Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. Neked vannak WC témában vidám megtörtént eseményeid?
    wc.jpg
    Szórakozott professzor helyett, szórakozott ember vagyok. Ha beszélgetek valakivel, nehéz másra figyelnem, az ő lénye foglal le a lehető legjobban. Ha sétálgatva társalgunk, igyekszem közben jobbra-balra tekingetve megőrizni testi épségemet. Így aztán a legritkábban fordul elő velem, hogy nekimennék valaminek, vagy leesnék valahonnan, de azért ilyesmi is előfordult már.

    Jelenlegi történetem ismét először Szigligetre vezet. A leggyakrabban a szigligeti strandon tudtam oly módon kikapcsolódva csevegni lányommal és barátnőimmel, hogy lelkem égi otthonában röpködött, földi valómat rábízva rossz reflexeimre. A meleg nyári napokon sok folyadékot fogyasztva elég gyakran a mellékes helyiség felé tartottunk és mondhatom, a következő eset többször elfordult velem.

    Csevegünk vicces dolgokról, trécselünk magasabb röptű filozófiákról, szemem végzi a
    szokásos feladatát, figyel a zökkenőkre. Ellenben az a híres szürkeállomány nálam
    másként működik ám.

    Ránézve a férfi-vécén levő nadrág-jelre, lábamat azonnal arra ingerli, hogy az ajtó
    felé tartson. Társaimat a legtöbb alkalommal némára döbbentem, kezem a kilincsen, s mielőtt bárki megakadályozhatna, sürgősen be is nyitok.

    Az első férfitől tátott szemmel kérdezem:
    – Tessék mondani, ez fiú WC?
    – Igen – kapom a választ.
    Viháncolva távozom, saját esetlenségemen mulatva.
    El lehet ezt nézni egyszer, sőt kétszer is.
    – De miért tévedek ilyen gyakran? – kérdezem magamtól, másoktól, de a megfejtés titok marad. Néhányan találgatnak.
    – Férfi voltál előző életedben.
    – Vagy a következőben készülsz annak.
    – Netán a férfihiányod hajt tudat alatt arra?

    Érthetetlen számomra. Mostanában arra gondoltam, mivel a szoknyát majdnem egészen töröltem a ruhatáramból, ez vezet ahhoz a logikus reflexhez, hogy ahol nadrág a jel, az számomra jogos.

    Most már erősen koncentrálva közelítek a toalettek felé, magamban mint varázsigét,
    mormolom a szót: szoknya…szoknya…szoknya.
    Legközelebb nagy magabiztossággal nyitottam be egy szoknyás ajtón és tátott
    szemmel kérdeztem meg az első férfitől.

    – Tessék mondani, ez fiúvécé?
    – Dehogyis – szólt elnézően –, csak rossz a kilincs és ide küldtek megjavítani.

    – Ez valóban igaz? – hitetlenkedtem és nevetgélve mentem befelé.
    Vajon mit gondolhatott, miért örültem ennyire?

    Úgy tűnik, ez a téma hű marad hozzám. Szülői értekezlet kapcsán lányom kollégiumában jártam. Mielőtt távoztunk volna, megkérdeztem tőle, hol van a mellékes helyiség.
    – Balra az utolsó ajtó – tájékoztatott.
    Egyértelműnek tűnt, de amikor odaértem, nadrágjellel találtam szemben magam.
    Miért történik meg velem ez továbbra is? Megkeresem a szoknyásat. Mentem, mendegéltem, keresgéltem, eredménytelenül.

    Hétvége lévén, már alig volt valaki a kollégiumban, emiatt kicsi volt az esély hogy egy fiú bejönne a WC-be. Az ügy sürgősségére való tekintettel mégiscsak megkockáztattam a használatát. Eléggé stresszben voltam és nagyon igyekeztem, közben fel kellett készülnöm arra az eshetőségre, hogy bejön valaki a piszoárhoz. Latolgattam, hogy mit mondjak majd az illetőnek, miközben nyugtalanul rendeztem dolgaimat. Megúsztam. Nagy megkönnyebbüléssel indultam vissza a szobába, már előre hangoskodtam lányom felé:

    – Végre! Nemcsak betévedtem, de használtam is egy fiú WC-t! Hurrá!
    Akkor vettem észre egy férfit, aki várta a nagylányát.
    Elég ügyetlenül, de kimagyaráztam ez irányú határtalan örömömet.
    – Most viszont áruld el – kérdeztem lányomat –, hol van itt a női mosdó?
    – Sehol. Régebben ez fiúrészleg volt, itt csak fiúvécé van – válaszolta
    mosolyogva lányom.

    A kollégiumból Budapestre utaztunk. Rokonoknál töltöttük két napot. Lánykoromban tíz évig éltem a fővárosban, azóta csak néha néhány napot töltöttem ott. Amikor beléptünk a liftbe, lányomnak tűnt fel először az aprócska jelzés.

    – Nézd csak, ezt az emberjelet itt a liftben! Nadrágos. A közlekedési lámpák
    zöldjében is ezt lehet látni. Egyik sem szoknyás.
    – Ó, az én régi jó reflexeim!

    Úgy tűnik ez a téma folytatásos karcolattá fog dagadni. Néhány év múlva Zalakaroson üdültünk a Napfény Hotelben. A gyógyfürdőzés alkalmával is szükség volt felkeresni
    az ominózus helyiséget. Amint megláttam a vécéjelzéseket, visszasiettem, és hívtam
    lányomat.

    – Nézd meg – mondtam neki –, ez most vicc? Össznépi humorérzék is van?

    Szinte hihetetlen, de igaz. Az egyik ajtón egy szoknyás fekete figura volt pirossal
    áthúzva, a másikon egy nadrágos fekete figura volt pirossal áthúzva.

    – Mi van? – kérdeztük egymásra nézve.
  2. 1Másolat (3) - a nyárfalevelek hangja.jpg

    Miért is vitatott kérdés az akt jelenléte a művészetben? Több oldalról megközelíthető a téma.

    • Először is, számomra az emberi test jelenléte egy megfestett történetben akkor tud időtlen lenni, ha nincs a testeken a korra jellemző ruha.
    • A másik kedvelt ok az, hogy a ruhanélküliség a szabadsággal hozható párhuzamba.
    • A harmadik ok pedig a természetesség kellene, hogy legyen, de valami miatt nem természetes a köztudatnak a saját megteremtett formánk. Az a természetes a köztudatnak, ha eltakarjuk magunkat. Erről végtelen sok következtetés levonható, meg is fogom tenni, de most térjünk vissza a művészetre.
    Az alkotók nagy része sincs avval tisztában miért ábrázol aktot, hogy várhatjuk el a nézőtől a tisztánlátást? A művész tanulmányai során azért ábrázol aktot, mert a tanár ezt a feladatot adja. Nyilván az emberi test arányait egyszerűbb felmérni ruha nélkül, és az anatómia jobban belénk ivódik. Ez viszont csak eszköz, tanulmány egy majdani kép megszületése előtt, ahol ha ruhában vagy lepelben van is ábrázolva bárki, a nézővel érzékeltetni kell, hogy a ruha alatt élő test van.

    Ha viszont a kép története miatt ruha nélkül van az ember egy képen, annak több oka is lehet

    Lehet egy jelenet, ahol fürödni készül. Esetleg ha nő az illető, akkor a vének meglesik.
    Számomra azért kedvelt az akt, mert azt festhetem, ami sajnos nincs. Nem természetes az az állapot, ahogy meg lettünk teremtve? Látványra pedig úgy illeszthető be harmonikusan egy természetes környezetbe.

    Ha viszont a teremtőnk alkotására szeretnénk felhívni a figyelmet, arra, hogy egy emberi test milyen szép, milyen formátlan, esetleg milyen vicces tud lenni, akkor ezt művészi módon, a lélek ábrázolásával együtt kell tudnunk a vászonra, avagy a papírra varázsolni. Mert ugye a test és a lélek együtt vannak. Ezért zavar engem borzasztóan az a női vagy férfi test egy festményen, vagy akár fotópapíron akkor, ha tárgyként van odatéve. Egy művész soha nem választja szét a testet a lélektől. Aki ezt teszi, az csak ábrázol valamit, amit lát, az egy külsőség, vagy szexuális izgalmat jelentő test. Ennyit képes látni az, aki ennyit ábrázol. Ügyesen bánik az ecsettel, ceruzával, vagy a fotoapparáttal.

    Aki művész, az ennél többet tesz. A külsőségből elvon valamit, a lélek megjelenítésének, vagy egy történek elmesélésének javára. Az emberi test, egyben szimbólum is, ha egy kép része. A férfi teste számomra az erő szimbóluma, a biztonság és a védelem jelképe. A női test a természet őrzője, a titokzatos misztikus varázs, a megfejthetetlen, kiből elindul minden emberi lény. A férfi test jelképezhet ragaszkodást a földi valósághoz, a női test a mindenséggel való kapcsolatot idézheti.

    Természetesen lehet erotikus céllal is ábrázolni meztelen testeket, de én azt nem sorolnám be az “Akt a művészetben”-hez, bár tudom, hogy lehet művészi szintre emelni az erotikát is. Ennek mégis inkább az erotika a művészetben címet adnám.

    Kevesek képesek természetes módon látni és láttatni az emberi testet. Ahogy lekerül a modellről a ruha, rögtön pózol, vagy pózoltatják, mintha a ruha hiánya miatt pózzal szeretnék felöltöztetni.

    A természetes mozdulatokat szívesebben üdvözlöm egy képen. Hogy az milyen? Hát, olyan mintha nem nézné senki. Teszi a dolgát, vagy épp pihen. Nem pózol a nézőnek.

    Remélem, akad, aki megérti, miről folyik az eszmefuttatásom.

    A másik kérdés az, hogy van-e olyan helyzet, amikor prüdéria nélkül tudunk egy test ábrázolásának megtekintését fogadni; szégyellős magyarázkodások nélkül válaszolni egy gyermek kérdéseire a képpel kapcsolatban? Legtöbbször kellemetlenül érinti az embereket az ilyen helyzet. Bizonyára azért, mert nem szokás erről beszélni, nincs rendszeres eszmecsere erről. Váratlan helyzetek alakulnak ki emiatt, ahol ki ahogy tudja, úgy vágja ki magát. A legtöbben kuncogós poénok mögé rejtik tanácstalanságukat.
    Pedig miről is van szó?
    Rólunk, emberekről.
    Természetesen.
    Vagy mégsem?
    Várom a témát kedvelők hozzászólásait.
  3. karnevál.jpg

    Szerinted Téged milyennek látnak?
    Ha mersz őszintén írni erről, én is adok néhány választ.
    Pl. Lehet, hogy egy ártalmatlan őrültnek néznek aki egy elképzelt világban él.