Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. Az Idő nehéz, és végtelen matériája lassan tovasodorja a gályát. Néha egy-egy lusta örvény ráérősen megforgatja, mit sem törődve a vékony, csapkodó evezők gyöngécske igyekezetével. Ritmus dobog felőlük, ritmusra működnek, mintha egy óraszerkezet, vagy egy szív lenne belül, a gálya mélyén: Tem-dem-dem, taam-dam, tom-dom-dom... Tem-dem-dem, taam-dam, tom-dom-dom...
    Távolodva, egyre halkabbak és halkabbak a jajkiáltások, a kacagás, a nyögések, a becéző szavak, a sóhajok... összeolvadnak szépen, és csak egy halkulva zsongó, lüktető, kicsire zsugorodó pont már az egész, messze, messze...
    Hová mennek?

    Vajon, hová mennek...??
  2. Tem-dem-dem, taam-dam, tom-dom-dom...
    Születnek... élnek... meghalnak.
    Születnek, élnek, meghalnak
    Születnek, élnek, meghalnak
    Feltűnnek a semmiből bal oldalt, és végtelen sorokban botladoznak át a trónus elott.
    Még visszanéznek, nyakukat tekergetik,
    majd eltűnnek jobb oldalt.
    Szétoszló füstpamacs marad utánuk...


    Születnek... hisznek... meghalnak.
    Születnek, hisznek, meghalnak
    Képtelenek üresen hagyni akár egyetlen kis zugot a zűrzavaros tudatukban.
    Elméleteket gyártanak az Égről, az Időről, az Álomról, Önmagukról,
    és miután megteremtették a ködszellemeiket, követik őket bárhová, bármin, és bárkin keresztültiporva.
    Szétoszló füstpamacs marad utánuk...


    Születnek... esznek... meghalnak.
    Születnek, esznek, meghalnak
    Más élőlények darabjainak tonnáit tömik magukba felül, és nyomják ki alul egy életen át.
    És teljes erővel termel a milliárdnyi szargyár.
    Mintha nem lenne fontosabb szerepe a világon színes tollú madárnak, szélben susogó, fűnek, fának, büszke szarvasbikának,
    csak szétporladni...elúszni...alaktalan, tudattalan masszaként a fullasztó levegőjű csatornákban.
    Mindent megesznek...


    Születnek... tanulnak... meghalnak.
    Születnek, tanulnak, meghalnak
    Büszkék a nyitott szemükre, amivel néznek, de sokkal kevesebben és kevesebbet látnak, mint ahogy gondolják. Istenúntáig tanulják, és tanítják újra, újra, újra és újra az üres agyaknak a járást, a beszédet, a csillagokat, a határokat, a szabályokat, Istent, Hitet, Utat, Menekülést...
    Aztán pár évtized múlva már viszik is magukkal a semmibe, a verejtékkel megszerzett tudást, nem tudni, mi kapaszkodik mibe, az adat az anyagba, vagy az anyag az adatba.
    Szétoszló füstpamacs marad utánuk...
    És a Tudás újra, újra, újra és újra és újra elsüllyed... talán nem is baj...
    Talán túl sok benne az újratermelődő szemét.


    Születnek... ölnek... meghalnak.
    Születnek, ölnek, meghalnak
    Kezdik a darabokra tépett katicabogarakkal, a kitépett lábú legyekkel, eltaposott gilisztákkal. Ölnek hű kutyákat a tudásért; disznókat, mert "csakis ezért léteznek"; rovarokat milliószámra, "önvédelemből"; fákat a tábortűzért; aszfaltúton átszökkenő őzeket, mert útban vannak...
    Tigriseket, hogy bőrük pompázatos csíkjaival egójuk beteges, kielégíthetetlen éhségét csillapítsák.
    Ölnek méreggel, tűzzel, nyers erővel, és éheztetéssel. Ellepik a szűzföldet, és semmi sincs tőlük biztonságban, ami be nem hódol, meg nem alázkodik, és önként fel nem ajánlja nekik..., értük az életét...
    És ölik még egymást is, a területért, a hatalomért, a Hitért... bármiért.
    Feltalálták a fegyverek millió fajtáit, de mélyen titkolják, hogy legpusztítóbb fegyverük a Közöny.
    A legkifinomultabb gyilkosok már nem ölnek...
    Ők öletnek...


    Élnek... dolgoznak... meghalnak.
    Élnek, dolgoznak, meghalnak
    Bambán bámulnak korán reggel a kávéscsészéjükre a hideg konyhában. Aztán mégsem fekszenek vissza az ágyukba, hanem összegyömöszölik a vágyaikat kicsire, elcsomagolják estére, és elfordítva tőle a tekintetüket, megindulnak, hogy beálljanak a sorba. A helyükre.
    Teszik, amit tennük KELL, amíg az összes életerő, amit az éjjel összegyűjtöttek, el nem fogy belőlük. Aztán, ha elfogyott, egy kicsit lejjebb hajtják a fejüket, és folytatják, még két órát. Vagy hármat. Van, amikor tízet, ha kell.
    Néha elgondolkodnak, "kell"-e... de egyik sem lát ki a gálya korlátja fölött. Csak az evező nyers, végtelenül egyértelmű követelményei léteznek:
    Told, szorítsd, húzd
    Told, szorítsd, húzd
    Told, szorítsd, húzd
    A szerencsések hiszik, hogy kell. Mások remélik... a "söpredéknek" meg ott a korbács.
    De a tempó bírható, a gálya száll, a leves zsíros... ha nagy baj van, mindig van egy korty levegő egy újabb mély lélegzethez.
    Hajózni kell!
    Élnek, húznak, meghalnak...


    Születnek... éreznek... meghalnak.
    Születnek, éreznek, meghalnak
    Bizony, Éreznek!!!
    Csattan a kövön a térd, húzódik az ideg, és megjelenik valami alaktalan, de figyelmen kívül nem hagyható valami ott benn... Torkuk szorul, ha csalódnak, és éjszakákon át nem tudnak aludni, amikor a következő csalódástól félnek.
    Mert, bizony, Félnek!!!
    Ez nem a kismadarak riadalma, a sikló árnytól, nem. Ez nem automatizmus. Ez a feketeség önmagában, önmagától létezik, és képes rá, hogy önmaga fekete vérét igya, és önmagát táplálja.
    És sírnak...
    Csillogó könnycseppek peregnek...

    Ámde, tarkóborzoló szédülés bizsereg végig rajtuk, ha úgy hiszik, rádöbbentek valamire.
    A pupilla tágul, és szűkül, semmit sem törődve a fénnyel, melynek szolgálatára valaha létrejött.
    Összetett, összeomló, légies, anyagtalan képződmények félresöpörnek betonszigorú észérveket, és az érzelmek, csakis az ÉRZELMEK döntenek arról, hogy merre tovább.

    Csillogó könnycseppek peregnek...

    A saját lényükre átgyúrt gondolat-tükörképek jelennek meg az egyiknek a fejében arról, hogy mit érezhet a másik... valami megváltozik ott bent... és előre nyúl egy segítő kéz...

    És megteremtik az Aranyszabályt!!!


    Születnek... nevetnek... meghalnak.
    Születnek, nevetnek, meghalnak
    Mert az anygyaloktól kaptak egy fénylő-fehér, aranyszalaggal átkötött, apró ajándékot, benne egy csipetnyit a világ legfinomabb fűszeréből! És amikor kibontották a masnit, és szétbomlott a csomag, a szellő felkapta a csilingelő kacagást, és szertetfújta az egész bolygón.
    És szebb lesz tőle a nő, és jobb lesz tőle a férfi... gyémántnál is ragyogóbb ez ékszer!
    A csodás fűszer mindent megváltoztat: a bűz és a halál is nevetségessé válhat általa, mert a nevetés megemeli őket a dolgok szintje fölé... és felülről nézve minden annyira más!
    Mint az oldószer, végigzuhog az idegeken, és a szinapszisokon, lemossa a feszültséget, bánatot, reménytelenséget... bárhol is vannak, bárhogy is élnek; elhiszik tőle, hogy szép a világ!
    Születnek... nevetnek... és - legalább néha úgy érzik - újjászületnek tőle.


    Születnek... álmodnak... meghalnak.
    Születnek, álmodnak, meghalnak
    Van valami, ami elképesztően torz, érthetetlen, értelmetlen és oda nem illő:

    ...álmukban REPÜLNEK!
    És ezen felül: álmodnak ébren.
    Képtelen hidat vernek Álomból, a színuszgörbe és a hegedűhúr között, és a hegeduhúrból álomfátyollal összeszőnek valami csodálatosat, hátborzongatóan szépet...ami már megint csakis színtiszta repülés. Már NINCS benne sem acél hegedűhúr, sem fa, sem színuszgörbe, CSAK repülés!
    A csipkebokorból sötétvörös rózsát álmodnak. És ez már nem virág, hanem jelkép: egy másik, borzongatóan szép álom jelképe.
    Az agyagból elővakart színes kövekből színes pöttyöket csinálnak, és beleálmodnak egy repülő hattyút. És ránéznek a színes pöttyökre, és nemcsak LÁTJÁK a hattyút, hanem vele repülnek. És hattyúszemük hattyúkönnyet ejt a csípos-jeges széltől a repülés közben.

    Talán azért álmodnak, hogy amig élnek, életben maradjon a lelkük...

    ...Szétoszló füstpamacs marad utánuk...


    Születnek... szeretnek... meghalnak.
    Születnek, szeretnek, meghalnak
    Mert tiszteletet félrelökve, gúnyt uznek az életből, fülledt éjszakákon át tartó, lázas szeretkezések közben!!!
    Mert kapták a képességet, hogy életet nemzzenek, de mikor alázatosan érte nyújtották a kezüket, akkor Isten kezéből - akarva? akaratlanul? - valami MÁS is átjutott hozzájuk.
    Ettől minden megkavarodott. A dobogó szívek nem szégyenlik fölülírni a test törvényeit, azzal a vonzással, és összeolvadással... ami nem tudni mitől, miért van... de az biztos, hogy minden széplélek TUDJA, hogy... enélkül semmi sincs.
    Vagy, ha van, semmit ér!
    És a szerelemből világra nyílt SZERETET nagyobb, szebb, dicsőbb lett, mint amiből ered.
    És kiterjesztik! Kiterjesztik a gyerekre, az anyára, a testvérre. Majd kiterjesztik a betegre, a gyengére, az elesettre, az állatra, a természetre.
    Majd szégyentelenül kiterjesztik az életre... és Istenre.
    Születnek, élnek, és - ha elég sokáig élnek - rájönnek, hogy ezen a világon az ölelő kar az egyetlen lényeges eszközük, ebben az életben az ölelés az egyetlen lényeges tettük.
    A többi nem számít, szétoszló füstpamacs, semmi több.
    Mert létezik az időben előretörő valóság, az ő szabályaival, és szigorúságával, az evéssel, a tanulással, a munkával, a gyilkolással... és a halállal.
    ...és létezik a szeretet, ami nem hódol be az élet szabályainak, egyszerűen nem illik bele, NEM A RÉSZE... ez VALAMI MÁS!

    De ezt az egyet megtanulni nem lehet!

    Hiába próbálkoznak megtanítani, bármi módon - annyit koptatják vele a szájukat, papírra, filmre írják ezerféleképpen, vallásokat alapítanak rá - ezzel csak közhellyé teszik bárki számára, aki még magától nem jött rá. Nem lehet megtanítani. EZ valami más...
    Erre csak maguktól rádöbbenni lehet.
    Sokan NEM jönnek rá, soha. Ők azok, akik mindig fölényben lesznek, mert a tőrt szorító kezet a másik oldalon elbizonytalanítja a szeretet.

    A szeretet végtelenül védtelen.

    A szeretet mindig, mindig veszít, és keresztre feszíttetik.

    De már többé el nem múlik!

    Születnek, ÉLNEK, meghalnak
    Születnek, ÉLNEK, meghalnak
    Születnek... ÉLNEK...

    Meghalnak ?



    Folytatás:
    http://canadahun.com/forum/blog.php?b=22974
    Beka Holt és phoenyx kedveli ezt.
  3. Egyik éjjel egy furcsa zakatolás nem hagyott nyugodtan aludni. Belülről jött:
    Tem-dem-dem, taam-dam, tom-dom-dom... Tem-dem-dem, taam-dam, tom-dom-dom...
    Vég nélkül tartott órákon keresztül. Lehet, hogy eleinte csak a szívdobogásomat hallottam az éjszakai csendben, de később már biztos, hogy a gondolataim mögül szólt.
    Tem-dem-dem, taam-dam, tom-dom-dom...
    A lüktetés reggel is folytatódott. Egy darabig próbáltam kirázni a tudatomból, de nem sikerült. Erre a ritmusra léptem, és a lélegzetem is ehhez igazodott. Ha leültem, a sarkaim ezt az ütemet verték a padlón.
    Aztán kezdtem jobban ráfigyelni, mit is akar mondani. A dobolás helyén lassan szavak kezdtek kibontakozni...
    Tem-dem-dem, taam-dam, tom-dom-dom... Szü-let-nek, él-nek, meg-hal-nak...
    Le KELLETT írnom. Ahogy hozzáfogtam, élénk képek jelentek meg a képzeletemben. A ritmus végig ott dobogott a háttérben...

    Folytatás: http://canadahun.com/forum/blog.php?b=22973
  4. Természetesen az örök kérdés az, hogy "mi a fene folyik itten tulajdonképpen", és úgy tűnik, hogy ezt összességében nem is fogjuk megtudni sohasem.

    Részkérdések erről viszont igazán elgondolkodtatóak, és részeredményeket vélünk megérteni.
    Mostanában többször jár a fejemben ez a "mi a jó történés, és mi a rossz?" kérdés.

    "Teher alatt nő a pálma" - szokás mondani, tudományosabban pedig itt is, ott is olvashatod, hogy a kényelem, a tétlenség egyénileg és népcsoportonként is a leépüléshez vezet. Állítólag, ha meg tudnánk emészteni a füvet, sosem lettünk volna fórum-használók, mert az intelligenciánk kifejlődését az tette szükségessé, hogy a természetben nagyon nehezen fellelhetőek azok a kaják és körülmények, amiket szeretünk.

    Most nem éppen tudományoskodni akarok, egyáltalán nem a főzés végtelenül kifinomodott módszereinek a szükségességéről van szó, sokkal homályosabb gondolataimat szeretném megosztani veletek. A bevezető csak arra volt jó, hogy értsétek, mit akarok kérdezni igazán:

    Mi történik a fejben ????

    Én például éltem eléggé gondtalanul is - jó volt. Az utóbbi éveimben azonban úgy érzem magam lelkileg, mint akit behajítottak a betonkeverőbe, és ez lehet, hogy csak egy szimpla agybaj, de nem hiszem, hogy lehet találni valakit, aki ezt meg tudná mondani biztosan.

    De mi van akkor, ha ÉNÉRTEM történik az egész?

    Utálom ezt, gyűlölöm azt, szenvedek így, szenvedek úgy, néha vannak jó napok, aztán megint beborul minden. Várom Szent Györgyöt, aki majd lándzsájával egycsapásra kinyiffantja minden rossz okozóját, a fejemben "tomboló"(?) sárkányt... Hiába, évek óta nem kerül elő az öreg.

    Volt egy középiskolás tanárunk, mindenki rettegett tőle. Én 5-ös voltam, mégis remegett a lábam, amikor feletetésre kihívott. Kb. 7-8 év múlva felismertem, hogy a diplomámat nagyobbrészt neki köszönhetem. (Megérdemli, hogy ide leírjam a nevét: Hámori Zoltán Tanár Úrnak hívják : KÖSZÖNÖM!)

    Most másfajta, nagyságrendekkel nagyobb szenvedéseket élek át, mint a középiskolai felelési drukk. Minden módon próbálok megszabadulni tőle, módszerek, gyógyszerek, barátok, könyvek... Borzasztóan, rettenetesen fáradt vagyok, önbizalmam a padlón, életem félig romokban, a hullámok már többször vannak a fejem felett, mint ahányszor lélegzethez jutok. Olyan irányokból is kapok "ütéseket" ahonnan egyáltalán nem várom, remélt segítségek kudarcot vallanak.

    Képtelen vagyok HINNI, hogy ez ÉRTEM van! De az eszem néha, csak úgy fricskázva felteszi a kérdést: mivé válsz általa?

    Sárkányok.
    Európában a gonosz szinonímái, Ázsiában bőlcs és szent lények.
    Kinek van igaza?
    Vagy van ilyen is, olyan is?

    Aki engem marcangol, vajon értem teszi, önzetlenül, azt is elviselve, hogy gyűlölettel viszonozom az önfeláldozását...

    , vagy csak jóízűen vacsorázik?
  5. Az életünk olyan, mint egy készülő étel. Ami belekerül magától, vagy amit teszünk bele, mind fűszerek, az élményeink, amik javítják, vagy rontják az ételt. Amit érzünk, (érzéseink) az illatok, jó esetben kellemesek, de nem mindig. Az illatok el is tudják nyomni egymást, egy eléggé erős illat meghatározó lehet.

    Megérteni vélek egyes embereket, akik egyre erősebb "fuszerekkel" próbálnak rendbehozni pocsékká kutyult ételeket, TV-függők, alkoholisták, drogosok...

    Én mostanában tervszerűen éhezem. Olyan zűrös, sötét és bántó érzéseim vannak, amit képtelen voltam elnyomni a lehetoségeim szerinti kellemes élményekkel.
    Nem esik jól az éhség. Az éhség egyáltalán nem jó dolog, de egy egyértelmű, határozott és nagyon erős érzés. Primitív érzés, tudni lehet, hogy miért van, mitől van, miről szól. Rossz érzés, de tiszta és becsületes. Ha kivárod, elég erős tud lenni, hogy minden más érzést elnyomjon.
    Az egész ahhoz hasonlít, amikor a darált hús már nem teljesen friss. Ha beleszagolsz a zacskóba, minden étvágyad elmegy. De egy tripla adag friss, erős, jó büdös fokhagyma és máris fogyasztható(nak vehető) a finom ebéd. Persze ehelyett ki is vághatod az egészet a szemétbe, de nekem gyermekeim vannak, akik anyagilag, érzelmileg számítanak rám.


    Jó étvágyat (, jó felejtést) !
    Boldog Új Évet !!!!!
  6. Ez az egész túlélősdi nagyon is ellenszenves volt nekem idén nyárig. Egyrészt, ugye van a Rambo-féle üss vissza-folytasd-mindenáron, aztán a TV-survival pókevős, no meg az "igazi"-katonai-mentsdmegmagad a győzelemért. Egyik sem rokonszenves.
    Kirándulni viszont szeretek, sőt, az sem baj, ha a dolog nem túl kényelmetlen. Látszólag ez teljes ellentmondásban van a túlélősdi-akaratmegfeszítősdi-kitartósdival, DE HIDD EL, NEM!

    A kedvesem beleesett a patakba! Bokáig érő vízbe seggelés, csuromvizes cipő, nadrág, zokni. Kezdeti ijedtség (nemütöttedmegmagad? nemnagyon...) aztán a döbbenet: vége a napnak! Mit tehetsz mást, vissza a szállásra a száraz ruháért, (addig is felfázik...) átöltözés, tejja... újra indulni már fölösleges, 200 km-t utaztunk hiába, egy bosszúságért... - VAGY MÉGSEM?
    Ott áll a patakparton, csurog belőle a víz, (őszidő, szemerkélő eső). Mondom: Rakjunk tüzet! Legnagyobb meglepetésemre, mondja: JÓ!
    Kínlódás, köd, vizes fa, káromkodás, vacogás. több, mint háromnegyed óra múlva ég a tűz. MELEGÍT, SZÁRÍT, JÓ KEDVRE DERÍT. Egy óra múlva minden ruha száraz, csokievés, még félóra, a cipő is megszáradt.
    INDULÁS TOVÁBB, sokkal jobbkedvűen, diadalmasan. Gyönyörű további túrázás, tájak, hegyek, vízesések, minden, ami kell, még több is.
    Gyönyörű emlék, fantasztikus kaland. MITŐL fordult jóra minden?
    Kellett hozzá egy öngyújtó, és vállalkozó szellem.
    De mennyivel jobb lett volna nem megijedni, 5 perc alatt tüzet rakni, tartalékruhába bújni amíg szárad a cucc, stb... Egyáltalán! SOHA nem volt gondom a tűzrakással, most, éppen amikor annyira kellett, már majdnem feladtam!
    Keresgélés az interneten. Hol találok minden klasz dolgot az IGAZÁN KÉNYELMES túrázáshoz?

    A túlélőknél !!

    Aztán elolvasok néhány dolgot, és megváltozik a véleményem. Például megtudom, hogy a csiricsáré színű felszerelés nem illik bele az erdőbe, és nem azért jó a zöld, hogy ne lássanak meg mások, hanem, hogy ne zavarjuk meg az összképet. Megtudom, hogy a túlélés első szabálya, hogy tudni kell elkerülni a túlélő helyzeteket. Megtudom, hogy a jó túlélő kés egyáltalán NEM ALKLMAS harcra, mert teljesen mások a méretei és az alakja. Megtudom, hogy a túlélés legfőbb feltétele, hogy ne érezzük idegennek, és elveszettnek magunkat az erdőben és a hegyek közt, hanem tanuljunk meg mindent ahhoz, hogy képesek legyünk elhinni: bármikor, bárhol is vagyunk, otthon vagyunk! - Ez utóbbit mindig is vallottam, rádió-iránymérőként, tájfutóként, kirándulóként, vizitúrásként. Azt hittem, ez az ellentéte a túlélőnek, aki "legyőzi a természetet". Ez utóbbi hülyeség, most már világos.

    Most rakom össze a cuccot: kicsi, kényelmes, praktikus. NEM "harcos", hanem inkább "anyáskodó". Inkább veszem a drágábbat, de könnyebbet.

    Kéne még egy JÓ túlélőkés...
    :)
  7. Mákony (Leples Bitang áthallás)



    Ébren lebegve semmise fáj.
    Körülölel a puha homály.
    Hagyom az élet hadd fusson el.
    Köd tart fenn csontos kezeivel.


    Elnyúlok csöndben, csukva szemem.
    Pókszálakon lóg az életem.
    Megadom magam és befordulok.
    Nem tudom, mitől, de távolodok.


    Lassul a lélegzet, gyengül a harc
    Kihűl a vér és szürke az arc.
    Zárul a szem, szorul a torok.
    Kimerült szívem nyögve dobog.


    Nincsen idő és nincs akarat.
    Közönyöm feloldja az agyamat.
    Élek-e még, vagy csak képzelem?




    Isten elengedi már a kezem...

  8. Vanilyen írja: "Amikor egy nehéz és megfáradt nap végéhez közeledve állok a nyirkos villamosmegállóban gondolattalanul és kezd formálódni a kérdés: talán még én vagyok itt vagy más?"

    2003. decemberében elküldtem egy véletlen e mail-t valakinek, aki – tudja Isten miért - kíváncsian visszaírt. Pont olyan hangulatban voltam, mint talán Vanilyen lehetett, amikor ezt a fent idézett mondat megfogalmazódott benne.
    A gyutacs az én agyamban az volt, hogy az illető megkérdezte: “Ki vagy?”
    Nem sokkal azelőtt olvastam Jostein Gaarder: Sofie világa című könyvét, amelyben Sofie tanítója egy napon ezzel az egyszerű kérdéssel készteti mélyebb gondolatokra a nyiladozó elméjű tanítványt. Mivel éppen akkor eléggé a nyúl szőrszálainak a végén himbálóztam – Opsz, ezt csak az érti, aki olvasta a könyvet…Bocsánat! (Tessék elolvasni!)
    Mondom, különleges hangulatban voltam, hát rázúdítottam az ismeretlenre a következőket:


    Hű a mindenit, te aztán nem pazarlod az időt !
    Rögtön elsőre az egyik legnehezebb kérdés !
    Ki vagy ?
    megteszem, amit bírok...
    1. Ha a nyilvántartási adataimra vagy kíváncsi (ennek van a legkisebb jelentősége, talán nulla):
    Baranyi László
    Orosháza
    vegyészmérnök
    nős
    4 gyerek
    (Talán ennyi ? Ha bármi hiányzik, (védőoltások, stb) semmi nem titok, kérdezz bátran :))
    2. Biológiai értelemben (jelentősége csekély)
    38 év
    78 kiló
    Férfi (ez bizonyos körökben vitatott)
    Néhány szokásos betegséggel terhelt (allergia, gyomor, fejfájás)
    Őrült. Úgy érzem, egyre inkább. Ez nem vicc :-( Pszichiátriailag alátámasztott. Egyelőre nem olyan súlyos. Az orvos szerint kezelendő lenne, de egyelőre a sokkal hülyébbekkel kell foglalkoznia, a magamfajtára nincs idő.)
    3. Mint ember (jelentősége lehet)
    Szélsőséges elemző vagyok (Logika: yes, intuíció: nulla)
    Különös normákkal és skálákkal vagyok megáldva (megverve). Néhány, számomra nyilvánvaló dolgot senki sem ért, viszont meglepően béna vagyok olyan területeken, ahol mindenki számára egyértelmű a helyzet. Egyesek szerint öntörvényű, és ha ez nem jelent szándékosságot, akkor van is benne igazság.
    Jelenleg leginkább keresek. Keresem a nekem való munkahelyet, barátokat, célokat, Keresem a helyem az életben. Azt mondod, ez 38 évesen fura ? Szerintem is. De ez van, mit csináljak ?
    Az utóbbi időben az élet csak sodor. Néhány éve végtelenül fáradtnak érzem magam...
    4. Mint teremtmény (?) (ez az igazán fontos kérdés !)
    Erre semmi biztosat nem mondhatok. Néhány lehetséges verzió dióhéjban:
    a: nyomorult féreg a büntetőtáborban
    b: fizetővendég a "Föld, virtuális kalandtúrák" szolgáltatónál
    c: a Világegyetem valamekkora része mely szerencsétlenségére öntudatra ébredt, és a biológiai lét végén egyszer és mindenkorra megszűnik, minden ellenkező remény és híresztelés ellenére
    d: újszülött, aki rácsodálkozik a világra, de egyelőre semmit nem ért
    e: szereplő valakinek az álmában
    f: első osztályos hallgató egy egyelőre ismeretlen rendeltetésű iskolában
    g: Isten kísérleti állata, akit kíváncsian figyel az Úr, hogy vajon megtalálja-e a megoldást ?
    h: Isten apró morzsája, melyen át az Úr információkat szerez a világegyetem természetéről
    i: Isten semmit érő játékszere, akin időnként igazán nagyokat tud nevetni, amikor úgy istenigazában megszívatja.
    j: Isten legkedvesebb gyereke, akit az Úr megpróbál irányítani, és megértetni vele a lényeget, de aki éppen nagyon hülyének bizonyul.
    k: Isten szócsöve
    l: Isten
    m: Duracell ?!?! :)-)) (még ez sincs kizárva...)
    Van még egypár verzióm, és a lista egyre növekszik...
    --------------------------------
    Nos idegen, tiéd a pálya: KI VAGY TE ?
    Amennyiben nem válaszolnál többé, sok szerencsét kívánok neked az életben ! Küzdj meg keményen a Céljaidért, és érd el mindet !
    Bares”



    Soha többé nem válaszolt….


    Ma már azért nem teljesen így gondolom, mert azóta túl vagyok az életemnek egy hosszan tartó, nehéz időszakán, és - talán a kiegyensúlyozottságból, talán a korból adódóan - sokkal kevésbé vagyok “elvarázsolt”, és kevésbé látom sötéten a helyzetet. Azonban, attól függetlenül, hogy a depresszióból úgy tűnik kigyógyultam, azért a kérdés továbbra is erősen foglalkoztat.


    Kedves olvasóim - ha egyáltalán vagytok… - KIK VAGYTOK?
  9. A feszültség, a türelmetlen várakozás nem mindig jó érzés. Bánt, nem hagy nyugton, mélyeket lélegzel. Sarkall valamire, sokszor jó irányba lendítő tettekre, de gyakran nem is annyira jóra.
    Ha sokáig tart, és nem tudni mikor lesz vége, (ha egyáltalán megszabadulok tőle valaha), már nem mindig az ésszerű, konstruktív kijáratot keresem belőle, Csak "bármilyen" kijáratot!
    Add Uram, hogy szerencsém legyen, és mielőbb, olcsón megússzam!
  10. A felület napról napra csábít, hogy mondjak el valamit Nektek és a Világnak, és mindeddig ellenálltam ennek a csábításnak.
    Mindeddig.
    Talán a dolgok nem történnek véletlenül!
    Talán a világ mégiscsak egy jobb, valamiért valóbb hely, mint ahogy a hétköznapok során az én számomra látszik.
    Lássuk, mi lesz ebből a blogból...