Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. [​IMG]

    Lesz még olyan idő, mikor járni sem tudunk,
    kézben tartanak majd, mint a gyermeket,
    és oly féltőn fogják át elgyengült testünket,
    mintha attól félnének, hogy összetörhetnek.

    Nem leszünk mindig boldog mosolygósak,
    arcunkon kiütközik a gond-évek nyoma,
    mely mély vájatot vés homlokunk köré,
    hogy a rásimult redőknek legyen otthona.

    Tudatunkat talán nem veszítjük el,
    és úgy indulhatunk át a fényes túlsópartra,
    hogy minden itt hagyott szép gondolatunk
    megmarad annak, ki szemünket lefogja.

    Sosem lehet fájdalom nélkül búcsúzni,
    langyesőként záporozó könnysirámok nélkül,
    s úgy útnak indulni, olyan erős hittel,
    hogy az elmúlás is éljen örök szép emlékül.

    Ma még nehéz elfogadni azt a pillanatot,
    mikor lebegő képzeletként illanunk majd tova,
    de nem változtat azon az örökletes tényen,
    hogy halhatatlanok nem lehetünk soha.

    Vers:Kun Magdolna
    Levitian kedveli ezt.
  2. [​IMG]

    Ha majd nekem is lesz egy kicsi unokám
    és mellém bújik esténként az ágyba,
    megtanítom én is azokra az édes szép mesékre,
    miket a nagymamám foglalt esti imádságba.

    S mikor kíváncsi tekintetét reám emeli,
    és sűrű szempilláján megrebben az álom,
    magamhoz szorítom, és azt mondom neki,
    szárnyalj földi tündér hetedhét-határon,

    mert az élet nem ül szivárvány-varázson,
    s miattad nem törnek darabokra kék-smaragd hegyek,
    neked kell majd elérni minden valóságot,
    azt is, amit nem alkot más, csak a képzelet.

    De, tudd, amíg a két kezem simogatni tud
    és erőm sem ítéltetik végelgyengülésre,
    addig úgy vigyázom életed, akár az álmaid,
    melyben szemem lesz szemed tiszta tükörfénye.

    Vers:Kun Magdolna
    Levitian kedveli ezt.
  3. [​IMG]

    Múlnak az őszök s jönnek újabb telek,
    majd tavaszok lépnek a hóhullás nyomába,
    hogy helyet adjanak a nyarak tündérének,
    melynek fénysugárból áll szép selyem ruhája.

    Csak te nem jössz Anyám az évszakváltozással,
    a te nyomaid nem látom a régi ház körül,
    ahol még minden-minden olyan maradt,
    mint akkor, mikor ott éltél egyes-egyedül.

    Kutatom a kertrózsái között apró lépteidet,
    nehezen tipegő lábaidnak cipőnyomdokát,
    de egyetlen rejtett nyom sem mutat többé arra,
    hogy valaha is érezhetted a virágillatát.

    Szél fújta porrá váltak a gyermekkori évek,
    az ifjan megélt vágy-zenék is elhalkult már,
    csak az őszezüstös időskor szívhúrja mi játszik,
    néhány hervatag-gondú otthon-muzsikát.

    Látod Anyám lassan véget ér az élet,
    nem leszünk majd mások csak hulló porszemek,
    melyek úgy követik egymást a végtelen nagy térben,
    mint simulékony kezem, mikor átöleltelek.

    Vers:Kun Magdolna
  4. [​IMG]

    Szívem lágyívű sejtjei lélegzik
    minden rám simuló vágymozdulatod,
    melyek hűlt parázsból újjá élesztik
    a régi tüzet, mi bennünk lobogott.

    Csókjaim őrzik csókjaid ízeit,
    szavaim éke egy szép gondolatod,
    vérem áramlata véred színeit,
    mely bíborrá festi lélekotthonod.

    Szeretlek, ahogy ember szeretni tud,
    óvlak és védlek, addig, amíg élek,
    mert ez a rongyos idő hiába fut,

    amíg velem vagy semmitől sem félek,
    hisz lábaim nyoma mindig odajut,
    ahol lépésem eléri a lépted.

    Szonett:Kun
    Magdolna
  5. [​IMG]

    Tavaszt csalt arcomra a márciusi napfény,
    álmodozón szép, lágy melódiát,
    mely feledtette velem, hogy átfagyta a tél,
    a lelkemben kongó rideg muzsikát.
    Most hegyeket borít virággal az élet,
    patakok színét kékíti az ég,
    erdők zümmögik a kismadarak dalát,
    melyek szívembe éneklik
    az élet ütemét.

    vers:Kun Magdolna
    Levitian kedveli ezt.
  6. [​IMG]

    A nő megbocsát akkor is, ha bántják,
    ha mássá nevelik, s ha éppen átformálják,
    mert a női szívet úgy alkotta Isten,
    hogy az legyen benne, mi a férfiakban nincsen.
    A nők valódi igazgyöngyszemek,
    melyek minden ékkőnél szebben fénylenek.
    Csak akkor váltanak szürkés matt színekre,
    ha arcukon szánt időt a könnyek érző-cseppje.
    Mert, minden nő lelke egy édenkerti rózsa,
    a másik nem vágyának örök bódítója,
    mely, csak akkor ontja igazán édes illatát,
    ha férfitenyér érinti meg kitárult
    szirmát.

    Vers:Kun Magdolna
    Levitian kedveli ezt.
  7. [​IMG]

    Mindig azzá válunk,
    amit mások látnak bennünk,
    sosem leszünk többek, mit másnak adhatunk,
    mert hiába dúskálunk anyagi javakban,
    értékét veszti az, hogyha meghalunk.
    De ha egész életünket s benne emberségünket,
    annak tudatában éljük,
    hogy mások szívéhez, hogy viszonyulunk,
    akkor minden szívben ott hagyunk
    egy parányi érzést,
    mitől halhatatlan lesz
    ember-mivoltunk

    Vers:Kun Magdolna
    Levitian kedveli ezt.
  8. [​IMG]

    Kő lennék, szilárd kő, meg-megtapadó,
    mely a végtelen mélységből is felülemelkedik,
    s csak a zubogó vízfolyásnak engedelmeskedik,
    mikor az átsimítja fodrával mohás tetejét.

    Kő lennék érdes kő, formátlan alakú,
    amit a könnyed hullámráncok át-átölelnek,
    s szivárványból merített cseppet vonnak köré,
    hogy a kő szürke árnya színnel teljen meg.

    Kő lennék, puha kő, lábad nyomát őrző,
    mely időtlen időkig várná érkezésedet,
    s mikor érezné, hogy lépteiddel közelébe érsz,
    nyomodba csókolná a vízfény-tükröket.

    Kő lennék, álmodó, zöldlevélen ringó,
    mely andalító csobogást rejt a repedéseken,
    s mely úgy állná meg helyét a viharerős szélben,
    hogy átevezné magát az idő-éveken.

    Vers.Kun Magdolna
  9. [​IMG]

    Hiába hullnak könnyeink
    a múló évekért,
    hiába kérjük számon, miért fogy az erő,
    sosem leszünk többek,
    mint az a csapdába csalt pillanat,
    melynek uralmát lopta
    az örök-álom idő.
    Levitian kedveli ezt.
  10. [​IMG]

    Kezed áldása kíséri mindennapjaim,
    annak puhasága ad meleg fekhelyet,
    abban találom azt a csendesült nyugalmat,
    mit senki, de senki el már nem vehet.
    Mert soha nem adom át
    tárulkozó tenyered puha érintését,
    az ujjhegyeden átfutó édes borzongást,
    azt az idegszállal versenyt futó érzést,
    mely behálózza szívem
    és szíved érfalát.

    Amíg Isten tudatot és erőt ad ahhoz,
    hogy gondolataimat szép versekké írjam,
    és az őszinte szavakat papírlapra vessem,
    addig te maradsz az-az egyedüli ember,
    kinek tanítása által jobbá nevelhetem
    az eltorzult világ kősúlyú szívét,
    mely általad telik meg
    ember-szeretettel.

    Vers:Kun Magdolna
  11. Csak még egy utolsó keringőt táncolj velem,
    hadd érezzem azt, az öregség nem fáj,
    hadd higgyem csak, hogy az elmúlás is barát,
    s valahol még ránk nyitja az élet kapuját.

    Csak lágyan suhanjunk az éji csillagfényben.
    Könnyedén lebegve, mint az első randevún,
    mikor kezem kezedbe rejtetted, és annyit mondtunk,
    most már mindörökre egymáshoz tartozunk.

    Ebben a keringőben minden álmunk ott lesz,
    benne lesz az ifjúság, könny, mosoly, bánat,
    minden-minden benne lesz, ami csak a miénk,
    amit nem vett el tőlünk, sem törvény, sem gyalázat,

    mert egy utolsó tánc mindenkinek jár,
    hisz ott teljesül majd az a nem sikerült tervünk,
    amit sokszor szerettünk volna megtörténtté tenni,
    de a sors elvette a hozzá való merszünk.

    Vers:Kun Magdolna
  12. A csillagok is átsírják a végtelen nagy eget,
    mikor áthidegült lesz némelyikük teste,
    s mikor fagyosan megdermedt szürke kősalakként,
    alant zuhannak egymást összetörve.

    A csillagok is érzik, ha túl fagyos a szívük,
    és nem melegíti azokat lángjuk közelsége,
    mert a csillagok is olyanok, mint az emberek,
    kihuny egyszer belőlük a hűség tiszta fénye.

    S ha fényüket elvesztik, semmivé lesznek,
    nem mártóznak többé az ezüstholdas éjbe,
    fakó ragyogásukkal, mint csiszolatlan gyémánt,
    oly könnyedén hullnak a föld érdes rétegébe,

    mintha nem lett volna csillagközi útjuknak
    tündöklésre vágyó égi küldetése,
    s mintha nem lett volna egyik sem félrerúgott kő,
    melynek kicsorbult él lett minden büszkesége.

    Vers:Kun Magdolna
  13. Szeretem az erdőt járni, főleg reggelente,
    mikor áttetsző fényt bocsát ki az ébredező nap,
    és köd-fényes fellegeken lebegteti
    az egymásba gubancolt törtsugarakat.
    Szeretem az erdőt járni, mikor az avar-élet vérét
    festővászonra pingálja az ecset,
    és én gyönyörködhetem abban, milyen is valójában
    egy hulló levelektől körülövezett ezerszínű sziget.
    Szeretek üldögélni elhagyatott padokon,
    ott, ahol csak én lehetek egyes egyedül,
    mert nem szeretem, ha mások látják rajtam,
    milyen, ha a könny szemembe vegyül.
    Van, úgy, hogy pillantásom arra a régi útra téved,
    hol együtemű lépteim egykor utolértek
    és folyton követték azt az illatot,
    amit az erdő sűrű csendje magával hordoz.
    Itt belül az-az illat mindig bennem éled,
    mint azok a melléd osont léptek,
    melyek örökké megőrzik az erdők pázsitjára vetült
    árnyék-lábnyomod.
    Szeretem az erdőt járni, mert az adott igazi otthont
    és mindenkori boldogságot, mikor a sors
    kitagadottként magamra hagyott
    s elvette álmaimból a belesimuló
    vágy-gondolatot.

    Vers:Kun Magdolna
  14. Életem olyan,
    mint egy rongyosra olvasott ponyvaregény,
    melynek lapjain, könny-seregek hada kötött
    együtt érző barátságot
    a vonalak mentére szegzett tintafoltokkal.
    Már ezerszer átforgattam minden oldalát,
    és kerestem benne azt a különlegeset,
    ami mássá tette volna a többi regénytől
    a benne türemkedett tolvaj-éveket.
    De a könyvben nem volt felhőtlen boldogság,
    és nem volt festett rózsaszínű álom,
    ugyanolyan semmitmondók voltak a benne lévő képek,
    mint egy átlagos gondolat, mely nem lép át
    a mellette haladó százmilliárdon.
    Hányszor kerestem a könyvben szépívű szavakat,
    olyat, mit szívesen lapoz át ezerszer az ember,
    de a legtöbb hajtáskor nem tárult más elém,
    csak egy rám célozott lélekölő fegyver,
    minek eltompult végén ott ült a sírós-arcú kín,
    mely rám emelte dermedt pillantását,
    mibe azért olvadt bele a havat hordó tél is,
    hogy kitagadja a tavasz-rügyek első virágzását.
    Már nem forgatom tovább gyűrött könyvemet,
    átadom a sorsnak a megírt lapokat,
    s az majd, ahogy jónak látja,
    átírja vagy kitörli az egyszerűséggel telő
    élet-napokat.

    Vers:Kun Magdolna
  15. Azt üzente a nyár, már nem virít több rózsát,
    inkább pipacsvérbe mártja festő palettáját
    és pirosban lángoló tűzvirágot fest,
    mit fényével világít meg a narancs-kikelet.

    Azt üzente a nyár, minden havas ágra
    rálibben majd egy színes kék madárka,
    és olyan szépen énekelik tavasz dalaikat,
    hogy az alvó hajtások is rügyet fakasztanak.

    Azt üzente a nyár, most minden csupa szép lesz,
    lila színű orgonáktól újul meg az élet,
    és szerelem övezi át az erdők zsongó-szívét,
    mely szélhúrokon játszik romantikus zenét.

    Azt üzente a nyár, soha nem kell félni,
    mert amíg ő eljön, úgyis felemészti
    azt a csalódásból nyílt bánat-virágot,
    melyre milliónyi szempár könnye rácsorgott.

    Vers:Kun Magdolna