Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. ÁLMODOZVA



    Korom sötét van odakint,

    felhő takarja, a hold se int

    s a roppant fák se látszanak,

    csak hallani, hogy játszanak

    ágakat zörgetve a szelek.

    Ébren fekszem, éjfél lehet....

    Sóhajtozom forgolódva,

    hiányod párnám gyűri s nyomja

    minden mozdulatnál a hátamat;

    s fojtogat a vágy, hogy lássalak.



    Indulok, mint minden éjjel,

    képzeletben csillagfénnyel.

    Kölcsön kapott angyal szárnnyal,

    egyetlenegy pillantással

    melletted leszek.



    Alszol édesded, úgy talállak.

    Csókot lehellek s megcsodállak.

    szíved, hogy dobban, hallgatom

    s vallomás éledne ajkamon,

    de maradok ágyadnál szótlanul

    s Te mosolyogsz álmodból válaszul.

    Így lel a hajnal s megrázza vállam.

    Álmos valóság... szebb, amit láttam!

    Zuhannék vissza, de nem lehet,

    pihenni tér a képzelet.



    Felkelek, mint minden reggel,

    gondolatban két szemeddel.

    Már nem törődve semmi mással,

    lelkem teli ragyogással,

    mert tudom, még pár nap

    s mellettem leszel!
    Jártó Róza, vacóka és lelkes.miklos kedveli ezt.
  2. VALAMI TÖBB


    VALAMI TÖBB



    Színekkel szólt hozzám,

    fénnyel.

    Hangtalan,

    csak lelkemben égett a szó.

    Érintett,

    épphogy az ujja hegyével,

    mint szellő,

    a tarkómat csiklandozó.

    S mintha hallottam volna,

    hogy a falak

    közülünk a nagy,

    végtelen űrbe hullanak,

    hol Angyalok suhannak,

    csillagok égnek....

    s érteni véltem lényegét

    valami többnek,

    az egésznek.



    Feküdtem némán

    a gondolatok

    visszhangjai alatt.



    Mozdulatlan voltam,

    míg bennem

    a mindenség szaladt.



    Kezembe kaptam

    a kulcsot s a zárat

    nyitni tudtam.

    Beléptem!

    Varázslatos világok

    tárultak fel nyomban.

    Majd szállni kezdtem,

    felhők közt forogtam.

    S néztem örömmel

    s meghatottan,

    miképp él itt, békében

    minden halottam.



    Tudom, akad még,

    ki bolondnak nevezne,

    ki tömegek hitéből

    vagyonát szerezte.

    Ki már a földön vágyott

    mohón égi szerepre,

    s mégis megtenne bármit,

    mert maradni szeretne.

    Ki titkolta a tudást

    és másított szavakat.

    Ki szentnek nevezett

    vad, gyilkos hadakat.

    Ki alkut kötött

    s a törvény szövegébe

    lopott vésővel

    s vérrel belevéste

    pontokba szedve

    önnön érdekét,

    s elmormolt hozzá

    számtalan mesét.

    Ki bátorította félni

    az embert s gyermekét.

    S elvárta veszd el

    önmagad

    s hidd, léted bűn.

    Csak szolga vagy!



    Nem!- üvölti lelkem

    a választ.

    Utat az ember

    szabadon választ.

    S a mindenség csillagzatai

    alatt

    emelhet tornyot,

    építhet házat,

    térdepelhet

    vagy vigyázban állhat.

    Kulcsolt ujjaidból

    akármit formázhat,

    Isten nem kér

    se látszatot,

    se formákat.



    Tűnődve, merengve:

    ki él, az Élőt

    szeresse!

    A Szépséget.

    Jóságot ne

    feszítse keresztre!

    Az igazat

    ne húzza karóba.

    Végtelen:

    Örök-homokóra.

    Por s Anyag

    az űrön át.

    S végül majd

    csak benned

    válhat majd valóra

    az Egy,

    ki mindent megbocsát!
    vacóka kedveli ezt.
  3. A GONDOLAT ÚTJA
    (LEVÉL VAKOKNAK)


    Látszat-fátylak szűk rései között

    táguló szemmel látok a térbe.

    Arctalan tömeg. Egy tömbbe kötött,

    s arcátlan rész markol az egészbe.

    A vénámba tintát tölt a tudat,

    s hegyezem érzelem-ceruzámat.

    Papírra értelem karcol egy utat,

    melyen a hűvös gondolat járhat,

    kutatva az Egy-Igaz kapuját,

    kerülve bamba, érdek katonákat,

    s azt az átmosott, moslék pocsolyát,

    ahol a nagy disznók dagonyáznak.

    S majd röfögve rágják meg gyökerét

    szépség-fénylevelű jóságfáknak.

    Nyüszítő forgácsok közt szerteszét

    a nézők mégis szótlanul állnak.



    Jobbra s balra újfent egy olyan kor...

    s álmukat tovább nem szövő gyárak.

    Kihalt, magányos szobák, az egykor

    egymás mosolyából épült házak.

    Szellemi nyomor és a nemzeti

    védjeggyel ellátott örömtanyák.

    Sok kifosztott, éhező kétkezi

    vágy láboska híg-leves vacsorát.

    -Elég! el innen, más végtelenbe!-

    Sikolt a lapról rám a gondolat.

    -Adj más ruhát! Szállnék kék egekbe

    horgolni felhőkre lágy fodrokat.-

    Itt nem lehet! Én se így akartam,

    mikor elkezdtem írni versemet.

    Mégis így lett: kés-hideg szavakban

    vérzett halálba vágy és képzelet.
    Jártó Róza és lelkes.miklos kedveli ezt.
  4. KÖSZÖNET







    Születtem, s úgy tűnt, nem leszek

    talán más, csupán egy árva.

    Egy szégyenfoltnyi csöpp gyerek,

    egy kisleány kisbabája.



    Apám ki volt, az nagy talány,

    akár a könnycsepp folyt csak el.

    S mert vére hívta, ment anyám,

    így nem jutott sok anyatej.



    Szüleim helyett nagymamám

    lett, aki végül felemelt.

    Volt minden percben gondja rám,

    szívével óvott és nevelt.



    De félthetett mindhiába,

    mert jött egyszer egy nyári nap.

    Beteg férfi álruhában

    lesből figyelt a fák alatt.



    Csellel csalt el, izzott vágya,

    és langyos kézzel nyúlt felém.

    Rácsapott egy angyal szárnya,

    így rontatlan maradtam én.



    Lettem ifjú, vágytam csókra,

    sok könnyem hullt a hold alatt.

    Törték szívem darabokra

    s az mégis egy egész maradt.



    Bármi történt, én nem bánom,

    megtanultam, hogy az a rend:

    jégcsap, aztán rügy a fákon

    s a nagy viharból lesz a csend.



    Két kezemben apró gyermek,

    s én emeltem az ég felé.

    Ily igazgyöngy, tiszta lelket,

    a lényem borzongott belé.



    Fiam felnőtt, boldog ember.

    Megbékéltem, már nincs vitánk.

    Másképp látok, más szemekkel,

    de nincs, mit meg ne oldanánk.



    Ami fájt, az lecke volt mind,

    ezt is tudom ma pontosan.

    Boldogság? A legnagyobb kincs,

    olykor mégis nagy ára van.



    Oly kevés, ki oly szerencsés,

    hogy végül mégis rátalál.

    Álma könnyed, lelke békés

    S igaz társ áll az oldalán.



    Annyi minden más lehetne,

    rosszabb tán, és hogy mégsem az.

    Mind az Isten nagy kegyelme,

    vigyázott engem, szent igaz.



    Adott, pedig sosem kértem

    s nem vett érte semmit sem el.

    Nem hittem Őt, ma már értem.

    Pont be is érte ennyivel.



    Nem esküszöm, nem ígérek,

    csak hálát adok mindenért.

    S mert halni kell majd, én már nem félek.

    Leszek a gyermek, aki hazatér.
  5. Lehetsz Te Más…







    Lehetsz te más, én azt nem bánom,

    csak ne mondd, hogy további pénz jár neked,

    mert nagyapád réges-rég bujkált egy padláson,

    s mindezért nem kaptál még eleget.



    Lehetsz te más, én azt nem bánon,

    csak vasárnap hajnalban jöjj el velem!

    Kelesszünk tésztákat lisztezett deszkákon

    S ne várd, kenyered más süsse meg!



    Lehetsz te más, én azt nem bánom,

    csak ne sértődj meg, ha mondom, beteg,

    hogy férfiként tangában vonaglasz Ifákon,

    s riszálod ribancmód fenekedet.



    Lehetsz te más, én azt nem bánom,

    csak ne lepődj meg, ha mérges leszek,

    mert bosszant, ha úgy lopod szét az országom

    hogy tettedhez formálsz meg törvényeket.



    Lehetsz te más, én azt nem bánom,

    csak ne vedd a szádra az Isten nevét.

    S mert vásárolt áldás van csupán a szektádon,

    ne akard javaink egytizedét!



    Lehetsz te más, én azt nem bánom,

    de fogadd el azt, hogy az vagyok én,

    aki elfogad téged, de csak, ha azt látom,

    hogy szerinted is van más vélemény!
    hjaniko és Jártó Róza kedveli ezt.
  6. ÉDES HAZÁM

    (József Attila versén tűnődve)








    Megállok és szomorkodva nézem,

    mivé is lettél drága, szép hazám.

    Akár a zsákmány forogsz enyves, tolvaj kézen,

    s az élősködők kártyaasztalán

    Te vagy a fődíj, hát emelik a tétet,

    egy zsetonnyi érték: egy üres ígéret.



    Száz falvad nyomora előtt

    egy városrésznyi csillogó látszat.

    Telek, melyet a mocsok s a gaz benőtt,

    majd egy bank emel rá egy újabb székházat,

    s mellé megépülhet talán egy pláza,

    netán a biztosítók flancos, márvány irodája.



    Hol valaha tapsikoltak a jázminok,

    ma csak a többször megrágott szemét...

    moslék, hányás, sár és piszok....

    terméketlen föld a koporsó töltelék.

    Az ember hallgatag, szorong, tördeli kezét

    s fájdalmas sóhajokból komponál zenét.



    Esetleg félrenéz és bólint, mert élne,

    akárhogyan, de mégis csak szabadon.

    Vagy nekivág, megy nyugatra, délre

    s reménykedik míg termel egy szalagon,

    hogy lesznek ráncai, lesz ölébe ugró unokája

    s nyugdíját nem nyeli el egy futballpálya.



    Hisz itt a nemzeti lobogó helyett

    reflektorfényben leng a szöglet zászló.

    A díszpáholyból a bamba tömegre nevet

    az öltönyében távolról embernek látszó.

    s mondja, a tudás ha végleg megkopik,

    majd a tantervbe iktatjuk a gombfocit.



    S bár neki a legfőbb szolgának kéne lennie,

    uralkodni felköltözik egy várba.

    Rongyokban kellene a népéért tennie,

    nem páváskodni királyi palástba

    s megsértődve egy országon bosszút állni,

    mert Jézus még sohasem hívta meg vacsorázni.



    A törvény sem maradt a rendnek őre.

    Másoknak játszó-, sokaknak csatatér.

    Aki hozza, az jól megél belőle,

    aki betartja, az örül, mikor ha hazaér

    nem várja felszólítás, se számla

    s feje alatt még nem lefoglalt a párna.



    Esély sincs ara, legyen ez másképp,

    a korruptság a falakba ágyazza magát.

    Ha feltűnik olykor egy csöpp tiszta szándék,

    másnapra elnyelik, nem leled nyomát.

    Kacagva fűzik láncra kettétört fogát

    a parancsra mozgó bábok, a honatyák.
    Jártó Róza, anixe, cortes és 1 másik tag kedveli ezt.
  7. ÍRNÉK VERSEKET.....





    Írnék verseket, kedveset, szépet...

    Világi hősökről modernül meséket.

    Tündéri lányról, ki varrogat és olvas,

    farkas fiúról, aki angyal, nem is ordas.

    Csellengő gyerekről, ki végül hazaér.

    S írnám az emberről, nem öl az aranyért.



    Regélnék királyról, ki törődik a néppel.

    kinek hatalma párosul az áldott józan ésszel.

    Szólnék az udvarról és a szerény házról

    és ígérném boldogan, gyémánt lesz a sárból.

    Jegyezném, a krónikás csak igazat irogat

    s a kincstárnok a haszonért nem ás meg sírokat.


    Tejjel és mézzel festenék le tájat.

    Cukorból hegyeimmel táttatnék el szájat.

    Mondanám a földről, zöld és örök bolygó

    s rajta nincsen gaz, csak hasznos napraforgó.

    S tudatnám, az ég dörög, nincs sehol csatatér

    s hogy nem öltek soha még egy hordó olajért.



    Írnék verseket... csalnám a könnyedet,

    de ennyit hazudnom még teérted sem lehet.
    Jártó Róza és lelkes.miklos kedveli ezt.
  8. AZ ÁLLATOK KARÁCSONYA



    1


    Lovasszán húzza a prémet s a vérszagot.

    Kaméleon térdepel a kőjászol elé.

    Fenyőág öleli át az istálló ablakot

    s bent farkasok vegyülnek a bárányok közé.



    Mennyből az angyalt dúdolnak lihegve

    s mert most se más, rágják a füvet az őzikék.

    Márvány és gyertyaláng s a kígyók sziszegve

    indulnak vedelni s utána falni őzfilét.



    Szeretni kellene, turbékolja egy gerlepár,

    de a boltokban a sáskahad rájuk se hederít.

    Bort iszik s vizet szól a majomkirály

    s a hegytetőn a patás tapsol és felnyerít.




    2



    Nyakkendő fojtja el az állott vérszagot

    és elsimul a bűn a bájálarcok mögött.

    Zsúfolttá lesznek egy napra a templomok

    s turisták nézelődnek a jászolok között.



    Csendes éjről ábrándoznak az asszonyok

    s félrészeg férfiak ártatlanosdit játszanak.

    Szerteszét ígérnek fűt, fát s csillagot,

    kik holnaptól velünk aztán egy szót se váltanak..



    Egy koldus énekel Jézusunk szívéről

    s mialatt meghajol ellopják ócska hangszerét.

    Szürke városok álmodoznak hófehérről

    s hogy kimossa majd az Isten a világ szennyesét.
    lelkes.miklos kedveli ezt.
  9. CSINÁLTAM



    mondatokból verseket,

    vágyaimból gyermeket.

    Álmaimból más világot,

    titkaimból nincs, ki látott.

    Fényből olykor szürkeséget,

    a csúnyából meg néha szép lett.

    Bánatomból könnyeket,

    s könnyeimből kincseket.

    Szerelemből raktam házat,

    szívemen mértem a lázat.

    Kísértésből ketrecet,

    s a láncokból karperecet.

    Mindig írtam annak, ki írt.

    Bűneimhez lopnék radírt,

    én az Isten asztaláról,

    de ilyet senki nem tanácsol.

    Jóérzésem gyakran lázad,

    ha a semmi előtt csak a látszat....

    Testem soká sokat kibírt,

    a tüdőmből kátrány papírt,

    ereimből szűk kis utcát,

    vérrögöcske még ma juss át!

    Életemből lesz halálom,

    rágondolok, de utálom.

    Látlak még, vagy elfeledlek?

    Újjászületsz, ha eltemetnek?

    Kertbe jutsz, vagy tűzön égsz el?

    Eggyé válsz egy semmiséggel?

    Kérdem tükörképemet,

    magamból nyert énemet.

    Mert lehet így s úgy is lehet....

    hisz csináltam én bármihez

    eleget!
    lelkes.miklos kedveli ezt.
  10. VERSBE FONÓDVA





    A szemük kidülled, úgy figyelnek:

    lebegsz-e már közöttük, vagy mégsem?

    Egyik emlékeidben szemezget,

    másik megles titkos ölelésben.



    A harmadik lesz, eljön majd, s amint

    vaskos, nagy akta-markába zárja,

    hozzáteszi bátran azt, ami nincs:

    hallatszik gémkapcsok kattogása.



    Dohossá őrzött társai között

    fáradt s nyög a gyűröttre olvasott.

    Kettétépve lapul a polc mögött

    egy régen elfelejtett s otthagyott.



    Szétmálló sárga lapok s idekint,

    te! Anyag, a semmivé olvadó.

    Kutat, felfedez s végül rád legyint

    maholnap tán egy olykor olvasó.



    Esetleg karcos, gép-hideg hangon

    egy utódod egyszer majd felidéz.

    Kicsit mereng is rajtad. Maradjon?

    Majd szégyell s riadtan körbenéz.



    Rájuk borulsz? Téged ők takarnak?

    Lassan te, önmagad sem tudod már.

    Ki az, ki szól itt, s ki az, ki hallgat,

    kiből lesz rab s kiben él a foglár?



    De viszed tovább s ők is cipelnek,

    s eggyé leszel valóképzeletben.

    Mint párok, kik bokrok közt ölelnek

    s miként rák a testben, menthetetlen.
    lelkes.miklos kedveli ezt.