Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. Szív és lélek

    Ha a lánc elszakad,
    gúzsba kötni a szívet
    nem szabad.
    Megkötni lehet,
    de a csomó elszakad.
    Kiutat, s utat talál
    egy új szerelmet,
    egy új szívet,
    rokonlelket, mely rátalál.
    Megnyugszik, áldja a sorsot,
    s nem fut tovább.

    hifimiki
  2. Zuhanás

    Fentről az angyalok védenek,
    Lentről a Te lényed,
    lelked.
    Hozom a Nap aranyporát,
    arcod ékesíteni.
    Mosolyod már
    integet felém:
    Zuhanok Beléd,
    szerelmed érzem.
    A gyönyör kapujában vagyunk.
    A boldogságba olvadunk.

    hifimiki
  3. Vágyak

    Vágyak
    lassanként köddé válnak,
    de ha mégegyszer látlak,
    ebben az életben még

    Érzem
    többé már nem kell félnem
    de ha Te is úgy érzed
    boldogok leszünk mi még!

    hifimiki
  4. Eminescu

    Ó, jössze-e már?

    Látod: a fecske útra kél,
    hull a sápadt diólevél:
    deres a szőlő, őszre jár -
    ó, jössz-e már, ó, jössz-e már?

    Karomba veszlek itt megint,
    míg szemem szomjan rád tekint,
    s fejem válladon elpihen
    szép szelíden, szép szelíden.

    Hányszor bolyongtunk, édesem,
    e völgy ölén s a réteken!
    s fölemeltelek, drága társ,
    hogy messze láss, hogy messze láss.

    Vannak e földön mendenütt
    szép nők: szikrákat szór szemük,
    de mint te, oly kedves, komoly,
    nincsen sehol, nicsen sehol.

    Te vagy a lelkem, életem:
    tündökölsz tisztán, fényesen:
    hol is találnék csillagot,
    mely így ragyog, mely így ragyog?

    Késő ősz van, csillan a dér,
    halkan csörren a holt levél,
    didereg a puszta határ -
    Ó, jössz-e már, ó, jössz-e már?

    /ford.: Képes Géza /

    hifimiki
  5. Lépteid zenéje

    A boldog óra mulandóbb a percnél,
    Későre jár, csókolj meg, válni kell.
    Búcsúnk vidám, de mintha messze mennél
    A két karom félve enged el.

    Árvaságom rámköszön az útról,
    Míg olvasom eltűnő léptedet.
    Egy bodzaág mit vállad lágyan súrol,
    Még egyre leng, utánad integet.

    Járásodat most újra megcsodálom,
    Úgy látom már a föld fölött lebeg,
    és ringatja az alvó esti tájon
    szunnyadni nem tudó szerelmedet.

    Úgy vágyom rá:megállj és visszanézzél,
    De elcsitítom szívem óhaját,
    Mert szégyellném, ha lépteid zenéjét
    Zavarná most e csöndes kósza vágy.

    Szerző ismeretlen

    hifimiki
  6. Van kiút

    Van kiút, van élet,
    fűben, fában, fényben!
    Állj fel, és megsegít az Isten.
    Nem hagyott el,
    csak fájdalmadban érzed.
    Fel kell, hogy ébredj!
    S megérzed az Istent.

    hifimiki
  7. Dio come ti amo

    Szöveg Modugno azonos c. dalához

    Az égen fehér felhők
    a tenger felé szállnak,
    Mintha üzenetem vinnék
    melyre régen várnak...

    Dio come ti amo
    Régóta már tudom,
    hogy úgy szeretlek Téged,
    mint soha senki mást.

    Ha csókot ad az ajkad,
    a tenger ízét érzem,
    úgy élhetnénk mi ketten,
    mint senki más oly szépen...

    Mondd mért élünk csak egyszer
    Ki fogná el a percet,
    mely eltűnik messze száll...
    és tovább fut az élet
    Dio come ti amo

    hifimiki

    http://www.youtube.com/watch?v=qkaKXqCPyS4
  8. Tóth Árpád: Jó éjszakát

    Falon az inga lassú fénye villan,
    Oly tétován jár, szinte arra vár,
    Hogy ágyam mellett kattanjon a villany,
    S a sötétben majd boldogan megáll.
    Pihenjünk. Az álomba merülőnek
    Jó dolga van. Megenyhül a robot,
    Mint ahogy szépen súlya vész a kőnek,
    Mit kegyes kéz a mély vízbe dobott.

    Pihenjünk. Takarómon pár papírlap.
    Elakadt sorok. Társtalan rimek.
    Megsimogatom őket halkan: írjak?
    És kicsit fájón sóhajtom: minek?
    Minek a lélek balga fényüzése?
    Aludjunk. Másra kell ideg s velő.
    Józan dologra. Friss tülekedésre.
    És rossz robotos a későnkelő.

    Mi haszna, hogy papírt már jó egypárat
    Beírtam? Bolygott rajtuk bús kezem,
    A tollra dőlve, mint botra a fáradt
    Vándor, ki havas pusztákon megyen.
    Mi haszna? A sok téveteg barázdán
    Hová jutottam? És ki jött velem?
    Szelíd dalom lenézi a garázdán
    Káromkodó és nyers dalú jelen.

    Majd egyszer... Persze... Máskor... Szebb időkben...
    Tik-tak... Ketyegj, vén, jó költő-vigasz,
    Majd jő a kor, amelynek visszadöbben
    Felénk szive... Tik-tak... Igaz... Igaz...
    Falon az inga lassú fénye villan,
    Aludjunk vagy száz évet csöndben át...
    Ágyam mellett elkattantom a villanyt.
    Versek... bolondság... szép jó éjszakát!

    hifimiki
  9. Tóth Árpád:
    Lélektől lélekig

    Állok az ablak mellett éjszaka,
    S a mérhetetlen messzeségen át
    Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
    Távol csillag remegő sugarát.

    Billió mérföldekről jött e fény,
    Jött a jeges, fekete és kopár
    Terek sötétjén lankadatlanul,
    S ki tudja, mennyi ezredéve már.

    Egy égi üzenet, mely végre most
    Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
    S boldogan hal meg, amíg rácsukom
    Fáradt pillám koporsófödelét.

    Tanultam én, hogy általszűrve a
    Tudósok finom kristályműszerén,
    Bús földünkkel s bús testemmel rokon
    Elemekről ád hírt az égi fény.

    Magamba zárom, véremmé iszom,
    És csöndben és tűnődve figyelem,
    Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
    Földnek az ég, elemnek az elem?

    Tán fáj a csillagoknak a magány,
    A térbe szétszórt milljom árvaság?
    S hogy össze nem találunk már soha
    A jégen, éjen s messziségen át?

    Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
    Mint egymástól itt a földi szivek!
    A Sziriusz van tőlem távolabb
    Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

    Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
    Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
    Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
    S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

    1923

    hifimiki
  10. Este

    Ködbe veszett a hegyek orma,
    Már esteledik csendesen.
    A szürke égen a legelső
    Halovány csillag megjelen.

    Utána jő a többi, lassan
    Félénken gyúl ki mindenik,
    S mire a földi lárma elhal
    Az egész mennybolt megtelik.

    És kápráztató fényözönnel
    Kigyullad az égboltozat,
    Rejtelme, titka a magasnak
    Kitárul ím egy perc alatt.

    Ha vége van a küzdelemnek,
    S magányom csendje rámborul
    Szívem is úgy gyullad ki lassan,
    Mint az ég hogyha alkonyul.

    Előbb csak egy-egy halvány csillag,
    Egy-egy emlék, egy gondolat,
    Aztán kigyullad észrevétlen
    Mint csillagos mennyboltozat.

    S mint a hold fenséges útját
    Megkezdi halkan, nesztelen,
    Úgy száll emléked, lassan által
    Csillagsugáros lelkemen.

    Ismeretlen költő

    hifimiki
  11. Álmodnak a fák

    A puha, fehér takaró alatt
    Alusznak a fák, mint a holtak.
    Gyászfeketében szállnak a varjak,
    S fölöttük síri dalt kárognak.

    Tar ágak között téli szél zokog,
    Mint ravatalnál a sirató:
    Ah, de hiában! mert az álmodót
    Nem ébreszti fel a bús való.

    Rügy szemecskéi zárva maradnak,
    Mély álom karja nyűgözi le,
    És az álomban egy szép tavasznak
    Virágos képe száll elibe:

    A levegőben tündérek szállnak,
    Röptük nyomában kél enyhe szél:
    Édes hírt súgnak mindenik fának,
    Amelytől arcuk mosolyra kél.

    Minden piciny rügy fölnyitja szemét,
    S virágba szökken vagy levélbe:
    Dalos madár zeng ébresztő zenét,
    Sátrat derüs ég von föléje.

    A csacska csermely vigan csörgedez
    Szép vadvirágos partok között.
    A feltámadás és az Élet ez,
    Mit a Halál le nem nyügözött!

    Az álom mély, és tart még szüntelen
    S talán mikorra vége szakad:
    Tündérszárnyán a tavasz megjelen,
    Uj élet zajlik bércen, és völgyeken,
    Boldog lesz minden és szabad!

    Monoki Sándor

    hifimiki
  12. Egy percnyi csönd

    Egy percnyi csönd: nagy némaság van
    Egyszerre, hallgat minden ajk.
    Nem hallani a társaságban
    Se suttogást, se vig kacajt.
    Merő véletlen - nem volt rá ok -
    E percnyi csönd a zaj után...
    Ilyenkor aztán azt mondjátok:
    "Angyal röpült át a szobán?"

    Valóban az! Mint felleg-árnyak
    Suhannak, forró napon át:
    Köztünk az angyalok ugy járnak,
    Nem hallani léptök zaját,
    Se szárnyaik halk lebbenését,
    Nem éri őket el kezünk:
    Szivünk körül egy édes hévség
    Mindössze, amit érezünk.

    Valaki tán régmult napokból,
    Ki előttünk kedves vala,
    Kire szivünk még rá-rágondol,
    Ifjú korunk egy angyala,
    Kit elvesztettünk s nem feledtünk,
    Lelkünkben képe rejtve él:
    Talán az röppent át felettünk...
    - Légy áldva, oh, hogy eljövél!

    Vagy - ah, kit élve gondolunk tán,
    Jó ismerősünk valaki -
    Most dől ki épen fele-munkán,
    Lelkét e percben adja ki,
    S az röppen át...Van-é mellette,
    Aki befogja tört szemét,
    S egy halk imát mondjon felette?
    - Kisérjük áldva szellemét!

    Vagy elménk egy jó gondolatja,
    Szivünk egy szent érzése tán,
    Mikor kelt, nem valósithatva,
    Támad föl annyi év után,
    És lelkünket megint betölti
    Mint jobb világnak ihlete,
    Melyről lepattan minden földi,
    S tisztább lett, mint itt lehete.

    Őr-angyalink...azok is vannak:
    Nem Ráfael, Gábor, Mihály,
    Mit hiszünk: nincs neve annak,
    De hűbb s tisztább mindannyinál.
    Jó utra visz, ha eltévedtünk,
    Ha elbukánk, ő felemel:
    Biztat, ha kezd ernyedni lelkünk,
    Minden elhagy, ő nem hagy el!

    Akármelyik volt, csak hogy itt járt
    E percnyi néma csönd alatt.
    - A zaj, beszéd megárad mindjárt,
    Mindenki szól, kacag, mulat.
    De én magamban elmerengek,
    És kezem összekulcsolom,
    Könyörögve mint egy hivő gyermek:
    "Maradj kissé, jó angyalom!"

    Szász Károly

    hifimiki
  13. Hiszek

    Hiszesz-e még a régi hitben,
    Szent-é előtted még a múlt?
    Vagy, ami egykor élt szivedben,
    Már mind elkorhadt, megfakult?
    A büszke dal, ha újra zendül,
    Megdobogtatja-é szived?
    Érzem, hogy könny perg szemembűl,
    Hiszek.

    Hiszesz-e az emberiségben,
    Hogy van nagy hivatása még?
    S mit el nem ért sok ezer éven,
    Kivívja egy új nemzedék?
    Kimúl a szolgaság, a vakhit,
    Bilincset törnek nemzetek?
    - Érzem, szememből villám csap ki,
    Hiszek.

    Mondd, hiszesz-é a földi létben,
    Hogy méltó küzdelemre még?
    Hogy nem bolygunk örök sötétben,
    S jóságos a hatalmas ég?
    Hogy a tátongó sírral szemben
    Sem kell feladnunk a hitet?
    Sugár ragyog könnyes szememben,
    Hiszek.

    Palágyi Lajos

    hifimiki
  14. A lelkiismeret

    Vad-bőrbe bugyolált fiai közt ziláltan
    és sápadtan futott az utak viharában
    vad Káin, menekült, az Úr elől futott,
    s mikor leszállt az est, megtörten eljutott
    a roppant síkon egy óriás hegy tövébe,
    s kifulladt fiai és fáradt felesége
    szóltak: "Dőljünk le itt, s háljunk e hegy kövén".
    De Káin nem aludt, csak ült a hegy tövén.
    S hogy arcát fölveté, a gyászfekete éjben
    egy nagy nyitott szemet látott a messzi égen,
    s e szem nézte őt, merőn, az árny megett,
    "Nagyon közel vagyok" - mormogta s remegett.
    Fölrázta fiait s a lankadt nőt is, aztán
    megindult komoran, s futott tovább a pusztán.
    És harminc éjen át és harminc napon át
    némán és reszketeg csak ment, csak ment tovább,
    lopvást, szüntelenül, még visszanézni sem mert,
    csak ment álomtala. S elérte már a tengert -
    asszírok földje lett utóbb e partvidék.
    "Álljunk meg - mondta ott -, ez biztos menedék.
    A világ vége ez. Nyugodjunk itt le békén."
    S amint leülne, fönn a mennybolt méla kékjén
    meglátta a szemet a horizont felett,
    s fekete borzadás rabjaként reszketett.
    "Rejtsetek el!" - sikolt, s ujjuk ajkukra zárva,
    néznek a bús fiak a vergődő apára.
    S az Jábelt szólítá, akinek sarja kinn
    a pusztán kóborol, a sátras beduin:
    "Vonjátok föl fölém a sátor sűrű vásznát!"
    s a hullámló falat legottan fölcsigázták,
    s mikor lehúzta már az ólmos nyomtató,
    a szőke Cilla szólt: "Látod-e még apó?"
    S a lánykának, aki oly édes, mint a hajnal,
    "Még mindig ott a szem!" - Káin felelt jajjal.
    S Jubal, kinek fia most várról várra jár,
    és dobját pergeti vagy vígan trombitál,
    "Építek én neki gátat - kiálta - nyomba!"
    S egy bronzfalat emelt s Káint mögéje vonta.
    És Káin szólt: "A szem szüntelen idenéz!"
    És Énoch szólt: "Torony kell ide, egy egész
    ijesztő bástya-öv, hogy semmi el ne érje.
    Egy nagy várost rakunk, s egy várat is föléje.
    Egy nagy várost rakunk, bezárva jól falát!"
    Akkor Tubalkain, a kovács nekiállt
    s rakott egy óriás, emberfeletti várost,
    és míg ő dolgozott, a többi a lapályost
    fölverve, hajszolá Enos és Seth fiát,
    s kitolták a szemét, aki csak arra járt,
    és este nyilaik a csillagokba vágtak.
    Gránit cserélte föl a lengő vásznu sátrat,
    nehéz vaspántban ült mindegyik szörnyű tömb,
    a poklok városa se volt talán különb,
    a tornyok árnya lenn éjet dobott a síkra,
    a temérdek falak olyanok, mint a szikla.
    "Az Istennek tilos!" - a nagy kapun ez áll,
    s hogy elkészült a fal, és elkészült a zár,
    elrejték apjokat egy roppant kőtoronyban,
    de az csak bús maradt. "Ó mondd, eltűnt-e onnan
    rebegte Cilla most -, eltűnt-e már a szem?"
    És Káin reszketeg felelte néki: "Nem."
    És aztán szóla még: "A föld alatt kívánnék
    lakozni, mint a sír odván a néma árnyék,
    nem látnék semmit, és nem volnék látható."
    Egy gödröt ástak ott, s Káin rámondta: "Jó."
    Aztán a fekete üreg gyomrába szállván,
    ott gubbasztott a sír magányos, vak homályán,
    a zárókő felül keresztbe dőlt a bolton -
    és ott volt a szem is. És Káint nézte folyton.

    Victor Hugo
    Kardos László fordítása

    hifimiki
  15. Anyák napjára

    Az ég felé egy jajkiáltás vagyok!
    Mit tettél értem Anyám, gondolatban
    Veled vagyok.
    Hívlak, jöjj, mutasd az utat,
    S ha eltévedtem, vezess vissza,
    hol boldogság vár.
    Egyszer végül Hozzád térek meg,
    Megölelsz, s én is boldog leszek.

    hifimiki