Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. Először jártam életemben a péceli temetőben. Várakoztam ott valakire, és mivel szép őszi idő volt, kiszálltam a kocsiból, és sétálgattam a sírok között.
    Engem nem hangol le a temető. Számomra nyugalom és időtlenség árad belőle. A régi sírokat szeretem nézegetni. Azokról már nem sugárzik fájdalom és gyász. Talán mert az ott nyugvókat már nem siratja senki.
    A régi évszámokban van valami misztikus; ezernyolcszázakárhány... felfoghatatlan messzeség. Akkor is ugyanígy éltek és haltak meg emberek. Ha nem tanúsítanák ezek a sírkövek, azt gondolhatnám, az a régi kor csak a történelemkönyvek lapjain létezett. Így azonban egyszerre emberi közelségbe kerül.

    Némelyik sírkövet meg sem lehetett már közelíteni a növényzettől. Mégis azok érdekeltek a legjobban. Tudni akartam, kik nyugszanak ott. Fel szerettem volna idézni a nevüket százötven év távlatából. Már amelyiké olvasható volt.
    A név ugyan nem sokat mond a viselőjéről, a sírfeliratok azonban sokat elárulnak. Meglepett, hogy a régi sírokon, szinte valamennyin, bibliai idézetet olvastam. Református temető volt, én pedig még soha nem jártam református temetőben. Nem is láttam még ennyi bibliai mondatot egyetlen temetőben sem. Egy egész Újszövetség. Erős hívő közösség lehetett ott egykor.
    Egy tizenkilencedik század eleji családi sírbolt nagy sírkövén egész sor név állt, legalább harminc. Sok generáció. Az alájuk vésett ismerős bibliai idézet úgy hatott, mint egy túlvilági üzenet: "Mert ha élünk, az Úrnak élünk; ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Azért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk." (Róm. 14.8)
    Hosszan álltam a sír előtt; lám, ezek az emberek holtukban is prédikálnak.

    De leginkább egy nagy kifakult vörös márványtömb felirata állított meg. Ez az 1840-es évekből volt, rajta a név, már nem emlékszem, milyen Kálmán, születésének és halálának dátuma, alatta pedig ez állt: "Ebből 44 évet élt boldog házasságban."

    Bámultam a feliratra elcsodálkozva. Soha ilyet még nem olvastam sírkövön.
    Állíttatta neje... A felesége íratta rá.
    Szokatlan üzenet. A feleség fontosnak tartotta ezt a tényt megörökíteni: élt boldog házasságban.
    A legfontosabbat tudtam meg erről az emberről. Olyasvalaki volt, aki mellett a felesége boldog volt. Nem tudom, ő boldog volt-e, de ha egy házasságban a feleség boldog, akkor az már nem lehet a férfinek sem nagyon rossz. Boldoggá tudta tenni ezt az asszonyt 44 évig. Annyira, hogy a sírkövére a felesége rávésette ezt a lényeges információt. És hirdeti több mint 150 éve.

    Csak néztem a feliratot, és nem tudtam onnan elmozdulni. Lenyűgözött. Csodálatos ember. És csodálatos asszony. Ott az ő neve is. Ketten létrehozták a legfontosabbat, amit két ember létrehozhat az életben.
    Nem is sírkő volt az, hanem emlékmű! A legnagyszerűbb emberi mű emlékműve.


    [​IMG]
  2. A gyereknevelés terén nagyot fordult a világ az utóbbi évtizedekben, és a mai szülők gyakorlata sok mindenben eltérő attól, mint ahogy azt a régiek "csinálták".
    Abból az apropóból jutott ez eszembe, hogy olvastam egy cikket a szülőkkel együtt alvó, valamint a külön szobában alvó gyerekekről. Kicsikről beszélek persze, nem kamaszokról.

    Ma már az a "normális", ha a kisgyereknek külön szobája van, lehetőleg a testvéreknek is mindegyiknek saját szoba, és lehetőleg már babakortól (a szoktatás, ugye.) Sulykolták ennek fontosságát pszichológusok, pedagógusok, gyakorló anyukák, és még sok mindenki más. Ma meg is van győződve arról a legtöbb szülő, hogy ez így van rendjén, és foggal-körömmel kényszerítik a kicsit külön szobába. Ha a gyermek még csecsemő, akkor hagyják a szobájában egyedül ordítani, amíg meg nem szokja, hogy ez a rend és punktum. Mondván, hogy minél korábban kell kezdeni a szoktatást...

    Erről eszembe jutott egy régi emlékem, ami nem is igazán az én emlékem, hisz úgy mesélték el nekem később...
    De az megmaradt bennem, hogy kicsi koromban mennyire rettegtem az elalvástól, amikor rám szakadt a sötét és a magány, amit az sem tudott oldani, ha előtte mesét olvasott nekem valaki. A szüleim elmondták, hogy ordítottam egyfolytában, akár hajnalig is. Végül a szomszédos szobában lakó nagyszüleim nem bírták lélekkel, a nagymamám berontott, kikapott a kiságyból, és magával vitt a saját ágyába. Az pedig megint az én emlékem, ahogy boldogan meglapulok a mamám széles háta mögött, és megnyugodva, azonnal elalszom.

    Dehát a gyereket szoktatni kell, ezért a pszichológusok szerint a nagymamám biztos nagyon rosszat tett nekem, a szüleim mérgesek is voltak rá, és fogalmuk se volt arról, hogy a mai napig bennem maradt a gátlás, a fóbia, az egykori elalvástól való félelem hatásai, talán ezért lettem éjszakai bagoly, és ezért vagyok fenn éjszakánként a végső álmosság pillanatáig.

    Persze ebben a témában sem lehet általánosítani, minden kisgyerek más. Van olyan, akiben már pici kortól erős az önállósodásra való törekvés, és ő az, aki kifejezetten szeretné, ha külön szobában alhatna. Én most nem róluk beszélek, hanem azokról, akiknek a biztonságérzete megkívánná a szülő éjszakai közelségét, de a szokások és elvárások ezt helytelenítik.

    Szóval találtam néhány érdekes cikket erről a témáról. Meglepő módon, valahogy ebben a kérdésben is olyanféle szemléletváltozást vélek felfedezni, mint hajdan a babakocsi kontra "kenguru" (vagy "babakendő") vitában. Mert lám-lám, gyereklélektannal foglalkozó szakembereink egyszer csak felfedezték, milyen jótékonyan hat a csecsemők fejlődésére, ha a nap nagy részében testközelben vannak az édesanyjukkal, amit a természeti népek anyukái évezredek óta tudnak. És a mai modern édesanyák most már magukra kötik a babát otthon, mialatt a konyhában ténykednek, főznek vagy takarítanak (milyen rosszallás övezte a húgomat húsz évvel ezelőtt, amiért így tett), semhogy hagynák a kicsit naphosszat ordítani a kiságyban. Mert a pszichológusok rájöttek, hogy a baba ordításának nem igazán a megszokás az eredménye, hanem későbbi lelki traumák.

    Ha társaságban felvetődött a gyermek szülőkkel való alvásának a témája, vagy akár a lehetősége, hát tanúsíthatom, hogy nem sok pártolója akadt ennek a gyakorlatnak. És most láss csodát, ilyen cikkeket találok a neten gyerekpszichológusok tollából:

    "Vannak olyan tanulmányok már, amelyek azt igazolják, hogy azok a gyerekek, akik együtt alszanak el a szülőkkel (anyuval vagy apuval), azok később sokkal kiegyensúlyozottabb serdülők, majd felnőttek lesznek! Tehát ne aggódjon, mert bár ez önnek így valószínű, fárasztóbb, a gyereknek nagyon jó lesz a későbbiekben, és ne próbálja őt erről leszoktatni, majd ha a gyerek érett rá, önmagától leválik ilyen szinten is!
    Semmi baj nincs az együtt alvással, sőt, a gyerek fejlődése szempontjából a lehető legegészségesebb! Igazából disszertációt is tudnék önnek erről írni, mert a kedvenc témám és egészen az ősemberig visszanyúlik a magyarázat kezdete, így túl hosszú lenne leírni." (Dr. Balogh Andrea)

    "Azok között a testvérek között, akik közel alszanak egymáshoz, mélyebb bizalom és szeretet fejlődhet ki, csökkentve az egymás közötti versengést az ébrenlét óráiban. Azoknak a testvéreknek, akik nem csak a nappalokat, hanem az éjszakákat is együtt töltik, megvan arra a lehetőségük, hogy mélyebb és tartósabb kapcsolat épüljön ki közöttük. Azok a csecsemők és kisgyermekek, akik napközben nincsenek együtt a család többi tagjával, (a szülők dolgoznak, a testvérek iskolában vannak), azzal, hogy az éjszakát együtt töltik, pótolni tudják a napközbeni egymástól való távollétet, illetve újra tudnak építeni fontos érzelmi kötelékeket az által, hogy együtt töltik az éjszakákat, illetve a vidám családi reggeleket, ami máskülönben nem adatik meg. Természetesen, az otthoni vállalkozás és az otthontanulás csökkentheti a külön töltött időt, elmélyítve a napközbeni családi köteléket, úgy, ahogyan az együttalvás teszi éjszakánként.

    Kutatások kimutatták, hogy jelentős mértékben növeli a kómában lévő ember szívverését és vérnyomását, ha a szobában egy másik ember is tartózkodik. Ésszerűnek tűnik azt feltételezni, hogy a csecsemőknek és a kisgyermekeknek is az egészségükre gyakorolt jótékony hatása származik abból, ha szüleik jelen vannak alvásuk közben.

    Azt a gyermeket, akiről éjszaka is gondoskodunk, csak úgy, mint nappal, állandó szeretetünkről és biztonságról biztosítjuk, s nem kell a félelem, a düh, és az elhagyatottság érzéseivel megbirkóznia éjszakáról éjszakára. Azok a gyermekek, akik éjjel és nappal biztonságban érezték magukat egy szerető szülő közelében, olyan felnőttekké válnak, akik könnyen megbirkóznak az élet elkerülhetetlen stresszes helyzeteivel.

    Amint azt John Holt sokatmondóan írja, a korai életszakaszban való szeretet és biztonság érzése messze áll attól, hogy „elkényeztessük” gyermekünket: olyan ez, mint „a pénz a bankban”: a bizalom alapja, önbecsülés és biztonság, melyekhez a gyermek bármikor hozzáférhet élete kihívásai során." (Rácz Mariann)

    Igazán elmondhatták volna ezeket a pszichológusok annak idején a szüleimnek is, de sajnos az én szüleim is az akkori gyereknevelési tanácsadókra hallgattak a szívük helyett. Mert én úgy gondolom, a fenti sorok összecsengenek azzal, amit egy szülő érez, csak hát az okosok meggyőzik őket arról, hogy rosszul gondolják.

    Pedig ha ebben a témában is, csakúgy, mint a "kenguru" estében, visszagondolunk a természeti népek szokására, azt látjuk, hogy az indiánok, az afrikai vagy az ausztrál bennszülöttek, mind együtt aludtak a kisgyerekeikkel. Sőt nálunk, az egykori paraszti világban is ez volt a természetes. A depressziós, magatartásproblémás, személyiségzavarral küszködő gyerekek mégis a mi modern társadalmunk jelenségei.

    Jó néhány évvel ezelőtt láttam egy lenyűgöző dokumentumfilmet egy eszkimó család életéről. Ha jól tudom, ez volt az első dokumentumfilm, még a némafilm korszakban készült. A maga naturalizmusával mutatja be a család küzdelmes mindennapjait, borzasztóan nehéz életüket, ami mégis szép volt, mert együtt voltak. Sugárzott róluk a mély összetartozás, a meghitt, bensőséges kapcsolat. Az apa együtt halászott a kisfiával, az anya együtt készítette az ételeket a lányával, és ami legjobban megfogott... az egész család együtt aludt egy nagy prémes takaró alatt. Naná, hisz melegíteniük kellett egymást az iglóban, aminek a belső hőmérséklete sosem ment feljebb nulla foknál, különösen éjszaka, amikor a tűz alig pislákolt.
    És érdekes, nem lettek magatartás problémások az eszkimó gyerekek a külön szoba hiánya miatt. Inkább nagyon is kiegyensúlyozottnak és boldognak tűntek a filmen, a rettenetesen zord körülmények ellenére is.


    [​IMG]

    Kép a Nanook, az eszkimó c. filmből
    Az együtt alvó eszkimó család
  3. Már több mint két évtizede annak, hogy Györgyi barátnőmmel egyszer együtt utaztunk a villamoson, de mostanában ismét eszembe jutott. Gyakran eszembe szokott jutni, pedig máskülönben nem túl jó a memóriám. De ennek a beszélgetésünknek valahogy lélekformáló ereje volt a számomra.

    Nagyon sok év telt el azóta, hogy Györgyit utoljára láttam. Külföldre ment férjhez, és mivel akkor még nem volt internet, megszakadt a kapcsolatunk. Kivételesen szép lány volt, de leginkább a lelke volt kivételesen szép.

    Szóval egyszer együtt utaztunk a villamoson. Ültünk egymással szemben, és nézelődtünk ki az ablakon, vagy a csaknem üres villamos utasaira. Az átellenben lévő ablak mellett egy asszony ült egyedül. Megakadt rajta a szemem. Erősen ki volt sminkelve, sokkal harsányabban, mint ahogy azt a kora megengedhette volna. Látszott, hogy nagy gonddal festette ki magát, de azon az idős arcon azok az erős kontúrok és színek... taszítónak találtam.
    Fiatal voltam még, alig túl a tinikoron. A tinik gyakran kíméletlenül és gyorsan ítélkeznek. Akaratlanul is az futott át a gondolatomon: Ez a nő nem fogja fel, hogy hány éves? Nem látja, hogy bohócot csinál magából?

    Észrevettem, hogy Györgyi is az asszonyt nézi. Egyszer csak közelebb hajolt hozzám, és így szólt:
    - Hát nem megható?
    Elcsodálkoztam. Minden egyéb jelző eszembe jutott volna arról a nőről, de az, hogy megható, semmiképpen.
    Meglepetten bámultam Györgyire.
    - Megható? Micsoda?
    - Hogy mennyire szeretné, hogy szeressék - felelte Györgyi, s közben megindultan nézte a nőt.

    Szívembe vésődtek Györgyi szavai. Közel harminc éve annak, hogy elhangzott ez a mondata. Györgyi talán nem is emlékezne rá. Nekem azonban azóta is segít, hogy ítélkezés helyett meglássam az emberekben a szeretet utáni sóvárgó vágyat.


    [​IMG]
  4. Történet kisfiamról

    Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy egy aprócska, tipegő gyermek még alig valamit fog fel a körülötte zajló világból. Úgy véljük, a maga játékokkal teli fantáziavilágában él, és kis elméje fejletlen ahhoz, hogy megragadja a világ komoly, mély dolgait. És ez így is van. Ám nem mindig számolunk azzal, hogy a kisgyermek nem az elméjével ragadja meg a dolgokat; hanem a szívével. És kis szíve hihetetlenül érzékeny radar, mely a dolgok leglényegére hatol, oda, ahová a mi tudatunk már el sem jut.
    Kisfiam alig múlt két éves, amikor egy ködös, borongós novemberi napon sétáltam vele a csömöri Középhegyen. Szántóföldek, akácosok vettek minket körül, és a szürke ég alatt, ott fenn a hegyen, mintha csak mi ketten lettünk volna az egész világon.
    Ballagtunk a nyirkos, homokos földúton. Jancsika tipegett mellettem a kis kék kezeslábasában. Hallgattuk az őszi táj csendjét.
    Mindennap erre sétáltunk. Most azonban, ahogy felpillantottam, észrevettem az út közepén egy kis sötét kupacot. Néhány lépésnyi távolság után már kivehető volt, hogy egy halott galamb hever a földön.
    – Forduljunk vissza, Jancsika – mondtam a kisfiamnak, de már késő volt. Jancsika is felfedezte a galambot.
    – Csak megnézem! – válaszolta határozottan, nekem pedig nem volt kedvem vele ellenkezni.
    Beletörődtem, hogy odamenjünk a halott galambhoz, és hagytam, hogy szemügyre vegye.
    Postagalamb lehetett. Nem látszott rajta sérülés. Csak feküdt a hátán élettelenül.
    – Mi lett vele? – kérdezte Jancsika.
    – Nem tudom – feleltem. – Talán messziről jött, és kimerült az éhségtől, de az is lehet, hogy lelőtte valaki.
    Azt gondoltam, úgysem érti, miért fekszik itt ez a kis állat. Soha nem tettem neki említést a halálról. Egy kétéves gyermekkel még nem beszélget ilyesmiről az ember.
    Kisfiam hosszan állt a galamb mellett, és nézte szótlanul.
    Eluntam a várakozást.
    – Most már gyere… – húztam gyengéden. – Menjünk vissza.
    Jancsika azonban nem mozdult. Le sem vette a szemét a galambról.
    – Na, gyere már! – unszoltam erélyesebben, de hiába.
    Végül elegem lett az egészből. Elengedtem Jancsika kezét, és elindultam egyedül.
    – Ha nem jössz, itt hagylak! – fenyegetőztem távolabbról.
    Már jónéhány lépésnyire elhaladtam tőle, de a kisfiam még mindig mozdulatlanul állt.
    Most már ingerült lettem. Visszakiáltottam neki:
    – Gyere már, ha mondom, mert megharagszom!
    Akkor meglepetésemre Jancsika váratlanul sírva fakadt. Hangosan, keservesen sírni kezdett, és vékonyka hangja messze zengett a néma tájon.
    Visszaballagtam hozzá, és megfogtam a kezét.
    – Na ne sírj már, hanem gyere!
    De nem jött. Csak állt ott, és sírt, sírt vigasztalhatatlanul.
    Akkor felkaptam az ölembe, és úgy indultam el vele. Nem tiltakozott, csak sírt tovább szívszaggatóan.
    – De hát miért sírsz? – kérdeztem tőle magamhoz ölelve.
    Akkor könnyein át, hüppögve, szipogva azt felelte:
    – Nem akarom, hogy egyedül maradjon…
    Most már nekem is könny szökött a szemembe.
    Megértettem, hogy aprócska gyermeki szíve minden ismeret nélkül is felfogott valamit a halál visszavonhatatlanságának fájdalmából. És amire addig sosem gondoltam; végtelen magányából.


    [​IMG]
    cdurmol és Bandi1960 kedveli ezt.
  5. Az ember már a világűrt kutatja, pedig még a velünk élő állatok érzelemvilágáról is alig tudunk valamit, nem is szólva a vadon élőkéről. Íme egy történet az oroszlán lelkéről.

    Negyven évvel azután, hogy két fiatalember londoni otthonába fogadott egy játékos oroszlánkölyköt, történetük egy újabb nemzedék szívét dobogtatta meg.

    A hebehurgya hatvanas években Londonban, a méregdrága Knightsbridge negyedben, a Harrods nagyáruház egzotikus állatokat kínáló részlegében két fiatalember nézelődött. Egy szűk kis ketrecben megláttak egy bánatosan üldögélő oroszlánkölyköt. A két divatosan hosszú hajú, trapéznadrágos ausztrál fiatal férfi, John Rendall és Anthony Bourke, becenevén Ász, megsajnálta a kölyköt, és megvásárolta.
    Hazavitték menő kéglijükbe, Chelsea-be, elnevezték Christannek, és házi kedvencként nevelték föl. Minden törődést és szeretet megadtak neki, akár egy házicicának.

    [​IMG]

    Lehetőség szerint sétáltatták is. A helybeli püspök megengedte, hogy a templomkertben szabadon futtassák. Itt aztán kedvükre hancúrozhattak, labdázhattak, kergetőzhettek különleges barátjukkal.

    [​IMG]

    Ám a nagy cica végül kinőtte a belterületi lakást, és John és Anthony kénytelen volt meghozni a fájdalmas döntést: Christiant Afrikába kell vinniük, ahol szabadon ereszthetik, hogy oroszlánhoz méltó életet élhessen.

    Fájdalmas volt az elválás, de nem tehettek másként.
    Szomorúságukat talán enyhítette, amikor megtudták, hogy barátjuk otthonra és társakra lelve a vadonban, tökéletesen beilleszkedett eredeti közegébe.

    [​IMG][​IMG]


    A történet eddig is figyelemre méltó, de ami a továbbiakban történt, az a huszonegyedik század egyik szenzációjává emelte Christiant, az oroszlánt.
    Egy évvel azután, hogy búcsút vettek kedvencüktől, Rendall és Bourke Észak-Kenyába utazott, ahol Christiant addigra sikeresen visszaszoktatták a szabad élethez.
    Szerették volna viszontlátni barátjukat, bár a szakemberek figyelmeztették őket, hogy Christan már elvadult, és egy csapat oroszlán vezérhímje lett. Biztos, hogy nem fogja őket megismerni, és a találkozás komoly veszélyt jelenthet a számukra.
    A találkozásukat filmen örökítették meg.
    És a következő történt:



    Rendall és Bourke csaknem negyven év távlatából is csak próbálja megérteni, mi a titka, hogy a videó, mely az egész világot bejárta, és közel 50 millióan látták, miért gyakorol oly erőteljes érzelmi hatást a nézőire.
    "Vajon az állat és ember közötti szoros kapcsolat megjelenítése ennyire lenyűgöző? A fölnevelkedésé és elválásé? Az elveszettségé, a magányé és a viszontlátás öröméé? Christian feltétlen szeretete mutatkozik meg benne?" - teszik föl a kérdéseket az A Lion Called Christian (Christian, az oroszlán) című 2009-es könyvük bevezetőjében. A kötetben az 1971-es eredeti dokumentumfilmből készült videó népszerűségének hátterét igyekeznek megvilágítani.

    Valakitől azt olvastam: még az ember sem ölelheti magához szorosabban azt, akit szeret, mint ez az oroszlán.
    Talán ez a titka...

    (A Readers's Digest cikkének felhasználásával)
    cdurmol és Bandi1960 kedveli ezt.
  6. Azt hiszem, ennél megrázóbb és felemelőbb történetet ritkán hallani és látni...
    Számomra a legcsodálatosabb történetek közé tartozik.


    Egy férfi, akinek gyermeke agyparalízissel született, nem tekintette akadálynak a fia betegségét, amikor a fia arra kérte, nevezzenek be együtt a legkeményebb sportmegmérettetésre, az ausztrál Ironmanre.

    A sztori 1962-ben kezdődött. A massachusettsi Hoyt család fiúgyermeke, Rick, születésénél komplikációk léptek fel: a köldökzsinór a baba nyaka köré tekeredett, az agya így nem jutott oxigénhez, aminek CP, azaz agyi bénulás lett a következménye. Amikor a fiú kilenc hónapos volt, az orvosok közölték a szülőkkel, Judyval és Dickkel, hogy a gyermekük egész életét szobanövény módjára, vegetálva fogja leélni, és azt tanácsolták nekik, hogy adják fogyatékosok számára fenntartott intézetbe.
    Hoyték azonban nem fogadták meg a kegyetlen orvosi tanácsot, nem voltak hajlandóak fiukat nyomorékként kezelni és saját életük megkönnyítése érdekében csak úgy lepasszolni. Úgy döntöttek, hogy a beteg kisfiukat is együtt nevelik fel az egészséges gyermekeikkel, megadva neki is mindazt, amit a többieknek.

    Amikor Rick tizenegy éves lett, a szülők a Tufts Egyetem szakembereitől kértek segítséget, hogy valamilyen módon lehetővé tegyék, hogy fiú érdemben kommunikálni tudjon a külvilággal. Az egyetemen elsőre elutasították a kérést, azt állítva, hogy lehetetlen, hiszen Rick agyában nem történik semmi. Dick azonban erre azt válaszolta: “Mondjanak neki egy viccet és figyeljék meg, hogy nevetni fog!”
    Mondtak. És igen, a fiú nevetett. Miután meggyőződtek arról, hogy Rick agya valóban mutat aktivitást, a mérnökök készítettek számára egy speciális komputert, melyet a fejének apró mozdulataival tud irányítani és így leírni a gondolatait. Az első mondat, amit Rick a gép segítségével leírt, a következő volt: Go Bruins! (Hajrá Bruins!), a Boston Bruins jéghoki-csapat biztatása.

    Rick bár mozdulni sem tudott, kezdettől fogva rajongott a sportért.
    Amikor Rick egyik osztálytársa megsérült egy balesetben és jótékonysági futóversenyt rendeztek a javára, a fiú kinyilvánította, hogy szeretne rajta részt venni. Dick pedig, aki saját bevallása szerint azelőtt soha nem futott még egy mérföldnél többet, úgy döntött, benevez a versenyre. Öt mérföldet futott a fiát tolókocsiban tolva. Ez a nap túlzás nélkül megváltoztatta Rick és Dick életét.

    [​IMG]

    A verseny után Rick, komputere segítségével a következőt írta: “Apa, amikor futottunk, nem éreztem magam rokkantnak.”
    Dick ekkor elhatározta, hogy annyiszor adja meg fiának ezt az érzést, ahányszor csak tudja. Kemény edzésbe kezdtek mind a ketten, és két év múlva a Hoyt Team készen állt arra, hogy elinduljanak a Boston Maratonon. A verseny szervezői azonban nem engedték indulni őket, mert nem voltak besorolhatók sem egyéni futóként, sem pedig kerekesszékes versenyzőként. Dick és Rick ettől függetlenül is csatlakozott a mezőnyhöz és teljesítették a távot. Minden évben. 1983-ban, egy másik maratoni futáson olyan előkelő időeredménnyel végeztek, hogy megkapták az engedélyt a Boston Marathonon való hivatalos induláshoz.
    Egyszer aztán Rick arra kérte az apját, induljanak az ausztrál triatlonon. Dick pedig, aki úszni addig még nem tanult meg és hat éves kora óta biciklin sem ült, úgy döntött, miért is ne?!

    És beneveztek a legkeményebb megpróbáltatásra, az ausztrál triatlonra, az Ironman-re.
    Ez a megmérettetés erős embereknek való... Olyanoknak, akik nagy győzni akarással, igazán erős elhatározással vágnak bele. Az Ironman követelményei emberfelettiek.

    A megmérettetés 3 részből áll és szinte mindig hajnalban kezdődik:
    1. Úszás tengerben vagy tóban, kb. 4 km-es szakaszon (a reggeli hidegben)

    2. Az úszás befejezése után biciklire ülni, letekerni mintegy 180 km-t megszakítás nélkül, hegynek fel és le.

    3. A kerékpározás után jön a maraton, 42.5 km, ami testileg, de főleg lelkileg egy rettenetesen nehéz próba.

    A világbajnokok kb. 8 óra 15 perc alatt fejezik be a versenyt, az edzett triatlonosok 12-13 óra alatt.
    Dick és Rick Hoyt, hihetetlen, de mintegy 17 óra alatt teljesítették a távot. Az autópályák, utak stb. általában nincsenek lezárva a helyiektől a verseny idejére, de ezt a próbát látván és tudván, hogy a Hoyt Team is indult, lezártak minden utat a megmérettetés befejezéséig, mely éjszakáig tartott.

    Az azóta eltelt évtizedekben a Hoyt Team – többek között – 224 triatlont – ebből 6 Vasember-versenyt -, 20 duatlont, 65 maratont – ebből 25 Boston Maratont – teljesített. 1992-ben 45 nap alatt, futva illetve biciklizve átszelték az Egyesült Államokat, 3735 mérföldet megtéve. Dick 2003-ban, egy versenyen kisebb szívinfarktust kapott. Ekkor derült ki, hogy az egyik artériája 95 százalékban eltömődött. Az orvosok közölték vele, hogy ha nem sportolt volna ilyen keményen, valószínűleg már 15 éve halott lenne. Ilyen értelemben tehát apa és fia megmentették egymás életét. Rick egy alkalommal a gépe segítségével úgy nyilatkozott: “Nem kétséges, az én apám az évszázad édesapja.”

    Rick és Dick hazájukban hősnek számítanak. A Hoyt Team az évek során számos elismerésben és díjban részesült. Történetükről It’s Only A Mountain (Ez csak egy hegy) címmel könyv is megjelent, illetve több DVD-t is kiadtak. A nevükkel fémjelzett alapítvány, a Hoyt Foundation immár tizenhat éve segíti a mozgáskorlátozott emberek elfogadtatását, oktatását, mindennapi életének megkönnyítését. Nem mellékesen Rick a Bostoni Egyetemen diplomát szerzett és jelenleg is az intézmény dolgozója. A saját lakásában él Bostonban, ahol egy otthoni ápoló segíti őt a mindennapokban. A Hoyt szülők már nyugdíjasok, a massachuettesi Holland városában élnek. Apa és fia a mai napig is indulnak sportversenyeken, illetve az Egyesült Államokat járva különféle rendezvényeken jelennek meg.

    Az ausztrál Ironman verseny során az apáról és a fiáról dokumentumfilm készült, melynek alapján megjelent egy videó, ami bejárta a világot. Dick és Rick Hoyt példájából emberek tízezrei merítettek erőt és biztatást, és nem csak azok, akik hasonló gondokkal küzdöttek.

    A videó címe "CAN" (tudok)...




    (rkchungary felhasználásával)
    cdurmol és Bandi1960 kedveli ezt.