Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. Ennek a levélnek az aktualítása, hogy Röfi kutyusom elment, s így megfogadtam, soha, de soha nem lesz már kutyám.
    Nem így lett. Fogadalmam ellenére, ismét kutyás lettem.
    Ebbéli alkalomból, megragadom a klaviatúrát és meg is írom, kutyusaim történetét. Kik is voltak ők és mikor éltek velem illetve mellettem.
    *
    A kutyás(?) történetem tulajdonképpen születésem előtt történt. Apánk és az én anyám a Margitszigeten sétáltak, akkor még csak jegyesek voltak. Egy szívtelen férfi éppen egy nagy követ akart egy kis kutya??????? nyakába kötni, hogy a Dunába lökje. A mi apánk, mint tudjuk, nagy állatbarát volt. Hiába, fiatalkori tűz volt ám benne, neki is ment volna a férfinak, ha az nem állt volna el, gyilkos szándékától. Apánk a kezébe vette a kutyát????? és azonnal megszerette.
    Anyám viszont adta a Lory nevet.
    No ez a Lory nőtt, nőtt és nőtt, egyre nagyobb lett. A sötétebb szőre kiszürkült és érdekes módon nem tudott ugatni, csak üvölteni, vonyítani.... Apánk egyre jobban elbizonytalanodott, hogy ez nem is kutya, hanem farkas. Természetes, hogy mindenkinek azt hazudták, hogy kutya. Pedig farkas volt az.
    Annak a farkasnak olyan nagy szíve volt, szelíd és okos "kutyaként" viselkedett, hogy a család végtelenül megszerette.
    Amikor megszülettem, olyan mély babakocsik voltak még divatban. No persze, nekem is az volt. Loryt mellém ültették, apánk csak azt mondta: vigyázz rá! Erre Lory, ha csak egy szomszéd felém kócolt, megmutatta a fogait, de nem támadott. Elég volt a hörgése és a fogmutogatása.
    Amikor járni kezdtem, akkor a fülébe és a szőrébe kapaszkodva tanultam meg járni.
    Lory de sokszor a hajamat nyalta, olyan frizurát csinált, hogy ihajja... Sejtheted, farkas nyállal voltam lekezelve... Lory mindent megengedett nekem, rajta másztam, estem, a vastag szőrébe bele is bújtam... Szóval nagy és kétoldali volt a szerelem.
    Amikor anyám és apánk elváltak, Lory lekerült Bugyira a Dédimhez, soha, egyetlen tyúkot, senkit nem bántott. Persze, sem apánk, de anyám sem híresztelte el, hogy ez nem kutya, hanem farkas. De tény, hogy sok ember furcsán nézett rá. Dédim mondta, hogy ez ilyen fajta kutya, valami van a torkában, hogy nem tud ugatni csak vonyítani. A fotót megküldöm. Lory miatt küldöm a fotót, hogy meglásd, valóban milyen óriási állat volt, több mint 70 kilós. Sajnos szívbajban 14 éves korában meghalt. Amikor lementem Bugyira, mindig megdögönyöztem, nem felejtett el, imádattal követett minden lépésemben.
    Nagyanyusék beszereztek egy pulit a neve Morzsa. Fekete, okos és hihetetlen egyéniség.
    Majd apánktól 1955 karácsonyán kaptak egy törpe tacsit, akinek a neve Valdi volt. No ezzel a Valdival majdnem megjártam, mert 56-ban még Kispesten is röpültek a golyók. Sokszor bújtunk a pincébe, de egyszer Valdi kiugrott a kezemből. Nagymama a teraszról üvöltött, kiabált rám: feküdj! S, erre úgy megijedtem, hogy földre vágtam magam, kutyástól. Ez lett az oka, hogy élek. A golyó pontosan felettem röpült, sivított el. Hihetetlen, de ezt a sivítást, ezt a hangot máig nem tudtam elfelejteni.
    Ez a kutya, Valdi egészen 1960-ig volt velünk, akkor költöztünk a Ferenc körútra. Nagyapusék úgy döntöttek, a kutyát oda ajándékozzák a helyi állatorvosnak. Aki különben is, minden oltáskor könyörgött érte. Amikor ezt meghallottam, a kutyát bedugtam a ruhás szekrénybe, még az ajtót is rácsuktam, úgy próbáltam elrejteni. Hiszen 10 éves voltam és nem akartam, semmiképpen azt, hogy nélküle költözzünk. Hiába érveltek, hogy nagymama idős, fáj a lába stb. akkor még olyan lift volt, hogy nem lehetett felhívni, csak lentről felmenni. Úgy, hogy azt a 2,5 emeletet, mert félemelet is volt, nem tudta volna többször megjárni a fájós térdével. No de, ezt egy 10 éves egészséges gyerek nehezen érti meg, pláne, ha imádott kutyájáról van szó.
    Évekig csendben voltam, kutya ügyben.
    Aztán 15. évemben történt, amikor a tanárnőm, Erzsike néni - nyáron elutazott a Balatonfüredi szívkórházba. Volt egy kutyája, egy vizsla, a neve Aranyos volt. A bejárónőre, a kertészre nem bízta, de mivel a kutya engem végtelenül szeretett, így engem kért meg, hogy vigyázzak rá. Amíg ő nem tér vissza a szívkórházból. Különben Erzsike néni ott lakott Budán, a Cimbalom utcában. De sokszor megfordultam nála, nagyon szeretett. Kivételes tanítványa voltam, ami azt jelentette, tűzzel-vassal, de kihozta belőlem a maximumot.
    Aranyos?! No ő aztán az volt. Nagymamáék először nem akarták elfogadni, hogy mégis egy vizsla, mert ugye azzal sokat kell majd menni.
    Megfogadtam, be is tartottam. Minden este órákig talpaltam a környéken. Minden reggel szintén. Sokszor átmentünk Margit barátnőmmel Budára, a kutya rohangált, mi pedig dobáltuk neki a botokat. Csodás évek voltak. Erzsébet néni kutyája, - u.úgy, mint ahogyan most - Zsömike, a francia bulldog - rajtam maradt.
    Természetesen Erzsébet néni, megkérdezte, hogy maradhat-e? Maradt. Nagyapus és nagyanyus is végtelenül megszerették.
    Amikor Te már totyogtál, soha, de soha nem borított fel, messziről csodált, amikor felé mentél. Kitért az utadból, féltett. Aztán ő is meghalt, szívbajban.
    Több évig nem volt kutyám.
    A Nők Lapjánál dolgoztam. Egyszer beérkezett egy levél, egy idős asszony írta, hogy amíg ő kórházban volt, a kutyáját az örökösök elvitték. Kérte, nézzünk utána. Németi Irén, a főszerkesztő engem bízott meg, menjek ki Fótra. Akkoriban ott volt egy hatalmas menhely. Nem akartam egyedül menni, vittem magammal a fiamat, Tomit is.
    Soha nem voltam ilyen helyen, de nem is mennék. A kutyák szinte mórikálták magukat, ugattak, remegtek, hogy őket, őket válasszam. Az idős asszony által megküldött fotót néztem és hasonlítgattam a kutyákat, egyik sem volt az övé.
    Egyszerre csak megláttam a sarokban egy csúnyácska kutyát, fehér és barna foltocskákkal, a falnak fordulva, teljesen depressziósan. Rám sem nézett. A fejét lógatva.
    A fiam - akkor még kicsi volt - azonnal rábökött, miért szomorú az a kutya? Mondtam, mert nem reménykedik, hogy valaki is őt válassza. No erre beindult a nyúzás, mármint az én nyúzásom:
    - Anya, csak most az egyszer, csak most vigyük haza ezt a szomorú kutyát!
    Nem akartam, mert akkor még élt nagyapus, semmiképpen nem akartam. De aztán sétáltunk újból és újból, annál a kenelnél kötöttünk ki. Elvittük.
    Amikor a pórázt rácsatolták. azt a boldogságot? Szinte röpült a kezünkben, olyan büszkén vitt-vezetett minket, mintha mi lettünk volna az angliai Erzsébet királynő és az ő kísérője...
    A kutya neve
    Pajti lett, no meg Tomi fiam ráragasztotta a Bözse nevet is, mert szerinte pontosan úgy csámcsogott, mint a Szilágyiné, a szomszédunk... No szóval, maradt.
    Egészen addig, amíg Zsu, a lányom meg nem született. Akkor viszont Zsu apjához került, Gyomára. Jó dolga volt ott a tanyán. Hatalmas szabadság. János halála előtt halt meg a kutya, magától. De hiszen addigra már eléggé öregecske volt.
    Ismét hosszú szünet, ismét kutya nélküli élet.
    Már Rákoskeresztúron laktunk, amikor valakinek - valamit elintéztem. Sokat kínlódtam az üggyel kapcsolatosan, sokat írtam, vergődtem, a végén nyertesként zárták le az ügyét. Az illető kutyatenyésztő volt, mopszok-kal foglalkozott. Egyik alkalommal, amikor meglátogattam, láttam azokat az "idétlen", valóban csúnya (akkor még annak láttam) kiskutyákat. Mondtam is, hogyan lehet ilyen kutyákat megszeretni? Ők váltig azt mondták, ha egyszer egy ilyen kutyád lenne, soha nem kellene más. Ez is és a fr.bulldog is, különleges "párák". Embernek képzelik magukat, s úgy is viselkednek. Ők a társasági kutyák.
    Akkoriban viszonylag kevés volt a mopsz. Jól emlékszem, egyszer Szentendrén sétáltunk, Tomival, Zsuzsival, s akkor vitt valaki egy ilyen kiskutyát. Rácsodálkoztunk, mert olyan "arca" volt, mint egy kis majomnak...
    Fejcsóválva jöttem el tőlük, mondván, no nekem ilyen kutyám soha nem lesz... Aztán csak kattogott bennem a dolog.
    Legközelebb kivittem Tomit és Zsuzsit is. No ők aztán fülig, de fülig bele is szerettek az egyik kutyusba, aki Tomi felé vette az irányt. Tomi fiam ellágyult, sőt, el is olvadt. Felemelte, s mondta, no ezt a kutyát boldogan elfogadnám... Erre a tenyésztő: - a tiétek! Nem tudok elég hálás lenni, hogy anyátok ezt az ügyemet elintézte. Vigyétek!
    Zsuzsi volt a legboldogabb. Kaptunk egy frottír fehér férfi zoknit, abba dugtuk bele. Tomi volt a "kereszt apája", s így Dorka lett a neve.
    Több évre le, vidékre költöztünk, Dorka, aki addig szűz volt, ezt a státuszát feladta és qu.va lett, de írhatnám azt is, hogy rossz lány.
    Amikor tüzelt, olyan ravasz volt, kikéredzkedett, ki is engedtük, s az éjszaka leple alatt, aki kutya arra járt, annak oda is adta azt a szép testét... Így ment ez, kb. 1 hétig, amikor eme ténykedését felfedeztük. Állatorvos, injekció, hogy az esetleg össze-eszkábált gyerek(ek) meg ne maradjanak. Ez után nem volt még vérzése sem. De ezek után, már a fiú kutyák nem is érdekelték.

    Egyik télen, hatalmas hó volt, Ferivel vásároltunk. Zsut szánkón húzta Feri, kezünkben szatyor. Itt a sarkon ott fagyoskodott egy álomszép, hatalmas farkas kutya. Olyan hatalmas volt, mint annak idején Lory. Vacogott. Feri kivitt neki meleg vizet inni és ennivalót is. Másnap reggel még mindig ott volt a kutya. Ismét víz és étel. Délután pedig már itt vacogott a kapunk előtt. Mondtam, ha nem bántja Dorkilit akkor jöhet. Feri boldogan beengedte. A kutya rendkívül okos és szelíd, sőt szerény volt. A tornácon csináltunk neki helyet, én adtam neki az Ursu nevet - mint tudjuk medvét jelent. Két évig élt, majd elhatalmasodott rajta a szívbaj, képzeld el, drága Katám, u.olyan gyógyszert írt fel az állatorvos, mint amit én is szedtem akkoriban a szívemre. Egyik reggel elaludt, a bejárati ajtónk előtt. Kisírtam a lelkem.
    A szomszédban viszont születtek szintén ónémet farkas kutyák, Zsu egyre többet ott volt, az egyiket ki is választottuk, Bubsi/Buksi, mikor hogyan hívtuk - lett a neve. Majd előbb Dorka ment el, több évre rá Buksi. Buksi is nagyon okos volt, ha bárkire azt mondtam, "rossz ember!" akkor volt a vicsorgás, morgás, ugatás... Ha csak a kapu kilincsét is megfogta. Aztán Buksi is elment...
    Most ugye Röfffencs kutyám, a fr.bulldog, ment el, s megfogadtam, nekem soha nem lesz kutyám.
    Lett.
    Igaz, amikor ezt kimondtam, akkor még csak péntek volt, de vasárnap reggelre már ez a tökfej, Zsömike, beköltözött a szívembe-lelkembe. Ennek ellenére, nem is gondoltam volna, hogy nekem adják, meg sem fordult a fejemben.
    Miért is adták nekem?
    A gazdái Pesten élnek, egy harmadik emeleti lakásban. Lift nincs a házban, így naponta 3x kellett vinni sétáltatni a kutyust, + a bevásárlás, + a gyerekekkel. A fiatalasszony többször megjárta azokat az emeleteket. Elege lett. A kutyát végtelenül szerették, nagyon jó dolga is volt, ápolták, tényleg gondoskodtak róla. De a feladat már sok volt. Valóban, első körben csak addig bízták rám, amíg elutaztak, aztán meghányták-vetették a dolgokat. Tudták, nálam a legjobb helyen lesz, mert állatbarát vagyok. Így lett egy kutyám, aki a hortyogásával, a szuszogásával, a szeretetével minden napomat megédesíti.
    No, kisregényemet befejeztem, remélem, elszórakoztattalak.
    No szóval, ölellek - ezerszer - G.B.
    A képek:
    Zsömi kuttty, több beállásban
    Röfffikénk

    Csatolt fájlok:

    Kaszazsu, Hajni anyu és Beka Holt kedveli ezt.
  2. A kávézó teraszán póker arccal forgattam újságom lapjait. Kissé zavarban vagyok, férfi prostival - eddig még - soha nem készítettem riportot.
    Asztalom mellett magas, kisportolt férfi áll meg. Bemutatkozik, s igen, rá vártam. S, ahogyan a szürkéskék szemekbe nézek, no igen, meg kell kapaszkodnom. Az a kisfiús pajkosság a tekintetében? No, no, no... Intem "csendre" magamat...
    Rendelünk. A pincér legnagyobb meglepetésére riportalanyom kívánsága:
    - Pezsgő!
    - Délután háromkor pezsgőzünk? Meglep egy kissé...

    - Nem az óra szerint vagyok szomjas a pezsgőre, s ezért nem is érdekel.
    - Tudom, most mindenféle tisztelet köröket kellene lejárnom, de nem teszem. A közepébe vágok a dolgoknak, mikor szántad rá magad arra, hogy eladjad a szerelmi tehetséged?
    - Amikor végleg beláttam, nincs más kiutam. Nem tudok másképpen pénzt szerezni. Volt egy fiatalkori ballépésem, s emiatt - jó darabig - nem kapok erkölcsi bizonyítványt. Leérettségiztem, de ez nem elég. Tiszta, normális, jó helyre nem tudok elhelyezkedni. Az alja munkát pedig utálom, mert nem erre születtem.
    - Nocsak?
    - Tallóztam, mindenféle hirdetési felületen, s ráakadtam egy telefonszámra, címre. Beindult a dolog. Elfoglalt, csinos, de magányos üzletasszonyokat kísérgettem tárgyalásra, vacsorára, netán színházba, esetleg táncolni. Mindig is adtam az öltözködésemre, a harmóniára, a cipőim tisztaságára, a megjelenésemre.
    - A kulturált viselkedésed és megjelenésed miatt, biztosan nem voltak gondjaid, mármint, hogy nem akadt volna megrendelőd?
    [​IMG]

    - Eltaláltad. Kézről-kézre adtak a szépasszonyok. Soha nem vagyok tolakodó és rámenős. A titkom, hogy engedem magam meghódítani, becserkészni. Tudod, ez nagyon kell egy nőnek, a hódítás sikere.
    A beszéltetés a másik dolog. Általában azt a fodrászt, kozmetikust, orvost, masszőrt szeretik, akinek elmondhatják bajaikat, örömeiket, vélt vagy valós problémáikat. Még gondolkodnom sem kell, hogy mit ígérjek: csillagot, netán egy heves éjszakát? Csak hallgatnom kell. Mármint a "megrendelőt", s hallgatni nagyon megtanultam, mármint az üzlet érdekében.
    - Igen, igen. Ez a megoldás ismerős. De tovább, hogyan sikerült a prosti szintjére "emelned" magad?
    - Tévedsz, ha azt hiszed könnyű volt. Keményen megdolgoztam érte. Ajándéka az életnek, ha úgy pattansz ki egy szépasszony mellől az ágyból, ha látod, no ez egy jó kör volt.

    Amikor az első "túlóránál" búsásan megfizették az általam nyújtott szolgáltatást, örömet, amikor az első arany karkötőt rácsatolták a csuklómra... Akkor kattant be valami nálam. Hát így is lehet? Lelkiismeret furdalásom egy szál sem, hiszen szolgáltatok. Meghallgatást, gyengédséget, szexet adok.
    A baj akkor kezdődött, amikor idősebb barátnő, nagynéni is meg akart kóstolni. Ne kelljen ragoznom, ez milyen nehezen ment, - eleinte. Mert később rájöttem a dolog mikéntjére: szinte semmi fény, s lehetőleg egy szebbre, egy jobbra, szexisebbre kell gondolnom.
    - S, ha a pénzre koncentrálnál?
    - Rossz a tanács. A nőre kell figyelni. Mindegy, hogy fiatal, idősebb, szép vagy csúnya. A megoldás - rossz esetben? - a sötétség.

    - S, ha a megrendelőd szép, formás, fiatal és izgató?
    - Teli a lámpafény! Mert azért úgy az igazi, az a csodás!
    [​IMG]

    RixavanDerMaat és Beka Holt kedveli ezt.


  3. Mielőtt rászánod magad, hogy megismerd a férfi-fajtáit, készíts a monitor mellé egy hideg teát, kávét, némi rágcsát. Ha kihagytam volna egy-két, esetleg több "fajtáját" is az "erősebb neműeknek", azt említsd meg hozzászólásban. Véleményed érdekelne.
    Remélem türelmed nem fogy el, miközben olvasod soraimat, sőt arra döbbensz rá, hogy „jééé, ezzel a –férfi (pasi)fajtával—már én is találkoztam”… Nosza, akkor csapjunk bele, a férfiaknak üzenem, a nőkről is készítek majd görbe tükröt, csak még el kell határoznom magam, hogy azt is felfedjem… Időt kérek…

    FÉRFIAS - macho

    Skalp gyűjtő: szőke, barna, fekete, a lényeg: asszony legyen és megkapni. Minél nagyobb számban, titkon húzza a - strigulákat. No ez is megvolt – nyugtázza, te legalábbis ezt hiszed, amikor kilépsz az ajtaján. Fellelhető helyei különböző társkeresők, hirdetések, net stb.

    TÜZES

    Egyetlen programja van: szeretkezni. Éjjel és nappal, izgalmas és nem izgalmas körülmények között. Az elején talán még tetszik is, de hamarosan fárasztó, sőt rémes lesz. Bármiről beszélsz, a szádra cuppan, keze térképez és simogat. Mindenfele… Ruhádat alig tudod megmenteni, a fehérnemű a közelében, fogyóeszköz.

    NYUGODT

    Kényelmes, kiegyensúlyozott, még a szeretkezés időpontját is előre tudod, sőt a módozatait is. Semmi meglepi, óráját nyugodtan lecsatolja, nadrágját élére igazítja, cipőjét minden este lefekvés előtt kisámfázza, a fürdőben akkurátusan, minden ujját külön-külön megmossa, s mindig u.olyan mosollyal zuttyan melléd, az ágyba. Minden kiszámítható. Még az is…

    PIPERKŐC

    Reggel-este mérlegelés, pontos étrend, kalória számlálás, krémek, tubusok, férfi kozmetika. Minden steril, még AZ is… A kocsija patika tisztaságú, hisztizik, ha a vízcsapot használat után nem törlöd szárazra, mert vízkő-pettyes lesz… Mindenütt illat spray. Csak állsz, megmozdulni sem mersz, enni sem a morzsák miatt, inni sem, nehogy a poháron ott maradjon a szád nyoma… esetleg a rúzs foltja.

    A KÉPZELT BETEG

    Senkivel nem fog kezet, még veled sem. Lázmérő mellény zsebében. Többször is elő szedi s ráadásul használja is. Bugyidat nagyítóval vizslatja, mert biztos, ami biztos alapon, nincs-e rajta egy árulkodó foltocska? A szeretkezés közben négyen vagytok: a nagy ő, a bukósisak (=óvszer), te és az antibébi tabletta.

    MUNKA MÁNIÁS

    Minden a háttérben, még az egyetlen itt és most élni kellene élete is. Úgy képzeli, nélküle leáll a vállalkozás. Ő a főcsavar (szerinte). Ha időnként időt szakít rád, akkor is egy folytában a munkájáról-munkatársairól-problémáiról és sikereiről beszél. Te vagy, de mégis elveszel a számára.

    MUNKA HALMOZÓ

    Egyik állásból a másikba. Alva látod, hétvégén is, a szombatot végig aludja, vasárnap lehet vele beszélni. Az együtt töltött percek, néha ébren órák belőle kevés. Békés, nem nőzik, megbízható, jó férj anyag. Sokat keres, csak éppen belőle van kevés. S, neked hiányzik, a pénz nem minden. Élmények kellenek, melyekből idővel emlékek lesznek. Ezt te mondod, de ő nem ezt vallja.

    KUPORGATÓS, FÖSVÉNY

    Kizárólag akciókban gondolkozik, de akkor is csak a legszükségesebbet veheted meg. Ha éppen az orrod előtt fogy el a lángos, te szomorú vagy. Ő pedig boldog. S, ezt ki is mondja: legalább ez a pénz is megmaradt! Kérdésem hozzád: érdemes-e így élned? Még az örömet is beosztja, ha tehetné azt is akcióban mérné.

    MULATÓS

    Fizetéskor hopp, máskor meg a kopp! Bor-sör – egy egész kocsmának fizet. Egyik „kör” a másik után, ha nincs pénz, hitelbe… Számlák gyűlnek, benned pedig az indulat. Esténként undor. Nem érzed nőnek magad, de rabszolgának igen.

    BARKÁCSOLÓS

    Haza érve gyors puszi és hamar-vacsora. Bütykölés… autót, vasalót, ketyerét és a kütyürét, no meg a kutyurát… Meg kell javítani, össze kell szerelni, vagy éppen szét. Éjfél körül holt fáradtan, ásítva melléd csusszan. Ő boldog, mert sikerült a szerelése, s ezt el is mondja lelkesen, sőt részletesen. Szemeid leragadnak, ásítasz, de nincs kegyelem. Még félálmában is arról motyog, hogy mit kell másnap megjavítania.

    ZABA

    Minden, ami mozog és ami nem, azt megvenni, megsütni, megfőzni, megenni. Piacokon hagyod összjövedelmetek 80 százalékát. Olyan pocakja van már, hogy ülve pisil. De legalább nyugodt lehetsz, más nők, szexre éhes szinglik, messziről elkerülik. Úgy érzed, „ott bepókhálósodtál”. Mégis hű maradsz, mert szereted. A szerelem pedig „arról” is szól, de itt még trombitából sem…

    UTAZÓ

    Minden szabad idejében, minden filléreteken – utazás. Túrázás hegyek tetejére fel, völgyekbe le, vízfolyások mentén. A városnéző sétákon pedig egyik múzeumból ki, a másikba be. Nála térkép, stopper óra, dől belőle a panasz, miszerint: „drágám, ha így haladunk, még ekkorra, meg akkorra sem érünk ide, vagy oda”. Egy rövid pisilésért könyörögnöd kell. Te legszívesebben lefeküdnél, a fűbe, a kockakőre akár a város közepén és a felhőket bámulnád. Erről szó sem lehet. Hólyagos lábbal, kidülledt szemmel, zilált tüdővel próbálsz megfelelni, lehetetlen…

    JÁTSZADOZÓ

    Kártya, lóverseny, egyéb fogadások tömkelege. Sorsjegyek, mindegy, csak valahol a háttérben Fortuna (szerinte). A te véleményed pedig az, hogy még abban az országban sincs, ahol hites/vagy/hiteltelen párod. Tanácsom, még idejében lekócolni, amíg van egy szatyor, amibe bele tudod csapni a ruháidat, ami még megmaradt.

    FÉLTÉKENY

    Hiába vagy hót szerelmes: BELE. Esküdnöd kell, hogy csak ő és soha, senki más. Ennek ellenére turkál a telefonodban, táskádban, zsebeidben. Kibírhatatlan. S, a végén valóban átfut az agyadon, hogy érdemes volna tovább lépni. Tedd meg, inkább ma, mint holnap.

    BIRTOKOS

    Egész héten robotolsz, munkahelyen, otthon. Vele is a hétvégeken. Hajnalban autóba, vagy szatyrokkal, hátizsákkal vonatra, busszal, gyalog… irány a telek. A hétvégi ház. Földtúrás, gazolás, kapálás – összeesésig. Minden pénzetek magokra, facsemetékre, a nyári forróságban a víz költségekre (van ahol nincs kút sem, közvízből locsol). Eredmény? Semmi. Magyarázat, az van, mindenért te vagy a hibás, mert nem értesz hozzá. Ő megmondta. Egy komfort nélküli viskó és a sok földi munka. Kilátástalan öregség. Úgy érzed, negyven fokban kapával a kezedben fogsz megpusztulni. Tisztelet a földnek, csak éppen a föld nem tisztel, nem szeret téged. A párodat sem, csak ő nem veszi ezt észre.

    BASA

    Téged szeret, ezt sűrűn mondja is, mégis többen keresik telefonon, esetleg személyesen is. Titkárnőjének vagy húgának titulál a hátad mögött.
    [​IMG]
    Női mivoltodban megaláz, mégis szereted, mert úgy tud hízelegni és olyan szépen tudja mondani, hogy szeret és csak téged. Igaz, azt is elrebegi, hogy neki több nőre van szüksége, az apja is ilyen volt, meg a nagyapja is, nem tehet erről. Ilyen a természete, különben is a többi nő csak szív nélküli szex. De hát ő már csak ilyen, nem fér a bőrébe. Menekülj!

    MUNKAKERÜLŐ

    Minden főnök hülye, a munka sem itt, sem ott nem jó. A fizetés? No azt mindig „elcsalják”, kevesebbet adnak, mint amit ígértek – szerinte. – A munka nincs megszervezve, meg fárasztó, túl sokat követelnek. Összegezve: a munka büdös. Mindenütt. Itt is, meg ott is. Egyszerűbb, ha te tartod el (szerinte). Púp a hátadon. Vagy inkább vérszívó poloska. Kieszi a hűtőből azt amiből főzni akartál. Ő nem ismeri a számlák külalakját sem, a tartalommal pedig nem foglalkozik. Végül is az rád tartozik. De örökkön-örökké?

    ÖZVEGY

    Ismeretségetek hajnalán megbeszéltétek: Te is egyedül, ő is. Milyen szép is lenne. Egyszer nála, egyszer nálad. A várva várt napon felkerekedsz, hogy nála töltsd a hétvégét. Belépéskor kölni illata kúszik az orrodba. A fürdőszobában csecsék-becsék. A női köntös a fogason. Úgy hitted, ez mind érted és neked. Mennyire tévedtél! Lefürdés után bebújsz a csuda puha, barack színű köntösbe. Az ágyneműn hímzett monogram. A hatalmas „Á” betű zavar, tudod, hogy elhunyt feleség neve Ágnes volt.

    Hatalmas ordítással reagál a megjelenésedre, azonnal vedd le Ágnes köntösét! Ágnesé a parfüm is, sőt a tányér is, azon is ott díszeleg az „Á” betű.

    Viszket a bőröd, ég az arcod. Te nem Ági vagy, de nem is akarsz Ágnesként szeretkezni, gondolkozni és élni sem. Te élsz. Ágnes soha nem halt meg, legalábbis az özvegy férfi számára.

    AZ ÜNNEPI

    Ünnep amikor veled vagyok drágám! – duruzsolja. A gondjaidat hagyd kívül a küszöbön, én is ezt teszem. Csak te és én, imádlak, stb. stb. stb. Igaz, nem kell a lelkével foglalkoznod, csak a testével.

    Minket nőket, már csak úgy teremtett a jó Isten, hogy a férfinak nemcsak a teste, de a lelke is kell. Mert ugye, úgy az igazi. A pasi a lepedő akrobatája, de a saját lelkemmel magamra maradok. Kell-e ez neked?

    *

    Igen kell!
    [​IMG]

    Fáradhatatlanul újra meg újra keressük a nagy őt. Remélem, te megtalálod, amit oly sokan keresnek, mégis de sokszor mellé fognak. Légy boldog, mert többet ér egy igazi ötös lottó nyereménynél. A pénz elfogy, a szeretet megmarad.
    [​IMG]

    Ezt az íróktól, meg a költőktől tudom, de ritka esetben én is megtapasztaltam.


  4. Sehová sem utazom többé!!!!

    A ház portája rendben, a virágok mértani pontossággal ültetve, tarka szőnyegként virítanak a tipegők mentén. H. Nándorné (Piros) ötven éves, igazi, kemény húsú szépasszony. Széles mozdulattal tessékel be a családi hajlékba:
    - Ugye milyen gyönyörű itt nálunk? - kérdezi leplezetlen büszkeséggel. - Itt mindent az uram épített, mivel kőműves a lelkem, s a munkájára mindig is büszke volt. Jogosan, sok év után is vissza-visszatér, hogy megnézze, hogyan ápolják azt a házat, amibe a keze munkáját benne hagyta. A városházát is ő pucolta be nemrég, sorban állnak a megrendelők, csak bírja erővel. De hát bírja, nem ezt, még mást is... Kacsintott hamiskásan, majd folytatja. - Bizony, Pestre jártam három műszakban, itthon meg a gazdaság, az állatok, a konyhakert, meg minden. A főzés, mosás, gyerek. Volt és van mit tennem a ház körül. Az uramat elég sűrűn kellett és kell "rendbe tennem". Ugye érti kedves?! Mire is értettem? Hiába az erőt kiszedő fizikai munka, hiába a hajnali kelés, az egész napi törődés, elég sűrűn követelődzött a házastársi ágyban. De nem panaszkodom, mert vallom, hogy EZ a legfontosabb egy jó házasságban.
    Ezért is voltam hatalmas bajban, amikor a fiamék meghívtak Németországba. Mert, hogy unokánk született. A menyem aranyos, olyan kis véknya, ki sem néztem belőle, hogy egy-kettőre unokánk lesz. Mondtam is az uramnak, hogy három hónapra ki akarok menni. Ő pediglen morgott egy kicsit, majd egyre hangosabban, hogy most mán ővele mi légyen? Meg a főzés, meg a lakás, meg az állatok, de tudtam, tudtam, nem ez a legfőbb gondja...
    Napokig vergődtem, mert ugye menni akartam, de az uram ezt csak nem akarta megérteni.
    Végül döntöttem.
    A lábszomszédunk, egy magányos özvegyasszony. Senki nem látja, nem is tudja majd meg, ha kinyitnánk a kert végén egy kiskaput. Ott aztán az esti sötéttel átbújhatnának egymáshoz, három hónapon át. Én pedig biztos helyen tudom az uramat, hogy nem szed össze vajmi nyavalyát, no meg tán a Julinak is jó lesz egy kicsit.
    - Arra nem is gondolt, hogy veszélybe sodorja a házasságát? - kérdeztem.
    - Áh, arra egy világért sem. Hiszen engem úgy szeret az én jó uram, mint egy kismadarat. Azt el sem tudnám hinni, hogy bárkiért is úgy oda dobjon... Megtanultam ám sok kunsztot nemcsak a kertben, a házban, de a házastársi ágyban is. Mint mondtam, az én uram senkiért... Ezt tudtam.
    Ennek tudatában szóltam is a Julinak. Julinak kikerekedett a szeme, bepirosodott az arca, amikor elrebegtem, hogy miért gondoltam így, meg úgy. De azt is kikötöttem, ha megjövök, becsináljuk a kiskaput, az uram többé nem mászkálhat hozzá.
    Mindketten nagyon meglepődtek a kitalációmon, amikor ezt komolyan elő is adtam. Aztán elutaztam. A levelek jöttek-mentek, az uram meg közöttem. Juliról soha egy szót sem ejtett. Én meg sem kérdeztem, mert azért nem akartam, hogy fájjék a szívem. Jól kiunokáztam magam, jó volt látni a fiam boldogságát. Kitelt az időm, haza is jöttem.
    Nem is gondoltam én arra, hogy a dolgok másként is alakulhatnak.
    Már a pályaudvaron meglepetés várt, mert, hogy mindketten elém jöttek. Dúltam-fúltam, mert, hogy három hónap után, csak nem akartam Juli előtt ölelgetni az én drága hites uramat. Sőt azt is megláttam, hogy Juli titkon keresi, sőt fogdossa az én uram serpák (hatalmas) kezét. Amikorra haza is értünk, a szoba asztalán virág, majd a nagy csend. S, ezek után mindketten előadták, hogy ők most már úgy gondolják, hogy együtt akarnak élni, mert olyan nagyon, jól megértették egymást.
    No erre elkapott engem a pulykaméreg! Nem volt elég a három hónap a nedégeskedésre? Nem unták meg még egymást?
    A konyhába szaladtam, elő is kaptam a sodrófát, s úgy a Julinak estem, hogy ha az uram nem szed le róla, biz Isten agyon is ütöm. Olyan őrjöngést csaptam, fene nagy indulatomban, véletlenül, az uram is kapott egy-két kenést
    Juli hamar elpucolta magát, az uram pedig most lássék csodát: a két kezét égnek is emelte, s úgy, de úgy nevetett, azt hittem majd beléje szakad.
    Megrémültem. Azt hittem, esze ment el szegénynek.
    De nem.
    Átölelt, s össze-vissza csókolt. Megvallotta, szörnyű volt, hogy őt csak úgy, kölcsön adtam... Már azt hitte nem is szeretem. A Juli meg persze, hogy jó volt, levezette a férfiúi feszültségét, de ezen kívül semmi. Azt is megvallotta, hogy titkon abban reménykedett, hogy nem tudok róla lemondani, hiszen annyira, de annyira szeret engem! No, de az egészet a Juli találta ki, hogy ezek után ők egymáséi legyenek. Csak a Juli, egyedül.
    *
    Juli azóta a házát eladta, az ország másik végébe költözött. Mi pedig élünk, mint a galambok. Megfogadtam, nem utazom többé az uram mellől, de soha. Ha valaki kiváncsi rám, azaz ránk, jöjjön az. Ezt a fiamra és a családjára is értem.
    *
    Mintegy végszóra a házigazda is előkerül. Kezében kosár, benne a frissen szedett paradicsommal. Sűrű ősz haja csigákban, rakoncátlanul tekeredve keretezik vidám, mosolygós arcát. A szeme huncutul kacsint, s a szépen pödrött bajsza alól hümmögi:
    - Beértek a pirosok, Piros! Siess, mert feküdnünk kell, holnap korán kelünk...

    upload_2019-7-31_22-32-25.jpeg








  5. Több évtizeddel ezelőtt fel sem merült bennem ilyen, v. ehhez még hasonló gondolat sem. A 69. évemet betöltve, átértékelődtek a kapcsolataim, a napjaim, az "értékeim".
    Megszületünk, s ki úgy, ki úgy éli meg gyermekéveit, van aki szerencsés és "jó helyre" került, legalábbis többen azt hiszik. Van aki már fiatalon megtapasztalja a szabadság illatát, ma itt, holnap ott. Felszáll a repülőre, s bejárja az egész világot. Mindent felhabzsol, sokat markol, de keveset fog.
    Van aki szerényebb körülmények közé.
    Van akinek csak a hétvégére jut, vagy talán akkor sem hús és desszert, de a könyvtár nyitva van előtte. Barátaival nyáron bográcsozik, nagyokat kirándulnak és a tábortűz mellett énekelve fogódzkodnak össze. Felhőtlenül boldogok, s ez a barátság egy életen át kitart.
    Van aki egész életében kapar, küzd, hogy a panel lakásának vételárát kiszenvedje, van akinek csak át kell venni szüleitől a megkapott lakásának a kulcsát...
    Felvetődik bennem, ki a boldogabb?
    Aki mindent készen kap, szinte a feneke alá tolják, vagy az, aki fillért fillérre téve megkoplalja az általa vágyott tárgyat.
    Még ma is úgy tudok örömködni egy szép pohárnak, egy aprócska figurának (másnak giccs) de nekem kincs. Akitől kaptam, tudom, hogy szeretettel, nekem szánva vásárolta.
    Más kincseket gyűjt, én IGAZ barátokat. Öleléseket, igaz szót, akkor is, ha az az igaz, abban a pillanatban, amikor nekem szánták, esetleg könnyeket okoz. Az igaz barát nem leplezi őszinte véleményét, s helyére billenti gondolkodásomat, s ezért mindennél értékesebb.
    *
    Másnak nem érték, nekem nagy becsben, vitrinben tartott, ünnepkor elővett, ünnep fényét emelő húsos tálam, csokoládés készletem, kedves figuráim az én kincseim. Lányomnak említettem, vigyázzon rá, ha én már nem leszek, vigyázza ezt a pár darabot, melyet még szeretett nagyanyámtól megörököltem, s ez meg az, még az ő nagymamájáé volt... Elsoroltam.
    Lányom őszintén megmondta, hogy nála bizony, megszakad a "megőrzés szála", nincs rá szüksége. Nem dramatizálom, de mintha kést szúrtak volna a szívembe, halkan megjegyeztem, de hiszen nagymamám ezeket még a háborúban is elásta, nehogy bajuk essék, nehogy ellopják... Itt vannak sértetlenül, van amelyik bögre több, mint kétszáz éves...
    Leányom azonnal rávágta, no látod, hogyan tudnék én abból "nyugodtan" inni, hogyan tudnám azt "nyugodtan" elmosni? Pont én törjem el? Keress olyan embert, aki vigyázza, egész évben vitrinben tartja, nézegeti, s csak ünnepkor veszi elő, s akkor is óvatosan használja.
    - Igen, igen, óvatosan, de boldogan! - vágtam rá. Mert a tradíció, az ősi energia, amit éppen ezektől a tárgyaktól megkaptam, kapunk. Többen feltúrják azokat a helyeket, ahol ilyen dolgokat lelni, csak azért, hogy nekik is legyen hasonló, hogy érezzék a régi szépség adta hangulatot...
    Hiába. Borsó a falra...
    Elkeseredve panaszkodtam mindhárom őszinte barátosnőimnek. Mindhárman, egy véleményen voltak: ami az én emlékem, ahhoz a lányom már nem kötődik. Nem vállalja a felelősség terhét, hogy vigyázza évtizedeken, akár egy életen át azt a bögrét, amelyből kétszáz évvel, még az én, szép nagymamám itta a tejeskávét a macesszal... Különben is, ne gondoljak ilyen dolgokra, hiszen élek, viszonylag jól kezelhető egészségügyi állapotban, miért járnak ilyen lüke gondolatok a fejemben?! Mindhárman helyére tették az eszemet.
    S, akkor elgondolkoztam, volt min. Valóban, melyek az én igazi értékeim?
    Ez a három barátság, melyből kettőt még gyerekkoromban kötöttem, de ezt a harmadikat csak pár éve. De ez a pár év, úgy érzem, egy egész élet, mert annyira az Életem része, mintha az egyik felem lenne. Igen, igen, ezek az én igazi értékeim. Az a barátság, mely őszinte, az a barátság, mely mindent megmond, az a barátság, mely nem hazudik, az a barátság, mely időnként helyre állítja a tévútra tévedt gondolataimat.
    Igazuk van, ne foglalkozzak ezzel, örömködjek, míg élek, s az még remélem, több évet jelent. S, addig is, ha rossz a kedvem, fizikai v. lelki fájdalmam van, megtöltöm a kétszáz éves bögrét jéghideg tejes kávéval, vagy kakaóval és kiflit mártogatva bele, nemcsak ezzel, de a szeretet energiáival is feltöltődöm. Igen, igen, amit nekem az a bögre megad.
    Való igaz, minden eltörhet, megrozsdásodhat, elveszhet, ellophatják. Egy ami biztos, egy ami örökre megmarad, az a szeretet, az őszinte barátság. S, az olyan barátság, melyben érzem, hogy a kezemet szorosan fogják, no meg az eszemet is helyre teszik.
    Ezek az én értékeim. Ennyit ér az én Életem.
    [​IMG]
  6. ...igen, igen, szeretettel, olyan igazival ajándékozzunk.
    Soha nem az ajándék pénzforgalmi értéke számít. Többen téveszmékben "szenvednek", mert azt hiszik, ha szerény ajándékot adnak, azzal a megajándékozottat szinte lebecsmérelik. Pedig mennyire nem így van.
    Akinek nincs pénze, de van egészsége, fizikai ereje, az akár egy nagytakarítást is ajándékozhat a szüleinek. Az udvart is rendbe rakhatja, télre fát vághat, szekrényt rámolhat.
    Ezek olyan ajándékok, melyeknek még sokkal nagyobb az értéke, mert nem pénzért vesszük, adjuk.
    *
    Vidéken élek, ünnep tájékán megjelennek a városban élő gyerekek, unokák. A nagyszülők ilyenkor mindent felraknak az asztalra, van minden: húsleves, sült-, rántott hús, sütemények, torták, sósak és édesek. Sőt a téli disznóvágásból is kolbász, sonka...
    A pesti- vagy más városból jött gyerekek aztán nemcsak mindent felhabzsolnak, de az autójuk csomagtartóját is csurig megrakják még a tavalyi befőttekkel is. Mintha sáskajárás lenne néhány portán.
    Elszomorodom, mert a nagyszülők némi büszkeséggel mutatják a habfürdőket, kínai trikókat, pizsamákat, amiket ilyenkor, a gyerekeiktől kapnak - cserébe.
    Ezek az emberek mire gondolnak, akik finomsággal megpakolva vidoran szelik hazafelé az utat, meg sem fordul a fejükben, hogy a szüleik hétszámra rántott levest, krumplis tésztát, krumplit-krumplival, szerény étkeket fogyasztanak. Saját maguktól még a befőttet, lekvárt is sajnálják, mondván jó lesz az majd az unokáknak.
    Rendet kellene tenni a fejekben, a gondolatokban.
    A disznók sem maguktól híztak. Izületi fájdalmaktól szenvedve, mégis felkelnek, moslékot kevernek, cipelik a disznónak, mert csak arra gondolnak, hogy milyen jó lesz, tudnak mit adni a gyerekeiknek, az unokáiknak.

    Nehéz a számat befognom, sőt a szememnek sem szabad megrebbennie, ha ezt meglátom.
    Az öreg szülők pedig úgy érzik, akkor van és lesz becsületük, ha adni tudnak.

    Mennyire nem így van.
    A gyerekeknek, unokáknak fel kell(ene) mérniük az idős emberek fizikai és anyagi állapotát, helyzetét. Nekik kellene a kolbászokat lehozni, no meg a savanyúságot, befőtteket a pesti piacokról, saját konyhájukból pedig a süteményeket.
    Valamit tenni kellene, megfordítani. Az önzést - szeretetté, a lehozott üres kosarakat - telivé kellene lecserélni, mert az évek csak koptatnak az öregeken. Még akkor is, ha ezt ők mélyen el is titkolják...
    Most kell megbecsülni szüleid, nagyszüleid, amíg itt vannak, amíg ölelni tudnak és Te is tudsz nekik adni munkát és ölelést, szeretetet.

    [​IMG]
    Mozdonj és Beka Holt kedveli ezt.
  7. Életem folyamán találkoztam olyan írásokkal, melyek szíven ütöttek. Ez is azok közé tartozik. Pártos Erzsi, színésznő monológja, igazsága. A fiatalok már talán nem is emlékeznek Rá, mi idősebbek emlékeinkben őrizzük a hangját, a mozdulatait.
    [​IMG]
    *
    Letelt az " Öt Perc", amíg még éltél.
    Búcsú Pártos Erzsitől a baráttól, a művésztől, a bölcs komédiástól, aki, már régen ki akart szállni a világból, de az nem állt meg a kedvéért, pedig Ö régen a halhatatlanok csapatába vágyott tartozni, drága halottai, családja, barátai és kollégái közé, akiket sajnálatára túlélt. Visszacsengenek bennem mondatai.
    - Fiam! Engem itt felejtettek. Én már régen túléltem magam. A jó Isten valamiért azzal büntet engem, hogy itt hagyott, hogy lássam azt a sok rosszat, ami történik a világban. Az emberek megbolondultak. Gyűlölködnek, ölik egymást, irigyek és semminek sem tudnak örülni. Én mondhatom ezt, mert én már semmit nem akarok, csak azért imádkozom, hogy ne szenvedjek sokat, hogy elaludjak, és ágyő! Nézd fiam! Az az öt perc amíg még élek az már csak arra elég, hogy sajnáljam az embereket, téged, a fiatalokat, mert én már semmit se tehetek. Ki hallgat rám, a vén bolondra? Senki. És igazuk, igazatok is van. Én boldog voltam fiam, annak ellenére, hogy volt háború, meg fasizmus, Hitler, meg Sztálin, mégis itt vagyok. És diszidáltam is és hazajöttem. És szóba álltak velem. És dolgozni is hagytak, hívtak is, szerettek is. Még ma is, ha felismernek az utcán ebben a turbánban, meg, hogy ilyen rondán megöregedtem, de igen, ne mondd, hogy nem, mert pofon váglak, még mindig én vagyok az idősebb te szemtelen kölyök, és ne vágj a szavamba , vagy az a szép anyád nem tanított meg rá, hogy tiszteld az idősebbet?- csak vicceltem.- , hol is hagytam abba? Na tessék, most kész, kiverted a fejemből, hogy mit is akartam. Na te bolond Erzsi kellett neked elkezdeni beszélni! Mi van? Hangosabban beszélj fiam és artikulálj, mert egy szavadat sem értem. Beszélni nem tanítják meg az embert a Főiskolán? Én szerettem színházba járni, de most már nem megyek. Az első sorban sem hallom, hogy odafenn mit beszélnek. Vagy ordítanak, vagy suttognak. Két véglet van. Na ugye! Tudsz te beszélni rendesen. Egy rendezőt nem árt, ha értik a színészei. Igazam van? Te egy nagyon tehetséges gyerek vagy, egy taknyos, pimaszul fiatal szép nő, anya, meg sikeres, mondd van fiúd? Remélem van. Fiam a szerelem meg a pitypityezés az fontos, meg a család. A karrier is persze, de, ha az én példámat nézed, akkor nem sokra mész vele. Egyedül maradtam, mint az ujjam. Lassan mindenki meghal, akikkel valaha egy színpadon játszottam. Drága édes emberek, akiket tiszteltem és csodáltam fiam. És nem voltam rájuk irigy, ezt úgy hidd el, ahogy most itt ülünk és még meg sem kínáltalak semmivel. Kérsz kávét? Nem garantálom, hogy jó lesz, és én már nem kávézom. Ne gyere ki a konyhába, mert ott csak én férek el meg a bogaraim. Hiába, bogaras vén asszony lettem, akit már minden lépés és házi munka fáraszt. De nem érdekel. Egy héten egyszer jön valaki és kitakarít, de nem szeretem, ha a holmijaimhoz nyúlnak. Itt mindennek megvan a helye. Az a fontos, hogy én megtaláljam. Majd, ha már nem leszek, akkor majd kitakaríthatnak utánam. Itt a végrendeletem az asztalon. Nézd fiam, nekem gondolnom kell arra, hogy elesek, beverem a fejem, vagy elalszom és van, hogy napokig meg se szólal a telefon, és rám sem csengetnek és nézd én most már bizalmatlan is vagyok. Félek az utcán a lakásban, a hírek riasztóak, hát kell hogy leüssenek és kiraboljanak, mert tőlem sajnos mást már nem akarhat egy fiatalember igaz? Ne röhögj ki te gyerek! Tudod mit? Nevess! De szépek a fogaid! Remélem nem műfogsor! Csak ápold fiam, mert a protkó egy utálatos dolog, nekem elhiheted. Én naponta egy órát olvastam fel hangosan, hogy megtanuljak vele beszélni. Egy színésznő nem engedheti meg magának, hogy ne legyen tiszta, érthető a beszéde. Csak az agyam az már nem tudja bevenni a szöveget. Azért szeretem a rádiót, mert ott felolvashatok. Hát azt hiszed hívnak? Pedig a múltkor is, amikor mentem annyira meg voltak elégedve velem, de aztán elfelejtenek és nem hívnak. Itt van ez a sok fiatal. Hát azt hiszed tudják, hogy a világon vagyok? Te igen, a te korosztályod még rajtam nőtt fel. Én voltam nektek a nagymami, a tündér és a boszorka, meg a te gyerekednek a Ráknéni, meg énekeltem és táncoltam. A Forgószínpad az az én hattyúdalom fiam. Szerettem bejárni. Petrik Jóska az a drága örök gyerek, az meglátta bennem a lehetőséget. Hát azt hiszed akartam én menni? Nekem már nem hiányzik a színpad. Mi lesz, ha elfelejtem a szöveget? Azt mondja, ugyan Erzsi, te kivágod magad. De nem úgy van az fiam! És a partnered? Hát nem csak én vagyok ott, és ennyi öregasszony így összehozva! Fiam ez nem volt akármi, de Te levideóztad az egészet! Teszed már le azt a kamerát?! Kész! Felvidéki nem ismerlek. Olyan szép ember voltál, most meg már nem látok belőled mást, csak a fél szemedet, és azt a fekete izét a másik szemed előtt. Te sem vagy normális, ahogy én sem, de ki normális manapság? Mit is akartam? Kérdezz hangosabban. Igen én egy Nemecsek vagyok ebben a szakmában. Mondták, hogy öltözzek lent a földszinten, ahol a Lukács, meg a Perczel, hogy nekem is szorítanak helyet, de az én helyem ott van fenn a többiek között, én tudom, hogy nem vagyok olyan nagy színésznő, mint a Dajka, meg a Tolnay, meg a Manyika, meg a Komlós Jucika, de van bennem valami fiam, valami, idebenn, valami, ami másban nincs. A Gobbi, a Hilda tudta. Engem a közönség nagyom szeretett mindig. Fiatalon is, öregecskén és vénen is. Mert meg tudtam érinteni a szívüket fiam. A szívüket. Szeretettel, humorral. Pedig én nem vagyok egy kedves ember. És ahogy vénülök egyre több mániám és rögeszmém lesz és már nem akarok semmit, csak nézni a világot a tévén keresztül. Azért van két tévém, hogy semmiről ne maradjak le. A politikát utálom, csak felbosszantom magam. A kultúra éjszaka van, de hát fiam én már éjjel nem tudok gondolkodni, videóm meg nincs, hogy felvegyem és másnap megnézzem. De ha lenne se értek én már hozzá. Szóval ezt csak neked mondom, én azért sem akartam a földszinten öltözni a két főszereplő között, mert tudtam, hogy nekem ebben a darabban nagy sikerem lesz, és én nem akartam, hogy a Zita és a Margit megbántódjék, hogy hozzám özönlenek a gratulálók. Valósággal szétszedtek fiam, te is láttad. Én egy nagy bohóc lettem vénségemre. Az egész pofám olyan, mint Gelsomináé. Az egy csodálatos színésznő. Ne vedd szerénytelenségnek, de én az lehettem volna itthon, ha a rendezőknek van rá szemük. Nem panaszkodom fiam, de lettek volna szerepek, amiket eljátszhattam volna, amiket átvehettem volna, de soha nem voltam olyan nagy név. Ezzel együtt volt egy nagy hibám. Hogy mindenkinek megmondtam a véleményem. Én már abban a korban vagyok, hogy nincs mit kockáztatnom. Legfeljebb még kevesebbet hívnak a rádióba, színházba, filmezni meg régóta nem megyek, hozzád a tévébe is csak stúdióba, külsőt nem vállalok, mert van egy csúnya allergiám, öreg vagyok és nagyon beteg, és senkim sincs. De amíg az eszem a helyén, addig én be nem megyek semmilyen otthonba, mert szeretem a fiatalokat. Szeretek veled, velük beszélgetni. Megsértődsz? Annyi baj legyen. Nem hívsz fel, majd felhívsz egy félév múlva. Ti mind rohantok. Felgyorsult a világ és én már nem csak nem tudok, de nem is akarok lépést tartani vele. Kiszállnék fiam, ha az olyan egyszerű lenne. Az állatfilmeket szeretem. Azok hogy piytpityelnek. A természet gyönyörű fiam! Én annyit tanulok a televízióból. Bár ömlik onnan a szemét, meg a trágárság, meg a durvaság, hát milyen legyen a gyerek, ha azt látja reggeltől estig, ha már nincsenek szép mesék, csak dirr-durr, erőszak. Engem itt felejtettek, mert az előző életemben lehetett valami nagy bűnöm. Sajnos látnom kell, hogy a világ látszólag előre, de valójában visszafelé halad. Romlik az emberek minősége, és ezt hagyjuk? Pedig lett volna miből okulni. Itt ez a kis lakás, az én kis szentélyem, az én birodalmam. Itt vannak a szüleim, a drága anyám, az apám, a barátnőim, a barátaim, a kollégák, a halottaim. Itt nem vagyok egyedül. És nézd! Amíg megszólal egyszer kétszer ez a telefon egy héten, addig mondhatom szeretnek, számon tartanak néhányan. Mióta is? Már majdnem húsz éve minden év utolsó napján feljössz hozzám és dumálunk egy jót. És , ha csak fél év múlva hívsz én azt is megértem, mert dolgod van és családod és gyereked és életed. Jó együtt dolgozni, de, ha nem hívsz az sem baj, én akkor is szeretlek és megnézem amit csinálsz a tévében, ha nem éjszaka sugározzák és megmondom a véleményem, ha nem tetszik neked fiam, mert a javadat akarom. De egyet ígérj meg. Ha a kopasz fejem alatt az agyam már nem lesz a régi, akkor tudomásul veszed, hogy Erzsi nincs többé. Mert a Pártos Erzsi az, aki itt fecseg Neked, ha hülyeségeket is, de él, mozog, érez, tesz-vesz gondolkodik, mérgelődik, s bár menne már a másvilágra, de szereti az életet. Szerettem élni fiam. ÉLNI! És nem vegetálni. Ne látogass meg fiam. Nem akarom, hogy úgy láss. Az számomra megalázó lenne. Mindig így őrizz meg az emlékezetedben. Megigéred fiam? Na akkor jó. Akkor elmondhatod, hogy igazán szeretted, tisztelted és becsülted ezt a vén bolond barátnődet, azt a bölcs bohócot, aki voltam, vagyok és leszek.
    De most már beszéljünk vidámabb dolgokról! Hány szeretőd van Fiam?
    Lejegyezte: Felvidéki Judit
    Mozdonj, csincsili, tornando és 1 másik tag kedveli ezt.
  8. Spirituális szempontból megtanultuk, milyen hatalma van a MOST-nak. Tudjuk, hogy elménk szinte képtelen, vagy csak kitartó gyakorlással képes megragadni a MOST pillanatát. Gondolataink vagy a múltban, vagy a jövőben időznek, miközben a jelen pillanatában, észre sem vesszük azt a sok csodát, ami történik körülöttünk. Pedig pontosan ez a pillanat határozza meg életminőségünket, egészségünket, boldogulásunkat, egész értékrendünket.
    Most akkor mit csináljunk?
    Megragadjuk a MOST-ot, vagy halasszuk későbbre?

    *
    A “kígyó” még most is működik…
    Igen, igen, a paradicsomi kígyóra gondoltam. Az súgja a fülünkbe, láttatja velünk a tévében a különböző reklámokon keresztül… Tudatosíttatja velünk azt, hogy MOST éljünk, MOST vegyük, mindent, de AZONNAL. A jövőre ne is gondoljunk, majd csak lesz valahogy…

    A pénz fontossága
    1.) A más pénze
    2.) A mi pénzünk
    Fontosnak tartanám igen, nagyon fontosnak, hogy az embereket ráébresszük arra, hogy nem minden a pénz. Igaz, szükség van rá, mert kikerülhetetlen, de a pénznél nagyobb szükség van az egészségünkre.
    Életem során megadatott, hogy egy rabbival beszélgethettem. Ő világított a nagy igazságra, hogy az emberek milyen botor módon élnek. Fiatalon mennyi, de mennyi pénzt elköltenek arra, hogy egészségtelenül éljenek. Isznak, leeszik magukat a sárga földig, éjszakáznak, különböző hozzájuk nem méltó kapcsolatba keverednek. Sőt többen nem vetik meg a különböző szerencsejátékokat, drogokat. Eladósodnak, majd futnak a pénzük után, s közben lehetetlen, becstelen helyzetekbe sodorják magukat. Csakis azért, hogy pénzhez jussanak.
    Többen kölcsönökkel teszik tönkre az életüket. Felnőtt emberként sem veszik tudomásul, ha banktól, magánszemélyektől vesznek fel kölcsönt, lehet akár hitelkártya is, az nem a saját pénzük. Ha azt költik, vissza kell fizetni, méghozzá kemény kamatokkal.
    Mennyivel egyszerűbb, átláthatóbb, élhetőbb lenne az életük, ha nem terhelnék le önmagukat mindenféle kölcsönnel?
    Karácsony előtt, különösen megy a csábítás: dobd ki a régit, vegyél újat, utazz hitelből, ajándékozz még többet, a hitelt majd visszafizeted, de most add az örömet. A hirdetés lényege: a MOST.

    A MOST lényege
    pedig az, hogy – szerintem! – el kell tolni magunktól az ilyen helyzeteket. Inkább forintonként, apródonként rakjuk össze, spóroljuk össze akár a bútor, akár az autónak az árát. Csak azért ne vegyünk fel hitelt, hogy abból ajándékozzunk. Ne vegyünk fel hitelt, hogy abból utazzunk. Kegyetlenül megfizetjük az így megszerzett boldog perceket.
    Természetes, hogy egy lakás árát képtelenség megspórolni, mert mire összejönne a pénz, addigra meg is öregszünk. Vannak, igen, vannak szerencsések, akiknek nincs szüksége a lakásra felvett hitelre, majd nem vergődnek a törlesztő részletek visszafizetésébe, mert örököltek, vagy eleve a lakást megkapták.
    Többen nem így vagyunk ezzel. De ha már lakáshitelt törlesztünk, ne terheljük magunkat még több +kiadással.

    Van egy jó módszerem
    Bármit meglátok, igen, igen, kedvem szerint azonnal megvenném, mégsem teszem. Felírom magamnak, aztán előveszem a “Megvegyem? Ne vegyem?” című füzetemet egy hét múlva, sőt egy hónap múlva.
    Ha menthetetlenül még mindig ég bennem a vágy, ha még mindig úgy gondolom, hogy szükségem van rá, akkor megvásárolom. Csakis a félretett pénzből, amit a bankszámlámon elkülönítve tartok. Soha nincs nálam nagyobb összeg, csak akkor, ha célzottan, bármit akarnék vásárolni. A heti bevásárlás alkalmával viszont messzire elkerülöm azt a boltot, ahol a csábító tárgyat, bármit kinéztem. Még kísértésbe sem essek.
    Aztán, többedik alkalommal, amikor tényleg úgy érzem, hogy életemhez szükséges ez vagy az a kütyü, bármi, akkor veszem csak meg. De minden alkalommal többször átgondolom, hogy ez vagy az, mennyire fontos az életemben. Mennyire könnyít, mennyire változtat? Szépít, vagy jobbít? Megsúgom, többször én kerekedek felül, és nem a csábítás. S, ilyenkor győztesnek érzem magam. Legyőztem azt a vágyat, hogy megvásároljam azt, amire olyan nagy szükségem nincs, sőt nem is lesz. Az egy dolog, hogy pillanatnyi örömet okozott volna, de milyen áron?
    Mérlegelnünk kell, igen, igen, önmagunkat, a cselekedeteinket, a tetteinket. S, jó dolog önmagunkat le-, illetve meggyőzni. Így kerüljük ki, életünk útján felállított csapdákat.

    upload_2019-2-27_21-53-6.jpeg

    Mozdonj, Beka Holt, Kaszazsu és 1 másik tag kedveli ezt.
  9. Tudom, hogy mindennek oka és rendeltetése van. Az is igaz, hogy átutazók vagyunk e Földön, de amíg itt vagyunk, addig tennivalónk is akad, nem is kevés.
    Nincsenek kiválasztottak, csak olyan emberek, akik tudják életfeladatukat. Sajnos, többen vannak közöttünk, akik lerázzák magukról a felismerést, hogy ők miért is születtek.
    Tudom, tudjuk, vannak csillagként felragyogó tehetségek, akiknek fénye mindenen túlmutat…
    A legtöbb ember nem így van.
    Példákat sorolhatnék a végtelenségig, minden szakmát és hívatást számba véve. Egyetlen igazság az, hogy nincs felesleges élet, csak elfecsérelt életek, amelyek láttán, végtelen szomorúságot érzek.

    Szeretve élni
    Nagymamám soha nem bocsátott el úgy, hogy ne mondta volna ki azt a szót: „szeretlek”. Az otthontól töltött távollétem alatt, ez volt az a szó, mely védőburokként egész alakomat körbe fonta. Bármi történt velem azon a napon, a rossz szinte lepergett rólam, de a jót triplán megéreztem.
    Vizsgáljuk felül szülői és gyermeki kapcsolatainkat. Soha nem tudhatjuk, életünk fonala meddig ér, milyen hosszú van még a gombolyagból. Fontosnak érzem, milyen nyomot hagyunk szeretteink, mások lelkében, emlékezetében.
    S, most vissza is kanyarodnék a bevezetőmben írtakra, hogy mindegyikünknek feladata van. Időben ismerjük fel, hogy mi az, s ne okozzunk csalódást családtagjainknak, barátainknak, társainknak sem, a belénk vetett hitükben.
    Ha családunk van, akkor váljunk igazi szülővé, ha bármi okból, ez nem adatott meg, akkor tettekkel, szorgalommal, barátsággal, szeretettel, figyelmességgel, bármilyen vonalon tegyük magunkat nemcsak hasznossá, de pótolhatatlanná.
    Bármit felvállaltunk, bármit megteszünk, tegyük azt meg szívből, tudásunk legjavát adva.
    Higgyük azt el, hogy van szem, mely meglát, de van szív, mely ráérez a bennünk, a szívünkben-lelkünkben zajló indulatokra, de a szeretetre is.

    Miért írtam le ezeket a mondatokat?
    Gondolat ébresztőnek.
    Kimondhatatlanul, leírhatatlanul fáj, amikor oly sokan, szinte megbabonázva bámulják a tévében leadott, silány műsorokat.
    Felmérést ugyan nem végeztem, de kíváncsi lennék arra, a mostani gyerekek közül kik és ugyan hányan tudják, ismerik-e családjuk igaz történetét? Hallottak-e szép- vagy dédapjukról? A házasságok hogyan kötődtek? Mit csináltak, mit dolgoztak? Mi volt eleiknek életük célja, s hogyan érték azt el?

    Miért van ez így?
    A családok tagjai, többnyire együtt élnek, de egymás mellett és nem egymással. Hiányolom azt, hogy nem beszélgetnek, nem vitatnak meg – és nem vitatkozva! – sem eseményt, sem tényt, ami bármi okból életük része lenne, vagy tán, már az is.
    A külön szoba nagy adomány, de határként választ el a családtagoktól.
    Gazdag vagyok, de sokszor éreztem. Jómagam télen sült gesztenyét tisztítva, nagymamám kezében fürgén forgott a horgoló- vagy kötőtű. Nagyapám hol erről, hol arról beszélt. Nagymama is kiegészítette a régvolt, talán az ő szüleitől hallott családi történeteket. Így ismertem fel, hová is születtem. Kik voltak, akik vártak. S, mit reméltek, vártak el tőlem, amikorra felnövök. Milyen embert akartak belőlem látni? Sok évtized távlatából tudom, csalódást nem okoztam.
    Mostanában de sokszor hallom: nincs rá időnk – mondják, - no meg mindig futunk valahová, bárhová…
    A nagy igazság az, hogy szomorú a kép, amikor azt látom, hogy az emberek hol ezért, hol azért valóban hajtanak, de közben nem élnek. Néznek, de nem látnak, ölelnek, de hová tűnik a parázs? Az a parázs mely nemcsak vörösen izzik, de melegít is. Főként ott, a szívünk táján…
    Éljünk úgy, hogy becsüljük meg azokat a perceket (is), amikor szeretteinkkel, barátainkkal, választott hívatásunkkal, munkánkkal együtt lehetünk. Tudjunk örülni és nyissuk meg a szívünket egymás előtt.
    Tanuljunk meg élni, jól sáfárkodni, a Sorstól megkapott éveinkkel.
    Miért?
    Mert nincsenek véletlenek.
    *
    Lejegyezte: G.B.

    upload_2019-2-15_14-9-7.jpeg
  10. Karácsonyi történet

    A házakat, utakat, fákat, szőlőtőkéket védőn és vastagon, paplanként terítette be a hó. A tornácos, fehérre meszelt parasztház ablakai álmosan pislogtak. Gyertya lángjának táncoló, sárgás fényében egy aprócska öregasszony sertepertélt. A sarokba állított vaskályhában sisteregve-sziszegve, vörösen izzott a fahasáb. A lángnyelvek pirosra festették a néne ráncos arcát, göbös, sokat dolgozott, eres kezeit. Várakozón, boldogan simította a hófehér, rojtos terítőt. Rendre kirakta a tányérokat, a kanalakat.
    A konyha díszén, a vasporral feketére, fényesre sikált tűzhely tetején szép kövér fazék, benne a csendesen rotyogó töltött káposzta, melynek illata vidoran szökött be a szobába.
    - Ejnye, remélem elég lesz a gyerekeimnek? – morfondírozott, csak úgy magában… de ott van hozzá a friss kenyér, bor is akad a kamrában. Olyan jó hideg, a kancsó oldalát is bederesíti. Édes, a színe is milyen szép piros. Matulától kaptam, Jánosom testvérétől, az ünnepekre. – Büszkélkedett, csak úgy magában. Rövid, döccenős lépteivel a kamrába sietett. Hatalmas, mázas, szép zöld, míves tányéron ott pöffeszkedett a diós- és a mákos tekercs.
    - Jánosom is mennyire szerette! – sóhajtott fel, szerelmetes-szomorúan. Sokadik év után is, e szerelmetes név kiejtése okán, öreg szíve hangosabban dobbant, töpörödött vézna testében. Az öreg néne emlékei „ragyogó felhőként” suhantak át a gyermekeit, családjaikat hazaváró, szerény falusi portán.
    Azok a régvolt karácsonyok! A gyerekek visongása, amikor meglátták a pattogatott kukoricával, piros almával, gyertyákkal feldíszített karácsonyfát. Az ajándékok? Éjjel, az álom helyett, szeretettel kötögette a pulóvereket, kesztyűket, zoknikat, sapkákat. - János! – sóhajtott fel. S, emlékeivel, szívének gyöngykamrácskáit nyitotta fel. Az Ura, az ünnep hajnalán befogta a Csillagot és a Pejkót, s csak úgy repült a szán az erdő felé, fenyőfáért ment. Mindig kicsi, gömbölyű formájú fát hozott haza. S ilyenkor fel is emlegette:
    - Marikám, mikor leszel Te is ilyen szép kerek, mint ez a fa?
    Emlékezett arra is, amikor először pirult bele, a kérdésre adott válaszába. Pilláit lesütve válaszolta:
    Nem is olyan nagyon sokára, drága Jánosom!
    Embere, ekkor vidáman pöndörítette meg bajuszát, kezével eligazította a homlokába bukott gyűrűs fürtjeit, s úgy nézett Marikára, de úgy, hogy a szerelmetes fiatalasszony egészen beleborzongott.
    - Csak nem vagy úgy, drága Lelkem? Kicsi Lelkecském?
    - Ha annak nevezi, akkor igen… Készítheti a bölcsőt! – az akkori Marika, szemérmesen suttogta ezt csak úgy, maga elé.
    János ekkor boldogan felkapta asszonyát, s úgy összecsókolta, de úgy, hogy annak arca bele is pirosodott. *
    Az elkövetkező karácsonyon Jánoska is velük volt. Micsoda örömmel kapkodott a feldíszített fenyőfa felé. Első olyan karácsonyuk volt ez, amikor már hármacskán voltak. A következő évben született Anti, majd két évre rá Annuska. Andráska a legkisebb gyermekük, az ünnep első napját választotta, hogy e világra megszülessen. Erő is volt benne, úgy sírt, a többiek pedig jól kinevették:
    - Hát, így kell örülni a Jézuska ajándékainak? – fedték meg a Andráskát, legkisebbet, idősebb testvérei.
    *
    Így még szebbé, emlékezetesebbé lett ez a nap. Így morzsolgatta emlékeit, a töpörödött mamóka. Majd hol itt, hol ott igazított terítőn, párnán, takarón.
    - Már itt kéne lenniük. Immár be is sötétedett! – perlekedett a gyertya fényében. Ha mán itt lesznek, akkor a villanyt is felkapcsoljuk, mert amit pénzen meg lehet fogni, azt meg is kell… - mondta csak úgy magának. - Ünnep lesz, az… Miért, minek reménykedek?! – kérdezte önmagától. – A karácsonyi lapokat még az ünnep előtt meghozta a posta, mind a négy gyermekemtől.
    A döngölt földes, házacskában tipegett-topogott. Könnyek gurultak az öreg szemekből…
    Sírni, nem fogok tán? A cserépkancsóban itt díszlik a fenyőfa ágacska. Fel is ékesítettem, mindenem megvan, nem szabad berzenkednem. Bárcsak eljöttek volna… Ha csak egy is… a családjával… Ha csak egy napra is, csak pár órára is. Jófajta füstölt, idei szalonnával, friss kenyérrel, savanyúsággal, befőttel, süteménnyel vártam, várok még.
    A gyertya is leégett, újat kellett gyújtani. A káposztás fazekat, a süteményes tálat, nehezen emelte meg, s tette be a hideg kamrába. Mindent elrendezett, leült. Kopottas, öreg Bibliáját vette elő, szeretettel, hittel megsimogatta. Reménykedve kimondott imával fohászkodott:
    - Istenem, ne hagyjál egyedül ezen a szent ünnepen! Igaz, hogy jó érzés azokat a borítékokat, színes képeslapokat többször is elővenni a kopott kredenc fiókjából, s újból, meg újból átbetűzni a szálkás betűkkel megírt sorokat. Mégis, Teremtő Istenem… – idáig jutott az imádkozásban, amikor egy síró hangot hallott.
    - Mi az? Ki az? Ki lehet az? – talán mégis, jönnek is mán! – torkában, izgalommal dobbanó szívvel, reménykedve nyitotta meg a konyha ajtaját.
    A küszöbtől nem messzire egy kicsi sötét foltocska… Öreg mamuszában, nehézkesen tipegve lépett előrébb. A nagy hó tetejéről felemelte az apróságot, s ujjaival rátapintott a nedves orrocskára, a bozontos szőrgombolyagra. Vitte be a meleg konyhába. A lámpát is felkapcsolta, mi is lehet ez a kicsi, síró szőrpamacs?
    Hát, Te vagy az?
    Aprócska kutyakölyök pislogott a konyhai világosságban. Nyekergő, vékony hangja befutotta a házat.
    - Éhes, vagy-e lelkecském? - Hát persze, hogy az vagy.
    Válaszolta meg, csak úgy önmagának. A kamrába topogott, majd kis tálkába mert, a még melegen illatozó töltött káposzta levéből, kenyeret is aprított bele, így tette az éhes szájacska elé. A kutyus mohón nyelte az ízletes falatokat. Közben a kamrából az öreg almás láda is előkerült, bele is terítette a kopott szvetterét, s úgy tolta a ládát az öreg sparhelt alá. A kutyus immár jól lakva, békésen aludt el, az üressé tett tálka mellett. Mamuska pedig az „égi adományt” óvatosan, szeretettel emelte bele a kibélelt ládába.
    - Teremtő Istenem! Köszönöm, hogy ezen a szent ünnepen nekem is jutott egy piciny lélek… – hálával, köszönettel sóhajtotta az Ég felé. Ajándék lesz a neve a kutyusnak, - mondta csak úgy maga elé. - Igen a Teremtő ajándéka.
    S, az öreg szemekből könnycseppek gurultak.
    *
    Az ünnepen, a ragyogó fa alatt, gondoljunk idős, magányos szüleinkre, rokonainkra, barátainkra. Szánjuk rá magunkat az utazásra, az ölelésre, amíg lehet, amíg van kit átölelnünk. S, ne csak az ünnepeken. Amikor csak tehetjük. Nehéz az élet, a megélhetés, a számlák, a munka, a mindennapi gyötrődéseink. Az otthon melegében megpihenni vágyódunk. Nyáron pedig annyi más programunk van. Kirándulni, fürödni, bográcsos összejövetelkor barátokkal találkozni.
    ,,Az öregek majd csak elvannak, magukban is, ott a rádió, a tévé…” Halasztunk mindig egy későbbi időpontra, mondván, megyünk, ha pihentebbek leszünk, több pénzünk lesz. S, az öreg kezek ölelésre nyílnak. Várnak és várnak, életük utolsó percéig.
    Gondoljuk át, mennyire boldogságos érzés az, hogy valahol, valakik vagy valaki még tud várni minket…
    Reménykedve, s többször hiába…
    [​IMG]
  11. A Fiú születésére…

    Karácsony táján, mindig eszembe jut, hogy az Atya megtehette volna, hogy a Fiú bársonyban, akár gazdagságban szülessen. Nem ez történt meg.
    A Fiú szerény körülmények között jött e világra, s az Atya, a továbbiakban sem kényeztette el Őt, de az Ő sorsát sem.
    *
    A Fiú születésének ünnepe a Karácsony, erre készüljünk, készülünk… Lélekben és ajándékokkal.
    A karácsonyi és egyéb alkalmakkor kapott ajándékokkal kapcsolatosan tanuljunk meg szívünkből örömmel, adni és köszönni, örömködni a legapróbb meglepetésnek is, amit megkapunk.
    *
    Többek véleménye az, hogy csak egészségünk legyen, s akkor mindenünk megvan. Régi, szinte poros kívánság ez, de mindenkorra igaz. Éveink alatt, sorsunkban, de sokszor megéljük, a mélységet, de a magasságot is. Életünk madara, a mélység után, a magasságot célozza meg. S, olyankor érkezik az öröm és még talán, a beteljesedett kívánságunk is.
    *
    Többen vagyunk úgy, hogy nem becsüljük meg eléggé az időt.
    Egészségünk után ez az, amit egymásnak adhatunk. Ez az, amit manapság sajnálunk egymással eltölteni, egymásra „pazarolni”. Át kellene értékelni az idő jelentőségét. Mivel az, ami igazán múlandó. Évek futnak el fejünk felett, hogy a múltat idézzük, van aki a jövőjéért hajt, csak éppen nem a jelenben él.
    Miért írom ezt?
    Okkal teszem. Beszipkáz minket a tévé és az okos telefonok többsége. Generációk nőnek fel egymás mellett, úgy, hogy nem ismerik meg, egymás gondolatait. Nem beszélnek egymással, telefonon vagy a közösségi médiákban osztják meg a véleményüket. Változtassunk ezen, mert értékes éveket veszíthetünk. Nem lesz erős kötődés a gyerekeinkkel, mert elidegenedve nőnek fel mellettünk és nem velünk osztják meg, sem a kérdéseiket, de a válaszokat sem tőlünk várják.
    Ha nem vigyázunk, akkor hajlott korunkra arra kell rádöbbennünk, hogy gyermekeink idegenné válnak. S, ilyenkor jut eszünkbe az, hogy anno’ mennyit dolgoztunk ezért, vagy azért, hogy ők előbbre jussanak. Még ezt is, meg azt is megvettük, amit ők természetesnek vettek. S, amikor az évek elfutottak felettünk, gyermekeink idegenként tekintenek ránk. Miért ezt érdemeltük, tesszük fel szinte önmagunknak is a kérdést. Hiszen olyan sokat dolgoztunk, minden pénzünket, erőnket rájuk költöttük. Csak éppen az időnket, a gondolatainkat nem osztottuk meg. Sem az örömeinket, de a vívódásainkat sem.
    Az ünnepeket letudtuk drága ajándékokkal, de közös programjaink nem voltak, elmaradtak.
    Gyermekeink felnőtté válva, ha karácsonykor sem nyitják ránk az ajtót, ne csodálkozzunk. Ajándékaikat csomagban megküldik és telefonon felhívnak, majd közlik, hogy itt vagy amott töltik a családjukkal az ünnepet. Ők bezzeg gyerekeikkel, a mi unokáinkkal osztják meg az élményt, amiből építkeznek, amiből későbbiekben emlék lesz. Ők tanultak a saját gyermekkorukból, mi a fontosabb…
    Mi hajtottunk, vásároltunk, de nem volt időnk a felcseperedőkre, a gyerekeinkre. Fáradtak voltunk, nem mentünk kirándulni. A tévé előtt punnyadtunk és örültünk, hogy egyenesbe tehettük fáradt tagjainkat. Pedig ennek nem így kellett volna megtörténnie. Túl sokat vállaltunk, s mégis keveset teljesítettünk.
    *
    A Fiú születését, a karácsonyt ünnepeljük együtt szerényen, csendesen, békében és mérhetetlen szeretetben. Higgyük el, nem a pénz, nem az ajándék értéke számít. Az viszont örökre megmarad, amikor a vacsorát elköltve, egymás kezét megfogva köszönjük Sorsunknak, hogy ebben az évben is együtt voltunk, maradtunk.
    *
    Soha ne feledjük, hogy az idő az, mely oly gyorsan röppen, bármennyire is szeretnénk, nem tudjuk marasztalni, csak az emlékeinket. Ha közös élményeket nem gyűjtöttünk, hogyan legyenek közös emlékeink. Amíg megtehetjük, ennek tudatában tanuljunk meg szépen, emlékezetesen, szeretetben, együtt ünnepelni. Amíg szeretteink, barátaink, nemcsak mellettünk, de velünk vannak.

    upload_2018-12-17_23-29-22.jpeg