Viewing blog entries in category: Saját írások

  • Jaszladany
    A gyereknevelés terén nagyot fordult a világ az utóbbi évtizedekben, és a mai szülők gyakorlata sok mindenben eltérő attól, mint ahogy azt a régiek "csinálták".
    Abból az apropóból jutott ez eszembe, hogy olvastam egy cikket a szülőkkel együtt alvó, valamint a külön szobában alvó gyerekekről. Kicsikről beszélek persze, nem kamaszokról.

    Ma már az a "normális", ha a kisgyereknek külön szobája van, lehetőleg a testvéreknek is mindegyiknek saját szoba, és lehetőleg már babakortól (a szoktatás, ugye.) Sulykolták ennek fontosságát pszichológusok, pedagógusok, gyakorló anyukák, és még sok mindenki más. Ma meg is van győződve arról a legtöbb szülő, hogy ez így van rendjén, és foggal-körömmel kényszerítik a kicsit külön szobába. Ha a gyermek még csecsemő, akkor hagyják a szobájában egyedül ordítani, amíg meg nem szokja, hogy ez a rend és punktum. Mondván, hogy minél korábban kell kezdeni a szoktatást...

    Erről eszembe jutott egy régi emlékem, ami nem is igazán az én emlékem, hisz úgy mesélték el nekem később...
    De az megmaradt bennem, hogy kicsi koromban mennyire rettegtem az elalvástól, amikor rám szakadt a sötét és a magány, amit az sem tudott oldani, ha előtte mesét olvasott nekem valaki. A szüleim elmondták, hogy ordítottam egyfolytában, akár hajnalig is. Végül a szomszédos szobában lakó nagyszüleim nem bírták lélekkel, a nagymamám berontott, kikapott a kiságyból, és magával vitt a saját ágyába. Az pedig megint az én emlékem, ahogy boldogan meglapulok a mamám széles háta mögött, és megnyugodva, azonnal elalszom.

    Dehát a gyereket szoktatni kell, ezért a pszichológusok szerint a nagymamám biztos nagyon rosszat tett nekem, a szüleim mérgesek is voltak rá, és fogalmuk se volt arról, hogy a mai napig bennem maradt a gátlás, a fóbia, az egykori elalvástól való félelem hatásai, talán ezért lettem éjszakai bagoly, és ezért vagyok fenn éjszakánként a végső álmosság pillanatáig.

    Persze ebben a témában sem lehet általánosítani, minden kisgyerek más. Van olyan, akiben már pici kortól erős az önállósodásra való törekvés, és ő az, aki kifejezetten szeretné, ha külön szobában alhatna. Én most nem róluk beszélek, hanem azokról, akiknek a biztonságérzete megkívánná a szülő éjszakai közelségét, de a szokások és elvárások ezt helytelenítik.

    Szóval találtam néhány érdekes cikket erről a témáról. Meglepő módon, valahogy ebben a kérdésben is olyanféle szemléletváltozást vélek felfedezni, mint hajdan a babakocsi kontra "kenguru" (vagy "babakendő") vitában. Mert lám-lám, gyereklélektannal foglalkozó szakembereink egyszer csak felfedezték, milyen jótékonyan hat a csecsemők fejlődésére, ha a nap nagy részében testközelben vannak az édesanyjukkal, amit a természeti népek anyukái évezredek óta tudnak. És a mai modern édesanyák most már magukra kötik a babát otthon, mialatt a konyhában ténykednek, főznek vagy takarítanak (milyen rosszallás övezte a húgomat húsz évvel ezelőtt, amiért így tett), semhogy hagynák a kicsit naphosszat ordítani a kiságyban. Mert a pszichológusok rájöttek, hogy a baba ordításának nem igazán a megszokás az eredménye, hanem későbbi lelki traumák.

    Ha társaságban felvetődött a gyermek szülőkkel való alvásának a témája, vagy akár a lehetősége, hát tanúsíthatom, hogy nem sok pártolója akadt ennek a gyakorlatnak. És most láss csodát, ilyen cikkeket találok a neten gyerekpszichológusok tollából:

    "Vannak olyan tanulmányok már, amelyek azt igazolják, hogy azok a gyerekek, akik együtt alszanak el a szülőkkel (anyuval vagy apuval), azok később sokkal kiegyensúlyozottabb serdülők, majd felnőttek lesznek! Tehát ne aggódjon, mert bár ez önnek így valószínű, fárasztóbb, a gyereknek nagyon jó lesz a későbbiekben, és ne próbálja őt erről leszoktatni, majd ha a gyerek érett rá, önmagától leválik ilyen szinten is!
    Semmi baj nincs az együtt alvással, sőt, a gyerek fejlődése szempontjából a lehető legegészségesebb! Igazából disszertációt is tudnék önnek erről írni, mert a kedvenc témám és egészen az ősemberig visszanyúlik a magyarázat kezdete, így túl hosszú lenne leírni." (Dr. Balogh Andrea)

    "Azok között a testvérek között, akik közel alszanak egymáshoz, mélyebb bizalom és szeretet fejlődhet ki, csökkentve az egymás közötti versengést az ébrenlét óráiban. Azoknak a testvéreknek, akik nem csak a nappalokat, hanem az éjszakákat is együtt töltik, megvan arra a lehetőségük, hogy mélyebb és tartósabb kapcsolat épüljön ki közöttük. Azok a csecsemők és kisgyermekek, akik napközben nincsenek együtt a család többi tagjával, (a szülők dolgoznak, a testvérek iskolában vannak), azzal, hogy az éjszakát együtt töltik, pótolni tudják a napközbeni egymástól való távollétet, illetve újra tudnak építeni fontos érzelmi kötelékeket az által, hogy együtt töltik az éjszakákat, illetve a vidám családi reggeleket, ami máskülönben nem adatik meg. Természetesen, az otthoni vállalkozás és az otthontanulás csökkentheti a külön töltött időt, elmélyítve a napközbeni családi köteléket, úgy, ahogyan az együttalvás teszi éjszakánként.

    Kutatások kimutatták, hogy jelentős mértékben növeli a kómában lévő ember szívverését és vérnyomását, ha a szobában egy másik ember is tartózkodik. Ésszerűnek tűnik azt feltételezni, hogy a csecsemőknek és a kisgyermekeknek is az egészségükre gyakorolt jótékony hatása származik abból, ha szüleik jelen vannak alvásuk közben.

    Azt a gyermeket, akiről éjszaka is gondoskodunk, csak úgy, mint nappal, állandó szeretetünkről és biztonságról biztosítjuk, s nem kell a félelem, a düh, és az elhagyatottság érzéseivel megbirkóznia éjszakáról éjszakára. Azok a gyermekek, akik éjjel és nappal biztonságban érezték magukat egy szerető szülő közelében, olyan felnőttekké válnak, akik könnyen megbirkóznak az élet elkerülhetetlen stresszes helyzeteivel.

    Amint azt John Holt sokatmondóan írja, a korai életszakaszban való szeretet és biztonság érzése messze áll attól, hogy „elkényeztessük” gyermekünket: olyan ez, mint „a pénz a bankban”: a bizalom alapja, önbecsülés és biztonság, melyekhez a gyermek bármikor hozzáférhet élete kihívásai során." (Rácz Mariann)

    Igazán elmondhatták volna ezeket a pszichológusok annak idején a szüleimnek is, de sajnos az én szüleim is az akkori gyereknevelési tanácsadókra hallgattak a szívük helyett. Mert én úgy gondolom, a fenti sorok összecsengenek azzal, amit egy szülő érez, csak hát az okosok meggyőzik őket arról, hogy rosszul gondolják.

    Pedig ha ebben a témában is, csakúgy, mint a "kenguru" estében, visszagondolunk a természeti népek szokására, azt látjuk, hogy az indiánok, az afrikai vagy az ausztrál bennszülöttek, mind együtt aludtak a kisgyerekeikkel. Sőt nálunk, az egykori paraszti világban is ez volt a természetes. A depressziós, magatartásproblémás, személyiségzavarral küszködő gyerekek mégis a mi modern társadalmunk jelenségei.

    Jó néhány évvel ezelőtt láttam egy lenyűgöző dokumentumfilmet egy eszkimó család életéről. Ha jól tudom, ez volt az első dokumentumfilm, még a némafilm korszakban készült. A maga naturalizmusával mutatja be a család küzdelmes mindennapjait, borzasztóan nehéz életüket, ami mégis szép volt, mert együtt voltak. Sugárzott róluk a mély összetartozás, a meghitt, bensőséges kapcsolat. Az apa együtt halászott a kisfiával, az anya együtt készítette az ételeket a lányával, és ami legjobban megfogott... az egész család együtt aludt egy nagy prémes takaró alatt. Naná, hisz melegíteniük kellett egymást az iglóban, aminek a belső hőmérséklete sosem ment feljebb nulla foknál, különösen éjszaka, amikor a tűz alig pislákolt.
    És érdekes, nem lettek magatartás problémások az eszkimó gyerekek a külön szoba hiánya miatt. Inkább nagyon is kiegyensúlyozottnak és boldognak tűntek a filmen, a rettenetesen zord körülmények ellenére is.


    [​IMG]

    Kép a Nanook, az eszkimó c. filmből
    Az együtt alvó eszkimó család
  • Jaszladany
    Már több mint két évtizede annak, hogy Györgyi barátnőmmel egyszer együtt utaztunk a villamoson, de mostanában ismét eszembe jutott. Gyakran eszembe szokott jutni, pedig máskülönben nem túl jó a memóriám. De ennek a beszélgetésünknek valahogy lélekformáló ereje volt a számomra.

    Nagyon sok év telt el azóta, hogy Györgyit utoljára láttam. Külföldre ment férjhez, és mivel akkor még nem volt internet, megszakadt a kapcsolatunk. Kivételesen szép lány volt, de leginkább a lelke volt kivételesen szép.

    Szóval egyszer együtt utaztunk a villamoson. Ültünk egymással szemben, és nézelődtünk ki az ablakon, vagy a csaknem üres villamos utasaira. Az átellenben lévő ablak mellett egy asszony ült egyedül. Megakadt rajta a szemem. Erősen ki volt sminkelve, sokkal harsányabban, mint ahogy azt a kora megengedhette volna. Látszott, hogy nagy gonddal festette ki magát, de azon az idős arcon azok az erős kontúrok és színek... taszítónak találtam.
    Fiatal voltam még, alig túl a tinikoron. A tinik gyakran kíméletlenül és gyorsan ítélkeznek. Akaratlanul is az futott át a gondolatomon: Ez a nő nem fogja fel, hogy hány éves? Nem látja, hogy bohócot csinál magából?

    Észrevettem, hogy Györgyi is az asszonyt nézi. Egyszer csak közelebb hajolt hozzám, és így szólt:
    - Hát nem megható?
    Elcsodálkoztam. Minden egyéb jelző eszembe jutott volna arról a nőről, de az, hogy megható, semmiképpen.
    Meglepetten bámultam Györgyire.
    - Megható? Micsoda?
    - Hogy mennyire szeretné, hogy szeressék - felelte Györgyi, s közben megindultan nézte a nőt.

    Szívembe vésődtek Györgyi szavai. Közel harminc éve annak, hogy elhangzott ez a mondata. Györgyi talán nem is emlékezne rá. Nekem azonban azóta is segít, hogy ítélkezés helyett meglássam az emberekben a szeretet utáni sóvárgó vágyat.


    [​IMG]
  • Jaszladany
    Történet kisfiamról

    Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy egy aprócska, tipegő gyermek még alig valamit fog fel a körülötte zajló világból. Úgy véljük, a maga játékokkal teli fantáziavilágában él, és kis elméje fejletlen ahhoz, hogy megragadja a világ komoly, mély dolgait. És ez így is van. Ám nem mindig számolunk azzal, hogy a kisgyermek nem az elméjével ragadja meg a dolgokat; hanem a szívével. És kis szíve hihetetlenül érzékeny radar, mely a dolgok leglényegére hatol, oda, ahová a mi tudatunk már el sem jut.
    Kisfiam alig múlt két éves, amikor egy ködös, borongós novemberi napon sétáltam vele a csömöri Középhegyen. Szántóföldek, akácosok vettek minket körül, és a szürke ég alatt, ott fenn a hegyen, mintha csak mi ketten lettünk volna az egész világon.
    Ballagtunk a nyirkos, homokos földúton. Jancsika tipegett mellettem a kis kék kezeslábasában. Hallgattuk az őszi táj csendjét.
    Mindennap erre sétáltunk. Most azonban, ahogy felpillantottam, észrevettem az út közepén egy kis sötét kupacot. Néhány lépésnyi távolság után már kivehető volt, hogy egy halott galamb hever a földön.
    – Forduljunk vissza, Jancsika – mondtam a kisfiamnak, de már késő volt. Jancsika is felfedezte a galambot.
    – Csak megnézem! – válaszolta határozottan, nekem pedig nem volt kedvem vele ellenkezni.
    Beletörődtem, hogy odamenjünk a halott galambhoz, és hagytam, hogy szemügyre vegye.
    Postagalamb lehetett. Nem látszott rajta sérülés. Csak feküdt a hátán élettelenül.
    – Mi lett vele? – kérdezte Jancsika.
    – Nem tudom – feleltem. – Talán messziről jött, és kimerült az éhségtől, de az is lehet, hogy lelőtte valaki.
    Azt gondoltam, úgysem érti, miért fekszik itt ez a kis állat. Soha nem tettem neki említést a halálról. Egy kétéves gyermekkel még nem beszélget ilyesmiről az ember.
    Kisfiam hosszan állt a galamb mellett, és nézte szótlanul.
    Eluntam a várakozást.
    – Most már gyere… – húztam gyengéden. – Menjünk vissza.
    Jancsika azonban nem mozdult. Le sem vette a szemét a galambról.
    – Na, gyere már! – unszoltam erélyesebben, de hiába.
    Végül elegem lett az egészből. Elengedtem Jancsika kezét, és elindultam egyedül.
    – Ha nem jössz, itt hagylak! – fenyegetőztem távolabbról.
    Már jónéhány lépésnyire elhaladtam tőle, de a kisfiam még mindig mozdulatlanul állt.
    Most már ingerült lettem. Visszakiáltottam neki:
    – Gyere már, ha mondom, mert megharagszom!
    Akkor meglepetésemre Jancsika váratlanul sírva fakadt. Hangosan, keservesen sírni kezdett, és vékonyka hangja messze zengett a néma tájon.
    Visszaballagtam hozzá, és megfogtam a kezét.
    – Na ne sírj már, hanem gyere!
    De nem jött. Csak állt ott, és sírt, sírt vigasztalhatatlanul.
    Akkor felkaptam az ölembe, és úgy indultam el vele. Nem tiltakozott, csak sírt tovább szívszaggatóan.
    – De hát miért sírsz? – kérdeztem tőle magamhoz ölelve.
    Akkor könnyein át, hüppögve, szipogva azt felelte:
    – Nem akarom, hogy egyedül maradjon…
    Most már nekem is könny szökött a szemembe.
    Megértettem, hogy aprócska gyermeki szíve minden ismeret nélkül is felfogott valamit a halál visszavonhatatlanságának fájdalmából. És amire addig sosem gondoltam; végtelen magányából.


    [​IMG]
    cdurmol és Bandi1960 kedveli ezt.