Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. [​IMG]

    Kondul az idő az elefántcsonttoronyban
    Ölelésért mozdulnak a béna karok
    Megtépázott szavak után kiált a gondolat
    S őszinte félelem szül torz árnyékokat.

    lelkes.miklos és Pálfi.Marcsi kedveli ezt.
  2. [​IMG]

    Előttem hömpölyög a sebes folyó,
    mely nemrég még patakként tört elő,
    köveket zúz aranyló homokká,
    s én pergetem a múló időt.
    lelkes.miklos és szail56 kedveli ezt.
  3. [​IMG]
    Sötétedett. A szürke aszfaltra vetülő lámpafény sejtelmesen csillogott a szitáló esőben. A kertváros illatos hársfái alatt parányi park húzódott meg. A jobb napokat látott törött padok egyikén egy kapucnis alak ült. Messziről alig lehetett kivenni a félhomályból, eggyé vált a környezetével. Megélénkült az esti szél, s ő tétova mozdulattal húzta össze magán a kabátját. Gondolatban máshol jár - túl téren és időn.
    ...
    Izgatottan öltözködött. A legdivatosabb halványkék inge feszült, kissé domborodó pocakján. Hiába, az évek nem múltak el nyomtalanul, és Elli igazán finomakat főzött. Igaz, pár éve már előfizettek egy kifőzdében, hogy több idő jusson egymásra. Felesége magas beosztású köztisztviselőként dolgozott, ezért sokat kellett távol lennie az otthonától. Néha napokra elutazott, de amikor csak lehetett, tartották egymással a kapcsolatot.
    Belenézett a hálószoba hatalmas gardróbszekrényének tükrébe. Megigazította őszes, félhosszú haját. Halvány mosoly bujkált a szája szélén. Elli így szereti, hogy bele tudjon túrni az ezüstösen dús fürtökbe. Több mint negyedszázada imádják egymást. Valahányszor erre gondolt, hálát adott a sorsnak, hogy találkoztak. A lányt hozzá osztották be gyakornoknak. Nem volt szerelem első látásra, hiszen túl fiatalnak tartotta magához, így nem is nőként, inkább kedves fruskaként nézett rá. Akkoriban a karrierjére koncentrált csak, családalapításra nem lett volna ideje. Futó kalandok, kötetlen kapcsolatok jellemezték a magánéletét. A sokszor késő estig tartó munka viszont közel hozta őket egymáshoz. Így szabadidejükben is egyre több programon vettek részt együtt. Közös volt az érdeklődési körük, és szinte azonos zenékért rajongtak.
    Közelebb lépett a tükörhöz, és aggódva szemlélte az újabb ráncokat a szeme körül. Idén 68 éves lesz. Pár éve nyugdíjazták, de még nem érezte magát öregnek, az alig 50 éves felesége mellett. Még most is szerelmes volt belé. Ezért is ez a nagy készülődés. Titokban megszervezte az ezüstlakodalmukat. Lefoglalt egy kis éttermet, ahol csak ők lesznek ketten. Ahogy a romantikus filmekben látta, középen áll majd egy gyönyörűen megterített asztal, gyertyákkal, virágokkal. A háttérből a kedvenc zenéjük szól majd, és a pezsgőspohár alján - akárcsak 25 évvel ezelőtt - ott fog csillogni az új karikagyűrű is.
    Elégedetten nyúlt a telefon után. Pár órája beszéltek, akkor már az autópályán járt. Minden pillanatban hazaérhet, ezért meg akarta előzni. Egy mondvacsinált indokkal megkéri, ugorjon be a kedvenc éttermükbe, hogy a délben ottfelejtett mobilját elhozza. Természetesen ő addigra már ott fogja várni. Mindent pontosan eltervezett.
    A szám nem csörgött ki, mintha ki lett volna kapcsolva. Idegesen húzta fel a szemöldökét. Ez így nem lesz jó. Ezt nem vette számításba. Várt pár percet, és újra hívta. Aztán újra és újra, de nem járt sikerrel. Talán nincs térerő - nyugtatta magát - bár tudta, hogy az alagúton már rég túl kell lennie. Tanácstalanul toporgott. Ha előbb ér haza, mint ahogy beszélne vele, oda a meglepetés. Ahogy teltek a percek, úgy áradt szét benne egy rossz érzés. Lassan egy órát késett. Kénytelen volt felhívni az éttermet, és türelmüket kérni. Remélte, minden rendben lesz, de egyre kevésbé hitte. Cikázó gondolataival a lehetőségeket pásztázta. Mit tegyen? Beszéljen a rendőrségi ügyelettel, hátha felvilágosítással szolgálnak egy esetleges útlezárással, tereléssel kapcsolatban? Baleset esélyét tudatosan elhessegette magától.
    A kért válasz letaglózta. Egy alsóbbrendű úton két autó frontálisan ütközött. Az egyik a feleségéé. Nem értette. Miért nem az autópályán jött, ahogy mindig? A helyszínelés még tartott, de a sérülteket mentőhelikopterrel a traumatológiai klinikára szállították. Remegő hanggal hívott taxit. Alig állt a lábán a sokktól.
    A kórház recepciósa szerint két balesetest operálnak, a harmadik, a vétlen sofőr a megfigyelőben van. Ő karcolásokkal megúszta.
    - Hála Istennek! - szakadt ki belőle a sóhaj. - Ezek szerint a feleségem jól van.
    A nővér megrázta a fejét. - Egy nő és egy férfi van a műtőben. A vétlen sofőr pedig férfi.
    Hirtelen elsápadt, erős hányingert érzett. Leült a váró székére, miközben vizet és nyugtatót nyújtottak felé. Hosszú órák teltek el idegtépő várakozással, mire információhoz jutott. Az orvos, - mit sem tudva a tényleges rokoni kapcsolatokról - közölte vele, hogy a lánya és a férje súlyos, de nem életveszélyes sérüléseket szenvedtek, szilánkos láb- és csípőtörést. A műtétek jól sikerültek, reggel látogatókat is fogadhatnak.
    Kicsit megnyugodott. Nem akarta a doktort kijavítani, nem érdekes. Most az a legfontosabb, hogy Elli él, és a körülményekhez képest jól van. Az órára pillantott. Mindjárt reggel. Nem megy haza addig, amíg nem látta a feleségét. Talán beszélni is tud vele.
    Nyúzott képpel kereste meg a kávéautomatát, mialatt azon tűnődött, miért hitte az orvos a sérült férfiről, hogy Elli férje? Igaz, a felesége nem vette fel az ő nevét, de az irataiban szerepel, hogy férjezett. Nem hibáztatta az orvost, hiszen a korkülönbség miatt máskor is előfordult már, hogy az apjának nézték. Elli olyankor szerelmesen átölelte, hogy a környezetével egyértelműsítse házastársi összetartozásukat. Ez az emlékkép megmelengette a szívét.
    Halkan nyitotta a kórterem ajtaját. Felesége kisírt szemekkel nézett fel rá. Az ágya mellé ült, és megsimogatta pici kezét, vigyázva az infúziós kanülre.
    - Minden rendben lesz. Meg fogsz gyógyulni. Melletted leszek, és segítek neked.
    Elli hirtelen felzokogott.
    - Semmi sincs rendben. Nem tudok tovább hazudni.
    A férfi értetlenül bámult felesége elgyötört arcába. Mit mondott? Nem értette. Talán még kába az altatástól és a fájdalomtól.
    - El kell mondanom az igazságot. - szipogta, kerülve a férje zavart tekintetét.
    - Tamás diákszerelem volt számomra. Amikor elvált, újra találkoztunk. Négy éve ingázom köztetek. Amikor úgy tudtad, hogy kiküldetésen vagyok, nála voltam. Szeretlek, de már nem szerelemmel. A szívem az övé. Sajnálom. Nem volt bátorságom eddig dönteni. A balesetünk döbbentett rá, mit kell tennem. Még fiatalok vagyunk. Esélyt kell adjak a boldogságunknak.
    Elhallgatott. Esedezve nézett a férjére, mintha a beleegyezésére várna. A férfi nem válaszolt. Ugyanolyan csendben zárta be maga mögött a kórterem ajtaját, mint amikor belépett.

    Az eső elállt, a szél alábbhagyott. Nehezen állt fel a padról. A fák levelei esőcseppeket hullattak a sötétben. Elindult hazafelé. Fájt a lelke, mégis örült, hogy Elli ilyen sokáig része lehetett az életének.

    „A víziók zord éjén
    Láttam tűnt boldogságom;
    Szívem megtört, mert élet és fény
    Nem volt - csak éber álom.”


    (Edgar Allan Poe)
  4. Ő

    [​IMG]

    Hiányzott, én mégsem kerestem,
    csupán arctalan álmot követtem.
    Rám talált bölcsen, türelemmel
    s kinyíltam égő szerelemmel.
    Olvadtam bódító csókjával,
    Ölelve forró rajongással.
    Becézett hangtalan szavakkal,
    léleksimító édes hangulattal.
    Te, Pálfi.Marcsi, AndiC és 2 másik ember kedveli ezt.

  5. Nap, nap után


    Barátom az éj, szeretőm az alkony,
    ők ismerik csak végtelen magányom.
    Szememre csókolnak bársonyos álmot,
    szívembe látva enyhítik sorsom.
    Az éjszaka lágyan ringat karjain,
    hófehér szárnnyal repíti vágyaim,
    de az irigy Nap rám szórja átkait,
    s temet a Hajnal, megölve álmaim.



    Vágy-álom

    Hasadó hajnalpír ajkamon
    mézédes csókra szomjazik,
    fodrozó felhők szürke szárnyán
    ábrándos lelkem álmodik.
    Szunnyadó szellő feléledve
    sötét viharrá változik,
    tajtékzó tenger csapdosása
    korbácsolja fel vágyaim.



    Jégvirág

    Bántott az éjjel, s én menekültem tőled
    feladva mindent: álmot, s büszkeséget.
    Fájdalomtól mentes nyugalomra vágytam,
    de forró könnyeim zúzmarává váltak.

    Dermedt álmaimat
    az ébredő Nap
    próbálta elűzni,
    de hiába a fény,
    hiába a nyár heve...
    megtört szívemen
    csak jégvirág terem.



    Méregfog

    Alattomos kígyóként
    tekeredett testedre a halál
    Játszik veled, vergődő prédájával
    ölni még nem kíván.
    Szorítása napról-napra erősebb,
    élvezi a kínlódásodat.
    Te csendben megadod magad,
    s már érezni vágyod a méregfogakat.

    Pálfi.Marcsi kedveli ezt.
  6. [​IMG]


    Napfényes reggelen
    ölelő kedvesem

    karjaiban ébred a nyár.
    Kortalan szenvedély
    hordoz a tenyerén
    s ifjúvá hazudik a vágy.

  7. Ülök az ágyad szélén, és a kezeidet nézem
    A kezet, amely éveken át értünk dolgozott
    Sosem fenyített, mindig csak simogatott.

    Egykor erőtől duzzadó karjaid pihennek
    Fáradtan, csont-soványan, mozdulatlan,
    Szemed csukva, messze jársz gondolatban.

    Arcod rezdülései még az életnek szólnak
    Aprókat lélegzel, mintha fájna a lét
    Nem küzdesz. Feladtad. Beletörődtél.

    A betegség, mint alattomos kígyó, beléd mart
    Méregfogaiból csak szivárgott a halál
    Nem vetted észre, mégis rád talált.

    Elhagyott az élet, mint őszi erdőt a hulló falevelek
    Lelked az ég felé szállva színeire bontotta a fényt,
    S könnyező felhők alatt, szivárvánnyá lettél.

    A Földanya magához ölelte megfáradt testedet
    Mit hagytál hátra? Fájdalmat? Szenvedést?
    Csak az édes élet végtelen keservét.


    (ma volna a névnapja)
  8. Ünnepek előtt az ember hajlamos arra, hogy rendet tegyen maga körül, és néha magában is. Húsvét előtt jön a nagy ablakpucolás, Karácsony táján pedig valahogy mindig a szekrények, fiókok következnek. Ilyenkor kerülnek elő a régen elfelejtett hováistettem-félék, és azok is, amelyeket csak egyszerűen besöpörtem valamelyik fiók mélyére, vagy polc sarkába. Hogy miért? Talán mert számomra giccsesek voltak, de mivel olyanoktól kaptam, akiket kedvelek, nem volt szívem kidobni. Az emlékeimet nem szoktam tárgyiasítani, mégis mindegyik - egy-egy lepréselt virágként - őrzi a múltamat az életem könyvében. Nem csoda hát, ha ezek a fiók- és polcpakolások hosszú napokig eltartanak, hiszen mindegyiknél meg kell állni kicsit. Érzelmi hullámvasút. A mosolyt sokszor váltja fel a torokszorító szomorúság, és néha a nevetés, zokogásba fordul. Így történt ez a parányi gipszangyalkámmal is, amikor megtaláltam az iratos fiók mélyén. Hogy mikor és hogyan kerülhetett oda, fogalmam sincs. Úgy tartom, nincsenek véletlenek, így hát nem is csodálkoztam azon, hogy pont ez, a kis aranyozott szívet felém nyújtó apró szobrocska került elő elsőként.

    A története nagyon régi, még fiatal lánykoromból való. Akkoriban egy klinika intenzív osztályán dolgoztam nővérként. Életem egyik legnehezebb és egyben legszebb időszaka volt. A valóvilág realitása, az élet és halál jelentősége akkor tudatosult bennem. Az embert ott láttam meg először sebezhetően kicsi pontnak és mégis akaratában óriásnak.
    Sebésznek készültem. Kissé szentimentális gondolataim voltak erről a hivatásról. Félistenként néztem fel minden orvosra, és a tudományra úgy tekintettem, mint az emberi elme csodájára, amely napról napra, óráról órára tágítja határait. A materialista világnézetem volt a hitem. Kizárólag az anyagot és a tapasztalást véltem az egyetlen logikus és ténylegesen követhető iránynak. Az elmúlt évtizedek mégis a saját életemmel bizonyították be számomra, mekkorát tévedtem.

    Október volt. A nappalok még őrizték az ősz festői színeit, fényeit, de az éjszaka ködbe burkolta már a tájat, s e tejfehér puhaság könnyei alattomosan ráfagytak az utakra. Éjszakás műszakban dolgoztam, amikor hajnal felé érkezett a mentőktől a hír: egy fiatalemberrel száguldanak a klinika felé, aki motorjával megcsúszva élet és halál között lebeg. Görcsbe rándult a gyomrom, de minden idegszálammal a feladatomra koncentráltam. Tudtam, nem az osztályra hozzák fel először, hanem azonnal a sürgősségi műtőbe. Már hallottam az ügyeletes orvosok és műtősök szapora lépteit a folyosón, ahogy igyekeztek előkészülni a fogadására. Csodáltam őket. Minden alkalommal szembementek a halállal, akkor is, amikor emberileg már lehetetlennek tűnt. Soha sem adták fel, szó szerint az utolsó lélegzetig küzdöttek. A manapság oly divatos klinikasorozatok meg sem közelítik a valóságot. Az emberi tudás, a segítő tenni akarás, és a sajnálat érzelmei ott remegnek minden alkalommal a levegőben. Tudják, hogy a maximumot kell nyújtaniuk, - néha még annál is többet - mert csak így van esélyük. Hányszor öleltem volna magamhoz őket egy-egy vesztett csata után, amikor valahol mélyen a lelkükben összetörtek, amit nem mutathattak kifelé, és amit a következő pillanatban újra fel kellett építeniük, hogy legyen hitük és energiájuk az új betegekre. Ezt nem tudja más, csak aki mellettük dolgozik. Ezért nem lett belőlem orvos. Időben beláttam, hogy hiába tanulnám meg mindazt, amit az orvostudomány előír egy hallgatónak, érzelmileg lettem volna rá képtelen.

    A mentőautó hangtalanul, de vészjósló kékvillogással állt meg a bejáratnál. A hatodik emeleti osztályunk ablakából néztem, ahogy keleten derengeni kezd az ég, és sokak számára egy új reggel kezdődik. Vajon ennek a szerencsétlenül járt ismeretlennek is? A halál tényét, - még ha nap, mint nap ott lebeg is az ember körül - nem lehet megszokni. Ha fiatal életeket ragad el, ott marad a megválaszolatlan kérdés: miért őt és miért így?

    A fiút a többórás életmentő műtét után láttam meg először. Törött testrészeit ideiglenesen rögzítették, hiszen azokra is operációk sorozata várt, ha megéli a következő napokat. Nem részletezem, mennyi minden szólt az életben maradása ellen. Az operáló orvosok sem tudták a választ a kérdésre, hogy lesz-e még számára holnap. Csak reménykedhettünk, hogy elég erős a szervezete. Én is teljes szívemből kívántam számára a gyógyulást, de akkor még nem hittem a csodákban. Magát a szót is megmosolyogtató mesebeliségnek tartottam. Úgy gondoltam, hogy mindennek van racionális magyarázata a világon, és csodákban csak azok hisznek, akik ettől elrugaszkodva másként tekintik a számukra érthetetlent.

    A fiút a gyógyulása érdekében több napig altatták. Erős fájdalomcsillapítót kapott, ezért, - bár, folyamatosan csökkentették a dózist, - még nem lehetett beszélni vele. Egyik éjszaka megálltam az ágya végében, és a mögöttem lévő helyzetlámpa gyenge fényénél néztem nyugodtnak tűnő vonásait. Arcát a bukósisak megvédte a sérüléstől. Ha csak az egyenletes légzését és a monitoron futó szívhangját látom, el sem hiszem, hogy az életéért küzd. Annyi minden futott át a fejemben. Láttam magam előtt a szüleit, akik kisírt szemekkel, kezeiket tördelve lépkedtek az ágya felé, amikor értesítették őket a történtekről. Nekem akkor még nem volt gyermekem, de az anyaság belénk van kódolva, ezért a szülők fájdalmát és aggódását át tudtam érezni. Már éppen indultam volna a nővérpihenő felé, amikor gyenge hangon, alig hallhatóan megszólalt:
    - Angyalka?!
    Úgy megörültem ennek az egyetlen szónak, hogy mosolyogva megsimogattam az arcát, úgy válaszoltam, nővér vagyok, nem angyal. Mintha a válasz megnyugtatta volna, mert visszazárta résnyire nyitott szemeit, és a gyógyszerek hatására újra elaludt.
    A reggeli vizitnél az osztályos orvos ébresztgette. Bágyadt tekintettel próbálta előhozni az emlékeit. A doktor pár szóban közölte vele, hogy balesete volt, megműtötték és kórházban van. Kérdezte, érez-e fájdalmat. A fiú nem válaszolt, nagyon gyenge volt, de mégis lassan végigjáratta tekintetét a körülötte állókon. Amikor hozzám ért, láttam, felismer, és mintha köszönt volna, egy pillanatra lehunyta a szemét, és kiszáradt torokkal, szinte csak suttogta:
    - Élek.
    Igen. Abban a pillanatban ez volt a legfontosabb.

    Az éjszakázást követően pár napig szabadnapos voltam, így amikor újraláthattam, már két műtét állt mögötte, és még nem volt túl az életveszélyen. Amikor csak tehettem, ott álltam az ágyánál, abban bízva, hogy felébred, és pár szót válthatunk. Talán a hasonló kora, a szerencsétlen helyzete, vagy a gyönyörű kék szemei vonzottak, de az biztos, hogy kiemelt figyelmet és törődést kapott tőlem. Azok a betegek, akikkel lehetett beszélni, szívesen vették a jelenlétemet. Örömmel segítettem bármit is kértek, és ha kellemes volt számukra, meséltem nekik, igazi embermeséket. Történeteket a szüleimről, vagy azokról a rokonaimról, akikről én is csak hallottam. Jó érzés volt, látni, hogy a fájdalmaikat ezzel is enyhíthetem, elterelve figyelmüket a betegségükről. Adni, adni és adni. Törődést, szeretetet és reményt. Ez a legszebb és legfontosabb ebben a hivatásban. A többi csak tanulható rutin. Valahol egy kicsit a lelkemet és az életbe vetett hitemet adtam át ezeknek az embereknek, akiknek a halállal kellett megküzdeniük. Hit nélkül pedig esélyük sem volt.

    Aznap is gyorsan besötétedet, a teremben csak a helyzetjelző lámpák égtek, hogy a betegek pihenését ezzel is könnyíthessük. Szokásom szerint megint az ágyánál álltam, és próbáltam a gondolataimmal felébreszteni. Tudom, furcsa, ha ezt mondom, de sokszor sikerült. Akkor is.
    - Megint Te vagy az, Angyalka?
    - Judit nővér vagyok, de ezt már mondtam. - suttogtam.
    Halványan elmosolyodott, ahogy kissé megrázta a fejét.
    - Angyal vagy, ne is ellenkezz!
    - Hogy vagy? Érzel fájdalmat? Ha igen, adhatok még injekciót. - ajánlottam azonnal a segítségemet.
    - Semmit sem érzek. A testem súlyát sem. A fájdalomcsillapító hatása?
    - Igen, biztosan. - válaszoltam, de a szememből mást olvasott ki, sosem tudtam alakoskodni.
    - Baj van? Ugye, meg fogok gyógyulni? - kérdezte, szinte kikönyörögve a biztató választ.
    - Persze. Nem lesz semmi baj. Próbálj aludni, az most sokat segít.
    Megvártam, amíg a légzése egyenletessé válik, majd bekopogtam az ügyeletes orvos szobájába. Közöltem az észrevételemet még akkor is, ha esetleg semmi jelentősége. Ő viszont nem vette félvállról, átjött velem az osztályra, és megvizsgálta a fiút, akit akkora már nem tudtunk felébreszteni. Megpattant az agyában egy ér, és olyan súlyos állapotba került, hogy kómába esett. Csodára volt szüksége az életbemaradáshoz, és én akkor úgy hittem, csodák csak a mesékben léteznek. Zokogva rohantam ki a nővérszobába. Vigasztalhatatlan voltam. Akkor esett meg először és utoljára velem, hogy nem tudtam elvégezni a feladatomat. A nővértársam riasztotta a sürgősségi ügyeleteseket, ők vitték át a neurológiai intenzívre.

    Teltek-múltak a hetek, hónapok. Az egyik műszak végén, amikor már civil ruhában léptem ki az öltözőből, odajött hozzám egy középkorú férfi, akit elsőre nem ismertem fel. Egy hatalmas csokor vörös rózsát nyújtott felém kicsit zavartan mosolyogva. Örömmel, de értetlenül fogadtam el a virágokat. A férfi csak aztán mutatkozott be. Annak a fiúnak az édesapja volt, akit én akkor éjjel elsirattam, és aki az óta már, egy szanatóriumban lábadozott. Az ő nevében hozta el nekem, köszönetként. És még valamit kaptam. Egy aranyra festett kis szívet nyújtó gipszangyalkát. Könnyeimet nyeldesve öleltem át az idegent, kérve ezt adja át a fiának. Attól a pillanattól kezdve nem kételkedtem többé a csodában, mert maga az élet az, az élni akarásunk.

    A gipszangyalkát pedig a könyvespolc közepére állítottam. Az emlékeim kikövetelték számára a főhelyet, még ha egy kicsit giccses is.
  9. Nőből vagyok, ezt határozottan állíthatom. Hiába gondolok úgy magamra, mint egy értelmes, sőt okos emberre, egy-egy élethelyzet kihozza belőlem a hiszékenységet, bár, ez lehet, nem kimondottan a nőiség számlájára írandó. S hogy miért lettem egyszerre ilyen önkritikus magammal szemben, megtudhatod, ha tovább olvasol.

    Mutass nekem csak egy hölgyet is, aki - korától függetlenül - elégedett magával. Na, nem a belső tulajdonságokról beszélek, mert azt már csírájában belénk plántálta a Teremtő, hogy abban nem lehet hiba. Legalábbis mi szentül meg vagyunk róla győződve. Tehát ez a része szót sem érdemel. No, de a külső, az már igen. Pedig ha logikusan belegondolunk, bennünket azért teremtett Ádám mellé, hogy az lásson valami szépet, ezzel is fejlesztve esztétikai érzékét. Igen ám, de mivel egyre többen lettünk, és nem klónokként élünk az Ádámok között, ezek a hímnemű egyedek - akikből statisztikailag kimutathatóan kevesebb él a Földön - elkezdtek válogatni. Ebből kifolyólag egy egészségesnek nem igazán mondható versenyhelyzet elé állítottak bennünket. Hogy miért sérelmezem mindezt? Hát csak azért, mert nem indulhatunk egyenlő esélyekkel.

    Itt vagyok például én.
    A kedves szüleim figyelmét többször felhívtam a tényre, miszerint nem voltak elég türelmesek velem kapcsolatban. Mielőtt rátértek volna a gyártásomra, igazán gyakorolhattak volna még, hogy a legoptimálisabb géneket örököljem meg tőlük. Ehelyett csak úgy, hűbelebalázs módjára, egyszerűen összehoztak, nem törődve a számomra katasztrofálisnak számító genetikai következményekkel.


    Megfigyelted már, hogy a bájosan szép kisgyerekekből nem túl szép felnőttek lesznek, és ez fordítva is igaz? Na, én egy kimondottan szép, kék szemű, szöszi kislányként láttam meg a napvilágot, arányos termettel, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Okos is voltam, kimagaslottam a többiek közül, így már gyerekként úgy tűnt, az önbecsülésemmel nem lesz gond. Az ilyen kezdés persze óhatatlanul előrevetít egy hatalmas esést (pofára).


    A természet ugyanis nagyon okosan és ügyesen úgy intézi, hogy az első párválasztás idején a hormonok elhomályosítsák a látást, vagyis csak bizonyos dolgokat láttat élesen. A fiúk ebben az életperiódusban kizárólag két halmot és egy háromszög alakzatot látnak meg a felserdült leányzókból. Nekik ez pont elég is. A lányok ezzel szemben nem a fiúkat látják szépnek, hanem a fiúk szemében saját magukat. Valahogy akkor fel sem tűnik, hogy homok került a gépezetbe, és hogy a külső nem tökéletes.

    Akkor nem érdekelt engem sem, hogy vékony szálú a hajam (na, puff neki, bedaueroltattam, amitől kétszer akkora lett a burám, mint egyébként) és a telihold méretű arcberendezésem sem zavart. Az, hogy az öcsém szempillája kétszer hosszabb, mint az enyém, vagy, hogy a cuki negyvenes lábam nem túl nőies, fel sem tűnt. A lényeg ott volt azoknak a fiúknak a szemében, akiknek igencsak csillogott, ha belenéztem. Persze, ezt a csillogást akkoriban kicsit összetévesztettem a gyönyörűségtől elalélni kívánó és a prédájára lecsapni készülő vad tekintetével.
    Egyszóval elhittem, hogy én úgy vagyok jó, ahogy vagyok. Igen ám, de idővel a látás a normálishoz kezdett közelíteni, és pár év, no meg néhány gyerek után, egyszer csak a kedvesem tekintetéből egyszerűen eltűntem, helyette viszont a tükör kezdett bosszantó dolgokat mutatni. Rádöbbentem, hogy a „Nézd meg az anyját, vedd el a lányát!” szólás-mondás nagyon is helytálló, hiszen darázsderekam nekem sincs, vastag a csuklóm, a bokám, akárcsak az Anyukámnak. A genetikai örökséggel meg aztán mit lehet kezdeni? Bár, az ember lánya egy darabig még reménykedik a csodában, és hisz a fogyasztószerek mindenhatóságában is.

    Apropó fogyókúra, vagy divatosabb szóval élve, alakformálás. Szerintem nincs a világon olyan nő, aki - legalább egyszer - ne próbálná ki a szenzációsnak kikiáltott, és forradalmian újnak mondott szereket. Persze hogy szenzációs, mert aki piacra dobja, az szenzációsan meggazdagszik a lányok-asszonyok hiszékenységéből. Hogy mitől forradalmi, arra még nem jöttem rá, de az biztos, hogy jól hangzik, mert ingert érzünk, hogy megvegyük. Elolvassuk a reklámban közzétett ömlengéseket, miszerint pár nap/hét/hónap alatt tetemes mennyiségű túlsúlytól szabadultak meg a fényképpel is hitelesített ismeretlenek, aztán szépen elhisszük, hogy ez velünk is így lesz. Ezzel még nem is lenne baj, mert ha a fogyasztószer mellé tett használati útmutató szerint étkezünk, és naponta több órát égetjük a zsírt, ahogy a Norbi megfogalmazta, már eleve fogynánk, nem is kellene a bogyókat bevenni, de itt jön a DE.
    Akinek gondja van magával, az nem boldog, tehát hogy annak érezhesse magát, olyan dolgokat tesz, ami ezt elősegíti, tehát eszik, mert enni jó. Aki csokit majszol, annak még több baja van, de ez közismert. A kör itt úgy tűnik be is zárult, de azért mi nők nem vagyunk ennyire egyszerű lények, belátjuk, hogy ha azt szeretnénk, hogy a tükör nekünk tetsző képet mutasson, tennünk is kell érte. Megkeményítjük az akaraterőnket, és messzire elkerüljük még az utcát is, ahol a kedvenc cukrászdánk vagy pizzériánk található. Hogy nagyobb legyen a motiváció, megvásároljuk álmaink ruhaneműjét, amire már régóta vágyunk, - természetesen 1-2 mérettel kisebbet - és egy hitelesített, grammokat is mutató mérleget. A tehetősebbek még kozmetikai kezelésekre is befizetnek, ahol az emberlányát becsomagolják fóliába, beültetik egy forrógőzt okádó katlanba, ahonnan csak a feje látszik ki, az is csak azért, hogy levegőt tudjon venni, és izzad, mint egy vizipaci. Ha még ez sem elég, bátran belemegy, hogy áramot vezessenek a bőrébe, vagyis a hájába, hogy ezzel is serkentsék az égetést. Hősiesen megállja továbbá, hogy otthon a család magyaros vacsoráját elkészítve, nyúl módjára csak néhány salátalevelet rágcsáljon, majd korgó gyomorral meg pár pohár vízzel térjen nyugovóra. Éjjel meg lukulluszi lakomákról és hatalmas tortákról álmodik. Igen-igen, ilyen egy fogyókúra. Nappal szenvedünk, éjjel éhesen forgolódunk, majd pár hét eltelte után rendszerint az egészet feladjuk. (tisztelet a kivételnek) Na, de nem sajnáltatni akartam magunkat, szépen elkanyarodtam az eredeti témától, folytatom is… szóval az a bizonyos tükör.

    Egyben biztosak lehetünk. Ha egy férfi szemében nem látjuk meg magunkat szépnek és kívánatosnak, azt a pasit hagyni kell, menjen útjára, mert annak soha sem fogunk megfelelni, se soványan, se gömbölyűen, hiába is erőlködnénk.


    Kedves lányok és asszonyok, kedves sorstársaim! Én egy véletlennek köszönhetem, hogy rátaláltam a legjobb módszerre, amelyik egy időre felvidított és elhitette velem, hogy egy jó nő vagyok, és kellemes alakkal rendelkezem. Igaz, erre áldozni kellett némi időt és pénzt, de garantáltan bevált.


    Nem nevezem meg a piacot, mert ez nem a reklám helye, de történt egyszer, hogy arra vitt az utam, egy vasárnap délelőtt. Nem igazán akartam vásárolni, csak nézelődtem, elütve az időt, amikor megláttam egy pofás kis télikabátot, amolyan "kincskeresőkisködmön" típusút, de hosszabb fazonban, szépen, ízlésesen kihímezve. Egy erdélyi - talán éppen székely - férfi árulta. Kackiás bajusz, élénk, huncut tekintet, kissé kusza haj a kalap alatt. Egyből érdekessé tette a portékáját. Közelebb léptem, és kezemmel végigsimítottam a kabát belsőrészén, a valódi bundán. Kellemes érintés volt. Még vissza sem tudtam húzni a kezemet, amikor odapattant mellém, és már tartotta is, hogy próbáljam fel nyugodtan.Én szabadkoztam, hogy biztosan nem az én méretem, de a férfi nem tágított. Elkezdte dicsérni… de nem a kabátot, ahogy azt az ember normálisan gondolná… hanem az alakomat. Hogy milyen szép magas vagyok, mennyire jól állna rajtam ez a hosszított fazon. Ámulva néztem rá, és higgyétek el, hirtelen megláttam magamat a férfi szemében. Most lehet, hogy megmosolyogtok, de abban a pillanatban elhittem, amit mond, és szívesen próbáltam fel, mialatt ecsetelte, hogy gömbölyű kebleimet sem nyomja le, mert van mellbevarrása is, és a hosszú combjaimat is védi majd a hideg széltől. Mindezeket egyáltalán nem zavaró módon, hanem igenis kellemes, már-már udvarlós hangnemben. Az arcom kipirult, a lelkem feltöltődött, a szám mosolyra húzódott, mialatt megvásároltam a kabátot, amelyik valóban rám illett. Ennyi viszont elég volt ahhoz, hogy bátran, csillogó szemmel fogadhassam mások - főleg a férfiak - tekintetét, és nyíltan, magamra büszkén, ne csak a járdát nézzem, mialatt megyek az úton. Az önbizalmamnak nem is kellett több. Azóta, ha a kabátra nézek, vagy felöltöm magamra, eszembe jut az a semmivel össze nem hasonlítható kellemes érzés, hogy nő vagyok, egy jó nő… csak meg kell találnom a saját tükrömet, néha az sem baj, ha csak időlegesen, egy árus szemében. A lényeg az, amit kiváltott belőlem, hogy elhittem, lehetek én is szép valaki tükrében.


    Kívánom, találjatok ti is ilyenre, még ha időlegesen is, és higgyétek el, a külső csak egy burok, a belső a lényeges.
    Pálfi.Marcsi kedveli ezt.


  10. Magány


    Ajtómon kopog a szél… megint nem Te vagy,

    Pedig, álmokkal és vágyakkal vártalak.
    Nem kérek semmit, nem panaszkodom.
    Csak csókod helye üres még ajkamon.
    Ami lehetett volna, szép álmom marad.
    Lehunyt szemem őrzi mozdulataidat.
    Amit nem láthatsz könny mosta arcomon,
    Az, szól most hozzád: hiányzol nagyon.



    Suttog a csend

    Suttog a csend
    Körbe ölel -
    Üresen kong lelkem csarnoka

    Egyetlen éj

    Emléke él -
    Szívemen kihűlt szerelmed lábnyoma

    Kínoz a vágy

    Sajog és fáj -
    Testemen haldokló szenvedély

    Csituló láz

    Sóhaja száll -
    Ajkamon megkövült reszketés



    Őrizlek

    Hideg van. Fázom.
    Az ágy jótékony melegét még őrzi a bőröm,
    de felkelek, mert a gondolataim már éberek.
    Felöltözöm, de még mindig didergek.
    A lelkem fázik, tudom.
    Hiányzol.
    Ha becsukom a szemem, látlak.
    Önkéntelenül mozdul a karom,
    nyújtanám feléd, de csak a semmit ölelem.
    Mégis jó érzés emlékezni a pillanatra,
    amikor először megláttalak.
    Esténként mosolyogva alszom el,
    mert az utolsó kép, amellyel felkészítem magam
    az éjszaka magányára, Te vagy.
    Ahogy a szemembe nézel,
    magadhoz húzol, és átölelsz.
    Ettől az emlékképtől elindul bennem az élet,
    szememben lángok gyúlnak,
    a lelkem felmelegszik,
    és estig őrizlek magamban.


  11. Késő éjjel volt már. A külváros megkopott házfalai ridegen verték vissza az utcai lámpák kékes fényét. Nem tudott elaludni, inkább lesétált a szomszédos park fái közé. Remélte, az októberi hűvös levegő majd elálmosítja. Az egész lakótelep csendes volt már, csak pár helyen világítottak az ablakok. Csodálkozott magán. Régebben, sötétedés után már nem merészkedett ki a lakásból, de egy ideje valami megváltozott. Az okát nem kutatta. Magányosan sétált a kihalt padok között, amikor az egyiken hirtelen mozgást észlelt. Egy pillanatra megállt, és próbálta kivenni a sötétben, hogy mi lehet az. Először azt hitte, egy hajléktalan, de ilyen hidegben már nem szoktak a parkban aludni, behúzódnak a belváros aluljáróiba. Közelebb merészkedett. Arra a részre nem világított egy lámpa sem, de szeme már egészen jól megszokta a sötétet. Határozottan egy gyerek körvonalait sejtette látni. Amikor odaért, az alak hirtelen felállt a padról, és igyekezett elfutni mellette. Elkapta a menekülő karját. Valóban egy gyerek volt, egy 8-10 éves körüli kisfiú. Vajon mit kereshet ilyenkor a parkban? Megpróbálta kirántani a kezét, miközben síró hangon kérte, eressze el. A nő halkan csitítgatta, és magához húzva leült a padra.

    - Mit keresel itt ilyen későn, gyerekem?
    - Meg kell várnom, amíg az anyukám lejön értem. - nyöszörögte halkan.
    - Miért? Valami rosszat tettél? - simogatta meg a fejét nyugtatóan.
    - Nem. Egy bácsi van nálunk. Ilyenkor itt kell várnom. - válaszolta.
    - Nem fázol? Nem vagy éhes?

    Megrázta a fejét, miközben hallani lehetett, ahogy vacogni kezdtek a fogai. Nem volt rajta kabát, csak egy pulóver. Ideges, remegő hangon kérlelte, hogy engedje elmenni.

    - A szomszéd házban lakom. Gyere addig fel, adok egy bögre meleg kakaót.
    - Nem mehetek el, mert akkor az anyukám nem talál meg. - szipogta.
    - Sokszor kell itt ülnöd éjjel a padon?
    - Nem olyan sokszor. Csak amikor elfogy a pénzünk.

    A nő érezte, megbízik már benne, nem szaladt el, és egyre nyugodtabb lett a hangja. Segíteni akart szegény gyereken. Nem kérdezett többet, tisztában volt vele, miért kell az éjszakát ott töltenie. Sajnálta.

    - No, gyere velem. Hagyunk nálatok egy cédulát, hogy az anyukád tudja, hol keressen. A fiam régi szobájában lefeküdhetsz aludni, aztán majd reggel hazamész. Sokkal jobb lesz, mint itt fagyoskodni. Mutasd meg, hogy melyik házban laktok!

    Közben lassan kisétált vele a közvilágítás felé, és látta, ahogy könnyáztatta arcán apró reménysugár fut át. Biztosan félt is egyedül a sötét parkban. Kis kezét félve csúsztatta megmentője tenyerébe, és hagyta, hogy magával vigye. A nő visszaérve a lakásba, egy darab papírra írta:
    A fia jó helyen van. Evett és most alszik. Ha végzett a „munkával” reggel jöjjön át a szomszédos B épületbe. 22-es lakás. Béresné

    Miután bedobta az üzenetet a levélszekrénybe, az otthonában a kisfiút nézte, aki a meleg takaró alatt azonnal elaludt. Nem látszott elhanyagoltnak. Vajon hány anya cselekszik hasonlóan, hogy fel tudja nevelni a gyerekét, mert valahogy érezte, hogy a szükség és nem a feslettség vezette.

    Másnap egy riadt tekintetű, kezeit tördelő fiatalasszony állt a küszöbön. Szégyenkezve köszönte meg, amit a fiáért tett. Behívta a konyhába, és egy kávé mellett elkezdtek beszélgetni. Megtudta, hogy takarítóként dolgozik egy irodaházban, de mivel albérletben laknak, sajnos nem keres eleget, hogy megéljenek. A férje otthagyta őket, nem is sejti, merre él, így más jövedelemben nem reménykedhetnek. Félt, hogy esetleg a gyámügy elveszi a gyermekét, ha kiderül, nem tudja eltartani. A munkahelyén egy idősebb férfi szervezi a kapcsolatokat, neki és még két hasonló sorsú asszonynak. Kérdésére, hogy meddig akarja így toldozni-foltozni az életét, elsírta magát. Fogalma sincs, hogyan tovább. Abban reménykedik, hogy talán összetalálkozik egy jóravaló férfival, aki vállalja mindkettejüket, és esetleg hozzáköltözve könnyebb lesz az életük. Nem válogatós, csak legyen fedél a fejük felett és mindennap ennivaló.

    Szomorú szívvel hallgatta. Tudta, ez egy kirívó eset, de azt is, hogy most először örül tiszta szívből, hogy az ő felnőtt gyereke külföldön talált magának megélhetést. Talán ott még boldogulhat.
  12. Tudtad, hogy a Nap nemcsak a magashegyekkel körülvett völgyekben bukik le oly sietősen késő délutánonként? A betonrengetegben ugyanez történik, csak nem a buján zöldellő, vagy éppen hidegfehérségbe öltözött ormok tüntetik el a fényt a szemed elől. Ennél sokkal prózaibb az ok.

    Az erkélyen üldögélek. Az utcai lámpák még nem világítanak, de a színek megkoptak már. Az idő lassan, észrevétlenül belecsúszik a szürkületbe. Kedvenc zenéim duruzsolnak a fülemben. Segítik a képzeletem szárnyalását. Hogy hová? Teljesen mindegy. Mindig más a szemhéjam alatt megbúvó táj. Szerencsés vagyok, mert a fantáziám olyan széles és mély, hogy nincs két egyforma háttere a gondolataimnak… most éppen az életemről.

    Nem kell ahhoz különösebb ok, hogy az ember időről-időre számvetést készítsen, elég hozzá egy útkereszteződés, egy ösvény vége, amely vagy visszafordulásra késztet, vagy arra, hogy vágj utat tovább az életed rengetegébe. Csak vérmérséklet kérdése, hogyan döntesz. No, persze ha azt látod, hogy a kitaposott útnak, ahol eddig haladtál, egyszer csak vége, kicsit meghökkensz.
    Érdekes teremtmények vagyunk. Egy jó adag hitet kaptunk induláskor, hogy legyen kedvünk végigjárni, a - legtöbbször nem éppen egyenes - utunkat. Van, aki vígan, fütyörészve, és akad, aki sárban csúszva, de a többség valahol a kettő között. Találkoztál már olyan emberrel, akit ha megkérdeztél arról, hogy éppen hol tart az élete, hogy érzi magát, mik a tervei, azonnal ne kezdene el a nehézségekkel előhozakodni? A panaszkodás a vérünkben van, de vajon miért? Ma, az egyik közösségi portálon olvastam egy idézetet, ami nemcsak elgondolkodtatott, hanem kellő indoknak bizonyult ahhoz, hogy most itt üljek, a gyengén pislákoló csillagok alatt.


    „Ne a bajaidat tartsd számon, hanem mindazon jót, amelyben részesültél.”

    Ezen önkéntelenül is elmosolyodtam. Annyi velős, és igaznak hitt bölcsességet irkálunk egymásnak, mégis a legalapvetőbb kérdést is megkerüljük, és naná, hogy rendszerint rosszul állunk hozzá. Ha ennyi tudás szorult belénk az élet dolgaival kapcsolatban, akkor miért szúrjuk el? A legkényelmesebb válasz ilyenkor az, hogy ez a sorsunk. Aztán ezzel le is tudtuk részünkről a kényelmetlenséget, hogy szembenézzünk a hibáinkkal. Jó, értem, hogy nincs tökéletes ember és két egyforma szituáció sem, de ha végig gondolod a születés és a halál közti időt, majdnem mindenkinek ugyanazok az események jutnak. Keressük a szerelmet, a másik felünket. A központ pedig az érzelem. Aki ezt tagadja, az magának is hazudik. Minden döntésünk ilyen alapon működik. Hagyjuk most az ezoterikus megközelítést és a születési horoszkópokat, mert ebben nincs igazán jelentőségük.

    Azt elismerem, hogy a gyerekkor fontos építőkocka, és erős várat csak jó alapokra lehet felhúzni, de pontosan itt jön képbe a döntés is. Ha valakinek jó, vagy átlagos a gyerekkora, és az érzelmi háttér pozitív, az nem biztos, hogy könnyebben veszi az akadályokat, mint akinek nem. Gondold csak végig! Ha nem kell küzdenie már, ha minden tekintetben megkapja a szeretetet és törődést, elpuhul. Elhiszi, hogy a szülei tévedhetetlenek, és hogy bajok csak másokat érhetnek. Nincs szüksége a harcra, a döntésekre, az éberségre, nem tudja kifinomítani magában a védettséget a többi emberrel szemben és az élet adta nehézségek terén. Az állatvilágban is azok az egyedek maradnak fenn, és örökítik tovább a génjeiket, amelyek a legtaktikusabbak, és legjobban alkalmazkodnak a körülményekhez. Ez nem csupán erő kérdése. Jó, ha ez így van, akkor már a szülői döntések is sötét árnyékot vethetnek a gyerekekre, hiszen bármilyen nagy szeretetből hozzuk meg azokat, mégsem a saját életünket befolyásoljuk vele. No, persze most sokan felcsattannának az eszmefuttatásomra, de folytatom a saját példámmal.

    Annak idején kitűnő tanuló voltam. Szerettem bővíteni a tudásomat, és nemcsak kötelességből, érdeklődő gyerekként éltem. Abban az időben az iskolák, az orosz nyelvet oktatták, amit – lehet, hogy az otthonról hozott politikai hozzáállás következményeként – nagyon nem szerettem, viszont az angolt szívesen tanultam volna. Erre lehetőségem is nyílt, mert három buszmegállóra az otthonomtól, egy másik általánosban, kísérletként, angol tagozatot indítottak már alsótól. Ez akkor, nagydolognak számított. Hiába kértem a szüleimet, hogy engedjenek átiratkozni oda, hajthatatlanok voltak. Tudod mitől féltettek? Nem fogod elhinni: a buszozástól. A mai napig nem értem, hiszen nem voltam egy szeleburdi gyerkőc, tudtam magamra vigyázni. Ez a döntésük az egész életemre kihatott, a továbbtanulásomra éppúgy, mint a munkámra. Később, felnőtt koromban többször belefogtam a nyelvtanulásba, de amikor az első nehézségek jelentkeztek, visszavonulót fújtam és szépen megmagyaráztam magamnak és a környezetemnek, hogy ezt gyerekként kellett volna, most már sajnos nem tudok ráállni agyilag.
    Igen, jól sejted. Nekem átlagos gyerekkor jutott. Szerető családdal, szorgalmas szülőkkel, akik szigorú erkölcsök mentén terelgettek, de a legapróbb döntést is megtagadták tőlem. Kényelmes életnek bizonyult addig, amíg aztán rá nem jöttem, hogy nem lehet önálló akaratom. Ráadásul késésben is voltam, mert a kamaszkort szépen átaludtam. Nem dacoltam, nem lázadtam, nem harcoltam, nem követeltem ki az életem feletti jogot, hanem, mint egy engedelmes kis zombi, ráhagytam mindent a szüleimre. Szerintetek mi lett ennek a következménye? Az első érzelmi fuvallatot, amelynek szerelem illata volt, akkora hurrikánná növesztettem, hogy elszakadhassak a zombiságomtól, és végre önálló életet élhessek. No, persze a szerelem illúzióját gyorsan elvesztettem, és jó magasról le is zúgtam a földre, de addigra már késő volt megtanulni a felelősséget a saját döntéseim miatt. Nem ragozom, innentől már szokványos a történet, válás lett belőle, gyerekekkel. Én sem voltam mentes a rossz döntésektől, bár meg voltam győződve akkor, hogy helyesek.

    Az élethez nagy szerencse kell, s bár ezzel nem mondok újat, de erre csak nemrég jöttem rá. Persze nem arra gondolok, hogy születésem percétől fogva lottóznom kellett volna, - bár, az ötlet nem is rossz – hanem arra, hogy igenis kellenek a megpróbáltatások már az első pillanattól, hogy hozzáedződjünk. Ne gondolj ostobának, hogy ezt írom, mert ki akar gondokat a nyakába folyamatosan, de már a Bibliában is megírták, hogy csak annyit kapsz, amennyit el tudsz viselni, ergo: ezzel bizony nem kicseszni akarnak velünk az égiek, hanem kapunk egy akadálypályát, vagy labirintust, ami edzi a döntőképességünket, megerősít és rutinossá tesz a mind nagyobb és több probléma megoldásában.
    Így, közel az ötvenhez tapasztalom, hogy a döntés és megbánás közti idő lényegesen lerövidült. Sokkal előbb jövök rá az elhibázott döntésekre, mint régebben. Talán az illúzióim ritkultak meg, és ez helyzeti előnnyé válva gyorsítja és könnyíti a javítást. Hajlamosak vagyunk életbölcsességként aposztrofálni, pedig ez nem más, mint közelítés a halálhoz. Ahogy a Nap is araszol lefelé a horizonton, úgy válik egyre szebbé, pedig a fénye koránt sem olyan erős.
    Ezt az emberi tulajdonságot tartom a legfontosabbnak, hiszen „minden születés, új halál”, és aki ezt nem fogadja el, annak a félelmei felerősödnek, és aki fél, nem tudja élvezni az életet. Látszólagos védelemként – homokba dugott fejjel - falakat épít, tele előítéletekkel, és megfelelési kényszerrel. Mielőtt még azt mondanád, hogy na, ez is csak okoskodik itt, közlöm, én is ugyanezt tettem. Aztán akkora pofont kaptam a sorstól, vagy a Jóistentől (szabadon választott) - összegyűjtve az előzőleg kimaradt kisebbek erejét is, – hogy végre visszaeshettem a saját ösvényemre. Még időben. Ma már nem nézek körbe, hogy a többiek merre haladnak, nem az a fontos, hogy mit gondolnak rólam, ha a célszalagot nem én szakítom át. Megtanultam élni az életet, örülve az apróságoknak is, és elfogadtam végre, hogy a halál csak egy állapot, - igaz, az utolsó – hát, nincs miért félni tőle. Ha valamit nem tudsz kikerülni, vagy átugrani, akkor barátkozz meg vele, és tedd az életed részévé.
    Hmm… közben besötétedett, végéhez közelít a nap. Az égen ilyenkor láthatod a legerősebben a csillagok fényét, addig nem is törődsz velük. Hát nem érdekes?
  13. Reggel van. Egyedül ülök a szobában. Az utcazaj behallatszik, jelezve, az élet körülvesz, még ha nem is akarok tudomást venni róla. A számítógép halk zümmögése már megszokott kísérője a mindennapoknak. A monitoron jelek, betűk. Emberek? Talán igen. Talán érző, vidám, elkeseredett, szomorú vagy csak gondterhelt tömeg. Talán őszinték, talán hazugok. Nem tudom. Csak reménykedem, hogy ők is azt szeretnék, amit én. Társaságot, meghallgatást, hogy oldódjon a magány. A magány, mely sok esetben nem csak fizikai, hanem lelki tényező.

    Reggel van. Egyedül ülök a szobában, a gondolataim foglyaként. Miben reménykedem? Hogy az emberek, akik a betűk és jelek sokaságát felém küldik, foglalkoznak velem? Hogy felvidítanak, ha szomorú vagyok, reményt adnak, ha elkeseredett? Hogy nem felejtenek el, ha pár napig nem látnak? Illúzió. Szép, de hamis illúzió. A magányos ember megpróbál mindenbe, és mindenkibe kapaszkodni, miközben úgy tesz, mintha minden rendben lenne körülötte, és csak azért járna egy beszélgetős oldalra, hogy a többiekkel törődjön. Hazugság. Senkit sem a másik érdekel, csakis önös célok vezérelnek, önös érdekek, hogy jobban érezzük magunkat, hogy figyelmet kapjunk.

    Reggel van. Egyedül ülök a szobában, és a monitort figyelem. Próbálom kategorizálni a megjelenő nickek mögötti embereket. Aztán rájövök, hogy ez lehetetlen, hiszen nem is ismerem őket. Hogyan tudnék csoportokat meghatározni, hiszen mindenki más? Az egyik fontos számomra, a másik tanít, és megnyugtat, a harmadik felvidít, a negyedik tőlem várja mindezt, az ötödik… no, igen, benne csalódtam, mert becsapott… és itt vége. Nem nézem tovább, mert elmegy a kedvem tőle. Nem sokkal más a virtuális élet a valóságostól, csak abban különbözik, hogy nem látod a másik arcát, nem látod a másik szemét, amikor bármilyen gondolatot továbbít feléd, s így kiszűrni sincs módod a valódi tartalmat. Elhiszed a jeleket.

    Reggel van. Egyedül ülök a szobában, hallgatom a zenét, amely még soha sem csapott be, amelyik valóban meg tud nyugtatni, vagy fel tud vidítani. Közben rágódom a magányomon, pedig tudom, hogy saját magam tehetek róla, hiszen én teremtettem meg a körülményeket, hogy így érezzek. Csak egy mozdulat lenne, hogy kikapcsoljam a gépet, és kilépjek az utcára, a hús-vér emberek közé. Miért nem teszem? Félelemből talán? Még mindig félek szembesülni saját magammal? Félek a valóságos reakcióktól? Félek attól a tükörtől, melyet a többiek tartanának elém, és amelyben kendőzetlenül látnám meg magam, az összes hibámmal együtt? Lehet. De ha így van, akkor én is hazudok. Legfőképpen saját magamnak. Akkor miért ítélem el a többieket? Semmi alapom rá.

    Reggel van. Egyedül ülök a szobában. Az ablakon túlról a napfény cirógatja az arcomat. Selymesen, vigasztalón. Félre a borús gondolatokkal, hiszen élek, és az élet gyönyörű. Meg kell látnom végre! Elfogy az idő visszafordíthatatlanul, ha nem használom ki a pillanatok adta gyönyört, a saját életemet. A zene szól, az ablakkal együtt a lelkem is kitárom, hogy beszívhassam a reményt, amely megcsillant újra előttem. Ez egy új nap kezdete. Tanulni akarok. Tapasztalni. Meglátni a jót és szépet. Élni és szeretni! Mire várok hát?
    Egy kattanás. A monitor jelei eltűnnek. A zúgás megszűnik. Helyette csend dobol a fülemben.

    (G.P. Jodie - 2010. szeptember 15.)


  14. Anatómiailag csak csontok, ízületek, izmok, szalagok, és mindezeket befedő bőr. Öt ujj, melyek akár külön-külön is alkalmasak precíziós mozgásra. Csak ez lenne a kéz? Dehogy.
    Nem szoktam nézegetni a kezeimet, pedig ha belegondolok, mennyit köszönhetek nekik, talán több figyelmet érdemelnének. Amikor jól működnek, észre sem veszem, mert természetes, hogy minden gondolatomat vakon teljesítik. Ki sem kell nyitnom a számat. Reggelente, mikor még a gondolataim sem ébredtek fel, már tudják a dolgukat. Felteszik a kávét, majd a bal kezem automatikus mozdulatokkal keveri a pohárba beejtett kockacukrot. A jobb eközben határozottan szorítja a kávéscsésze fülét, nehogy véletlenül leöntsem magam a forró kávéval. Az, hogy az átmelegedett csésze égetné az ujjakat, nem foglalkoztatja, mert szolgál, és komolyan veszi a szolgálatot. Tudja, hogy nem csak munkára fogom használni. Nem csak különböző tárgyakat kell megfognia, felemelnie, cipelnie, ami fárasztja. Ismer. Egyidősek vagyunk.
    Valaha az én kezem is puha volt és kicsi. Halvány-rózsaszín parányi pufók ujjakkal hadonászott a nagyvilág felé. Kapaszkodót keresett. Védelmet. Ha egy nagyobb kéz nyúlt felé, azonnal megmarkolta az egyik ujjat, és megnyugodott. Pici volt, és félt még az ismeretlentől. Aztán napról napra kezdte megszokni, hogy létezik. Hamar egymásra talált a jobb és a bal, de akkor még úgy tűnt, egyformák. Boldogan ismerkedtek a környezettel. Annyi élmény, annyi újdonság. Érezték, ahogy más, nagyobb kezek simogatják őket. Egy ismerős hangú és illatú lény, aki Anyának nevezte magát, sokszor csókolgatta a tenyerüket. Kellemes volt. Őket ugyan csiklandozta, de az Egészet megnyugtatta. Akkor úgy tűnt, részei ennek az Egésznek, mégsem volt tisztában azzal, hogy őket mire lehet használni. Talán még nem tudta, hogy ők szolgálni akarnak. Erre rendeltettek.
    Teltek a napok, hetek, és a kezek egyre több megbízatást kaptak. Tapasztalniuk kellett. Mindent, ami csak elérhető közelségbe került. Hideg, meleg, érdes, sima, puha, kemény… örömmel tettek eleget az Egész ébredező tudatának. Együtt tanulták, együtt fedezték fel a világnak azt a kis szegletét, amelybe beleszülettek. Aztán egyszer csak észrevette, hogy a bal ügyesebb. Például könnyebben meg tudta fogni a kiságy rácsát, a feléje nyújtott színes tárgyakat. Ez tetszett a bal kéznek, s egyre több szolgálatot vállalt. Nem félt attól, hogy esetleg a jobb megharagszik rá ezért, mert szerették egymást. Szó nem volt rivalizálásról. Talán csak akkor érezte magát rosszul a jobb, amikor pár évvel később az óvodában arra kényszerítették, hogy ceruzával firkáljon egy papírra. Tudta, hogy ezt a bal sokkal jobban csinálja, hogy ez az ő feladata. Nem akarta elvenni tőle a munkáját, ezért a ceruzát folyton kiejtette az ujjai közül, addig-addig, amíg bele nem törődtek ebbe azok a nagy, erőszakos kezek.
    A tapasztalás évei alatt jó és rossz is érte őket. Sokszor megsérültek, de gyorsan regenerálódtak, tudták, hogy nélkülözhetetlenek, és ez jóérzéssel töltötte el őket. Örültek, amikor az iskolába menet egy kisfiú keze óvatosan hozzájuk ért. A jobb volt a legboldogabb, mert az idegen ujjak őt fonták körül. Bizsergető, új érzést ismert meg, amit azonnal továbbított is az Egésznek. Mindig így volt ez. Bármit is tapasztaltak, azonnal megosztották az érzést. Nem voltak önzőek. Igaz, ez akkor is így volt, amikor fájdalmat kellett továbbítaniuk az idegeken keresztül.
    Az élet nem állt meg, ahogy az ő fejlődésük sem. Okosodtak, ügyesedtek, kifinomult a tapintásuk. Egyre nagyobbak lettek, de az összhang megmaradt kettejük között. Rengeteg dolgot kellett egyszerre, együtt véghezvinniük, mégis az önálló feladatokat szerették a legjobban. A jobb alárendelte magát a balnak. Sokat segített neki. Tudta, hogy nélküle a bal ügyetlenebb lenne. Csodálta, ahogy tökéletesítette az íráskészségét, sőt egyre szebben rajzolt, kézimunkázott. Nem irigykedett. Számára is akadt olyan feladat, amit csak és kizárólag ő végezhetett, mint például a kézfogás. Fontosnak és nélkülözhetetlennek érezte ilyenkor magát. A bal sok nehéz munkát átvállalt, így erősebb lett, és nagyobb. Már szabad szemmel is látszott a különbség. A jobb törékenyebb maradt, és az ő ujján csillogott az a gyűrű is, amelyet egy férfikéz húzott rá óvatosan, simogatva. Nagyon büszke volt. Azok az ismerős ujjak őt szerették a legjobban, és séta közben el sem engedték, egy percre sem, sőt, a férfiszáj a jobb kézre lehelte csókjait is. Ezért hát érthető, hogy a legkedvesebb feladatuk a simogatás lett. Lágyan, finoman, éppen csak megérintve a másikat. Szinte beszéltek a mozdulatok. Minden érzelmet meg tudtak értetni. Az idegek, amelyek behálózták a kezeket, ilyenkor még érzékenyebbekké váltak.
    Ezek a kifejlődött kezek egyszer, egy nehéz, fárasztó és fájdalmas nap után megérinthettek egy nagyon pici, új kis kezet, melyek sejtjei az övékből jöttek létre, s melyek ugyanúgy tétován, ijedten nyúltak az ujjaik után, mint egykoron ők is. Megindító érzés volt… a bal és a jobb is remegve simított végig az Egész gyermekén. Az övékén. Hát eljött az idő, amikor a kezek megtanulták a féltő, óvó, gondoskodó simogatást is, a semmihez sem foghatót.
    A tapasztalás egy teljes életet követel, hiába hisszük, hogy már nincs új a Nap alatt. A kézfej elkezdett öregedni, egyre több apróbb-nagyobb ráncot hímeztek bele az évek. Az egykor sima bőr megereszkedett, elvesztette rugalmasságát. A kéz egy ideig ezzel nem is törődött, hiszen nem volt hiú, de amikor az ízületek fájdalmasan begyulladtak, megijedt. Nem tudta a napi feladatait elvégezni. Hiába nyúlt a megszokott tárgyak után, az ujjak nem engedelmeskedtek, s az idegek elfelejtettek mindent, csak a fájdalmat továbbították. Kénytelenek voltak elfogadni ezt az állapotot is, és a munkájukat még a fájdalom ellenére is elvégezték, mert nem felejtették el: ők szolgálnak, amíg élnek… De az évek nem múltak el nyomtalanul. A bal kéz túl sokat vállalt, és részlegesen lebénult. A toll kiesett az ujjak közül, s már a kávét sem tudta megkavarni. Haszontalannak érezte magát. Időről időre csak a fájdalom járta át. A jobb ekkor összekulcsolta ujjait a ballal, és az Egész imádkozni kezdett, miután orvostól orvosig vitte, de nem tudták meggyógyítani.
    Nézem a kezeimet. Az erőteljes vonalakat a tenyeremben, amelyek nem a jövőm, hanem a múltam tanúi. Mennyi mindent tettek értem, és másokért is. Elfáradtak. Néha már remegnek is. Ha megérem, még göcsörtösek is lesznek, akár az udvaron az akácfa törzse, de addig… még szorgalmasan csépelik egy klaviatúrának nevezett valami egérszürke billentyűit.

    (G.P. Jodie)