Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. Spirituális szempontból megtanultuk, milyen hatalma van a MOST-nak. Tudjuk, hogy elménk szinte képtelen, vagy csak kitartó gyakorlással képes megragadni a MOST pillanatát. Gondolataink vagy a múltban, vagy a jövőben időznek, miközben a jelen pillanatában, észre sem vesszük azt a sok csodát, ami történik körülöttünk. Pedig pontosan ez a pillanat határozza meg életminőségünket, egészségünket, boldogulásunkat, egész értékrendünket.
    Most akkor mit csináljunk?
    Megragadjuk a MOST-ot, vagy halasszuk későbbre?

    *
    A “kígyó” még most is működik…
    Igen, igen, a paradicsomi kígyóra gondoltam. Az súgja a fülünkbe, láttatja velünk a tévében a különböző reklámokon keresztül… Tudatosíttatja velünk azt, hogy MOST éljünk, MOST vegyük, mindent, de AZONNAL. A jövőre ne is gondoljunk, majd csak lesz valahogy…

    A pénz fontossága
    1.) A más pénze
    2.) A mi pénzünk
    Fontosnak tartanám igen, nagyon fontosnak, hogy az embereket ráébresszük arra, hogy nem minden a pénz. Igaz, szükség van rá, mert kikerülhetetlen, de a pénznél nagyobb szükség van az egészségünkre.
    Életem során megadatott, hogy egy rabbival beszélgethettem. Ő világított a nagy igazságra, hogy az emberek milyen botor módon élnek. Fiatalon mennyi, de mennyi pénzt elköltenek arra, hogy egészségtelenül éljenek. Isznak, leeszik magukat a sárga földig, éjszakáznak, különböző hozzájuk nem méltó kapcsolatba keverednek. Sőt többen nem vetik meg a különböző szerencsejátékokat, drogokat. Eladósodnak, majd futnak a pénzük után, s közben lehetetlen, becstelen helyzetekbe sodorják magukat. Csakis azért, hogy pénzhez jussanak.
    Többen kölcsönökkel teszik tönkre az életüket. Felnőtt emberként sem veszik tudomásul, ha banktól, magánszemélyektől vesznek fel kölcsönt, lehet akár hitelkártya is, az nem a saját pénzük. Ha azt költik, vissza kell fizetni, méghozzá kemény kamatokkal.
    Mennyivel egyszerűbb, átláthatóbb, élhetőbb lenne az életük, ha nem terhelnék le önmagukat mindenféle kölcsönnel?
    Karácsony előtt, különösen megy a csábítás: dobd ki a régit, vegyél újat, utazz hitelből, ajándékozz még többet, a hitelt majd visszafizeted, de most add az örömet. A hirdetés lényege: a MOST.

    A MOST lényege
    pedig az, hogy – szerintem! – el kell tolni magunktól az ilyen helyzeteket. Inkább forintonként, apródonként rakjuk össze, spóroljuk össze akár a bútor, akár az autónak az árát. Csak azért ne vegyünk fel hitelt, hogy abból ajándékozzunk. Ne vegyünk fel hitelt, hogy abból utazzunk. Kegyetlenül megfizetjük az így megszerzett boldog perceket.
    Természetes, hogy egy lakás árát képtelenség megspórolni, mert mire összejönne a pénz, addigra meg is öregszünk. Vannak, igen, vannak szerencsések, akiknek nincs szüksége a lakásra felvett hitelre, majd nem vergődnek a törlesztő részletek visszafizetésébe, mert örököltek, vagy eleve a lakást megkapták.
    Többen nem így vagyunk ezzel. De ha már lakáshitelt törlesztünk, ne terheljük magunkat még több +kiadással.

    Van egy jó módszerem
    Bármit meglátok, igen, igen, kedvem szerint azonnal megvenném, mégsem teszem. Felírom magamnak, aztán előveszem a “Megvegyem? Ne vegyem?” című füzetemet egy hét múlva, sőt egy hónap múlva.
    Ha menthetetlenül még mindig ég bennem a vágy, ha még mindig úgy gondolom, hogy szükségem van rá, akkor megvásárolom. Csakis a félretett pénzből, amit a bankszámlámon elkülönítve tartok. Soha nincs nálam nagyobb összeg, csak akkor, ha célzottan, bármit akarnék vásárolni. A heti bevásárlás alkalmával viszont messzire elkerülöm azt a boltot, ahol a csábító tárgyat, bármit kinéztem. Még kísértésbe sem essek.
    Aztán, többedik alkalommal, amikor tényleg úgy érzem, hogy életemhez szükséges ez vagy az a kütyü, bármi, akkor veszem csak meg. De minden alkalommal többször átgondolom, hogy ez vagy az, mennyire fontos az életemben. Mennyire könnyít, mennyire változtat? Szépít, vagy jobbít? Megsúgom, többször én kerekedek felül, és nem a csábítás. S, ilyenkor győztesnek érzem magam. Legyőztem azt a vágyat, hogy megvásároljam azt, amire olyan nagy szükségem nincs, sőt nem is lesz. Az egy dolog, hogy pillanatnyi örömet okozott volna, de milyen áron?
    Mérlegelnünk kell, igen, igen, önmagunkat, a cselekedeteinket, a tetteinket. S, jó dolog önmagunkat le-, illetve meggyőzni. Így kerüljük ki, életünk útján felállított csapdákat.

    upload_2019-2-27_21-53-6.jpeg

    Kaszazsu és Csillagözön kedveli ezt.
  2. Tudom, hogy mindennek oka és rendeltetése van. Az is igaz, hogy átutazók vagyunk e Földön, de amíg itt vagyunk, addig tennivalónk is akad, nem is kevés.
    Nincsenek kiválasztottak, csak olyan emberek, akik tudják életfeladatukat. Sajnos, többen vannak közöttünk, akik lerázzák magukról a felismerést, hogy ők miért is születtek.
    Tudom, tudjuk, vannak csillagként felragyogó tehetségek, akiknek fénye mindenen túlmutat…
    A legtöbb ember nem így van.
    Példákat sorolhatnék a végtelenségig, minden szakmát és hívatást számba véve. Egyetlen igazság az, hogy nincs felesleges élet, csak elfecsérelt életek, amelyek láttán, végtelen szomorúságot érzek.

    Szeretve élni
    Nagymamám soha nem bocsátott el úgy, hogy ne mondta volna ki azt a szót: „szeretlek”. Az otthontól töltött távollétem alatt, ez volt az a szó, mely védőburokként egész alakomat körbe fonta. Bármi történt velem azon a napon, a rossz szinte lepergett rólam, de a jót triplán megéreztem.
    Vizsgáljuk felül szülői és gyermeki kapcsolatainkat. Soha nem tudhatjuk, életünk fonala meddig ér, milyen hosszú van még a gombolyagból. Fontosnak érzem, milyen nyomot hagyunk szeretteink, mások lelkében, emlékezetében.
    S, most vissza is kanyarodnék a bevezetőmben írtakra, hogy mindegyikünknek feladata van. Időben ismerjük fel, hogy mi az, s ne okozzunk csalódást családtagjainknak, barátainknak, társainknak sem, a belénk vetett hitükben.
    Ha családunk van, akkor váljunk igazi szülővé, ha bármi okból, ez nem adatott meg, akkor tettekkel, szorgalommal, barátsággal, szeretettel, figyelmességgel, bármilyen vonalon tegyük magunkat nemcsak hasznossá, de pótolhatatlanná.
    Bármit felvállaltunk, bármit megteszünk, tegyük azt meg szívből, tudásunk legjavát adva.
    Higgyük azt el, hogy van szem, mely meglát, de van szív, mely ráérez a bennünk, a szívünkben-lelkünkben zajló indulatokra, de a szeretetre is.

    Miért írtam le ezeket a mondatokat?
    Gondolat ébresztőnek.
    Kimondhatatlanul, leírhatatlanul fáj, amikor oly sokan, szinte megbabonázva bámulják a tévében leadott, silány műsorokat.
    Felmérést ugyan nem végeztem, de kíváncsi lennék arra, a mostani gyerekek közül kik és ugyan hányan tudják, ismerik-e családjuk igaz történetét? Hallottak-e szép- vagy dédapjukról? A házasságok hogyan kötődtek? Mit csináltak, mit dolgoztak? Mi volt eleiknek életük célja, s hogyan érték azt el?

    Miért van ez így?
    A családok tagjai, többnyire együtt élnek, de egymás mellett és nem egymással. Hiányolom azt, hogy nem beszélgetnek, nem vitatnak meg – és nem vitatkozva! – sem eseményt, sem tényt, ami bármi okból életük része lenne, vagy tán, már az is.
    A külön szoba nagy adomány, de határként választ el a családtagoktól.
    Gazdag vagyok, de sokszor éreztem. Jómagam télen sült gesztenyét tisztítva, nagymamám kezében fürgén forgott a horgoló- vagy kötőtű. Nagyapám hol erről, hol arról beszélt. Nagymama is kiegészítette a régvolt, talán az ő szüleitől hallott családi történeteket. Így ismertem fel, hová is születtem. Kik voltak, akik vártak. S, mit reméltek, vártak el tőlem, amikorra felnövök. Milyen embert akartak belőlem látni? Sok évtized távlatából tudom, csalódást nem okoztam.
    Mostanában de sokszor hallom: nincs rá időnk – mondják, - no meg mindig futunk valahová, bárhová…
    A nagy igazság az, hogy szomorú a kép, amikor azt látom, hogy az emberek hol ezért, hol azért valóban hajtanak, de közben nem élnek. Néznek, de nem látnak, ölelnek, de hová tűnik a parázs? Az a parázs mely nemcsak vörösen izzik, de melegít is. Főként ott, a szívünk táján…
    Éljünk úgy, hogy becsüljük meg azokat a perceket (is), amikor szeretteinkkel, barátainkkal, választott hívatásunkkal, munkánkkal együtt lehetünk. Tudjunk örülni és nyissuk meg a szívünket egymás előtt.
    Tanuljunk meg élni, jól sáfárkodni, a Sorstól megkapott éveinkkel.
    Miért?
    Mert nincsenek véletlenek.
    *
    Lejegyezte: G.B.

    upload_2019-2-15_14-9-7.jpeg
  3. Karácsonyi történet

    A házakat, utakat, fákat, szőlőtőkéket védőn és vastagon, paplanként terítette be a hó. A tornácos, fehérre meszelt parasztház ablakai álmosan pislogtak. Gyertya lángjának táncoló, sárgás fényében egy aprócska öregasszony sertepertélt. A sarokba állított vaskályhában sisteregve-sziszegve, vörösen izzott a fahasáb. A lángnyelvek pirosra festették a néne ráncos arcát, göbös, sokat dolgozott, eres kezeit. Várakozón, boldogan simította a hófehér, rojtos terítőt. Rendre kirakta a tányérokat, a kanalakat.
    A konyha díszén, a vasporral feketére, fényesre sikált tűzhely tetején szép kövér fazék, benne a csendesen rotyogó töltött káposzta, melynek illata vidoran szökött be a szobába.
    - Ejnye, remélem elég lesz a gyerekeimnek? – morfondírozott, csak úgy magában… de ott van hozzá a friss kenyér, bor is akad a kamrában. Olyan jó hideg, a kancsó oldalát is bederesíti. Édes, a színe is milyen szép piros. Matulától kaptam, Jánosom testvérétől, az ünnepekre. – Büszkélkedett, csak úgy magában. Rövid, döccenős lépteivel a kamrába sietett. Hatalmas, mázas, szép zöld, míves tányéron ott pöffeszkedett a diós- és a mákos tekercs.
    - Jánosom is mennyire szerette! – sóhajtott fel, szerelmetes-szomorúan. Sokadik év után is, e szerelmetes név kiejtése okán, öreg szíve hangosabban dobbant, töpörödött vézna testében. Az öreg néne emlékei „ragyogó felhőként” suhantak át a gyermekeit, családjaikat hazaváró, szerény falusi portán.
    Azok a régvolt karácsonyok! A gyerekek visongása, amikor meglátták a pattogatott kukoricával, piros almával, gyertyákkal feldíszített karácsonyfát. Az ajándékok? Éjjel, az álom helyett, szeretettel kötögette a pulóvereket, kesztyűket, zoknikat, sapkákat. - János! – sóhajtott fel. S, emlékeivel, szívének gyöngykamrácskáit nyitotta fel. Az Ura, az ünnep hajnalán befogta a Csillagot és a Pejkót, s csak úgy repült a szán az erdő felé, fenyőfáért ment. Mindig kicsi, gömbölyű formájú fát hozott haza. S ilyenkor fel is emlegette:
    - Marikám, mikor leszel Te is ilyen szép kerek, mint ez a fa?
    Emlékezett arra is, amikor először pirult bele, a kérdésre adott válaszába. Pilláit lesütve válaszolta:
    Nem is olyan nagyon sokára, drága Jánosom!
    Embere, ekkor vidáman pöndörítette meg bajuszát, kezével eligazította a homlokába bukott gyűrűs fürtjeit, s úgy nézett Marikára, de úgy, hogy a szerelmetes fiatalasszony egészen beleborzongott.
    - Csak nem vagy úgy, drága Lelkem? Kicsi Lelkecském?
    - Ha annak nevezi, akkor igen… Készítheti a bölcsőt! – az akkori Marika, szemérmesen suttogta ezt csak úgy, maga elé.
    János ekkor boldogan felkapta asszonyát, s úgy összecsókolta, de úgy, hogy annak arca bele is pirosodott. *
    Az elkövetkező karácsonyon Jánoska is velük volt. Micsoda örömmel kapkodott a feldíszített fenyőfa felé. Első olyan karácsonyuk volt ez, amikor már hármacskán voltak. A következő évben született Anti, majd két évre rá Annuska. Andráska a legkisebb gyermekük, az ünnep első napját választotta, hogy e világra megszülessen. Erő is volt benne, úgy sírt, a többiek pedig jól kinevették:
    - Hát, így kell örülni a Jézuska ajándékainak? – fedték meg a Andráskát, legkisebbet, idősebb testvérei.
    *
    Így még szebbé, emlékezetesebbé lett ez a nap. Így morzsolgatta emlékeit, a töpörödött mamóka. Majd hol itt, hol ott igazított terítőn, párnán, takarón.
    - Már itt kéne lenniük. Immár be is sötétedett! – perlekedett a gyertya fényében. Ha mán itt lesznek, akkor a villanyt is felkapcsoljuk, mert amit pénzen meg lehet fogni, azt meg is kell… - mondta csak úgy magának. - Ünnep lesz, az… Miért, minek reménykedek?! – kérdezte önmagától. – A karácsonyi lapokat még az ünnep előtt meghozta a posta, mind a négy gyermekemtől.
    A döngölt földes, házacskában tipegett-topogott. Könnyek gurultak az öreg szemekből…
    Sírni, nem fogok tán? A cserépkancsóban itt díszlik a fenyőfa ágacska. Fel is ékesítettem, mindenem megvan, nem szabad berzenkednem. Bárcsak eljöttek volna… Ha csak egy is… a családjával… Ha csak egy napra is, csak pár órára is. Jófajta füstölt, idei szalonnával, friss kenyérrel, savanyúsággal, befőttel, süteménnyel vártam, várok még.
    A gyertya is leégett, újat kellett gyújtani. A káposztás fazekat, a süteményes tálat, nehezen emelte meg, s tette be a hideg kamrába. Mindent elrendezett, leült. Kopottas, öreg Bibliáját vette elő, szeretettel, hittel megsimogatta. Reménykedve kimondott imával fohászkodott:
    - Istenem, ne hagyjál egyedül ezen a szent ünnepen! Igaz, hogy jó érzés azokat a borítékokat, színes képeslapokat többször is elővenni a kopott kredenc fiókjából, s újból, meg újból átbetűzni a szálkás betűkkel megírt sorokat. Mégis, Teremtő Istenem… – idáig jutott az imádkozásban, amikor egy síró hangot hallott.
    - Mi az? Ki az? Ki lehet az? – talán mégis, jönnek is mán! – torkában, izgalommal dobbanó szívvel, reménykedve nyitotta meg a konyha ajtaját.
    A küszöbtől nem messzire egy kicsi sötét foltocska… Öreg mamuszában, nehézkesen tipegve lépett előrébb. A nagy hó tetejéről felemelte az apróságot, s ujjaival rátapintott a nedves orrocskára, a bozontos szőrgombolyagra. Vitte be a meleg konyhába. A lámpát is felkapcsolta, mi is lehet ez a kicsi, síró szőrpamacs?
    Hát, Te vagy az?
    Aprócska kutyakölyök pislogott a konyhai világosságban. Nyekergő, vékony hangja befutotta a házat.
    - Éhes, vagy-e lelkecském? - Hát persze, hogy az vagy.
    Válaszolta meg, csak úgy önmagának. A kamrába topogott, majd kis tálkába mert, a még melegen illatozó töltött káposzta levéből, kenyeret is aprított bele, így tette az éhes szájacska elé. A kutyus mohón nyelte az ízletes falatokat. Közben a kamrából az öreg almás láda is előkerült, bele is terítette a kopott szvetterét, s úgy tolta a ládát az öreg sparhelt alá. A kutyus immár jól lakva, békésen aludt el, az üressé tett tálka mellett. Mamuska pedig az „égi adományt” óvatosan, szeretettel emelte bele a kibélelt ládába.
    - Teremtő Istenem! Köszönöm, hogy ezen a szent ünnepen nekem is jutott egy piciny lélek… – hálával, köszönettel sóhajtotta az Ég felé. Ajándék lesz a neve a kutyusnak, - mondta csak úgy maga elé. - Igen a Teremtő ajándéka.
    S, az öreg szemekből könnycseppek gurultak.
    *
    Az ünnepen, a ragyogó fa alatt, gondoljunk idős, magányos szüleinkre, rokonainkra, barátainkra. Szánjuk rá magunkat az utazásra, az ölelésre, amíg lehet, amíg van kit átölelnünk. S, ne csak az ünnepeken. Amikor csak tehetjük. Nehéz az élet, a megélhetés, a számlák, a munka, a mindennapi gyötrődéseink. Az otthon melegében megpihenni vágyódunk. Nyáron pedig annyi más programunk van. Kirándulni, fürödni, bográcsos összejövetelkor barátokkal találkozni.
    ,,Az öregek majd csak elvannak, magukban is, ott a rádió, a tévé…” Halasztunk mindig egy későbbi időpontra, mondván, megyünk, ha pihentebbek leszünk, több pénzünk lesz. S, az öreg kezek ölelésre nyílnak. Várnak és várnak, életük utolsó percéig.
    Gondoljuk át, mennyire boldogságos érzés az, hogy valahol, valakik vagy valaki még tud várni minket…
    Reménykedve, s többször hiába…
    [​IMG]
    dorotea, Jártó Róza és Beka Holt kedveli ezt.
  4. A Fiú születésére…

    Karácsony táján, mindig eszembe jut, hogy az Atya megtehette volna, hogy a Fiú bársonyban, akár gazdagságban szülessen. Nem ez történt meg.
    A Fiú szerény körülmények között jött e világra, s az Atya, a továbbiakban sem kényeztette el Őt, de az Ő sorsát sem.
    *
    A Fiú születésének ünnepe a Karácsony, erre készüljünk, készülünk… Lélekben és ajándékokkal.
    A karácsonyi és egyéb alkalmakkor kapott ajándékokkal kapcsolatosan tanuljunk meg szívünkből örömmel, adni és köszönni, örömködni a legapróbb meglepetésnek is, amit megkapunk.
    *
    Többek véleménye az, hogy csak egészségünk legyen, s akkor mindenünk megvan. Régi, szinte poros kívánság ez, de mindenkorra igaz. Éveink alatt, sorsunkban, de sokszor megéljük, a mélységet, de a magasságot is. Életünk madara, a mélység után, a magasságot célozza meg. S, olyankor érkezik az öröm és még talán, a beteljesedett kívánságunk is.
    *
    Többen vagyunk úgy, hogy nem becsüljük meg eléggé az időt.
    Egészségünk után ez az, amit egymásnak adhatunk. Ez az, amit manapság sajnálunk egymással eltölteni, egymásra „pazarolni”. Át kellene értékelni az idő jelentőségét. Mivel az, ami igazán múlandó. Évek futnak el fejünk felett, hogy a múltat idézzük, van aki a jövőjéért hajt, csak éppen nem a jelenben él.
    Miért írom ezt?
    Okkal teszem. Beszipkáz minket a tévé és az okos telefonok többsége. Generációk nőnek fel egymás mellett, úgy, hogy nem ismerik meg, egymás gondolatait. Nem beszélnek egymással, telefonon vagy a közösségi médiákban osztják meg a véleményüket. Változtassunk ezen, mert értékes éveket veszíthetünk. Nem lesz erős kötődés a gyerekeinkkel, mert elidegenedve nőnek fel mellettünk és nem velünk osztják meg, sem a kérdéseiket, de a válaszokat sem tőlünk várják.
    Ha nem vigyázunk, akkor hajlott korunkra arra kell rádöbbennünk, hogy gyermekeink idegenné válnak. S, ilyenkor jut eszünkbe az, hogy anno’ mennyit dolgoztunk ezért, vagy azért, hogy ők előbbre jussanak. Még ezt is, meg azt is megvettük, amit ők természetesnek vettek. S, amikor az évek elfutottak felettünk, gyermekeink idegenként tekintenek ránk. Miért ezt érdemeltük, tesszük fel szinte önmagunknak is a kérdést. Hiszen olyan sokat dolgoztunk, minden pénzünket, erőnket rájuk költöttük. Csak éppen az időnket, a gondolatainkat nem osztottuk meg. Sem az örömeinket, de a vívódásainkat sem.
    Az ünnepeket letudtuk drága ajándékokkal, de közös programjaink nem voltak, elmaradtak.
    Gyermekeink felnőtté válva, ha karácsonykor sem nyitják ránk az ajtót, ne csodálkozzunk. Ajándékaikat csomagban megküldik és telefonon felhívnak, majd közlik, hogy itt vagy amott töltik a családjukkal az ünnepet. Ők bezzeg gyerekeikkel, a mi unokáinkkal osztják meg az élményt, amiből építkeznek, amiből későbbiekben emlék lesz. Ők tanultak a saját gyermekkorukból, mi a fontosabb…
    Mi hajtottunk, vásároltunk, de nem volt időnk a felcseperedőkre, a gyerekeinkre. Fáradtak voltunk, nem mentünk kirándulni. A tévé előtt punnyadtunk és örültünk, hogy egyenesbe tehettük fáradt tagjainkat. Pedig ennek nem így kellett volna megtörténnie. Túl sokat vállaltunk, s mégis keveset teljesítettünk.
    *
    A Fiú születését, a karácsonyt ünnepeljük együtt szerényen, csendesen, békében és mérhetetlen szeretetben. Higgyük el, nem a pénz, nem az ajándék értéke számít. Az viszont örökre megmarad, amikor a vacsorát elköltve, egymás kezét megfogva köszönjük Sorsunknak, hogy ebben az évben is együtt voltunk, maradtunk.
    *
    Soha ne feledjük, hogy az idő az, mely oly gyorsan röppen, bármennyire is szeretnénk, nem tudjuk marasztalni, csak az emlékeinket. Ha közös élményeket nem gyűjtöttünk, hogyan legyenek közös emlékeink. Amíg megtehetjük, ennek tudatában tanuljunk meg szépen, emlékezetesen, szeretetben, együtt ünnepelni. Amíg szeretteink, barátaink, nemcsak mellettünk, de velünk vannak.

    upload_2018-12-17_23-29-22.jpeg