Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. http://a4.sphotos.ak.fbcdn.net/hpho...99522_100002141538135_573477_1103104316_n.jpg

    "Amikor születtem nem jeleztek nagyot
    messiás-mutató különös csillagok,
    csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok"

    Az arc, a szem s a lélek,
    mind-mind benned élnek fiam.
    Csak őrizd-őrizd időtlen időkig,
    mindazt, amit adtam,
    hogy odaát is tudjam,
    halhatatlanná váltam
    ebben az örök forgatagban.

    S ha egyszer egy szép napon,
    vándorbotom fogva
    útnak indulok,
    és semmim nem lesz már,
    mit neked adhatok,
    majd szíved köré fonom
    az anya-illatot,
    hogy benned éljen tovább,
    ha én már meghalok.

    Vers.Kun Magdolna
    Levitian kedveli ezt.
  2. Ha majd újra kivirul az emlékőrző sziget,
    és az otthonos fák ágain ismét rügy fakad,
    gyere el hozzám észrevétlen csendben,
    s hozd el nekem az ifjúságodat.

    Nem baj, ha ezüst-dér éke csillan rajtad,
    s ha lépteid alatt idő-kavics roppan,
    majd én elsimítok előtted minden rögös utat,
    mely megveti magát a finomszemcsés porban.

    S ha eljössz, feledjük az évek szürkeségét,
    újra azzá leszünk, mint két bohó kamasz,
    kiknek málló és elrozsdállt szög-bilincsein,
    nyithatatlan marad a szívmegőrző lakat.

    Vers:Kun Magdolna
  3. Istenem, hányszor másztam fára,
    arra a terebélyes vén cseresznyefára,
    melynek minden ágán ott ült egy éneklő madárka.
    Nagyapám oly sokszor veszekedett rám,
    s olyankor mindig azt mondta drága nagyanyámnak,
    - Te nem látod, hogy bolond ez a lány.
    Ott ül egész nap a meg-meghajló ágon
    és túl dalol füttyével minden sárgarigót,
    mi nyarat üdvözít a kizöldült hajtáson.
    Nagyanyám csak mosolygott-mosolygott
    és szelíd hangon mondta,
    te papa ez az unoka a te hangod harsogja,
    hisz te voltál a legelső, ki példaként mutatta,
    hogy mászik egy bátor gyerek
    a legeslegmagasabb tetejű cseresznyefalombra,
    hogy annak vidáman csilingelő boldog csicsergése,
    a legszótlanabb madarat is
    nótára hangolja.

    Vers: Kun Magdolna
    Levitian kedveli ezt.
  4. [​IMG]

    Anyám arcát látom, azt a fáradt megtört arcot,
    mire ezer és ezer év küzdelme ró sarcot.
    Látom legörbülő ajkainak foghíjas nyomorát,
    mit nem rejt el kendő, sem szegényes nagykabát.

    Látom, ahogy kegyelem-kenyerét szájához veszi,
    s azt ráhulló könnyeivel holnapra elteszi,
    mert nem tudja, hogy ez a megalázó kényszer
    hányszor üt még rá mérhetetlen hévvel.

    Ne sírj anyám, ne sírj, mondanám még százszor,
    ha nem lennél tőlem oly messzire távol,
    s ha közelebb tudnám hozni azt a félig rugdalt utat,
    hol küszködve élted kolonc-napjaidat.

    Halad az idő anyám, s látod még rajtam is kifogott,
    mert én is koldus lettem és koldus maradok,
    s majd ugyanúgy rászorulok a kegyelem-kenyérre,
    mint te rászorultál életed végére.

    Vers:Kun Magdolna
  5. Engedd kicsit szívem szíved fölé nőni,
    hadd dobbanjon ott a bordacsont között,
    mert abban a kétfelé görbülő íves hajlatban
    mindig megtalálja az élet-örömöt.

    Tudod, kell egy hely az elfutó időnek,
    olyan hely, hol átverekszi a létcsapásokat,
    melyek naponta pellengérre hívják
    árulással megbélyegzett lélek-sorsomat.

    S melyik hely lehetne attól biztonságosabb,
    mint kékhajszálú ereidnek átzubogó vére,
    melynek minden átfolyó só-cseppje
    ott áraszt tengert szívem közelébe.

    Vers:Kun Magdolna

    Boldog Valentin napot kívánok mindenkinek!
  6. Eladnám a lelkem,
    ha nem volna rongyosra szakadt,
    s ha nem vénült volna bele ez a folyton futó idő,
    ami utolérhetetlen lépésekkel a vég felé halad
    Eladnám, ha tudnám, hogy átformálja azt,
    kinek át-átkongó lelkében, csak üresség maradt.
    Úgy eladnám lelkem a lelketleneknek,
    kiket telhetetlen becsvágy hajt és uralkodó kényszer,
    mely zsarnokként űzi kisded játékait
    az egyre jobban eltiport jóhiszemű néppel.
    Eladnám én lelkem,
    ha nem égne pecsétként száz életseb rajta,
    s ha nem húzná azt szálára a sors,
    mely lassan-lassan őrületbe hajtja.
    Tudom, sóhajtelt erőm sosem repít már
    az egyre jobban elkövült salak-csillagokba,
    de az élet legalább emberként hagyott
    átvérző foltnyomot a földi
    lélek-falba

    Vers:Kun Magdolna
    Levitian kedveli ezt.
  7. Mindenkinek más a maga boldogsága.
    Van, akinek elég néhány pohár bor.
    Drága nagyapám is akkor volt boldog,
    mikor pityókás léptekkel az utcán kóborolt,
    és dalolta, dalolta a”Deres már a határt.”
    Bariton hangja mérföldekre szállt
    s azt visszhanggal dúdolták a virágos utcák.
    Mikor az est köpenyét csillagpor ragyogta
    és az otthon melegét fahéj járta át,
    nagyanyámmal ketten, mi is elindultunk,
    hogy otthonába tereljük a boldog nagyapát.
    Jobbról és balról is támogattuk hős vitézemet,
    de minduntalan megakadt botladozó lába,
    s olyankor úgy rántott magával minket
    egyenesnek nem mondható léptei nyomába,
    hogy egyszerre láttuk a szélesre tárt eget
    egyenetlen alakú csillagformájába.
    De mi csak kacagtunk-kacagtunk, énekeltünk tovább,
    nem fájt s nem könnyezett mellettünk az élet,
    mert szegényen is olyan boldogan nevettünk,
    mintha mi uraltuk volna a világmindenséget.
    A boldogság nem a pénz és nem is a hatalom.
    Elég pár pohár bor s az a szeretet,
    mely mosolyt áraszt a síró arcokon
    és feledésre készteti
    a lét-keserveket.

    Vers:Kun Magdolna
  8. Te voltál, ki szívével ölelt,
    s nem hagyta, hogy átjárja testemet a hideg,
    mert tudtad, csak szárnyaid alatt érezhetem,
    milyen is lehet az-az otthont adó meleg.
    Te voltál, kinek szemében láttam,
    azokat a színesen szálló szivárványgömböket,
    melyeknek buboréktükre ragyogta rám
    az éjszakákat világító csillagos eget.
    A te hangod volt az, mitől megnyugvásra leltem,
    s tűrtem az élethez tartozó kihívásokat,
    amik annyiszor szántották vérző lábnyomom,
    ahányszor a sors csapkodta hajlott hátamat.
    A mindenem voltál, s a mindenem leszel,
    nem változtat rajta most már semmi sem.
    Bár kevés évem maradt, hogy emlékezzem rád,
    de odaát minden időm neked
    szentelem.

    vers:Kun Magdolna

    http://www.youtube.com/watch?v=ilJpuPNEako&feature=email&email=comment_received
  9. Ne vedd álmait a szálló kékmadárnak,
    s ne kergesd félelmeddel, ha közeledbe száll,
    mert a madár érző lelke olyan sérülékeny,
    ha kalitkába zárnád nem bírná soká.

    Távolról figyeld, ahogy átszeli a tengert,
    és a magas sziklaparton hűségesen vár,
    mindaddig a percig, míg színt játszik az alkony,
    s virágágyán átlibeg a kékes holdsugár.

    A kékmadarat mindig árnyékával öleld,
    ne szorítsd össze tárulkozó szárnyát,
    mert ha túl szorosnak érzi fojtó simításod,
    sosem vonhatsz köré marasztaló áldást.

    S ha elrepül a kékmadár, nem jön többé vissza,
    hiába várjuk napestig kitárt karjainkkal,
    csak a szélzúgását halljuk majd a messzi távolból,
    mely bús hangját csendíti könnyes áhítattal.

    Vers:Kun Magdolna
    Levitian kedveli ezt.
  10. Az óra
    már jóval éjfélt mutat,
    s bennem még mindig lázong
    a csapongó gondolat.
    Mivé lesz a vér,
    ha cseppjeiben él
    az érzelmeket letaglózó,
    átkos kárhozat?

    Fiam,
    egyszer talán elolvasod ezeket a sorokat,
    s rájössz, mit idáig elértél, mind nem elég ahhoz,
    hogy megbocsátást nyerjen az a bűn,
    mely közénk láthatatlanul is válaszfalat alkot.
    Mindenkinek jogában áll élni,
    s mindenki egyformán hajtja az időkereket,
    mert abban a körforgás úgy állandósul,
    hogy átformálva öregbíti a tanonc lelkeket,
    Lassan én is megtanulom,
    hogyha az élénkszínű haj közé ezüsthajszál vegyül,
    s a mélyült ráncok belevésik szemhéjunkba a múló éveket,
    már nem érdemeljük ki azok tiszteletét,
    kikért önszántunkból áldoztuk fel az egész életet
    Tudod, sosem szóltam neked,
    bárhogy vájta a keserűség pántja vénült szívemet,
    mert hittem, hogy egyszer meggondolod magad
    és visszaadod nekem, ami elveszett.
    Én soha nem tudnálak messzire kerülni,
    és megtagadni előtted az érzéseimet,
    mert nekem akkor is imádott bálványom maradnál,
    ha homok-rögbe döntenéd
    sírkeresztemet.

    Vers:Kun Magdolna
  11. Az igazi szeretet talán olyan,
    mint, amit drága nagyapám rám hagyott,
    aki még a legnagyobb szegénységben is
    belesírta álmainkba
    az arany barnára sült kenyérillatot.
    Nagyapám egész életében
    cselédnek számító summásként dolgozott,
    ki nem szégyellte a munkát.
    Nyáron, mikor nap hevítette a felégett mezőt,
    ő fáradhatatlanul aratta a búzát
    és a katonás rendre halmozott kévéket
    kitartóan rakta szálegyenes sorba.
    Mikor nagyanyám ebédet vitt neki,
    csilingelő hangát már messziről hallotta,
    mely ezerszer hallott muzsikát csacsogott.
    Olyankor erős, izmos válla kiegyenesedett
    s mint a szárnyat növesztett táltosok,
    máris ott termett sugárzó szemű kedvese előtt,
    hogy gyors mozdulattal letéphessen
    pár kékes bódulatot,
    ami a tengernyi búzatáblákból virágként kinőtt.
    Én ott bóklásztam közöttük és láttam,
    hogy vonzza maga köré a szeretetet,
    a szédítő magasság.
    Akkor megfogadtam, sosem leszek más,
    csak az a jóságot öröklő gyermekhasonmás,
    ki általuk tanulta meg,
    hogyan kell szeretve tisztelni
    és becsben tartani
    egymást

    Vers:Kun Magdolna
  12. Tudod-e szíveddel látni a fájdalom
    vállra görnyedt kínját,
    mikor az alázat-éveit megismételve
    egy maroknyi kenyérért ácsorog?
    S tudod-e tisztelni azt az embert,
    ki egész életében toprongyos ruhában,
    kiszolgáltatott cselédként
    éhbérért dolgozott,
    remélve azt, hogy öregedő napjaira
    nem hagy szemében a kiszolgáltatottság
    és a csalódás kígyó-sziszegése,
    méregnyi fognyomot?
    Tudod-e szívvel látni milliók
    átformált énjének sarokba szorított mását,
    mit bilincsed láncai törtek véresre
    a hosszú évek alatt,
    s mit hóhérkezű barbárok törtek kerékbe,
    esélyt sem adva azoknak,
    kik rég megtanulták, mily sokat ér
    néhány morzsányi,
    penésszel átitatott könny ízű falat?
    Tudod-e szíveddel hallani az anyák sikolyát,
    kik álomba ringatják gyermeküket azért,
    hogy ne érezzék a naponta kínzó éhség
    gyomorkorgó keservét,
    mely csontokig marja a védtelen tudatot?
    S tudod-e lelkeddel nézni azt a látványt,
    mikor könnyezve fordítják el átvérző arcukat,
    hogy senki meg ne lássa,
    milyen gyötrő szenvedés az anya,
    s az ölben tartott gyermekálmok
    egy időben történő érfal
    szakadása.

    Majd, ha
    vénráncokba bújik az éh-kín átka,
    és könnyel tarolja a múlt nyomát,
    vess egy pillantást nagyapádra,
    kinek fogatlan szája torzítja halálba,
    sötétre mázolt lelked fásult igazát.
    S akkor talán megérted,
    hogyha emberként éltél volna,
    emberként tisztelnének itt
    és odaát

    Vers: Kun Magdolna
  13. Jó néha félredobni pár rongyos évet,
    és újra átérezni a fiatalságot,
    mert dacol még bennünk az a kamaszkori láz,
    mely tűzként égetett és lángként lobogott.
    Ma is megigéznek a titkos esti randik,
    a félig lopott csókok, a vad romantikák,
    s minden-minden, ami felidézi
    a bódító tavaszt zsongó gitármuzsikát.
    Soha nem hagyhatjuk, hogy múltunk szépségeit,
    öregedő ráncok sírják szemgödreinken,
    mert amíg van dallam, mire megdobban a szívünk,
    mi is túlléphetünk az idő-éveken.
    Minden csetlő-botló tánclépés mellettünk halad,
    hisz lábunk ritmusérzéke még ma is ugyanaz,
    csak a tempó lassúbb néha, mint a megszokott,
    de ha elfáradunk,vannak dallamok,
    melyek nem fárasztják ki a testizomzatot.
    Inkább visszahozzák azokat a régi álmokat,
    amik olyan össze-összebújós
    dalból fakadtak

    Vers:Kun Magdolna
  14. Azt mondják,
    a fájdalom íratja a legszebb verseket.
    Talán így van. - Nem tudom-
    De azt érzem, míg e sorokat írom,
    hogy itt a bordacsont alatt feszülő szíven,
    szálaira szakad az elnyűtt rostizom.
    Istenem, mennyire szenvedek!
    Mint egy átvágott torkú eb,
    kinek arcára csordult könnye vág
    vércsíkos utat a hezitáló pitvaron.
    Beleszököm torzult álmaimba,
    mert a valóságba már nem találom helyem.
    Felsikolt bennem a kín.
    Ülök a sarokban, reményem elvesztve,
    s láthatatlanul gömbölyödök össze
    egyre kisebbre.
    Csapdába hajtott vadként érzem magam,
    aki süllyed lefelé a neki ásott mélybe,
    s míg utolsókat vonaglik a rámért csapásoktól,
    halálra sebzi a gyilkos penge éle.
    Hallom zokogásom visszhangjában,
    hogy koppannak belülre a könnyek
    és zúdulnak egyenest a vérbe,
    s látom, hogyan lesz a sósforma,
    vér és tintakeveréke

    Az élet írta törvény szerint,
    minden igaz érzésnek,
    könnyhullás a vége

    Vers:Kun Magdolna
  15. Ha tagadásra ítélsz, hát tagadj meg engem,
    van az úgy, hogy néha én is megérdemlem,
    de ha netán azért tagadsz, mert szeretlek téged,
    soha ne adj esélyt a tagadásnak, kérlek,

    mert a megtagadott érzéssel átkot hord a szív,
    s a benne lévő gyűlölet is fellázadást szít,
    és ha a gyűlölet fellázad az igaz érzés ellen,
    értékét veszti minden, miért élni mertem.

    A megtagadás olyan, mint a csőre töltött fegyver,
    szánt szándékkal öl, mibe belehal az ember.
    S mikor én is vesztes leszek az érzések felett,
    tedd meg értem azt, hogy tagadva szeretsz.

    Vers:Kun Magdolna

    http://www.youtube.com/watch?v=cgdlpqcnQEQ