Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. foglya vagyok máglya testemnek
    s mikor izzón parázslik bennem a remény
    belátom semmi sem változott meg
    az éj lett rövidebb s a nappal szerény
    látomásaim mezején állsz te
    szorosan megfogom a kezed
    vágyom csókod szívemmel látlak
    akarlak testemmel takarlak be
    foglya vagyok saját kalitkámnak
    tépett madár ki repülni már alig tud
    értője akar lenni Isten titkának
    de hitből nem köthet alkut
    rab vagyok énem bennem sikít
    egyszer szabad leszek a testemen túl
    lelkem száll majd hozzád s neked virít
    s a tied leszek örök zsarátnokul
  2. - Láttam egy szellemet mami…
    - Milyen szellemet? Szellemek nem léteznek kicsim…
    - De láttam őt mami - sírja a hosszú hálóingében, közben szorosan tartva anyja nyakát, olyan nagyon magához akarja fogni, nem öleli, markolja a finom pamut felsőt annak tarkóján.
    - Ne félj, butuska vagy szívem… - próbálja megnyugtatni, de a gyermek szemében oly furcsa fény dereng, mint akit már sehogyan sem lehet visszahozni ebből a lidérces álomból. Hirtelen összecsuklik, az anyja sikoltva kapja el.
    - Mi történt? – kérdi a berohanó férj, s látva a helyzetet, egyből felkapja az apró testet s úgy, ahogy van, egy szál pólóban, alsónadrágban rohan vele ki a lakásból. Éles fájdalommal tölti el a megfagyott hó, de ő csak fut, nem állíthatják meg a késhegyes apró kristályok, szalad a gyermekkorház irányában. Keze között tűzforrón, szinte süt a gyermek teste. Mire a kapuhoz ér, mintha élettelen lenne ölében az édes test.
    A hajnali csendben ormótlannak tűnik a szürke bádogkerítés, mellyel bezárják éjszakára a kórház udvarát. Folyamatosan nyomja a csengőt, de az csak nagy nehezen nyílik. A portás is megijed a látványtól. Előtte egy férfi, már-már lila térdig a lába, fagyos leheletétől fehér az arca…
    - Ember mi történt? Megbolondult, meg is halhat?!- kiabál elképedve, s közben szalad előtte a bejárati ajtót nyitni, segítséget hívni.
    - Jöjjön már valaki, hordágyat!- a nagy hangzavarra, amit már az udvaron keltett, szalad egy nővér eléjük, s látva a borzalmat, nyitja előttük sorra az ajtókat, vezeti be a félig eltávozott gyermeket, és az őt erős kézzel tartó férfit az ügyeletes orvos szobájához. Felkapcsolja a sötét helyiség világítását. A doktornő, sovány, de talpraesett teremtés, kórházi melegítőben kucorog egy keskeny heverőn, mellette leesve a pléd. Hirtelen felugrik, rémületében nem tudja, hol van:
    - Mi történt? Kik maguk? Hogyan jöttek ide be?
    - Drága doktornő, kérem, ne haragudjon rám! – mentegetőzik a nővér, de már mást nem is kell mondania. Azonnal leteteti a gyermeket a heverőre. Ő felpattan, fülét az alélt mellkasára téve, a kezével csendet intve, azonnal szolgálatra kész.
    - Él! Gyorsan vigyük be az intenzívre! - s választ nem várva, int az apának, hogy kapja a gyermeket és menjen utána. A férfi, mintha elfelejtett volna járni, szalad az intenzív felé...
    Az apja öléből elrabolják a kislányt! Az apa „terhét” veszte összegörnyed, guggol a folyosó közepén. Egy nővérke ruhaféleségekkel a karján igyekszik támogatni, s felállítani.
    - Jöjjön be a nővérszobába, fel kell öltözni, máris főzök magának egy forró kávét.
    - De a gyermek… - mondaná, ám hang nem jön ki a torkán. Berekedt. Krákog, próbál köhinteni, nem megy.
    - Kifázott- jöjjön, kérem, ne féljen, a kislány már jó kezekben van, lázgörcs. Szerencsére időben beértek.
    Ekkor jut eszébe a felesége. Mondaná, kérné a nővért, hívja azt fel, hiszen azt sem tudja, ő merre van, de nem bír megszólalni.
    - Na jöjjön alaposan kihűlt, szépen fel kell melegedni, utána beszélünk, meglátja, a hangja is visszajön.
    Óvatosan besegíti, lefekteti három egymás mellé helyezett karfa nélküli fotelszerűségre, zoknit húz a kihűlt lábára, betakarja plédekkel. Telefonon szól az ügyeletes orvosnak, aki adja is utasításait. Pár perccel későbben megérkezik a mentősöktől két jókora ember egy hordággyal.
    - Mennyi a hőmérséklete?
    - Sajnos nem tudom, próbáltam itatni, de közben elveszítette az eszméletét.
    - Mindent jól tett, a felmelegítés sokkal fontosabb most, mint a hőmérőzés - gyorsan cselekszenek, a mentőautóba becsomagolják valami fóliaszerű anyagba és repülnek vele a belgyógyászatra.
    A kórház előtt leparkoló taxiból kipattan egy halovány nő, le sem veszi kezét a csengőről, míg azt a hatalmas kaput ki nem nyitják előtte.
    - Ide hozta be a férjem a kislányomat?
    - Igen asszonyom, jöjjön, már stabil az állapota - s vezeti be az intenzív osztályra, ott átadja az elébük siető nővérnek.
    - Jöjjön - invitálja az szívélyesen- már magánál van a kislánya- s bevezeti egy kórterembe, ahol az alvó gyermek pihen, láthatóan túl a veszélyen.
    - A férjem? – kérdi suttogva, miközben letérdel a gyermek ágya elé.
    - Őt be kellett vinni a belgyógyászatra, kicsit kihűlt, mire ideértek, de ne aggódjon, mindjárt megkérdem telefonon hogy van.
    - Te vagy anya? – kérdi mosolyogva a gyermek.
    - Igen - válaszolja a nő, de szívében furcsa nyilallást érez. Mint akit áram üti meg, hirtelen fölpattan s szalad kifelé otthagyván a gyermeket. Meg sem áll a nővérszobáig, ott aztán egyből kéri, hívják fel a belgyógyászatot, mi van a férjével. Idegesen csavargatja kezében a kislánya zsebkendőjét, az maradt nála, mikor férje felkapta a gyermeket. Azzal szokott a kislány elaludni.
    - Tessék megnyugodni, máris hívom őket- mondja készségesen a nővér, de amikor válaszolnak neki a vonal másik végéről, hirtelen elsápad, hófehér lesz az arca.
    - Mi történt?- könyörög neki a kétségbeesett asszony-
    - Előbb a doktornővel akarok beszélni, semmi gond, tessék megnyugodni, mindjárt utánanéznek - mondja az, de csak tettetve a nyugalmat.
    Mire az orvos beér, már tud mindent, érzi az ürességet, a borzalmat, nem vár válaszra, térde remeg, nem bírja visszatartani érzéseit, szeme megtelnek könnyel. Nem kell mondani, érti, látja a tekintetet, elindul az ajtó felé, már nem hallja a szavakat, kinyitja, kimegy a folyósora, lépteit egyre szaporázza, majd kiszakítja a bejárati ajtót… Kiszalad az udvarra, és ott az égre tekint…
    Még mindég a sötétség az úr, pedig szól a gyár kürtje a távolban, hajnali hat van. S hirtelen valami apró fény felcsillan az égen, s az asszony szája szóra nyílik:
    -Köszönöm - és összeesik.
  3. 2010.10.03.

    Édesanyám ugye féltesz:
    Apró gyermekként dédelgetsz,
    Könnyes szemem megpuszilod,
    Égő arcom maszatolod…​

    Édesanyám most aggódhatsz:
    Hiszen gyermeked megfáradt,
    Óvtad, míg bírtad mindentől,
    Csak egytől nem: az élettől…

    Édesanyám, most távol vagy:
    De féltő imád nyugtot ad,
    Érzem áldott becézésed,
    Ahogy simogat a kezed…

    Édesanyám ringassál el:
    Bánat emészt, altassál el,
    Forró kezed öleljen át,
    Mint a szent anya a fiát…​

    Édesanyám most hiányzol,
    Féltő karral nem vigyázol,
    Most kellene, beteg vagyok,
    Vérző lelkem érted sajog.


    [​IMG]
  4. Nagy gonddal, aggodalommal, kerítést építettünk, mert kellett. A szomszéd felől a kutyám, naponta a régit, mindég kikezdte, ledöngölte és átment, megállt egy helyen, a szomszédos telken. Haza nem akart jönni, hiába is kértem.
    Osztott szorzott kis családom, s a végén arra döntött, hogy a régit, az ősi mezsgyét, mit a kutyám könnyű szerrel, minden napon ledöntött, lesz, mi lesz, és bármi áron kicseréli. Pénz rá semmi, de már ennyivel- vagy annyival, több-kevesebb hitellel, se előbbre, se hátrébb. Aminek meg kell lenni, hát meg kell lenni. Gondolatot, döntést, cselekvés követett, és vasárnap a munkásbrigád, az első kapavágást megejtette, a régi korhadt oszlopokat, ami már háborúkat szolgált, kiszedte. Elkezdődött egy új kerítés, egy új világ megépítése. Mennyi kínt láthatott a régi… Kertben verejtékező kapást, a termést hányszor vert a jég ki. Látta gazdáját, megöregedni, de hányat és hányszor, gyermekeit felnevelni, s látta, amint azok öregszenek mind ki.
    Látta a gondos kezet, mi drótjait fonogatta, s látott ezernyi esőcseppet, amint szivárványát ontogatta. Fogta fel karabély ólom golyóját, s mikor záporozott a sok vas, akkor is ő ott állt, és felfogta azokat. Nem kiabált, vért nem buggyant teste, állt és várt, és küzdött, akár egy isten. Eltelt egy évszázad, s a fa megadta magát, nem kellett hozzá taposó gránát. Jött egy szende kutyus, ki párt talált magának, szerelmes dalt óbégatott a szomszéd, kedves szép kutyalánynak. S mikor a mesterek bevégezték az új műt, jött ki a szomszéd, feledni a régi bút, megszemlélni az új művet, mit a kertjeink közé a mester egyetlen nap alatt felemelt. Kutyám árván figyelt, nesztelen fekvéssel. Nem ugrott neki, nem foglalkozott az új kerítéssel. Mert amiért ő átjárt a szomszéd kertjébe, azt már rég, nem szerelemből tette, csak egy halott kutyalány emléke hívta őt oda, oly nemes oly tiszta az eb szíve. Mutatja a szomszéd, kár volt újat tenni, hisz az ő kedvence, már nem fog semmit sem letaposni. Az enyém sem vőlegénynek törte át az utat, csak azt a pillanatot várta, mikor kegyeletét leróhatja egy kedves szomszéd sírjánál, mit a sarokba ástak. Mert ebben a faluban, a kertben van a helye, minden családban, a kimúlt ház-pásztorának. Itt még egy kutyáért is helye van a gyásznak. S az én nagy csafla kutyám azért törte át a kerítést, hogy szájában egy gallyal, virág helyett, befejezze ő maga is, a kutya temetést. Leült a sírhant mellé, óbégatta nótáját, nem gondoltam, hogy egy kutyát is meg tud törni a halál. Hogy átéli az elmúlást, és a szeretet benne is öl árnyat. De most megtanultam egy életre talán, a kutya is érez, és lát, nem csak fekete- fehéret, mert, amit ő oda hordott, az volt az igaz, színes szeretet. S, hogy látja a színt, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy számtalan süni gumijátékai közül, tudja melyik a Sün-Balázs, mert az, az egy sárga. A többi is a sárgának egy másik árnyalata, de azok nem a Balázs egyik sem. S, ha szőrét keféli a gazda, a sárga kesztyűben, azt is tudja, és azt mindég letépni akarja. S nem lehet fekete-fehérben, csak színesben, az ág helyett, hisz a szívét vitte, s kedvenceit oda tette le. S azért tettük mi tönkre a égit, mert nem értettük meg. S emelünk helyette dicső új falakat, elfeledve az igazit, a lényeget, mit már csak az ódon adhat. Megtanította az embert egy kutya fiú, hogyan érez, s hogyan élte meg a gyászát, egy barátot miként veszt el: és a gyászát méltón viselve, csak egy gallyat vitt szájában, sűrű lépteivel döngölve, taposva, sírját barátjának. S mi emberek, mi gyarló lények, elzártuk a gyásznak útját… Észre se vettük mit dúdolt mit siratott kedvenc kutyánk.
    Martel kedveli ezt.
  5. 2010.04.29.​

    A szerelem, csak egy álom,
    Mit álmodni volna jó veled:
    A szeretet akár a fogyó hold,
    Oly kevés, és kényes gáz-elem.
    Mámor ittas éjszakákban bor,
    Mi keblünk hordóiban forr:
    Színe, vértől vörös, kegyetlen,
    Szerelem, mindegy csak legyen.
    Lenne édes, vagy volna fanyar,
    Bármilyen, innám a mérget is hamar:
    Ha te itt lennél örökre mellettem…
    Nem számítana más, csak lennél énvelem:
    Egyedül nem kell, hisz a magány fáj,
    Mindent, egyetlen perc alatt elrontottál.
    S visszaút már nincsen, erről a partról,
    Kompok nem járnak tehozzád oda át:
    Leszakadt, porrá zúzott kövektől,
    Testem, lelkem csak úgy sajdul,
    Mentettem volna, a menthetetlent,
    Kétségbeesve, mégis hanyagul.
    De a kő mellemre nyomta súlyát,
    S utánad nyúlni, már nem bírtam,
    Hagytam, hogy drága tested elhúzzák,
    Átvigyék a másik partra, bár nem akartam.
    Most zúzott sebekkel térden esdve,
    Égre emelt, kitárt karokkal csak várok,
    S kínomban hördül ajkamon: te isten!
    Elvetted az álmot! A szeretetet, a szerelmet,
    Semmit sem adtál… s máris visszavetted!
    Ne büntess ily kegyetlenül engemet…
    Hisz ruhám meg nem szaggathatom,
    Az én vallásom ezt nem engedi nekem,
    Hát hogyan bírjam ki a kibírhatatlant,
    Amikor küzdenem sem lehet… kegyelem…
    Hogyan gyászolható a test, ha még él,
    De elillant belőle a nekem égő lelke: Hát isten!
    Most jöjj és beszélj! Hisz káromollak épen!
    Megszakad a szív, foszlányokban csüng,
    Koncként rongyos bőrcafatokban a testem,
    Lelkem kiégett, viharoktól vert gránit:
    Törd porrá, ó törd meg, ne kímélj engem!
    Meggyötört, elhagyott rom vagyok csupán,
    A sorsomat teljesítette be egy ember.
    Mit nekem szánt az ég, elvégeztetett,
    Miközben imádkozni volna kedvem…
    A feladatomnak, amiért küldtél, már vége.
    S most nyugalom járja át a házat, hol éltem:
    S bánat, mit maga után hagyott az álnok,
    Egy hold nélküli, kihalt, mámor ittas éjben.




    [​IMG]
  6. Hosszú haját lengeti az ég,
    Elcsendesülnek a földi zajok.
    Mikor meghal a nappali fény,
    Akkor ragyogna a csillagok.
    Legszebb ruháját ölt magára,
    Lassan leszáll a titokzatos éj.
    A mesék szárnyán fejét ingatva
    Mondja: tied leszek, másé senkié.
    Tekints rám kedves, szenvedek,
    Ölelj magadhoz, érted epedek,
    Különben megölnek a fellegek:
    Csak fiatalnak láss, akár oly rég…
    Mikor a hold feljön, s az ég éj kék,
    Álmodozó szempár csodásan ég.


    [​IMG]


  7. Aprócska lila orgonavirágok,
    Ablakomat lágyan cirógatják.
    Félig rügyben, de már készen,
    Hogy ékességüket kibontsák.
    Megfesteni kellene e csoda képet,
    Mit a reggel vet ma szemeim elé,
    Illatukkal harcolnak a természettel,
    Lehunyt szemem vonzzák maguk felé.
    Mikor kinyitom, látom e poros tájat,
    Közepén vagyok én, az egyetlen ember…
    S bár, kifelé is elkezdett tágulni világom,
    De befelé él a lelkem, ott lehet végtelen.
    Olyan apró vagyok, mint e lila szirom,
    Mi ablakomat néha megbökdösi.
    Őt a szél táncoltatja, a sokban egy,
    Mégis rajta a szemem, tehát valaki.
    Egységben az erő, s ezt árasztja, üzeni,
    Mutatja az utat az orgona ma nekem,
    A tegnap, bimbóban húzta meg magát,
    S mára pár virágocska a mindent jelentheti.
    Ők sem nyílnak egyszerre meg, nem mutatják
    Magukat azonnal, csak lassan bomlanak ki.
    S lám, amott egy hatalmas dongó kerülgeti,
    Aprócska szárát keresi, a bibét, mit alig talál,
    Mert nem adja a kehely olyan könnyen magát,
    Egyenként nyit, és zárul újra be a kis virág,
    S az aprócska bibékben, apró port terem,
    De illata hatalmas, üzeni, hogy figyelem:
    Vagyok, most gyertek, holnapra már nem leszek.
    S a nagy dongó érzi az illatot, veszi az üzenetet,
    Máris itt kering, nagy zajjal az ablakomban,
    Félelmet keltene, de nem tud az otromba.<
    Nevetséges a jelenet, s kacagok is rajta,
    Hisz idétlen teste a bibét bevenni nem tudja.
    Az aprócska kelyhek vígan lengedeznek,
    Magukra rászállni nem engednek ekkora testet.
    S így a falánk dongó dolga végezetlen,
    Korgó hassal visszavonulni kénytelen.
    S észre se veszi, hogy feladatát elvégezte,
    Hisz a virág porát, annak termőjére tette.
    Huncut kis virágok, hányszor játszottak
    Már ilyen tréfát el, az ostoba dongóval?
    S mikor jön a bamba nagy bogár, illegnek,
    Billegnek keveset, szép táncot lejtenek,
    A porzóról a port ráverik, de még sem adják,
    Nem adják neki oda, a drága nedvüket.
    A virág elégedetten pihen meg egy percre,
    A dongó átverve távozik egy másik kehelyre.
    S az éles eszű orgona, virágait nem véletlen
    Nyitja egyetlen szép, illatos csokorban meg:
    Holnapra újabb szirmocskáival ismétli táncát,
    S járja el nászát, becsapva istennek minden bogarát.​


    [​IMG]
  8. Már egyre halványodik szép emlékem,
    Alig látom a Kárpátok lágy vonalát.
    Álmaimban sem jelenik meg, egyszer sem,
    Hiába szeretem az erdő friss illatát.

    Ott születtem én, hol a hegy kezd gyűrődni,
    Ott még csak kecsesen, kedvesen emelkedik,
    Arrébb valamivel már a magasba fénylik,
    Követelve az örökkévaló hatalmat az égig.

    S mégis, életem a sík semmiben éltem le,
    Ami csak halk imát rebegett nekem.
    Nem volt büszke, mint a hegy csúcsa,
    Nem emelt gyakran föl a magosba:

    Húzott ide le, magához, vonzott a sárba,
    Ragasztott egyre alábra, be a mocsárba.
    Ám valami titkot tudott ez, mit amaz soha,
    Hogy a földnek van a legszebb mosolya.

    A hegy büszke, gőgösen magasra törő,
    A síkság nemesen, csendben tűrő.
    A bércek követelik a vélt szabadságot,
    A róna megadón adja a mezei virágot.

    S hol élhetnék szebb tavaszt meg ma?
    Hát itt, a róna poros sarkán, mi otthonom,
    Mi hazája lett hontalan lelkemnek, akkor,
    Amikor a hegy magából büszkén kivetett.


    [​IMG]
  9. 2009.05.28.

    Ha élhetnék veled, valamerre,​
    Egy nagy víznek közelében,​
    Én lennék a sellő lány, s te?​
    Ó, te lennél a nagy sellő király.​
    Testem mikor nyaldossa a víz,​
    Hulláma hozzád, a királyhoz visz.​
    Ott udvarhölgyeid nézhetnének,​
    Epedve, sziszegve kérkednének.​
    Szemem lehunyva érzem az​
    Szerelmes szájuk susogását,​
    A tenger vizének sós marását.​
    A király lennél te, én a lány.​
    Akkor nem hagynálak árván,​
    Nem árulnám szerelmünket el,​
    Nem futnék el többet gyáván.​
    Ám én itt élek e földi gyalázatban,​
    S te ott lent a vízi káprázatban.​
    Nincsenek átjárók hozzád.​
    Ha tudnád, ez engem mennyire bánt.​
    Nem érted, csak kérded miért?​
    Nem érzed, csak bátran hittél​
    Egy álomban, mit veled álmodnék,​
    Mit soha többet el nem engednék,​
    Csak még egyszer hozzád oda le,​
    A mélynek sötétjébe lemehetnék.​



    [​IMG]
  10. Istentől áldott, szép reggelt kívánok idehaza és a világ minden egyes táján élő magyaroknak egyaránt. Nálunk pazar napra ébredtünk, bár el-elered az eső, de lényegében napos idő van. Igazi tavasz, oly szép, mint ami nem volt már évek óta.
    Ablakomban állok, a kávé a kezemben, mint minden reggelt, mert csak egyszer fogyasztok ilyesfajta élvezeti cikket egy nap, de azt szertartás szerűen, és nézem, amint egyetlen éjszaka alatt már megint milyen sokat változott odakint az alföldi, meseszép táj.
    Igazi tavaszi zsongást hallok az üvegen át, oly hatalmas harcot vívnak a méhek a mandulám virágaiban, hogy szinte dübörög belé a fülem. Ritmusosan adják át egymásnak közben az információt és küldik a jelzést a távolban bóklászóknak:
    - Ide kedves, gyere ide, itt van pollen elég, gyere te is, erre a napra kitart a munka bőven.
    S nagy lendülettel érkezik a fám közelébe még egy, és még egy, már majdnem száz, mire meghallom a nagy duruzsolást. Be nem áll a kis szájuk, a szárnyaik csapkodva tartják fent őket, miközben szorgosan szedik össze a rágcsálni valót, hogy méz lehessen belőle, életet adó nedű nekik, s nekem, az embernek, aki rendre ellopom majd tőle.
    Nem fáradnak el, apró testükkel szállnak sziromról sziromra, s miközben én itt bent a jó melegben iszogatom kávémat, ők már a reggeli hűvös szellőben is elkezdték végezni napi feladataikat, majd visszaszállnak a kasba, leteszik a szerzett kincset, ott majd a másik megrágja szépen, nyálával kevergetve készíti el a mézet, hogy én itt a reggeli teámba, beletehessem.
    Szorongatom kezemben a kávés csészémet, és nesztelenül figyelem odakint a mandulafámat. Mennyi élet? Mennyi szorgos rovar, én meg csak itt állok, nem teszek semmi mást, mint türelmesen őket figyelem, s közben-közben iszogatok egy kortyot a kávémból.
    A fám tövében most megjelent egy katona bogár. Kis idétlen testével, olyan, akár egy jókora hordócska, a lábai alig bírják el hatalmas potrohát, még a katicánál és termetesebb, most valamit, húz.. von maga után, de olyan nagy lendülettel, ami még nevetségesebbé teszi, hopp…hopp…felbukik, a hátára esik, majd újra megfordul, miközben égnek álló aprócska lábait tördeli és kapálódzik vele szer felett, de nagyon.
    A hangya sem hagyja magát, arrébb dobja az idétlen teremtményt, és, ha nem tudnám, milyen veszélyeset tud harapni az ember óvatlan lábában, még meg is sajnálnám, sőt, még meg is szeretném. De harapása igen csak nagy fájdalommal járt, már megtapasztaltam az elmúlt évek folyamán, így elkerülöm őt, hadd idétlenkedjen a maga helyén tovább, és csak mosolygok néha egyet, egyet, ezen a reggeli szorgos munkán, miközben jómagam nem teszek semmi mást, mint figyelem a dolgos rovarokat.
    Reggeli szertartásom, legalább ne teljen feleslegesen el, annyi kitelhet tőlem is, hogy látva a természet csodáit, megfigyeljem és megnézzem. Sőt, tovább menve le is írjam, hogyha esetleg te még nem figyelted meg őket, hát ezután lásd, mily hatalmas nagy egészben vagyunk mi, az ember, sokkal apróbb és törékenyebb teremtmények, mint ezek a kis hangyák.
    S míg a hangya ide-oda szaladgál, egy aprócska pók tanulgatja a földi közlekedés rejtélyeit, idétlen mód teszi-veszi nagy lábait, és iparkodik gyorsabban elérni a fa törzsét, mint, ahogyan a hangya, hisz jól tudja, ha nem sikerülne neki, az éhség nagyúr, s a könyörtelen ragadozóból lehet mára akár, egy fincsi kis pók pecsenye a hangyák asztalán.
    Itt bent, már a szemem is kitárva drukkolok neki. Na, még egyet lökj már magadon te drága, és ím, a fát egy hatalmas mozdulattal, végre eléri. A hangya is, az egyik lábát. S nézd csak!- mily harcias tud lenni, meg is ragadja, és húzná lefelé. De a pók már stabilan tapadt a fa törzséhez és egyből húzza magát fölfelé. Élet- halál harca, amit látok magam előtt, ez az aprócska pók, aki ki tudja hány legyet evett már meg, most a saját életéért küzd meg egy hangyával. Dobná a nyálát felé, de a hangya kikerüli.
    Látom, a közeli ág szirmából, a méhecske ezt észreveszi. Megáll, és egyhelyben duruzsol, majd valami hihetetlen energiával elszáll a hangya felett, akár egy helikopter. Nem akarok hinni a szememnek… a méhecske ezzel az apró gesztussal, menti meg a pók életét. A hangya megtorpan, a pók a lábát kiszabadítja és már hatalmas iramban megy is felfelé a fa törzsén, a hangya is utána, de be már nem éri. Oda a zsákmány.
    Ilyen harmonikus rend van odakint a mandulafám környékén. S itt bent? Egyáltalán. Picit elvontam a figyelmemet mindarról, ami az én testemet, lévén a magam fája, körbeveszi. Fájnak megint a lábaim, nem bírják el a súlyomat. Ez azt jelenti, ma újra bele kell vágnom egy jó kiadós fogyókúrába, ami előre megviseli a lelkemet. De mese nincsen. Közben a méhecske elszállt, viszi haza az épp megszerzett napi betevőt, a pók is elbújt, a katona bogárnak sikerült hasra vergődnie, megy is gyorsan tovább, a hangya hoppon maradt, na de nem sokáig, mert már megy, mert már keres is egyből valami mást. Én meg itt állok az ablakban, néha leülök és írogatok pár sort, a kávém is elfogyott. Isten hozott kedves a való világban… ilyen itt nálam, egy csodaszép, tavaszi, reggeli idill.
  11. Végre megértem ezt a napot is, hogy beírhatok a saját blogomba. Már egy éve itt téb-lábolok, és sehogyan sem sikerült megtalálni azt az embert, aki segített volna ebben. de ma reggel, szerencsére úgy léptem fel, hogy , ha törik, ha szakad, én ma megtudom, mi is a titka az itteni szereplésnek. Nos, sikerült, végre van saját blogom, végre írogathatom förmedvényeimet ide is be. Isten hozzott kedves olvasó! remélem megnyeri majd a tetszésedet mindaz, amiket én írogatok.

    :D;)