Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. Fél évvel ezelőtt ráébredtem, hogy egyedül nem keveredek ki a "gödörből". Arra gondoltam, keresek egy pszichológust, aki esetleg segít, mikor ráakadtam a CH-ra. Egy könyv letöltésének kísérletével kezdődött, de regisztráció és hozzászólás nélkül nem lehetett. Tehát belevágtam. Gondoltam írogatok egy pár topikba, majd asztalaviszta. Aztán, mint minden jó dolog, ez is "fertőző", nem lehet tőle szabadulni. Anélkül, hogy a teljes történetet leírtam volna egy-egy hozzászólásban, a tagok tanácsot adtak, segítettek.

    Isten áldja meg Ábrahám Melittát, amiért kitalálta a CH-t és az összes tagot, akik segítsége nélkül nem lettem volna képes megőrizni a józan eszem.

    KÖSZÖNÖM MINDANNYIÓTOKNAK!!!!!!

    [​IMG]
  2. Minden a kiszámított mederben folyt, szépen megterveztem a jövőnket. A legfontosabb kérdésben én döntöttem: a gyerekvállalásban. Még a kapcsolatunk elején kérlelt, hogy szüljek, de a válasz mindig az volt: előbb a saját lakás, aztán jöhet a gyerek. Nem hiányzott, hogy azonnal szüljek, hiszen az ő három gyerekével kiélhettem anyai hajlamaimat és megtapasztalhattam, hogy a későbbiekben mi fog rám várni. Minden korosztály szinten. A legidősebb kamaszodott, a középső kisiskolás a legkisebb pedig óvodás volt (szerencsére mind a három gyerkőc elfogadott és megszeretett és az anyjukkal is jó barátságba kerültem). Egy idő után albérletbe költöztünk, hogy én is ízelítőt kapjak az önálló életből. Apukám elég nehezen élte meg önállóvá válásom és albérletbe költözésem, ezért amikor szóba került, hogy lakást akarunk venni, kérlelt, hogy költözzünk vissza, építsünk a házhoz. Nem nagyon kellett kérlelnie, én sem akartam máshol élni. Közben párom egy munkaügyi per elvesztése után leszerelt és elhelyezkedett egy biztonsági cégnél, akik hipermarketek őrzésével foglalkoztak. Mezei őrből röpke három hónap alatt területi vezető lett és átvette főnökétől a stafétabotot. Úgy látszott az életünk sínen van. Miután elkészült a lakás és beköltöztünk, előtérbe került nálam a gyerekkérdés, amit az is előremozdított, hogy megszületett az unokaöcsém. A családalapítási terv megvalósulni látszott. Aztán három évvel ezelőtt „beütött a krach”. Közölte, hogy ő tulajdonképpen nem akar gyereket. Megkérdeztem, mióta tudja, hogy nem akar gyereket, mire ő azt felelte, hogy már egy ideje. Teljesen padlót fogtam. Az első sokk után egymást kergették a gondolatok a fejemben és "neki estem": minek kellett akkor összeházasodnunk, építkeznünk? Vagy talán úgy gondolta, hogy majd az ő három gyereke és az unokaöcsém kielégítik az anyaság utáni vágyam? A válasz igen volt. És ha még nem lett volna elég, később összeszűrte a levet az egyik dolgozóval. Az egyik alkalommal, amikor vele volt találkája, elmenetel előtt lezajlott a nagyjelenet: "Nézd meg jól a csajt és dönts, ő vagy én! És lásd, kivel van dolgod, kapsz egy hónap gondolkodási időt!" Az egy hónap elteltével leültünk beszélgetni. Elmondta, hogy a barátnője azt szeretné, ha elválna és vele élne. Amikor kérdeztem tőle, hogy ő mit szeretne azt válaszolta, hogy imád engem, de őt is szereti. Megkértem, hogy meséljen róla és ő megtette. A hallottak alapján úgy gondoltam fel kell "homályosítanom" és megkérdeztem, miből gondolja, hogy a nagy rajongás neki és nem a beosztásának szól, majd felhívtam figyelmét arra a tényre, hogy amennyiben fény derül kapcsolatukra, rövid úton megszabadulnak tőle, mivel a biztonsági személyzet és a dolgozók között nem lehet semmilyen kapcsolat. Természetesen kikérte magának a feltételezést, hogy nem ő a fontos, ezenkívül ostobaságnak titulálta figyelmeztetésemet és kijelentette, hogy egyszerűen a féltékenység beszél belőlem. Elgondolkodtam a féltékenységre tett utalására és rá kellett döbbennem, hogy nem voltam féltékeny. Dühös voltam. Nem az bántott, hogy megcsalt. Én is majdnem megtettem. Az ok, amiért végül mégsem került rá sor, meglehetősen prózai: a barátja volt, ráadásul szabadidejében nála dolgozott, úgyhogy elég sűrűn találkoztunk. Ismertem a feleségét, a családját. Nem rajta múlott, hogy végül nem történt semmi, nem érte volna meg. Részemről a féltékenység sosem játszott szerepet a kapcsolatunkban. El is gondolkodtam: szerettem én tulajdonképpen ezt az embert valaha? Megírtam a beadványt, odaadtam neki és közöltem, ha annyira válni akar, adja be ő maga. Három hónapra rá megtette. Megegyeztünk, amíg kimondják a válást, nem költözik el. Pár hónap múlva kiderült, hogy apukámnak rákja van. Optimistán álltunk a dologhoz, hiszen anyukámnak már kétszer is volt, mégis sikerült legyőzni. Elkísértem mindenhova: kórházba be, kórházból ki, kemoterápia, sugárkezelés. Közben, ahogy megjósoltam: a párom elbocsájtották és másik munkát kellett vállalnia és a nagy szerelem is a múltté lett. Az egészet tetézte, hogy pótanyám (anyósom) is rákos lett, így egyformán rettegtünk és reménykedtünk a saját szülőnkért. Majdnem velük egy időben a nagynéném is megbetegedett-szintén rák. Januárban anyósom születésnapján kimondták a válást.

    Tíz évvel ezelőtt kerültem a Testülethez. A kolléganőmmel, akivel egy szobába kerültem, viszonylag hamar bizalmas barátok lettünk. Bár természetünk homlokegyenest eltérő - ő némi fenntartás után mindenkivel haverkodik, én tartózkodó vagyok. Neki, ha valami gondja-baja van, egyből beszél róla, én bezárkózom, "elnémulok"-mégis jóba lettünk és szinte mindent tudtunk egymás életéről. A bizalmi körömbe tartozó embereket egy kezemen meg tudtam számolni. Ő közéjük tartozott. Voltak, akik figyelmeztettek, ne bízzak meg benne, de nem hallgattam rájuk
    Pár évvel ezelőtt új főnököt kaptunk. A főnökünk, mivel jó barátnők, vakon megbízott benne, a szavát szinte szentírásként kezelte. Oly mértékű volt a bizalma iránta, hogy a vezetőséggel való egyeztetés után szóban kinevezte a helyettesének. Ahogy a mondás is tartja: Adj valakinek hatalmat a kezébe, és megtudod milyen ember. A bizalmi viszony szép lassan tűnedezett. Az évekkel ezelőtt elvetett bizalmatlanság magja kezdett kicsírázni. Többször előfordult, hogy miatta kerültem kellemetlen helyzetbe. Több ember "elüldözéséért" és kirúgásáért is felelős volt. Köztük volt a nővérem is, akit én csábítottam el a régi munkahelyéről (a főnököm unokaöccsének kellett hely és a "barátnőm" hathatós közbenjárásának köszönhetően a nővéremtől szabadultak meg. A mai napig nem tudom megbocsátani magamnak. Amikor tavaly áprilisban meghalt apukám, csak a főnökömet hívtam fel, hogy egy hétig nem megyünk dolgozni. Rajta kívül nem beszéltem senkivel, egyszerűen képtelen voltam. Éppen anyósomhoz indultunk a kórházba, amikor telefonált a "barátnőm": "Elvártam volna, hogy felhívsz!" Tessék?! Elvárta volna?! Mi van? Aztán az első napon letámadott: miért nem vagyok feketében (képtelen voltam feketét felvenni, gyűlöltem ezt a színt és egyébként sem igazán volt fekete ruhám), miért hamvasztásos szórás lesz koporsós temetés helyett, miért nem pap mondja a búcsúbeszédet…..Oly mértékben sértő és durva volt a viselkedése, hogy az sem lepett volna meg, ha az ajtón belépve szia helyett egyszerűen orrba vág.
    Amikor anyósom két hónapra rá hajnali fél négykor meghalt és én később betelefonáltam, hogy nem megyek dolgozni, hanem otthon maradok a párommal, megkérdezte: "Minek maradsz otthon vele? Már elváltatok. Egyébként is holnap sem jössz dolgozni." Nem tértem magamhoz. Ez a nő most amnéziában szenved, vagy a hatalom annyira elvette az eszét, hogy szó szerint le se szarja a másik embert? (másnap volt a nagynéném temetése). Többször előfordult, hogy kijelentette "föl lehetett erre készülni" (mármint apukám és anyósom halálára). Egy alkalommal szakadt a cérna és ráripakodtam. Sosem viselkedtem úgy még senkivel, mint vele (majdnem ráborítottam az asztalt), úgyhogy kellőképpen megdöbbent. Ez volt az a pont, amikor végleg meghúztam a vonalat. Nem volt többé a barátom, csak a kollégám. Szigorúan munkakapcsolat. És a "harc" Vele, mely azóta olyan mértékben elmérgesedett, hogy menekülnék, ha volna hová. Egy irodában dolgozunk, egymással szemben.
    A bizalmi körömbe tartozó embereket egy kezemen meg tudtam számolni. Most ez az egy kezem is sok.H

    Az eltelt egy évet nem tudom hogyan bírtam ki ép ésszel. A munkahelyemre bejártam, de máshová nem. Még az is nehezemre esett, hogy a boltba elmenjek vásárolni, egyszerűen irtóztam az emberek közelségétől. Teljesen magamba fordultam, a családomon kívül nem kommunikáltam senkivel. Az emberek körülöttem szürke foltok lettek, egyszerűen átnéztem rajtuk és közöttük én, mint valami szellem lézengtem. Régen vidám ember voltam. Bármennyire is nehéz volt az élet, csak nevettem. Nevetni is elfelejtettem. A beszéd és a nevetés – képtelen voltam rá, még egy mosolyra sem tellett.
    Kb. 2 hónapja vettem észre, hogy ébredek kóma szerű állapotomból. Kezdtem észrevenni a körülöttem lévő embereket. Ha közlekedés közben valaki megállít és kérdez tőlem valamit, képes vagyok válaszolni neki. Mintha eltűnt volna a "hagyj békén" tábla rólam. Ha egy kollégám elmegy mellettem, váltok vele pár szót és rámosolygok. Sejtem csodálkozó arcukból, milyen lehettem azelőtt. Az emberek már nem szürke foltok és magam sem érzem szellemnek.
    De változom. Régen gyűlöltem a fekete ruhákat. Most, ha nincs rajtam fekete színű darab, rosszul érzem magam. A zenei ízlésem is más lett. Amitől régen a világból ki tudtam volna futni, az a kedvencem lett. Régen nem értettem, miért jó, ha valaki tetováltat magára valamit. Ma, hal lenne rá fölös anyagi keretem, megcsináltatnám magamnak azt a pillangót, ami a logómon látható. Régen, bár tartózkodó voltam, bizalommal viseltettem az emberek iránt. Most fenntartással és bizalmatlanul fogadok minden felém közeledőt.
    Herufert követem, mert amikor elolvastam blogbejegyzéseit akkor született meg bennem az elhatározás az írásra. Egy rész nagyon megragadt bennem:"A bizalmamat semmi iránt nem tartom fel.... Semmi iránt nincs érdeklődésem. De nem akarok elveszni a süllyesztőben. Csak a hitem van meg, hogy egy nap úgy ébredek fel, hogy képesnek tartom magam egy teljes értékű életet élni."
    Egy burkot vontam magam köré. Kőkeményet. Szabadulni ebből nagyon nehéz. De majd egyszer, ha kitartóan kapargatom, akkor rés nyílik ezen a burkon. Talán, egyszer…..

    The end.<O:p</O:p
    Luigi48 kedveli ezt.
  3. '96 június elején láttam meg először. Helyszín: egy bp.-i strand. Háttal állt nekem és épp az ingét gombolta be abban a helyiségben, melyet közös öltözőnknek jelölt ki a főnökünk, aki tulajdonképpen a nagynéném volt. A helyiség előtt elhaladván, a nyitott ajtón benézve, egy másodperc alatt "feltérképeztem": magas izmos test és szőke haj. Na, még egy hú-de-belevaló-faszagyerek-vagyok pasas, gondoltam.
    -Helló!-vakkantottam be neki és már indultam is tovább a helyemre, de ő gyorsabb volt. Ahogy meghallotta a hangom, megpördült és belémfúrta tekintetét.
    -Kézcsók -válaszolt udvariasan és folytatta az öltözködést. Miközben mentem tovább és elfoglaltam a helyem, az előbbi látvány még előttem volt: szétnyitott ingéből kilátszódó csupasz mellkas (utálom a szőrös pasikat) és a szeme. Kék. Világító, jégkék. Hm; azért nem rossz. Mindig a skandináv típusok voltak a gyengéim. Én pénztáros voltam, ő pedig biztonsági őr. Már a második nyaramat töltöttem a strandon a nagynéném keze alatt. Az őröket csak ettől a nyártól kezdve alkalmazták. Kinyitottunk, de a hűvös idő miatt nem nagyon volt dolgunk. így jobb híján beszélgetni kezdtünk. Anélkül, hogy kérdezném elmondta, hogy nős és van három gyereke (1 lány, 2 fiú) és hogy főállásban rendőr és a strandon csak másodállásban dolgozik, mert a rendőri fizetésből nem lehet megélni (ez egyébként ma sincs másként: Mo.-n egy rendőrnek két lehetősége van, vagy van 1-2 másodállása, vagy keveredik a bűnözőkkel, hogy el tudja tartani a családját). Látszik rajta, hogy nem az a leülök a fenekemre és elvagyok típus, hanem szereti a "pörgést". Jókat mulatunk a történetein, mesélt a különböző munkákról. Szégyentelenül flörtölt és tudtam, hogy csak hülyít, de nem bántam. Más volt, mint a többiek, akik a nőket csupán tárgyaknak nézték és olyan alpári módon viselkedtek velük, hogy a bicska nyílt ki az ember zsebében (az őröket váltogatták a strandokon, így elég sokukat megismertem). Nem is számítottam arra, hogy sűrűn találkozom vele, így nem hárítottam a flörtölést. Aztán váratlan események folytán úgy alakult, hogy a nagynéném ragaszkodott az állandó jelenlétéhez és hogy egész nyáron a mi strandunkon dolgozzon. Miután nyilvánvalóvá vált a mindennapos találkozás, egyértelmű udvarlásba kezdett. Ezt viszont nem hagyhattam és közöltem vele: felejtse el. Nős és családja van, ez pedig nálam kizáró tényező. Ekkor elmondta, hogy fél éve külön élnek és el fognak válni. Hosszas vívódás után belementem a kapcsolatba. Úgy voltam vele, ideje, hogy nekem is legyen végre valakim. Eddig, aki nekem tetszett, annak én nem kellettem, akinek pedig én tetszettem az nekem nem jött be. Arra gondoltam, jó lesz ez a kapcsolat némi szárnypróbálgatásra, ősztől én visszamegyek a suliba, ő pedig folytatja az életét. Elég volt a válogatásból, analizálásból. Végül aztán együtt maradtunk. A nyári kalandból komoly kapcsolat lett, nagy szerelem. Megtörténtek a bemutatkozások náluk is, nálunk is. Ősszel visszamentem az iskolába, ő pedig hozzánk költözött.

    15 év telt el. Az évek során, mint minden kapcsolatban, sok minden történt. Összeházasodtunk, építkeztünk. A 19 éves makacs, álmodozó, de tartózkodó gyerek nyitottá, bátrabbá (némiképp szabadszájúvá) vált. A közös életünk kezdetén én voltam a gyerek, ő pedig a felnőtt. Az, hogy most gyereknek nevezem 19 éves önmagam, nem véletlen. Munkás családba születtem. Sokat vártak rám (a nővérem hat évvel idősebb nálam) és apukám ráadásul fiút szeretett volna. Hát tőlem megkapta. Hiába lettem nőnemű, a viselkedésemben fiú voltam. Fociztam, fára másztam, benne voltam minden rosszaságban. Szigorúan neveltek és viszonylagos burokban nőttem fel. Nem ittam, nem dohányoztam, nem jártam diszkóba és tiniként sem érdekelt annyira a szex, hogy 13 évesen átessek a tűzkeresztségen. A kábítószert csak az újságokból és a TV-ből ismertem. Ehhez hozzá kell tenni, hogy lakókörnyezetemben mind ilyenek voltunk. Anyukám az uralkodó személyiség a családban. Szembeszállni vele nem lehet(ett). Persze én is lázadtam, mint minden tini. Apukám mindenben maximalista volt. Számára csak a dolgozó ember az EMBER. Mindegy volt, hogy milyen munkáról legyen szó, azt a legjobb tudásod szerint végezd el - ez volt a mottó. Ez ma is bennem van, ennek próbálok mindenkor megfelelni. A szüleimmel nem mondtuk ki hangosan, hogy szeretlek. Nem kellett. Tudtuk.
    Aztán megismertem Őt. Ahogy említettem, első sorban az fogott meg benne, hogy más volt, mint a többiek. Felnőtt (9 év korkülönbség van közöttünk). Sosem érdekeltek a korombeli fiúk. Mindig úgy gondoltam, hogy hozzám leginkább a min. 5 évvel idősebb fiú illik. Nagynéném is pártolta kapcsolatunkat (neki nem lehetett gyereke, így a család összes gyerekét egy picit a sajátjának tekintette). Kezdetben nagyon tetszett ragaszkodása, hogy nélküle sehova nem mentem, mindent együtt csináltunk (ő persze a haverokkal eljárhatott nélkülem, de én ő nélküle sehova.). A haveri társaság lemorzsolódott. Természetesnek tűnt. Úgy gondoltam, hogy az a párkapcsolat velejárója. Ma már tudom, nem volt ez más, mint kisajátítás. Amikor átölelt és azt mondta: az enyém vagy és senki nem vehet el tőlem –madarat lehetett volna fogatni velem. Kezdetben imponált féltékenysége. Bár az is igaz, hogy ez nem volt betege, nem követett sehova, nem ordítozott, csak csendesen faggatott: milyen pasik dolgoznak a munkahelyemen, hány évesek, csapják-e a szelet stb. Egy idő után már szinte flegmán válaszoltam: gyere be és nézd meg magadnak őket.
    10 évvel ezelőtt bekerültem a Testülethez. Rengeteg pasi. A "cirkusz"” kicsit élesebbé vált. A legemlékezetesebb vitánkra még ma is jól emlékszem.
    -A rendőrségen dolgozó összes nő k…va. -mondta.
    -Jó véleménnyel vagy rólam. Én is ott dolgozom-feleltem.
    -Én nem rólad beszélek, de mindegy, hogy egyenruhás vagy közalkalmazott, az összes rendőr meg akarja őket dönteni.
    -Akkor sok tapasztalatot szerezhettél már. Van egyáltalán időd dolgozni is, vagy a szolgálatot a ke….s teszi ki?
    -Én nem magamról beszélek.
    -Te is rendőr vagy.
    Sehogy sem jött ki jól a "hintából".
    Későbbiekben már úgy éreztem, gúzsba köt, amiből szabadulni kell. Meg kellett vívnom a magam harcát, hogy némi levegőhöz is jussak. Ebben nagy segítségemre volt anyósom és sógornőim is. Szóval mindent egybevéve küzdelmes évek állnak a hátam mögött, de azért kitartottunk egymás mellett és úgy gondoltuk, hogy együtt öregszünk meg.
    Egészen 3 évvel ezelőttig. De ez már egy másik történet….
    Luigi48 kedveli ezt.
  4. 19 éves voltam, amikor először találkoztam vele. Egymásra néztünk és mindketten ugyanarra gondoltunk: én ismerlek téged. Bár emlékeim szerint sosem találkoztunk, mégis olyan érzésünk volt, hogy valahonnan ismerjük egymást. Kicsit döcögősen indult a beszélgetés, mivel én visszahúzódó természetű vagyok, ő pedig ami a szívén az a száján típus. Mégis egyből megkedveltük egymást. Rám nézett és megkérdezte: Jól meggondoltad? Nekem a fiam, de a seggemre nem kéne foltnak. Később ő lett az anyósom. És nem csupán anyós-meny viszony volt közöttünk. Az évek alatt inkább a lánya lettem, nekem pedig a pótanyám és a legjobb barátnőm. Kapcsolatunk alatt én is sokat változtam. Visszahúzódó természetemet felváltotta egy szókimondóbb, nyíltabb és talán bátrabb természet. Mindenkivel igyekezett jó kapcsolatot kialakítani, nem megbántani a másikat. A véleményét nyíltan közölte bárkivel, akivel beszélgetett, de azt olyan ügyesen, hogy a másik inkább instrukciónak, semmint bántásnak fogta fel. Mindig kérdezgette, amikor nála voltam, hogy minden rendben van-e velünk. Mikor mondtam neki, hogy igen, rám nézett és megkérdezte: Biztos? Nekem ne kajdlizz. Ismerem a fiam, tudom milyen. Imádtam. Ha baj volt, azt is nyugodtan elmondhattam neki, pártatlan volt és az igazság az, hogy vele őszintébben tudtam beszélni, mint az anyukámmal. A pénztelenség ellenére igyekezett vidám lenni, poénkodott a saját szerencsétlenségén is. Mondogatta is, hogy mit siránkozzon, attól nem lesz sem jobb, sem könnyebb.
    2009 nyarán kiderült, hogy amit több, mint egy éven keresztül inkontinenciának tituláltak az orvosok, az hólyagrák. Nála is, mint apukámnál, orvos-vizsgálatok-kórház mókuskerék zajlott. Amikor a gyerekei nem tudták elkísérni valamelyik vizsgálatra, akkor én mentem vele. Párhuzamosan benne is, mint apukámban tartani a lelket, erősnek, bátornak, bizakodónak, hovatovább vidámnak tettetni magamat, amikor legszívesebben a világból kimenekülve átkoznám a sorsot, hogy az az asszony, akinek az életében semmi jó nem volt, csak az, hogy szült hat gyereket (egyet közben eltemetett), kikre mind egy szálig a lelke legmélyéig büszke volt, harcolnia kell az életéért.
    2010 márciusában kiderült, hogy nem elég a hólyagrák, a tüdejében is találtak egy kis gócot, amit meg kellett műteni. Szerencsére sikerült a műtét, kivágták a rákos részt, ezen a fronton rendben volt. Másnapra rá meghalt apukám. A családdal történt rövid egyeztetés után megállapodtunk, hogy nem mondjuk meg anyósomnak, amíg a kórházban van. Mikor telefonon beszéltem vele azt hazudtam neki, hogy megfáztam és azért nem megyek be hozzá, nehogy megfertőzzem. Nem volt nehéz hazudni. Hangom sem nagyon volt, ami meg volt az olyan, mint a repedt fazék. Húsévéti ünnepek eltelte után anyukámmal intéztük az ilyenkor szokásos dolgokat: háziorvos, ANTSZ, önkormányzat, temetkezési vállalkozó. Megbeszéltem vele, hogy másnap bemegyek anyósomhoz a kórházba. Egyeztettünk, hogy nem mondok semmit, még fekete ruhát sem veszek fel. Másnap a párommal együtt mentünk be. Sokat beszélgettünk, segítettem neki megfürdeni, majd nem sokkal eljövet előtt, mikor egy narancsot pucolgattam neki, azon elmélkedett, hogy mennyire fájhatott apukámnak mikor őt műtötték. Mondtam neki, hogy anyuhoz képest viszonylag hamar regenerálódott, bár az is igaz, hogy végül visszazárták, mert nem lehetett műteni. Kérdezte, hogy van apu, vannak-e fájdalmai. Mondtam neki, hogy nincsenek (itt tulajdonképpen nem is hazudtam, nem nagyon voltak fájdalmai, és ezért hálát adok Istennek, hogy az egész betegsége alatt nem nagyon volt fájdalma). Búcsúzkodás közben anyósom közölte velem: mondd meg anyádnak, üzenem, hogy rendesen viselkedjen a kisöreggel (apámmal) és kényeztesse, megérdemli az az ember (anyukám némileg uralkodó személyiség, mindig az ő akarata érvényesül). Puszilom őket és majd kimegyek hozzátok, ha jobban leszek. Majd apáddal elüldögélünk a teraszon. Rámosolyogtam, megpusziltam-ölelgettem és elindultunk haza. Oscar-díjas alakítás volt. A párom mondta is nekem, hogy ha nem tudta volna, hogy apukám meghalt, neki sem tűnt volna fel semmi. Később persze apósom jóvoltából megtudta, hogy apukám meghalt és hitetlenkedve kérdezte, hogy voltam képes pléh pofával a szemébe nézni és nem elárulni semmit. Ő volt az az asszony, akinek sírva mesélhettem el, milyen érzés volt, amikor az apukám a karjaim között csuklott össze és többé nem tért magához; hogy én hallottam utolsó szavait. Sajnos az állapota nemhogy javult volna, folyamatosan romlott. Iszonyatos fájdalmai voltak és az az asszony, akit a 14 év alatt talán ha egyszer láttam sírni, zokogott a fájdalomtól. Ami apukámat elkerülte, őt kétszeresen sújtotta. Aztán májusban bekerült a kórházba, mert folyamatosan vérzett. Mikor bementem hozzá nagyon rossz állapotban volt. Sikerült elcsípnem az orvost és nekiszegeztem a kérdést, hogy mi a helyzet, beszéljen. És ő beszélt. Közölte, hogy anyósomon nem tud segíteni, amit tudtak azt megtették, de sajnos menthetetlen. A szervezete nem képes felvenni a harcot a betegséggel szemben, folyamatosan képződnek az áttétek. Mikor kérdeztem tőle hány hónapja van hátra, közölte, hogy nincsenek hónapjai. Csak hetei. Szerencsésebb esetben talán 1 hónap. Amit ők tudnak tenni, az tulajdonképpen csupán a fájdalom csillapítása. Teljesen ledöbbentem. A sógoraim-sógornőim nekem sem mondták el, bár ezen nem csodálkozom. Apukám miatt nem akartak még ezzel is terhelni. A páromnak sem mondták meg konkrétan, mivel tudták, hogy mennyire lelkis. Aztán kibújt a szög a zsákból. Az utolsó napokat szinte folyamatosan az ágya mellett töltöttük. Már nem volt magánál. A rengeteg fájdalomcsillapító miatt víziói voltak, nem nagyon ismert meg senkit, bár amikor a hangomat hallotta, mintha felismert volna. Sem a nővérek sem az orvosok nem küldtek haza minket. Közben apósom is bekerült a kórházba érelzáródás miatt, de szerencsére helyrejött. Aztán júniusban hajnali 4-kor jött a telefon: anyósom elment. Az egyetlen jó dolog ebben csak az, hogy már nem fáj neki semmi...<O:p</O:p

    to be continued...
    Luigi48 kedveli ezt.
  5. Az első megrázkódtatás, mikor az ember először szembesül azzal, hogy az a bizonyos biztos pont az életében nem is annyira biztos, 12 évesen ért. Anyukámat miómával műtötték. Sikerült, túl voltunk rajta. Aztán, mikor 23 éves voltam, tüdőrákot diagnosztizáltak nála. Rosszindulatút. Egy szuper orvoshoz került, aki alig két hét alatt lezavarta az egész vizsgálat-műtét-rehabilitáció dolgot. Ez is sikerült, nincs áttét, túl voltunk rajta. Már el is felejtkeztünk arról, hogy létezik ez a szörnyű betegség, mikor apukámnál 2009 tavaszán tüdőrákot diagnosztizáltak. Megfázással ment orvoshoz és a végén kiderült, hogy rosszindulatú, nemkis sejtes laphámrákja van. Rohangáltunk az orvosokhoz, kórházból ki, kórházba be. Műteni nem lehetett, mivel tüdőtágulata is volt, ami érintette a szívét is. Jött a kemoterápia, sugárkezelés. Mindenhova én kísértem el. Nem azért, mert anyukám vagy a nővérem nem szerette volna annyira, mint én; egyszerűen engem akart maga mellett tudni. Otthon viszont inkább anyukámat akarta. Eközben anyósom, aki a pótanyám, legjobb és egyetlen barátnőm 2009 nyarán megbetegedett és hólyagrákot állapítottak meg nála és még tüdőrákot is. Nála is jött a vesszőfutás: orvos-kórház-műtét. Párhuzamosan, mindkettejükben tartani a lelket, erősnek maradni, de ebből az erőből csak nekik jut. Az egészségeseknek nem. Aztán 2010 márciusában mindkettőjükkel egyszerre mentem fel a Korányiba. Viszonylag jó hangulatban voltak. Apukám akkorra nagyon lerobbant. Szívproblémák is felmerültek a sok más tünet mellett és bent tartotta az orvos. Két hét intenzív kezelés hatására jobban lett, de nagyon gyenge volt. Az orvos megkérdezte tőlünk, hogy keressen-e neki egy ágyat a kórházban. Elfekvő. Szó sem lehet róla - közöltük, miután megtudtuk, hogy nem igényel állandó orvosi felügyeletet, csak arra kell figyelni, hogy rendszeresen egyen és vegye be a gyógyszereket. Hazavittük, vigyáztunk rá és szép lassan fizikailag kezdte összeszedni magát. Az ételt mindig erőltetni kellett, de jó gyerekhez méltóan szépen eszegetett. Szellemileg viszont egyre jobban romlott. Olyan lett, mint egy kisgyerek. A kertet nagyon szerette, egyfolytában ki szeretett volna menni ásni, ültetni. Mondtuk: először erősödj meg, aztán jöhet a kerti munka. Közeledett a húsvét. Nagypéntek. Végre egy kis pihenés. Nem kell menni dolgozni. Szép napos idő volt. Munka után gyorsan irány haza: bevásárlás, mosás, takarítás. Mindennapi rutin szerint ahogy hazaértem, bementem apukámhoz a szobába beszélgetni egy kicsit. Érdeklődött anyósom felől, akit előző nap műtöttek meg a tüdejével. Éppen eszegetett. -Mit eszel? - kérdeztem. -Töltött káposztát. Mondtam anyádnak, hogy ennék egy kis töltött káposztát, így azt főzött. -Szép az idő - mondtam. Nem mész ki egy kicsit levegőzni? -Egész délelőtt kint voltam. Ott maradtam még egy kicsit beszélgetni, ellátni, majd mondtam neki, hogy felmegyek beindítom a gépet. (Kétgenerációs családi házban élünk. Én a felső szinten, ők az alsón). Anyuval is váltottam pár szót, örültünk, hogy végre jobban van. Hihetetlen javulás az előző két héthez képest. Aztán anyu mondta apukámnak, hogy menjen WC-re és ne azt az edényt használja, amit kacsaként odaraktunk az ágy mellé. Mondtam anyukámnak, majd én kikísérem. Néztem az apukámat, az embert, aki mindig olyan erős és tettrekész volt, ahogy nagy nehezen feláll az ágyról, görnyedve, botra támaszkodva megindult. Mögötte mentem, ha meginog, el tudjam kapni. Dolga végeztével kitámolygott, rám nézett és azt mondta: -Nyisd ki az ajtót, olyan forró a fejem.- Csodálkoztam, mert az utóbbi időben állandóan fázott. Nyitva van az ajtó, gyere menjünk vissza - mondtam. Pár lépést tettünk csak meg, amikor láttam, hogy kezd összecsuklani a lába. Hátulról elkaptam, nehogy megüsse magát. A súlyát nem is éreztem, olyan könnyű volt, mint egy gyerek. Anyuval együtt betettük az ágyba. Nem volt tiszta a tekintete. Mondtam anyunak, hogy ki kellene hívni az orvost, mert olyan, mintha agyvérzést kapott volna, de ő mondta, hogy már máskor is volt ilyen. A fáradtság miatt van, alszik egy-két órát, aztán újra a régi lesz. Másfél óra múlva, teregetés közben, anyukám veszekedését hallom, ahogy megpróbálja rábírni apukámat, hogy a igyon egy pár kortyot a bevett gyógyszerre. Kiszaladt hozzám a teraszra és láttam rajtra, hogy az idegei kezdik felmondani a szolgálatot. Nem akar inni- mondta kétségbeesetten. Bementem apukámhoz és feltűnt, hogy nem tiszta a tekintete. Hiába kérdeztem, csak nyökögött, értelmes szó nem hagyta el a száját. Mondtam anyukámnak, hogy kihívom az orvost, ez már nem fáradtság. Mikor az ügyeletes orvossal beszéltem, éreztem, hogy nem stimmel valami. Kérdezgetett először a tünetekről, aztán milyen betegsége van, milyen gyógyszereket szed, majd közölte, hogy kijönnek. Nem kéklámpa-szirénával jöttek. Már ez is gyanús volt. Egy fiatal dokinő és egy fiatal ápoló fiú volt. Csendben megvizsgálták apukámat, néha összenéztek, közben kérdés-feleletet játszottunk. A vizsgálat végén a dokinő megkérdezte, tudjuk-e milyen beteg az apukám. Mondtuk tudjuk igen. Kérdeztem, hogy agyvérzést kapott-e. -Nem. A bácsinak folyamatosan áll le a keringése és sajnos meg fog halni.-mondta a doki. -Mikor?-kérdeztük. -Nem tudjuk pontosan. -Hány napja van még hátra? -Sajnálom, de nem napjai, legfeljebb órái vannak. - közölte ezt délután 6-kor. -Vannak fájdalmai? -Nem, nincsenek. Nem érez semmit, csak szép lassan elalszik. -Pedig még a töltött káposztát is jóízűen megette. Az volt a kedvence.-mondta anyukám sírva. Aztán kitöltötték a papírokat, az orvos elmondta mit kell csinálnunk, ha apukám eltávozott. Minden szava határozott, higgadt, de mégis tele együttérzéssel, szívvel. Eközben a nővérem az öt és fél éves unokaöcsémmel volt addig, aki kérdezgette, hogy miért vannak a papánál. Próbálta a gyerek napi rutinját -evés,fürdés,fekvés- betartani. Nem mondtuk meg a gyereknek, hogy a papa meg fog halni. Nem kellett. Valószínűleg érezte, hogy utoljára látja. Este fél 9 tájban vettük észre, hogy apukám már nem lélegzik. Telefonáltam az ügyeletnek, ahol már várták a hívásomat - sajnos. Közölték, hogy kb. 1 órán belül kijönnek. Nem ugyanazok jöttek, akik délután voltak, de ők is ugyanolyan határozottsággal, mégis türelemmel és együttérzéssel végezték munkájukat, mint az előző kollégáik. Rövid vizsgálat, majd papírok kitöltése, telefon a halott szállítóknak, magyarázat mit kell odaadni nekik. Többször kellett ismételniük magukat, mert nem igazán voltunk képben. Látták rajtunk, de nem voltak türelmetlenek, nem idegeskedtek. Este negyed 12 körül jöttek a halottszállítók. Sosem felejtem el. Az egyikük alacsony, vékony emberke - úristen, hogy fogja elbírni apukámat? - a másik egy nagydarab, kopasz, agyontetovált ember, olyan forma, akivel sötétben nem szívesen futnék össze. Aztán belenéztem a nagydarab szemébe és minden rendben volt. Olyan fokú empátiát sugárzott magából, amilyet kevés embernél tapasztaltam. Úgy öltöztették fel apukámat, mintha a saját hozzátartozójukat tartanának a karjukban. Eztán ismét papírmunka, többszöri magyarázással, majd hajnali 1 óra tájékán elmentek. Hajnali 4 volt mire sikerült elaludnom, de már 6 kor ébren voltam. Az erkélyre kiállva kávéztam és miközben szívtam a cigarettát, hallgattam a csöndet és a madarak énekét (zöldövezeti, kertes családi ház, távol a forgalmas utaktól) és néztem ki a fejemből. Azon elmélkedtem, hogy az apukám, aki sosem volt vallásos, Nagypénteken halt meg és hogy ez talán jelent valamit. Hogy Isten talán vigyáz rá...
    to be continued...
    Luigi48 kedveli ezt.