Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. Már oly megszokott dolog lett,
    hogy valakit temetünk,
    mert mindennap elmegy tőlünk valaki,
    akit magunkhoz öleltünk,
    akinek szavaiból merítettünk erőt,
    hangjából életet,
    kinek, ha kezét fogtuk tudtuk
    a rossz is, csak jó lehet.
    Tudom nincs halhatatlanság,
    hisz az nem földi eredet,
    sem sírig tartó boldogság,
    melyben örök a szeretet,
    de ha nem tudunk létezni,
    csak egymás kezét fogva,
    miért veszünk kínhalállal
    egymásután sorba,
    s miért marad fájó űr az,
    kit valaha szerettünk,
    aki nélkül semmik vagyunk,
    nem élünk és lélegzünk.
    Istenem, Istenem, miért engeded,
    hogy a rideg halált ne hassa meg
    sok könny ázott feszület,
    melyeknek sírra hulló fénye,
    felragyogja magát az égi messzeségre
    és onnan áraszt napcsillogást
    a sárgaföld mélyébe


    Vers:Kun Magdolna
  2. Gyere vissza mama, csak egy pillanatra,
    hogy elmondhassam neked,
    éles szögesdrót ölel karjaid helyett,
    s hogy megpróbáltam nélküled talpon maradni,
    de a sárral teli útszegélyen mindig állt valaki,
    aki feltartóztatott.
    Már vaddá lettem mama, mint a farkasok,
    minden léptem meginog, erőm elhagyott.
    Nem tudok megvívni ezer akadállyal,
    ha nincs olyan mellettem, ki szembenéz az árral,
    mert egyedül hiába törölgetem arcomról a könnyeket,
    azok újra és újra végigömlenek
    szarkalábas szememen.
    Az éjszakák túl csendesek és túl hosszúak nekem,
    rideg csendjében hangod keresem
    azt a nyugtatót, mely annyi éven át,
    álmokba ringatta egy gyermek bánatát.
    Gyere vissza mama, fogd meg a kezem,
    vigyél át tűzön, hullámtengeren,
    vad szelek zaját csendesítsd majd halkra,
    ne vesszek el többé a jajszót síró hangba,
    mert lágy dallamra vágyom, békés zenére,
    ifjúkorból visszamaradt szép esti mesékre,
    de itt már nem lelem hiába keresem,
    felkoncolt világ lett maradék
    életem

    Vers:Kun Magdolna
  3. Ne feledd
    a kizöldült falombok
    madárdalú sűrűjét,
    ahol az erdei kis híd
    választ ad a múltnak,
    s ahol a régi fakorlát,
    rezgő inogása,
    mint vallomást igéző
    varázsos szentbeszéd,
    visszavonhatatlan,
    szép szavakat hallat
    Ne feledd, ahol
    virágjelmezes pillangók
    kergetik a szelet
    és éltető erejű
    a fényt mosolygó nap,
    akkor is, ha eső hull,
    akkor is, ha fagy,
    az a világ, világunknak
    örökül marad


    Vers:Kun Magdolna

    http://www.youtube.com/watch?v=pzjQbpEmcXA
  4. Ha majd a nap aludni készül
    s fénye a tengervíz hullámos vizébe
    bele-beleremeg,
    gondolj arra, milyen lehet
    egymás szemének tükrében látni
    azt a végtelen égi-teret,
    melybe rendekké verődik
    a sziporkázón ragyogó
    nyári csillagsereg.
    Mikor a part menti fövenyen,
    szálló csillámpor-fodrokat repít
    a bíborbársonnyal átkötött
    játékarcú szél, tekints reám,
    s meglátod pillantásomban
    azokat a napból kiszökött,
    fel-fellobbanó tűz-nyalábokat,
    melyek szíved nyitott résén
    keresnek menedéket,
    ott, ahol befészkelte magát
    az örök fényt sejtető
    tengerparti alkony.

    Ha figyelmesen nézed
    a naplemente szépségét,
    meglátod azt is, hogy olvad bele
    virágvarázsarcom,
    s hogy válik ki a pirkadat színéből,
    szélcsengőkbe kapaszkodott
    dallamhúros hangom,
    mert ezen az álomtengerparton,
    belőlünk nő tüneményt
    a vörös hajú alkony


    Vers:Kun Magdolna
  5. Aludj mama, aludj, szép legyen az álmod!
    Hófehér ruhás angyalok őrizzenek téged!
    Varázs kürtök dallama csendüljön az égben
    és harangok zúgják, hogy véget ért egy élet.

    Öleljen át Isten óvó karja, féltő mozdulattal.
    Selymes felhők pelyheiből vessen neked ágyat,
    s úgy ringasson benne, olyan szeretettel,
    mint, ahogy te ringattad egykor kicsi unokádat.

    Minden alkony lángjában szemed fénye legyen,
    hogyha az ég felé nézek, mindig lássam benne,
    azt a mérhetetlen jóságot, mit könnyekké fakaszt,
    minden rád simuló éjszakán a síró naplemente.

    Ne félj mama, ha dideregsz a mély föld rögeiben,
    én ott állok sírod felett, és napot viszek neked.
    Összeszedem majd a csillagok földre zuhant porát,
    hogy lámpásként melegítse hideg tenyeredet.

    Mikor látod, hogy térdelek a márvány kereszt előtt
    s a fájdalom szétszakítja a túl erőtlen szívet,
    repülj hozzám pillangóként, szállj a kezemre,
    hadd érezzem szárnya alatt tiszta szereteted.


    Vers:Kun Magdolna
  6. Te emeltél égig,
    hogy megláthassam én is,
    azt a fényformájú vásznat,
    melyre csillagbetűs gyönggyel írták,
    vége van a nyárnak,
    mert a nyár ma búcsút intett,
    lehajtott fejjel ment az erdőn át,
    félbe tört sugarán
    felcsillant egy sós csepp
    mely pipacsvérrel sírt tele
    sok hervadt rózsafát.
    A nyárral sírt az erdő,
    sírt benne minden kismadár
    s mikor dideregve bújtak össze
    az ázott tollú testek,
    akkor vált könny-köddé
    az elköszönő
    nyár
  7. Ma este pillangó leszek kedvesem
    és összegyűjtöm az égbolt bíborfény-porát,
    hogyha nem gyúlnának tűzszikrák az éjben,
    szárnyaimon lásd a csillagragyogást

    Ma este hozzád szállok észrevétlenül
    s körbetáncollak egy villanásnyi percre,
    hogy a pillekönnyű mozdulatok élet-szépsége
    minden fájdalmadat párnád alá rejtse

    Ma este én leszek a szó, a mese és a vers,
    a felkacagó szép-ábránd ajkad szegletén,
    s az a szívalakba fűzött szivárványos könnycsepp,
    mely ott álmodik csodát szemed kék színén


    Vers:Kun Magdolna
  8. Álmot őrző

    Hangos zaj szűrődött ki a konyhából, de a szobában lévő gyerekeknek már fel sem tűnt a zene-bona. A veszekedések mindennaposak volt a házastársak között, akik régóta érzelem nélkül éltek. A férj rendszeresen ivott és barátnőket tartott a feleség pedig szótlanul tűrt és hallgatott mellette, mert tudta, hogy soha nem lesz kiútja a meneküléshez.
    Minden veszekedés után elviselhetetlen fejfájás kínozta. Ilyenkor kisétált a közelükben lévő erdőbe és hangosan zokogott a szótlan fák között. Egy napon, mikor újra
    elővette a kínzó fájdalom nem a szokott úton ment a menedéket adó helyre,
    ha nem az ellentétes irányból közelítette meg azt. A táj kihalt volt, senki nem
    járt arra, de ő nem félt semmitől, mert a keserűség régen megedzette már a szenvedéssel szemben. Nagyon szépasszony volt, hosszú bronzvörös haján kristályt ragyogott a nap. Arca bájossága a tizenévesekével vetekedett. Soha nem gondolta magáról, hogy szép, mert túlságosan szerény volt ahhoz, hogy elhihesse másnak is megtetszhet.
    Félúton lehetett, mikor a fák között megpillantott egy férfialakot. Már nem tudta kikerülni, így elkellett haladnia mellette. A férfi magas, kisportolt és jó képű volt, látszólag a koruk is megegyezhetett. A férfi elbűvölve nézte a nőt, akinek szép hosszú haja le volt engedve, s néhány rakoncátlan hullám-tincs arcába hullott. Ami végképp varázslatba ejtette az a nő halványzöld szeme volt.
    Különös vonzalom alakult ki közöttük percek alatt.
    A férfi nem volt az a félénk típus, így határozott hangon megszólította
    - Elnézést kérek asszonyom, hová tart egyedül ebben a hatalmas farengetegben?
    A nő elmosolyodott és azt válaszolta
    - Keresem a boldogságom.
    - Gondolja, meg találja-kérdezte a férfi
    Talán igen-szólt az asszony
    - Szívesen elkísérem, ha nem zavarom. Én itt élek már nagyon régóta ezek között az ismerős és ismeretlen fák között, ugyanis erdészként dolgozom.
    Minden rejtett szegletét ismerem az erdőnek. Megmutatom önnek a legkülönlegesebb faóriásokat, ha akarja.
    A nő belenézett a férfi szemeibe, melyek szelídek voltak és tiszta fényűek.
    Furcsa világ tükröződött abban. Számára különös szeretetvilág.
    - Csak egy félórám van, de nem bánom, ha velem jön.
    Hangtalanul lépkedtek egymás mellett. Kis idő után a férfi törte meg a csendet.
    Elmondta egy éve halt meg a felesége autóbalesetben és azóta is szenved a történtek miatt.
    A nő is elárult minden jót és rosszat családi életéről. A férfi aggódva nézett bele könnyes szemeibe és gyengéden megsimította a kezét. Az asszonynak szokatlan volt ez a gesztus,
    hisz csak megaláztatást és verést kapott a férjétől. A félóra gyorsan elszállt és indulnia kellett hazafelé. Kezet nyújtott a férfinak és még egyszer belenézett azokba a sokatmondó ábrándos szemekbe. A férfi kicsit hosszabb ideig fogta a nő kezét és csak ennyit mondott neki-
    - Szeretném újra látni, ha lehetséges.
    Nem volt tolakodó és ezt látta az asszony is. Megígérte neki, hogy holnap is szakít egy félórát
    kevéske idejéből. Másnap ismét találkoztak, s attól a naptól kezdve mindennaposakká váltak a titkos románcok. Mindig volt miről beszélniük. Mindketten szerették a fákat, madarakat és a
    csodálatos természetet. Séta közben néha egymáshoz simultak és csókolóztak. Tudták, itt nem csak egyszerű barátságról van szó.
    Az asszony áhítattal hallgatta a férfi különös történeteit a fákról, s a férfi mindennap újabb
    és újabb mesét mondott neki róluk. Egy napon sétájuk során hatalmas tölgyfához értek, melynek lombjaiból lágy suttogás hallatszott. Gyönyörű, egyenes törzsű fa volt sűrű ágakkal.
    A lombokból csivitelő madárhangok hallatszottak. Szebben szólt az minden más muzsikánál. A férfi gyengéden megfogta a nő kezét, magához szorította és mélyen a szemébe nézett. Az asszony hagyta, hogy a férfi pillantása áthassa lénye egészét. Különös érzés lett úrrá mindkét emberen. Sejtelmes vágy az ismeretlen szerelem után, melyben soha nem volt részük. Lassan összeért ajkuk, s abban a percben megszűnt körülöttük a világ és csak lebegtek-lebegtek ég és föld között. Mikor kibontakoztak egymás karjából, itt a tölgyfa alatt esküdtek örök hűséget egymásnak.
    A nő ezután halk hangon így szólt.
    - Ha egyszer meghalok, ebből a fából szeretnék magamnak koporsót.
    Teljesítenéd ezt a kívánságom- kérdezte a férfit.
    - Kedvesem, miért gondolsz ilyen dolgokra, hisz még, oly fiatal vagy? Különben is mit kezdenék nélküled? Veled halnék, ha többé nem lehetnél nekem.
    A nő arcán boldog mosoly suhant végig. Hozzásimult a férfihoz és érezte az ő igazi otthona itt van, ezekben az ölelő karokban. A találkozások folytatódtak, ahogyan az otthoni veszekedések is.
    Egyik reggelen, arra ébredt az asszony, hogy mindennél erősebb fejfájás gyötri, mely
    a gyógyszerek hatására sem enyhült. Próbált felkelni, de már nem tudott. A szédülés egyre erősödött és a nyomás mindennél feszítőbb volt az agyában. Úgy érezte el fog ájulni.
    Néhány perc telt így el, mikor elsötétedett vele a világ és megszűnt számára a létezés…

    A boncolásnál kiderült óriási agy tumora volt, mely fájdalom nélkül végzett vele.
    A férfi másnap ugyanúgy ott volt a megszokott helyen és várt. Türelmesen várt.
    Órák múltával azonban aggódni kezdett és az asszony háza felé indult, mely
    nem túl messze volt az erdőtől. Mikor közelebb ért, látta milyen sok ember áll a
    ház udvarán. Szíve vadul kezdett verni, érezte, hogy nagy baj van. Kérdezősködni kezdett
    és a választól megszédült egy pillanatra. Lábai felmondták a szolgálatot és csak állt
    állt megkövülten, könnyes szemekkel. Mikor valamennyire összeszedte magát, elindult
    az erdőbe. Zokogó szívvel, dühödt mozdulatokkal és sűrű fejszecsapásokkal kivágta azt a tölgyfát, ahol szerelmet vallottak érzéseiknek és elszállította a koporsókészítőhöz.
    Két koporsót rendelt a fából, két mahagónira festett tölgyfa koporsót.
    Tudta számára is vége e földi életnek. Az érzés, ami hónapok alatt szerelemmé érlelődött benne, hatalmas erőnek bizonyult, hatalmasabbnak, mint maga az élet. Mikor mindent elrendezett, amit szeretett volna hazament. Átgondolta az elmúlt éveket, jövőtlen jelenét, majd néhány könnycseppet letörölve barázdált arcáról, kisétált újra a számára oly kedves erdőbe és egyetlen pisztolylövéssel végzett magával.

    A temetésük egy napon volt.
    Talán Isten rendelte úgy, hogy a két nyughely, szinte egyetlen lépésre volt egymástól.
    A férfi betartotta ígéretét. Most már a tölgyfa vigyázza végtelenbe érő szerelmüket és mesés álmaikat. Így lett az erdők tölgye örök álmot őrző.



    Próza: Kun Magdolna
  9. Ma éjjel a nesztelen csend
    csillagalakba formálta anyám
    szelíd varázs-szemét,
    és ezüst-kéken lobbantotta felém
    a belőle áradó szikraragyogást,
    mitől fényár töltötte be sötét szobám,
    s már nem féltem attól, hogy lelkem felőrli
    a mindennél kínzóbb fojtó-magány.
    Ma éjjel anyám volt az álmok tündére
    arcomra simította a szép emlékeket
    s mikor kezébe fogta fáradt kezemet
    éreztem a körüláradó virágillatot,
    melyre tavasz-eső hullatott aranypermetet.
    Álmomban anyám velem nevetett.
    A boldogító könnyek mosolyba ölelték
    a közöttünk lévő távolságból eredő
    torokszorító hiány-éveket,
    mik nem múló fájdalmat okoznak bennünk,
    akkor is, ha mindketten tudjuk
    két világban élünk,
    s az egyikből nincs visszatérés,
    hiába roggyan meg térdünk újra és újra
    a bánat súlya alatt,
    örökre megmarad az a pár arasznyi lépés,
    mely átszakíthatná a végtelenig érő
    magas csillag-falat.

    De ugye tudod te is Anya,
    bármily messze vagy,
    lelked mindig elérheti
    kitárt karomat?

    Vers:Kun Magdolna

    http://www.youtube.com/watch?v=GA0TJ9BJn58
  10. Már megbocsátottam apám,
    hogy nem voltál velem akkor,
    mikor először mondtam ki
    formálatlan szavaimmal
    az „édesapa” nevet
    és folyton ismételve e szót,
    totyogó léptekkel haladtam
    korhadt ajtónk felé,
    azt várva, hogy a zárba
    megforduljon a kulcs
    és te belépj rajta
    s majdan nyakadba ugorva
    szemeidbe nevethessek
    mint egy régen látott gyerek.
    Már nem haragszom apám,
    hogy megszámlálhatatlan
    magányos éjszakán át
    paplan alatt sírtam el a bánatom
    és nem volt szív, ami nyugtasson,
    mert valahol messze járt
    arra, hol nem hallhatta meg
    egy hangtalan apró lélek
    könnyes bánatát.
    Már semmiért
    nem haragszom rád,
    inkább kezem nyújtom feléd,
    hogy kínzó lelkiismereted
    csendes békéjét egyszer
    megtaláld

    Vers.Kun Magdolna

    http://www.youtube.com/watch?v=N6UsXKBbfZ0
  11. Már benőtte a fű, anyám háza kertjét
    s a kertben lévő rózsák is mind-mind odavesztek,
    ahogyan a fák is, miket azért ültetett,
    hogy az otthontalan madarak otthont lelhessenek.
    Minden évben várta őket és őszintén csodálta,
    mikor azok párt alkotva repkedtek
    a zsendült hajtást hordozó faágak felett
    s kitárt szárnyaikkal néhány kört repülve,
    elégedett tekintettel szálltak a megújuló lombra,
    mely biztonságos alapja volt a madárfészkeknek.
    Én is ott bukdácsoltam Anyám lábnyomában
    és értetlen tekintettel kérdeztem újra, újra, újra
    -Anya, ha a madarak mindig visszajönnek,
    miért van, hogy apám soha nem talál rá
    a visszafelé vezető kitaposott útra?
    Ilyenkor elfordult, majd pár percig hallgatott,
    s mikor visszanézett halkan azt felelte,
    tudod kislányom ez a rakoncátlan tavaszi-szél,
    apád szálló porfelhőit túl messzire vitte.
    Neki nem adatik meg, hogy ismét meglelhesse
    itt hagyott házunkat s az itt hagyott kertet,
    mert aki egyetlen egyszer is a másvilágra tévedt,
    annak ez a földi élet elérhetetlen lett.
    Ma már nincs kitől kérdeznem a sok buta kérdést,
    mit számtalanszor ismételtem, akkor is ha tudtam
    a válasz nem változhat a válasz ugyanaz,
    mint akkor, mikor Anyám súgta síró hangon halkan,
    drága kicsi gyermekem
    az égbe rajzolt világot el nem érhetjük,
    csak az álmainkban

    Vers:Kun Magdolna
  12. Nézem a porral szálló
    aszott falevelet,
    mit kedvére dobál
    a felmorajló szél
    és közben arra gondolok,
    életünk is olyan,
    mint a végzetet hordozó
    egynyári falombok.
    Tavasszal kizsendülünk,
    nyáron virulunk,
    ősszel fejet hajtunk
    és télen meghalunk,
    mert egy nyár az életünk,
    egy nyár míg szeretünk,
    s majdan egy ősz lesz
    a hervadás
    és egy tél, hogyha
    elmegyünk


    Vers:Kun Magdolna
  13. - Nézd ott azt a csillagot, milyen fényes. Talán most születhetett?
    - Kérdezte a lány a fiútól, aki kitartóan nézte vele az éj vakító lámpásait.
    A fiú gyengéden magához szorította, és halkan a fülébe súgta
    - Valóban nem láttam még én sem ennél fényesebbet.
    Közben elfordította tekintetét. Arcát a lány bronzvörös hajába temette,
    Nem akarta, hogy észre vegye kicsorduló könnyeit. Csak ő tudta, hogy kedvese
    haldoklik. Már nem sok időt hagyott neki a sors. Néhány napot, talán egy hetet.
    A lány egész életében a csillagok közé vágyott. Úgy gondolta nem lehet annál szebb,
    mint, amikor a testből kilépő lélek egyenes irányban suhan a végtelen felé.
    - Mondd, ha egyszer meghalok, rám tudsz találni a sok csillag között?- szólt a lány
    - Miről ismersz fel, hiszen mindegyik egyforma és ugyanúgy ragyog?
    - Igen, rád találok- mondta a fiú
    - Mindegyiknek gyémánttüzű a kisugárzása, de a szívük mégis más.
    A csillagszívek mind egyediek, ahogy az embereké is. Arról foglak felismerni,
    hogyha közeledben érek sokkal szaporábban fog verni a szíved, mint a többié.
    Az én szívem meg fogja hallani az árulkodó jeleket.
    -A lány mosolygott. Érezte, hogy így lesz, ahogy a fiú mondta. Átadta magát
    a férfi ölelő karjainak, ahol mindig olyan biztonságban érezte magát. Már nem félt
    egy kicsit sem Bízott a szavakban. Álmosnak és nagyon fáradtnak érezte magát.
    Lehunyta pilláit és mély álomba merült. A fiú most még jobban magához szorította
    és heves sírásba tört ki. Próbált úrrá lenni a helyzeten, de a lány hófehér arca
    és sötétkarikás szemei éktelen fájdalmat váltottak ki belőle
    Ő is lehunyta szemét, de hirtelen egy belső késztetésre ki is nyitotta.
    Egy mindennél szikrázóbb fényű, zuhanó égi csillagot látott, ami közvetlen melléjük
    csapódott a földbe…
    Felakarta ébreszteni a lányt, hogy vele nézze a nem mindennapi jelenséget, de az
    már nem nyitotta ki a szemét. Elernyedve feküdt kedvese karjaiba. Csak
    Félig nyitott ajkán látszódott az a jól ismert mosoly, mely akkor volt látható, mikor
    szeretkeztek.
    *******

    A fiú megszokott helyén, egy mohával borított kőszikla tetején ült.
    Minden éjjel idelopakodott a magány elől és a csillagokat nézte.
    Sápadt arcát megvilágította a telihold fénye. Mikor a szikláról lenézett
    mélységes szakadék tárult elé. Emlékezni járt ide. Újra átélni a kedvesével
    töltött csodálatos napokat.
    A tengervíz nyugodt volt és az alvó alkony kristálytisztán tükröződött
    a felszínén. Újra maga elé képzelte azokat az édes éjfekete szempillákat és azt
    a csinos kis arcocskát, aminek lágy vonásai örökre belesimultak bőre
    pórusaiba. Ilyenkor érezte szerelme bronzvörös hajzuhatagának illatát, aminek
    sűrű hajszálaiban mindig álmodozón csillant meg a nap tűzvörös lángja.
    Teltek- múltak a napok és az évek. A fiú, öregedő férfi lett. Ősz hajában bánatcsíkok
    raktak fészket, csak szeme kékje volt még ugyanolyan régi.
    Sok–sok hulló csillagot látott életében, de egy sem volt olyan ragyogó, mint az a régi.
    Mennyi nyár éjen át várta, hogy átélhesse azt a könnyű és sejtelmes lebegést, amit
    kedvese érezhetett. Gondolataiba merülve hirtelen álmosság jött rá. Fejét a sziklafal
    érdes részére hajtotta. Aludni vágyott. Megpihenni végleg a szeretett kedves mellett.
    Éjfél körül egy aláhulló csillag robbant porrá mellette. Fénye a napnál is
    vakítóbb volt. Valahol az égen a hold közelében, két új csillag tűnt fel.
    A földről nézve egybeolvadó gyémántnak látszik, melynek szépségét
    semmihez sem lehet hasonlítani. Most már két csillaglélekkel több
    simul az örök valóságba.

    Próza:Kun Magdolna

    http://www.youtube.com/watch?v=Luy9t2szqO4
  14. Heinrich Heine - Bánat

    Tudod mi a bánat?
    Várni valakit ki nem jön el többé.
    Eljönni onnan, hol boldog voltál,
    S otthagyni szívedet örökké!

    Szeretni valakit, ki nem szeret téged,
    Könnyeket tagadni, mik szemedben égnek.
    Kergetni egy álmot,soha el nem érni,
    Csalódott szívvel mindig csak remélni!

    Megalázva írni egy könyörgő levelet,
    Szívdobogva várni, s nem jön rá felelet.
    Szavakat idézni, mik lelkedre hulltak,
    Rózsákat őrizni, mik elfakultak.

    Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni,
    Mással látni meg őt és utána fordulni.
    Kacagni hamis lemondással,
    Hazamenni,sírni könnyes zokogással.

    Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat,
    S imádkozni,
    Hogy sose tudja meg
    Mi is az a bánat.

    A szív gyorsan elárulja önmagát,
    De mást lát a két szemem,
    Messze túl a könnyeken,
    Hogy még mindig te vagy a mindenem.

    Ha az kérdezné tőlem most valaki,
    Mondjam meg mit jelentesz nekem?
    Tán büszkeségből azt felelném,
    Semmit, csak múló szerelem.

    Elmegyünk majd egymás mellett,
    S a két szemed rám nevet.
    Kacagva köszöntelek én is,
    De hangom kissé megremeg.

    Mosolygok az utcasarokig.
    Aztán, hogy elfordulok,
    Fáradt szememhez nyúlok,
    S egy könnycseppet elmorzsolok.

    A válás mindig nehéz,
    De rosszul itélsz,
    Nem bántam meg
    Bárhogy is volt, nem bántam meg.

    Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek.
    Elfelejtem azt, hogy rossz vége lett
    És csak az maradsz,
    Ki engem boldoggá tett.

    Elmentél tőlem kedves,
    S én hagytam, hogy menj csak el.
    Hiába lett volna minden,
    Ki menni akar, engedni kell.

    Mosolygott hozzá az arcom,
    De mögé, már senki sem néz.
    Játszani a közönyös embert,
    Most látom csak míly nehéz.

    Ha azt kérdezné most tőlem valaki
    Mondjam meg, mit jelentesz nekem?!
    Egy pillanatra zavarba jönnék,
    S nem tudnék szólni hirtelen!

    S nagysokára mondanám halkan
    Semmiség, csupán az életem.
    S nem venné észre rajtam senki sem,
    Hogy könnyes lett a szemem!

    Az ebből készült videófilmem

    http://www.youtube.com/watch?v=2J1ga_gcnBc
  15. A nap már éjbe hajlik.
    Lángoló korongján
    bíborfelhő pára,
    mely, halványult színeket fest
    a végtelenül messzi ég
    azúr-kék aljára.
    Kutató tekintetem most
    anyám arcát látja,
    ahogy könnyét visszafojtva
    magányútját járja,
    és nem leli helyét,
    sehogy sem leli,
    a végtelenné olvadó
    parázs-éjszakákba.
    Szíve helyén a fájdalom
    keserédes álma,
    mely akkor sebzi lelkét
    legesleginkább,
    mikor hazavágyna
    virágos kertű, régi otthonába.
    Ne sírj Anyám drága!
    Ez a sorsunk átka.
    Hazátlan lelkeknek
    nincsen palotája,
    csak a csillagos égbolt
    mely, könnyet hint
    reája


    Vers:Kun Magdolna