Beszéljen a rendőrségi ügyelettel, hátha felvilágosítással szolgálnak egy esetleges útlezárással, tereléssel kapcsolatban? Baleset esélyét tudatosan elhessegette magától.
    A kért válasz letaglózta. Egy alsóbbrendű úton két autó frontálisan ütközött. Az egyik a feleségéé. Nem értette. Miért nem az autópályán jött, ahogy mindig? A helyszínelés még tartott, de a sérülteket mentőhelikopterrel a traumatológiai klinikára szállították. Remegő hanggal hívott taxit. Alig állt a lábán a sokktól.
    A kórház recepciósa szerint két balesetest operálnak, a harmadik, a vétlen sofőr a megfigyelőben van. Ő karcolásokkal megúszta.
    - Hála Istennek! - szakadt ki belőle a sóhaj. - Ezek szerint a feleségem jól van.
    A nővér megrázta a fejét. - Egy nő és egy férfi van a műtőben. A vétlen sofőr pedig férfi.
    Hirtelen elsápadt, erős hányingert érzett. Leült a váró székére, miközben vizet és nyugtatót nyújtottak felé. Hosszú órák teltek el idegtépő várakozással, mire információhoz jutott. Az orvos, - mit sem tudva a tényleges rokoni kapcsolatokról - közölte vele, hogy a lánya és a férje súlyos, de nem életveszélyes sérüléseket szenvedtek, szilánkos láb- és csípőtörést. A műtétek jól sikerültek, reggel látogatókat is fogadhatnak.
    Kicsit megnyugodott. Nem akarta a doktort kijavítani, nem érdekes. Most az a legfontosabb, hogy Elli él, és a körülményekhez képest jól van. Az órára pillantott. Mindjárt reggel. Nem megy haza addig, amíg nem látta a feleségét. Talán beszélni is tud vele.
    Nyúzott képpel kereste meg a kávéautomatát, mialatt azon tűnődött, miért hitte az orvos a sérült férfiről, hogy Elli férje? Igaz, a felesége nem vette fel az ő nevét, de az irataiban szerepel, hogy férjezett. Nem hibáztatta az orvost, hiszen a korkülönbség miatt máskor is előfordult már, hogy az apjának nézték. Elli olyankor szerelmesen átölelte, hogy a környezetével egyértelműsítse házastársi összetartozásukat. Ez az emlékkép megmelengette a szívét.
    Halkan nyitotta a kórterem ajtaját. Felesége kisírt szemekkel nézett fel rá. Az ágya mellé ült, és megsimogatta pici kezét, vigyázva az infúziós kanülre.
    - Minden rendben lesz. Meg fogsz gyógyulni. Melletted leszek, és segítek neked.
    Elli hirtelen felzokogott.
    - Semmi sincs rendben. Nem tudok tovább hazudni.
    A férfi értetlenül bámult felesége elgyötört arcába. Mit mondott? Nem értette. Talán még kába az altatástól és a fájdalomtól.
    - El kell mondanom az igazságot. - szipogta, kerülve a férje zavart tekintetét.
    - Tamás diákszerelem volt számomra. Amikor elvált, újra találkoztunk. Négy éve ingázom köztetek. Amikor úgy tudtad, hogy kiküldetésen vagyok, nála voltam. Szeretlek, de már nem szerelemmel. A szívem az övé. Sajnálom. Nem volt bátorságom eddig dönteni. A balesetünk döbbentett rá, mit kell tennem. Még fiatalok vagyunk. Esélyt kell adjak a boldogságunknak.
    Elhallgatott. Esedezve nézett a férjére, mintha a beleegyezésére várna. A férfi nem válaszolt. Ugyanolyan csendben zárta be maga mögött a kórterem ajtaját, mint amikor belépett.

    Az eső elállt, a szél alábbhagyott. Nehezen állt fel a padról. A fák levelei esőcseppeket hullattak a sötétben. Elindult hazafelé. Fájt a lelke, mégis örült, hogy Elli ilyen sokáig része lehetett az életének.

    „A víziók zord éjén
    Láttam tűnt boldogságom;
    Szívem megtört, mert élet és fény
    Nem volt - csak éber álom.”


    (Edgar Allan Poe)
  • GJodie
    Nőből vagyok, ezt határozottan állíthatom. Hiába gondolok úgy magamra, mint egy értelmes, sőt okos emberre, egy-egy élethelyzet kihozza belőlem a hiszékenységet, bár, ez lehet, nem kimondottan a nőiség számlájára írandó. S hogy miért lettem egyszerre ilyen önkritikus magammal szemben, megtudhatod, ha tovább olvasol.

    Mutass nekem csak egy hölgyet is, aki - korától függetlenül - elégedett magával. Na, nem a belső tulajdonságokról beszélek, mert azt már csírájában belénk plántálta a Teremtő, hogy abban nem lehet hiba. Legalábbis mi szentül meg vagyunk róla győződve. Tehát ez a része szót sem érdemel. No, de a külső, az már igen. Pedig ha logikusan belegondolunk, bennünket azért teremtett Ádám mellé, hogy az lásson valami szépet, ezzel is fejlesztve esztétikai érzékét. Igen ám, de mivel egyre többen lettünk, és nem klónokként élünk az Ádámok között, ezek a hímnemű egyedek - akikből statisztikailag kimutathatóan kevesebb él a Földön - elkezdtek válogatni. Ebből kifolyólag egy egészségesnek nem igazán mondható versenyhelyzet elé állítottak bennünket. Hogy miért sérelmezem mindezt? Hát csak azért, mert nem indulhatunk egyenlő esélyekkel.

    Itt vagyok például én.
    A kedves szüleim figyelmét többször felhívtam a tényre, miszerint nem voltak elég türelmesek velem kapcsolatban. Mielőtt rátértek volna a gyártásomra, igazán gyakorolhattak volna még, hogy a legoptimálisabb géneket örököljem meg tőlük. Ehelyett csak úgy, hűbelebalázs módjára, egyszerűen összehoztak, nem törődve a számomra katasztrofálisnak számító genetikai következményekkel.


    Megfigyelted már, hogy a bájosan szép kisgyerekekből nem túl szép felnőttek lesznek, és ez fordítva is igaz? Na, én egy kimondottan szép, kék szemű, szöszi kislányként láttam meg a napvilágot, arányos termettel, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Okos is voltam, kimagaslottam a többiek közül, így már gyerekként úgy tűnt, az önbecsülésemmel nem lesz gond. Az ilyen kezdés persze óhatatlanul előrevetít egy hatalmas esést (pofára).


    A természet ugyanis nagyon okosan és ügyesen úgy intézi, hogy az első párválasztás idején a hormonok elhomályosítsák a látást, vagyis csak bizonyos dolgokat láttat élesen. A fiúk ebben az életperiódusban kizárólag két halmot és egy háromszög alakzatot látnak meg a felserdült leányzókból. Nekik ez pont elég is. A lányok ezzel szemben nem a fiúkat látják szépnek, hanem a fiúk szemében saját magukat. Valahogy akkor fel sem tűnik, hogy homok került a gépezetbe, és hogy a külső nem tökéletes.

    Akkor nem érdekelt engem sem, hogy vékony szálú a hajam (na, puff neki, bedaueroltattam, amitől kétszer akkora lett a burám, mint egyébként) és a telihold méretű arcberendezésem sem zavart. Az, hogy az öcsém szempillája kétszer hosszabb, mint az enyém, vagy, hogy a cuki negyvenes lábam nem túl nőies, fel sem tűnt. A lényeg ott volt azoknak a fiúknak a szemében, akiknek igencsak csillogott, ha belenéztem. Persze, ezt a csillogást akkoriban kicsit összetévesztettem a gyönyörűségtől elalélni kívánó és a prédájára lecsapni készülő vad tekintetével.
    Egyszóval elhittem, hogy én úgy vagyok jó, ahogy vagyok. Igen ám, de idővel a látás a normálishoz kezdett közelíteni, és pár év, no meg néhány gyerek után, egyszer csak a kedvesem tekintetéből egyszerűen eltűntem, helyette viszont a tükör kezdett bosszantó dolgokat mutatni. Rádöbbentem, hogy a „Nézd meg az anyját, vedd el a lányát!” szólás-mondás nagyon is helytálló, hiszen darázsderekam nekem sincs, vastag a csuklóm, a bokám, akárcsak az Anyukámnak. A genetikai örökséggel meg aztán mit lehet kezdeni? Bár, az ember lánya egy darabig még reménykedik a csodában, és hisz a fogyasztószerek mindenhatóságában is.

    Apropó fogyókúra, vagy divatosabb szóval élve, alakformálás. Szerintem nincs a világon olyan nő, aki - legalább egyszer - ne próbálná ki a szenzációsnak kikiáltott, és forradalmian újnak mondott szereket. Persze hogy szenzációs, mert aki piacra dobja, az szenzációsan meggazdagszik a lányok-asszonyok hiszékenységéből. Hogy mitől forradalmi, arra még nem jöttem rá, de az biztos, hogy jól hangzik, mert ingert érzünk, hogy megvegyük. Elolvassuk a reklámban közzétett ömlengéseket, miszerint pár nap/hét/hónap alatt tetemes mennyiségű túlsúlytól szabadultak meg a fényképpel is hitelesített ismeretlenek, aztán szépen elhisszük, hogy ez velünk is így lesz. Ezzel még nem is lenne baj, mert ha a fogyasztószer mellé tett használati útmutató szerint étkezünk, és naponta több órát égetjük a zsírt, ahogy a Norbi megfogalmazta, már eleve fogynánk, nem is kellene a bogyókat bevenni, de itt jön a DE.
    Akinek gondja van magával, az nem boldog, tehát hogy annak érezhesse magát, olyan dolgokat tesz, ami ezt elősegíti, tehát eszik, mert enni jó. Aki csokit majszol, annak még több baja van, de ez közismert. A kör itt úgy tűnik be is zárult, de azért mi nők nem vagyunk ennyire egyszerű lények, belátjuk, hogy ha azt szeretnénk, hogy a tükör nekünk tetsző képet mutasson, tennünk is kell érte. Megkeményítjük az akaraterőnket, és messzire elkerüljük még az utcát is, ahol a kedvenc cukrászdánk vagy pizzériánk található. Hogy nagyobb legyen a motiváció, megvásároljuk álmaink ruhaneműjét, amire már régóta vágyunk, - természetesen 1-2 mérettel kisebbet - és egy hitelesített, grammokat is mutató mérleget. A tehetősebbek még kozmetikai kezelésekre is befizetnek, ahol az emberlányát becsomagolják fóliába, beültetik egy forrógőzt okádó katlanba, ahonnan csak a feje látszik ki, az is csak azért, hogy levegőt tudjon venni, és izzad, mint egy vizipaci. Ha még ez sem elég, bátran belemegy, hogy áramot vezessenek a bőrébe, vagyis a hájába, hogy ezzel is serkentsék az égetést. Hősiesen megállja továbbá, hogy otthon a család magyaros vacsoráját elkészítve, nyúl módjára csak néhány salátalevelet rágcsáljon, majd korgó gyomorral meg pár pohár vízzel térjen nyugovóra. Éjjel meg lukulluszi lakomákról és hatalmas tortákról álmodik. Igen-igen, ilyen egy fogyókúra. Nappal szenvedünk, éjjel éhesen forgolódunk, majd pár hét eltelte után rendszerint az egészet feladjuk. (tisztelet a kivételnek) Na, de nem sajnáltatni akartam magunkat, szépen elkanyarodtam az eredeti témától, folytatom is… szóval az a bizonyos tükör.

    Egyben biztosak lehetünk. Ha egy férfi szemében nem látjuk meg magunkat szépnek és kívánatosnak, azt a pasit hagyni kell, menjen útjára, mert annak soha sem fogunk megfelelni, se soványan, se gömbölyűen, hiába is erőlködnénk.


    Kedves lányok és asszonyok, kedves sorstársaim! Én egy véletlennek köszönhetem, hogy rátaláltam a legjobb módszerre, amelyik egy időre felvidított és elhitette velem, hogy egy jó nő vagyok, és kellemes alakkal rendelkezem. Igaz, erre áldozni kellett némi időt és pénzt, de garantáltan bevált.


    Nem nevezem meg a piacot, mert ez nem a reklám helye, de történt egyszer, hogy arra vitt az utam, egy vasárnap délelőtt. Nem igazán akartam vásárolni, csak nézelődtem, elütve az időt, amikor megláttam egy pofás kis télikabátot, amolyan "kincskeresőkisködmön" típusút, de hosszabb fazonban, szépen, ízlésesen kihímezve. Egy erdélyi - talán éppen székely - férfi árulta. Kackiás bajusz, élénk, huncut tekintet, kissé kusza haj a kalap alatt. Egyből érdekessé tette a portékáját. Közelebb léptem, és kezemmel végigsimítottam a kabát belsőrészén, a valódi bundán. Kellemes érintés volt. Még vissza sem tudtam húzni a kezemet, amikor odapattant mellém, és már tartotta is, hogy próbáljam fel nyugodtan.Én szabadkoztam, hogy biztosan nem az én méretem, de a férfi nem tágított. Elkezdte dicsérni… de nem a kabátot, ahogy azt az ember normálisan gondolná… hanem az alakomat. Hogy milyen szép magas vagyok, mennyire jól állna rajtam ez a hosszított fazon. Ámulva néztem rá, és higgyétek el, hirtelen megláttam magamat a férfi szemében. Most lehet, hogy megmosolyogtok, de abban a pillanatban elhittem, amit mond, és szívesen próbáltam fel, mialatt ecsetelte, hogy gömbölyű kebleimet sem nyomja le, mert van mellbevarrása is, és a hosszú combjaimat is védi majd a hideg széltől. Mindezeket egyáltalán nem zavaró módon, hanem igenis kellemes, már-már udvarlós hangnemben. Az arcom kipirult, a lelkem feltöltődött, a szám mosolyra húzódott, mialatt megvásároltam a kabátot, amelyik valóban rám illett. Ennyi viszont elég volt ahhoz, hogy bátran, csillogó szemmel fogadhassam mások - főleg a férfiak - tekintetét, és nyíltan, magamra büszkén, ne csak a járdát nézzem, mialatt megyek az úton. Az önbizalmamnak nem is kellett több. Azóta, ha a kabátra nézek, vagy felöltöm magamra, eszembe jut az a semmivel össze nem hasonlítható kellemes érzés, hogy nő vagyok, egy jó nő… csak meg kell találnom a saját tükrömet, néha az sem baj, ha csak időlegesen, egy árus szemében. A lényeg az, amit kiváltott belőlem, hogy elhittem, lehetek én is szép valaki tükrében.


    Kívánom, találjatok ti is ilyenre, még ha időlegesen is, és higgyétek el, a külső csak egy burok, a belső a lényeges.
    Pálfi.Marcsi kedveli ezt.
  • GJodie
    Reggel van. Egyedül ülök a szobában. Az utcazaj behallatszik, jelezve, az élet körülvesz, még ha nem is akarok tudomást venni róla. A számítógép halk zümmögése már megszokott kísérője a mindennapoknak. A monitoron jelek, betűk. Emberek? Talán igen. Talán érző, vidám, elkeseredett, szomorú vagy csak gondterhelt tömeg. Talán őszinték, talán hazugok. Nem tudom. Csak reménykedem, hogy ők is azt szeretnék, amit én. Társaságot, meghallgatást, hogy oldódjon a magány. A magány, mely sok esetben nem csak fizikai, hanem lelki tényező.

    Reggel van. Egyedül ülök a szobában, a gondolataim foglyaként. Miben reménykedem? Hogy az emberek, akik a betűk és jelek sokaságát felém küldik, foglalkoznak velem? Hogy felvidítanak, ha szomorú vagyok, reményt adnak, ha elkeseredett? Hogy nem felejtenek el, ha pár napig nem látnak? Illúzió. Szép, de hamis illúzió. A magányos ember megpróbál mindenbe, és mindenkibe kapaszkodni, miközben úgy tesz, mintha minden rendben lenne körülötte, és csak azért járna egy beszélgetős oldalra, hogy a többiekkel törődjön. Hazugság. Senkit sem a másik érdekel, csakis önös célok vezérelnek, önös érdekek, hogy jobban érezzük magunkat, hogy figyelmet kapjunk.

    Reggel van. Egyedül ülök a szobában, és a monitort figyelem. Próbálom kategorizálni a megjelenő nickek mögötti embereket. Aztán rájövök, hogy ez lehetetlen, hiszen nem is ismerem őket. Hogyan tudnék csoportokat meghatározni, hiszen mindenki más? Az egyik fontos számomra, a másik tanít, és megnyugtat, a harmadik felvidít, a negyedik tőlem várja mindezt, az ötödik… no, igen, benne csalódtam, mert becsapott… és itt vége. Nem nézem tovább, mert elmegy a kedvem tőle. Nem sokkal más a virtuális élet a valóságostól, csak abban különbözik, hogy nem látod a másik arcát, nem látod a másik szemét, amikor bármilyen gondolatot továbbít feléd, s így kiszűrni sincs módod a valódi tartalmat. Elhiszed a jeleket.

    Reggel van. Egyedül ülök a szobában, hallgatom a zenét, amely még soha sem csapott be, amelyik valóban meg tud nyugtatni, vagy fel tud vidítani. Közben rágódom a magányomon, pedig tudom, hogy saját magam tehetek róla, hiszen én teremtettem meg a körülményeket, hogy így érezzek. Csak egy mozdulat lenne, hogy kikapcsoljam a gépet, és kilépjek az utcára, a hús-vér emberek közé. Miért nem teszem? Félelemből talán? Még mindig félek szembesülni saját magammal? Félek a valóságos reakcióktól? Félek attól a tükörtől, melyet a többiek tartanának elém, és amelyben kendőzetlenül látnám meg magam, az összes hibámmal együtt? Lehet. De ha így van, akkor én is hazudok. Legfőképpen saját magamnak. Akkor miért ítélem el a többieket? Semmi alapom rá.

    Reggel van. Egyedül ülök a szobában. Az ablakon túlról a napfény cirógatja az arcomat. Selymesen, vigasztalón. Félre a borús gondolatokkal, hiszen élek, és az élet gyönyörű. Meg kell látnom végre! Elfogy az idő visszafordíthatatlanul, ha nem használom ki a pillanatok adta gyönyört, a saját életemet. A zene szól, az ablakkal együtt a lelkem is kitárom, hogy beszívhassam a reményt, amely megcsillant újra előttem. Ez egy új nap kezdete. Tanulni akarok. Tapasztalni. Meglátni a jót és szépet. Élni és szeretni! Mire várok hát?
    Egy kattanás. A monitor jelei eltűnnek. A zúgás megszűnik. Helyette csend dobol a fülemben.

    (G.P. Jodie - 2010. szeptember 15.)


  • GJodie
    Anatómiailag csak csontok, ízületek, izmok, szalagok, és mindezeket befedő bőr. Öt ujj, melyek akár külön-külön is alkalmasak precíziós mozgásra. Csak ez lenne a kéz? Dehogy.
    Nem szoktam nézegetni a kezeimet, pedig ha belegondolok, mennyit köszönhetek nekik, talán több figyelmet érdemelnének. Amikor jól működnek, észre sem veszem, mert természetes, hogy minden gondolatomat vakon teljesítik. Ki sem kell nyitnom a számat. Reggelente, mikor még a gondolataim sem ébredtek fel, már tudják a dolgukat. Felteszik a kávét, majd a bal kezem automatikus mozdulatokkal keveri a pohárba beejtett kockacukrot. A jobb eközben határozottan szorítja a kávéscsésze fülét, nehogy véletlenül leöntsem magam a forró kávéval. Az, hogy az átmelegedett csésze égetné az ujjakat, nem foglalkoztatja, mert szolgál, és komolyan veszi a szolgálatot. Tudja, hogy nem csak munkára fogom használni. Nem csak különböző tárgyakat kell megfognia, felemelnie, cipelnie, ami fárasztja. Ismer. Egyidősek vagyunk.
    Valaha az én kezem is puha volt és kicsi. Halvány-rózsaszín parányi pufók ujjakkal hadonászott a nagyvilág felé. Kapaszkodót keresett. Védelmet. Ha egy nagyobb kéz nyúlt felé, azonnal megmarkolta az egyik ujjat, és megnyugodott. Pici volt, és félt még az ismeretlentől. Aztán napról napra kezdte megszokni, hogy létezik. Hamar egymásra talált a jobb és a bal, de akkor még úgy tűnt, egyformák. Boldogan ismerkedtek a környezettel. Annyi élmény, annyi újdonság. Érezték, ahogy más, nagyobb kezek simogatják őket. Egy ismerős hangú és illatú lény, aki Anyának nevezte magát, sokszor csókolgatta a tenyerüket. Kellemes volt. Őket ugyan csiklandozta, de az Egészet megnyugtatta. Akkor úgy tűnt, részei ennek az Egésznek, mégsem volt tisztában azzal, hogy őket mire lehet használni. Talán még nem tudta, hogy ők szolgálni akarnak. Erre rendeltettek.
    Teltek a napok, hetek, és a kezek egyre több megbízatást kaptak. Tapasztalniuk kellett. Mindent, ami csak elérhető közelségbe került. Hideg, meleg, érdes, sima, puha, kemény… örömmel tettek eleget az Egész ébredező tudatának. Együtt tanulták, együtt fedezték fel a világnak azt a kis szegletét, amelybe beleszülettek. Aztán egyszer csak észrevette, hogy a bal ügyesebb. Például könnyebben meg tudta fogni a kiságy rácsát, a feléje nyújtott színes tárgyakat. Ez tetszett a bal kéznek, s egyre több szolgálatot vállalt. Nem félt attól, hogy esetleg a jobb megharagszik rá ezért, mert szerették egymást. Szó nem volt rivalizálásról. Talán csak akkor érezte magát rosszul a jobb, amikor pár évvel később az óvodában arra kényszerítették, hogy ceruzával firkáljon egy papírra. Tudta, hogy ezt a bal sokkal jobban csinálja, hogy ez az ő feladata. Nem akarta elvenni tőle a munkáját, ezért a ceruzát folyton kiejtette az ujjai közül, addig-addig, amíg bele nem törődtek ebbe azok a nagy, erőszakos kezek.
    A tapasztalás évei alatt jó és rossz is érte őket. Sokszor megsérültek, de gyorsan regenerálódtak, tudták, hogy nélkülözhetetlenek, és ez jóérzéssel töltötte el őket. Örültek, amikor az iskolába menet egy kisfiú keze óvatosan hozzájuk ért. A jobb volt a legboldogabb, mert az idegen ujjak őt fonták körül. Bizsergető, új érzést ismert meg, amit azonnal továbbított is az Egésznek. Mindig így volt ez. Bármit is tapasztaltak, azonnal megosztották az érzést. Nem voltak önzőek. Igaz, ez akkor is így volt, amikor fájdalmat kellett továbbítaniuk az idegeken keresztül.
    Az élet nem állt meg, ahogy az ő fejlődésük sem. Okosodtak, ügyesedtek, kifinomult a tapintásuk. Egyre nagyobbak lettek, de az összhang megmaradt kettejük között. Rengeteg dolgot kellett egyszerre, együtt véghezvinniük, mégis az önálló feladatokat szerették a legjobban. A jobb alárendelte magát a balnak. Sokat segített neki. Tudta, hogy nélküle a bal ügyetlenebb lenne. Csodálta, ahogy tökéletesítette az íráskészségét, sőt egyre szebben rajzolt, kézimunkázott. Nem irigykedett. Számára is akadt olyan feladat, amit csak és kizárólag ő végezhetett, mint például a kézfogás. Fontosnak és nélkülözhetetlennek érezte ilyenkor magát. A bal sok nehéz munkát átvállalt, így erősebb lett, és nagyobb. Már szabad szemmel is látszott a különbség. A jobb törékenyebb maradt, és az ő ujján csillogott az a gyűrű is, amelyet egy férfikéz húzott rá óvatosan, simogatva. Nagyon büszke volt. Azok az ismerős ujjak őt szerették a legjobban, és séta közben el sem engedték, egy percre sem, sőt, a férfiszáj a jobb kézre lehelte csókjait is. Ezért hát érthető, hogy a legkedvesebb feladatuk a simogatás lett. Lágyan, finoman, éppen csak megérintve a másikat. Szinte beszéltek a mozdulatok. Minden érzelmet meg tudtak értetni. Az idegek, amelyek behálózták a kezeket, ilyenkor még érzékenyebbekké váltak.
    Ezek a kifejlődött kezek egyszer, egy nehéz, fárasztó és fájdalmas nap után megérinthettek egy nagyon pici, új kis kezet, melyek sejtjei az övékből jöttek létre, s melyek ugyanúgy tétován, ijedten nyúltak az ujjaik után, mint egykoron ők is. Megindító érzés volt… a bal és a jobb is remegve simított végig az Egész gyermekén. Az övékén. Hát eljött az idő, amikor a kezek megtanulták a féltő, óvó, gondoskodó simogatást is, a semmihez sem foghatót.
    A tapasztalás egy teljes életet követel, hiába hisszük, hogy már nincs új a Nap alatt. A kézfej elkezdett öregedni, egyre több apróbb-nagyobb ráncot hímeztek bele az évek. Az egykor sima bőr megereszkedett, elvesztette rugalmasságát. A kéz egy ideig ezzel nem is törődött, hiszen nem volt hiú, de amikor az ízületek fájdalmasan begyulladtak, megijedt. Nem tudta a napi feladatait elvégezni. Hiába nyúlt a megszokott tárgyak után, az ujjak nem engedelmeskedtek, s az idegek elfelejtettek mindent, csak a fájdalmat továbbították. Kénytelenek voltak elfogadni ezt az állapotot is, és a munkájukat még a fájdalom ellenére is elvégezték, mert nem felejtették el: ők szolgálnak, amíg élnek… De az évek nem múltak el nyomtalanul. A bal kéz túl sokat vállalt, és részlegesen lebénult. A toll kiesett az ujjak közül, s már a kávét sem tudta megkavarni. Haszontalannak érezte magát. Időről időre csak a fájdalom járta át. A jobb ekkor összekulcsolta ujjait a ballal, és az Egész imádkozni kezdett, miután orvostól orvosig vitte, de nem tudták meggyógyítani.
    Nézem a kezeimet. Az erőteljes vonalakat a tenyeremben, amelyek nem a jövőm, hanem a múltam tanúi. Mennyi mindent tettek értem, és másokért is. Elfáradtak. Néha már remegnek is. Ha megérem, még göcsörtösek is lesznek, akár az udvaron az akácfa törzse, de addig… még szorgalmasan csépelik egy klaviatúrának nevezett valami egérszürke billentyűit.

    (G.P. Jodie)