Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. Miért fordulunk újra meg újra a nap irányába,
    ha tudjuk, hogy sugarától könnyezik a szemünk,
    s miért vágyjuk azt, aki sosem volt a miénk,
    kiért százszor veszítünk, míg egyszer talán nyerünk.

    Miért hat meg annyiszor szívünk esdeklése,
    könyörgő szeme, mely könnyel telik meg,
    mikor más irányba fordulunk a megszokott helyett,
    ott hagyva a régi utat s a régi lépteket.

    Miért vágyjuk a szót, azt az egyszerűt és szépet,
    mely szükséges ahhoz, hogy túléljük mindazt,
    ami a ránk feszített ólomévek vastömb súlya alatt,
    némi felemelő vigaszt és biztonságot ad.

    Miért jó megbízni néhány kedves gondolatban,
    amikről hisszük azt, hogy értünk született,
    s miért nem tagadjuk meg azt a benne nyugvó érzést,
    miért készek vagyunk eldobni egy egész életet


    Vers:Kun Magdolna
  2. Csak nézd szépségét az esti alkonynak,
    melyben a színek kavalkádja napról napra más
    s meglátod, hogy fest a természet óarany felhőket
    és hogy kergeti vad szelével sötét tónusát

    Néha elég egy esetlen törtszárnyú pillanat,
    mibe beleolvad egy ilyen álomszerű varázs
    s már nem is fáj annyira ez az ezerarcú élet,
    mibe végtelennek tűnik a lét-szomorkodás

    Valahol mindig találunk néhány szökött percet,
    ami hűséggel vigyázza a színek ritmusát,
    csak a dalt kell megtalálni s azt a hozzá illő kottát,
    mi szívünkbe harsogja az élet-muzsikát

    Vers:Kun Magdolna
  3. Ma téged ölel minden szavam
    drága nagymamám
    és te ragyogsz bele a versek szépségébe,
    mert nekem lényed az a szeretetet,
    s az a határtalan boldogság,
    mi időtlen értékű már vagy ezer éve.
    Tudod felettem is elmúlnak az évek,
    de a bennem élő szeretet mindig ugyanaz,
    hisz azt naponta frissíti szívünk közelsége,
    akkor is, ha messze eső létvilágunk
    neked és nekem is,
    egy soha el nem érhető
    távolság marad

    Nekem mindig te maradsz
    a versek csillagéke,
    bűnvilágom egyetlen
    angyalarcú szépe,
    ki tudom tárt karokkal vár,
    ha egyszer ajtót nyitok
    ott, ahol örök törvényt őriz
    két vérből sarjadt emberélet
    egymáshoz tartozó
    lélekmelegsége

    Vers:Kun Magdolna
  4. Esténként,
    mikor gyermekszívem bánat járta át,
    és könnyeket sírtam kispárnám szélére,
    odabújt mellém széparcú anyám
    s az ablakon át felnéztünk a teliholdas égre.
    Akkor átölelt szorosan és azt mondta nekem
    - Válassz egy csillagot, olyan igazán ékeset,
    ami túl derengi majd a fényesebbeket
    s én ígérem egyszer elhozom neked-
    Akkor elkezdtem figyelni a sok-sok égi lángot
    és keresgéltem benne a legeslegszebbet,
    de bármilyen távolra is néztem
    nem leltem meg azt a tündér-fényeset.
    Már éppen elcsüggedtem,
    mikor szeme pillantása két szemembe révedt,
    s én megláttam benne azt a sziporkázó éket,
    mely túlragyogta sugarával
    a csillagnemzedéket

    Ma már én is tudom,
    Anyám szemében
    csak egy csillag ragyogott,
    de az túl tündöklött varázsával
    minden csillagot
  5. Uram,
    add vissza hitét annak is,
    ki rongyokba bujtatott könnyeit
    kietlen hídalján sírja el,
    és hontalanul vándorolva
    reménykedik abban
    hogy te vigaszt nyújtasz neki,
    ha hozzád esdekel.

    Uram,
    oly sokszor elnézem
    azokat a könnyes szemeket,
    melyek nap, mint nap
    zokogva borulnak kereszted árnyékára,
    s ilyenkor arra gondolok,
    akár az én anyám is sírhatna ott,
    mezítelen lábbal, ráncosan vénen,
    ha a halál már nem előzte volna meg,
    azt a sok szív nélkül született
    gonosz alakot.

    Uram,
    sok már a fájdalom, nehéz a teher,
    nem bírja cipelni az öregedő láb,
    csak egyetlen remény maradt,
    megtalálni azt az utat,
    mely a mennyek kapuján át
    elvezet hozzád
  6. Visszafájsz mindig, te varázslatos év,
    melyben annyi volt a rossz, amennyi a szép.
    De az egész élet ilyen. A jó a rosszal vegyül,
    akkor is, ha akaratunk ennek ellenszegül

    Mégis újra és újra átélnélek megint,
    hisz ha tudatom a múltra visszatekint,
    látom, mennyi emlék színesít égi vásznakat,
    amikre lelkem festette a szivárványokat

    Méla bús tudatom most csillagkönnyet ejt,
    mert búcsúznom kell attól, ami felemelt.
    Egészen fel a magas mennyboltozatig,
    hol angyalok vigyázzák léptünk nyomait

    Ma szív-batyuba kötök minden pillanatot,
    mely boldogságtól ragyog percet, órát, napot
    és bezárom majd ide a lélek-fiók mélyre,
    hogy legyen miről mesélnem a következő évbe

    és elmondhassam nektek újra-újra, újra,
    bármilyen gonosz is sorsunk rabtartója,
    egy dolog azért van, amit soha el nem vehet,
    az ember-ember iránti hűség-szeretet


    Vers:Kun Magdolna

    Boldog Újévet kívánok minden kedves
    barátomnak és olvasómnak!
  7. Ma újra itt van Szentkarácsony napja,
    sok kicsi fenyőfa fel van csillagozva.
    Minden ágán ott díszeleg egy-egy viaszgyertya,
    melynek lángjaiban fénylik fel Isten angyalarca
    Ma megáll az idő egy villanásnyi percre,
    halk imát dúdol a karácsonyi csendbe
    s míg odakinn hópihék lepik be a tájat,
    idebenn szívekből tűnik el a bánat,
    mert ma szeretet jár át minden zegzugot,
    azt is ahol fájdalom és hulló könny lakott,
    hisz ma nem lehet senki-senki szomorú,
    ha nyitott az égen az a fényes nagykapu,
    ahová elér majd minden szó és dallam,
    mit mi üzenünk odaátra mosoly-mondatokban

    Vers:Kun Magdolna

    Békés és Boldog Karácsonyt kívánok minden kedves barátomnak és olvasómnak!
  8. Siratom önmagam, siratlak titeket.
    Siratom az édesanyám,
    s a nagymamám, ki angyal lett.
    Siratom a világot, az éhező gyereket,
    a koldust, ki fagyott lélekkel keres
    morzsányi kenyeret.
    Siratok minden kitagadott öreget,
    kinek könnyitatott pénzéből
    semmire nem tellett,
    és siratom azokat, aki télidején fázva,
    csendes zokogással száműzik a hideget,
    hátha a meleg könnyek felolvasszák
    az ágy előtti jéghegyet

    Már elsírtam a világ könnyét,
    de még sem sírtam eleget,
    mert naponta lesz olyan ember,
    kiért feljajdul
    a szeretet

    Vers:Kun Magdolna
  9. Karácsonykor
    visszamegyek, abba a gyermekkori házba,
    ahol kalácsillattal telt az otthon kis szobája,
    oda, hol sosem volt gazdagság és mégis kincset leltünk,
    mert mi szegényen is mindig gazdagon szerettünk.
    Hisz nálunk a szeretet mindig fényt ragyogott,
    akkor is, ha a karácsonyág nem roskadozott
    az aranypapíros szaloncukrok édes formájától,
    sem a csilingelő harangocskák harsány dallamától,
    csak néhány piros alma lógott szépen sorban rajta
    s az a pár csillagszóró, mely az ezüstszínű angyal-hajat
    sugarakba fonta.
    Odamegyek vissza, ahol nálunk minden lélek tudta,
    a Karácsony Ünnepe az, különleges csoda,
    mert ilyenkor a szívek érző muzsikája,
    egy dallamot játszik,
    itt a földi síkon
    és fenn a mennyországba

    Vers:Kun Magdolna
  10. Vajon ma hány sarokban nincs feldíszített fenyőfa
    és hány helyen nem vár senkit megterített asztal.
    Hány megtört lélek bújik el könnyes arcvonással,
    hogy fájdalmukat elrejtse a lassan múló nappal.
    Hány megtört szív zokog fel gyermeksíró hangon,
    s magányosan bezárkózva a hideg falak között,
    mennyi gyönge kéz markol ködfoszlányos múltba,
    mert éhnyomoruk elsiklik a magas égbolt fölött.
    Hány éjszakán forgolódnak a kemény földön ülve,
    várva egy simogató szóra, vagy talán egy mosolyra,
    mely néhány percre feledtetné velük azt a tudatot,
    hogy légben szállt álmaiknak nem magány az ostora.
    Vajon hány gyermekarc nézi távolról a kirakatokat,
    megcsillanó tekintettel, hogy talán egyszer övé lehet,
    az a soha meg nem valósult reménytelen ajándék,
    melynek nem más a neve, mint szeretet- szeretet.
    Mennyi árva vár babára a rombolt házak tövén,
    hol csak néhány elkószáló vándorsólyom repül,
    s mennyi homályos szemet takar el a néma éji hold,
    mikor fényontó útja során csak könnyel szembesül.
    Lesz- e még valaha kis viskókban is kacagó boldogság,
    ott is, hol fekete hollók károgják az örök téli jeget,
    s lesz- e még valós öröm minden szegény kisszobában,
    hol meleg nélkül dideregnek a megdermedt emberek.
    Szól- e még szép dallam, ha már elmúltak az ünnepek
    és újra szürkeszínűek lesznek azok a zord hétköznapok.
    Valóság lesz-e itt a földön is, mindaz a régen várt jóság,
    mit csak a szivárványfelhőkben ismernek az égi angyalok


    Vers:Kun Magdolna

    http://www.youtube.com/watch?v=HjPpvBkSyDQ
  11. Elfáradt a szó s a dal,
    akárcsak a test.
    Könny-hegedűn zokog fel
    minden nap és est,
    mert nem csendül már virágdalt
    a seholsemvolt nyár,
    csak néhány ősz-levél az,
    mi körbe muzsikál.
    S míg búcsúzenét játszik
    az idő és a szív,
    egy elkallódott álomvilág
    télbe szenderít
  12. Kun Magdolna

    Őszi elégia

    Hány őszbe haltunk már bele
    és hány tavaszból nyertünk újabb életet,
    mennyi semmitmondó téli napot féltünk,
    ami könny-homályba sírta a deres éveket

    és lám mégis itt vagyunk, mi halhatatlanok,
    kik tűrve szenvednek, de sosem adják fel,
    mert nekünk minden perc egészbe font szakasz
    úgyis, ha holt álmunk sírgödrökön kel,

    hisz mi egymástól tanultuk, menni-menni kell,
    azon a törtkavicsú úton, mit lábunk megszokott,
    nem állva meg ott sem, hol szabad a pihenés,
    akkor sem, ha cipőnk rongyosra kopott,

    mert kinek háncsos kérgű lelke idő edzett lett,
    azt nem gyengíti semmi el, mi hitéből szakadt,
    hisz maga az ember-hit, olyan földöntúli erő,
    mit két kezével véd meg az Isten-akarat


    http://www.youtube.com/watch?v=Xet3MklLGis
  13. Felnőtt lettem Mama, érző szívű nő,
    kinek haja ezüstjében már őszi szél lobog,
    de kislánykori pillantása mégis,
    ugyanaz a huncut, cinkos, megszokott.
    Már nem hordok matrózruhát Mama,
    fürtjeim sem omlanak gyermekvállaimra,
    nincsen hajas babám és pöttyös gumilabdám,
    csak néhány emlék maradt az ifjúkori évekből,
    melyek újra és újra visszahajtanak
    gyengéd karjaidba.
    Már elsírtam az életem, elsírtam én, Mama
    könnyeim sincsenek, talán nem is voltak,
    a mosolygás titkát is régen elfeledtem,
    mint lelkem ifjúságát, mely öregkorba roskadt,
    de egy érzés itt van s az soha el nem múlhat,
    mert belezártam bele a bordáim közé,
    hogyha veszítek is mindent, ha elveszítek is
    az liánként kapaszkodjon a szívgyökér felé,
    s míg ez az érzés él, én is elmondhatom
    nincs olyan fal, mely romként összedőlne
    az alapokon nyugvó szeretet alatt,
    hisz a szeretet olyan erő Mama,
    mely világokat nyit szét és halálkapukat.
    Amíg bennünk él ez érzés s az embertisztelet,
    semmi nem lehet, ami valaha is kitéphetné
    a kettőnk lelkéből összekovácsolt
    bilincsszegeket
  14. Ma homokszemet perget rám az idő
    és útmezsgyét nyit előttem, mely most is oda visz,
    ahol a gyászruhába öltözött álom-érzések
    az elhagyott sírboltokat körülölelik,

    mert minden álom itt ér véget, itt a temetőben,
    hol kékajkakra hullnak nehéz föld rögök
    s megremegő kézzel gyújtott apró mécses lángok
    tömjénfüstként árasztanak égi fényködöt

    Nyirkos ez a hely, még csillagok sem gyúlnak,
    csak a hold világlik sápadt arccal messze,
    talán neki is van olyan, kit lelke mélyén gyászol,
    ezért is sír bele az éjszakai csendbe

    Ma bármerre is tekintek, virágokat látok,
    krizantémok szórt szirmait a márványköveken,
    melyek oly fázósan remegnek a fejfák közelében,
    mint Isten érző pillantása a sírkereszteken

    Ma lágy tenyerek simítják a gránitkövezetet,
    és elfojtott hangok suttognak egy-egy halk imát,
    mert ma könny-oltáron gyúló fehér viaszgyertyák
    lángjaiban hamvad el a temetővilág
  15. Szavakat próbálok mondatokká fűzni,
    versekké formálni a gondolatokat,
    azért az érzésért, mit tőletek kapok,
    tőletek, kik széppé teszik a mindennapokat.
    Már jól ismertek engem s azt is tudjátok,
    számomra egy dolog szent, az igaz szeretet,
    mert azt hagyta rám örökül drága nagymamám,
    ki égig emelt azért, hogy boldog lehessek.
    Megtanított arra, szeretni azért jó,
    mert viszontszeretnek majd az emberek,
    s nekem ehhez nem kell sokat tenni,
    csak írni kell, írni a lélekverseket,
    hisz a széparcú szavakból vígmosolygás árad,
    derű és kacagás, ott is, ahol könny van,
    ahol a bánat ura győzelemre vágyik,
    mégis rabszolgává válik a reménykeltő harcban.
    Ti csak fogjátok a kezem, el ne engedjétek,
    szeressetek úgy, mint azok az emberek,
    kik már csak égi útról figyelik, hogy töri a lánc,
    a sokszor térdre rogyó vándorlépteket.
    Isten keze rám simítja kezeitek lágyságát,
    s azok felszárítják arcomról a páracseppeket,
    így minden egyes napon, minden egyes percben
    egy világnyi szeretet kapó költő lehetek,
    kinek az élete attól lesz teljes,
    hogy ti kedves olvasók
    megkedveltetek