Nagy Erzsébet

Anyakönyvezett nevem Nagy Szeder Erzsébet, de Nagy Erzsébet néven publikálok. 1946.09. 07-én születtem Kiskunhalason, ott végeztem el az iskoláimat is. 1979 nyarán elhatároztam, hogy elhagyom szülővárosomat. 1979 szeptember elsején tettem meg az első lépéseket és átléptem a Tiszát. 1988-ban érkeztem Szarvasra és letelepdtem, azóta itt élek, e csodálatos Körösparti kisvárosban. Kiskunhalason kezdtem el írogatni, de igazából itt Szarvason lendültem bele, és éreztem folyton-folyvást az írás kényszerét. Idős barátnőm Tót Pálné biztatására Kardoskúton pályáztam és elhoztam az első díjat, tehát felturbózta bennem az ambiciót, hogy írni kell. Kardoskútra azóta is minden évben pályázok, az amatőr írás minden díját elhoztam. Ma már rendszeresen publikálok és értékes díj
Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. Zúg a sötét erdő, sírnak a fák,
    forró szél kavarja az út porát.
    A csillagok ragyognak, várnak rám,
    kísérnek utamon, mint jó barát.

    Hosszú az út siklik lábam alatt,
    fut-szalad előttem fehér csíkban.
    Baktatok úgy, mint magányos vándor,
    út porában keres boldogságot.

    Felvilan a város tarka fénye,
    hol, kicsiny ablakok visszanéznek.
    Mögöttük emberek, nem ismernek,
    ők nem tudják, hogy én hová megyek.

    Nem, nem tudják és meg sem értenék,
    titok, örzöm szívemnek rejtekén.
    Hozzád megyek titokban, megnézlek,
    látnom kell téged, hogy tovább éljek.

    Oly kicsiny, e város, de szeretem,
    itt élsz, utak őrzik lépteidet.
    Nem téved el, oly bolond a szívem,
    rád talál dübörgő diszkó fényben.

    Rabul ejtettél, nagyon szeretlek,
    titkolt vágytól örökké szenvedek.
    Gyilkosom lesz, e szőrnyű képzelet,
    hamuvá vált bennem a gyötrelem.

    Ha elhagyom, e tarka világot,
    Körös folyó vár rám a barátom.
    Titkos helyen leülök partjára,
    vizében a hold lejt néma táncot

    Csodálatos az éj hisz láttalak,
    szívem átkos nyugalma elbággyaszt.
    Fülembe bújik mélabús dallam,
    e városka a csillagok alatt.

    Folyó hullámzik szellő borzolja,
    suttognak a fák, s én hallgatom.
    Istenem mond meg, miért is vagyok.
    szerelmet az út porában hagyom.

    Nagy Erzsébet
    Szarvas
  2. Tavaszi égzengés dübörgő vihar,
    vízcseppek hullnak az ablakom alatt.
    Zene szárnyal elnyomva az égi zajt,
    hol ritmus ölel és ringat a dallam.

    Lágyan szelíden, mint szerelem karja,
    s a fülembe bújva súgja a dalt.
    Szerelem amely az életet adja,
    a gonosz halál megbúvik alatta.

    Fekete felhő mögött ragyog a nap,
    tavasz van, fájó szív folyton dobogja.
    Ablakomon gyöngyszemek végig futnak,
    csillogó cseppek az áldott tavaszra.

    Kottafejek a gitárhúrján járják,
    az égiek, s a szerelem táncát.
    Ma dalra fakadtak ifjú Titánok,
    béke ölelje át, e vidámságot.

    Tavaszi égzengés dübörgő vihar,
    mely itt van felettünk szinte mindennap.
    Apró gyöngyök hullnak le felhők alá,
    könnyek, s a földi békét siratják.

    Ifjak, s a kottafejek a húron,
    daloljátok már a harci indulót!
    A fegyvertelen Béke hívó szavát,
    szeretet és a szerelem dallamát

    Nagy Erzsébet
    Szarvas
  3. Én, szólnék hozzád, ha értenél,
    ha a felhő mögül kilesnél!
    Szólnék hozzád, de néma ajkam,
    keresem a szót, mely hívatlan.

    Becsukom előtte az ajtót,
    pedig ott voltunk künn a parton.
    Szemed néztem, s te az alkonyt,
    nem láttunk semmit, csak a folyót.

    Álltunk az átívelő hídon,
    alattunk a víz vetett fodrot.
    Gyógyír léleknek a némaság,
    ha a kimondott szó, olykor fáj!

    Ha a kimondatlan szó vulkán,
    vörösre festi az ég alját.
    S a szilánkok testem zúzzák,
    folyó habja is mossa partját.

    Most itt állok, néma az ajkam,
    szólnék, de minek, nincs ki hallja!
    Oly hideg van sűrű köd szitál,
    bevonja folyó görbe útját.

    Szólnék hozzád, ha rám figyelnél,
    ha a némaságot megölnéd!
    Szent estén enyém lenne egy szó,
    egy szó, amely vérzik a folyón.

    Récék úsznak ott a túl parton,
    szabadon, mint őszi alkony.
    Amely befesti az égboltot,
    hogy izzon alatta a folyó.

    Köd leszáll, s én belebújok,
    szép csendesen haza ballagok.
    Est-hajnal csillag, ott fenn ragyog,
    álmot szövök szürke utamon.

    Nagy Erzsébet
    Szarvas
  4. Kedvencem vagy te, csillagos ég,
    figyellek forró nyári estén.
    Fut a tejút kacsázik útja,
    mint ezüst kígyó csúszik rajta.

    Oly csodás távoli messzeség,
    ezernyi titkot csendben mesél.
    Tengernyi csillag, e föld egén,
    s közötte a szemed, mely kék!

    Körös lenn fodrozik medrében,
    hold sugár játszik a tükrében.
    Zöld fa hídról órákig nézem,
    amint csillag táncol a vízben.

    Árnyas fák ölelik oldalát,
    dallamot suttognak partján.
    Halkan surranó Szellő szava,
    a neved mondja est-hajnalban

    Nagy Erzsébet
    Szarvas
  5. Körösön, hol tavirózsák nyílnak,
    víz fodra ott séta-hajót ringat.
    Felzúg az öreg templom harangja,
    giling-galang, suttog zöld fa lombja.

    Rabod vagyok Szarvas, szegény sorban,
    egy vén tanyán vár rám az éjszaka.
    S, ha lehajtom fejem álomra,
    ködös kék szemek mámora altat.

    Vár ezernyi titkos éjszaka,
    várost ölelő Körös partja.
    Zöld fa hídon szél szalad utamba,
    kopott padon ülök hold rám kacag.

    Te vagy Szarvas, kit szívembe zárok,
    szegény vagyok. Bűn, e világon
    a létem, de még élni akarok!
    Néhány évet, azután búcsúzok.

    Nagy Erzsébet
    Szarvas
  6. Forró nyár éget, az emlékezés,
    néhány évet vissza múlt mezején.
    Amely ma is itt van, köszön felém,
    soha nem hagy el, e fájó emlék.

    Hát persze, ki lelkembe taposott,
    most azt üzeni felejtsd el, nevess!
    Ám a testemben lelkemben kínok,
    üvöltenek, hogy fogd meg a kezem!

    Valaki, kiben van némi tudat,
    hogy ember vagyok, Isten gyermeke.
    Hogy bennem is él szív test fájdalma,
    hogy múltamat gyilkossá Ő tette.

    Hazug világnak védő bástyája,
    öleli körbe őrzi a gyávát.
    A szájából ömlő gyalázatát,
    mert árva vagyok, csak te vagy Hazám!

    Csak te vagy a szegénység védője,
    ősi szikes föld, mely engem ölel.
    Oly lágyan csendesen lenn a mélyben,
    hol zizeg egy meggyalázott élet.

    A jó Istent keresem szüntelen,
    tegyen végre, e világon rendet.
    Szűnjön meg a gyalázkodók léte,
    hogy a szegény is boldogan éljen.

    Hogy a szegény is szívből nevessen,
    az uralkodó gátat ne vessen .
    Hogy koronáját mocsár nyelje el,
    koldus vagyok Hazám és nincstelen.

    Könyörgök én az áldott Istenhez,
    de az ember önmaga ás vermet.
    Isten fogd meg végre árva kezem,
    mert, e föld haldoklik és oly szikes.

    Súlyos terhe gyökeret vert benne,
    mint tövis, mely szívembe lett verve.
    Éli hatalom kegyét ki tette,
    hazug szava mérges nyíl szívemben.

    Így élni nincstelenség közepén,
    szemben áll a hatalmi rangos kény.
    Mond Isten hol van megváltó remény,
    hogy az ősz alkonya majd véget ér?

    Nagy Erzsébet
    Szarvas
  7. A hajnal csendesen ébred,
    mikor esküt teszek érted.
    Teérted szép kék szemedért,
    ajkad rózsás mosolyáért.

    Szívem szavát viszi feléd,
    hajnalt igéző csendes szél.
    Futva súgja, szeretlek én,
    halld meg a szerelem ölén.

    Halld meg, vedd át édes ízét,
    csók lángját, mely örökké ég.
    Lobog hol ajkunk összeér,
    némán ölel hajnali szél.

    Esküt teszek ma Kedvesem,
    halálig érted él szívem.
    Mond ki, hogy te is így érzel,
    hogy csillag felettünk ébred.

    A hajnal csendesen felkel,
    s karod, oly lágyan ölel.
    Fellegekben kószál lelkem,
    hol szellő vagyok, e percben.

    Repülök, karom kitárom,
    szerelem, mely édes álom.
    Hajnali szél a barátom,
    e titkom néked átadom.

    Nagy Erzsébet
    Szarvas
  8. Nem mondhatom meg vétkem,
    hogy bensőmben, mily tűz éget!
    Körbefont ok a felhőben
    nyugszik, lenn szavakkal fedve.

    Szavakban van minden percem,
    fáj, de mégsem mondhatom el.
    Kinek tenném?-némán kérdem.
    Anyám halott!-Sír a lelke.

    Ha fáj suttogom, és érzem,
    keze érint oly sok éjben.
    Talán vigasztalna?-Védj meg!
    Kérlek, mert reszket a szívem!

    Védelmet küldj, arra kérlek!
    Mert félem már azt, hogy élek!
    Hogy könnyben ázok, s égek,
    vágyom a felhőtlen égre!

    Védelmet küldj, arra kérlek,
    a kéklő szemeket oltsd el!
    Vidd magaddal le a fényre,
    oda, hol sír a te lelked!

    Félem már azt, hogy élek,
    fájnak a betűk, a képek.
    Előttem állnak emlékek,
    hogy szeretem, gyilkol énem!

    Nagy Erzsébet
    Szarvas
  9. Hazám fehér lepel borítja földed,
    tél van, látod én ma is fázok veled!
    Mond gondolsz-e újra a sok szegényre,
    kit, e modern világ nincstelenné tett!
    Istentől várná a megváltó kegyet,
    és lásd az imát mormolja szüntelen!
    Nap süssön minden csata színhelyére,
    ahol vér folyt, e hű nép küzdelmében!
    Imádkozok, s Őt annyiszor kérem,
    mégsem látom felhők mögül az eget.
    Hazám kopár földed ma hó borítja,
    tavasszal a tarack veszi birtokba.
    Alszik a föld, s az eke nem szántja,
    nép szegény, munkára, kenyérre vágyna.
    Adj Uram, adj Teremtőm jobb világot,
    ébredésre feledni valóságot!

    Nagy Erzsébet
    Szarvas
  10. Őszi eső hull a földre,
    kimegyek a temetőbe.
    Régi dal cseng a fülemben,
    holtak szeme felhő felett.
    Fülemben a régi dal cseng,
    ők ott csillagként gyúlnak fel.
    Fényt árasztanak a földre.

    Gyász zenét susognak lombok,
    a gyertya lángja imbolyog.
    Oly kecsesen, s oly lágyan,
    mint felhőn a holtak tánca.

    Léptem süpped, nincs is zaja,
    csend ül itt a lombok alatt.
    Őszi eső hull a földre,
    hideg a föld, s a testek.
    Hamvad a világ, az élet,
    holtak már csupán emlékek.

    Tövisek szúrják az énem,
    oly sok könny hullott teérted.
    Itt a temető kertjében,
    emlékem fáj, könnyes szemem.

    Nagy Erzsébet
    Szarvas
  11. Láttál-e sirályt a tengeren,
    könnyet hullajtva, oly kecsesen?
    Fehér tollán fénylő víz cseppet,
    hol napsugár fénye reszketett.

    Zúgó viharban halak táncát,
    árva sirályoknak bús bálján?
    Tenger tiszta fövenyén ülve,
    uralt-e a csend lüktetése?

    Én láttam éjben téged várva,
    álom szárnyán az úton járva.
    Hol ajkadról jött pergő szikra,
    és lángra gyúlt sirályok bálja.

    Majd tűz angyala perdült táncra,
    s a csókodtól égett ajkam.
    Lett fehér sirályok halála,
    a viharos tenger zúgása.

    Bál volt, tenger fövenyén állok,
    víz tükrén, ma már álom táncol.
    Legördült a függöny, elmúlt már,
    vörös rózsa hervad víz partján.

    Nagy Erzsébet
    Szarvas
  12. Könnyek, szívek zokogását hallom,
    halott anyák sírját kertben látom.
    Lépek csendben felettem zöld lombok,
    ... madár daltól hangos ünnep napon.
    Anyám álmát őrzik fák és bokrok,
    gyertyát gyújtok fellobbanó lángot.
    Fényben emlékeimben kutatok,
    kezed bársonyával rám vigyázol.
    Én, érzem szerető puhaságát,
    letörli könnyem szívem bánatát.
    Hunyt szemem látja angyalok táncát,
    kósza felhőben anyám mosolyát.
    Futó idő emléket hagyott rám,
    csak az éjben látom kedves arcát.
    Mert, csillag lett ő a sötétségben,
    sugara hevíti fagyos földet,
    hol éltem útját fájón követem.

    Nagy Erzsébet
    Szarvas
    [​IMG]



    <FORM class="live_192361777506707_131325686911214 commentable_item autoexpand_mode" method=post action=/ajax/ufi/modify.php data-live='{"seq":329316}' rel="async">

    </FORM>
  13. Már messze jársz jó Apám,
    utad végtelen sávján.
    Követlek álom hídján,
    ... itt vagy még az éj fátylán.

    Visszanézel látom szemed,
    csillagok közt felém nevet.
    Gyermek voltam, s én hittem,
    hogy a halál csak képzelet.

    Már tudom, bizony menni kell,
    az út vége eljön egyszer.
    Akárhogy fáj, búcsúzni kell.

    Eljön az est, feljő a hold,
    intek innen a távolból.
    És néked jó éjt kívánok.

    Nagy Erzsébet
    Szarvas
    [​IMG]
  14. Miért fáj az alvó vulkán?
    Hiszen már csendesül a láng!
    Hamuban vergődik, kiált
    ... az égre esküt és imát.
    Feltámad, majd aludni tér,
    dallam száll, betakar az éj.
    Láva űzi álmát, ég
    feledve esküt és imát.
    Miért fáj az alvó vulkán?
    Miért kínoz az őrült vágy?
    Éj fedi be, e szív kínját,
    ha virrad, szél viszi tovább.

    Nagy Erzsébet
    Szarvas
    [​IMG]



    <FORM class="live_193852790690939_131325686911214 commentable_item autoexpand_mode" method=post action=/ajax/ufi/modify.php data-live='{"seq":332232}' rel="async">


    </FORM>
  15. Ott, hol a Körös fut csendesen,
    s hold íveli át a földet.
    Ott élek, némán sírí csendben,
    ... szerelem édes gyönyörével.

    Liget lombjai közt csillagok,
    kacsingatnak, mint hős lovagok.
    Állok, a sötét folyó-parton,
    sugarakat ölel át karom.

    Csend van, néha egy bagoly huhog,
    őszi szél leveleket sodor.
    Elmúlt a nyár, egy év elfutott.

    Ragyognak az égi csillagok,
    a hold csalfán reám mosolyog.
    Vetköznek már az őszi lombok.

    Nagy Erzsébet
    Szarvas