Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. [​IMG]

    Merre visz most utad csillagok vándora?
    Ki ringat ágyadon holdsütötte éjjel?
    Ki űzi el mellőled a borongós felhőtakarót,
    Mikor sötétségbe réved mélyárnyú csendjével.
    Mondd, merre bujkálsz, mikor felébred a nap
    És fénylő varázsgömbbel díszíti a földet.
    Hová menekülsz, hogyha jégeső szemerkél,
    És arcodra csorognak a szívfájdító könnyek.
    Kutatom szemed ezerféle színben játszó szépségét.
    Keresem benne a pattogó tűzszikrák élénk fényeit.
    Azt a vulkánként kitörő boldogságérzést, mi újra hevíti
    Silány évekbe fojtott vágyaim hűlt érzéseit.
    Lehunyt pillák mögött is látom arcvonásod.
    Távolról is ugyanúgy simogat ölelő kezed
    S mikor tévelygő álmaimban együtt lépek veled
    Életperccel telítődnek a lüktető erek.
    Mert melletted minden száraz gally új rügyet fakaszt,
    Hiába sodorja el süvítő szél a leszakított ágat.
    Letörve is tavaszhajtást nyílik zöldült koronája,
    Akkor is, ha orkán tépi a földre hajló fákat.
    Te mindig megőrzöd bennem azt az örökifjú vágyat.
    Mely számtalan kis csodát rejt sok csillaghullós éjben.
    Hisz, ha felkacag mellettünk a szalutáló vén hold,
    Szárnyakat növeszthetünk kettőnk erejével.
    S akkor megszűnik körülöttünk ez a félreismert világ,
    Csak a belső érzés uralkodik és a határtalan vágy.
    <?xml:namespace prefix = o ns = "urn:schemas-microsoft-com:office:office" /><o:p> </o:p>​

    Vers:Kun Magdolna​

  2. [​IMG]

    Anya! Itt állok a fejfád előtt lehajtott ősz fejjel.
    Könnyeim nyeldesem, mely arcomról csorog.
    Kaparnám a földet rólad elgyengült kezemmel,
    De látod olyan erőtlen, és árván hagyott vagyok.
    <?xml:namespace prefix = o ns = "urn:schemas-microsoft-com:office:office" /><o:p> </o:p>
    Nézem a rád hajló koszorúk elszáradt rózsáit.
    A ráfestett szavakat, amik ködharmatban áznak,
    S ilyenkor úgy szorítja szívem az-az égető hiány,
    Mely eltemette meséit egy álmodó kislánynak.
    <o:p> </o:p>
    Színes árvácskákkal ültetem be lefedetlen sírod.
    Nyugvóhelyed vigyázza majd Isten csillagszeme.
    Gyöngyből fűzött hajtás nyílik a sárga homokban,
    Mikor szemcséire áldást simít édesanyád keze.
    <o:p> </o:p>
    Minden vasárnapom tiéd, ugyanúgy, mint régen.
    S akkor elmondom neked, hogy mi történt azóta.
    Néha elviszem kiskertedből a legszebb virágodat,
    Melynek illatából megérzed, amit szívem súgna.
    <o:p> </o:p>
    Számomra mindig élsz, hisz sosem haltál meg.
    Itt vagy velem éjeken át a csendes félhomályban.
    Itt vagy a rügyező falombok tavaszt hordó ágain
    S a kettőnk lelkéből eredendő örök vérforrásban

    Vers:Kun Magdolna​
  3. [​IMG]

    Lépdelek a jövőm elé, lépdelek a mában,
    néha sikoltva elsötétül a holdsütötte nyár,
    s az ezüstszínű nyárfalevél pilleként rezzen,
    ahogy ágaira rászáll egy bús, éji madár.<?xml:namespace prefix = o ns = "urn:schemas-microsoft-com:office:office" /><o:p></o:p>

    Lassan távolinak látszik a tűzfényű alkony,
    lángjából párolgó aranypor pereg,
    s míg könnyezve andalgok a köddé vált úton,
    csak én tudom egyedül, hová is megyek…<o:p></o:p>

    A szél bágyadtan simogat, még holnapot lehel,
    de amott a fellegek már sötétek felettem,
    s én hiába ölelem féltőn az esőtől sírt földet,
    élni akarásom nélküled már soha nem lelem.<o:p></o:p>

    Vers:Kun Magdolna
    2008.05.06​
  4. [​IMG]

    Az idő lékes hajójában mind egyek vagyunk,
    nem számít honnan jövünk, merről indulunk.
    Egyetlen utunk van, mely a végtelenbe mutat,
    letérni róla hiába akarunk- a szívet mindig
    legyőzi a bennünk élő tudat.
    Az ész azt mondja; ma élünk- holnap meghalunk,
    de nem mindegy mit, hogyan teszünk,
    s amíg lesz pillanat, hogy gondolkozzunk ezen,
    számtalan esély van rá, hogy nyerni is merünk..

    Vers: Kun Magdolna
    2008.05.01
  5. [​IMG]

    Fényt hozol szívembe,
    erős, tiszta fényt,
    melytől hinni tudom,
    hogy mindaz ami szép,
    reményt adhat még.
    Akkor is, ha minden veszett,
    ha betakarnak bús fellegek,
    s ha már előttem rég
    leszakadt a csillagokkal teli
    holdvilágos ég.
    <TABLE class=tbl cellSpacing=0 cellPadding=0 border=0><TBODY><TR><TD class=tbll>[​IMG]</TD><TD class=tblbot>[​IMG]</TD><TD class=tblr>[​IMG]</TD></TR></TBODY></TABLE>

    Vers:Kun Magdolna
    2009.03.22​
  6. [​IMG]

    Egy reggel, ha kezed kezem keresi,
    De csak egy lélektelen testet talál,
    Melyből az éber tudat túl messze száll,
    A fájdalomérzet könnyed pergeti.


    Tudatod a homály sűrűn belepi.
    Kettészakadt szíved megváltásra vár,
    De sohasem győz le a kínzó halál,
    Mi kettétört lelkem szellemét veszi.


    Szótlanná válnak az éjgondolatok,
    A hiányérzet darabokra téphet.
    Félelmedben éj-sötét árnyalakok,


    Feslett ruhában démonokká érnek,
    De a selyemruhás égi angyalok,
    Fényes pajzsukkal megvédenek téged.

    Szonett:Kun Magdolna
    2009.02.15

  7. [​IMG]

    Még emlékszem arra az első suta csókra,
    Mely félig nyitott ajkaidon hagyott rúzsjelet,
    S arra az először elhangzott csetlő botló szóra,
    Mit két kamaszodó szív bóknak nevezett.
    Mikor szemem villanása rád szórta a fényét
    S te félszeg mozdulattal átölelted vállam,
    Lassan éledezni kezdtek azok az apró bizsergések,
    Mik huncut vágyat rejtettek a gyengéd kézfogásban.
    Százszor visszasírom azokat a régi emlékeket,
    Azt az eltűnő ifjúságot, mi olyan messze jár,
    S azt a nyár hevében megérett tengernyi kalászt,
    Melyben léleknyomot hagyott a forró napsugár.
    Bohókás álmaimból nem maradt már semmi,
    Csak néhány elgyűrődött szerelmes levél,
    De a benne lévő csengő szavak ugyanolyan szépek,
    És ugyanolyan meghatóak, mint annak idején.
    Lassan búcsút veszek ettől az ábrándos világtól,
    Ahol minden valós pillanat egy új életet rejtett,
    De bárhová is indulok és bárhová is érek,
    A kamaszkori napjaimból semmit nem felejtek.

    Vers:Kun Magdolna
    2008.07.20
  8. [​IMG]

    Anyám egy tündér volt. Mesékbe ringatott.
    Lázzal telt éjszakákon, vigyázta az álmom.
    Két szemének tüzében örökégő mosoly ült,
    Mely ráncot simított a szikár arcvonáson.
    <?xml:namespace prefix = o ns = "urn:schemas-microsoft-com:office:office" /><o:p></o:p>
    Anyám keze áldott volt. Puha és bársonyos.
    Simogató selyemszál a göndörfürtű hajon.
    Csitító kedves szó, mikor feleselt a kamasz
    És megbántást okozott a fellázadt napokon.
    <o:p></o:p>
    Anyám szíve aranyból volt. Belülről fénylett.
    Nekem tartogatta benne az örök szeretetet.
    Anyám olyan asszony volt, aki sohasem sírt,
    A legszomorúbb percében is velem nevetett.
    <o:p></o:p>
    Anyám sohasem ismerte a gazdagság örömét.
    Szegényen született és szegényen halt meg.
    De fehérgalamb lelke mindig úgy ragyogott,
    Mint a legszebben kicsiszolt gyémántékezet.

    Vers:Kun Magdolna

    http://www.youtube.com/watch?v=P8nbUutC2ic
  9. [​IMG]

    Nem tudlak elengedni benneteket,
    Mikor már szívemhez nőttetek.
    Nem tudok többé életcélt keresni,
    Hisz veletek mindenem elveszett.

    Emlékezzetek! Emlékezzetek!
    Élet szállt életre. Sírva és nevetve,
    Együtt küzdve éjmagányunk ellen.
    Ti elmentetek tőlem én itt maradtam
    Ebben a kongó, üres végtelenben.

    Kísértitek álmaim, miben rettegek
    Mindattól, mit magam körül érzek,
    Mert ezek az iszonyatos fájdalmak,
    Idegeket tépő itt maradt emlékek.

    Vigyétek! Vigyétek, átkozott lelkem.
    Könnyé váltak benne az ölelő szavak
    Sárrá dagadtak a csontok fehérjében
    Ázott álmok lettek a mély sírhant alatt.

    Lesz-e valaha megnyugvás bennem?
    Csitul-e szívemben a halálos szorítás,
    Vagy egyszer egy csendbe fúlt éjjelen
    Én is érzem majd, milyen az elmúlás.

    Vers:Kun Magdolna​
  10. [​IMG]


    - Nézd ott azt a csillagot, milyen fényes. Talán most születhetett?
    - Kérdezte a lány a fiútól, aki kitartóan nézte vele az éj vakító lámpásait.
    A fiú gyengéden magához szorította, és halkan a fülébe súgta
    - Valóban nem láttam még én sem ennél fényesebbet.
    Közben elfordította tekintetét. Arcát a lány bronzvörös hajába temette,
    Nem akarta, hogy észre vegye kicsorduló könnyeit. Csak ő tudta, hogy kedvese
    haldoklik. Már nem sok időt hagyott neki a sors. Néhány napot, talán egy hetet.
    A lány egész életében a csillagok közé vágyott. Úgy gondolta nem lehet annál szebb,
    mint, amikor a testből kilépő lélek egyenes irányban suhan a végtelen felé.
    - Mondd, ha egyszer meghalok, rám tudsz találni a sok csillag között?- szólt a lány
    - Miről ismersz fel, hiszen mindegyik egyforma és ugyanúgy ragyog?
    - Igen, rád találok- mondta a fiú
    - Mindegyiknek gyémánttüzű a kisugárzása, de a szívük mégis más.
    A csillagszívek mind egyediek, ahogy az embereké is. Arról foglak felismerni,
    hogyha közeledben érek sokkal szaporábban fog verni a szíved, mint a többié.
    Az én szívem meg fogja hallani az árulkodó jeleket.
    -A lány mosolygott. Érezte, hogy így lesz, ahogy a fiú mondta. Átadta magát
    a férfi ölelő karjainak, ahol mindig olyan biztonságban érezte magát. Már nem félt
    egy kicsit sem Bízott a szavakban. Álmosnak és nagyon fáradtnak érezte magát.
    Lehunyta pilláit és mély álomba merült. A fiú most még jobban magához szorította
    és heves sírásba tört ki. Próbált úrrá lenni a helyzeten, de a lány hófehér arca
    és sötétkarikás szemei éktelen fájdalmat váltottak ki belőle
    Ő is lehunyta szemét, de hirtelen egy belső késztetésre ki is nyitotta.
    Egy mindennél szikrázóbb fényű, zuhanó égi csillagot látott, ami közvetlen melléjük
    csapódott a földbe…
    Felakarta ébreszteni a lányt, hogy vele nézze a nem mindennapi jelenséget, de az
    már nem nyitotta ki a szemét. Elernyedve feküdt kedvese karjaiba. Csak
    Félig nyitott ajkán látszódott az a jól ismert mosoly, mely akkor volt látható, mikor
    szeretkeztek.
    *******
    <?xml:namespace prefix = o ns = "urn:schemas-microsoft-com:office:office" /><o:p></o:p>
    A fiú megszokott helyén, egy mohával borított kőszikla tetején ült.
    Minden éjjel idelopakodott a magány elől és a csillagokat nézte.
    Sápadt arcát megvilágította a telihold fénye. Mikor a szikláról lenézett
    mélységes szakadék tárult elé. Emlékezni járt ide. Újra átélni a kedvesével
    töltött csodálatos napokat.
    A tengervíz nyugodt volt és az alvó alkony kristálytisztán tükröződött
    a felszínén. Újra maga elé képzelte azokat az édes éjfekete szempillákat és azt
    a csinos kis arcocskát, aminek lágy vonásai örökre belesimultak bőre
    pórusaiba. Ilyenkor érezte szerelme bronzvörös hajzuhatagának illatát, aminek
    sűrű hajszálaiban mindig álmodozón csillant meg a nap tűzvörös lángja.
    Teltek- múltak a napok és az évek. A fiú, öregedő férfi lett. Ősz hajában bánatcsíkok
    raktak fészket, csak szeme kékje volt még ugyanolyan régi.
    Sok–sok hulló csillagot látott életében, de egy sem volt olyan ragyogó, mint az a régi.
    Mennyi nyár éjen át várta, hogy átélhesse azt a könnyű és sejtelmes lebegést, amit
    kedvese érezhetett. Gondolataiba merülve hirtelen álmosság jött rá. Fejét a sziklafal
    érdes részére hajtotta. Aludni vágyott. Megpihenni végleg a szeretett kedves mellett.
    Éjfél körül egy aláhulló csillag robbant porrá mellette. Fénye a napnál is
    vakítóbb volt. Valahol az égen a hold közelében, két új csillag tűnt fel.
    A földről nézve egybeolvadó gyémántnak látszik, melynek szépségét
    semmihez sem lehet hasonlítani. Most már két csillaglélekkel több
    simul az örök valóságba.

    Szerző:Kun Magdolna​
  11. [​IMG]

    Ha szenvedni látsz, vigaszt hozz és mosolyt.
    Virágzó életet, mikor sorvadt lesz a nyár.
    Semmitmondó napjaimat tedd majd boldoggá.
    Legyél csendes világomnak egész része már.
    <?xml:namespace prefix = o ns = "urn:schemas-microsoft-com:office:office" /><o:p></o:p>
    Kezeddel hűsítsd tarkóm. Simítsd meg hajam.
    Tiszta szíved dobbanása sosem legyen álnok.
    Úgy őrizz benne, mint elképzelt kertedben,
    A legszebb színben pompázó mesélővirágot.
    <o:p></o:p>
    Nem vágyom túl sokra, hisz életem oly rövid.
    Veled pár órányi szeretet is évtizednek számít,
    Mert, jelenléted messze űzi a lidérces napokat
    Mitől felhőkbe bújik minden sámánarcú árnyék.
    <o:p></o:p>
    Gyorsan múló perceimre csókolj pilleszárnyat.
    Hadd repítsen hozzád a nyomában járt szél.
    Legyél eljövendő éveimnek egyetlen szépsége,
    Melyben napkoszorút fon rám az átölelő fény.
    <o:p></o:p>
    Viselj együtt velem minden sárból éledt tavaszt.
    Tél hideg napokat, mikor szobámban reszketek.
    Óvd a lelkem magam helyett. Vigyázd a jövőm.
    Maradj mindig az- az ember kit nagyon szeretek.

  12. [​IMG]

    Szíved sziklakertjében nyár marad az élet. Ott
    mindenhol rózsa nyílik, nyoma sincs a télnek.
    Ha sírni kell, oda vágyom - ott kereslek téged -
    megnyugtat és szenvedélyt ad érző ölelésed.
    Árnyas lombú fák odvában sok száz mókusfészek.
    Lombjuk alatt a fapadok titkokról mesélnek.
    A belekarcolt jelbeszéd is minden szót megértet,
    nem törik meg fényét száradt könnyemlékek.
    Minden kimondott szó vágyat súg a szélnek,
    mert bűvös Éden kertedben, ahová csak lépek,
    - tengernyi virág vár- Egy lángoló, örök nyár,
    melyből soha el nem múlik a hűség, s az ígéret.


    Vers:Kun Magdolna
    2009.04.10
  13. [​IMG]

    Vers:Hepp Béla

    Nekem még mindig az a csillogó szemű kamasz vagy,
    ahogy elém hozott az irhabundás február,
    szemed bennem még mindig harsogó tavaszt hagy,
    bár kertjeink alól már lassan szökni kész a nyár.
    <?xml:namespace prefix = o ns = "urn:schemas-microsoft-com:office:office" /><o:p></o:p>
    Szívembe szúr, ahogy az éji csend finom vonással
    rajzolja körbe orrod, ajkad ívét, hunyt szemed,
    hajadba túr a hold ezüstje sápadt lángolással,
    levél rebben kicsit, lehull; szeret, vagy nem szeret?
    <o:p></o:p>
    Hány nappalon és éjen át küzdöttünk váll a vállhoz,
    kapartuk sorról sorra ezt a fél-történetet...
    pár lapja áldja sorsunkat, pár mondatíve átkoz.
    Megíratott, benne az életem, s az életed.
    <o:p></o:p>
    Most itt vagy nekem, a béke szétfeszíti mellkasom,
    csitítanom kell felrobbanni kész kamasz-szívem,
    ne ébresszen robajjal, pihenni tudj a vállamon,
    csak tartson még a perc tovább, tartson a végtelen...<o:p></o:p>
  14. [​IMG]

    Vergődöm élet és halál között. Melyik legyen?
    Gondolkozom, mi az, mi változtatna életemen.
    Lehet, hogy odaát is magam vinném keresztem,
    Ott, sem lenne senki, ki vinné kicsit helyettem.
    <?xml:namespace prefix = o ns = "urn:schemas-microsoft-com:office:office" /><o:p> </o:p>
    Kisírt szemű reggeleken könnyekkel ébredek.
    Nem törlik le ráncaimról nyugtató, hűs kezek.
    Magamnak kell minden cseppjét felszárítani,
    Hiába várom, hogy kopott ajtóm nyissa valaki.
    <o:p> </o:p>
    Csak a szél cibálja ablakom elhúzott függönyét,
    Csak a hold veti rám néha halványult fényjelét.
    S én félszegen menekülök a jövőtlen holnapba,
    Mit jégcsappá dermesztett a dér hűvös harmatja.
    <o:p> </o:p>
    Menekülnék magam elől, de sánccal zárt a kiút.
    S a kialudt gyertyaláng is az éj csendjéhez simult.
    Olyan rideg és kopár köröttem a végtelen határ,
    Hogy egyedül bolyongó lelkem haza sosem talál.
    <o:p> </o:p>
    Éles sas karmával tép szét a vándorléptű magány.
    Torz vigyora mély sebet ejt a tisztahitű imán.
    Nem szán meg akkor sem, ha térdre ereszkedem.
    Sötétfoltú tinta marad a színes képzeleten.

    Vers:Kun Magdolna​
  15. [​IMG]

    Látod a te szemed is, elborítják némán futó könnyek.
    S a te mellkasodban is kitágulnak a büszke vérerek.
    Hiába győzködöd magad, hogy nem fáj már a múltad,
    Most mégis úgy rogysz térdre, mint egy kisgyerek.
    <?xml:namespace prefix = o ns = "urn:schemas-microsoft-com:office:office" /><o:p></o:p>
    Buta szíved azt hitte, öröklétű erős izomköteg marad,
    Melyeket nem fájdíthatnak soha érző idegszálak.
    Nem sebezhetik halálra meggyengült apró női szívek,
    Mert hitének erejével ellenáll minden csalódásnak.
    <o:p></o:p>
    Most mégis hajadba tép a lágynak vallott nyári szél.
    S jéghideg dermedtség vonja körbe deresedő léted.
    Nincs több tavaszt hozó napáldás, mely meleget adna.
    Koldus lettél lelked mélyén, kit harci ebek tépnek.
    <o:p></o:p>
    Már nincs esélyed, hogy visszanyerd valaha a kegyet.
    Elodázott éveid rabságra ítélte a közönyt játszó vétek.
    Szabadszárnyú tollaid véresre marták a törtető álmok,
    Melyekből nem maradtak neked csak visszasírt emlékek.

    Vers:Kun Magdolna ​