Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. Domovoj az orosz néphitben született meselény, egész pontosan házi szellem. A ház alapítójának a szelleme. Általában jólelkű és szívesen szolgálja a ház lakóit, amennyiben rendes, dolgos emberek. A lustákat viszont nem kedveli, ezért nem egyszer meg is leckézteti őket. Ha kíváncsi vagy egy ilyen történetre, hallgasd meg a mesémet!
    Beka Holt kedveli ezt.
  2. https://www.mesebolygo.eu/l/az-erdo-karacsonya/

    Illusztráció: Elena Chistyakova

    0_132d8f_f066d9a6_orig.jpg

    Hópelyheket szitál a szél,

    Behinti az egész erdőt.

    A fagy hideg zenéjére,

    Táncot lejt a hideg szellő.




    Télkirálynő közeledik:

    Bokrot, fákat hóval fedi.

    Jégbe borul folyó, vadon;

    A táj sóhaját recsegi.




    Széltündér most szorgalmasan,

    A hófellegeket tereli.

    Télkirálynő valamennyit,

    Lehelettel ébresztgeti.



    Téli éjjel, száz varázslat

    Történik az éjszakában.

    Különleges hópelyhekkel,

    Táncolnak a téli tájban.



    Kész csoda a hópelyheknek,

    Egyenként minden darabja.

    Milliárdból hiszed, ha nem,

    De egy sincsen, mi egyforma!




    Mindegyik egy külön szépség,

    Különleges kristályforma,

    Mintha éppen táncot járna,

    Milliónyi balerina!



    Kristályfénybe öltözteti,

    Fel az erdőt, a Hold fénye.

    Ki gondolná, van itt élet,

    A nagy hideg ellenére?



    Kis vackában Erdőapót

    Vendégeli egérmama.

    Akinek az egérkékhez,

    Mindig van egy kedves szava.



    Hisz minek is spórolnának?

    Van bőven ünnepi menü,

    Remélhetőleg a kamra,

    Még tavaszig sem fogyhat ki!




    Márpedig, ha olyan sok van,

    Legjobb mindjárt megosztani!

    Hisz a sok éhes száj mellett,

    Illik ám, még egynek adni!



    Mi értelme nagy vagyonnak,

    Csak dísznek, semmi hasznára?

    Mindig akad olyan, aki,

    Épp tőled várna csodára!




    Jól jegyezd meg: a szeretet,

    Ha azt másnak oda adod,

    Nem lesz az, azzal kevesebb,

    Hanem inkább egyre nagyobb!




    Egérmama szeretettel vendégeli

    Erdőapót,

    Aki a sok finomság közt,

    Talál is kedvére valót!




    A kis vackor ablakában,

    Jégvirágok növekednek.

    Kint pedig az erdő lakók,

    Karácsonyra készülődnek.




    Egérmama kunyhóján túl,

    Élnek mind az apró nyulak,

    Akik meleg bundájukban,

    A zord időkben sem fáznak.




    Izgatottan keresgélnek,

    A karcsú fenyőfák között.

    Vajon a múlt esztendőben,

    Szebb ruhába ki öltözött?




    Mert hogy az lesz Karácsonykor,

    Az erdőnek legszebb dísze.

    Idén ők döntenek erről.

    Télkirálynő megígérte!



    Olyan ez a fenyőfáknak,

    Mint szépségversenyen lenni,

    Hisz ki- ki, maga szeretne,

    A télen a legszebb lenni!


    Illegetnek, billegetnek,

    Úgy amolyan modell módra.

    Mintha csak a szépségükről,

    A létezés maga szólna.



    Nagy pocakú hóemberke,

    Mókussal megmosolyogja,

    Úgy látják, a nyulacskáknak,

    Nem lesz éppen könnyű dolga!



    Az erdőben az állatok,

    A nagy napra készülődnek.

    Karácsonykor ünnepe van,

    Mindenhol a szeretetnek.



    Erdő apó, Télkirálynő, Széltündér,

    És minden állat.

    A legszebb fát feldíszítik,

    Az erdő Karácsonyának.



    Akkor este mindenkinek,

    Tele a szíve szeretettel:

    Csoda váró őzgidákkal,

    Boldog nyuszi gyerekekkel...



    Máshogy ragyognak az égen,

    Egész éjjel a csillagok,

    Így teszik varázslatossá,

    A gyönyörű pillanatot.




    Mert abban a pillanatban,

    Ezer szívben, száz fény éled,

    S itt a Földön, közel s távol,

    Szól egy karácsonyi ének.



    És a karácsonyi éjben,

    Belélegzik ők a csodát.

    Mind megőrzik a szívükben,

    A szeretet lágy bársonyát.



    S majd amikor lábujjhegyen,

    Próbál a tél elosonni.

    Igyekeznek a szívükben,

    ezt az érzést megtartani!



    A szerető szívek, tudod

    Zord időkben sosem fáznak!

    Csak adnak, és átölelnek,

    Ők teremtenek csodákat!










    imrucika és skandirajongo kedveli ezt.



  3. A távoli ír vidéken élt

    Egy kedves ír kobold.

    Pitypangvölgynek vidékéről

    Soha el nem vándorolt.


    Itt volt neki kis mennyország,

    Boldogság és kikelet.

    A szivárvány zuhatagban,

    Üldögélni szeretett.


    Nem volt gonosz az emberhez,

    Míg fel nem bosszantották.

    Szerencsére Pitypangföldet

    emberek ritkán járták.


    [​IMG]
    Csak tündérek éltek erre,

    S mindenféle jó manók.

    A nyugalom hét pecsétje,

    Eddig még az övék volt.


    Ámde amott, túl a hegyen ,

    Élt egy gonosz boszorkány.

    Zavarta a békés kobold,

    De leginkább a szivárvány.


    [​IMG]
    Gyűlölte a szép világot,

    S mind a vidám lényeket.

    Fogalma sem volt ő neki,

    Mit jelent a szeretet.


    Szivárványos tavaszi reggel,

    A dühe olyan nagy lett,

    Hogy a varázsüvegcsékből,

    Egy rossz nevűt elővett.


    Az üstjébe borította,

    Megkeverte rendesen,

    S mellé gonosz varázsigét

    Mondott igen hevesen:


    Hókusz pókusz, békaféreg,

    Gennygalóca, sárkányvér!

    Kapzsiság te ősi méreg,

    Vár reád most két testvér!


    Fertőzd őket amennyire

    Embert fertőzni lehet!

    Hogy annak a vidám kobold

    Életnek véget vessenek!


    Azzal aztán szürke köddel,

    A varázslat messze szállt.

    S a két testvér otthonában,

    Fertőzött a kapzsiság...


    Hajnal tájban úgy nyitotta

    Mindkettő ki a szemét:

    Hogy menniük kell kobold után,

    Nem várhatnak több estét.


    Hallottak az emberek már

    Koboldokról legendát,

    Hogy ha a szivárványt követik,

    Jól tudták, hogy elfogják.



    [​IMG]
    Úgy mesélték a szabadságért,

    Mindent megad a kobold.

    S a koboldok kincses tára,

    Arannyal mind teli volt!


    Így indultak, bőrük alatt,

    Forrón izzott a pénzvágy.

    Már lelküket behálózta,

    A rájuk küldött kapzsiság.




    [​IMG]

    Pitypang völgynek dús mezőin,

    Nőttek csodás levelek.

    Melyek alatt békességben,

    Levélmanók születtek.


    Boldogságban élt épp itten,

    Egy kedves manó család.

    Minden este a fák alatt

    Ettek finom vacsorát.


    Lóri papa, Rózsi mama,

    S no persze a gyerekek:

    Móni, Tóni kik a mezőn

    Futkorászni szerettek.


    Kis családjuk önmagában,

    is maga volt a csoda.

    A szeretetükön kívül,

    Nem vágytak másra soha.


    Bölcsen tudták: az életben,

    Az egyetlen boldogság,

    Hogyha egymást tisztelik és

    Teljesen elfogadják.


    Ennyi kell a szép élethez,

    No és persze szeretet.

    Pénzből igaz boldogságot,

    Tudták, hogy nem vehetnek.


    Pitypangvölgyben nem is kellett

    Aranypénz és nagy vagyon.

    Elég volt, ha az itt élők,

    Szerették egymást nagyon.


    Szivárványon csúszdázgattak

    Egész nap a gyerekek.

    Játékukon Conor kobold

    Jóízűen nevetett.


    Ma is éppen ott ücsörgött,

    A csodás szivárvány alatt...

    S a virággal borított fákon,

    daloltak a madarak.


    Ámde az a két rossz testvér,

    Kobold csapdát állított.

    S mit sem sejtve a két manó,

    Mindjárt bele is csúszott.


    Azt hitték, hogy ír koboldok,

    Szegény manó gyerekek.

    Mert a lényismeretük lám,

    Gyengébb, mint az egyszeregy.


    Nekik aztán édes mindegy,

    Manó- e vagy ír kobold.

    Filozófia helyett mind,

    Csak az aranyra gondolt.


    Mindent látott Conor kobold:

    - Szegény manó gyerekek!

    Mégsem hagyhatja, hogy bennük,

    Emberek kárt tegyenek!


    Végül is az ő csapdájuk,

    Személyesen neki szólt.

    Így aztán személyes ügynek

    Tekintette a kobold.


    Tudjátok-e miért viselt,

    Minden kobold két erszényt?

    Mert ők bizony ebben hordtak,

    Varázslatos csodapénzt!


    Az egyikben ezüst pénz volt,

    Vele pedig oly csoda:

    Bárhol fizetett is vele,

    Visszament a tarsolyba!


    A másikban aranypénz volt,

    S ha épp fizetett vele,

    Másnapra az arany helyett,

    Hamu lett az erszénybe!


    Elhatározta hát most is,

    Kiváltja a kicsiket.

    A két kapzsi testvér pedig,

    Koldusként majd hazamegy.


    Pitypangvölgyben akkor este,

    Feljött már az öreg Hold.

    Megleste a testvéreket

    Most Conor, az ír kobold.


    Kalitkában tartották a

    Két kis manó gyereket.

    S hogy éjszaka ne fázzanak,

    Raktak egy tábor tüzet.


    Veszélyes volt útra kelni,

    Ilyen sötét éjszaka.

    Úgy gondolták, másnap reggel,

    Indulnak majd csak haza.


    Előkerült a batyuból,

    A finom sós szalonna,

    S megsütötték a parázson.

    Csak úgy szállt az illata!


    Neki fogtak lakmározni,

    Mindjárt, ahogy elkészült.

    Szegény manó gyerekeknek,

    Egy pici falat sem került...


    Látta ezt az ír kobold,

    S a mérge egyre nagyobb lett:

    Hogy ez a két gonosz ember,

    Emígy kegyetlenkedett!


    Nem várt tovább, előugrott,

    És így szólt ő dühösen:

    - Mi az ára a manóknak?

    Én mind most megfizetem!


    Nagyot nyelt hát a két testvér,

    S azt mondták , annyi arany,

    Amennyi egy ilyen koboldnak,

    Saját kincstárában van!


    - Tudjátok, hogy legendákban,

    Nagyítanak az emberek!-

    Így a kobold- De helyette,

    Tudok mást adni nektek!


    Azzal Conor, az ír kobold

    Elővette erszényét.

    A kettő közül azt, amelyben

    Tartotta az aranypénzt.


    - Látjátok az erszényemet?

    Csodás varázserszény ez!

    Csak úgy szórja az aranyat,

    Vissza soha nem kérdez!


    Egymásra néz a két testvér,

    Tágra nyílnak szemeik.

    Ez a varázslatos erszény,

    Már azonnal kell nekik!


    Elengedték a két manót,

    A csábító erszényért.

    A manók örültek nagyon,

    Hogy megúszták ennyiért!


    A két testvér akkor éjjel,

    Elégedetten aludt.

    Bár álmában mind a kettő,

    Fura nyelven vartyogott...


    Talán csak egy mellékhatása,

    A boszorkány varázslatnak.

    Még jó, hogy észre sem veszik,

    Olyan mélyen alszanak!


    S a Nap felkelt. Sugarával

    Ébresztgetett kedvesen.

    Fel is keltek nemsokára,

    Nagyon elégedetten!


    Egész éjjel szorongatták,

    Conor kobold erszényét,

    S amikor látták, hogy még meg van,

    A tartalmát megnézték.


    Ámde akkor döbbentek le,

    S lett fejükön mélabú.

    Mikor abban az erszényben,

    Nem volt arany, csak hamu!


    Szaladgáltak, óbégattak,

    Szitkozódtak rendesen.

    Pedig jobban jártak volna, ha

    Most maradnak csendben!


    Mert mögöttük, a barlangban,

    Élt Cingár, az óriás.

    Felébredt az ordításra,

    Futni kellett, nem vitás!


    Jó messzire elkergette

    Dühében, a két testvért.

    Kedvük elment, életüket

    Nem adnák egy koboldért!


    Nyugalomban élni, jobb lesz,

    Nem kell többé nagy vagyon!

    Így gondolta a két testvér,

    S éltek aztán boldogon.


    A gonosz boszorkány pedig,

    Mindezt látván kiakadt.

    Hihetetlen, de mérgében,

    Azon mód ott meg pukkadt!


    Pitypang völgyben így tért vissza,

    A békesség és a rend.

    S a manó család boldogságban

    Élte létét idelent.


    Kis családjuk önmagában

    Is maga volt a csoda.

    A szeretetükön kívül,

    Nem vágytak másra soha...


    S a szivárvány legvégén

    Sütkérezett az ír kobold.

    Derekán a két erszénye,

    Hiszed, ha nem mind ott volt!
    Beka Holt kedveli ezt.
  4. Egy kis kalandozásra szeretnélek meghívni titeket, Franciaország mesevilágába, különös lények közé, mint például a matagot és a lutin. Ezen a vidéken a koboldok igencsak különböznek egymástól, lehet közöttük jó és rosszindulatú, de mindkettő egy személyben is. Ilyen a matagot, akinek a keresésére indul a szegénységben élő Benjamin. Feltűnik...

    https://www.mesebolygo.eu/l/a-matagot/
  5. https://www.mesebolygo.eu/l/rovid-verses-mesek/

  6. Az üres kalász fent hordja a fejét,
    a teli meghajol...
    A bölcs hallgat, a gyáva magáról
    szónokol.
    Fájdalmakat is átélünk
    idelenn.
    Ilyenkor megbocsátani tanul
    az értelem.

    Igazságtalanságoknak
    fénykora,
    de sokkal hangosabb lehet
    a szív szava!
    Mosolyogj és gondolj
    arra: elmúlik.
    Ha békés vagy, a világ
    is megváltozik.

    Túl kell magad tenned
    mindenen.
    Sétálj boldogan végig
    az életen!
    Légy jó, bárhogyan is
    bánjanak veled.
    Hidd el az Élet mindent
    visszaad Neked! pexels-photo-1036622.jpg
    imrucika kedveli ezt.
  7. Szeretem az aranyló leveleket a fán,
    A leveleken a dermedt harmatot,
    Belélegezve mélyen, csöndesen,
    A finom, hideg , őszi illatot...

    Szeretem a nyugvó nap sugarát,
    A békességet a szántóföldeken.
    Az utolsó virágok illatát,
    S a szeretetet bent a szívemben.

    Ez ad erőt, vigaszt, gyógyírt ha kell,
    Mikor ellenem küzd a nagyvilág.
    Érezd te is a szívedben,
    E mindenre ható, gyógyító csodát.

    Az ősz az elmúlás ikertestvére,
    Aranyló színben, tündökölve hal.
    Minden végnek lehet gyönyörűsége,
    Ha a szíved szeretettel szárnyal!

    thoughtfulness-996477_1280.jpg
    Loncus66 kedveli ezt.
  8. Az ember amikor sok éven át próbálkozik kiadóknál, s állandóan el kell viselnie az elutasítást, vagy feladja, vagy pedig kitalál valami más megoldást, hogy közzé tehesse írásait. Az utóbbi időben kiderült, lenne azért jó néhány kiadó, akik kiadnák a meséimet, verseimet, de csak akkor, ha több százezret fizetek érte. Sajnos ez már többnyire így van mindenhol. A 7nap 7mese című kis könyvemre szántam ugyan pénzt, de nagy csalódás volt, mert nem olyan lett amilyennek szerettem volna. Talán a témája sem volt éppen szerencsés választás.

    Két dolgot tehettem: vagy saját kiadót alapítok, vagy közzé teszem interneten.

    A második lehetőséget választottam. Természetesen nem mondtam le a megjelenésről sem, de még nem jött el az ideje. Minden író álma, hogy kezében tarthassa saját könyvét. Nagy boldogság nekem, hogy egyre többen jelzik felém, mennyire szeretnék a verseimet egy kötetben megvenni. Ígérem azon leszek, hogy ez mielőbb bekövetkezhessen. Addig is szeretettel várok mindenkit a weboldalamon, a Facebook csoportomban és a youtube csatornámon!

    https://mesebolygo.webnode.hu/l/miert-a-mesebolygo/
  9. Népmesék című lejátszólistámban többnyire népmeséket dolgozok fel, saját magam szedtem rímbe valamennyit, de akadnak olyan mesék is köztük, amelyek saját írásaim ( pl. A lusta sárkány, Tündérkopp) s melyek stílusa nagyban hasonlít a népmesékhez. A linkre kattintva a lejátszólistához jutsz.

    https://www.youtube.com/playlist?list=PLp4hXitcQSXxKA9nRxwpXxX0YRi7TWgcz



    https://mesebolygo.webnode.hu/l/egyszeru-blogbejegyzes2/
  10. Szép az élet, ha meglátod a szépet:
    A virágos mezőt, az égen a felhőket...
    Egy mosolyt a veled szembe jövő arcán.
    Az a Te mosolyod, mit épp vissza adtál!

    kl.jpg

    autumn-beautiful-beauty-bright-brown-curly-hair-1288203-wallhere.com.jpg


  11. Nem messze tőlünk volt az a kisváros, ahol Csenge élt legkedvesebb barátjával Selymesmorgóval. Selymesmorgó egy élő játékmackó volt, akit azért nevezett így el a kislány, mert olyan puha és finom érintésű volt a bundája, akár a selyem, ámde állandóan morgolódott, soha nem elégedett meg semmivel.

    - Nem lehet minden a kedved szerint Selymesmorgó!- szólt rá most is Csenge, de a maci továbbra is csak morgolódott.

    - Hát éppen ez a baj!- felelte- Hogy is lehetnék így boldog, amikor még a vágyaim sem teljesülhetnek?!

    - Nekem is vannak vágyaim, azt hiszem ez elkerülhetetlen. Vágyom például arra, hogy visszajöjjön az Apu. Mégsem teljesül. De ha morgolódnék, mint te, szegény Anyu még szomorúbb lenne!

    - Na jól van!- törődött bele Selymesmorgó- Ma már nem morgolódom. Lassan lemegy a nap is, kimegyünk a rétre megnézni?

    - Hát persze!- válaszolt lelkesen a kislány.

    Nagyon szerettek a réten játszani, kiváltképpen napnyugtakor, olyankor minden abban a kellemes sárga fényfürdőben úszik, olyan mint egy csoda. Biztosak voltak benne, hogy ebben a napszakban történnek az igazi varázslatok. Imádtak a réten lenni, volt hogy nem csináltak egyebet, csak lefeküdtek a fűbe és nézték a habkönnyű felhőket, közben pedig találgatták, melyik milyen formát ölt éppen. Találtak közöttük mindenféle állatot: lovat, medvét, tigrist, páviánt és még sorolhatnánk!

    Aztán újból csak beszélgettek, mindenről. Egyszer csak Selymesmorgó orrocskájára rászállott egy gyönyörű pillangó. Csenge óvatosan lefeküdt a fűbe, hogy közelebbről szemügyre vegye.

    - Bárcsak én is ilyen csodaszép pillangó lehetnék!- sóhajtott.

    Sejtésük beigazolódott: a napfény sárga fényfürdőjében valóban varázslat történt. A pillangó megszólalt:

    - És mit tennél, ha ilyen lehetnél, mint én?- kérdezte.

    - Minden vágyam, hogy elmenjek az Apuhoz, és haza hozzam!

    - Csak nehogy belefeledkezz a vágyaid elérésébe és elfeledj boldog lenni! A vágyakkal nem jó játszani kedvesem, a legtöbbször úgyis csalódást okoznak, mert egészen mást kapunk, mint amit szeretnénk!

    Selymesmorgónak nem igazán tetszettek a pillangó szavai. Méghogy a vágyak csalódást okoznak!- gondolta- Hiszen csak tudjuk, mitől is lehetnénk boldogok! Morgolódni kezdett. Csenge tudta ez mit jelent. Mosolygott.

    - Én nem csalódnék! Apu biztosan velem jönne, ha megkérném! Ő is a vágyai után ment, hallottam amikor az Anyunak mondta.

    - És szerinted boldog nélküled?

    - Nem hinném! Csak eszébe kell juttassam, hogy szeretem, és biztosan hazajön!

    - Hát ha úgy gondolod, hogy követed a vágyaidat, én átváltoztathatlak pillangóvá, meg van a hatalmam hozzá.

    Csenge szeme felcsillant.

    - Azonban- folytatta a pillangó- jól vigyázz, ha vissza akarsz változni, három nap múlva ugyanekkor, ugyanitt kell lenned, még mielőtt a nap lenyugszik, különben örökre pillangó maradsz!

    - Ó hát ez nekem nem okozhat nehézséget! Csináld kérlek!- felelte a kislány, s már alig várta, hogy átváltozzon.

    Azzal a pillangó elkezdte körbe repdesni, csillámporos nyomot hagyva maga után, egyre gyorsabban, mígnem egy ragyogó felhő borította be. Csenge eltűnt a varázsfelhőben, amiből nemsokára előbukkant egy aprócska kislány, akinek gyönyörű pillangó szárnyai voltak. Olyan lett, mint egy kis tündér.

    - Nahát!- szólalt meg Selymesmorgó- Sikerült!

    Csenge, boldogan repdesett a mackó körül, kis összevisszasággal csapkodva szárnyacskáival, mint egy kismadár aki repülni tanul.

    - Csodálatos!- kiabálta boldogan.

    - És velem mi lesz?- kérdezte a mackó.

    - Te itthon maradsz és vigyázol Anyura! De aztán, ne morgolódj neki sokat!- nevetett- Légy jó mackó!

    Selymesmorgó szeretett volna vele menni, de a lábai olyan kicsik voltak, semmeddig nem jutottak volna. El kellett hát engednie. Megígérte, hogy amennyire tőle telik jó maci lesz, és vigyáz Anyura.

    Csenge útnak indult. Egy ilyen kicsi pillangónak jóval messzebb van a város, ahol Apu élt, mint ahogyan azt kislány ként érzékelte. Úgyhogy össze kellett szednie minden erejét, hogy időben elvégezze küldetését. Ráadásul a város nagyon veszélyes a pillangókra, és minden virág tele van porral és korommal, még a nektár íze sem az igazi! Másfél nap elteltével érkezett meg Apu házához. Nem talált nyitva semmit, ezért az ablakhoz repült. És ott megpillantotta Aput. Nem volt egyedül. Egy idegen nő volt vele és egy kisfiú. A konyhában álltak, Apu puszit adott mindkettőnek, s megsimogatta az idegen gyemek fejét. Csenge nem tudta tovább nézni. A könnyek, amelyek a szemeiben összegyűltek, elhomályosítottak mindent. Nem láthatta Aput, amikor nagyot sóhajtva, a nappali komódján lévő fényképhez lépett, megfogta és magához ölelte. Ő volt rajta és Anyu.

    Apu már nem szeret minket! – gondolta. Abban a pillanatban összetört a kicsi szíve. Igaza volt a pillangónak: a vágyak csalódáshoz vezetnek! Miért is nem hitt neki? Nem is akart már egyebet, csak hazamenni Anyuhoz. A könnyei csak hulltak egyik, a másik után, amikor valaki elkapta. Hatalmas tenyerek fogságában találta magát.Próbált kilesni az ujjak közül, sikertelenül.

    - Milyen jól fogsz mutatni a gyűjteményemben!- mondta örömittasan fogvatartója. Egy iskolás lány volt. Eszébe jutottak a pillangó szavai, mi szerint, ha nem ér vissza időben, örökre pillangónak kell maradnia, ami eddig még nem okozott túl sok örömöt, ráadásul a pillangók amúgy is alig egy évet élnek! Elkeseredett. Nem is magát sajnálta, hanem Anyut, aki nélküle vigasztalhatatlanul boldogtalan lesz. Nem volt mit tenni. Az iskoláslány beletette egy hatalmas üvegedénybe, s azzal le is zárta a tetejét!

    Soha nem volt még ilyen hosszú éjszakája, hajnal is lehetett mire elnyomta az álom. A harmadik nap itt virradt rá, ebben a szörnyű börtönben! Azon már nem aggódott, hogy csak egy évig élhet, ha minden igaz ebben az üvegedényben pár nap alatt szomjan hal. Esélyt sem látott a menekülésre.De még , ha ki is jutna, amúgy sem érne haza időben. A gondolatok nyomasztó összevisszaságából ismerős hang ébresztette. A csaholó egyre közeledett, s a következő pillanatban az üvegedény lezuhant a földre. Eltört. Olyan gyorsan történt minden, hogy gondolkodni sem tudott, de amikor kiszabadult az üveg fogságából, ösztönösen csapkodni kezdett szárnyacskáival, hogy minél magasabbra emelkedjen. Akkor pillantotta meg megmentőit:

    - Füles, Selymesmorgó! Hát ti, hogy kerültök ide?

    - Nagyon aggódtam érted, ezért aztán beavadtam Fülest és Anyut.- felete a mackó-Anyukád autója, és Füles szimata hozott ide minket! Amikor a ház gazdája kinyitotta az ajtót, észrevétlenül besurrantunk, hát ennyi!

    - Te beszéltél Anyuval?

    - Szükséghelyzet volt.

    - És nem is lepődött meg, hogy a játékmackóm megszólal?

    - Hát azt nem mondanám, ám hamar túl jutott rajta- mosolygott Selymesmorgó.- De most siessünk, mert már nagyon vár minket!

    Csengének hatalmas kő esett le a szívéről, amikor pedig megpillantotta Anyut, örömében majdnem elsírta magát. Boldogan repült a tenyerébe:

    - Drága kicsikém!- simogatta meg egy újjal kislánya fejét- Olyan boldog vagyok, hogy látlak!

    - Én is nagyon boldog vagyok Anyu!

    Azzal beültek mind a négyen az autóba, s két óra autókázás után, hazaérkeztek.

    A nap épp nyugoni készült. Sietniük kellett, hogy a rétre érjenek, arra a helyre ahol a pillangó átváltoztatta. Hosszú percek következtek. Már kezdtek aggódni, hogy elkéstek, amikor a pillangó megérkezett:

    - Nos boldog vagy- e , hogy követted a vágyaidat?- kérdezte.

    - Nem- válaszolta Csenge röviden. – Igazad volt pillangó! A vágyak legtöbbször csalódáshoz vezetnek. Egyedül Apu nem csalódott.

    - Én biztosan tudom, hogy ő sem azt kapta, amit várt a vágyaitól. Nélküled ő sem tud igazán boldog lenni.

    - Talán. De tudod mit pillangó? Én már nem akarok vágyódni másra, mint ami megadatott nekem. Most akarok boldog lenni, az Anyuval és a legjobb barátaimmal! Csak változtass vissza , kérlek!

    A pillangó visszaváltoztatta kislánnyá. Csenge életében nem volt ilyen boldog, jó volt újra a saját bőrében lenni! Attól a naptól kezdve Selymesmorgó sem elégedetlenkedett, morgott többé. Mindegyikük a jelenben találta meg a boldogságát. Abban, hogy ők négyen egy szerető család, hiszen soha nem hagynák cserben egymást!

    Olykor nem az az igazi család, ami vérszerinti , és „ normális”. Az igazi család szívekben születik és szeretettel köti össze tagjait.

    Vége
    cat34 kedveli ezt.
  12. Desktop1.jpg family-children-beach-shore-sea-sand-663838-wallhere.com.jpg people-2566854_1920.jpg
    Sztrohárné Kati kedveli ezt.


  13. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű szép királyság, ahol egy jószívű király uralkodott szeretett feleségével. Szerette nagyon a nép, a gonoszságnak még híre sem volt ezen a vidéken, boldogan éltek az emberek, s végezte mindenki a maga dolgát. De nem volt teljesen boldog a királyi pár, hiszen hosszú éveken át, hiába várakoztak, nem jött a gyermek áldás. A királynő fáradhatatlanul imádkozott, mígnem egy nap maga Tündérkirálynő jelent meg előtte, s azt mondta:

    – Ne szomorkodj tovább királynő, megáldalak téged! Gyermeked születik, aki örökli majd a te szépségedet, a király jóságát, s nevetésétől még a gonosz szívek is meglágyulnak.

    Úgy is lett. Egy csodálatos reggelen végre megszületett a királyi gyermek, egy gyönyörű, kis királylány, akinek a nevetése meglágyított minden emberi szívet, még a legkonokabbakét is. Nem is volt boldogabb család, az egész világon. Játékosan, nevetgélve teltek mindennapjaik.

    Az idő gyorsan telt, s a kicsi lány egyre csak nőtt, mígnem belépett a 10-ik esztendejébe. Natália születésnapja, nemzeti ünnepnek számított a birodalomban, ami azt jelentette, hogy az emberek szabad napot kaptak, és mulatott ott mindenki, még a legutolsó koldus is kapott a szülinapi tortából! Feldíszítették az egész országot, kiváltképp a palotát. Csak a zenészek és a bohócok dolgoztak ezen a napon, szórakoztatták a népet. Olyan volt, mintha örökké tartana, ez a felhőtlen boldogság, ami a királyi család kiváltsága volt, a kicsi királylány születése óta.

    Valójában azonban a gonosz, sötét erők most is, mint mindig, a jó ellen szervezkedtek. Míg ők mulatoztak a palotában, Szélia a sötét oldal királynője, gonosz szándékkal feléjük közeledett. Egyetlen célja volt a világon, mégpedig az, hogy megerősítse a hatalmát. Attól sem riadt vissza, hogy a fekete mágiát használja, s kitanulta minden boszorkány tudományát. El lehet képzelni, milyen hatalmas erővel rendelkezett!

    Amikor megjelent a palotában, fekete fellegek borították be az eget, síri csend támadt, s beborított mindent a sötétség. Alig egy pillanat volt az egész, nem is szólt semmit, de mire ismét világos lett, a királylánynak nyoma sem volt.

    Az emberek még mindig némán álltak, mozdulatlanul. A királynő sikolya törte meg csendet, ahogyan gyermeke nevét kiáltotta. A kislány nem válaszolt. Rémülten keresték, először csak a palotában, majd a nagy tömegben, sikertelenül. A király parancsot adott, az egész hadseregnek, hogy fésüljék át a birodalmat. Minden próbálkozásuk hiába való volt. A kislánynak nyoma veszett.

    Hogy is találták volna, amikor ő már rég egy másik országban volt, mégpedig Szélia birodalmában, aki egy ketrecbe zárta, palotája fogadó termében, mint egy rab madárkát. Szegény királylány annyira megrémült, hiszen eddig még soha nem történt vele félelmetes dolog.

    Szélia szigorú tekintettel nézett rá, majd azt kérdezte:

    – Natália a neved, ugye?

    – Igen.- felelte remegő hangon a kislány- Miért raboltál el?

    – Veszélyt jelentesz a hatalmamra! Márpedig ezt nem engedhetem!

    – Én veszélyt?- nézett fel rá csodálkozva a gyermek- De hisz a légynek sem ártok! Nem ismerlek téged, miért jelentenék én veszélyt?

    – A varázsgömböm szerint az a gyermek semmisíti meg a hatalmamat, akinek a nevetése meglágyít minden emberi szívet. Az emberek azt beszélik, te vagy az a gyermek! Te és a csodálatos mesekönyv, ez a páros az egyetlen, ami legyőzhet engem!

    – A csodálatos mesekönyv?

    – Igen!- s újával egy régi, porosodó könyvre mutatott, amely egy különleges kis szekrénybe volt elzárva a terem közepén.

    – Soha nem hallottam róla. Mitől csodálatos ez a mesekönyv?

    – Mert ebben a könyvben mindenkiről szól egy mese, ami jól végződik. És a rosszat jóvá, a jót pedig még jobbá változtatja, mire vége a mesének. Azonban csak akkor működik, ha te olvasol fel belőle.

    – Rólam is van benne egy mese?

    – Igen.

    – És rólad is?

    – Igen. De hogy miről is szól, soha nem tudjuk meg.

    – Ha veszélyt csak a mesekönyvvel együtt jelentek, miért hoztál ide? Én soha nem kerestem volna a könyvet.- nézett rá kérdőn Natália.

    – A könyv viszont megtalált volna téged.

    – A könyv? Ugyan, hogyan?

    – Megvannak a módszerei, elhiheted. Ezért zártam el, a kulcsot pedig a nyakamban őrzöm éjjel nappal.

    – És velem, mit fogsz tenni?

    – Még nem tudom, de azt hiszem megöllek.- mondta hidegen a gonosz királynő.

    Natália gyomra összeszorult. Attól félt valóban ez utolsó éjszakája. Hiába volt fáradt és kimerült, ezen az éjjelen aludni nem tudott. Összekucorgott kicsi ketrecében, a térdét átkarolva kezdett sírni, csak úgy potyogtak a könnyei egymás után.

    – Miáúú!- somfordált oda hozzá Szélia fekete macskája. Minden boszorkánynak van egy e -féle háziállata, ez már törvényszerű a sötét világban- Csak nem sírsz?- folytatta.

    – De igen- szipogta a kislány.

    – Nem bíííírom a síró gyerekeket. Valahogy megszakad a szíííveeem értük. Miáúúú! Tudod én nagyon sok mesét ismerek, meséljek neked valamit?

    A kislány igencsak elcsodálkozott a kedves fekete macskán, de akkor támadt egy nagyszerű ötlete.

    – Te nem is vagy gonosz cica?

    – Miáúúú, nem, nem igazán. Csak el kell játszanom, amikor az úrnőm lát, ennyi az egész. Ha eléggé gonosz vagyok, ehetek a finom macskaeledelből.

    – Mi az a macskaeledel?

    – Hát az valami finom macskaétek egy másik világból. Egy biztos: húsból van, és én imádoom!

    – Én is sok mesét ismerek.- folytatta Natália- Miért nem olvasunk különleges mesét?

    – Különleges mesét?- nézett rá kíváncsian a macska.

    – Van az úrnődnek egy varázslatos mesekönyve, ott őrzi abban a kis szekrényben a terem közepén. Abban van egy mese, aminek te vagy a hőse, van olyan is, amelyiknek én, vagy az úrnőd.

    – Nahát! És miért zárta el előlünk?

    – Hát önzésből! Nem akarja, hogy kiderüljön, hogy más is lehet mesehős, nem csak ő!

    – Hát ez tényleg nem szép dolog!- prüszkölt egyet a cica.

    – Ha megtudod szerezni a kulcsot, mi elolvashatnánk... A nyakában van, mindenhova magával viszi..

    – Mindjárt hozom!- felelte lelkesen , s elindult.

    Ez gyorsan ment- gondolta a kislány. Végre felcsillant a remény, hogy mégsem kell meghalnia, s kijuthat innen. A macska hamar visszajött a kulccsal a szájában. Még a zárat is kinyitotta , mire a könyv fényesen ragyogni kezdett, felemelkedett s a ketrecben raboskodó kicsi királylány elé repült. Akkor aztán kinyílt, de nem csak a csodálatos mesekönyv, hanem a ketrec zárja is! Ámulva nézték mindketten, de sokat nem habozott Natália, fogta a könyvet és az alvó királynő mellé ülve, elkezdte felolvasni a róla szóló mesét:

    – Szélia meséje....

    A gonosz királynő már az első szavakra felébredt, de nem tudott semmit tenni. Kénytelen volt végig hallgatni az egészet. Mire a királylány a végére ért, olyan szelíddé vált, mint egy bájos anyuka. Még az utazáshoz uzsonnát csomagolt a kislánynak.

    – Nem használhatom többé a fekete mágiát gyermekem- mondta- muszáj lesz az erdőn át haza indulj. Ne feledd, a könyv megvéd, majd minden veszélytől, csak használd! Vigyázz magadra kedvesem!- megcsókolta a kislány homlokát búcsúzóul, és útjára eresztette.

    Csak a királynő fekete cicája volt kicsit megijedve, attól tartott, hogy a fekete mágia nélkül nem ehet többé, abból a finom másik világbeli macskaeledelből... De Szélia megnyugtatta, hogy lejegyezte a receptet és saját kezűleg fog neki készíteni, abból a finomságból.

    A Rengeteg erdő bizony nem kevés veszélyt rejtett. Natália délre tartott, a királynő tanácsát követte. Ahogy ment, mendegélt egyszer csak három haramia ugrik elő a fák mögül:

    – Ide azt a könyvet!- kiáltott rá a középső.

    – És minden vagyonod!- követelőzött a baloldali.

    – Semmim sincs- felelte a kislány- és ez a könyv semmit sem ér. De van benne rólatok egy mese. Ha akarjátok felolvasom nektek.

    A három haramia összenézett. Annyira unalmas volt ezen a vidéken élni, heteket vártak, mire arra tévedt valaki, hogy kirabolják. Gondolták ráérnek végezni vele a mese végén, a könyvért pedig talán kapnak egy kis pénzt a könyvtárostól. Szerették a jó történeteket, de nem tudtak olvasni. Elárulni pedig nem akarták magukat, szégyellték.

    – Olvasnál nekünk?- kérdezte a jobb oldali.

    – Igen, szívesen!- ajánlkozott a kislány.

    Körbe ülték hát, Natália pedig olvasni kezdett:

    – A három haramia meséje...

    Mire a mese végére ért, a három haramia igazi kezes báránnyá vált. Nem is akarták többé sem kirabolni, sem pedig ártani neki. Sőt magukat pofozgatták, hogy hogyan is lehettek, olyan elvetemültek, hogy egy védtelen kislányt megtámadtak! Natália győzködte őket, hogy nincs semmi baj, ő nem haragszik, mire végre megnyugodtak és kárpótlásul finom vacsorát készítettek neki. Imádtak főzni, és értettek is hozzá. El is határozták vendéglőt nyitnak az erdőben, s ezentúl a vendéglátásból fognak megélni. Éjszakára még velük maradt, de amint a nap előbújt a fák lombjai közül, máris folytatta útját.

    Maga sem tudta mennyit vándorolt, igencsak fáradt volt, a lábai pedig egyre jobban fájtak, amikor elé ugrott egy hatalmas oroszlán. A kislánynak torkán akadt a szó. Fogalma sem volt mi tévő legyen. A könyvvel aztán nem sokat ér, ha még megszólalni is képtelen!- gondolta. Remegve szorította a könyvet magához.

    – Eldobnád azt az izét?- kérdezte dühösen az oroszlán- Csak húsra vagyok éhes! Nem szívesen rontanám el az ízedet azzal a valamivel!

    – Nem tehetem- felelte Natália-ez egy varázskönyv.

    Az oroszlán kezdett kíváncsi lenni:

    – És mit tud ez a varázskönyv?

    – Először is mindenkinek van benne egy saját meséje, amelyiknek ő maga a hőse.

    – Folytasd!- utasította egyre türelmetlenebbül az oroszlán.

    – A végén pedig megtudhatod mit hoz a jövő.

    – Nahát!- csillant fel az oroszlán szeme- Az engem is érdekelne! Talán mégis én leszek az állatok királya?

    – Nem tudom. De szívesen felolvasom neked.

    – Végül is ráér, ha utána megeszlek!- mondta az oroszlán, s a kislány lábaihoz feküdt, aki máris olvasni kezdett:

    – Az oroszlán meséje....

    Mondanom sem kell, mire a végére ért, az oroszlán olyan szelíd lett, akár egy kiscica. Boldogan ölelkeztek össze, s megígérte , hogy ő majd a hátán elviszi a Rengeteg erdő végére, s óvni fogja, hogy baj ne érje.

    Úgy is lett. Hét nap és hét éjszaka után megérkeztek az erdő végére. Ott aztán búcsúzóul még egyszer megölelték egymást, s a kislány elindult a hosszú, köves úton otthona felé. Messziről már látni lehetett a palotát, s minél inkább közeledett, annál lelkesebben szaporázta lépteit, hogy mihamarabb szülei karjaiba omoljon.

    Hej, de boldog volt a király és a királyné! De örült ott a nép is! A király ezt a napot is ki hírdette munkaszüneti napnak, s ünnepeltek nagy dínom- dánommal egész reggelig!

    A csodálatos mesekönyv a királyi könyvtárba került . Még nagyon sok éven át segítette semmissé tenni a gonoszságot a birodalomban. Natália az ellenségeivel együtt fogyasztotta el a vacsoráját, valahányszor hadat üzentek, sőt még mesét is olvasott a vendégeknek! Nem is volt békésebb időszak soha máskor, egész Meseországban!
  14. A mai világban amikor már a legnagyszerűbb technikákkal készülnek a mesefilmek, a legtöbben úgy gondolják, nincs szükség mesemondókra. Mégis úgy tapasztalom már csak ez az egyetlen esély megtanítani a gyermekeknek, a békét, a csendet, amire igenis nagyon nagy szükségünk van nekünk embereknek. Ma már olyan képhatások léteznek, hogy a nézőnek nem is kell használnia a fantáziáját, ami pedig a kreativitás egyik legfontosabb alap pillére. Nagy fába vágtam a fejszémet, amikor létrehoztam a saját mesemondó csatornámat, a népszerűsítés valóban nem egyszerű. Én mégis hiszek benne, és bízom benne, hogy sokak számára érték lesz majd az a sok munka , amit belefektetek. Várok mindenkit szeretettel a csatornámon!

    https://mesebolygo.webnode.hu/legfrissebb-videok
    19angel52 kedveli ezt.