Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. Karácsonyi történet

    A házakat, utakat, fákat, szőlőtőkéket védőn és vastagon, paplanként terítette be a hó. A tornácos, fehérre meszelt parasztház ablakai álmosan pislogtak. Gyertya lángjának táncoló, sárgás fényében egy aprócska öregasszony sertepertélt. A sarokba állított vaskályhában sisteregve-sziszegve, vörösen izzott a fahasáb. A lángnyelvek pirosra festették a néne ráncos arcát, göbös, sokat dolgozott, eres kezeit. Várakozón, boldogan simította a hófehér, rojtos terítőt. Rendre kirakta a tányérokat, a kanalakat.
    A konyha díszén, a vasporral feketére, fényesre sikált tűzhely tetején szép kövér fazék, benne a csendesen rotyogó töltött káposzta, melynek illata vidoran szökött be a szobába.
    - Ejnye, remélem elég lesz a gyerekeimnek? – morfondírozott, csak úgy magában… de ott van hozzá a friss kenyér, bor is akad a kamrában. Olyan jó hideg, a kancsó oldalát is bederesíti. Édes, a színe is milyen szép piros. Matulától kaptam, Jánosom testvérétől, az ünnepekre. – Büszkélkedett, csak úgy magában. Rövid, döccenős lépteivel a kamrába sietett. Hatalmas, mázas, szép zöld, míves tányéron ott pöffeszkedett a diós- és a mákos tekercs.
    - Jánosom is mennyire szerette! – sóhajtott fel, szerelmetes-szomorúan. Sokadik év után is, e szerelmetes név kiejtése okán, öreg szíve hangosabban dobbant, töpörödött vézna testében. Az öreg néne emlékei „ragyogó felhőként” suhantak át a gyermekeit, családjaikat hazaváró, szerény falusi portán.
    Azok a régvolt karácsonyok! A gyerekek visongása, amikor meglátták a pattogatott kukoricával, piros almával, gyertyákkal feldíszített karácsonyfát. Az ajándékok? Éjjel, az álom helyett, szeretettel kötögette a pulóvereket, kesztyűket, zoknikat, sapkákat. - János! – sóhajtott fel. S, emlékeivel, szívének gyöngykamrácskáit nyitotta fel. Az Ura, az ünnep hajnalán befogta a Csillagot és a Pejkót, s csak úgy repült a szán az erdő felé, fenyőfáért ment. Mindig kicsi, gömbölyű formájú fát hozott haza. S ilyenkor fel is emlegette:
    - Marikám, mikor leszel Te is ilyen szép kerek, mint ez a fa?
    Emlékezett arra is, amikor először pirult bele, a kérdésre adott válaszába. Pilláit lesütve válaszolta:
    Nem is olyan nagyon sokára, drága Jánosom!
    Embere, ekkor vidáman pöndörítette meg bajuszát, kezével eligazította a homlokába bukott gyűrűs fürtjeit, s úgy nézett Marikára, de úgy, hogy a szerelmetes fiatalasszony egészen beleborzongott.
    - Csak nem vagy úgy, drága Lelkem? Kicsi Lelkecském?
    - Ha annak nevezi, akkor igen… Készítheti a bölcsőt! – az akkori Marika, szemérmesen suttogta ezt csak úgy, maga elé.
    János ekkor boldogan felkapta asszonyát, s úgy összecsókolta, de úgy, hogy annak arca bele is pirosodott. *
    Az elkövetkező karácsonyon Jánoska is velük volt. Micsoda örömmel kapkodott a feldíszített fenyőfa felé. Első olyan karácsonyuk volt ez, amikor már hármacskán voltak. A következő évben született Anti, majd két évre rá Annuska. Andráska a legkisebb gyermekük, az ünnep első napját választotta, hogy e világra megszülessen. Erő is volt benne, úgy sírt, a többiek pedig jól kinevették:
    - Hát, így kell örülni a Jézuska ajándékainak? – fedték meg a Andráskát, legkisebbet, idősebb testvérei.
    *
    Így még szebbé, emlékezetesebbé lett ez a nap. Így morzsolgatta emlékeit, a töpörödött mamóka. Majd hol itt, hol ott igazított terítőn, párnán, takarón.
    - Már itt kéne lenniük. Immár be is sötétedett! – perlekedett a gyertya fényében. Ha mán itt lesznek, akkor a villanyt is felkapcsoljuk, mert amit pénzen meg lehet fogni, azt meg is kell… - mondta csak úgy magának. - Ünnep lesz, az… Miért, minek reménykedek?! – kérdezte önmagától. – A karácsonyi lapokat még az ünnep előtt meghozta a posta, mind a négy gyermekemtől.
    A döngölt földes, házacskában tipegett-topogott. Könnyek gurultak az öreg szemekből…
    Sírni, nem fogok tán? A cserépkancsóban itt díszlik a fenyőfa ágacska. Fel is ékesítettem, mindenem megvan, nem szabad berzenkednem. Bárcsak eljöttek volna… Ha csak egy is… a családjával… Ha csak egy napra is, csak pár órára is. Jófajta füstölt, idei szalonnával, friss kenyérrel, savanyúsággal, befőttel, süteménnyel vártam, várok még.
    A gyertya is leégett, újat kellett gyújtani. A káposztás fazekat, a süteményes tálat, nehezen emelte meg, s tette be a hideg kamrába. Mindent elrendezett, leült. Kopottas, öreg Bibliáját vette elő, szeretettel, hittel megsimogatta. Reménykedve kimondott imával fohászkodott:
    - Istenem, ne hagyjál egyedül ezen a szent ünnepen! Igaz, hogy jó érzés azokat a borítékokat, színes képeslapokat többször is elővenni a kopott kredenc fiókjából, s újból, meg újból átbetűzni a szálkás betűkkel megírt sorokat. Mégis, Teremtő Istenem… – idáig jutott az imádkozásban, amikor egy síró hangot hallott.
    - Mi az? Ki az? Ki lehet az? – talán mégis, jönnek is mán! – torkában, izgalommal dobbanó szívvel, reménykedve nyitotta meg a konyha ajtaját.
    A küszöbtől nem messzire egy kicsi sötét foltocska… Öreg mamuszában, nehézkesen tipegve lépett előrébb. A nagy hó tetejéről felemelte az apróságot, s ujjaival rátapintott a nedves orrocskára, a bozontos szőrgombolyagra. Vitte be a meleg konyhába. A lámpát is felkapcsolta, mi is lehet ez a kicsi, síró szőrpamacs?
    Hát, Te vagy az?
    Aprócska kutyakölyök pislogott a konyhai világosságban. Nyekergő, vékony hangja befutotta a házat.
    - Éhes, vagy-e lelkecském? - Hát persze, hogy az vagy.
    Válaszolta meg, csak úgy önmagának. A kamrába topogott, majd kis tálkába mert, a még melegen illatozó töltött káposzta levéből, kenyeret is aprított bele, így tette az éhes szájacska elé. A kutyus mohón nyelte az ízletes falatokat. Közben a kamrából az öreg almás láda is előkerült, bele is terítette a kopott szvetterét, s úgy tolta a ládát az öreg sparhelt alá. A kutyus immár jól lakva, békésen aludt el, az üressé tett tálka mellett. Mamuska pedig az „égi adományt” óvatosan, szeretettel emelte bele a kibélelt ládába.
    - Teremtő Istenem! Köszönöm, hogy ezen a szent ünnepen nekem is jutott egy piciny lélek… – hálával, köszönettel sóhajtotta az Ég felé. Ajándék lesz a neve a kutyusnak, - mondta csak úgy maga elé. - Igen a Teremtő ajándéka.
    S, az öreg szemekből könnycseppek gurultak.
    *
    Az ünnepen, a ragyogó fa alatt, gondoljunk idős, magányos szüleinkre, rokonainkra, barátainkra. Szánjuk rá magunkat az utazásra, az ölelésre, amíg lehet, amíg van kit átölelnünk. S, ne csak az ünnepeken. Amikor csak tehetjük. Nehéz az élet, a megélhetés, a számlák, a munka, a mindennapi gyötrődéseink. Az otthon melegében megpihenni vágyódunk. Nyáron pedig annyi más programunk van. Kirándulni, fürödni, bográcsos összejövetelkor barátokkal találkozni.
    ,,Az öregek majd csak elvannak, magukban is, ott a rádió, a tévé…” Halasztunk mindig egy későbbi időpontra, mondván, megyünk, ha pihentebbek leszünk, több pénzünk lesz. S, az öreg kezek ölelésre nyílnak. Várnak és várnak, életük utolsó percéig.
    Gondoljuk át, mennyire boldogságos érzés az, hogy valahol, valakik vagy valaki még tud várni minket…
    Reménykedve, s többször hiába…
    [​IMG]
    dorotea, Jártó Róza és Beka Holt kedveli ezt.
  2. A Fiú születésére…

    Karácsony táján, mindig eszembe jut, hogy az Atya megtehette volna, hogy a Fiú bársonyban, akár gazdagságban szülessen. Nem ez történt meg.
    A Fiú szerény körülmények között jött e világra, s az Atya, a továbbiakban sem kényeztette el Őt, de az Ő sorsát sem.
    *
    A Fiú születésének ünnepe a Karácsony, erre készüljünk, készülünk… Lélekben és ajándékokkal.
    A karácsonyi és egyéb alkalmakkor kapott ajándékokkal kapcsolatosan tanuljunk meg szívünkből örömmel, adni és köszönni, örömködni a legapróbb meglepetésnek is, amit megkapunk.
    *
    Többek véleménye az, hogy csak egészségünk legyen, s akkor mindenünk megvan. Régi, szinte poros kívánság ez, de mindenkorra igaz. Éveink alatt, sorsunkban, de sokszor megéljük, a mélységet, de a magasságot is. Életünk madara, a mélység után, a magasságot célozza meg. S, olyankor érkezik az öröm és még talán, a beteljesedett kívánságunk is.
    *
    Többen vagyunk úgy, hogy nem becsüljük meg eléggé az időt.
    Egészségünk után ez az, amit egymásnak adhatunk. Ez az, amit manapság sajnálunk egymással eltölteni, egymásra „pazarolni”. Át kellene értékelni az idő jelentőségét. Mivel az, ami igazán múlandó. Évek futnak el fejünk felett, hogy a múltat idézzük, van aki a jövőjéért hajt, csak éppen nem a jelenben él.
    Miért írom ezt?
    Okkal teszem. Beszipkáz minket a tévé és az okos telefonok többsége. Generációk nőnek fel egymás mellett, úgy, hogy nem ismerik meg, egymás gondolatait. Nem beszélnek egymással, telefonon vagy a közösségi médiákban osztják meg a véleményüket. Változtassunk ezen, mert értékes éveket veszíthetünk. Nem lesz erős kötődés a gyerekeinkkel, mert elidegenedve nőnek fel mellettünk és nem velünk osztják meg, sem a kérdéseiket, de a válaszokat sem tőlünk várják.
    Ha nem vigyázunk, akkor hajlott korunkra arra kell rádöbbennünk, hogy gyermekeink idegenné válnak. S, ilyenkor jut eszünkbe az, hogy anno’ mennyit dolgoztunk ezért, vagy azért, hogy ők előbbre jussanak. Még ezt is, meg azt is megvettük, amit ők természetesnek vettek. S, amikor az évek elfutottak felettünk, gyermekeink idegenként tekintenek ránk. Miért ezt érdemeltük, tesszük fel szinte önmagunknak is a kérdést. Hiszen olyan sokat dolgoztunk, minden pénzünket, erőnket rájuk költöttük. Csak éppen az időnket, a gondolatainkat nem osztottuk meg. Sem az örömeinket, de a vívódásainkat sem.
    Az ünnepeket letudtuk drága ajándékokkal, de közös programjaink nem voltak, elmaradtak.
    Gyermekeink felnőtté válva, ha karácsonykor sem nyitják ránk az ajtót, ne csodálkozzunk. Ajándékaikat csomagban megküldik és telefonon felhívnak, majd közlik, hogy itt vagy amott töltik a családjukkal az ünnepet. Ők bezzeg gyerekeikkel, a mi unokáinkkal osztják meg az élményt, amiből építkeznek, amiből későbbiekben emlék lesz. Ők tanultak a saját gyermekkorukból, mi a fontosabb…
    Mi hajtottunk, vásároltunk, de nem volt időnk a felcseperedőkre, a gyerekeinkre. Fáradtak voltunk, nem mentünk kirándulni. A tévé előtt punnyadtunk és örültünk, hogy egyenesbe tehettük fáradt tagjainkat. Pedig ennek nem így kellett volna megtörténnie. Túl sokat vállaltunk, s mégis keveset teljesítettünk.
    *
    A Fiú születését, a karácsonyt ünnepeljük együtt szerényen, csendesen, békében és mérhetetlen szeretetben. Higgyük el, nem a pénz, nem az ajándék értéke számít. Az viszont örökre megmarad, amikor a vacsorát elköltve, egymás kezét megfogva köszönjük Sorsunknak, hogy ebben az évben is együtt voltunk, maradtunk.
    *
    Soha ne feledjük, hogy az idő az, mely oly gyorsan röppen, bármennyire is szeretnénk, nem tudjuk marasztalni, csak az emlékeinket. Ha közös élményeket nem gyűjtöttünk, hogyan legyenek közös emlékeink. Amíg megtehetjük, ennek tudatában tanuljunk meg szépen, emlékezetesen, szeretetben, együtt ünnepelni. Amíg szeretteink, barátaink, nemcsak mellettünk, de velünk vannak.

    upload_2018-12-17_23-29-22.jpeg