Viewing blog entries in category: Romantikus regény

  • oregharcos
    F Szabó Mihály.

    ESTHARANG VI. rész


    XV. FEJEZET

    FALUSI BÚCSÚ…

    Bandi mégis úgy ügyeskedett, hogy ne csak egy napot tölthessen Idával.
    Ellenőrizte a biciklijét, összeszedte a holmiját, benne néhány kis ajándékot, meg az ünneplő ruháját.
    Alighogy pitymallott, elindult Idáékhoz. Gyönyörű idő volt. Langyos volt a levegő.
    Felkelt a nap, harmat csillogott az országút melletti réten.
    Mint megannyi menyasszonyi csokor jöttek vele szemben a virágba borult országút melletti fák és bódító illattal emlékeztették arra, hogy hasonló fehér ruhában áll majd mellette az oltár előtt egyszer majd a menyasszonya.
    Ilyen, kicsit bódult állapotban szállt le a bicikliről Idáék kapuja előtt.
    Miklós bácsi éppen akkor gondosan és szépen a villájára szúrt szénát vitt a teheneknek. Meglátva Bandit, gyorsan eléjük tette a szénát, a vasvillát pedig falhoz támasztotta és örömmel sietett Bandi elé.
    - Jó reggelt fiam! Isten hozott! Korán felkelhettél, hogy már itt vagy.
    - Jó reggelt Miklós bácsi! Tényleg korán keltem, hogy minél jobban hosszabbítsam az itt eltölthető időmet.
    - Így van jól! Azt szokták mondani, hogy amikor alszik az ember, akkor nem él. Így hát, te nemcsak az itt tölthető idődet hosszabbítottad a koránkeléseddel.
    - Erre nem gondoltam, de elhiszem, hogy tényleg így van.
    - Menjünk csak nyugodtan beljebb, a fehérnép is felkelt már és biztosan elkészítették a reggelit.
    - Jó reggelt kívánok Erzsi néni, üdvözöllek Ida!
    - Isten hozott Bandi fiam!
    - Szervusz Bandi, de jó, hogy már itt vagy! Menj be a nagyszobába, készítettem oda neked vizet, aztán öltözz át, és gyere reggelizni.

    Reggeli után Ida állt fel elsőnek.

    - Édesanyám, ha nincs valami fontos dolgom az ebéd előkészítésében, mi máris elmennénk Bandival, hogy megnézzük a vásározók sátrait. Arról se maradjon le Bandi, ha már csak egy napra jött.

    Idának, az anyja helyett az apja adott Bandinak is örömet szerző választ:

    - Menjetek csak kislányom, nézzetek körül.

    Ida, talán nem is hallotta apja minden szavát, felugrott és bement a nagyszobába. Perceken belül visszajött.

    - Itt vagyok, és mehetünk.

    Elindultak. Alig mentek azonban pár lépést, amikor Bandi megállt, végignézett Idán, mintha most látná először, és azt mondta:

    - Ida, hogy te milyen csinos vagy ebben a ruhában!
    - Igen? Pedig ezt a ruhát csak egy falusi varrónő varrta. Ha jobban megnézed, láthatod, hogy az anyaga csak egy olcsó karton. Az anyagot Marikától a sógornőmtől kaptam, aki azt mondta, ne járjak örökösen az egyetlen ünneplő ruhámban.

    - Igazán kedves volt Marika, hogy ruhaanyaggal ajándékozott meg, de te csinos és szép vagy akkor is, ha minden vasárnap minden ünnepen ugyanazt a ruhát viseled.

    Bandi őszintén mondta ezt, de örült, hogy Ida kezdi másnak érezni magát, és egyre többet ad magára.

    - Ugye tudod, hogy nem a vásárosok sátrait akarom neked megmutatni? Azt csak azért mondtam apáméknak, hogy minél előbb kettesben lehessek veled.
    - Ennek nagyon örülök, de azért nézzük meg „ kettesben” a sátrakat, és a kirakodásokat is. Sose láttam ilyet!
    - Jó, nézzük meg, de előtte két dolgot meg kell beszélnünk.
    - Mi az a két dolog?
    - Egyik, hogy megmondtam a szüleimnek, mi még ebben az évben szeretnénk megtartani az esküvőnket. Tudod, hogy ez nem csak a te szándékod, hanem mostmár az enyém is.
    Elmondtam apáméknak, hogy nálatok különálló kis lakásban fogunk élni, és ha összeházasodtunk én is tanulni fogok.
    - Erre ők mit szóltak?
    - Jó, hogy külön lakásunk lesz, de miből fogunk megélni?
    - Mondtam, hogy takarékoskodni fogunk, és szerényen megélünk a te keresetedből. De igyekszünk majd valami munkát keresni nekem is.
    - Jó, jó, de mi volt a válaszuk arra, hogy még ebben az évben szeretnénk összeházasodni?
    - Apám azt mondta, inkább anyámnak, mint nekem szánva, hogy :

    -„jobb is ha nem halogatjátok az esküvőt. Legyen meg már ebben az évben, de csak az őszi munkák befejezése után, október végén, vagy november elején.”
    - Hát, ez nagyon jó Idácskám! Nagyon helyesen, nekem is tetszően beszéltél a szüleiddel.
    - Csak a szívem szerint! Hiszen én is ezt akarom Bandi.
    - Remélem, Isten megsegít bennünket és így is lesz!

    Közben megérkeztek a sátorsor utolsó, de nekik a faluvége felől érkezőknek most az első sátorhoz.
    Megálltak és nézegették a különféle réz, ezüst, double, - meg az elárusító szerint arany - tárgyakat.
    Nyakláncok, fülbevalók, asztalra meg falra való csecse-becsék, és egyéb megnevezhetetlen dolgokkal volt tele az egész sátor.
    Ida, kíváncsiskodva nézte a kínálatot. Bandi megszólalt:

    - Ida, én legszívesebben vennék most két arany karikagyűrűt, hogy megkérhessem a kezed, és megtarthassuk az igazi eljegyzésünket.
    Sajnos azonban erre, most nincs pénzem, de azért szeretnék venni neked valami búcsúfiát. Nézd meg ezt a szép ezüst nyakláncot, amin a kereszt van, vagy a másikat az érmével.
    Ida, kiemelte azt amelyiken az érme volt, és a nyakába tette.

    - Ida, le se vedd, ez olyan szép! Ha már nem tudom megvenni az aranykarika gyűrűket, legalább ezt megveszem neked.
    - Az ezüst jobban is illik a kartonruhámhoz. De én még ezt se kérem Bandi, ne költsd a pénzedet feleslegesen.
    - Én viszont kérem, hogy fogadd el, és viseld a szíved felett, hogy minél többet gondolj rám, amikor viseled.
    - Hidd el, gondolok én anélkül is, - mondta Ida.

    Aztán, levette a láncot, hogy visszategye a sátorban a helyére. Bandi viszont visszatette Ida nyakába és alkudni kezdett az eladóval.
    - Kérni se kell, hogy engedményt adjak, mert maguk ma az első vevők, és meghozhatják a szerencsémet. Látom, a menyasszonyának veszi, és kívánom, hogy ez a kis ezüstlánc pedig hozza meg a maguk szerencséjét is.

    Ida nem ellenkezett tovább, hanem mosolyogva simított végig a nyakába akasztott láncon.

    - Köszönöm Bandi! Nagyon örülök neki!
    - Szívesen! És kérlek, viseld úgy ahogy egy menyasszonyhoz illik. Hallottad, hogy menyasszonyomnak tartanak.
    - Hát, nem az vagyok? Mi már tavasz óta vőlegénynek-menyasszonynak tartjuk egymást. Nem?
    - Azok is vagyunk, és azok is maradunk, - de nem örökre,
    - Hogy-hogy?
    - Úgy, hogy csak addig, amíg a feleségem nem leszel, tehát csak az idén őszig.

    Ezen, mindketten jót derültek, és vidáman, boldogan mentek tovább.
    Szegények, nem sejthették akkor, hogy nagyon sok ősz múlik el életükben, de az esküvőjükre nem kerül sor.
    Egymás kezét fogva mentek a sátrak és az elárusító asztalok között.
    Közben, teljesen benépesült a két sátorsor közé szorított utca.
    Kisgyerekek perecfüzérrel a nyakukban, mások jo-jót táncoltatva egyik kezükkel, másik kezükkel húzták, az anyjukat vagy apjukat egy-egy asztalhoz, és hízelegve kérték, hogy mit vegyenek nekik.
    Nagyobbacska legények és lányok turkáltak a tarka-barka kendők, pruszlikok és egyéb ruhadarabok között.
    Menyecskék nézegették a fakanalakat, a gyúródeszkákat és a nyújtófákat. Idősebb asszonyok meg válogattak a feszületek, rózsafüzérek és porcelán szobrocskák között.
    A mézeskalácsos sátrat alig lehetett megközelíteni.
    Kisfiuk örültek az ajándékba kapott mézeskalács huszároknak, kislányok pedig a mézeskalács babáknak.
    Legények nézegették a velük lévő, vagy majd délután rájuk váró lányoknak a mézeskalács szíveket.
    Venni, nemigen vettek most még semmit, csak a mise utáni, vagy a délutáni vásárlás megkönnyítése céljából tájékozódtak.
    A nagy érdeklődést és tolongást látva Bandi is kedvet kapott, hogy vegyen Idának egy nagy mézeskalács szívet. De, hogyan vigye magával a templomba?
    Végül eszébe jutott a megoldás.
    Mise előtt a templomudvar kapujában megvárták Erzsi néniéket.

    - Erzsi néni! Tessék megengedni, hogy mise után, ebéd előtt benézzünk Idával Soósékhoz.
    - Talán jobb lenne, ha oda egyedül menne, Ida meg hazajönne, hogy nekem segítsen.

    Miklós bácsi segített Bandinak :

    - Ugyan már! Menjenek csak együtt, mit kell neked segíteni? Semmit. Csak meg kell melegítened az ebédet.
    - Jól van nna, nem bánom, hát menjenek együtt! - …én is voltam fiatal, - gondolta magában, - jgaz, hogy elég régen...
    - Köszönöm! Nagyon szépen köszönöm! – mondta Bandi, Idának meg gyorsan odasúgta hogy : mise után gyere oda a mézeskalácsos sátorhoz!

    Bandi, már a kórus legalsó lépcsőjén fogadta mise végén az áldást, és azonnal a mézeskalács sátorhoz futott, ahol éppen most csak néhány gyerek bámészkodott.
    - Már vége van a misének? Akkor, hamarosan meglepnek bennünket a vevők is, nemcsak a bámészkodók.
    - Én is azért siettem ide, hogy ne kelljen nagy tömegben sokat várnom, s főleg, hogy meg ne vegyék előlem a reggel kinézett mézeskalács szívet.
    - Melyik az?
    - A legnagyobb, ott, a felső sor közepén.
    - Csakhogy van ám azzal egy kis baj! Dísznek hoztam, és azért tettem a felső sor közepére, mert nem adom el. Évek óta ott áll, nem is lehetne már megenni.
    - Jaj, ne tegye ezt velem! Pont az tetszik! Nem azért veszem, hogy megegyük, hanem, hogy emlékbe adjam a menyasszonyomnak. Biztos, hogy ő sem akarja majd megenni. Neki is dísznek kell, meg emléknek.
    - Hát, az egészen más! Ha így van, eladom magának, de higgye el, hogy nem szívesen válok meg tőle.

    Mikorra Ida odaért, Bandi már egy szép nagy csomaggal a kezében várta őt.

    - Gyere Idácskám, most már nyugodtan benézhetünk Soósékhoz.
    - Jól van, de ne siessünk, ők talán még haza se értek a miséről.
    - Örülök, ha nem kell sietnünk, így még lesz időnk, hogy megnézzünk valamit.

    A temető kerítésénél megálltak egy mézédes illatú virágzó akácfa alatt. Bandi kibontotta a csomagot, és ragyogó tekintettel nyújtotta át Idának a mézeskalács szívet.
    Ida, elfehéredett.

    - Nagyon megleptél Bandi! Köszönöm! Én, ilyen nagy és szép mézeskalács szívet még életemben nem láttam! Gyönyörű!!
    - Pedig, még ez sem elég nagy ahhoz, hogy kifejezzem vele a szívemben lévő érzést. Idácskám, ne haragudj, hogy ilyen gyereknek való búcsúfiát kapsz tőlem. De azt szeretném ezzel, hogy mindig az érted dobogó szívemet lásd, amikor ránézel.

    Ida, óvatosan, még a szemével is simogatva becsomagolta a „búcsúfiát”.
    Soósék otthon voltak már.
    Örültek a látogatásnak, és annak, hogy Bandi legalább benézett hozzájuk. Hiszen tudták, hogy mostmár nem sokáig marad a faluban. De, most sem marasztalták őket, mert tudták, hogy sietniük kell haza, az ebédre.
    Valóban.
    Mikor hazaértek, már az asztalon gőzölgött a forró leves. Nem is akármilyen.

    - Ez itt, gyöngytyúk leves! Ez ám a finom! – hangsúlyozta Erzsi néni.
    - Most legalább megtudom, milyen! Eddig soha nem ettem, csak hallottam róla.
    - Majd fogsz! Én, megtanultam édesanyámtól, hogyan kell elkészíteni, és ünnepnapokon én is főzök ilyet, ha ízlik neked
    - Még ha nem is lesz ilyen finom, akkor is jobb lesz a legjobb tyúkhúslevesnél is.
    - Biztosan ilyen lesz, mert ezt is én készítettem. Mégis azt mondom, ne egyél sokat, és a töltött káposztából se, hogy maradjon étvágyad a kacsapecsenyéhez is.

    Minden ízlett, és mindent, a kacsapecsenyét is megdicsérte Bandi. Nagyon finom volt.
    Az ételek meg az asszonyok dicséretét azonban hamarosan megszüntette Miklós bácsi, mert beszélni kezdett.

    - Bandi fiam, milyennek találtad, és milyennek tartod a falusi búcsút?
    - Én, nagyon szépnek és érdekesnek találom.
    - Pedig, látod, ez is egészen más a mai világban, mint amilyen régebben volt. De most már annak is örülünk, hogy egyáltalán megengedik, hogy ilyet is megünnepeljünk, mint ez a mi templom búcsúnk. De hát tudod fiam, ez az ünneplés is más már, mint amilyen a háború előtt volt.
    - Miklós, te megint politizálsz! Hagyd abba! Nem nekünk való már a politika.
    - Nem politizálok én, dehogy politizálok, csak észreveszem, hogy mi történik körülöttünk és velünk.
    Én úgy látom, lassan mindenből kiforgatnak bennünket. Nem elég, hogy kiforgattak a vagyonunkból, ki akarnak forgatni a hitünkből, a szokásainkból, és a szabadságunkból is. Nem jó felé halad ez a világ!
    Nem jó fele viszik országunkat a kommunisták, akiket az oroszok, vagy ahogy most mondják, a szovjetek a nyakunkra ültettek.
    - Te Miklós, mondtam már, hogy nem a mi dolgunk! Hagyd abba végre. Majd az Úristen tudni fogja, hogy mi legyen velünk.
    - Hát hogyne lenne a mi dolgunk a mi saját életünk!? Nem?! Elég baj, hogy most mások szabják meg, hogyan éljünk, mit csináljunk. Tudjátok, nem bízhatunk mindent az Úristenre! A közmondás is azt mondja, hogy: „ segíts magadon, az Isten is megsegít”. Hát, én azt mondom, ha nem tetszik nekünk ez a mai világ, segítsünk magunkon, tegyünk ellene valamit! Csak akkor remélhetjük az Úristen segítségét.
    - De Miklós bácsi, nem mi forgatjuk a történelem kerekét!
    - Hát, ha nem is, de legalább meg kellene próbálni igazítani rajta, hogy jól forogjon. Ha nem tudja megcsinálni ki-ki a maga életében, megpróbálhatnánk együtt, közösen. Nem?
    - De Miklós bácsi szerint, most mi az a nagy baj, amin változtatni kellene?
    - Hát, azt nektek tanult embereknek jobban kellene látni, még akkor is, ha fiatalok vagytok.
    Én szerintem, nagy baj az, ha egyszerre mindent meg akarnak változtatni. Márpedig, itt semmit nem engednek tovább menni a maga útján. Nem lenne szabad mindent így ránk erőszakolni. Higgyétek el, nagy baj lesz abból egyszer, ha így csinálják tovább.

    Miklós bácsi azonban akkor még nem gondolta, hogy igaza lesz, hogy hamarosan tényleg nagy baj lesz!
    Idáék, délután elmentek sétálni egy kicsit.
    Nem voltak sokan az utcán. Lassan, szép nyugodtan
    andalogtak, beszélgettek.

    - Tudod Bandi, ilyenkor azért vannak kevesen az utcán, mert otthon vannak a vendégeikkel. A legtöbb családhoz jön ilyenkor vendég a búcsúra. Elköltözött családtagok, rokonok, volt katonatársak, barátok, de olyan vendég is előfordul, akit a véletlen sodort össze az itt lakó házigazdával.
    - Hogy-hogy nálatok most nincs vendég? Még a bátyádék sem jöttek el.
    - Úgy, hogy megmondtam anyáméknak, nekünk rajtad kívül most ne legyen vendégünk. S látod, milyen jó? Így többet és nyugodtabban lehetünk együtt. Többet tudunk foglalkozni egymással, nyugodtabban beszélgethetünk a saját dolgainkról.
    - Idácskám, Igazán nagyra értékelem, hogy egyre komolyabban és egyre többet foglalkozol kettőnk dolgával. Látom, neked is egyetlen vágyad, az, hogy megmaradjunk egymás mellett, és hamarosan a mi külön családi életünket élhessük. Ne mondja nekem senki, hogy az ilyen ismeretségekből született házasságok nem sikerülnek. De ha úgy is van, akkor mi leszünk a kivételek. Hidd el Idácskám, biztosan sikerülni fog a házasságunk.
    - Én is remélem, és mindent megteszek, hogy jó is maradjon.
    - Most viszont meg kell elégednünk annyival, hogy úgy néz ki, nem kell már sokat várnunk.

    Megnyugtatta őket a saját elképzelésükről, terveikről szóló beszélgetés. Bandi, hamarosan megszólalt:

    - Menjünk Idácskám, nem szeretnék későn, teljes sötétben biciklizni a hosszú úton.
    - Megértelek. Menjünk, pedig olyan jó lenne egy kicsit még együtt sétálgatni.

    Hazamentek. Erzsi néniék se tartóztatták Bandit. Tudták, hogy indulnia kell.

    - Bandi fiam, most vacsorára se tartóztatjuk, viszont készítettem egy kis csomagot, így legalább a szülei és a testvérei is megkóstolhatják a búcsúra készített süteményeket. Azt is megmondhatja, hogy azokat már Ida készítette.
    - Nagyon szépen köszönöm, és meg fogom mondani, hogy a sütemények Ida ügyességét dicsérik.

    Amikor Bandi elindult, Ida sokáig nézett az egyre kisebbedő, majd végleg eltűnő alakja után.
    Hosszú út állt előtte.
    Útközben Bandi két dologra gondolt igazán szívesen.
    Az egyik az volt, hogy végleg elhatározták Idával, hogy még ebben az évben megesküsznek. Azt gondolta, úgy érezte, hogy ennek nem lesz semmi akadálya, hiszen most már Ida szülei sem ellenzik.
    Nem emlegetik állandóan, hogy még tanul, nem lesz miből megélniük, legjobb, ha várnak az esküvővel.
    A másik pedig a Miklós bácsival folytatott beszélgetés volt.

    Meglepődött, hogy egy egyszerű falusi ember milyen mély gondolatokat tárt fel előtte., és milyen fontos dologra hívta fel a figyelmét, amikor azt fejtegette hogy: „ a ránk erőszakolt kommunisták kiforgatnak bennünket mindenből, még a szabadságunkból is. Mindent meg akarnak változtatni. Rossz irányba viszik az országot, és nagy baj lehet belőle, ha nem teszünk ellene semmit, de talán még nagyobb baj keletkezik, ha megpróbálunk ellene tenni.
    Töprengés közben, szinte észre se vette, hogy milyen hamar hazaért. Lekötötték a gondolatai.
    Idára gondolva szállt le a bicikliről:
    Végleg megnyugtatta, hogy Idának is az a célja, ami neki, hogy még ebben az évben megesküdjenek.
    Az este folyamán azonban többször is Miklós bácsira kellett gondolnia. Alig tudta megérteni a fejtegetéseit, s azt, hogy milyen nehéz gondolatokkal foglalkozik.

    Istenem!...1956-ot írtunk!

    1956 május 25

    Drága Ida!

    Máris írok!
    Azzal csábítottál a búcsúba, hogy sok szép falusi szokást ismerhetek meg és nem fogok csalódni.
    Őszintén mondom, hogy most nem voltak olyan élményeim, mint karácsonykor és húsvétkor, ennek ellenére nem bántam meg, hogy elmentem.
    Természetesen elsősorban azért, hogy ismét együtt lehettünk. Együttlétünk alatt pedig meggyőződhettem arról, hogy a szüleid sem ellenzik a házasságunkat.
    Nem sajnáltam, hogy az ott töltött egyetlen napból édesapád olyan sok időt elvett a hosszú beszélgetéssel. Hidd el, nagyon is megérte az azzal töltött időt.
    Kezdem megérteni, hogy a legtöbb falusi embernek miért nem tetszik az, amit a kommunista vezetőink csinálnak. De azt is megmondom, hogy én eddig sem akartam, ezután sem akarok politizálni, csak tisztességesen dolgozni, és békességben élni.
    Drága Idám!
    Előre is elnézésedet kérem azért, hogy a közeljövőben megint ritkábban és kevesebbet fogok neked írni, a vizsgaidőszak miatt.
    Légy jó kislány, rögtön írjál, és sokat!
    Forró szeretettel csókollak:
    Bandi

    1956 június 06

    Drága Ida!

    Nagyon megörvendeztettél legutóbbi leveleddel!
    Írod, hogy megint meglátogatod az itteni rokonodat, barátnődet. Írd meg, mikor érkezel, hogy én is várhassalak az állomáson.
    Most nem is írok sokat, de a fényképed, amit küldtél, nagyon sokat tudna mesélni. Hiszen szinte egész nap nézegetem.
    Most viszont annak örülök, hogy hamarosan azt is láthatom, akiről a fénykép készült.
    Idácskám!
    Sok szeretettel csókollak és nagyon várlak! Bandi

    XVI. FEJEZET

    EMLÉKEZETES KIRÁNDULÁS…

    Ida megírta, hogy mikor érkezik. Bandi pedig, Ida barátnőjével együtt az állomáson várta.
    Várakozás közben megbeszélték, hogy a hét végén együtt mennek kirándulni Lillafüredre.
    Ida leszállt a vonatról.
    Ili megkérte Idát, hogy ő kísérje Bandit hazáig.

    - Idácskám, nagyon örülök, hogy megint eljöttél!
    - Én is. És őszintén megmondom, nem is annyira Iliékhez, hanem inkább hozzád jöttem.
    - Nem hozzám, hanem hozzánk, mert most végre bemutatlak a szüleimnek is.
    - Hát, ettől bizony félek egy kicsit.
    - Sose félj! Olyan sokat beszéltem nekik rólad, hogy szinte ismerősként fognak üdvözölni.
    - Nem is attól félek, hanem attól, hogy majd sok mindent fognak kérdezni, amire nem lesz egyszerű válaszolni.
    - Ne jósolgass. Én csak azt kérem, viselkedj velük szemben is természetesen, úgy, mint velem, vagy a szüleiddel. Mintha otthon lennél.
    - Megpróbálom. De most megyek vissza Ilihez.
    - Biztosan fáradt vagy, én nem is maradok sokáig Iliéknél. - mondta Bandi miközben odahajolt és olyan puszit adott Ida arcára, ami már inkább csók volt. -
    - Eljövök holnap is, de csak késő délután.
    - Jó lesz. Várni foglak.

    Hét közben Bandi minden délután vagy este elment Iliékhez, de mindig hamar távozott azzal, hogy neki éjjel még tanulnia kell. Távozáskor majdnem mindennap megemlítette:

    - Készüljetek a szombati kirándulásra! Ne feledjétek, hogy a korai kisvonattal kell elmennünk.

    Szombaton aztán, kora reggel találkoztak a kisvasút állomásán. Ida barátnője, Ili, és Bandi húga Gizi, finom dolgokat készítettek a kirándulásra.
    A két fiatal fiú, Ili és Gízi öccse cipelték az elemózsiás csomagokat. Bandi vitte az egész napra elegendő üdítőket, teát, limonádét, és málnaszörpöt.
    Amikor leszálltak a kisvonatról, Bandi javasolta, hogy telepedjenek le egy tisztáson és reggelizzenek meg. Ha másért nem, hát azért, hogy kevesebbet kelljen tovább cipelni magukkal.
    Így is tettek.
    Gyönyörű idő volt. Meleg nyári nap. Olyan, hogy már jó volt a fák lombja alá bújni a nap melege elől.
    Reggeli után sétálni indultak. Megnézték a hivalkodóan szép szállodaépületet, sokáig gyönyörködtek a vízesésben, körbejárták a tavat, közben azzal szórakoztak, hogy mindenki elmondta mit lát legszebbnek a tó vizének tükrében.
    A szállodaépület, a tó körüli fák, az égen mozgó bárányfelhők, az alattuk cikázva repkedő madarak tükörképei mellett Bandi egy vidám kislány mosolygó arcát látta legszebbnek.

    - Gyerekek, gyönyörű az idő, szép az erdő, vidáman dalolnak a madarak, mókusok futnak át az ösvényeken, biztosan jó idő marad, nyugodtan sétáljunk egyet. - indítványozta Bandi

    Így is tettek. Elindultak egy jó sétára.
    Több, mint egy órát andalogva jó messzire jutottak a kisvasút állomásától. A kis mozdony sípjának hangját is elnyelte az erdő végtelen csendje. A többiek legnagyobb szerencséjére, Bandi és Ida lassan sétáltak, így nem volt nehéz tartani a tempót.
    Bandi megállt egy hatalmas fenyőfa alatt.

    - Ne menjünk tovább, pihenjünk itt egy kicsit!
    - Meg könnyítsünk a csomagokon, hogy visszafelé ne legyenek olyan nehezek. - mondta Ili öccse.
    - Te vagy a legkisebb, mégis a legokosabb! Nagyon jó az ötleted, ebédeljünk meg.

    Gizi, Lili, Ida, eldobálták a fa alól a tobozokat, leteregették a pokrócokat és hamarosan festményre illően szép teríték került a hatalmas fenyőfa alá.
    Jólesett a sok finom étel! Igazán jól ebédeltek, szép környezetben, jó levegőn.

    - Igyunk egy kicsit, hogy többet tudjunk enni! – mondta Bandi, és már osztotta is a termoszfedeleket, poharakat, és öntötte beléjük a teát.
    - Te Bandi, ez nem tea, ez bor! Ebből ne adj a kisöcsémnek, de a tiédnek se!
    - Jó, nekik kevesebbet adok, de igazán megérdemlik, hogy legalább megkóstolják az Erdőbényei Muskotályost, hiszen végig ők cipelték a nehezebb csomagokat.
    - Jól van, nem bánom! Akkor, kóstoltasd meg velük is a teádat!
    - Köszönjük Bandi! Ez jó, ez finom! Otthon eddig sosem engedték meg, hogy megkóstoljuk a bort.

    Hirtelen, megzavarta valami az ebédjüket. Váratlanul feltámadt a szél, besötétedett, és pillanatok alatt váratlanul dörögni, és villámlani kezdett. Gyorsan összekapkodtak és a pokrócba csavartak mindent.

    - Az egyik pokrócot hagyjátok szabadon, azt adjátok ide nekem, és mindenki adja ide ha van nála valami melegebb holmi. Azokat is betekerem egyik pokrócba, hogy eső után felvehessünk valami szárazat.

    Egyre közelebbről dörgött és villámlott.
    Váratlanul kitört a vihar.
    Az öreg fenyő ágai csak néhány percig védték őket a rájuk zúduló esőtől.
    A domb oldalán a kis mélyedések megteltek vízzel, és egyszerre több kis patak indult a völgy felé, sebesen vitte a vizet egyenesen az országútra.
    A vihar azonban, nem tartott sokáig.
    Olyan gyorsan elment, amilyen gyorsan jött, de a rövid ideig tartó felhőszakadás elég volt ahhoz, hogy mindannyian bőrig ázzanak.

    - Most aztán mit csináljunk?- kérdezték egymástól.
    - Csurom vizesek vagyunk, megfagyunk hazáig.
    És,egyáltalán hogy megyünk haza? Olyanok vagyunk, mint az ázott verebek.
    - Megmondom én, hogy megyünk haza. – nyugtatta őket Bandi. - Megoldjuk. Én a kisfiúkkal előre megyek, ti maradjatok hátra. Levetkőzünk, kicsavarjuk a vizes ruháinkat, amennyire csak lehet. A vizes holmikra pedig felvesszük a szárazon maradt ruháinkat. A zápor alatt én a pokrócba csavart ruhákra feküdtem, így azok szárazon maradtak. Van mit felvennünk.

    - Én, le nem vetkőzöm, az biztos, inkább a vizes ruhámban vacogok! - nyögte Ida.

    Giziék azonban valahogy mégis rászedték a vetkőzésre, hogy kicsavarhassák az ő vizes ruháit is.
    Aztán, Bandi kigöngyölte a tényleg szárazon maradt pokrócot. És szétosztotta a ruhákat.
    Mindenkire jutott valami, de elég furcsán néztek ki, így felöltözve.
    Elindultak hazafelé. Lementek az országútra.
    Egy-egy kanyarban már a szárító nap melegét is élvezve siettek a kisvonat állomásáig. Az utolsó métereket már majdnem futva tették meg, mert a kis mozdony sípszava jelezte, hogy hamarosan indul az erdei kisvonat.
    Felkapaszkodtak a nyitott vasúti kocsira, és akkor, már végre, nevetni is tudtak az egész eseten, - meg egymáson is.

    - Hát, ez a kirándulás emlékezetes marad valamennyiünk számára!
    - Az biztos!
    - Ha legalább esernyőket hoztunk volna magunkkal!
    - Azzal se értünk volna semmit ebben a szélben, meg felhőszakadásban! Csak a csomagjaink lettek volna nehezebbek.
    - Ezt a kirándulást, biztos nem felejtjük el, amíg élünk! – mondta Ida.
    - Te meg azt ne felejtsd el, hogy holnap nálunk ebédelsz.
    - Dehogyis felejtem! Szinte másra sem tudok gondolni, mint arra. Bevallom Bandi, én nagyon félek. Tele vagyok félelemmel.
    - De miért?
    - Hátha hibázom valamit, bármit. Azért.
    - De hát nem először találkozol a családommal.
    - Tudom, de akkor is. És akkor is féltem.
    - Ida, győzd le ezt a félelmet nincs semmi okod félni a családomtól, ők szeretnek téged. Elfogadtak olyannak, amilyen vagy. Nem baj ha hibázol. Mindenki hibázik, és hibázhat. Ez nem baj.
    - Hát, majd megpróbálom összeszedni magam Bandi, hogy ne szomorítsalak el.
    - Jól van, és akkor ne felejtsd el az ebédet pontosnak kell lennünk.


    Folyt. köv.
    Beka Holt kedveli ezt.
  • oregharcos
    F Szabó Mihály
    ESTHARANG V. rész

    XIV. FEJEZET

    FALUSI HÚSVÉT

    Bandi úgy ügyeskedett, hogy már nagy csütörtökön délelőtt leszállt a biciklijéről Idáék falujában, Soós Pista bácsiék udvarán.
    Rozi néni éppen a tyúkokat etette amikor érkezett, csodálkozva tette le a kukoricával telt szakajtókosarát, és csapta össze a kezét:
    - Hát Bandi, hogy-hogy már itt van? Nekem azt mondta az Ida, hogy csak pénteken érkezik.
    - Úgy, hogy sikerült kivennem néhány nap szabadságot, így aztán nemcsak korábban jöttem, hanem tovább is maradhatok, ha szabad.
    - Hála Istennek! Örülök neki. Hát még az uram hogy fog örülni! De ő meg Pityu most éppen nincsenek itthon. Kint vannak tengerit vetni. A Tsz.- ben is kihasználják ezt a jó időt. De azt mondták, hogy már délben hazajönnek, nem maradnak ott este 6.-ig.
    - Hogy tudnak korábban hazajönni?
    - Úgy, hogy ilyenkor ünnep előtt elnéző a brigádvezetőjük, sőt még a tsz elnök is. Azok is emberek. Nem?

    Így is lett! Elnézőek voltak.
    A Tsz. dolgozók, megjöttek röviddel a déli harangszó után. Pista bácsi egyenesen Bandihoz fordult, széles mosollyal.
    - De jó, hogy már itt vagy Bandi öcsém! Most azonnal megebédelünk. Szépen felöltözünk és lóra pattanunk.
    - Ajjaj, én sajnos nem tudok lovagolni!
    - Nem baj! Nekem meg nincs lovam, - nevetett Pista bácsi, - azokat is bevittem a Tsz.-be, szerszámostul, kocsistul. Bicikli az én lovam édes fiam, bicikli Éppen úgy, mint a tied. Azt még nyergelni sem kell, mert rajta van a nyereg, alapból.
    Tudtad, hogy régen úgy hívták a biciklit, hogy drót szamár?
    - Nem. Nem tudtam.
    - Nem baj, most már tudod.

    Vajon, hogy lehet az, hogy Pista bácsi így viccelődik? - töprengett Bandi,
    Biztosan nem szívesen lépett be a Tsz.- be és nem szívesen vitte be a lovait sem, meg a többi jószágát. - gondolta, - de nem kérdezett semmit ezzel kapcsolatban.
    - Miért pattanunk ilyen sürgősen lóra, azaz biciklire, Pista bácsi?
    - Mert bemegyünk Hajdúdorogra, a sírba tételi szertatásra. Hallottál már róla? Nem? Gondoltam! Megmondom őszintén, nem is a szertartásért magáért megyünk, hiszen az itt a faluban is lesz, hanem másért.
    - Hát akkor miért?
    - Azért, hogy láss egy szép hagyományos szokást, ami még a görög katolikusoknál is csak Hajdúdorogon látható. Sehol máshol.
    - Miféle hagyományról van szó?
    - Hajdúdorogon a nagycsütörtöki sírba tételtől a feltámadási körmenetig „Krisztus katonák” őrzik Krisztus sírját. Sőt, részt vesznek a feltámadási körmeneten és a húsvéti nagymisén is.
    Hallottál már róla? Nem? Gondoltam!...
    De minek is beszélek annyit, kihűl a leves. A Krisztus-katonákat meg majd meglátod a saját szemeddel.

    Sebbel-lobbal megebédeltek, aztán még deleltek, ( pihentek ) is egy kicsit, majd szépen felöltözve elbicikliztek Hajdúdorogra.
    Munkanap volt ugyan, de este 6-kor mégis tele volt a görög katolikus templom.
    Középen azonban elég széles sáv szabadon volt hagyva az oltár előtti feljáróig.
    Beharangoztak.
    Még a harangozás előtt 5 szépen felöltözött legény fényes csizmában, fekete ruhában, örökzöld tuja ággal díszített fekete kucsmában, vasalt, fehér, keménynyakú ingben, az oldalán fényes huszár karddal, katonás léptekkel ment az Ikonosztazion ( képfal) előtti részig.
    A felvezető kivont karddal vezényelte négyszög állásba a felvezetett 4 főt.
    Kardjával tisztelgett az oltár felé, majd a templomban lévő hívők felé, és kiment az oldalajtón.
    A sírba tétel előtt néhány perccel bejött a felvezető és a sírba tételi szertartás után a „Szent-sír”- hoz állította a négy Krisztus-katonát.
    A szertartás végén a hátsó bejárat felől másik 4 katonát vezetett a „szent-sírig” és egyenként leváltotta az őröket. Majd a hátsó bejárati ajtón kivezette a leváltottakat.
    - Ugye milyen szép hagyomány ez a Krisztus-katonás őrzés? - súgta Pista bácsi Bandi fülébe. - Ugye, nem láttál még ilyet?
    Bandi csendben rázta a fejét, és egyvégből álmélkodott.
    Otthon, vacsora közben aztán elmesélte Pista bácsi, hogy a Sírba tételtől a Feltámadási körmenetig, két óránként történik meg a díszes őrség váltás.
    Aztán, Húsvét első napján is díszőrséget állnak az üres Sírnál. A mise utáni szenteléskor pedig ők kísérik a húsvéti eledeleket megszentelő ( megáldó ) papokat.
    Az elhúzódó vacsora után azt mondta Pista bácsi:
    - Kár, hogy nem Dorogra megyünk pászka szentelésre. Olyan élményben lenne részed, amilyet még elképzelni se tudsz.
    Az a hatalmas templom teljesen körbe van rakva pászkás kosarakkal. Nem csoda a sok kosár, hiszen a város lakóinak legalább 90 %-a görög katolikus, és noha ebben a mai világban már nem jár mindenki templomba, a pászka szentelésről azért nem marad le egy család sem.
    Így van ez nálunk is, itt a faluban. Majd meglátod holnap.
    A pászkaszentelésről itt sem maradnak le azok sem, akik azt már csak szép szokásnak tartják.
    A pászkaszentelést itt a faluban is négy Krisztus-katona kiséri. Igaz, hogy nincsenek olyan szépen felöltözve, mint Hajdúdorogon, de azért megjárja.

    Bandi. reggel elment Idáékhoz, és onnan velük együtt misére és pászkaszentelésre.
    Erzsi néni bepakolta a kizárólag csak pászkaszenteléskor használt kosárba a húsvéti eledeleket, sonkát, kolbászt, töltött bárányt,töltött tyúkot, tojást, sárga túrót, majd ezek tetejére a szép pirosra sült nagy kalácsot, a pászkát.
    Ennek a kalácsnak egyébként csak a húsvét miatt pászka a neve, de egyáltalán nem hasonlít és semmi köze sincsen a zsidó pászkához.
    Ez, egy különleges kalács.
    Ennek a kalácsnak a tetején 5 db tésztából formált rózsa emlékeztet krisztus 5 sebére.
    Erzsi néni gondosan betakarta a kosarat az aranyhímzésű „pászka-terítővel”, és nagyot sóhajtva így szólt:
    - Nnna, indulhatunk végre!
    Ida és Bandi kezébe adták a díszes kosarat, Miklós bácsi csak a boros palackot vitte, Erzsi néni végig az egész úton Idáékat figyelte és figyelmeztette:
    - Vigyázzatok, le ne essen! Fel ne hajoljon a terítő, nehogy valami levél, piszok, vagy akármi is bekerüljön a kosárba. Vigyázzatok!... Vigyázzatok...

    Megkezdődött az ünnepi nagymise.
    Bandi tudta, hogy hosszú lesz, hiszen tavaly már részt vett egy görög katolikus „Ünnepi Nagymisén”, illetve liturgián. Nem lepődött meg.
    Azt viszont nagyon fájlalta, hogy amikor az udvaron letették a kosarat, el kellett válniuk.
    Ida előrement az oltár és a padok közötti részre, a hajadon lányok helyére, Bandi pedig felment a kórusra a legények közé. Ott azonban hamar megvigasztalódott, mert a kóruson a legények előreengedték Őt, és így egész idő alatt kedvére bámulhatta Idát.
    Neki, ez, - csodálatos látvány volt!
    Különösen akkor, amikor a nap már magasabban járt és úgy fordult, hogy az oldalablakokon át, sugarai a lányok csoportjára estek. Az egyik, éppen Ida hajkoszorúját festette aranyszínűre. Bandi, le sem vette a szemét róla.

    Mise után Kezdődött a pászkaszentelés.
    Mind a három harang szólt. A miséző pap és a kántor kimentek a templom bejárati ajtaja elé. Előttük két Krisztus-katona nyitotta az egyébként is szabadon hagyott utat, utánuk szintén két Krisztus-katona lépdelt, azután következtek az egyházközségi tanács tagjai, majd pedig a hívek.
    Elnémultak a harangok. Felhangzott az ének:
    „Feltámadt Krisztus halottaiból,
    Legyőzte halálával a halált,
    És a sírban lévőknek, életet ajándékozott”.

    A pászkakosarakról sorra leemelték a díszes terítőket, a pap időnként megállt és szentelt vízzel meghintette a húsvéti eledeleket.
    Aztán újra elindult a menet, és újra felhangzott az ének.
    Amikor a körmenet élén a pap a templom bejárati ajtajához ért, ismét elhallgattak a harangok, megszűnt az ének, és a pap megáldotta a jelenlévőket és boldog ünnepeket kívánt mindenkinek.
    Véget ért a szentmise.

    Hazafelé megint Ida és Bandi vitték a kosarat, de nem siethettek, mert Miklós bácsiék meg-megálltak beszélgetni egy-egy ismerőssel. Pedig már inkább ebéd, mint reggeli idő volt.
    Ida, egy ilyen megállás alatt, sugárzó arccal kérdezte Banditól:
    - Bandikám, Hogy tetszett? Ugye szép volt a pászka szentelés?
    - Nagyon szép volt! Nekem különösen, mert én még soha nem láttam ilyet. Az tetszett legjobban, ahogy az emberek hangosan együtt énekeltek, és sugárzott az arcukról az áhítat.
    - Igen Bandi, mert ilyenkor még a máskor káromkodni tudó emberek is valahogy érzik az Isten közelségét.
    - Jó, hogy még így van ez, de nem biztos, hogy így is marad. Lehet, hogy az egyszerű falusi embert is előbb vagy utóbb sikerül eltávolítani az Istentől a kommunista rendszernek.
    - Lehet, hogy igazad van Bandi, de egy-egy ilyen esemény visszatérítheti azokat is.
    - Ki tudja? Ki tudja???...

    Végre, hazaértek, és következett a gazdag, késői húsvéti reggeli, csupa finomsággal.
    A tányérok megrakása után Miklós bácsi elővette a boros butéliát, és mindenkinek töltött, de csak keveset:
    - Feltámadt Krisztus! Ő adjon most nekünk jó étvágyat a
    szentelt ételek elfogyasztásához.
    Minnyájan kiitták a félig töltött poharakat.

    - Tudod Bandi fiam, ilyenkor nem illene pálinkát inni, a megszentelt bort viszont nem lehet kihagyni. Mi görög katolikusok, mindig két szín alatt áldozunk.
    A húsvéti reggelinél a pászka emlékeztet Krisztus testére, a szentelt bor meg az ő vérére.

    A bőséges reggeli után, megint csak félig töltötte a poharakat Miklós bácsi, a következő magyarázattal:
    - Ebből nem ihatunk sokat, mert kétszeres bűn lenne
    lerészegedni a szentelt bortól, és hagyni kell belőle a mai,
    és a holnapi ebédhez is.
    Alig fejezték be a reggelit, Erzsi néni és Ida hozzáláttak az ebéd előkészítéséhez, amit már napokkal korábban megfőztek. Csupán porciózni és melegíteni kellett.

    Szerencsére a reggelivel nem ették túl magukat, így nagyon jól esett az ebéd is.
    Bandi is meg tudta kóstolni a finom húslevest, a töltött káposztát, a töltött bárányt, a rántott húst, és a kacsasültet is, párolt lilakáposztával.
    Ida, dicsekedve mondta Bandinak:
    - A húslevest én főztem. Mit szólsz hozzá? Édesanyám csak azt mondta meg, hogy milyen és mennyi zöldséget tegyek bele.
    - Nagyon, de nagyon finom! Sosem ettem még ilyen finomat!

    A töltött káposzta tálalásakor pedig azt súgta Ida:
    - A töltött káposztát is én készítettem, ráadásul olyankor,
    amikor édesanyám itthon sem volt. Na, mit szólsz hozzá?
    - Nem azért mondom, hogy hízelegjek, de ezzel, akár egy
    szakács-versenyre is benevezhetnél.
    - Arra nem akarok, de magam is úgy gondolom, hogy talán
    feltehetném a kettőnk saját családi asztalára is.
    - De fel ám! Látod, ez is arra emlékeztet, hogy nem kellene
    várni az esküvővel. Én úgy gondolom, ha a szüleid
    beleegyeznének, akár az idén is oltár elé állhatnánk.
    Megtörténhetne a szép esküvő és a nagy lakodalom.

    Erzsi néni hangjára figyeltek fel:
    - Ne beszélgessetek már annyit, kihűl a töltött káposzta, pedig azt neked is érdemes megkóstolni Bandi, mert Ida teljesen egyedül csinálta.
    - Jaj, Édesanyám, én is mondtam Bandinak, de ne maga dicsérje a főztömet, döntse el Bandi, hogy ő milyennek találja.
    - Nekem, nem nehéz dönteni, mert minden nagyon finom volt, amit Ida készített, a leves is, a töltött káposzta is, a kacsasült is. Én csak azt mondhatom hogy szívből gratulálok a kis szakácsnőnek.
    Ebéd után a fél pohár szentelt bort ezekkel a szavakkal töltötte ki Miklós bácsi:
    - Nagyon elment az idő. Mi anyáddal nem is megyünk még a vecsernyére sem, de ti elmehettek, ha akartok.

    Persze, hogy akartak!
    Hogy lehetett egyáltalán ilyet kérdezni?
    El is mentek, de talán csak azért tértek be egy kis időre a templomba, hogy nyugodtan mondhassák, hogy ott is voltak.
    Összekapták magukat, köszöntek, és indultak. Oda is, vissza is, lassan sétáltak, kéz a kézben.
    - Idácskám, ugye tudod, mennyire szeretlek? Én is tudom, hogy te is szeretsz. Megengeded, hogy megcsókoljalak?
    - Majd eljön annak is az ideje, de most elégedjünk meg
    kevesebbel. Örüljünk annak, hogy szeretjük egymást.
    - Örülök is! Annyira, hogy úgy érzem, engem nem is a lábam visz, hanem repülök egy földre szállt angyal mellett, aki túl szigorú hozzám.
    Ida félve körülnézett, mintha valami nagy tolvajlásra készülne. Nem látott senkit a közelben, ezért alig hallhatóan súgta Bandinak:
    - Jó, nem leszek olyan szigorú.
    Bandi, örömmel csókolta meg Ida mindkét arcát, - …is.
    - Idácskám, ez volt a mi eljegyzésünk!
    Igaz, hogy nem látta senki, aki tanúskodhatna, ha csak az őrangyalaink nem. Ezt azonban azok is nyugodtan láthatták.

    Éppen akkor egy aprócska színes tollú madár csicseregve röppent a föléjük hajló ágról egy másikra, mintha azt mondta volna:
    - „Na-na! Na-na! Én, mindent láttam, ha kellene, még tanúskodni is tudnék!
    Persze, mindezt csak ők gondolták így, de azt érezték, hogy valóban eljegyezték egymást. Idának úgy égett az arca, mintha forró parázs perzselte volna meg.
    Hosszú ideig szótlanul mentek egymás mellett.
    Ez a meg sem látogatott vecsernye volt a legemlékezetesebb mindkettőjük számára.

    Otthon, vacsora után sokáig fennmaradtak és beszélgettek. Miklós bácsi több érdekes, eddig nem említett témát hozott fel.
    Legtöbbet a II. Világháborúról beszélt.
    - Eddig nem is említettem neked Bandi fiam, hogy én katonaruhában éltem át a háborús évek nagyobbik részét.
    - Ezt, tényleg nem tetszett eddig mondani.
    - Előszedtem hát a régi katonaládámat, és bevonultam Amikor 1942-ben megkaptam a behívót, azt hittem tévedésből kézbesítették nekem, a fiam helyett. De ez nem lehetett, mert Miklós fiam akkor már a tényleges katonai szolgálatának harmadik hónapját töltötte a Kassai 7-es Gyalogezredben. Tehát nem volt az tévedés.
    - És kaptak valamilyen kiképzést?
    - Csak egy kevés alapkiképzésre jutott az időből, mert hamarosan kivezényelték az ezredünket az orosz frontra.
    - Ne tessék haragudni, de megkérdezem, hogy vihettek idős embereket a II. Világháborúban használt korszerű fegyverek ismerete nélkül a frontra?
    - Nem is a frontra, hanem Ukrajnába a megszállókhoz.
    - Az se lehetett könnyű.
    - De nehéz se! Meg rossz sem volt, mert odáig mindig eljutott minden szállítmány, így az élelmiszerekben nem volt sosem hiányunk. Sőt, az ukrán lakosoknak is sokszor jutott belőle.
    - Hát ez nagyon érdekes, ilyesmiről sosem hallottunk az iskolában.
    - Persze, hogy nem! Hiszen inkább azt tanították veletek, hogy mi voltunk a fasiszta bérencek, a szovjet nép kegyetlen ellenségei. De ez nem igaz. Mi nem voltunk az ukránok ellenségei, és ők se tekintettek annak bennünket. Hidd el, jobban szerettek minket, mint az oroszokat, és őszinték is voltak hozzánk. Sok mindent tapasztaltam én ott.
    - De, hogy tudtak velük beszélgetni?
    - Hát a mi ezredünkben sok volt a tót, meg a ruszin, akik jól megértették őket, és voltak a faluban olyan öreg ukránok, akik az I. Világháborúban Magyarországon voltak hadifoglyok, és egész jól tudtak magyarul.

    - De édesapám, ne tessék már a Bandi fejét ilyesmivel tömni, ráadásul éppen húsvétkor!
    - Már pedig én azt mondom, neki is jó, ha nem csak azt hallja, amit az iskolában és mindenütt hazudnak a fiataloknak.
    - Hagyd csak Ida, én nagyon szívesen és érdeklődve hallgatom édesapádat.
    - Hidd el fiam, hogy sok mindent hallottam, láttam, tapasztaltam és tanultam én ott. Az ukránok őszintén elmondták nekünk, hogy Sztálinék úgy kifosztották Ukrajnát, hogy sok ukrán éhen halt.
    - Ukrajnában? Ahol olyan jó termőföldek vannak?
    - Igen, ott. Bekényszerítették őket a kolhozokba, attól kezdve sokkal kevesebb lett a termés, azt meg elvették, és elvitték tőlük. Akiknek ez nem tetszett, azokat elvitették az idegenből rájuk küldött komisszárok, és nagyrészük soha nem is tért vissza Szibériából. Hát ilyeneket tapasztaltam én ott, és úgy látom, most mi is abba az irányba haladunk. Jó ezt nektek is tudni gyermekeim.
    - Nagyon elgondolkodtató amit Miklós bátyám mesél.
    - De elmondom még azt is, hogy ami a húsvétot illeti, sehol nem láttam olyan szép Húsvéti szertartásokat, mint éppen ott, Ukrajnában. Ott jöttem rá, hogy a mi görög katolikus szertartásaink nagyon hasonlítanak az övéikhez. Elmondták, hogy Sztálin idejében sok faluban lerombolták, vagy magtárrá, istállóvá alakították a templomokat, de a vallást nem tudták kiirtani az öregebbekből, akik aztán gyorsan visszaalakították a megbecstelenített templomokat. Örültek, hogy most már nemcsak titokban gyakorolhatják a vallásukat.
    - Igazán megdöbbentő ezeket hallani.
    - Pedig, higgyétek el, hogy ez biztosan így volt, ezeket a dolgokat az ő szájukból hallottuk. Minket szerettek, nem úgy, mint a németeket. Hozzánk őszinték voltak.
    - Hagyd már abba Miklós! Későre jár. A végén még itt találnak bennünket a locsolók. – figyelmeztette az urát Erzsi néni.

    Bandi, felállt és elköszönt. Ida kikísérte a kapuig, de most nem beszélgettek olyan sokáig, mint máskor.
    - Reggel jövök, és meglocsolom az én gyönyörű virágszálamat.
    - Én meg hímes tojással várom a legkedvesebb locsolómat.
    Valóban későre járt, Bandi mégis a szokottnál lassabban bandukolt Soósékig. Azon gondolkozott, mennyi minden történt vele ezen az egyetlen napon.
    Reggel Bandi, legelőször meglocsolta Rozi nénit, - hogy ő se hervajon el!...majd, elvette a tőle kapott piros tojást, és sietett Idáékhoz.
    A kapuban összefutott Soós Pista Pista bácsival, aki csak rápillantott a piros tojásra meg a kölnis üvegre, és legyintett.
    - Már késő…- mondta.
    - Micsoda?
    - Hát a locsolás…
    - Nem értem….
    - Elhervadt, na. Rozi néni elhervadt…
    Na, de menjél már, locsold meg az Idát…
    Bandi mosolygott egy kicsit, aztán megszaporázta a lépteit
    Korán volt még, de Idáék kapuja előtt már négy kisfiú ácsorgott és tanácskozott.
    - ….így nehéz lesz osztozkodni, - mondta az egyik.
    - Dehogyis lesz nehéz! – mondta a legkisebbik.
    Hát nem emlékeztek rá, milyen jól csináltuk tavaly? Csináljuk most is ugyanúgy! Te gyűjtöd egy kis szütyőbe a pénzt, Laci egy nagyobba a kalácsokat. Én, egy másikba az apró süteményt, Józsi meg a hímes tojásokat.
    - És ki mondja a verset?
    - Hát felváltva, úgy, mint tavaly. De menjünk tovább, mert ha sokat beszélünk, nem sokat „kereshetünk” a nagymiséig.
    A kisfiúk elmentek, Bandi meg beosont az udvarba. A kutyától most nem kellett tartani, meg volt kötve, őt pedig különben is jól ismerte.
    Ida már várta! Kiment eléje a tornác ajtóig.
    A szobába érve Bandi elmondta a Pista bácsitól tanult szép „locsoló-verset”, aztán illedelmesen meglocsolta a „virágokat”. Először Erzsi nénit, azután Idát. Erzsi nénitől csak egy egyszínű piros tojást kapott, Idától viszont egy nagyon szép kézzel festett „hímes tojást”.
    - Bandi, ezt én festettem neked. Nem is kellett kettőt festeni, rögtön az elsőre sikerült.
    - Igazán szép, nagyon ügyes vagy! Nagyon köszönöm!
    - El is teheted, meg is őrizheted, mert ebben nincs benne a tojás, azt kifújtuk. Ez a tojás nem fog megzápulni, és sokáig megmarad, hacsak össze nem töröd.
    - Fogok rá vigyázni. Meglátod, még évek múlva is meglesz!
    Ha meg is őrizte, ha meg is maradt, Ida azonban évek múlva nem láthatta, mert akkor már az Óceán választotta el őket.
    Bandi, azon a Húsvéton máshová nem ment locsolkodni,
    ottmaradt Idáéknál, és nézte az odaérkező locsolókat.
    Jöttek is, egymásnak adva a kilincset, noha ez most nem ideillő mondás, mert a kiskapu is, az ajtó is nyitva volt, egyik kilincsét sem kellett tehát megfogni.
    A gyerekek jöttek, elmondták a locsolóverset, meglocsolták Erzsi nénit és Idát, elrakták az aprópénzt, a piros tojást, és amit még kaptak. Ha süteménnyel vagy kaláccsal kínálták őket, mindjárt a szütyőket tartották, mondva, hogy enni nem kérnek, mert már sokat ettek.
    A nagyobbacska fiúk rosszabbul jártak, ők pénzt már nem, bort pedig még nem kaptak.
    A legénykorban lévőket és a néhány felnőtt szomszédot leültették „pár percre”, megkínálták, és szépen megvendégelték őket, sonkával, kolbásszal, tojással, meg borral.
    Így ment ez, egészen a nagymisére hívó harangszóig. Ami ezen a napon, - a locsolkodás miatt, - nem 10 órakor, hanem 11 órakor kezdődött.
    Bandinak nagyon tetszett, hogy nem csak a kisfiúk és a kamaszkorúak, hanem a legények, sőt a meglett korú emberek is elmondták a locsolóverset.
    Az egyik, legényekből álló társaságnál valami feltűnt Bandinak. Az egyik fiú, - akit a többiek Józsinak szólítottak, - egész ottlétük alatt állandóan őt figyelte, és le nem vette róla a tekintetét.
    Másodikat harangoztak. Miklós bácsi megszólalt:
    - Na, most már szedjük össze magunkat, és induljunk, nehogy elkéssünk.
    Elindultak.
    Útközben Ida megkérdezte Bandit:
    - Mit szólsz a locsolkodási szokáshoz?
    - Tényleg szép szokás! Nekem nagyon tetszett.
    - És ahhoz mit szólsz, hogy milyen sok locsolóm volt?
    - Hát, az nem annyira tetszett, és volt valami, amit nem szívesen láttam.
    - Mi volt az? Hiszen igazán mindenki szépen viselkedett.
    - A kisfiúk nagyon tetszettek, már kora reggel felfigyeltem az egyik csoportra, amelyikben a gyerekek a kapott ajándékok elosztásáról tárgyaltak. De nagyon nem tetszett az, ahogy az a Józsi nevű legény viselkedett.
    - Hogy-hogy? Hiszen egész idő alatt egy szót sem szólt. Ez nekem is feltűnt, mert máskor nagyon is bőbeszédű.
    - Nekem meg az tűnt fel, hogy egész idő alatt csak engem figyelt, méghozzá olyan tekintettel, mintha fel akart volna nyársalni.
    - Hát, ezt én nem vettem észre, de megértem a viselkedését. Amikor 3 éve, a nyaralásból hazamentél, apámékat is
    - megkereste, és ellened próbálta uszítani őket. Apámék akkor, természetesen elutasították, de tavaly óta ennek ellenére, mégis sokat sündörög körülöttem.
    - Akkor már értem, miért nézett rám olyan haragosan. Biztosan nem tetszett neki, hogy annyi év után egyenesen itt talált nálatok.
    - Az biztos! De az is biztos, hogy ha neki meg is van az oka a haragra, neked bizony semmi okod a féltékenységre Bandi. Hányszor mondjam el, hogy nincs az Úristennek olyan teremtménye, akivel szóba állnék mióta elhatároztam, hogy én csak a te feleséged leszek, vagy senkié. Elárulom, hogy erre meg is esküdtem. Persze, csak saját magamnak.
    - Idácskám, nagyon megnyugtattál, el sem képzelheted, hogy most milyen boldoggá tettél engem
    - Akkor örülök, hogy elmondtam neked a fogadalmamat..

    Mise alatt Bandi úgy érezte, soha életében nem imádkozott olyan forrón, őszintén és szívből, mint most kettőjükért.
    Mise után odament Idáékhoz.
    - Erzsike néni, nagyon szépen köszönöm a meghívást és a vendéglátást, nagyon örülök, hogy itt tölthettem a Húsvétot, de most már el kell búcsúznom.
    - Ne tegyed fiam, úgy gondoltuk, hogy ma is nálunk ebédelsz.
    - Köszönöm, de nem lehet, sietnem kell haza, megígértem édesanyámnak, hogy húsvét hétfőn már otthon, velük fogok ebédelni.
    - Megértem fiam, mi is köszönjük neked a látogatást, és mi is örültünk hogy velünk voltál a húsvéti ünnepen. Hát akkor Isten veled.
    - Isten velük!

    Bandi külön is elköszönt Idától.
    - Idácska, nagyon köszönöm neked ezt a felejthetetlen
    húsvétot.
    - Számomra is felejthetetlenül szép volt, és nagyon sajnálom, hogy máris el kell menned, de megértem. Hát, Isten veled Bandi, vigyázz magadra, és írj minél előbb.
    - Isten veled Idácskám, és nyugodj meg, vigyázok magamra. Azt is megígérem, hogy azonnal írok.

    Soósék is hiába marasztalták Bandit, - mennie kellett.
    Felkötötte a csomagtartóra a reggel becsomagolt holmiját .El akart köszönni, amikor Rozi néni megszólalt:
    - Becsomagoltam egy kis útravalót, de ne az úton egye meg, vigye haza, kóstolják meg otthon is a mi húsvéti eledeleinket.
    - Nagyon szépen köszönöm Rozi néni, de ne tessék ezt csinálni.
    - Ne köszönje, csak vigyázzon rá az úton, otthon pedig egyék meg jó étvággyal.
    Bandi, a bicikli kormányára akasztotta Rozi néni csomagját, aztán elköszöntek, és elindult hazafelé.
    Rozi néni még utána szólt:
    - Aztán vigyázzon az úton magára is, meg a csomagokra is! Ne hajtson gyorsan!
    - Vigyázok, és lassan megyek!
    De nagyon is gyorsan ment. Nem azért mert sietett a miatta késői ebédre, hanem mert olyan jó hangulatban volt, hogy akarva akaratlanul is, sebesen tekert.
    Alighogy leszállt otthon a bicikliről, üdvözölték családtagjai, és azonnal asztalhoz ültek. Ebéd közben, felváltva kérdezgették Bandit, és kíváncsian, érdeklődve hallgatták a beszámolóját.
    Ebéd után pedig elnézést kért, és elköszönt, mert tanulnia kellett. Előbb azonban még levelet írt Idának.

    1955 ápr. 10

    Drága Idácskám!

    Látod, azonnal írok.
    Nem is lennék képes, arra, hogy azonnal le ne írjam, micsoda élmény volt nekem, a nálatok és veled töltött ünnep.
    A levélben, - amelyikben írtad, hogy nem fogom megbánni, ha elmegyek, - még nem gondoltam, hogy ilyen szép élményekben lesz részem.
    Nagyon igazad volt, nem bántam meg! Nagyon szép húsvéti szokásokat ismertem meg, de nekem az esett legjobban, hogy saját szádból hallottam a számomra legtöbbet jelentő kijelentésedet: „ vagy az én feleségem leszel, vagy senkié”…-
    Mivel én is azt vallom magamról, biztos vagyok benne, hogy minket, senki és semmi, soha nem választhat el egymástól.
    Most is megismétlem, ne várjunk túl sokat, házasodjunk össze mielőbb, még ebben az évben.
    Lakásunk biztosítva lesz a szüleimnél, keresek már annyit, amiből szerényen, de meg tudunk élni.
    Megírom azt is, hogy te tanulhatnál. Nem kell neked orvosi vagy tanári diplomát szerezni, annyi más foglalkozás van, amihez kevesebb tanulás és idő is elég, ha kedved van hozzá.
    Azt is megmondom, hogy szerintem elsősorban azért kellene tanulnod, hogy ne legyen kisebbségi érzéseid, ha a feleségem leszel. De hidd el, ilyet akkor sem kellene érezned, ha nem tanulnál tovább.

    Drága Idácskám! Belőled a szépséged mellett sugárzik a tisztesség, a jóság és a szeretet.
    Ez önmagában is elég, nekem is, másoknak is. De legyen úgy, ahogy te akarod, tanulj tovább…-
    Nem panaszkodom, de rám megint nehéz napok és hetek várnak. A munka és a sportolás mellett nagyon sokat kell tanulnom, helyesebben mondva nagyon sok tanulás mellett kell dolgoznom és sportolnom. De fiatal vagyok, erős és egészséges, biztosan kibírom. Azért is, mert tudom, hogy mindezt már kettőnkért teszem….-
    Forró szeretettel és sokszor csókollak:

    Bandi

    1955 máj. 12

    Kedves Ida!

    Kezdesz már erőszakos lenni, megint arra csábítasz, hogy menjek el hozzátok a búcsúra.
    Elmegyek szívesen, de lehet, hogy csak 1 napra, és arra is csak azért, hogy veled találkozzam. Hidd el, gondolatban így is állandóan veled vagyok.
    Írod, hogy nem szégyelled a paraszti munkát, meg szereted is a földet, és az állatokat is, de nem szeretsz a Tsz.- brigádban dolgozni. Méghozzá azért nem, mert van ebben a női brigádban két olyan csúnyaszájú asszony, akiknek szájából egész nap ocsmányságokat, meg káromkodást hallasz. Ha meg rájuk szól valaki, azzal azonnal elkezdenek gorombáskodni.
    Elhiszem, hogy így van, de erre csak azt mondom, ne törődj velük. Az ocsmány és káromkodó szövegeiket engedd el a füled mellett.
    Ezzel kapcsolatban megírom még az én véleményemet és elképzelésemet.
    Idácskám!
    Neked azért is jó lesz majd tanulni, hogy kiválhass az ilyen, a hozzád nem való környezetből. Én, nem becsülöm le a paraszti munkát, nem nézem le azokat, akik azt végzik, de szívesebben képzellek el téged egy óvodában, ahol gyerekekkel foglalkozol, vagy egy kórházban is, ápolónőként.
    Te olyan kedves és jószívű vagy, hogy biztosan jól bánnál a gyerekekkel, vagy a betegekkel.
    De ezekről is beszéltünk már, és beszélünk még személyesen is.
    Idácskám!
    Ezzel a levélírással pihentem is egy kicsit tanulás közben, és felüdültem, mert gondolatban végig együtt voltam veled:

    Bandi
    Beka Holt kedveli ezt.
  • oregharcos
    F Szabó Mihály: ESTHARANG
    IV. rész.

    FALUSI KARÁCSONY.

    A falu ünnepei közül mindig kiemelkedett a karácsony.
    Egyrészt, mert az egész évi kemény munka után, nemcsak ünnepet, hanem pihenést is jelentett, - persze nem a háziasszonyoknak! –
    Másrészt a karácsonyt bármelyik valláshoz tartozók is megünnepelték, mert mindenki egyformán a szeretet ünnepének tartotta.
    Így aztán a karácsonyhoz nagyon szép és tartalmas népszokások is fűződtek.
    Bandi, már december 23.-án megérkezett Soósékhoz.
    Külön szerencséje volt, hogy éppen Soóséknál kapott szállást, mert Pista bácsi, - nagy mesemondóhoz illően, - kérés nélkül elmondta neki az ottani karácsonyi szokásokat.
    - Tudod Bandi öcsém, a karácsony ünneplésére a legtöbb családnál, hetekkel korábban kezdődnek az előkészületek.
    A gyerekek készülnek a legnagyobb igyekezettel és a legnagyobb izgalommal, ami ugye érthető.
    Készülnek a betlehemek, egy-egy kisebb-nagyobb templom formájában, pakondekliből vagy fából, gazdagon és színesen díszítve. Egyik belsejéből sem maradhat ki a Szent Család, a körülötte a hódoló emberekkel és állatokkal.
    Készültek a karácsonyi csillagok is.
    A süldő legénykék nagyon ügyesen és sok munkával már belülről világító és több méterre is mozgatható csillagokat is tudtak csinálni.
    A betlehemesek és a csillagosok, elkészítették a családjukban megtalálható csizmákból, kucsmákból, bekecsekből és báránybundából, subából a karácsonyi öltözetüket, ( vagyis a jelmezüket ).

    Közben, szorgalmasan tanulták, próbálták a szerepeiket.
    Persze, az előkészületekben szívesen besegítettek a felnőttek is. Ők, sokszor, - gyermekkorukra emlékezve, - jobban élvezték az előkészületi munkákat, mint maguk a gyerekek.
    A karácsony előtti napig, minden elkészült, minden szerepet és éneket megtanultak, begyakoroltak.
    El ne felejtsem megemlíteni, hogy kántálni legalább a
    szomszédokhoz majdnem mindenki elment.
    A karácsonyi vacsorát pedig minden családban ünnephez terített asztalnál fogyasztották el. Itt a mi vidékünkön az asztalról nem maradhatott el a „bobájka” ( mákos guba ) a káposzta leves, és a kőttes mákos meg diós kalács. Most is összefut a nyál a számban, ha arra gondolok, amit az
    Édesanyám sütött.
    - Pista bácsi meséje nagyon felkeltette a kíváncsiságomat. Alig várom a holnapi napot, hogy a valóságban is találkozzam ezekkel a szép szokásokkal.
    - Na, de legalább kántálni te is elmégy Pityuval meg a társaival, ugye?
    - Igen. Ezt már meg is beszéltük Pityuval, meg a barátaival. Elmegyünk mindegyikük családjához.
    - Na. meg a te leendő családodhoz is… – szólalt meg Pityu, kicsit csipkelődő hangon.

    Aztán, végre, végre, eljött a Szent Este napja!
    A kisebb gyerekek már kora délután elindultak a betlehemmel, vagy a csillaggal, vagy csupán csak énekelni.
    Ezt követően pedig egymást váltották a kisebb-nagyobb csoportok, és hangzottak el a következő mondatok:
    - Szabad-e bejönni a betlehemmel?!
    - Szabad.
    - Szabad-e bejönni a csillaggal?
    - Szabad.
    A csak kántálók nem kérdezték, hogy szabad-e énekelni. Odamentek, - a többnyire kicsit megnyitott ablakok alá, - és hangosan elénekelték a betanult karácsonyi éneket. Azonnal behívták őket.
    - Gyertek be gyerekek! Gyertek!
    Így kezdődött, aztán kora délutántól az éjféli miséig énekszótól volt hangos az egész falu.
    A betlehemmel betérők szebbnél-szebb pásztorjátékokat adtak elő a háziaknak, rendszerint a nagyszobában.
    Volt olyan csoport, amelyikkel járta a falut a Szent Család is, - amelyikben Mária mindig valamelyik betlehemes fiú lánytestvére volt.
    Nem a legnagyobb, de a legérdekesebb szerepe az „Öregnek”volt.
    Ő, mindent félreértett, vagy sok mindent meg se hallott, így aztán a bibliai jelenetek mellett, szórakoztató és mulatságos jelenetek is tarkították az egyébként nívós, vallásos tartalmú pásztorjátékokat.
    A „műsor” után a háziak nem feledkeztek meg az ajándékozásról.
    A kisebb gyerekek aprópénzt, és süteményt kaptak. A pénzt az egyik gyerek gondosan eltette, és a végén elosztották egymás között.
    Ez lett a sorsa a külön zacskóban összegyűjtött süteményeknek és kalácsoknak is.
    A süldőlegényeket már egy-egy pohár borral is meg-megkínálták.
    A felnőtt legényeket és férfiakat pedig asztalhoz ültetve traktálták.
    Majdnem mindegyik betlehemes csoport a következő szép énekkel búcsúzott:
    - „Isten áldja meg e háznak gazdáját, töltse minden jóval kamaráját…”-
    A csillagosok belépő éneke is jellegzetes volt:
    - „Napkeleti bölcsek ó nézzétek, mi fényes csillaga lett az
    égnek.
    Örvendjünk, vigadjunk Máriával
    A szent angyalokkal és a pásztorokkal”…

    Bandi Pityuval és másik két falusi barátjával állt Idáék ablaka alá, és énekelte boldogan:
    „ Mennyből az angyal, lejött hozzátok pásztorok”…
    „ Dicsőség, mennyben az Istennek, békesség, földön az
    embernek”…

    - Mit érezhet most Ida, aki az ablak belső oldalán hallgatja az énekünket, és hall engem is? - kérdezte saját magától Bandi.
    - Jöjjenek beljebb…
    - Gyertek beljebb! Gyertek csak, ..Köszöntsük egymást egy-egy pohár borral,- mondta Miklós bácsi.
    - Csak, előbb egyenek valamit, hogy legyen mire inni a békességet jelképező pohárból. - mondta Erzsi néni.
    - Köszönjük, enni nem kérünk Erzsi néni, hiszen egész este ettünk Pityuéknál, meg ahová eddig betértünk kántálni, ott is mindenhol. De, jól fog esni a bor, nem éhgyomorra. isszuk Időnk se nagyon van már, rögtön indulni kell az éjféli misére.

    Miklós bácsi megtöltötte az Ida által behozott poharakat, köszöntötte a fiukat, és kiitta a poharát.
    Majd térült, fordult, aztán bejött egy szépen kipucolt és feltöltött viharlámpával.
    - Hát akkor induljunk!
    - De Miklós bácsi, minek tetszik hozni ezt a viharlámpát, hiszen van világítás. Ég a villany az egész utcában?
    - Van, van, villany az van, …de gyerekkoromban mindig lámpásokkal vonultunk szép sorban az éjféli misére, mert úgy kell. Azért hozom, nem azért, hogy világítson.
    Azt gondolom, tán’ még az Úristen is hiányolná a viharlámpát, ha most nem látna egyet sem.

    De láthatott! Több öregember kezében is ott volt a misére menet a viharlámpa.
    Csakúgy, mint valaha régen!
    Bandi és Ida egymás mellett mentek. Lábuk alatt ropogott a hó, leheletük apró fellege még a félhomályban is jól látszott.
    Hideg volt.
    De ők úgy csinálták, hogyha már nem foghatják egymás kezét állandóan, legalább néha-néha véletlenül összeérintették a kezüket.
    Ez aztán még a szívüket is felmelegítette.

    Az éjféli mise után Bandi hazáig kísérte Idáékat, de a kapuban elköszönt, és gyors léptekkel sietett Soósékhoz.
    Rozi néni azonnal vacsorához hívta, - de ugyanúgy, mint Pityu, - most ő sem kért vacsorát.
    - Köszönöm, de tegnap egész délután, és az este is olyan sokat ettem, hogy nem vagyok éhes, csak fáradt, és álmos. Inkább lefeküdnék.
    - Jól van Bandi, feküdjön le, de holnap még velünk reggelizik, ugye?.
    - Köszönöm, a reggelit szívesen elfogadom, jól fog esni, és Pista bácsi is biztosan mesél valamit reggeli közben.

    Úgy is lett!
    A reggelinél Soós Pista bácsi kiegészítette a - Bandi által már részben megismert - karácsonyi szokásokat, néhány más régi téli falusi szokással.
    - Az én fiatal koromban, falun, mi is megünnepeltük az újév első napját. De nem úgy ám, ahogy mostanában szokás.
    - Hanem hogyan?
    - Hát, ….ha nem volt éppen hóvihar, vagy nagyon rossz idő, a legények – kettő-három együtt – már kora délután elindultak gulyát téríteni.
    - De Pista bácsi, annyit én is tudok, hogy a gulyát kora tavasszal hajtották ki, és késő ősszel hajtották be, térítették haza, nem újévkor.
    - Hát, nem is a legelőről térítették haza a jószágot, hanem az óévből hajtották át az újévbe.
    - Igen??? Az, egészen más. És, hogyan csinálták?
    - Hááát, …a legények bundában, kucsmával a fejükön bementek az udvarra. Ha volt, ment velük a puli is. Ha nem volt, akkor nem. Ugye. A bőrszíjból és nem ám madzagból font színes karikás ostorral meg durrogtattak fenemód. Térítésre uszították a pulit. Ha volt, ugye?... Ha nem, akkor meg nem. Bementek a marha istállóba, jó nagyokat suhintottak az ökrök, tehenek meg a borjak farára, hogy elűzzenek minden betegséget. Aztán pedig a legények a gazda hívására bementek a házba.
    - Bevitték magukkal a pulit is?
    - De be ám! Ha volt! Ha meg nem, nem. Hiszen egy jó pulinak nagyobb tisztelete, meg tekintélye volt, mint egy rossz pásztornak, vagy rossz gulyásnak.
    A gazdaasszony aztán odabent jóféle pogácsával, esetleg disznótoros maradékkal, a gazda meg pálinkával vagy borral kínálta az „újévi gulyásokat”. Megköszönte a jószágainak és a neki szóló jókívánságokat. Persze, a pulinak is, - ha volt, - mindig jutott valamilyen ebédről maradt finom falat, hát az is kapott.
    Bizony előfordult, hogy egyik-másik „gulyáslegény” az utolsó háznál nem tudott már bánni a karikás ostorral. Ezért, ilyenkor inkább hazamentek. Nem volt gond a hazatérés, mert a puli, - ha volt, - mindig hazatalált. Az, mindig tudta az utat, mivel ő sosem ivott.
    - Meddig tartott ez a gulya-térítgetés?
    - Hát az esti harangszóig, utána a gazdák, és a gazdaasszonyok, meg a gulya-térítő legények is elmentek év végi hálaadásra.
    - Kivéve azokat, akiket már az esti harangszó előtt vezetett haza a pulijuk. Ugye, ha volt. Az ilyen legényt pedig be se engedték volna a templomba.
    A falu papja az éjféli hálaadást, a gulya-térítés miatt késő esti órákra tette. Különösen, ha neki is voltak marhái, vagy, volt legalább egy borja, tehene az istállóban.
    - Nagyon szép szokás lehetett ez is, Pista bátyám.
    - Az volt. Lehet mondani. Volt ilyen szép téli szokás több
    is, de ha most mind elmondanám, lemaradnál az Idáéknál készülő ebédről.
    - Hát, azt azért nem szeretném, pedig szívesen hallgatnám
    Pista bácsi meséjét azokról is.
    - Talán lesz még rá módunk az életben. Meglátjuk fiam. Majd meglátjuk. Majd meglátjuk.

    De nem látták meg!
    Sajnos, nem így történt.
    Akkor, a jelenlévők egyike sem gondolta még, hogy nem lesz rá lehetőség! Nem találkoznak soha többé!

    Mesélés közben, ahogy telt az idő, Bandit kezdte izgatni, hogy milyen lesz majd Idáéknál a karácsonyi ebéd.
    Nem az, hogy mi kerül az ünnepi asztalra, hanem, mi történik az ebédnél, vagy ebéd után.
    Elbúcsúzott hát Pista bácsiéktól.
    A mise alatt is leginkább az ebéden járt az esze.
    A prédikációra is csak azért figyelt fel, mert a pap nagyon szépen beszélt a szeretet ünnepéről, meg a szeretetről, amibe Bandi szerint bele tartozik a szerelem is.
    Vagy, ki tudja?

    FORDULAT.

    Mise után Miklós bácsi – Bandi és Ida bánatára, - magához hívta Bandit. Együtt mentek hazafelé, Idáéktól lemaradva.
    Beszélgettek.
    Pontosabban csak Miklós bácsi beszélt, - egész úton, megállás nélkül, méghozzá nagyon komolyan.
    - Tudod Bandi fiam, - ha meg nem haragszol, hogy már korábban letegeztelek, és így szólítalak, - nem olyan egyszerű az élet. Fiatalon csak azt érezzük, hogy szeretünk élni. Aztán jönnek a gondok, bajok, meg a nem várt események és hiába küszködünk, semmi nem úgy történik, ahogyan mi elképzeltük. Vagy ahogyan mi szeretnénk. Nem árt ha te is gondolsz erre.
    - De Miklós bácsi, milyen nem várt eseménnyel kellene nekem számolnom?

    Miklós bácsi hallgatott. Bandi meg gondolkodni kezdett, de csak addig jutott el, hogy Miklós bácsi már nem csak tegezte, hanem Bandi fiamnak nevezte.
    Nagy előrelépés volt. És, jólesett neki, hiszen, nagy fordulatnak tekinthette.
    Miklós bácsi aztán némi szünet után folytatta a mondókáját.
    - Megmondom őszintén, sokat beszéltünk mostanában a feleségemmel arról, hogy hova is tegyük a te közeledésedet a mi lányunkhoz.
    - Miklós bácsi, én is őszintén és sokszor megmondtam már, hogy nekem komoly szándékaim vannak Idával. Tessék ezt nekem elhinni.
    - Tudom én,…tudom, hogy megmondtad, de mi is, többször is megmondtuk, hogy amíg tanulsz, nem lenne szerencsés összeházasodnotok. Hanem, ne is beszéljünk most erről tovább, inkább folytassuk majd otthon ebéd után.

    Bandi, nem erőltette. Másról kezdtek hát beszélgetni, hazáig.
    A ház kapujában Idáék kutyája ugrott elő. Néhány vakkantással köszöntötte Miklós bácsit, és most már Bandit se ugatta meg.
    Elfogadta őt.
    - Nahát, már itthon is vagyunk.
    - Hála Istennek! Akkor megyek melegítem az ebédet. - mondta Erzsi néni, - és azonnal a konyha felé kanyarodott.
    - Jól van, ti csak készítsétek az ebédet. Én, megnézem a jószágokat, és teszek eléjük valamit. Bandi fiam, velem tartasz? Gyere, nézd meg te is a jószágaimat. Úgy se láttad még.

    Bandi, életében nem volt még istállóban, kíváncsian lépett hát be Miklós bácsi után, ahol a zajra a tehenek meg egy borjú néztek vissza rájuk.
    - Nna, mit szólsz hozzá? Szépek ugye?
    - Szépek, de, hogy-hogy csak két tehén meg egy borjú van ebben a hatalmas istállóban?
    - Jaaa fiam, valamikor nem ennyi volt. Tele volt ez is, meg a lóistálló is, most meg sajnos majdnem üres.
    De tudod, behajszoltak bennünket a TSZ.- be. Más most az életünk, dolgozunk szakadásig, de nem magunknak gazdálkodunk.
    - Ehhez, én nem tudok hozzászólni.
    - Nem baj fiam, ne is szólj. Menjünk inkább ebédelni.

    Erzsi néni, már a pitvar ajtóban várta őket:
    - Nnna végre! Ott van a hokedlin a lavór, szappan, törülköző, mossatok kezet, aztán üljünk asztalhoz. Addig beszélgettek, míg kihűl az étel.
    Bandi ugyan vonakodva, de mégiscsak megmosta ugyanabban a vízben a kezét, majd megtörölte és leült Ida mellé.
    Erzsi néni behozta a levest.
    Biztosan jó volt, és különleges az ebéd, de Bandit most nem az foglalkoztatta. Várt az ebéd utáni fontos beszélgetésre.
    Miklós bácsi hamarosan el is kezdte.
    - Mondtam az úton, hogy sokat beszéltünk mostanában a feleségemmel arról, hogy mi lesz veletek? Én most is azt mondom, meg kell várni, amíg befejezed a tanulást, és ha még akkor is mindketten úgy gondoljátok, hát nem bánom, házasodjatok össze. Megesküdhettek.
    Erzsi néni, átvette a szót:
    - Én meg már sokszor mondtam, és most is azt mondom, hogy nem való egy falusi lány városi házba, legfeljebb cselédnek. De mi, ott azért még nem tartunk.
    - Erzsi néni kérem, ne tessék ilyet még gondolni se, nemhogy mondani. Én, szeretem Idát,vele szeretném leélni az életemet, és elhatároztam, hogy feleségül veszem.
    - Mi, elhisszük ezt neked, de azon nem tudunk változtatni, hogy te fiam még tanulsz. Nem vagy kész ember. Várjatok, amíg befejezed a tanulmányaidat. – mondta Miklós bácsi.
    - Várjunk, várjunk,…- dohogott Bandi, csalódottan, - de miért külön-külön? Várhatunk együtt is, mint házastársak. Nem?
    - Nahát, ez az, amiről nem tudhatjuk, hogy milyen lenne, és mit hozhatna az a házasság. Várjatok csak szépen az esküvővel tovább. Ráértek, fiatalok vagytok. Van idő.
    Mért kell sietni?

    Bandi, nem hitt a fülének. Ida szülei ugyan hangsúlyozták, hogy várjanak, de talán maguk is úgy gondolták, hogyha most nem is, később mégis összeházasodhatnak.
    Ő ezt is jó fordulatnak tekintette.
    Gondolatát megerősítette Miklós bácsi, amikor kerek-perec kimondta, hogy mire gondolnak.
    - Bandi fiam, levelezzetek és találkozzatok, amikor az időd engedi, így könnyebben ki tudjátok várni, míg eljön az idő, amikor megesküdhettek. Akkor aztán, nagy lakodalmat csapunk az én Ida lányomnak.
    - Én meg szép mennyasszonyi ruhát szerzek addigra neki, - mondta Erzsi néni.
    - Örülök, hogy megengedik, hogy levelezzünk, és találkozzunk. Nagyon köszönöm Erzsi néninek is, és Miklós bácsinak is.
    - Ne nekünk köszönd fiam. Köszönd az Úristennek, hogy felnyitotta a szemünket, és megláttuk, hogy te milyen tisztességes, rendes ember vagy.
    - Bizony Miklós bácsi, megköszönöm én ezt az Istennek is. De most már mennem kell. A szüleim, és a testvéreim is azt kérték, hogy ne menjek későn haza, legyen egy kis időnk beszélgetni velük is.
    - Menjél fiam, menjél, nem tartóztatlak, de nagyon vigyázz az úton magadra. Ismeretlenül is üdvözöljük a szüleidet.

    Ida,csak a kapuig kísérte Bandit.
    Alkonyodott már, ha az égen nem is gyúltak ki még a csillagok, a kapu előtt felragyogott szemükben négy gyönyörű csillag.
    - Isten veled Ida!
    - Isten veled Bandikám! Írjál, amilyen gyakran csak tudsz.
    - Igen, Úgy lesz.

    Ida könnyes szemmel, könnyes arccal indult vissza a házba.
    Bandi pedig egész úton arra gondolt, és otthon is elmondta, hogy ez a karácsony volt eddigi élete legszebb karácsonya.
    Tele volt a szíve!Szeretettel, szerelemmel, boldogsággal.
    Ennél szebb már csak az lehet, amikor Idával, mint a feleségével ünnepelhetik majd együtt a karácsonyt.
    Nem gondolt, - nem is gondolhatott!! - arra, hogy ez, soha nem következik be, nem engedi meg a kegyetlen Sors.
    A sorsuk.

    BOLDOG VÁRAKOZÁS:

    Mindketten nagyon örültek annak, hogy megváltozott Ida szüleinek véleménye.
    Ettől kezdve boldogan, felszabadultan, és talán több türelemmel várták a távolinak tűnő nagy napot, amikor végre-végre összeházasodhatnak.
    A levelezésük folytatódott.
    Bandi, ha ritkábban is, de rendszeresen írt, Ida pedig minden levelére válaszolt.

    1955 dec. 28

    Kedves Ida!

    Őszintén, és nagyon boldogan írom le, hogy életem eddigi legszebb és legboldogabb karácsonyát töltöttem a faluban és nálatok.
    Sok szép karácsonyi szokást ismertem meg, és éltem át.
    De a legjobban annak örültem, és az tett igazán boldoggá, hogy megváltozott a szüleid véleménye.
    Megengedik, hogy levelezzünk, és találkozzunk is, amikor az időnk megengedi….-

    Ilyen érzésekkel várom az új évet, és remélem, hogy 1956 lesz életünk legszebb éve!
    Elhozza szerelmünk beteljesedését, végre összeházasodhatunk, és végre boldogan élhetünk együtt, amíg a halál el nem választ bennünket.
    Szeretettel ölellek:
    Bandi

    1956 jan 08

    Kedves Ida!

    Köszönöm az újévi üdvözlő lapodat, a jókívánságaidat.
    Nagyon rám fér a jókívánság, mert az egyetemen megkezdődtek a fél évi vizsgák.
    Nekem most 6 vizsgát kell letenni.
    A mai napon volt az első. Hála Istennek, jelesre sikerült!
    Ennek azért is örülök, mert a további vizsgáknál ha a vizsgáztató látja a jó jegyet, könnyebben ad ő is ugyanolyat…-

    Köszönöm, hogy drukkolsz nekem! Remélem, a többi vizsgám is időben és jól sikerül majd…-
    Sajnos, a vizsgaidőben kevesebbet írhatok, de biztos vagyok benne, hogy ezt megérted, mert tudod, hogy mostmár érted is tanulok és dolgozom.

    Szeretettel üdvözöllek: Bandi

    1956 jan. 15

    Kedves Ida!

    Most csak röviden írok, és tájékoztatlak arról, hogy további két vizsgát tettem le, méghozzá mindkettőt jelesre!...-
    Bevallom, nagyon fáradt vagyok, pedig a vizsgaidőszakban nem is dolgozom, nem is sportolok, csak tanulok.
    Legközelebb többet írok, most forró szeretettel csókollak:
    Bandi

    1956 jan. 31

    Kedves Ida!

    Megvolt az oka, hogy 2 hétig nem írtam. De megvolt az eredménye is, mert túl vagyok az összes fél évi vizsgámon. És képzeld, minden vizsgám jelesre sikerült!
    Most azt remélhetem, hogyha a félévi bizonyítványom ilyen jó, akkor könnyebben lesz, lehet, ugyanilyen a következő félévi is.
    Jajistenem, milyen sok van még hátra addig, amikor majd megkapom a mérnöki oklevelemet.
    Te tudod, hogy annak majd együtt örülünk!

    Szeretettel és sokszor csókollak: Bandi

    Utóirat: Milyen érdekes, leírom, hogy sokszor csókollak, de csak a fényképedet csókolhatom meg.

    1956 febr. 18

    Kedves Ida!

    Most megint hosszú ideig nem írhattam, mert készültem egy országos sportversenyre.
    Budapesten volt a válogató és 2 nappal később Szolnokon a döntő.
    Én lettem az első!
    Mikor a nyakamba tették az érmet tartó szalagot, arra gondoltam, hogy m ilyen jó lenne, ha ezt Te is láthatnád!
    Ugyanez jutott eszembe másnap, amikor a Sportújságban a saját képemet láttam…-
    Így bizony. Így élek.
    Tanulok szorgalmasan, dolgozom lelkiismeretesen, és sportolok kitartással.
    De most már szívesen teszem, hiszen nemcsak magamért hanem érted is, mert remélem minden úgy lesz, ahogy már többször megbeszéltük, és elterveztük.
    Persze csak akkor, ha továbbra is, te is úgy akarod! Kettőn áll a vásár…
    Idácskám, maradj jó és hűséges kislány! Én is maradok szeretettel, és csókollak ezerszer:
    Bandi

    Itt most megállok egy kicsit a történet leírásával, és idézek néhány sort Bandi előző két leveléből:
    „ Remélem, hogy 1956 lesz életünk legboldogabb éve!”
    „ Szorgalmasan tanulok, lelkiismeretesen dolgozom, és kitartással sportolok”.
    A levelet író fiatalember igazán megérdemelte volna, hogy 1956 hozza el számukra a boldogságot, - de pont az ellenkezője történt.
    1956 megnyomorította az életüket, összetörte a szívüket,
    minden tervüket, és minden reményüket.
    A történet főszereplőinek az átlagosnál nagyobb emberi értéke, és egymás iránti őszinte szerelme sem volt elég ahhoz, hogy szerelmük beteljesedjen, s elérjék a várva-várt boldogságot.
    Megakadályozta azt 1956, - pontosabban annak az évnek politikai eseményei
    Az akkori politikai helyzet, megnyomorította az életüket.

    1956 márc. 12

    Drága Ida!

    Igazán kedves vagy, azt kéred, hogy töltsem a faluban a húsvéti ünnepeket. Azt írod, nem fogom megbánni, ha azt teszem, mert kedves szép élményekben lesz részem.
    Nekem, a kedvesnél is kedvesebb, a szépnél is szebb élményt jelent, ha veled találkozhatok, és ha együtt lehetek veled.
    Ezért, köszönöm a meghívást, és okvetlenül el is megyek.
    Sajnos, csak rövid időre, az ünnepnapokra. Még azt is nehéz lesz megoldanom, hogy húsvét-hétfőn is ott lehessek, de megoldom valahogy.
    A várva-várt viszontlátásig sok szeretettel csókollak:
    Bandi
    Beka Holt kedveli ezt.
  • oregharcos
    F Szabó Mihály: ESTHARANG
    III. rész

    IX. FEJEZET
    SZÜRETI MULATSÁG:


    Bandi örömmel és kíváncsian várta a napot, amelyről Ida írt! Örült a meghívásnak, örült, hogy találkozni fognak.
    Kíváncsi is volt, mert eddig soha életében nem vett részt falusi bálon. Sokat várt attól.
    Várhatott is, mert Idáék falujában a régi hagyományos szokások szerint tartották meg. Persze, azért most igazodni kellett a falu jelenlegi helyzetéhez.
    Bandi úgy gondolta, legalább egy nappal előbb megy el a faluba.
    A szállással azonban gond volt.
    Idáéknál még nem szállhatott meg, Koszta tisztelendő úrék pedig azokban a napokban tele voltak vendégekkel.
    Eszébe jutottak azonban Soósék.
    Velük, a nyaralása alatt ismerkedett meg, és Soós Pityuval, a fiúkkal igazán jó barátságba keveredett. Úgy gondolta, hogy talán megszállhat Soóséknál.
    Jól gondolta, Soósék, nagyon szívesen látták.
    Soós mama, Rozi néni színlelt sajnálkozással és a következő szavakkal fogadta:
    - Ejnye-ejnye Bandi, hová lett a nyáron felszedett jó színe?
    Egészen megfonnyadt és lesápadt az arca a városban.
    Alig ismerek magára.
    Pista bácsi viszont hamarosan megvigasztalta:
    - Nem baj Bandi öcsém, nem várjuk meg a szüretet, maradt még a tavalyi mustból. Te érettségizett, - akarom mondani, - érett ember vagy már. Semmi akadálya, hogy a tavalyi borommal egy kis színt varázsoljunk a Rozi néni szerint megfonnyadt, megsápadt arcodra.
    Vacsora után aztán tényleg elő is került a tavalyi must.
    - Pityu, ne zavarjuk anyádat! Hozzál három poharat. De ne azokat a kicsiket, amikkel a tisztelendő urat, meg a kántor urat szoktuk megkínálni, hanem rendeset, jó, méreteset.
    Pityu bólogatott, majd kiment, és hamarosan visszatért a megfelelő méretű, emberes poharakkal, meg egy jó nagy demizsonnal. Pista bácsi pedig, azonnal töltött a poharakba.
    - Nna, Isten hozott Bandi öcsém! Gondolom, magad is igyekeztél a szüreti Ünnepségünkre.
    - Nem is csak arra! Igaz, Bandi?
    - Tudom, hogy viccelődsz, de így igaz,.Persze, kíváncsi vagyok a szüreti mulatságra is.
    - Azért, maradjunk most csak a szüreti mulatságnál. Az se kutya. Ha igazán kíváncsi vagy rá, milyen, elmondom én neked, hogy milyen volt régen. Még legénykoromban. Mert a mostani, sajnos már nem egészen olyan. Ez már nem az igazi. Sokat változott a világ mindenben, a falusi szokásokban is. Lépést kell tartani. Ugye?
    Így hát, ha nem untatlak, elmondom, hogy milyen volt régen.
    - Dehogy untat Pista bácsi, szívesen hallgatom.
    Pista bácsi előbb jól meghúzta a poharát, - ivott egy nagyot, aztán azonnal töltött másikat is, nehogy egy pillanatig is üresen maradjon a pohár, ami bögrének is beillett, - majd beszélni kezdett.
    - Remélem, tényleg nem untatlak Bandi öcsém, mert sokáig tart, míg mindent elmesélek.
    Tudjátok fiuk, tényleg más volt a világ legénykoromban, és nem azért, mert akkor voltam fiatal, és mindent szépnek láttam. Mások voltak akkor az emberek, meg a világ. A faluban mindenki ismert mindenkit. Mindenki köszönt mindenkinek. Az emberek pedig akkor még szívesen beszélgettek egymással.
    Ünnepnapokon pedig az egész falu, - öregje fiatalja - együtt ünnepelt. A szüreti mulatság, különösen nagy ünnep volt. Kissé kipihentük magunkat a tavaszi és a nyári munkák után, meg egy kicsit örülhettünk is az egész évi munka eredményének.
    Ezért is volt nagy ünnepe a falunak a szüreti mulatság! Akkor, elengedtük magunkat egy kicsit. Most pedig, a TSZ. világban sajnos már nem annyira ünnepelünk, inkább csak a régi szép időkre emlékezünk.
    - De édesapám, azt tessék mondani, milyen volt, amikor még ünnepeltek?
    - Mondtam, hogy a szüreti mulatság a falu közös ünnepe volt. Mindenki a tehetsége szerint kivette a részét az előkészítéséből is, meg a rendezéséből is.
    A kisbíró, az ünnepség előtt 3 napon át, naponta járta a falut, meg a tanyákat és ugyanúgy, mint más híradáskor, megállt a kijelölt helyeken, dobolni. Máma meg már azt se tudják, mi az a dobolás.
    A pergő dobszó után, aztán a kisbíró hangosan felolvasta a hirdetményt. „Közhírré tétetik!! …
    Hivatalosan kihirdettetik, hogy az idei szüreti mulatság e hónap 26.- án délelőtt 9 órakor kezdődik a Hangya Szövetkezet előtt. A szüreti bál pedig ugyanazon a napon, este 7 órakor veszi kezdetét, a Hangya Szövetkezet báltermében.
    A falu minden lakója ez úton kéretik, hogy a szüreti mulatságon részt venni méltóztassék….”
    Aztán megint a pergő dobszó, ugye, majd pedig kackiás elvonulás… Nem ám csak úgy!
    - Érdekes lehetett Ha jól értem, külön választható volt az
    ünnepség, meg a bál.
    - Jól érted öcsém. Úgy volt. Az ünnepségen, ott volt a falu
    lakóinak nagyobb része, sőt még vendégek is jócskán.
    Az ünnepség egyébként, a falut körbejáró felvonulással
    kezdődött.
    A magyar ruhás lányokat virágokkal díszített négy ökrös
    szekerek vitték körbe a falun. A lányok szépek voltak és
    vidáman énekeltek.
    Az ökröket az ünnepi alkalmakra készült szépen faragott
    színes járomba fogták, és azok is szépek voltak, lehet
    mondani.
    A legények egy része, mint testőrség, lóháton kísérte a
    szekereket, másik része pedig szintén lóháton, szabad utat
    csinált a menetnek.
    A legények kifényesített csizmában, hófehér ingre felvett
    mellényben, árvalányhajas kalapban feszítettek.
    Kezükből el nem maradhatott a fokos.
    Látnotok kellett volna azokat a deli legényeket! Azok is
    szépek voltak. Igen. Lehet mondani.
    Szólt az ének.
    A szüreti dalokat éneklő lányokat testőrség, hegedűsök,
    meg a rezesbanda tagjai kísérték. Az éneklésbe pedig
    bekapcsolódtak az utcán és a kapukban bámészkodók is.
    A felvonulás néha órákig eltartott. Utána pedig, a késői
    ebédhez, néhány órás pihenőt tartottak.
    A bál kezdetére a falun körbemenő rezesbanda hívta fel a
    figyelmet. A bálon persze a nagyon öregek, meg a
    nagyon fiatalok nem vettek részt
    A szüreti bálnak elmaradhatatlan eseménye volt a
    „bálkirálynő” megválasztása.
    A táncterem mennyezetére hálók voltak kifeszítve. A
    hálókról pedig szőlőfürtök lógtak. A táncszünetekben
    legények „lopták” a szőlőt, amit pedig gondosan őriztek a
    csőszlányok. Megállították a szőlő tolvajokat, elvették
    tőlük a lopott szőlőt, és kifizettették velük az árát.
    A szőlőt aztán lerakták a saját asztalukra.
    Hajnal felé, amikor a mennyezetről már csak itt-ott lógott
    néhány fürt, a szőlősgazdák megnézték a csőszlányok
    asztalait. Az a csőszlány lett a bálkirálynő, akinek az
    asztalán a legtöbb szőlőt találták.
    Aztán rázendített a zenekar. A következő táncot a
    bálkirálynő járta a legtöbbet lopó tolvaj legénnyel.
    Volt ebben egy kis huncutság is, a kiszemelt csőszlány
    udvarlója több legényt beszervezett, hogy az ő asztalára
    rakják le a mennyezetről leszedett szőlőt.
    A lopott szőlők begyűjtött ára pedig bekerült a bál
    rendezési költségeibe.
    Hát, ilyen volt a bál régen fiuk. De azért, most is
    ilyenforma, ha nem is egészen.
    - Pista bácsi, nagyon köszönöm ezt a szép mesét!
    - Nem mese ez gyermek! Tényleg ilyen volt régen a
    falunkban a szüreti mulatság, és a szüreti bál!
    - A hallottak után, még kíváncsibb vagyok, hogy milyen lesz itt, a holnapi szüreti mulatság és a szüreti bál.
    - Nektek, biztos nagyon jó! Én azonban már el se megyek a bálba, se a feleségem, pedig, ha hiszed, ha nem, - a Rozi néni is volt egyszer bálkirálynő, meg fiatal, ha nem is látszik mostmár rajta.

    Másnap, reggeli után Bandi elment Idáékhoz, hogy majd együtt induljanak a felvonulási ünnepségre.
    Idáéknál nem várt meglepetés érte.
    A kutya ugatására nem Miklós bácsi, hanem Ida lépett ki az ajtón, magyar ruhában. Bandi, mintha földbe gyökereztek volna a lábai, lépni se tudott tovább. Nem tudott megszólalni sem, annyira meglepte a látvány. Csak bámult, mint borjú az uj kapunál.
    Mozdulatlanul nézte Idát, aki bámulatosan gyönyörű volt, és mosolygott, mert látta, hogy mennyire tetszik Bandinak.
    Hát, hogyne tetszett volna!
    Ida olyan szép volt és olyan tökéletes, akár egy népviseleti bemutatóra is elmehetett volna a gyönyörű magyar ruhájában.
    Bandi tetőtől-talpig megnézte, aztán talptól tetőig is, - mert ilyet, ilyen szépet, még soha nem látott, - és érezte, hogy ezt a csodát soha életében nem fogja elfelejteni.
    Ida szépen összefogott, koszorúba font haján hímzett anyagból, színes gyöngyökkel díszített párta csillogott, ami hátul, masniba megkötött széles nemzeti színű szalaggal volt a fejére a erősítve. A masni két szalagja derékig ért.
    A buggyos ujjú fehér blúz is, a nyakánál egysoros vékony nemzeti színű szalaggal volt összehúzva. A blúz puffos ujjait pedig szép két soros nemzeti színű szalag húzta össze.
    A blúz fölött színes gyöngyökből kialakított mintákkal díszített piros szegélyű pruszlikot viselt Ida.
    A lefelé bővülő húzott szoknya alját három soros piros-fehér-zöld szalag díszítette. A szoknyát pedig, az alatta lévő 2-3 alsószoknya ringó bő szoknyává formálta. Ida, szépségesen szép volt benne!
    Minden, ami rajta volt frissen volt vasalva és keményítve. Arca kipirult és ragyogott, mit egy gyönyörű rózsa.
    De, ragyogott Bandi arca is.
    Így, ilyen ragyogó arccal indultak el a Hangya Szövetkezet előtti gyülekezőhelyre.
    Az ünnepi felvonulást Ida szüleivel, de Ida nélkül nézték végig, Soósék kapujában.
    Ida, - a többi magyar ruhás lánnyal együtt, - a virágokkal feldíszített szekéren ült.
    A szekeret a TSZ. lovai húzták, a lányok most is nagyon szépek voltak, és nagyon szépen énekeltek.
    A legények viszont, valamennyien gyalog bandukoltak. Nem volt lovas kíséret, hiszen, a faluban senkinek nem volt már saját lova, amit felcicomázhattak volna és amire felülhettek volna.
    De Bandi nem foglalkozott ilyen problémákkal. Inkább az esti bálra gondolt. A felvonulás a lovas legények nélkül is nagyon látványos volt.
    Szépek és vidámak voltak a lányok, szépek voltak a feldíszített szekerek is, jól és szépen muzsikáltak a hegedűsök is. A legnagyobb feltűnést most is, mint mindig a rezesbanda keltette harsogó trombitáival.
    Szinte az egész falu, a felvonulókat kísérő gyerekek, a kapuban ácsorgó felnőttek, és az előttük székeken ülő öregek is bekapcsolódtak a lányok vidám énekébe.
    Énekelt a falu.
    A felvonulás után Ida szülei és Bandi megvárták Idát, és együtt mentek ebédre Idáékhoz, Ida az édesanyjával, Bandi pedig Miklós bácsival.
    - Miklós bácsi, ilyen szép vidám szüreti felvonulást, még
    életemben nem láttam, sőt elképzelni sem tudtam.
    - Hát még akkor mit szólnál, ha most is olyan lett volna,
    mint az én fiatal koromban,, mert akkor azért más volt!

    Megebédeltek, pihentek egy kicsit, - és készültek az esti szüreti bálra.
    A bálba - Miklós bácsi nagylelkű engedélyével, - együtt mentek Idával, akit természetesen az édesanyja is elkísért.
    Ida, már nem magyar ruhában volt, hiszen abban már csak a kijelölt csőszlányok maradtak.
    Bandi úgy érezte, hogy az égből éppen most leszállt angyal sétál mellette, az égen hagyott bárányfelhőkre emlékeztető gyönyörű, habos, fodros fehér ruhában.
    Erzsi néni csak hümmögött, mikor a mellette ülő egyik asszony így szólt hozzá:
    - Erzsi, de gyönyörű szép pár a lányod, meg az a fiatalember! Nem győzök gyönyörködni bennük.Ida nagyon szép, de az a fiú se kutya mellette, meg nagyon rendes ember is lehet, olyan tisztességes jámbor arca van, ahogy elnézem.
    - Talán nekem is észre kellene ezt venni, - mondta Ida édesanyja, inkább csak sajátmagának, mint a szomszédasszonynak, - de eddig még nem vettem észre.
    Jól sikerült, és nagyon jó hangulatban telt el a szüreti bál.
    A legkiemelkedőbb esemény azonban most is a bálkirálynő megválasztása volt.
    Hazafelé útban Bandi azt mondta Idának:
    - Ida, jövőre, Maga lesz a bálkirálynő, csak intézzék el, hogy Maga is csőszlány legyen. Én elhozom a barátaimat, a legtöbb szőlőt mi fogjuk ellopni, és azt mind maga elé rakhatja az asztalon.
    - Ha bálkirálynő nem is leszek, de a csőszlányok között
    biztosan ott ülök majd. Legalábbis szeretnék.

    Ida édesanyja fáradtan szedte a lábait. Hosszú volt a nap. Hajnalig tartott a bál.
    Úgy érezte, most sokkal jobban elfáradt, mint amikor lány korában, még ő is hajnalig ropta a táncolt.
    A kapuban búcsúzkodtak,.
    - Ne haragudjon Bandi! Nem hívom be, hiszen késő van,
    hajnalodik. Gondolom, magának is indulnia kell haza.
    - Hát igen, és egy kicsit már én is fáradt vagyok.
    Ez a két nap azonban, megérte a fáradtságot Erzsi néni.
    Nagyon szép volt az ünnepség. Jól sikerült a bál, igazán
    jól éreztem magamat. Köszönöm szépen!

    Nem mondta ki azt, aminek legjobban örült, - hogy Ida szülei már nem voltak olyan zárkózottak és fagyosak vele szemben, mint eddig.
    - Köszönöm a vendéglátást, köszönök mindent, és Miklós bácsit is üdvözlöm.
    - Isten áldja Bandi! Jó utat, jó egészséget kívánok a tanuláshoz meg a munkához!
    - Isten áldja Erzsi néni, még egyszer köszönök mindent! És magának is köszönöm Ida a két szép napot! Azonnal írok, magának, amint hazaértem, és Ismét arra kérem, hogy válaszoljon majd a leveleimre.
    - Ígérem, válaszolni fogok mindegyikre.

    Bandi nem is az Ida szavainak örült legjobban, hanem annak, hogy Erzsi néninek sem, volt egyetlen tiltó szava sem.
    A búcsúzkodás csak egy-egy kézfogással fejeződött be, Bandi mégis úgy érezte, hogy azokban benne volt minden, amit ettől a látogatástól remélt.
    Talán még több is.


    X. FEJEZET

    ERŐSÖDŐ KAPCSOLAT

    1955 okt. 28.

    Kedves Ida!

    Látja, alig, hogy hazaértem, máris írok. Bevallom, nemcsak azért, hogy megköszönjem a szép élményeket.
    A bálon említette, hogy Miskolcon van egy barátnője, aki ráadásul a rokonuk is. Az jutott eszembe, hogy jó lenne, ha megkérné a szüleit, engedjék meg, hogy meglátogassa őt….-
    Különben nagyon sok a dolgom, a munka mellett tanulok, és még sportolok is. De higgye el, ehhez erőt ad, hogy mindezt Magáért is teszem….-
    Ne feledjen el beszélni a szüleivel, Hogy néhány napra engedjék el a barátnőjéhez!
    Milyen jó lenne! Akkor megint találkozhatnánk, és megint együtt lehetnénk egy kicsit ….-
    Ismételten kérem, beszéljen a szüleivel a miskolci látogatása érdekében.
    Üdvözlöm a szüleit, és nagyon sok szeretettel gondolok Magára:
    Bandi

    1955 nov. 08.

    Drága Ida!

    Nagy örömet szerzett a levelével!
    Írja meg, mikor érkezik, hogy várhassam az állomáson….-
    Ugye, szívesen jön a barátnőjéhez? Ugye, maga is örül, hogy találkozni tudunk?
    Nagyon várom!
    Tisztelettel üdvözlöm a szüleit, Magát szeretettel várom:Bandi
    Ida megírta Bandinak, hogy mikor érkezik Miskolcra, és attól kezdve izgatottan várta az utazás idejét.
    Érkezésekor, Miskolcon, Bandi az Idának már korábban küldött üdvözlőlapról ismert barna hajú lánnyal együtt várta Idát.
    - Ő, Gizike, a szeretett nővérem. - mutatta be, - Azért jött
    velem, hogy minél előbb találkozhasson veled.
    - Szervusz Ida! Bandi elbeszéléseiből már jól ismerlek és
    örülök, hogy az öcsém, ilyen kedves lánnyal találkozott.
    Biztos vagyok benne, hogy mi jó testvéreknél is jobban
    fogjuk szeretni egymást. Isten hozott!

    Ida szegény, szóhoz sem jutott. Bandi elvette tőle a kis vulkánfíber bőröndjét, és felszálltak a villamosra.
    - Ida, annyira örülök, hogy itt van! Jó, hogy megírta a barátnője címét, azonnal elmentem a házhoz, így tudom, hogy hol kell leszállnunk a villamosról.
    Miután leszálltak, még elég sokat kellett gyalogolni az emeletes házak között. Az egyik ház bejárata előtt aztán megálltak, és Bandi becsengetett Ida barátnőjéhez.
    A csengetésre szinte azonnal megjelent az Idánál alig valamivel idősebb barátnő, és kinyitotta az ajtót.
    - Szervusz Ida! Gyertek be!
    - Köszönjük, mi nem akarunk zavarni senkit, - mondta Bandi.
    - Dehogy zavarnak! Szüleim még nem jöttek haza a munkából.
    - Köszönjük. Most mégse megyünk be, majd máskor, de beszéljük meg, hogy mikor és hol találkozunk.
    - Talán, vasárnap délután lenne legjobb, de jöhetnek délelőtt is. Vagy találkozzunk a Béke téren, a Nagytemplom előtt, és menjünk együtt a 10 órai misére.
    - Jó, menjünk, benne vagyunk.
    - Hát akkor a vasárnapi viszontlátásra!
    - Viszontlátásra. Ida, érezze jól magát addig is, amíg újra találkozunk.
    Bandiék elmentek, Idáék pedig felballagtak a harmadik emeletre.
    A barátnő, nagyon vidám és nagyon kedves volt.
    - Igazán örülök Ida, hogy eljöttél. Ti még magázzátok egymást Bandival? Igen? Ez meglep.
    - Igen, de mi ebben a meglepő, hiszen még jegyesek sem vagyunk.
    - Azt írtad, hogy évek óta ismeritek egymást, ezért gondoltam, hogy tegeződtök. Persze, ez a ti dolgotok. Különben, meddig tudsz maradni? Remélem, sokáig. Elmehetnénk moziba, vagy színházba. Megismernéd a várost. Felmehetnénk az Avasra is, meg elmehetnénk a Diósgyőri várba. Egy másik napon pedig kirándulhatnánk Lillafüredre.
    - Ezt még hallgatni is sok, nemhogy végigcsinálni! De nincs annyi időm, a jövő vasárnap otthon kell lennem.
    - Olyan nagy baj lenne, ha tovább maradnál egy-két nappal?
    - Igen. Anyámék, soha többé nem engednének el sehová. Különben is, amit egyszer megígértem, azt be is tartom.
    - Igazad van. A Szüleidet már nem tudnánk értesíteni. Osszuk hát be azt az időt, ami van, és majd kialakulnak a dolgok.
    Ki is alakultak. Úgy, ahogy közösen kialakították. Idának óriási élmény volt az a néhány nap.
    Igaza volt Bandinak, a Miskolci látogatás után Ida már nem volt olyan szégyenlős.
    S ami még fontosabb, meggyőződhetett arról, hogy Bandinak tényleg komoly szándékai vannak, hiszen arról már meggyőzte a saját szüleit is.
    Ida azonban nagyon félt a látogatástól, és kérte Bandit, hogy a bemutatkozást halasszák későbbre, neki ugyanis nincs bátorsága most hozzá. Nem képes rá. Nagyon félt.
    Bandi ezt nem nagyon tudta megérteni, nyugtatta Idát, és a látogatás végülis jól sikerült. Kölcsönösen kellemes véleményt alakítottak ki egymásról.
    Más programokat is csináltak.
    Szinte észre se vették, hamar lejárt az idő, és el kellett búcsúzniuk. Kimentek az állomásra.
    A búcsúzáskor Gizi megkérte Idát:
    - Ida, engedd meg, hogy Bandi tegezzen, és te is tegezzed őt, elvégre régen ismeritek, és szeretitek egymást. Komoly szándékaitok is vannak. Egyébként pedig, városban ez a szokás. Ez az elfogadott.
    - Igen-igen, értem én, de nekem mégis nehéz lenne tegezni Bandit.
    - Majd megszokod. - mondta Bandi. Én is kérlek Idácska, hogy tegeződjünk.
    - Hát, ha maga is kéri Bandi, nem bánom, tegeződjünk. Akkor hát, szervusz Bandi!
    - Szervusz Ida!

    Felszálltak a vonatra, a kalauz belefújt a sípjába, a forgalmista intett a tárcsájával, - itt volt az ideje, el kellett köszönni. Bandi megszorította Ida kezét, és szótlanul lelépett a vonatról.
    - Ida kérlek, azonnal írj, ha megérkeztél! - szólt vissza a vonat mellől.
    - Ígérem, írok, nem váratlak sokáig.

    Közben szép lassan elindult a vonat. Bandi, integetve ballagott mellette. Aztán a vonat felgyorsult, és Bandi lemaradt.
    Ida, szeme könnybe lábadt.

    1955 nov. 25.

    Drága Ida!

    Örülök, hogy jól utaztál, és szerencsésen hazaérkeztél.
    Köszönöm, hogy nem várattál sokat a leveledre. Nagyon nehéz volt elválni tőled, a számomra nagyon szép néhány nap után.
    Remélem, te is jól érezted magad!
    Most már láthatod, nemcsak én szeretlek Téged, hanem a testvéreim és a szüleim is. Persze ők másként, mint én.
    Hidd el, ők is azt várják, hogy a családunk tagja légy.
    Írod, hogy elmondtál mindent a szüleidnek, amit a családomról megtudtál, és igazán jól eső érzéssel olvastam, hogy már ők sem vonakodnak úgy, mint korábban, hanem elhiszik, hogy nekem őszinte és komoly a szándékom, hogy feleségül vegyelek téged…-
    Idácskám!
    Most már tervezgessünk együtt!
    Ha lehet, ne várjunk addig, amíg befejezem az egyetemi tanulmányaimat.
    Hidd el, meg tudnánk élni addig is!
    Láttad, hogy a szüleim házában egy teljesen külön kis lakásban lakhatnánk. Legfeljebb a bútorokat kellene kiegészíteni. Remélem, hamarosan egy bölcsővel, vagy gyerekággyal is, ha nem bánod.…-
    Írtad, hogy karácsonyra menjek el a falutokba és hozzátok.
    Én is nagyon szeretném, ha együtt tölthetnénk a karácsonyi ünnepeket, de egyenlőre azt sem tudom, biztosra megígérni, hogy meglátogatlak. Az, a munkabeosztásomtól függ.

    Üdvözlöm a kedves szüleidet, Téged változatlanul szeretlek és szeretettel ölellek:
    Bandi


    1955 dec. 06.

    Kedves Ida!

    Megörvendeztettél a leveleddel! Olyan szépen leírtad, hogy milyen a falusi karácsony!
    Levelednek azt a részét, megmutattam a szüleimnek is, - akiknek szintén nagyon tetszett.
    Utána pedig megmutattam, a Béke-téri plébánosnak is.
    Utóbbit azért tettem, mert gondoltam, hogy az engedélyeddel az írásodat kicsit kiegészítve, írok egy kis dolgozatot, amit a plébános úr később felhasználhat. Ehhez, természetesen kérem a te felhatalmazásodat.
    A leveledet olvasva, elhatároztam, hogy karácsonyra ha csak egy mód van rá, megint elmegyek hozzátok….-
    Erre a karácsonyi látogatásomra még visszatérek.
    Írok most Soós Rozi néniéknek is, hogy megszállhassak náluk. Ha megengedik, akkor a falutokban, veletek töltöm a karácsonyt.
    Pityuval meg úgy intézzük, hogy éjfél előtt elmegyünk hozzátok kántálni. Utána meg tőletek, - veletek együtt megyünk az éjféli misére.
    Idácskám! Várom a leveled!
    Kíváncsi vagyok, Neked tetszik-e az elképzelésem?
    Szüleidet köszöntve, szeretettel üdvözöllek:
    Bandi


    1955 dec. 13.

    Kedves Ida!

    Ma, Luca nap van. A Luca napi szokásokat részletesen és pontosan csak a te legutóbbi leveledből ismertem meg.
    Most viszont, emlékeztetlek a Luca napi szokásokra. Persze a karácsonyt nemcsak amiatt töltöm a falutokban…-
    Örülök, hogy tetszik a karácsonyi elképzelésem. Örömömet fokozza, hogy – ahogy írod, - a szüleid is szívesen látnak. Már a
    Soós Pityu is válaszolt, megírta, hogy természetesen, lakhatok náluk, nagyon szívesen látnak.
    Most már biztos, hogy megyek!
    Nagy várakozás mellett, szüleidet és téged is sok szeretettel üdvözöllek:,
    Bandi


    Folyt. köv.
    Kinga19 és Beka Holt kedveli ezt.
  • oregharcos
    F. Szabö Mihály: ESTHARANG, II. rész

    VI. FEJEZET

    A FOLYTATÁS.

    Lejárt a szabadság, Bandi csak néhány napig maradt már a faluban, de azt a néhány napot sem tudták kihasználni.
    A látogatás után, az akkor végighallgatott „anyai, féltő figyelmeztetések” következtében, - kerülték a találkozást. Nem annyira félelemből, inkább figyelmességből.
    Az utolsó vasárnapi mise után mégis az történt, amire mindketten vártak.
    Ida nem sietett haza. A templom előtt beszélgetett éppen a barátnőivel, de nem rájuk figyelt, hanem azt leste, hogy Bandi észreveszi-e őt.
    Persze, hogy észrevette!
    Nem kellett sokáig várnia. Bandi határozottan, egyenesen feléjük sietett.
    - Jaj! Nekem haza kell mennem, hogy anyámnak segítsek az ebédnél, futok is már, szervusztok. - köszönt el gyorsan a barátnőitől
    De nem futott, inkább csak bandukolt, hogy Bandi minél előbb utolérje.

    - Ida, holnap elutazom a faluból. Nagyon kérem, ha tud, jöjjön el délután a parókiára, hogy beszélgethessünk, egy kicsit, és el tudjunk búcsúzni.
    - Jó. Úgy csinálom majd, hogy elmehessek.
    Úgy is csinálta!

    Sokáig törte a fejét, hogy mit találjon ki. Végül rájött, hogy nem kell kitalálni semmit.
    - Édesanyám, majdnem elfelejtettem, hogy ma délután a tisztelendő úrékhoz kell mennem a többi fiatallal együtt, mert megbeszéljük a szüreti bál előkészítését.
    Egy szerepet ( színdarabot ) akarnak betanítani nekünk,
    ezért kell már most beszélni róla. A szülőkkel, felnőttekkel pedig majd később beszélnek.
    - Jól van. Akkor te is gyere el velem a vecsernyére, utána pedig átmehetsz a parókiára.
    Hát, sikerült!
    Ida, talán még soha életében nem ment olyan szívesen a vecsernyére, mint akkor. A szertartás után pedig szinte futott, hogy minél több ideje legyen Bandival.
    Szerencséjük volt, mert a többiek csak késve szállingóztak a megbeszélésre.
    Bandi, borzasztóan örült!
    - Nagyon köszönöm Ida, hogy eljött. Búcsúzkodás nélkül nehéz lett volna elmenni a faluból, ahol – magának köszönhetően, - életem eddigi legszebb nyarát töltöttem.
    - Nekem is nagyon hiányzott volna ez az utolsó beszélgetés.
    - Ne mondjon ilyet! Ez, nem az utolsó beszélgetésünk, de az biztos, hogy minden eddiginél fontosabb.
    - Lehet. De az is lehet, hogy anyámnak lesz igaza, maga elmegy, és hamarosan elfelejt engem.
    - Én??? Hogy mondhat ilyet?… Nem hogy hamar, de soha nem fogom elfelejteni! Gondolatban mindig itt leszek, hiszen érzem, hogy egyre jobban szeretem magát Ida. Higgyen nekem! Visszajövök hamarosan.
    Addig pedig, amíg távol leszünk egymástól, gyakran írok, hogy lássa és érezze: nem felejtettem el.
    Ida lehajtott fejjel hallgatott.
    Gondolatban most ő fogta és szorította meg Bandi kezét. Ám, közben azon töprengett, hogy Bandi betartja-e majd az ígéretét?
    Ha nem is gyakran, de rendszeresen ír majd, ha igaz. Reménynek, szép.
    Vagy, ha nem, - a várt levelek helyett tudomásul kell vennie, hogy szép volt, de csak ennyi volt, elmúlt.
    Elfelejti őt, és nem is gondol rá többet? Ki tudja?
    Ki tudja?
    Bandi észrevette, hogy Ida szomorú arccal töpreng valamin. Rákérdezett.

    - Ida, mire gondol most? Miért olyan szomorú? Holnap ugyan elmegyek, de gyakran írok, s amikor tehetem, majd meg is látogatom.
    - Megmondom őszintén, félek, hogy nem ír, és meg se látogat. Nagyon félek, hogy a mostani búcsúzással vége lesz köztünk mindennek.
    - Ne, ne! Kérem Ida, ne így búcsúzzunk el! Én újra megígérem, hogy gyakran írok, és amikor tehetem, meglátogatom. Maga pedig azt ígérje meg, hogy válaszol a leveleimre, és vár rám..
    - Ígérem, csak legyen mire! De sajnos haza kell már mennem Bandi, mielőtt besötétedik, különben anyám értem jön és meglátja, hogy együtt vagyunk. Abból pedig baj lesz.
    - Menjen haza nyugodtan Ida, elengedem. Legszívesebben hazakísérném, de most csak a kapuig kísérem ki.
    Ida elköszönt a társaságtól és hazaindult. Bandi, vele ment a kapuig.
    - Ne szomorkodjon Ida, bízzon bennem! Kérem!
    - Megpróbálom Bandi, megpróbálom….
    Bandi hirtelen körül nézett és váratlanul megcsókolta Ida arcát. Ida nagyon meglepődött, de szívét elöntötte a melegség, és jól eső érzéssel, szapora léptekkel indult hazafelé.
    Mit hoz majd a jövő? Ki tudja?
    Ki tudja?...

    Eddig jutottunk akkor este Ida történetének megismerésében.
    Közben késő este lett. Jöttek a szúnyogok szaporán, - és csíptek is, - de most nem azokra figyeltünk.
    Szótlanul ültünk a diófa alatt.
    Ida, időnként maga elé nézett, vagy felfelé, az ezernyi csillaggal ragyogó égre. Bizonyára a 60 év előtti élményeinek emlékeire gondolhatott.
    Hallgatott.
    Végül én törtem meg a csendet a következő szavakkal:
    - Bandi tehát betartotta az ígéretét? Nem kellett sokat várni az elutazás utáni első levelére?
    - Dehogy kellett! Csupán nekem tűnt végtelen hosszúnak az a néhány nap. Aztán egyre gyakrabban, és egyre szebb leveleket írt.
    - Válaszoltál?
    - Igen. Mentegetőzéssel kezdtem. Megírtam, hogy én nem tudok olyan szépen fogalmazni és helyesen írni, mint ő.
    - Mit válaszolt erre?
    - Azt, hogy nem baj, csak a gondolataim, meg az érzéseim legyenek szépek, tiszták és őszinték. Ez könnyű volt, nem kellett igyekeznem, hogy őszinte legyek hozzá. Nem tudtam volna más lenni. De, nem is volt soha semmi amit előtte titkolnom kellett volna.
    Bezzeg, titkoltam anyám előtt az egész levelezésünket. Ez, nagyon nehéz volt.
    - Tehát titokban te is rendszeresen írtál neki.
    - Igen. Persze. Szerettem őt. Válaszoltam mindig minden levelére. Gyakran fordult a posta. Ő azt kérte, hogy hosszabb leveleket írjak, mert nagyon szereti olvasni a leveleimet. Ezért, igyekeztem mindenről beszámolni, ami a faluban vagy velem kapcsolatban történt. Ezekre a levelekre azt írta, hogy gondolatban ő is átélte a történteket, mintha ő is ott lett volna a faluban, velem, velünk.

    VII. FEJEZET

    A TITOK FELTÁRÁSA.

    Ida váratlanul felállt, körülnézett és bement a házba.
    Kisvártatva egy újabb, gondosan átkötözött kartondobozzal a kezében tért vissza.
    Megállt velem szemben, lesöpörte az asztalról a ráhullott diófaleveleket és letette a dobozt.
    Még le sem ült, amikor nagyon halkan - mintha attól félt volna, hogy valaki meghallja, amit csak nekem akart mondani, - így szólt:
    - Eltettem és titokban őrzöm Bandi összes levelét, amit nekem küldött, az van az egyik dobozban. Ezek meg itt az ajándékai. A nyaklánc, és a mézeskalácsszív a búcsúból. Megőriztem ezeket is. Majd megmutatom egyszer Neked. Ezek meg itt a levelek. Igen. Egyszer majd mindet odaadom, hogy elolvasd. A levelekből sokkal jobban megismerheted Bandit, meg a titkomat, mint ahogy én el tudom mondani.
    De kérlek, ne mutasd meg senkinek, és hozd majd vissza a leveleket,ha elolvastad őket. Aztán odaadom a többit is egyszer, csak nem most. Majd.
    - Igazán köszönöm a bizalmad Ida. Ígérem, hogy egyet sem mutatok meg senkinek, és mindegyiket visszahozom, ha elolvastam. Most elviszem, hogy otthon nyugodtan olvashassam el őket. Lehet, hogy némelyiket többször is, mert nagyon érdekel a történeted.
    Mindamellett, ha nem bánod, hamarosan meglátogatlak újra, hogy tőled is halljam a történet egy-egy részletét. Hidd el, legjobb nekem, a saját szavaidból hallani azt, amit egész életedben titokként őriztél magadban.
    - Te pedig hidd el, nekem is jól esik beszélni róla. Jólesik, hogy félelem nélkül elmondhatom végre valakinek.

    Enyhe szellő mozgatta az öreg diófa sátorként ránk boruló ágait. Az időközben magasra kapaszkodott holdvilágnak a fa mozgó levelei között áttörő sugarai figyelmeztettek bennünket, hogy ideje lenne már abbahagyni a beszélgetést.
    Késő volt. Abba is hagytuk. Jó éjszakát, jó pihenést kívántunk egymásnak, és nyugovóra tértünk.
    Én, legszívesebben azonnal elkezdtem volna olvasni azt a pár levelet, amit kaptam Idától, de tényleg nagyon késő volt. Így aztán lefeküdtem ugyan, de nem tudtam elaludni.
    Töprengtem.
    Arra gondoltam, hogy mennyire megfogott a történet. Most már biztos hogy le fogom írni Ida különleges és egyre romantikusabbnak tűnő, szerelmének történetét.
    Másnap, útközben, már a vonaton átnéztem a leveleket. Örömmel állapítottam meg, hogy a tartalmukból nagyon szépen és könnyen összeáll az egész történet.
    Később pedig nagyon figyelmesen újraolvastam megint a leveleket. Kiemeltem kettőt, és sokáig eltöprengtem felettük.
    Gondolatban láttam már a könyvet is, Ida regényét!
    Meg kell említenem, hogy nem sokkal később újra találkoztam Idával, és megkaptam tőle a többi levelet is, az összeset, nagy örömömre.
    Azonnal elolvastam őket.
    Itt, a könyvben, terjedelmük miatt, ezeket a leveleket nem szó szerint, idézem.
    A helyet és a szereplőket is megváltoztatom, és a féltve őrzött titkot csak nekem elmondó Idára bízom, hogy mikor és, kinek árulja el, - ha elárulja valaha! - hogy ő volt az az egyszerű falusi kislány, akiről a könyv szól. A Vadvirág.
    A kiválasztott levelek alapján pedig, mostmár időrendben folytatom a történetet.
    A folytatást onnan kezdem, hogy Bandi elbúcsúzott Idától, és elment a faluból.
    Elutazása után, Idának nem kellett sokat várnia az első levélre, utána pedig rendszeresen követte azt a többi.


    VIII. FEJEZET

    A LEVELEZÉS:

    A levelek csak jöttek, … csak jöttek, - és ébren tartották bennük az érzéseiket.

    1955 augusztus 25.

    Kedves Ida!

    Betartom ígéretemet, máris írok. Nem is lennék képes sokáig várni, hiszen minden nap, minden ébren töltött éjszakának, minden ébren töltött órájának minden percében az idei szép nyaralásomra, és Magára gondolok.
    Azon kívül gyakran álmodom…..-
    Kérem, írjon minél többször, és minél többet. Engem minden érdekel, ami Magával történik….-
    Üdvözölném a szüleit is, de tudom, hogy titkolnia kell előttük a leveleimet.
    Sok szeretettel üdvözlöm: Bandi


    1955 szept. 08

    Kedves Ida!

    Örömmel olvastam a levelét, de miért csak olyan keveset ír?
    Kérem, hogy írjon többet! Én, nagyon szeretem olvasni a leveleit…..-
    Azt kérdezi, mi a véleményem a falujáról, és hogy éreztem ott magam?
    Már ott is megmondtam Magának, hogy nagyon jól!
    A barátom és én előtte azt hittük, hogy a faluban senki nem szól majd hozzánk. Azonban kellemesen csalódtunk, mert mindenki nagyon kedves és barátságos volt a két idegen fiúhoz….-
    Én, nagyon megörültem amikor magát legelőször megláttam, - ezt a pillanatot soha nem fogom elfelejteni. De még jobban örültem, amikor találkoztunk. Egyenesen boldognak éreztem magamat ettől. Ez, azóta is tart, és remélem, hogy ez az érzés nem múlik el soha…! -
    Azt viszont nagyon sajnálom, hogy a szülei, - főleg az édesanyja, - nem nagyon örül annak, hogy mi találkoztunk.
    Mégis nagyon bizakodom, hogy ez később változni fog, és higgye el Ida, nem neheztelek a szüleire….Tudom, hogy féltik Magát, és meg tudom ezt érteni.

    Szeretettel üdvözlöm: Bandi


    1955 szept. 20.

    Kedves Ida!

    Azt írja, hogy Maga egy olyan egyszerű falusi kislány, aki nem tudja, ( szerintem nem meri! ) leírni az érzéseit.
    Én meg azt írom, hogy egy falusi kislánynak pontosan ugyanott dobog a szíve, ahol egy városinak. Az is lehet, hogy egy falusi kislány szíve sokkal tisztább, vagy, hogy a falusi kislány ezerszer becsületesebb. Persze lehet ez fordítva is.
    Nem tudom, hogy nem fordítva mondanám-e én is, ha egy városi kislányt szeretnék.
    De hát nem úgy van. Én, Magát szeretem, a falusi kislányt…-
    Azt írja, hogy nagyon nehéz a szülei előtt titokban tartani a levelezésünket. Én meg azt írom, sőt kérem is, hogy ne titkolózzon tovább.
    Nyugodtan mondja meg, hogy levelezünk, és akár mutassa is meg nekik a leveleimet. Azokból legalább látják, hogy nem vagyok egy könnyű kalandokat kereső felelőtlen ember. Talán előbb-utóbb még azt is elhiszik, hogy komoly szándékaim vannak…-
    Mert komoly szándékaim vannak…-
    Kíváncsian olvastam, hogy készülnek a szüreti bálra, a szüreti mulatságra.
    Én, csak próbálom elképzelni, hogy milyen lehet egy régi szokások szerint megtartott falusi mulatság. Még sosem láttam olyat.
    Szívesen részt vennék a falu szüreti mulatságán én is. Már csak azért is, hogy Magával együtt lehessek….-
    Nagyon várom a következő levelét, amiből meg tudom majd a szüreti mulatság idejét, meg azt is, hogy a szüleinek elmondta-e, hogy levelezünk….-

    Szeretettel üdvözlöm: Bandi


    1955 okt. 06.

    Kedves Ida!

    Milyen szép levelet írt megint! De azt írja, még mindig nem képes leírni az érzelmeit.
    Milyen jó lenne ha személyesen elmondhatná! De azt még kevésbé merné megtenni….- Ugye?
    Örömmel olvastam, hogy bátran elmondta a szüleinek, hogy levelezünk, és, hogy ők ezt most már megengedik Magának, s hogy most már az édesanyja sem ellenségem, különben megtiltotta volna, hogy írjon nekem….-
    Ha Maga is úgy látja Ida, hogy nincs akadálya annak, hogy ott legyek a szüreti mulatságon, kiveszek 2-3 nap szabadságot, és ott töltöm a faluban, hogy ne maradjak ki semmiből…-
    Tudja, hogy ma nemzeti ünnep van?
    Ünnep ez a mai nap akkor is, ha gyásznap.
    Mert jó rágondolni arra, hogy mindig voltak emberek, akik képesek voltak áldozatot hozni a mi szeretett hazánkért.
    Ma, az egyetemi ünnepségen az előadó külön hangsúlyozta, hogy az Aradi Vértanúk mind meghozták ezt a legnagyobb áldozatot, és meghaltak a magyar hazáért. Azok is, akik idegen nemzetiségűek voltak, de hazájuknak tekintették ezt az országot, amelyben éltek. Nekünk hazafias kötelességünk, kellő tisztelettel és kegyelettel emlékezni rájuk.
    Én így gondolom, és így is érzem. Így gondoljon rájuk drága Ida maga is….-
    Mindent elkövetek, hogy ott legyek a szüreti mulatságon. Istenem, ha sikerül, - akkor hamarosan találkozunk!
    Addig is tisztelettel üdvözlöm a szüleit, Magát meg egyre nagyobb szeretettel: Bandi


    1955 okt.18.

    Kedves Ida!

    Megint nagyon szép levéllel örvendeztetett meg!
    De egy kicsit gondolkodóba estem, az olvasása után. Azt írja, hogy egy lánynak nagyon nehéz, talán még szégyen is teljesen őszintének lenni. Ez, nem így van!
    Mert, milyen lenne, ha Maga soha nem mondaná el a vőlegényének, hogy Maga is tiszta szívből szereti őt?
    Én nagyon remélem, hogy nekem elmondja majd vőlegény koromban. Igen, elmondja, mert előbb-utóbb Maga lesz az én gyűrűs menyasszonyom.
    Ezt, azóta még jobban remélem, hogy a szülei - csak a Maga kérésére, - megengedték, hogy levelezzünk.
    Mondanom sem kell, - hogy ezek után még szívesebben megyek a szüreti mulatságra.
    Akkor majd megköszönöm a szüleinek, az engedélyt, hogy nyíltan levelezhetünk.
    Most nem írok többet, hiszen lehet, hogy hamarabb olvashatná a levelet, ha nem postán küldeném, hanem magammal vinném.
    Mégis elküldöm postán.
    Ha előbb megkapja, elolvassa egyedül, ha a levél később érkezik, mint én, - elolvassuk együtt….-:
    Bandi

    Folyt.köv.
    Kinga19 és Beka Holt kedveli ezt.
  • oregharcos
    F. SZABÓ MIHÁLY
    ESTHARANG
    Romantikus regény I. rész

    Előszó,

    Véletlen volt, vagy nem, - mindenképpen ajándék a Sorstól, hogy találkoztam valakivel, aki megosztotta velem életének nagy titkát.
    Azt meg egyenesen szerencsének tartom, hogy titkának részleteit is elmesélte nekem.
    Megismerhettem egy tiszta, romantikus szerelem igaz történetét.
    Sajnos, azt is, hogy – nagy szavakkal fogalmazva, - a történelem könyörtelenül elsöpörte, megakadályozta ennek a szerelemnek kiteljesedését.

    Azt mondják, hogy „a fiatal ember terveiből, az idős ember pedig az emlékeiből él”...
    Minél korosabb az ember, annál szívesebben gondol vissza élete elmúlt eseményeire és gyűjtögeti azok emlékeit, - hogy gondolatban újra átélve, szebbé, elviselhetőbbé tegye öregkori jelenét.
    Ezt teszi ennek a könyvnek főszereplője is, Ida.
    Szívesen bolyong, - főleg a szép - emlékeinek rengetegében.
    A nehéz emlékek fájdalma idővel eltompul, a szépek emléke pedig egyre fényesebben ragyog.
    Úgy vélem ez a történet sokak számára tanulságos lehet, ezért határoztam el, hogy leírom.

    F. Szabó Mihály

    F. Szabó Mihály:

    ESTHARANG...

    Kis falu templomának öreg harangja
    Megkondul és szólít esti áhítatra.
    Régi ház udvarán, vén diófa alatt,
    Fáradt öregasszony ül és hallgatja azt.
    A harang hangja belesimul a csendbe,
    Hogy azt meg ne törje, még véletlenül se.

    Az asszony szívében emlékek ébrednek,
    Az arcára kövér könnycseppek gördülnek.
    Mert arra gondol, hogy valamikor régen,
    Valakivel együtt, némán, kéz a kézben
    Hallották meg a kis harang hívó szavát,
    S mondták el az első, közös esti-imát.

    Aztán puszta kézzel végigsimít arcán.
    Letörli könnyeit, és szótlanul némán,
    - Ki tudja, hogy akkor hányadszor életében, -
    Barangol most végig szép emlékeiben.
    Végül, valakiért elmondja fohászát,
    A legszebb, legszentebb esti imádságát.

    TITOK,

    Kérésére, meghívására látogattam meg tavaly ősszel Idát.
    Hajlott gerincű öreg parasztház udvarán, egy vén diófa alatt beszélgettem akkor a nálam alig pár évvel fiatalabb, egyszerű falusi asszonnyal, - régi ismerősömmel, gyerekkori pajtásommal.
    Alkonyodott.
    Csend volt, amit néhány ügyetlenül tipegő kacsa hápogása zavart csak meg, amelyek a diófa mellett álló hatalmas eperfa alá hullott epret kapkodták fel egymás elől.
    A kacsák aztán hamarosan eltűntek a nyitott ajtójú kacsa ólban. Egy-egy kutya időnként bele-bele vakkantott a csendbe, vagy rávonyított a felhők közül leselkedő teliholdra. Aztán azok is, szinte tisztelettel elhallgattak, mikor a falu kis templomának tornyában megszólalt az estharang.
    A harang hangja szinte rásimult az esti csendre.
    Az idős, fáradt öregasszony hirtelen elszomorodott, s amíg a harang szólt, ő, hallgatott.
    Aztán, elcsukló hangon válaszolt a fel sem tett kérdésre.
    - Tudod Miska, mindig összeszorul a szívem, ha meghallom az estharangot. És, naponta hallom. A hangja, szinte, a szívembe markol.
    - De miért? Hiszen olyan szép és megnyugtató ez a hang.
    - Igen. Mégis. Hosszú története van ennek. A történet azonban máig féltve őrzött titkom. Eddig, soha senkinek nem mondtam el, de neked most mégis el szeretném mondani.
    - Köszönöm a bizalmadat Ida. Nehéz lehetett egy titkot ilyen hosszú időn keresztül megőrizni.
    - Bizony nehéz, de megőriztem. Így volt helyes, hogy nem mondtam el senkinek. Nem zavartam meg vele senki lelki nyugalmát, és nem ébresztettem rossz érzést senkiben. A titoktartással pedig nem vétettem senki ellen, főleg nem a családom ellen, akik nagyon fontosak nekem.

    - Nem tudom Ida, mi lehet a titkod, de az a véleményem, hogy megtartásával tényleg nem ártottál senkinek.
    - Te leszel az első és halálomig az egyetlen ember Miska, akinek én ezt elmondom, de kérve-kérlek, hogy te se add tovább, te se mondd el senkinek.
    - Ida, megtisztelsz a bizalmaddal, természetesen, számíthatsz a titoktartásomra.
    - Örülök, hogy ezt megígéred.
    - Viszont megmondom őszintén, azt gondolom, hogy a titkolt történetedből írok majd egy novellát, vagy regényt, - (….” nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek…” ) . ha megengeded.
    - Az Isten szerelmére Misi, azt meg ne tedd!
    - Akkor se, ha úgy írom le a történteket, hogy senki ne ismerjen rád? Megváltoztatom a szereplők nevét, a falu nevét le se írom sehol. A történeted pedig örökre megmarad.
    - Hát nem tudom,… nem tudom. Nem is tudom...! De így, talán jó lesz. Nem bánom Misi, írd le, ha akarod. Írd meg a könyvedet. Bár, azt gondolom, nagyon sok időt kell rászánnod arra, hogy ezt a történetet megismerd.
    - Nem baj, szakítunk rá időt, hogy elmondhasd, ami történt, ami benned él, és ami máig nyomja a szívedet.
    - Istenem! Ez jó lesz, mert már mázsás súllyal nyomja a szívemet-lelkemet. Jól fog esni, ha végre beszélhetek róla. Egyébként azt gondolom, amellett, hogy mindent elmesélek neked, azonnal odaadom a leveleket is, amiből a titkomat részleteiben is megismerheted. Jobban, mint ahogy én meg tudom fogalmazni, vagy el tudom mondani neked.
    - Ezt, előre is köszönöm.

    Ida szorosabbra kötötte, majd megigazította a fejkendőjét, felállt, körülnézett, és bement a házba.
    Kis idő múlva egy gondosan csomagolt kartondobozzal jött vissza. Még alaposabban körülnézett, mintha félt volna, hogy a diófa vagy az eperfa árnyékából előlép valaki, és elveszi tőle a dobozát, vagy megkérdezi, hogy mi az.
    De nem volt ott senki.
    Ida, óvatosan az asztalra tette a dobozkát. Ismét megigazította a kendőjét, és újra körülnézett, aztán elcsukló hangon megszólalt:

    - Misi, az életem egyetlen titkáról szóló leveleket adok a
    kezedbe. Vigyázz rájuk, olvasd el, de kérlek, ne mutasd
    meg senkinek.
    - Megígérem, hogy úgy lesz.
    - Hiszek neked!
    - Én meg arra kérlek Ida, hogy továbbra is bízzál bennem! Mondd el nyugodtan, amit mondani kívántál.
    Csak bólintott.
    Többször is egymás után.
    Aztán, matatott egy kicsit a levelekkel, kiválasztott pár darabot, és a kezembe adta. A többit pedig visszarakta a dobozba.
    - Most biztos elég lesz ennyi, aztán eldöntöd, hogy le
    - akarod-e írni, vagy nem. Kell-e a többi, vagy sem Majd meglátod.
    Megint csak bólintott. Többször is egymás után.
    Aztán halkan beszélni kezdett.

    A TITOK KÖZELEBBRŐL.

    - A titkom tulajdonképpen akkor kezdődött, amikor Bandival, a városi fiúval, aki itt nyaralt, a szüleim tudta nélkül kezdtünk találkozgatni, majd levelezni.
    Amikor anyámék észrevették a levelezést, megkérdezték, miért jár hozzánk mostanában olyan gyakran a postás? Elmondtam nekik, hogy Bandi leveleit hozza. Később pedig, már Amerikából jöttek a levelek, azokat nem is lehetett volna eltitkolni előlük.. Az egész falu tudta.
    - Igen? Hát akkor tulajdonképpen mi volt az igazi nagy
    titkod?
    - Az is titok volt, hogy anyámékon, meg a barátnőmön kívül soha nem mondtam senkinek semmit a levelezésemről.
    Az igazi nagy titoktartás pedig akkor kezdődött, amikor tíz évvel később férjhez mentem. A férjemnek sem mondtam semmit. Bár, lehet, hogy anélkül is tudta, de ő sosem szólt semmit. Isten nyugosztalja. Ő volt a Józsi, a régi rajongóm, lehet, hogy ismerted is. Jó ember volt. Isten nyugosztalja.
    A Bandi leveleit tartalmazó dobozomat jól eldugtam amikor férjhez mentem és új életet kezdtem. Magamban, akkor teljesen eltemettem ezeket az emlékeket.
    Soha egyetlen levelet nem mutattam meg senkinek, és soha nem beszéltem róla senkivel. Sem a férjemmel, sem a gyerekeimmel, sem az unokáimmal. A titok bennem maradt, azt hittem, örökre.
    - Nehéz lehetett ezt egész életeden át végig így csinálni.
    - Igen, az volt. Nehéz volt, de hidd el, jó szándékból tettem, nem hamisságból. Azt hittem, hogy a férjemnek, meg a családomnak jobb lesz így. Ma is azt gondolom, így volt helyes. Nem beszéltem róla, hogy ne okozzak még véletlenül se neki, vagy nekik sebeket. Egyébként, talán meg se értették volna akkor, vagy bolondnak néztek volna, most pedig már késő. Ha most jönnék elő vele, már vén bolondnak tartanának.
    - Ez nem biztos Ida, de elképzelhető.
    - Szóval, úgy gondolom, jobb ha az egész továbbra is az én titkom és az én szomorúságom marad. Meg egy szép emlék, ami megszépíti öreg napjaimat, és megkönnyít majd a halált. De mit gondolsz te erről Miska? Mi a te véleményed? Ugye nem csaltam meg ezzel sem férjemet, sem a Családomat?
    - Ugyan már Ida, hogy mondhatsz ilyet? Nem csaltál meg senkit, nem bántottál meg senkit. De azt gondolom, hogy most már jobb ha a titok, örökre titok marad, és most már, nem avatsz be senkit.
    - Igen, de mi lesz, ha a leveleket egyszer mégis megtalálja valaki, amikor a halálom után rendezik a holmijaimat?
    - Mi lenne? Remélem, hogy az, aki megtalálja, kicsit csodálkozva,esetleg irigykedve, de biztosan megértéssel gondol rád. Ennyi.
    - Ne mondj ilyet Miska, nem volt irigyelhető az én életem.
    Nehéz volt!
    - Ha az egész életed talán nem is, de fiatal éveid és a tiszta, szép szerelmed, nagyon is irigyelhető volt.
    - Tehát nem kell félnem, hogy valaki megbotránkozik, ha megtudja, hogy egész életemben ilyen titkot őriztem?
    - Ugyan már?!..Dehogy! Ettől igazán nem kell félned, lehet, hogy el sem hiszik hogy létezett ilyen tiszta és mindent betöltő érzés. Nem mindenki éli, vagy élheti át ezt. Nagyon szép történet a tiéd, a tiétek Ida. Hidd el nekem, csak azért írom le, hogy az olvasókban is felébresszek néhány szép, de a mai világban el már se hihető, gondolatot, érzést.
    Ilyen is volt.
    Ilyen is létezett.
    Ida, hosszan maga elé meredve töprengett, majd bátortalanul mesélni kezdett.

    - Annyit beszéltünk már a titkomról Misi, hogy már azt hiheted, én találtam ki az egészet.
    - Dehogy hiszem! Mostmár azonban, ne csak emlegessük, hanem mondd el végre teljes egészében. A leveleket pedig majd ha odaadod, hozzáolvasom.
    - Jól van. Elég későre jár ugyan, de ha nem vagy álmos, elkezdem a mondókámat. Most.
    - Álmos? Dehogyis vagyok álmos, kíváncsian hallgatlak.

    Kezdett besötétedni, eltűntek az árnyékok. Jöttek a szúnyogok. Csend volt.
    Valahol egy bagoly huhogott.
    Ida némán, komoran nézett maga elé. Már attól féltem, hogy meggondolta magát, és nem mond el semmit.
    De, bizonyára a gondolatait rendezte.
    Aztán, váratlanul megenyhült az arca, mosolyogva nézett fel a holdra, és beszélni kezdett.
    - Tudod Miska, én is voltam fiatal. Akár hiszed, akár nem. Nagyobb koromban, azt is mondták, hogy szép vagyok, de az engem, akkor, egyáltalán nem érdekelt. Soha nem nézegettem magam a tisztaszoba tükrében. De ez egyszercsak hirtelen megváltozott. Elkezdtem foglalkozni magammal. Szép akartam lenni!
    - Igen? Mi okozta a változást?
    - Kérdezhetnéd úgyis, hogy ki okozta?
    - Akkor úgy kérdezem, ki okozta ezt a hirtelen változást Ida?
    - Nagyon messziről indulva tudok válaszolni.
    - Indulj, akár Ádám-Évától, - hiszen ráérünk.
    - A falunkban Koszta tisztelendő úr sokat foglalkozott a fiatalokkal. Mindig kitalált valamilyen jó programot, amire szívesen elmentünk. Jól éreztük magunkat ott, együtt, és soha nem unatkoztunk.

    Ida miután elkezdett beszélni, felbátorodott, de lényegében csak Koszta tisztelendő úrról beszélt.
    Elmondta, hogy mi mindent csinált kedvükre.
    Nemcsak a vasár- és ünnepnapi miséken voltak együtt a fiatalok, hanem egész évben rendszeresen találkoztak. Koszta tisztelendő úr közösséget épített, és össze is tartotta azt.
    Megszerette őt az egész falú.
    Ráadásul nemcsak a görög katolikusok, hanem a római katolikusok, sőt az evangélikusok, és reformátusok is eljártak hozzá. Nagyon népszerű volt. A fiatalok, egyenesen rajongtak érte.
    Nagy segítségére volt ebben a felesége, aki korábban tanítónőként dolgozott a faluban, így különösen értett a fiatalok nyelvén. Ráadásul ő is örült, hogy ha az iskolában nem is, de mégiscsak foglalkozhat továbbra is a gyerekekkel, fiatalokkal.
    Persze, különféle állami hivatalokból, és a püspökségről is többször megkeresték, és figyelmeztették őket, hogy ezt, vagy azt, - ne csinálják.
    A vége pedig az lett, hogy évekkel később elhelyezték a tiszteletes urat a faluból, - a falu lakóinak minden tiltakozása ellenére.
    Ida akkor, bizonyára nem gondolt az elhelyezés igazi okára, ahogy most sem gondolta, hogy az elbeszélése tulajdonképpen egy korrajz is, ami jól tükrözi az Állam és az Egyház, akkori viszonyát.
    Persze arra sem gondolt, hogy engem pillanatnyilag nem is ez érdekelt legjobban, hanem a személyes története.
    Ezért, rákérdeztem:
    - Ida, térjünk rá vissza, és mondd el végre mi történt veled, és ki okozta benned akkor, azt a nagy változást?
    - Nem akarlak bosszantani, de erre is csak messzebbről indulva tudok válaszolni.
    - Nem bánom, de kezdd el végre.
    - Jó. Mondom. 1952 nyarán két városi fiú nyaralt a falunkban, a tisztelendő úréknál. Mindig ott voltak velünk, közöttünk, a falusi fiatalok között. Bemutatkoztak nekünk, elmondták honnan jöttek, és, hogy abban az évben érettségiztek, hogy jelentkeztek a Miskolci Egyetem Gépészmérnöki karára.
    - Jó. Ez rendben van, de ne haragudj, engem főképpen az érdekel, hogy ki okozta benned azt a hirtelen változást, és hogyan?
    - Hát egy fiú Miska. Egy fiú! Aki ott nyaralt. A szolidabbik, a jámborabbik kinézetű fiú, aki állandóan engem bámult, ami zavart is először egy kicsit, de nem tagadom, nagyon jól is esett.
    - Mért zavart? És mi volt ami jól esett?

    Ida, nem a kérdésemre válaszolt, hanem a dobozból előkotort egy, rég megsárgult, sérült szélű fényképet, és odanyújtotta a következő szavakkal:
    - Nézd meg te is Miska! Így néztem ki fiatal koromban, akkoriban veled nem találkoztunk, nem emlékezhetsz rám, hát így néztem ki, nézd csak meg. Bandi talán szépnek látott, amikor legelőször megpillantott. Ítéld meg te.
    - Hááát, ...nem tévedett!
    - Azt mondod?
    - Igen! Ugyanakkor kérdezem, miért zavart téged, hogy egy fiú állandóan rajtad felejtette a szemét?
    - Nem csak az zavart, hanem ami egyik vasárnap történt. Mise után, az a fiú odajött hozzám és megszólított.
    - Mit mondott?
    - Azt, hogy a tisztelendő úrtól már kérdezősködött felőlem, sok jót hallott rólam, szeretne bemutatkozni és máskor is szeretne találkozni velem.
    - Te, erre mit válaszoltál?
    - Én? Semmit, szó nélkül elszaladtam.
    - Na, ez érdekes lehetett!
    - Az volt! Később rettenetesen szégyelltem magam miatta, de a fiú, szerencsére nem adta fel.
    - Másodszorra persze nem futottál el....-
    - De nem ám!

    ADDIG ISMERETLEN ÉRZÉS, ELSŐ SZERELEM:

    Ida, mosolyogva folytatta.
    - Akkor, hazafelé, futás közben éreztem, hogy sokkal erősebben ver a szívem, mint máskor. Sejtettem, hogy nemcsak a futástól. Otthon aztán egyenesen a tisztaszobába mentem, és belenéztem a tükörbe. Magam is elcsodálkoztam. Egy kipirosodott arcú szép lány nézett vissza rám. Alig akartam elhinni, hogy az én vagyok. Életemben először éreztem valamit, valami olyat, amit azelőtt soha.
    Örültem, hogy tetszem annak a fiúnak, akire már hetek óta én is szívesen rá-rá néztem, méghozzá nem is úgy, mint eddig bármelyik fiúra az ismerőseim közül.
    Hát, csak álltam a tükör előtt, néztem magamat, és Bandira gondoltam.
    Valahogy így kezdődött, igen, …aztán csak erősödött, folyton erősödött, és soha többé el nem múlt.

    Nem szóltam, nem kérdeztem semmit.
    Jobb is volt, mert Ida úgy sem mondta volna ki, ami nyilvánvaló volt, hogy szerelmes lett abba a fiúba.
    Hallgattunk, bámultuk az eget-
    Aztán, teljesen megnyugodva folytatta Ida a mondókáját.

    - Miután összeszedtem magam, bementem anyámékhoz a másik szobába, és elmondtam nekik mindent.
    - Mit mondtak?
    - Nagyon meglepődtek. Apám, csak hümmögött egy ideig, aztán kiment a házból. Anyám meg végül annyit mondott, „ lányom, jól vigyázz, mert nagy dolog történt veled. Olyasmi, amiről feltétlenül beszélni kell majd, de nem most. Most menj szépen, teríts meg, és ebédeljünk.
    Holnap pedig beszélgetünk.”
    Apám, közben visszajött. Gondterheltnek látszott, de nem szólt semmit. Leült az asztalhoz.
    Biztosan éhes lehetett már. Az éhséget csak fokozta a tyúkleves illata.
    Én teljesen zavart voltam, azt is elfelejtettem, hogy többen fogunk ma ebédelni, és több főre kell terítenem. Máshol járt az eszem.
    Amikor megjöttek a bátyámék akkor jutott eszembe, hogy anyám őket is meghívta ebédre. Így hát kapkodnom kellett.
    Miklós, a bátyám, szokásához híven megpaskolta kicsit az arcomat, magához ölelt, majd felemelt a mestergerendáig, és kuncogva mondta a feleségének: „ na, nézd már, hogy megnőtt ez a gyerek…!”
    Marika, mintha rendre akarta volna utasítani, rászólt. „ Hagyd már békén ezt a kislányt! Soha nem tudod megállni, hogy ne bosszantsd, és ha jól megnézem, nem is olyan gyerek már!”
    Hát még ha tudnátok, - gondoltam, - hogy mától kezdve én sem érzem magamat gyereknek.
    Apám is rászólt a bátyámra: „ Miklós, ne piszkáld már a folyton a húgodat, anyád ebédelni hívott benneteket, nem azért, hogy Idával kötekedj.”
    Apám, aztán a napbarnított erős kezével keresztet rajzolt a levegőbe a levesestál fölött, és elmondta az asztali áldást. Utána, mint egy vezényszóra csendben nekiláttunk a levesnek, ami nagyon finom volt.
    Ettünk.
    De én csak Bandira gondoltam, és időnként megállt a kezemben a kanál. Azt sem tudtam, hogy mit eszem. Csak ültem az asztalnál, mint egy riadt kismadár.
    Ilyen hosszúnak, soha nem tűnt a vasárnapi ebéd.
    Ebéd után, Miklós a jószág eladásról, és a házuk befejezéséről kezdett beszélgetni apámmal.
    Én, untam már az egészet, de nem mertem megszólalni. Szerencsére anyám akaratlanul is kiszabadított ebből a nehéz helyzetből.
    - Hagyjuk lányom a férfiakat beszélgetni, szedjük le az asztalt, mosogassunk el, és menjünk ki az udvarra, vagy induljunk el a vecsernyére.
    - Tessék hagyni édesanyám, majd én elmosogatok, és a vecsernyére is elmegyek, utána pedig a tisztelendő úrékkal moziba megyünk.
    Miklós felfigyelt Ida szavaira és újból bosszantani kezdte:

    - Nocsak! Nocsak! Hallod ezt Marika? Moziba megy a gyerek! Irigyellek húgocskám! Te, moziba mégy, mi meg úgy szórakozunk, hogy a téglákat és cserepeket pakoljuk késő estig.
    Marika megint védelmébe vett:
    - „ most még csak hadd menjen moziba, majd nem megy ő sem, ha a saját családjának gondja a nyakába szakad. Én sem megyek ma vecsernyére, hívom Miklóst,
    hazamegyünk és kihasználva a jó időt, dolgozunk.
    - Nem szép, hogy vasárnap is dolgoztok! – jegyezte meg anyám, - A mi családunkban ez nem volt szokás. De ha már így adódott, legalább vigyázzatok magatokra. Ida, öltözz fel rendesen és menjünk.
    Vecsernye után anyám elkísért a Parókiáig, ott pedig megismételte apám parancsát: „ mozi után ne maradj tovább, ne menj sehová, azonnal gyere haza.”
    - Úgy lesz édesanyám!
    - És, úgy lett? – kérdeztem, kétkedve.
    - Igen, úgy lett. Hát, hogyan is lehetett volna másként?

    Erre, nem tudtam mit mondani. Inkább, egészen mást kérdeztem.
    - Mondd Ida, milyen volt szerelmesnek lenni? Mi volt az elképzelésed? Mit éreztél? Mit reméltél?
    - Őszintén megmondom, azt éreztem, hogy jó együtt lenni Bandival, és azt reméltem, hogy örökké együtt maradunk.
    - Nem vetted észre, hogy a szüleidnek más véleménye volt? Ők, nem igazán örülhettek annak, hogy újra találkoztál Bandival.
    - Persze, hogy észrevettem. Nagyon is. Attól féltem, meg fogják tiltani, hogy találkozzunk. Mégsem gondoltam másra, csak arra, hogy mi szeretjük egymást Bandival.
    - Szóval, ábrándoztál.
    - Igen, ábrándoztam.
    Láttam, hogy Ida zavarba jött.
    Rádöbbent, hogy sokkal többet mondott, mint amennyit akart. Igyekeztem segíteni neki, és az ábrándozásából kizökkentő hangon kérdeztem tőle:
    - Milyen volt a mozi látogatás? Hogyan telt a délután?
    - Nagyon szépen! Nagyon jól! Bandi, úgy ügyeskedett, hogy az előadás alatt mellettem üljön. Ennek, nagyon örültem, de azért féltem is egy kicsit, pedig nem volt rá okom. Egész idő alatt, a kezemet se próbálta megfogni.
    - Attól féltél, hogy úgy lesz?
    - Igen. Most viccelődsz és mosolyogsz, de akkor még más volt a világ. Másként neveltek bennünket. Úgy, hogy egy lány, vigyázzon magára. Lehet, hogy túlzás volt, de én ezt úgy értettem, hogy a kezemet se engedjem megfogni.
    - Hát igen, más volt a világ Ida, - de ne erről beszéljünk, hanem arról, hogy mi történt a mozielőadás után?
    - Utána? ....A tisztelendő úrék azt kérték, hogy menjünk mindannyian a parókiára és beszélgessünk a filmről.
    - De te megígérted, hogy „mozi után” hazamész.
    - Igen. Mondtam is a tisztelendő úréknak, hogy nem kaptam kimenőt, haza kell mennem. Ők, ezt tudomásul vették, Bandi pedig azt mondta, akkor ő sem marad ott, hanem hazakísér engem.
    - Megengedted?
    - Még hogy megengedtem? Örültem, hogy hazáig együtt lehetünk. Repestem az örömtől.
    - Anyádék nem vették észre, hogy nem egyedül mentél haza?
    - Nem. Furcsamód, meg sem kérdezték, hogy találkoztam-e Bandival. Ennek ellenére, őszintén elmondtam, hogy az egész előadás alatt egymás mellett ültünk, előadás után pedig ő kísért haza.
    - Őszinte kislány voltál!
    - Nekem ez természetes volt.
    - Anyádék mit szóltak hozzá? Mit kérdeztek?
    - Azt mondhatnám, nem mondtak, és nem is kérdeztek semmit. Apám azt ugyan megkérdezte, hogy milyen volt a mozi, ( mármint az előadás ) Anyám viszont csak annyit mondott, hogy aludj jól kislányom, holnap majd beszélgetünk.
    - Gondolom, örültél, hogy elmaradt akkor a „beszélgetés”.?
    - Örültem. Korán lefeküdtem, de nem mondhatom, hogy jól aludtam volna. Inkább azt, hogy sehogy. Ébren álmodtam át vagyis inkább álmodoztam át az egész éjszakát.
    - Szépeket álmodtál?
    - Igen, csak arra gondoltam, aminek örültem, és csak azt álmodtam, amire gondoltam. - mondta szomorkás arccal, -majd folytatta - Hajnalban viszont felébredtem, és vártam anyámat. Nagyon féltem a beígért beszélgetéstől.

    Anyám aztán jött is, - már pirkadatkor ott volt, - és leült az ágyam szélére.
    Azonnal görcsberándult a gyomrom. Nem véletlenül.
    Nagy és nehéz beszélgetés következett.

    SZÜLŐI KIFOGÁSOK:

    Hosszan beszélgettünk akkor anyámmal, bár többnyire csak ő beszélt. Én meg, remegve hallgattam.
    - Tudod kislányom, - mondta – fiatal vagy még, nem sok mindent tudsz az életről. Most örülsz annak, ha egy fiú azt mondja: „szép vagy”, örülsz annak, ha azt mondja: sok szépet és jót hallott rólad”.
    - Persze, hogy örülök.
    - De arra nem gondolsz, hogy az a fiú nem hozzád való, Ő, esetleg csak egy kalandot keres, még akkor is, ha tiszteli az ártatlanságodat. Nagyon valószínű, hogy egy városi fiú azonnal elfelejt, ha visszamegy a városba. Ott is vannak szép lányok.

    Egy darabig csak hallgattam, nem mertem megszólalni. Aztán, nagy nehezen összeszedtem minden bátorságomat és mégis megszólaltam.

    - De édesanyám, Bandi igazán jó és őszinte fiú, többször is elmondta, hogy nemcsak szépnek lát, hanem szeret is engem. Igazán. Azt is mondta, hogy komoly szándéka vannak, és a szüleimnek is elmondaná, ha eljöhetne hozzánk.”
    - Nahát, arról aztán, szó sem lehet! Majd beszélek én vele, meg a tisztelendő úrral is, hogy menjen csak haza és felejtsen el téged.
    „Még, hogy komoly szándékai vannak!”…- dohogott, - Ezt, csak azért mondja, hogy megszédítsen téged, és ne utasítsd el a közeledését. Megmondom én annak a fiúnak, hogy átlátok rajta. Tudom én, hogy csak egy kalandot keres, és azonnal elfelejt téged, ha hazamegy. Megmondom én azt is, hogy egy egyszerű falusi lány nem való, egy úri fiúhoz. Nahát!...Beszélek én vele. Igen.
    - És édesanyád tényleg beszélt Bandival?
    - Nekem azt mondta, hogy csak akart, de nem sikerült. Ezért megkérte a tisztelendő urat, hogy ő mondja el Bandinak mindazt, amit anyám akart.
    - És a tisztelendő úr teljesítette anyád kérését?
    - Igen. Persze.
    - És te?
    - Én azt mondtam, hagyjanak engem békén. Életemben először éreztem, hogy egy fiú tetszik nekem, és akkor hirtelen mindenki az én érzéseimmel akar foglalkozni, és meg akarja változtatni azt. Ez borzasztó volt!
    - Hidd el Ida, jó szándékkal figyelmeztettek arra, hogy az első szerelem fellobbanásakor korai mindjárt azt gondolni,hogy abból házasság lesz. Hogy az nem csak az első, hanem az egyetlen, s így, az utolsó is. Mi lett aztán a vége? Békén hagytak?
    - Igen. De úgy hiszem, csak azért, mert Bandinak véget ért a nyaralása,és úgy gondolták, hogy szépen hazamegy, és nyomban elfelejt.
    - És? Bandi is hallgatott rájuk?
    - Mondhatnám azt, hogy igen, de azt is, hogy nem.
    - Na ezt, nem értem.

    Észrevettem, hogy Ida nem tud, vagy nem akar válaszolni.
    Zavartan nézett hol a diófa ágai közt el-eltűnő és visszatérő holdra, hol, a holdvilág által megvilágított eperfára.
    Egy idő után aztán, mégis megszólalt.
    - Hát bizony, Bandi nyaralása után számomra kellemetlen,alig érthető 3 év következett. Úgy látszott, hogy a tisztelendő úr, anyám kérésének megfelelően mondhatott valamit neki, ami miatt nagyon tartózkodó lett.
    - Hogy értsem ezt?
    - Úgy, hogy a három év alatt egyszer sem jött a faluba, hiába vártam, de Húsvétra és karácsonyra azért küldött egy-egy üdvözlőlapot.
    Egyik nyáron pedig, egy fényképből csinált üdvözlőlapot küldött egy kirándulásáról. Amikor azt a csoportképet megnéztem, akkor bizony nagyon elkeseredtem, azt is mondhatnám, hogy dühös lettem.
    - Ugyan miért?
    - Mert Bandi, egy szép, feketehajú lány mögött állt és annak a vállán pihentette a kezét.
    - Féltékeny lettél.
    - Alighanem. Bár, akkor még fogalmam sem volt arról, hogy mi a féltékenység, de most már azt mondanám, hogy igen. Féltékeny voltam. Annál is inkább, mert Bandi azt mondta nekem, hogy miután engem megismert, rá se néz többé a barna lányokra. Most pedig azt mondom, hogy nem volt sem okom, sem jogom a féltékenykedésre.
    - Miért?
    - Később ugyanis megtudtam, hogy a feketehajú lány Bandi húga volt.
    - Úgy látom, nem tagadod, hogy az alatt a három év alatt is szerelmes voltál Bandiba, és mindvégig úgy gondoltál rá.
    - Hát igen. Akkor ezt, magamnak sem mertem bevallani, most azonban nem tagadom. Így volt, és bizony, sokat szomorkodtam, sokat sírtam az alatt a három év alatt.

    A szomorú három év után, aztán váratlanul, valamilyen nagy csoda történt.
    Lehet, hogy nem is csoda volt, csak bebizonyosodott, hogy Bandi is mindvégig hasonló érzésekkel gondolt Idára.
    Egyikük sem változott.
    Ők, tényleg szerették egymást!
    És, ez a szerelem, kiállta a hosszú évek, nehéz próbáit!.
    Kinga19 és Beka Holt kedveli ezt.