Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. books.jpg

    Rozványi Dávid
    Kávémesék: a boldogságbolt


    Valójában egy antikváriumot kerestem, a budai Öreg utcában, amikor egy furcsa cégér ötlött a szemembe, fekete alapon sárgult betűk hirdették: „BOLDOGSÁGBOLT”. Alatta egy kartonpapíron régies írással: „Átalakulás miatt VÉGKIÁRUSÍTÁS”. Ejha, gondoltam magamban, ezt meg kell próbálnom, egy kis boldogság sohasem árt, s beléptem. Bent az üzlet tulajdonosa, ránézésre egy legalább kétszáz éves örmény, olyan ruházatban, ami már a millennium idején is avíttnak számított volna épp egy öregedés határán álló nővel tárgyalt, de udvariasan köszöntött, majd így szólt:
    – Kérem, nézzen körül, amíg a nagyságos asszonnyal tárgyalok, nézzen körül, hátha talál valami boldogságot, ami a tetszésére talál…

    Körbenéztem. Mindenfele könyvespolcok, tematikusan rendezve: „szerelem”, „család”, „siker”, „gazdagság”, „lelki béke”, „extrém kívánságok”… A polcokon mint könyvek az egyes boldogságok. Azonban nem bírtam ellenállni a kíváncsiságnak és inkább (bevallom, tapintatlanul) a boltosék beszélgetését hallgattam ki.
    – Drága nagyságos asszonyom, már hogy ne lenne nagy szerelem? Mindent elsöprő, lángoló, őrült megfelel?
    – Igen, azt hiszem, igen.
    – Kiváló minőségű, első osztályú áru, Kleopátra is ebből rendelt anno… de meg kell jegyeznem, nem olcsó ez kérem. No lássuk csak: egy úriember, fiatalabbat, vagy idősebbet szeretne?
    – Kicsit fiatalabbat, nem sokkal…
    – Rendben. Szenvedély minden mennyiségben, ön is szeretne megfiatalodni benne, mások számára is észrevehetően?
    – Természetesen.
    – Egy pillanat. Az annyi mint: a három gyerekét elveszíti, item a férjét… Az anyagi biztonság továbbá 30 percenttel visszaesik. Csomagolhatom?
    – Nem… azt hiszem, ez túl drága. Valami mást nem tud ajánlani? Esetleg valami boldogságot a házasságban?
    – Természetesen, nagyságos asszonyom… Egy pillanat. – közben a „házasság” feliratú polcon matatott egy kicsit. – Ez azt hiszem megfelelő lesz: Bensőséges szeretet a házastárssal. Azt hiszem, ez megfelelő lesz önnek.
    – Ez jól hangzik. Ennek mi az ára?
    – Kérem, ez magasabb árfekvésű, de higgye el, megéri. Végre kell hajtania egy lelki megújulást és fel kell hagynia a kacérkodásokkal.
    – Valami olcsóbb nincsen esetleg?
    – Dehogynem, ahogy a kedves vevő parancsolja. Esetleg csomagolhatok egy kis csípős nyelvet?
    – Ez pontosan mit jelent?
    – Kiváló pletykálkodási képességet. Bárkiről bármit el tud hitetni, bármilyen rosszindulatú dolgot.
    – Hát nem is tudom… Azt hiszem, ez jó lesz. Mi az ára?
    – Igazán nem sok: nem lesznek barátai.
    – Valóban. Kérem.
    – Parancsoljon nagyságos asszonyom, kezeit csókolom. – Miután kilépett a nő az ajtón hozzám fordult: – Sikerült már választania? Ajánlhatok valamit, vagy esetleg még nézelődne?
    Szerencsére ebben a pillanatban egy újabb férfi lépett be a boltba.
    – Egy kicsit még nézelődnék.
    – Ha megengedi, addig kiszolgálom a másik vevőt is.
    – Csak tessék.
    Az új vevő rögtön a tárgyra tért:
    – Karriert szeretnék.
    – Természetesen. Nemzetközi cégnél igazgatói állás megfelelő lenne?
    – Igen, mindenképp. Mi lenne az ára?
    – No, nézzük csak… A családi életét fel kell adnia, item egy kis gyomorfekély.
    – Nem is tudom. A családi élet elég nagy ár. Tudna még valamit ajánlani hozzá?
    – Természetesen. Egy szívinfarktusért két szabados titkárnőt tudok szállítani. Ez kb. mínusz öt életévet jelent. Csomagolhatom?
    – Egyszerre a kettő vagy egymás után?
    – Külön-külön. Ha egyszerre kívánja, akkor az összesen… egy pillanat… igen, az mínusz nyolc életév.
    – Meggondolhatom? Holnap visszajönnék?
    – Sajnos üzletpolitikánk ezt nem teszi lehetővé. Ebbe az üzletbe mindenki csak egyszer léphet be, utána hiába jön vissza, már nem találja a bejáratot.
    – Akkor kérem.
    – Parancsoljon. – Mikor kettesben maradtunk, az öreg örmény hozzám fordult: – Sikerült választania?
    – Nem is tudom…
    – Hajaj… – sóhajtott fel – tudja, hogy ez a leggyakoribb mondat, amit ebben a szakmában hallok? ’Nem tudom!’ Ma már senki sem tudja, hogy mit akar. Bezzeg régen! Emlékszem, jött egy Júlia nevű úrilány, ő tudta, mit akar: életfogytig tartó szerelmet! És szó nélkül kifizetett érte vagy harminc életévet. Aztán itt volt Giacomo, az a velencei kispap, aki azt kérte, hogy neki legyen a legtöbb erotikus kalandja a világon. Örömmel lemondott cserébe a szerelemről. Biztos halott már róla, Casanova néven lett híres. Vagy emlékszem arra a cingár fiatalemberre, Sanyira, aki azt kérte, hogy híres költő legyen és egy szabad hazában akar meghalni. Örömmel vállalta, ha ezen kívül semmi sem sikerül neki az életben.
    Ma már mindenki csak kicsinyes kívánságokkal érkezik. Szerelem, szex, pénz… És azok azoknak is sokallják az árát, pedig higgye el, a piacon mi vagyunk a legolcsóbbak. Nagy cég, nagy múlt, kicsiny árak, ez az üzletpolitikánk…
    Kicsit zavartan sütöttem le a szememet, megpróbáltam félrevinni a témát.
    – Extrém kívánságokat is tudna teljesíteni?
    – Természetesen!
    – Mondjuk, ha világuralmat szeretnék kérni?
    – Legnagyobb sajnálatomra, abból a gyártó már nem vállal újabb példányt. Tudja, az utolsó darabot egy vékony, bajszos fiatalember vitte el, aki eredetileg Wagner kéziratokat keresett, meg festészeti albumokat…
    – Neki milyen árat kellett fizetnie?
    – Mindent, amit létrehozott élete folyamán, saját magának kellett elpusztítania, addig nem hallhatott meg. Bonus megkapta, hogy ellenséges fegyver nem fogta.
    Talált már valami, Uram?
    – Bevallom, kicsit szemezgettem az „irodalmi Nobel-díj” feliratú csomaggal…
    – Kiváló választás, Imre bátyám is ugyanebből a típusból rendelt.
    – Azt hiszem, én is csak azt mondom, amit a vevői többsége: nem is tudom. Azt hiszem, a boldogságot inkább saját magam szeretném megtalálni és nem tudni, milyen árat kell fizetnem érte.
    – Tudja mit? Ön ma az utolsó vevőm. Megkapja bonus, amit szeretne.
    – Azt hiszem, egy csésze kávét szeretnék.
    – Csak egyetlen csésze kávét?
    – Igen. Azt szeretném, ha egész életemben minden nap tudnék örülni a sors olyan apró ajándékainak, mint egy csésze kávé. Ha mindig lenne a közelemben valaki, akivel együtt tudom élvezni a frissen főtt kávé zamatát. Nem kell több: minden napra egy apró öröm és az, hogy felismerjem és örülni tudjak ennek.
    – Jól meggondolta?
    – Igen, tudom, nem nagy boldogság, de legalább biztos.
    – Bölcs választás, ha szabad megjegyeznem. A kicsiny dolgok öröme… régen elfelejtett boldogság. Máris csomagolom.
    – Nagyon köszönöm. Isten áldja!
    – Tiszteletem.
    Az ajtóból még visszafordultam: – Kérdezhetek valamit? Azt írta, átalakítja a boltot. Mit fog árulni?
    – Boldogtalanságot, kérem. Tudja, úgy látom, ma erre nagyobb igény van.
    S alázatos mosollyal becsukta mögöttem az ajtót.
  2. Simpf János

    Én nem vagyok mindegy ember…

    Nem, én nem vagyok mindegy ember,
    mert nekem minden mosoly számit,
    nekem nem mindegy, hogy az úton
    Holt levél van, vagy üde pázsit.
    Nekem nem mindegy ki simogat,
    Az sem mindegy, hogy ki nevet rám,
    Mert nem mindegy, ki ad majd ennem,
    S ki mossa ki bepiszkolt orcám.
    Az sem mindegy, hogy mikor sírok,
    Esküvőn-e, vagy temetésen.
    Az sem mindegy, ki ad virágot,
    S kinek nem tetszik nevetésem.
    Nem mindegy, milyen dalt dúdolok,
    Mit óhajtok, mihez van kedvem,
    nem mindegy milyen álmot látok
    S magam sétálok, avagy ketten.
    Nem mindegy az kivel beszélek,
    Mit mondok, és mit hallok tőle,
    Nem mindegy az kiért ütöm meg
    Lábam minden kiálló kõbe.
    Nem mindegy apám mikor fenyít
    És anyám mikor könnyet hullat,
    nem mindegy az milyen tükörben,
    S milyen színben látom a múltat.
    Nem mindegy az sem mikor s kiért
    Járok néha a temetőbe
    Nem mindegy az ki s mikor csókol,
    Érkezéskor vagy elmenőben
    Az is számit, hogy hűlt testemet
    Föld nyeli el, vagy keserû tenger,
    Nálam, minden kicsiség számit,
    mert én nem vagyok mindegy ember…
    1971
  3. [​IMG]

    Hárs László : Miért piros a pipacs?


    Hol volt, hol nem volt, valaha égen, régi időkben volt egyszer egy szántóföld.
    Szántóföld szélén, ároknak partján tengődött egy szál haloványkék pipacs.
    Úgy ám, haloványkék! Mert akkoriban, réges-régen, az az első szál pipacs, amely kidugta fejét a földből,
    haloványkék szirmokat tárt a nap felé, s ki tudja, tán mindmáig haloványkék is marad,
    ha nem esik meg az eset, amelyet most elmondani készülök, de megesett, meg bizony, s így esett...

    Úgy esett, hogy az a pipacs széttekintett a világban, megfürdött a napsugárban,
    s gyöngéd szirmait kitárva így sóhajtott a hév nyárba:
    "Be szépséges szép világ, ó be boldog minden élő!"
    Hát amint így sóhajtozott, ámuldozott, bámuldozott; rácsodálkozott a szőke, hajladozó búzaföldre.
    Búzaföldön, ért vetésben, a hév nyári napsütésben félmeztelen emberek görnyedeztek.
    A sereg háta mögött egy pocakos, nagy potrohos hajcsár lépdelt, s bőrkorbácsot suhogtatva így kiáltott
    : "Hé! Rabszolgák! Dolgozzatok, annyit mondok! Máskülönben a hátatok megkóstolja a korbácsot!"

    A kis pipacs fakó szirma megremegett, mintha sírna.
    Pipacs-szíve megsajdult, ha szólni tud: feljajdul. Így csak nézte, némán nézte,
    fájdalomtól megigézve, a rabszolgák hogy görnyednek, homlokukról hogy hullanak sűrű záporban a cseppek.
    És amint a temérdek búza végébe értek, egyikük - a legsoványabb, legkínzottabb, legfáradtabb
    - mély sóhajjal lerogyott az árokparton megpihenni.
    Homlokáról egyetlen csepp veríték a földre hullott, azaz dehogyis a földre,
    egyenest a szál pipacs haloványkék szirmaira. Hát abban a pillanatban,
    ahogy az a sós csepp érte, a kék pipacs ím színt váltott, kékből váltott hófehérre.

    Fehér pipacs megborzongott, mint amikor hűs szél támad,
    s virágszívén végigsuhant igaz részvét, fájó bánat.
    Ámde akkor odarontott az a kövér, az a hájas.
    Átkozódott, szitkozódott, bőrkorbácsát suhogtatta, s fene dühvel így kiáltott:
    "Hé! Rabszolga! Fel! Munkára! Ha nem mégy, nagy lesz az ára!"

    S azon nyomba', hogy kimondta, bőrkorbácsa suhogott, megsuhogva lecsapott.
    Meg se jajdult, akit vertek, korbács nyomán vére serkent, s egyetlen csepp piros vére földre hullott..
    .Azaz dehogyis a földre!
    Egyenest a szál pipacsra, szirmára, a hófehérre.
    S hát abban a pillanatban, ahogy az a csepp vér érte,
    fehér pipacs ím színt váltott, fehérből vált vérpirosra.
    Piros pipacs megborzongott, mint amikor vihar támad.
    S virágszívébe költözött égő harag vörös lángja.
    Jöttek esők,hogy lemossák, záporok, hogy eláztassák azt a vérszínt,
    de hiába, mindhiába, a pipacs az piros maradt, mint a lánggal égő harag.

    Régen esett ez az eset, piros pipacs már azóta sok magvát a szélbe szórta,
    s árkok, partok oldalán itt is, ott is pipacs nyílik, és vérpiros valahány.
    tornando és Grandilkó kedveli ezt.
  4. [​IMG]

    Móra Magda : Az út felén túl


    Ha elkerülted már a negyven évet,
    a lelked gyakran tűnt időkbe téved.
    A dolgaidban tartod még a rendet,
    de egyre inkább áhítod a csendet.
    Már nem vársz rangot, címet, hatalmat,
    és nem mész fejjel valamennyi falnak.
    Már tiszteled az évgyűrűt a fában,
    és hinni tudsz: a mások igazában.
    Már reméled, hogy nem hiába éltél:
    mit szóval mondtál vagy tettel beszéltél,
    nem maradt hang: a semmibe kiáltó.
    Ha nem is lettél irányjelző zászló,
    a magad helyén álltál rendületlen:
    szélben, viharban, ködben, szürkületben,
    mint kapubálvány őrizted a házat,
    és voltál tűrés, és lettél alázat.
    A tieidnek maradtál a béke:
    a nyitott ajtó biztos menedéke.
    Ha elkerülted majd a negyven évet,
    már nem hiszed, hogy adósod az élet,
    csak azt érzed, hogy tiéd az adósság,
    mert kevés volt a salakmentes jóság:
    a mindent adó, semmit visszaváró,
    a minden próbát derekasan álló,
    mely sosem számol, szüntelen csak árad,
    örök fölény és örökös alázat.
    Ha elkerülted már a negyven évet,
    s mindezt beláttad, és mindezt megélted,
    és be tudsz állni a legszürkébb helyre,
    már te lehetsz a sorsod fejedelme!
    (1966)

    Kép: Knoechl,Hans (1850 Prag) Junge Römerin
  5. [​IMG]
    Máriássyné Szemere Katinka:

    A fületlen bögre


    Elmosogattam tegnap este, nyolcra.
    Rakosgattam a bögréket fel a polcra.
    Köztük van kettő fületlen, de elölről szépek.
    Elölről olyanok, mint a többi: épek.
    Csak a hibás részt hátra kell tenni,
    Nem kell azt a hibát úgy szemügyre venni.

    Eszembe jutnak most felebarátok,
    Kiket képletesen fületlennek látok.
    Úgy teszem fel őket életem polcára,
    Hogy ne lássak mindig arra a hibára.
    Hanem csak a szépre, hanem csak a jóra,
    Mert ha egyszer én térek nyugovóra,
    Úgy tesz el engem az igazságos Isten,
    Ahogy a bögréket rakosgattam itt lenn.
    A mennyei polcra, nagykegyelmű szemmel,
    Hátrafelé az én letörött fülemmel.

    tornando, ubko68, Angika1 és 1 másik tag kedveli ezt.