Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. /

    Most visszanézünk a múló évre,
    annak is az elejére.
    Mely akkor még a szebbik arcát
    mutatta,
    és mi sem gondoltunk semmi
    rosszra.

    Hideg napok után
    tavaszt köszöntöttünk.
    Nyár melegében
    boldogan fürödtünk.
    Ősz felé már borúsabb
    lett az ég, de, bajainkat
    kihevertük még.

    Majd egy borongós
    téli napon,
    mikor a Nap nem tündökölt
    az égbolton,
    szívünk-lelkünk,
    váratlanul összetört...

    Zokogva kísértük
    drága Kincsünket,
    vissza adva Őt
    a Teremtőnek...
    Most,
    összetört szívvel,
    de töretlen hittel,
    nézünk a jövő elébe,
    s búcsút intünk az
    elmúlt esztendőnek.

    / M.J.Kata /
    Bondár Zsuzsanna kedveli ezt.
  2. Kukorica sárgul,
    dió földre pottyan,
    mind a kettő jelzi,
    itt van az Ősz, itt van.

    Tüskés ruhájából
    bújik a gesztenye,
    sok-sok gyermeknek
    finom kis csemege.

    Ide-oda gurul
    az apró mogyoró,
    nehéz feltörni,
    de enni jó, enni jó!

    Mézédes a szőlő,
    vidáman mosolyog,
    zamatos mustjából
    kortyolj egy jó nagyot!

    Tüskés rózsaágon,
    csipkebogyó virít,
    s őszi szél borzolja
    a fák tarka levelit.

    / M.J.Kata /
    lelkes.miklos, lezli és Kaszazsu kedveli ezt.
  3. A fájdalomtól, és a meglepetéstől mozdulni sem bírtam, annyira váratlanul történt minden.

    Pár perccel ezelőtt még egy autó hátsó ülésén ültem, és kíváncsian nézegettem az út mellett elsuhanó tájat. Imádtam autóban utazni, boldog voltam, ha vittek magukkal. Most is így történt, izgatottan ugráltam, míg az autóhoz értünk. Senki sem szólt hozzám, de ez nem zavart, máskor sem szoktak utazás közben hozzám beszélni. Talán, egy valami feltűnhetett volna, ha jobban figyelek. A sofőr melletti ülésen egy idegen ember ült, akit eddig soha nem láttam. Jó sokáig utaztunk így hármasban, amikor egy hatalmas fékezés után megállt az autó. Majdnem leestem az ülésről, fogalmam sem volt mi történt, de nem volt időm semmire sem gondolni. Az idegen ember sietősen kiszállt az autóból, és egy erőteljes mozdulattal kinyitotta a hátsó ajtót. Két hatalmas kezével elmarkolta a nyakamat, majd egy nagy lendülettel kidobott az autóból. Ajtócsapkodást hallottam, az autó hatalmas gázzal elindult, kerekei apró köveket szórtak rám, de ezzel már senki sem törődött. Jó darabig még mozdulatlanul feküdtem, aztán nagy nehezen lábra álltam. Hiába néztem az utat, az autót, amelyből kidobtak, már nem látom. Én meg itt állok egyedül a nagy semmi közepén, egy csendes, kihalt út szélén. Fáj a nyakam, nagyon megütöttem a hátam és megrándult az egyik lábam. A nap már eltűnt a közeli domb mögött, lassan szürkülni kezd az ég alja, hamarosan sötét lesz. Sehol egy teremtett lélek, csak a szél zörgeti a száraz faleveleket és suhogtatja a fák kopasz ágait. Nagyon szomjas és éhes vagyok, ráadásul kezdek fázni. Otthon, ez idő tájt már megkaptam a finom vacsorámat, a friss vizemet, és kényelmesen lustálkodtam fekhelyemen.
    Ó, jaj, jaj jaj, – nyüszítettem keservesen!
    Kitől kapok most finom vacsorát?
    Ki ad nekem friss tiszta vizet?
    Ki simogatja meg elalvás előtt buksimat?
    Ki mondja meg nekem, hogy mi rosszat csináltam, amiért így eldobtak maguktól?
    Talán én tehetek róla, hogy imádott öreg gazdám, ma reggel nem ébredt fel?
    Hiába ugattam, rángattam a takaróját, nem mozdult…
    A kutyának még sok-sok hasonló kérdés kavargott fejében, amire nem tudta a választ. Nem értette az embereket. Hosszú évekig a család kedvence volt, bízott bennük, ők is benne, most mégis kidobták, mint egy megunt játékot. Sajnos, a közelében nem volt senki sem, akitől választ várhatott volna. Nagyon-nagyon szomorú volt, barna kutyaszemeiből hatalmas könnycseppek hullottak bundájára. Az este egyre hidegebb lett, már az egész teste remegett, annyira fázott. Nagy nehezen lecsúszott az út melletti árok mélyére, remélve hogy ott egy kicsit védve lesz a hidegtől. Párszor végignyalogatta fájós lábát, amennyire tudott összegömbölyödött és próbált elaludni. A sötét éjszakában csak a Hold sápadt fénye világította meg az árok mélyét. Sokáig lebegett az ébrenlét és az álom határán, amikor hallani vélte a jól ismert kedves hangot.
    A hangot, amely Őt szólította, hívogatta.
    Jaj de jó, hogy megtaláltalak!
    Ugye tudod, nagyon, de nagyon hiányzol!
    Én már jó helyen vagyok, itt neked is csuda jó lesz, meglátod…
    Gyere, szaladj hozzám kiskutyám!
    A kutya egy pillanatra felemelte a fejét, és boldogan vakkantott egyet a néma éjszakába.
    Másnap, az arra járók egy kihűlt kutyatetemet találtak az árok mélyén…

    / M.J.Kata /
    Saturnusz, Kaszazsu és lelkes.miklos kedveli ezt.
  4. Valentin-Bálint nap ihlette szabálytalan vers

    Nem vagyunk már fiatalok,
    mi nem várjuk a Bálint napot.
    Szerelmünk csendesen féltő,
    hisz, másodjára is megkaptuk,
    az égtől.
    Az első szerelem rég volt,
    Bálint napnak híre sem volt,
    mégis tombolt, hittük örökké.
    De fentről intettek.
    Vége!
    S nincs többé.
    Szárny szegetten vergődtünk,
    évekig félig halottként éltünk,
    sirattuk elveszített párjainkat.
    De fentről intettek, elég!
    Vége a bánatnak,
    örüljetek még!
    Találkoztunk egy véletlen,
    szerelem még sehol sem.
    Hetek, hónapok teltek, míg
    szerelmünk izzani kezdett.
    Lassan, óvatosan kapott lángra,
    féltünk, elhamvad csírájába.
    De fentről megint segítettek,
    elengedni a szeretteinket.
    Nyugodjanak...
    Azóta a lángot vigyázzuk,
    naponta élesztjük, tápláljuk.
    A sorsnak örök hálával tartozunk,
    hogy mi ketten találkozhattunk.


    / M.J.Kata /
    lelkes.miklos kedveli ezt.
  5. Egy pályázat megadott gyakorlati feladatára írtam történetemet: Mintha Ő lennél, mintha élnél / utcai lámpa /

    A Nap sugarai már elbújtak az öreg templom tornya mögött, amikor a templom előtti téren helyére került az utolsó kovácsoltvas lámpaoszlop. A munkások elégedetten néztek végig a megújult lámpasoron, amely ezen túl méltó dísze lesz a kis térnek. A gyönyörűen megmunkált kovácsoltvas pihenőpadok és a lámpaoszlopok nagyszerű párost alkottak és egyedivé varázsolták a nyírfákkal körbeültetett teret.
    Oh, de jó helyre kerültem! - sóhajtotta elégedetten a lámpaoszlop, amikor felállították az egyik pihenőpad mögé.
    Mióta elkészítettek, mindig attól féltem, hogy majd egy sötét sikátorban kell világítanom, ahol senki sem veszi észre tökéletesen megmunkált karcsú oszloptestemet.
    Szerencsémre nem így történt, így nyugodtan megfigyelhetem az előttem elhaladó, vagy éppen megpihenő embereket. Már alig várom, hogy alkonyodjon, és társaimmal együtt, csillogó fényünkkel világíthassunk. Nagyon, de nagyon örülök, és úgy határoztam, megosztom veletek első élményeimet
    Az esti misére igyekvő embereknek még nem világítottunk, de amikor kifelé jöttek a templomból már besötétedett, - és mi az utcai lámpák, - szinte nappali világosságot adtunk a térnek.
    Ünneplőbe öltözött középkorú házaspárok kisebb csoportokban álldogálva még pár percig beszélgettek egymással. Nagyon jól esett hallani, hogy elismerően szóltak a minket elkészítő mesteremberekről.
    Igényes munkát végeztek, ez a lámpasor egy kis ékszerdobozzá varázsolta a teret - állapították meg egybehangzóan - miközben barátságos tekintettel szemléltek bennünket.
    A feketébe öltözött fejkendős nénikék ráérősen ballagtak, botjuk ütemesen kopogott a kövekkel lerakott téren. Menésük olyan, mint a falióra ingája. Hol jobbra, hol balra dőltek egy kicsit. Időnként megálltak egy rövid pihenőre, de a beszélgetésben bizony nem tartottak szünetet.
    Tudom, tudom! - ebben a korban már fájnak az ízületek, kopottak a forgók, csak a nyelv marad fiatalosan pergő!
    A templomot bezáró plébános mielőtt hazaindult volna, megállt egy pillanatra. Elégedetten nézett végig rajtunk, és úgy láttam, elnyertük tetszését. Remélem, majd valamikor áldást is kapunk tőle...
    Fiatal szerelmes pár egymást átölelve andalog felém, és szerencsémre, az előttem álló padra ülnek le beszélgetni. Ha jól hallom, közeli esküvőjüket tervezgetik, s közben szenvedélyes csókban, ölelésben fonódnak egybe.
    Komolyan mondom, legszívesebben kioltanám fényemet, hogy ne zavarjam őket.
    Sajnos erre nincs lehetőségem, így tovább világítok fejük felett, de próbálok nem figyelni rájuk.
    Amikor elmentek, már nagyon későre járt az idő. A tér időközben teljesen kiürült, az emberek nyugovóra tértek. Felettünk a sarló alakú Hold világít, körülötte milliónyi pici csillag tündököl a sötét égbolton.
    Csend és nyugalom van.
    A nyírfák ágait néha meglegyinti egy-egy gyenge szellő. A fák alatt puha léptű macskák igyekeznek éjszakai egér vadászatra. A macskák nyomában egy kutya dühösen csaholva rohan végig a padok közt, nagy bosszúságot okozva az egerészőknek.
    Úgy tűnik, ezeket az apró történéseket leszámítva, nyugodtan fog eltelni az első éjszakám.
    Az ég alja már halványan világosodik, amikor erősen imbolygó férfi került a látóterembe. A kezében levő borosüveggel próbál egyensúlyozni, de nem akar összejönni neki a mutatvány. Hangos csuklásokkal tarkított értelmetlen nótázása megtöri a tér csendjét. Végül szerencsésen eléri az előttem álló padot, amelyre nagy nehezen sikerült ráhuppannia. Szerintem azt gondolta, hogy hazaért, mert mint egy zsák úgy dőlt végig a padon, és pillanatokon belül hangosan hortyogott.
    Kezével még pár pillanatig görcsösen szorította a borosüveg nyakát, aztán hirtelen elengedte. Az üveg hangos csattanással landolt a kövezeten , majd apró darabokra tört. A teret megtöltötte a szétfolyó bor jellegzetes savanykás illata.
    Dühösen világítottam a részeg ember arcába, mert nem így képzeltem el az első éjszakámat.
    Olyan szépen indult minden, a templomból kijövő házaspárok, az idős nénikék, a plébános, a dicsérő szavak, és a fiatal szerelmes pár láttán, igazán jól éreztem magam.
    Aztán valahonnan idetévedt ez a részeg ember, és teljesen elvette a kedvemet! Még szerencse, hogy mindjárt világos lesz, lekapcsolnak, és nem kell őt tovább nézegetnem.
    Amíg bosszankodtam, nem figyeltem semmire sem, csak a hangos beszédre kezdtem újra figyelni.
    Egyenruhás emberek - gondolom, rendőrök lehettek - álltak meg a pad előtt, és próbálták felébreszteni a részeg embert. Nagy nehezen sikerült nekik, majd elég körülményesen, de mindhárman elhagyták a teret.
    Az öreg templom tornyán már megcsillantak a felkelő Nap első sugarai, melyek elhalványították éjszakai fényeinket.
    De ez nem baj, lekapcsolnak bennünket, és pihenhetünk napnyugtáig.
    Csak az összetört üveg szilánkjai, és a szétfolyó bor nedves foltja fogja jelezni az erre járóknak, hogy nem telt el esemény nélkül az éjszaka.

    / M.J.Kata /
    Marianna49 és lelkes.miklos kedveli ezt.
  6. /Egy novella pályázat, Írd tovább az életem! címmel megadott gyakorlati feladatára írtam történetemet./

    Ellie boldogan szorította magához pár perccel ezelőtt vett könyvét. Szerencséje volt, mert az utolsó példányok egyikét sikerült megvásárolnia a közeli könyvesboltban. Imádott olvasni, de szűkös zsebpénzéből csak ritkán tellett saját könyvekre. Ma, hosszú hetek spórolása után végre magához szoríthatta a saját könyvét. Alig várta, hogy hazaérjen, és szokásához híven gyöngybetűivel beleírja a könyv első oldalára a nevét. Nem, még nem fog azonnal belekezdeni az olvasásába, majd csak este lefekvés előtt veszi elő. Pár oldalt elolvas belőle és úgy hajtja álomra a fejét. Mindig így tett, ha új könyvet kezdett el olvasni. Ráhangolódott, ízlelgette, mint egy finom gyümölcsöt és bizony sokszor beleélte magát egy-egy szereplő helyébe. Már évekkel ezelőtt beiratkozott a városi könyvtárba, heti rendszerességgel vitt haza egy-egy könyvet, de egy új könyv az más volt. Az még finom, semmihez sem hasonlítható papírillatot árasztott magából, lapjait még senki keze nem forgatta, és az csak az övé volt.
    Örömében észre sem vette, hogy szinte táncolva lépked hazafelé a járdán. Hosszú vörös haja a táncoló lépesek ütemére hol jobbra, hol balra hullámzott a hátán. Ezen a késő délutáni órában kevesen közlekedtek a járdán, így nem kellett senkitől sem bocsánatot kérnie, hogy véletlenül hozzáért. Annyira el volt merülve gondolataiban, hogy nem vette észre az egyik sötét kapualjban meghúzódó férfiakat, akik Őt figyelték. Ketten voltak, és rossz szándékúak, mert egy lányokkal kereskedő banda részére raboltak fiatal lányokat. Harmadik társuk pár lépésre egy út szélén parkoló autó volánjánál ült, és várta az áldozattal visszatérő társait. Eddig mindig sikeresen dolgoztak, jól összeszokott banda volt. A kiszemelt áldozatukat napokig figyelték, követték, és amikor úgy látták elérkezett az idő, lecsaptak rá. Gyorsak voltak, a morfiumos ruhadarab mindig készenlétben volt egyikük zsebében...
    Ellie nem vette észre, hogy a két férfi kilép a kapualjból és csendes macska léptekkel a háta mögé kerül. Már a járdaszegély felé tartott, hogy a gyér forgalmú úton átmenjen a túloldalra. Az autó volánjánál ülő férfi minden idegszálával a társait figyelte, hogy pont akkor indítsa be az autót, amikor kell, sem előbb, sem később. Most azonban társai óriásit hibáztak. Nem számítottak rá, hogy a lány lelép a járdáról, és át akar menni az úton. Az egyik ugyan hátulról elkapta a lány derekát, hogy társa az arcára tudja szorítani a morfiumos ruhát. Arra azonban nem volt felkészülve, hogy a lány a kezében levő könyvel védekezik, és fejbe vágja. Az ütéstől egy pillanatra kiesett szerepéből és elengedte a lány derekát. A morfiumos ruha a földre esett, és a lány hirtelen futni kezdett az úttest felé. Ijedtében nem nézett sem jobbra, sem balra, csak mielőbb át szeretett volna érni az út túloldalára. Nem vette észre, hogy az útszéli autó váratlanul elindul felé. Nem jött nagy sebességgel, de a lány pont akkor lépett le az útra, már nem tudta kikerülni......ajtócsapkodás, és az autó nagy gázzal, csikorgó kerekekkel elhajtott a helyszínről...
    Döbbenten tekintettem a gyorsan távozó autó után, majd lenéztem az úton fekvő lányra aki pár másodperccel ezelőtt még Én voltam. Néztem, ahogy kicsavarodott végtagokkal fekszik az úton, vörös haja szétterült feje körül és a hajtincseket itt-ott már sötétre áztatta a koponyájából kiömlő vér. A könyv, a finom papír illatú könyv ott hevert mellette, s a soha nem forgatott papírlapokat lassan megmozdította az időközben feltámadt szél.
    Nem sokáig voltunk egyedül, mert az autó hangjára sorban nyíltak ki a szemközti ház ablakai. Valaki már rohant felénk és közben mobiltelefonjába hangosan diktálta az utca nevét. Pár másodperccel később hallottam a rendőrautó és a mentő szirénáit vijjogni. Az emberek meg csak jöttek, már egy kisebb tömeg verődött össze a az út két oldalán. Halkan beszélgetve találgatták, hogy mi is történhetett és vajon ki az a lány, aki az úton fekszik.
    Én hiába kiabáltam, hogy Ellie vagyok! A Peterson-ék Ellije a szomszéd utcából, de senki sem figyelt rám. Akkor döbbentem rá, hogy én már csak egy szellem vagyok a másik világból. Én látok és hallok mindent, ami körülöttem történik, de sajnos a földi emberekkel nem tudok kapcsolatot teremteni.

    A mentősök tehetetlenül tárták szét kezüket, s csak a halál beálltát tudták igazolni. A rendőrök sorban kérdezgették a körülöttem bámészkodókat, de nem sok mindent tudtak meg tőlük. Én szellem testemmel ide-oda cikáztam körülöttük, hátha megpillantok egy ismerőst. Már-már feladtam, amikor megláttam az egyik iskolatársamat, aki akkor ért oda és akivel egy háztömbben laktunk. Amikor megpillantotta holttestemet hangosan zokogni kezdett. A rendőröknek nagy nehezen tudta csak elmondani, hogy ki vagyok.
    Rövid idő leteltével megláttam szüleimet, akiket a rendőrök kihoztak hozzám. Drága jó anyám teljesen az eszét vesztette, amikor meglátott, apám próbálta tartani magát, de ő sem bírta sokáig. Hozzájuk suhantam és szellemkarjaimmal átöleltem szüleimet, de sajnos ebből ők semmit nem érzékeltek. A tömeg lassan oszladozni kezdett, szinte mindenkinek volt egy halálommal kapcsolatos verziója, de az igazságot csak én tudtam egyedül. Közben érkezett egy másik autó, én közömbösen végig néztem, ahogy élettelen testemet beemelik egy bádog tepsibe, rám csukják a fedelét, majd elindulnak velem..... könyvemet a rendőrök tették el. Teljesen összeomlott szüleimet haza vitték, és én nem mehettem velük, mert a szellemvilág Ura értem küldetett...
    Egy másik szellem jött értem, akivel kézen fogva suhantunk el a másik világba, amely ezután már örök otthonom lesz. Amikor már a várost ahol eddig éltem, eltakarta előlem a szürke köd, egyre több szellemmel találkoztunk. Úgy suhantak némán körülöttünk, mint vízben a halak. Egy kis idő múlva megálltunk, mert egy hatalmas szürke fal elé értünk. Kísérőm intett, hogy várjak, míg ő átmegy a falon. Vártam türelmesen és kíváncsian néztem a körülöttem lévő szellemeket. Nagyon meglepődtem, amikor az egyikben felismertem a pár hete rejtélyes körülmények közt elhunyt ismerősünket. A bácsit egy reggelre lakását kirabolva, halva találták. Hiába integettem neki, hogy én is itt vagyok, nem suhant hozzám. Akkor még nem tudtam, én még nem tartozom teljesen közéjük. Közben kísérőm visszatért a fal túlsó oldaláról és szólt hozzám.
    - A szellemek Ura rendelkezett felőled. Mától számítva kilencven napig a földön maradhatsz, hogy megtaláld halálod okozóit. Hogy milyen büntetést kapnak tőled, azt rád bízza, de ha letelt a kiszabott idő, már nem lesz hatalmad büntetni. Utána is visszatérhetsz a földre, de csak nézelődni és csendben figyelni az ottani történéseket. Jó dolgokban még tudsz segíteni ha, akarsz, de rosszat már nem tehetsz. A szellemek ura azt már nem engedi meg! - fejezte be mondandóját, és átsuhant a szürke falon.
    Hirtelen nagyon magányosnak és szomorúnak éreztem magam. Eszembe jutottak drága szüleim, nagyszüleim, akikkel már soha nem beszélhetek, soha nem ölelhetnek meg, soha nem dicsérhetnek, vagy éppen dorgálhatnak, ha úgy viselkedem. Nem tudom megvalósítani gyermekkori álmomat, hogy majd egyszer híres történész leszek és a régi könyvekből kutathatom a múltat. Hisz' már a földön leélt alig tizenhét évemmel én is a múlté vagyok. Hatalmas bosszúvágy lett úrrá rajtam, hogy gyilkosaimat megtaláljam és megbüntessem. Nem, nem akartam az életüket elvenni, más tervem volt velük. De előbb még elsuhantam saját temetésemre. Valahogy ráéreztem, hogy ők is ott lesznek. Szegény szüleim beleöregedtek a hatalmas fájdalmukba, hisz egyetlen gyermekük voltam. Ott voltam mellettük, de ők sajnos ezt nem érezhették. Rengeteg ember volt a búcsúztatómon, a volt iskolai osztálytársaim, a tanáraim is mind eljöttek. Lassan elindultam az emberek közé, kicsit furcsa volt, hogy nem érzékelik jelenlétemet, de így nyugodtan nézelődhettem. A hátsó sorban három mogorva arcú ember állt egy kicsit elkülönülve a többiektől. Tudtam, ők azok akiket keresek. Egyáltalán nem figyeltek a szertartásra, úgy tűnt, hogy az osztálytársaimat nézegetik, miközben halkan egy-egy szót váltottak egymással. Közéjük férkőztem, hogy halljam beszédüket. Ekkor tudtam meg, hogy kik is ők valójában.
    Egy lánykereskedőnek dolgoznak, neki szállítják a friss "árut", és most szemelik ki a következő áldozatukat. Velem kudarcot vallottak, és mielőtt egy másik városba mennének, kell valakit helyettem keresniük.
    Kárörvendően néztem le rájuk, mert tudtam ez az akciójuk sem úgy végződik, ahogy elképzelték. Sőt, ők lesznek majd az áldozatok, az én áldozataim!
    Amikor a tömeg oszladozni kezdett, gyengéden átöleltem drága szüleimet, csókot leheltem rájuk és a három férfi után suhantam. Ők akkor már tisztes távolból követték Kitty-t, a volt osztálytársnőmet. Nagyon csinos lány volt, gyönyörű gesztenyebarna haja majdnem a derekáig ért. Nem, ezt nem engedem, hogy Öt elvigyék!
    Úgy tűnt, most nem fognak akcióba lépni, csak figyelik, merre megy haza. Így is történt, majd beszálltak a közeli parkolóban hagyott autójukba és elindultak bérelt szálláshelyükre. Én potyautasként velük utaztam és azon töprengtem, mi legyen a büntetésük amikor az egyik közlekedési lámpánál utolértek egy veszélyes anyagokat szállító tartályautót.
    Meg van a büntetésetek! - kiáltottam el magamat, de Ők ezt nem hallhatták. Gyorsan a tartályautóhoz suhantam, és addig piszkálgattam, fújogattam a sofőr füleit míg az elkezdett kezeivel a füleihez kapkodni. Közben meg ide-oda rángatta a kormányt. Bevallom, egy kicsit meglepődtem magam is, hogy működik a dolog. Kis idő múltán elvesztette uralmát a jármű felett, és a tartálykocsi felborult. A sérült tartályból szúrós szagú sósav ömlött az útra, amibe autójukkal belehajtottak az én gyilkosaim. Oldalra dőlt autójukból igyekeztek kimászni, de beleestek a szúrós szagú sósav tócsájába. Ordítottak, prüszköltek, közben a sósav gáza marta szemüket, tüdejüket. A sofőrre vigyáztam ne legyen baja, hisz nem tehetett a balesetről. Szerencsére nem volt forgalom az úton, így a három férfin kívül senki sem sérült meg. Ők azonban egész életükre nyomorékok lettek. Egyikük elveszítette a szeme világát, a másik kettő olyan súlyos tüdősérülést szenvedett, hogy oxigénpalack nélkül nem tudtak levegőt venni. Kínjukban a rendőröknek mindet bevallottak, nem csak a velem történteket, hanem a lánykereskedőt is beárulták. Mire letelt a kilencvennapos időm, már Ő is rács mögé került.
    Örültem, hogy így történt, mert sok lányt sikerült így megmentenem tőlük, - de nem voltam boldog. Szomorkodtam drága szüleim miatt, akik engem már soha többé nem láthatnak, és én sem ölelhetem őket.
    Amikor utolsó napomon még egyszer hazasuhantam, szüleim már egymás kezét fogva aludtak. Megfogtam kezüket és addig néztem Őket, amíg álmukban el nem mosolyodtak. Tudtam, most felőlem álmodtak valami régi vidám történetet. Csókot leheltem homlokukra és nagyon nehezen, de elindultam az ablak felé, ahol már várt rám a kísérő szellemem.
    Hamarosan újra a nagy szürke fal előtt álltunk, amely mögé most már én is besuhanhattam. A szellemek Ura megdicsért, hogy nagyon találékonyan oldottam meg gyilkosaim büntetését. Még azt is elárulta, hogy több tapasztaltabb szellemét is leküldte vigyázni az emberekre, nehogy tömeges szerencsétlenség történjen. - Ezért volt olyan kihalt az út! - gondoltam magamban.
    Ezután akkor megyek le a földre amikor csak kedvem tartja, de nem árthatok senkinek sem. - kaptam az utasítást.
    Nagy volt az örömöm, mert igaz láthatatlanul, de továbbra is szüleimmel lehetek. Akkor még nem sejtettem, hogy öröm helyett minden földön töltött perc, hatalmas bánatot és szenvedést hoz számomra...

    / M.J.Kata /
    sorcier és Nagy M. Tünde kedveli ezt.
  7. Amikor én megszülettem,
    nekem akkor nem volt nevem
    Apám mondta legyek Fedor
    Anyám szerint inkább Tudor
    Egyik név sem tetszett nekem
    hangosan bömbölni kezdtem
    Szüleim meg vitatkoztak
    a neveken osztozkodtak
    Fedor, Tudor
    Tudor, Fedor
    A nevek csak úgy röpködtek
    szüleim meg összevesztek
    Aztán jöttek a nagyszülők
    adtak nekem nevet, kettőt!
    A gyerek haja éj fekete
    Holló legyen az Ő neve
    Második meg Zebulon
    ugye jó lesz aranyom?
    Fölém hajolva gügyögtek
    én meg némán néztem őket
    Jaj nekem! - hová születtem
    forgattam dühösen a fejem
    Pár órája vagyok e világon,
    s mekkora káoszt csináltam
    Mindjárt megtréfálom őket,
    s adnak nekem rendes nevet!
    Összeszedtem gondolatom
    és elkiáltottam magam.
    Nem kellenek fura nevek,
    legyen a nevem, Benedek!
    Majd becsuktam szemeimet
    s csendben vártam döntésüket.
    Jó szüleim összenéztek
    hogy,hogy beszél ez a gyerek
    Majd szépen kérlelni kezdtek
    kicsi fiunk, - szólaljál meg
    De én bizony néma voltam
    kerek évig nem szólaltam
    Amit akartam, elértem
    Benedek lett az én nevem
    BTica és Hagymama kedveli ezt.


  8. A történet előzménye, hogy karácsony előtti utolsó munkanapon András a szokott módon, hajnali öt órakor munkába indult. Szerencsétlenségére az autóbusz megállóhoz vezető úton elcsúszott a síkos aszfalton. Jobb csuklója szilánkosra törött. Hamarosan a kórház sürgősségi osztályán várta, hogy az orvos szeme elé kerüljön. Másnap műtét... és pár nap múlva hónaljáig begipszelve bocsájtották haza.
    A karácsonyi ünnepek elmúltával, bal kézzel rendezgette befizetésre váró csekkjeit, leveleit. Az egyik levél küldője, - egy állami hatóság - határidőre visszaküldendő választ kért. A válasz megírása nem okozott gondot, mert csak dátumoznia és aláírnia kellett az előre megírt papírt. Bal kézzel, némi gyakorlás után elfogadhatóan odabiggyesztette nevét a hivatalos papírra. De, akadt egy probléma, nem volt a levélben válaszboríték, és ami még bosszantó volt Andrásnak, hogy hiába keresett, kutatott a fiókok mélyén, borítékot bizony nem talált. A család dolgozott, az idő sürgetett. Naivan arra gondolt, hogy majd a postán vesz borítékot, és megkéri az egyik postáskisasszonyt, hogy címezze meg a borítékot, és még a feladást igazoló ajánlott szelvényt is töltse ki helyette. <WBR><WBR>
    Úgy gondolta a falusi postán jól ismerik, és kérését nem utasítják el. A postán azonban hideg zuhanyként érte a postáskisasszony elutasító válasza.
    - Olyan sok a munkája, hogy nem tudja András kérését teljesíteni. - Hiába kérte a férfi, hiába mutatta begipszelt jobb kezét, nemleges választ kapott, pedig a postán az egyedüli ügyfél Ő volt.
    Hatalmas csalódottsággal indult az ajtó felé, amikor a szomszéd utcában lakó fiatal Robi jött csekkeket feladni. Üdvözölték egymást, majd András pár szóval elmondta neki, hogy milyen kudarc érte. Ő felajánlotta, hogy amint feladja csekkjeit, jön és megcímezi neki a borítékot. Robi szépen megírta a címzett nevét és címét, de amikor a feladó nevét, címét kellett írnia, hát bizony oda a sajátját írta. András tehetetlenségében azt sem tudta, sírjon-e vagy nevessen. Annyira dolgozott benne az ideg, hogy attól félt menten megüti a guta. Istenfélő ember lévén, még egy káromkodást, sem mert elereszteni. Összeszedte egy kicsit magát, majd vett egy újabb borítékot. Robi nagy zavarban volt, de azért vállalkozott rá, hogy újra megcímezze a második borítékot. András most előrelátóan úgy diktálta Robinak, hogy mit írjon, majd feladta a levelet. A postáskisasszony rezzenéstelen arccal vette át a levelet, és nagyon ügyelt arra, hogy még véletlenül se nézzen Andrásra. A két férfi egy darabig együtt ballagott hazafelé, de bizony nem sokat beszélgettek.
    Otthon aztán, András alaposan végig gondolta az elmúlt fél órában történteket. Szomorúan megállapította, - ha valamit az ember saját maga nem tud elintézni, akkor sok jóra ne számítson.
    Vannak ugyan segítőkész jó szándékú emberek, mint például a Robi, de sajnos most az ellenkezőjét is megtapasztalta.
    Megfogadta magában, a falu postáját ezután nagy ívben elkerüli.

    / M.J.Kata /
  9. Az öreg Év lassan lépegetett az úton. Nem mintha félt volna, hogy elesik, hanem fáradt volt, nagyon fáradt.
    Hosszú volt az út, míg idáig elért, és bizony bakancsai már nagyon elvástak a sok menéstől.
    Egyikből a nagyujja kukucskált kifelé a téli tájra, a másiknak az oldala vált el a talpától. De az öreg Évet ez nem zavarta, ugyanis, nem tudott bakancsot cserélni, mert még nem szolgálták ki idejüket.
    Már nem sok van hátra a kiszabott időből, addig kibírják, - nézett le rájuk egykedvűen.
    Gondolatai most nem a szakadt bakancsai körül jártak, amelyek voltak már porosak az út porától, cuppogva dagasztották az út sarát, és előfordult, hogy vastag hótakaró takarta be őket.
    Lelki szemeivel visszatekintett a kezdetre, amikor elindult útjára. Hogy ki indította el ezen az úton, nem tudta, csak annyit tudott, hogy most ő volt a soros, neki kellett elindulnia.

    Ezt az utat csak egyszer kellett minden évnek megtenni, visszafordulni, ismételni nem lehetett. Óh, hogy mennyi mindent látott!
    Kezdetben azt hitte, boldog, gondtalan, vidám emberek integetnek majd neki a hosszú út során, mert az indulásnál ezt tapasztalta, de aztán hamarosan rájött, hogy nem ez a valóság.
    Kevés idő elteltével a vidám emberek letették vidám álarcukat, és átváltoztak szürke átlagos emberekké.
    Akinek volt munkája szorgalmasan, vagy éppen kevésbé szorgalmasan dolgozott. A munkanélküliek sóváran vágyakoztak munka után, mert legtöbbjüknek gondot okozott a mindennapi kenyér, tüzelő, és hasonló dolgok előteremtése.
    Az akkor még fiatal Év, látott borzalmas és értelmetlen háborúkat, ahol ártatlan és védtelen emberek ezrei haltak meg, lettek földönfutók csupán azért, mert rosszkor voltak rossz helyen. Fájt a szíve és némán zokogott, amikor látta az éhező embereket, gyerekeket. Ilyenkor szomorúan, lehajtott fejjel folytatta útját. Sajnos nem tehetett értük semmit sem, mennie kellett..
    De, szívet melengető események is történtek életében. Boldog volt, ha találkozott egy-egy vidám esküvői menettel, és még nagyobb volt az öröme, amint megpillantotta a békésen játszó vagy éppen tanuló gyerekek sokaságát.
    A legszebb férfikorba ért, amikor bő termést adó földek, és gyümölcsösök mellett haladt el. Mosolygott és elégedett volt egészen addig, amíg meg nem pillantotta az aszály súlytotta földrészeket, a természeti csapások áldozatait.
    A reá szabott útnak már háromnegyedét megjárta és úgy érezte jó lenne már megpihenni, de nem tehette.
    Még sok-sok látnivaló várt rá, jó és rossz, vidám és szomorú eseményeknek volt szemtanúja. Látott pompát és mesés gazdagságot, látta a nyomor legsötétebb bugyrait, ahonnan nem volt kiút.
    Már nagyon öreg volt, amikor végre megpillantotta az út végét, de lépteit nem szaporázhatta, mert amikor elindult megszabták neki, hogy milyen ütemben járhatja útját. Pontosan leírták neki, hogy mennyi hónapig, napig, óráig, sőt percig, másodpercig tart majd az útja. Hogy el ne tévessze, kapott egy olyan órát, amelyen követhette az idő múlását.
    Már a célegyenesben járt, amikor az izgatottan topogó fiatal Év két kezével hivogatóan integetett felé, és vidám hangon bíztatta, - Kitartás kedves bátyám! - Már csak pár perc és megpihenhetsz!
    Az öreg Év órájára pillantva elégedetten látta, hogy az óra mutatói az utolsó perceket mutatják. Elfogytak a hónapok, a napok, az órák, és lassan a percek is eltűntek az óra számlapjáról.
    Az órán már csak egyetlen egy perc árválkodott, amikor az útja véget ért. Fáradt karjaival átölelte fiatal utódját, és egy hosszúnak tűnő percig szótlanul álltak egymást átölelve.
    Az utolsó másodperceket gongütés jelezte, öt...négy...három...kettő...egy...és vége.
    Az öreg Év órája végleg megállt, de a következő másodperc már elindította a fiatal Év óráját, aki vidáman szép reményekkel, optimistán, lépett rá a neki kijelölt útra.
    - Az évek látszatra egyformák, de mindegyiknek megvan a maga varázsa, szépsége, szomorúsága, tragédiája.
    Ez a körforgás attól kezdve tart amióta világ a világ, és addig tart, amíg a láthatatlan rendező végleg meg nem állítja óráját.

    / M.J.Kata /
  10. Karácsony közeledtével nekem mindig eszembe jut az egyik gyermekkori karácsonyunk. Pontosan emlékezem, hogy én abban az évben voltam tizenhárom, a húgom kilenc, az öcsém meg három éves. Én akkor már tudtam, hogy az ajándékokat meg a karácsonyfát nem a Jézuska hozza. A húgom is sejtette, de neki még az utóbbi volt a természetes. Anyánk már november vége felé egyre többet sóhajtozott, és nagyon gondterhelt arccal végezte a napi munkáját. Aztán az egyik délután, amikor az öcsénk aludt, mi meg a húgommal a konyhában írtuk a házi feladatot, kiderült miért bánatos a mi anyánk.
    Nagy nehezen, sírva, akadozva elmondta, hogy bizony nagyon szegény lesz, az idei karácsonyunk. Karácsonyfánk alatt ne keressük az ajándékokat, mert sajnos nincs pénz ajándékvásárlásra.
    Apu a gyárban a szakszervezettől kap majd szaloncukrot, ezt felkötözzük a fára, meg felrakjuk rá a tavalyról maradt angyalkákat, üvegdíszeket, és ennyi lesz, semmi több.
    Hát, mi egy szót sem tudtunk szólni a meglepetéstől, csak tágra nyílt szemekkel néztük anyánkat. Szegény anyánk meg lehajtott fejjel sírt, a válla csak úgy rázkódott a zokogástól. Arra már nem emlékezem mennyi ideig tartott ez a szótlan, síró állapot, de arra igen, hogy nekem eszembe jutott valami. Az rendben van, hogy én és a húgom nem kapunk ajándékot a fa alá, de a hároméves öcsénknek azért jó lenne odatenni valami apróságot. Nem volt sok játéka, de arra gondoltam, ha a fadobozos építőkockáit most eldugnánk előle, és karácsonykor a fa alatt megtalálná, biztosan örülne neki. Még annyira kicsi, hogy talán nem ismerné fel, hogy ezekkel az építőkockákkal már játszott. Félve mondtam el anyunak, hogy mit találtam ki. Először hallani sem akart róla, de aztán nagy nehezen sikerült rábeszélni erre a kis cselre. Amikor a kisöcsénk felébredt, építőkockái már anyu szekrényében várták, hogy karácsony legyen. Anyu egy kicsit megnyugodott, mi meg a húgommal arról sugdolóztunk, hogy a keresztanyu Jézuskájától biztos kapunk majd ajándékot. Kisöcsénkkel igyekeztünk nagyon sokat játszani, hogy elfeledkezzen az építőkockáiról.
    A szenteste napja hamar elérkezett. Délután apu elvitte öcsénket az egyik idős rokonunkhoz. Amíg kisebbek voltunk, minket is mindig őhozzá vittek, és nála vártunk elég türelmetlenül, hogy hozzánk is megérkezzen a Jézuska.
    Anyuval csendben díszítettük a karácsonyfát, amikor befejeztük a díszítést, anyu a fa alá tette kisöcsénk ajándékát, a selyempapírba becsomagolt régi-új építőkockás dobozt. Nagyon szomorú volt és sírva ölelt át bennünket...
    Nemsokára apu is hazatért kisöcsénkkel, aki hatalmas szemekkel nézte a karácsonyfánkat. Egy-kettőre megtalálta a fa alatt árválkodó kis csomagot. Az egyszerű csomagolásból aztán előkerültek építőkockái, és már a fa alatt elkezdte építeni játék házikóját. Izgatottan figyeltük öcsénket, de ő szerencsénkre nem vette észre cselünket.
    Karácsony napjának délutánján eljött keresztanyu, és keresztapu, a Jézuska hozta ajándékokkal. Én a ruhafélék mellé, Cooper: Az utolsó mohikán című indiános könyvét kaptam. Határtalan volt az örömöm, mert nagyon szerettem olvasni. A könyvnek bizony jobban örültem, mint a ruháknak, pedig nagyon szegényes volt akkoriban a ruhatárunk.
    Ezt a könyvet sok-sok éven át féltve őriztem, első lapján keresztapám kézírásával, - Keresztlányomnak szeretettel 1969 Karácsonyára.

    / M.J.Kata /
  11. Márk iskolába menet mindennap az egyik márkás cipőbolt előtt haladt el. Ritkán szokott ránézni a kirakatba kitett cipőkre. Egyik nap azonban észrevette, hogy saját edzőcipőjének orrán a bőr festése kezd kopni. Új cipőt kell vennem, nézegette kopott orrú cipőjét. Az mégsem járja, hogy ebben menjek suliba, ez már csak otthoni viseletre lesz jó. Na majd körülnézek a cipőboltban, aztán meglátom hogyan tovább.
    Márk úgy tett, mint ahogy elgondolta. Suli után, hazafelé megállt a cipőbolt kirakata előtt. Nem sokat kellett nézegetnie, hogy megakadjon a szeme egy nagyon jónak tűnő márkás edzőcipőn. Már első látásra valósággal beleszeretett. Csak az ára, az ára volt Márk számára elérhetetlen. Ugyanis az edzőcipő melletti árcédulán nagyon-nagy összeg szerepelt, mégpedig harmincötezer forint.
    A fiú osztott szorzott, és szomorúan vette tudomásul, hogy zsebpénzéből ezt a cipőt még hónapok múlva sem tudná megvenni. Semmi baj gondolta magában, majd apának szólok, hogy kell cipőre pénz. Eddig még soha nem mondta, hogy nem ad, hát most miért mondana nemet.
    Márk azonban nagyon elszámította magát.
    Amikor előadta apjának, hogy új edzőcipőt szeretne venni, akkor még apja beleegyezően bólintott, hogy rendben van. De amikor Márk a cipő árát is megemlítette, apja már tagadóan tekergette a fejét. Nem lesz egy kicsit sok az ára, fiam?
    Hát apa ez van, nekem ez tetszik. Válaszolta a gyerek.
    Márk apja egy kicsit gondolkodott, majd így szólt a fiához. Rendben van, megkapod a cipő árát, de dolgoznod kell érte. Szombatonként eljössz velem maszekba, kifizetem a béredet és egypár szombati meló után, szépen összegyűlik a cipő ára.
    Tizenhét évesen már én is dolgoztam, neked sem fog megártani egy kis munka. Márknak még a szája is tátva maradt a meglepetéstől, annyira más választ várt az apjától. Sajnos nem volt más választása, mert apja hajthatatlan volt.
    Az első szombaton rettenetesen elfáradt, de amikor este apja odaadta neki a bérét, boldogan tette el íróasztalának fiókjába. A következő két hét szombatja is munkával telt.
    Márk már egyre kevésbé volt fáradt, kezdett megedződni. Szeretett apjával dolgozni, mert a munkával is jól haladtak, beszélgetni is tudtak, és a cipőre való pénz is szépen gyarapodott.
    Már majdnem együtt volt a cipő ára, amikor Márk a kiszemelt cipővel kapcsolatban kezdett másként gondolkodni.
    Amikor suliba menet, vagy hazafelé, ránézett a cipőbolt kirakatában díszelgő cipőre, egyre kevésbé tetszett neki. Főleg az ára bosszantotta. Ennyi pénzt adjak azért a cipőért? Mennyi szombatom ráment mire összejött a pénzem, aztán egypár cipőre meg simán elköltsem? Na ezen még gondolkodni fogok, mert láttam egy tízessel olcsóbbat is bent a boltban.
    Egyik este apjának megemlítette, hogy mégsem azt a drága edzőcipőt fogja megvenni, hanem egy hasonló olcsóbbat. Az apja csak annyit kérdezett tőle, aztán miért fiam?
    Márk, mint egy szónok, hosszú beszédben sorolta fel indokait.
    Tudod apa, sokat dolgoztam a pénzemért, sajnálom elkölteni arra a cipőre. Úgy okoskodtam, ha az olcsóbbat veszem meg, az is bőven jó lesz suliba járni. A megmaradt pénzemet meg másra fogom költeni. Már kinéztem magamnak egy menő pulcsit, azt hiszem, megveszem magamnak.
    Most Márk apjának maradt tátva a szája, annyira meglepődött fián.
    Titokban egy kicsit remélte, hogy a fiúnak majd változni fog az értékrendje. Ugyan is, elég jó körülmények közt élnek, nem okozott volna számára nagy érvágást, ha a cipőre kért pénzt azonnal odaadja Márknak. De az volt a célja, tudja meg a gyerek, milyen sokat kell dolgozni egypár cipő áráért.
    Jól van fiam, örülök, hogy így gondolkodsz. Ha van kedved, máskor is jöhetsz velem dolgozni. Már úgy is akartam mondani, jó segítség voltál, - ölelte meg szeretettel fiát.


    /M.J.Kata /
  12. Mostanában ritkán álmodott. Fájdalmak gyötrik fáradt testét, éjszakáit legtöbbször kényelmes foteljában tölti rózsafüzérét morzsolgatva. Imádkozás közben néha el-elbóbiskol, szerinte csak pár percre de előfordul, hogy röpke fél órákra.
    Legutóbbi találkozásunkkor izgatottan meséli, hogy különös álma volt, és szerinte jelentése, üzenete van álmának. Ha ráérsz, elmesélem. Persze, hogy ráérek. Leülök, és várom az álom mesét. Ilon néni is kényelmesen elhelyezkedik és elkezd mesélni.
    - Nagyon jól tudod, hogy már évek óta nem voltam az utcán. Betegségem a házhoz és a kicsi belső udvarhoz köt. Valamelyik éjszaka álmomban az utcán sétáltam, mégpedig az orvosi rendelő felé. De amikor a rendelőhöz értem, nem mentem be, hanem tovább folytattam sétámat. Csak pár lépést tettem, amikor valaki megállt mellettem, és kedves hangon, nevemen szólított. Jobbra, balra forgattam fejemet, keresvén a hang gazdáját. Először senkit sem láttam, aztán a semmiből egy fehér ruhába öltözött valaki termett mellettem. Az arcára nem emlékezem, csak a hangjára.
    Na de amit mondott, azt nem felejtem el, amíg élek! Megkérdezte a fehér ruhás, hogy meddig akarok sétálni. Mondtam neki, hát egészen a falu végéig, mert már nagyon rég jártam arra felé.
    Majd elmész máskor, most fordulj vissza, ne menjél arra. Neked még haza kell menned. A fehér ruhás hangja nagyon határozott és parancsoló volt. Aztán megfogta karomat és szépen hazavezetett, de már egy szót sem szólt hozzám. Amikor beléptem álmomban a házamba, hívtam, jöjjön be, de már sehol se volt. Eltűnt, mint a kámfor, én meg felébredtem. Reggelig gondolkodtam különös álmomon, de nem tudtam megfejteni, mit jelenthetett.
    Na, aztán délelőtt megvilágosodott előttem minden!
    Jött a szomszédasszony újságolni, hogy halott van a faluban. Az éjjel meghalt a Juliska, aki az orvosi rendelő után a második házban lakott. Hát tudod gyerekem, olyan remegés fogott el a hír hallatán, hogy alig tudtam megállni a lábamon. Eszembe jutott az álmom, és azonnal bevillant az agyamba, hogy mit is jelenthet. Hú, még most is borsózik a bőröm, ha rá gondolok. El sem mertem mondani a szomszédasszonynak, nehogy szétkürtölje a faluba.
    Én úgy értelmezem, hogyha nem állít meg a fehér ruhás, akkor én halok meg, nem pedig a Juliska. Mert ha tovább megyek, akkor találkoztam volna a halállal. Tudod, nekem már nem sok örömöm van ebben az életben, de azért még szeretnék egy kicsit élni.
    Az álmom óta még többet imádkozom a Szűzanyához, mert tudom, hogy a fehér ruhást ő küldte hozzám
    Na, mit szólsz hozzá, mi tud történni egy magam fajta öregasszonnyal? Nézett rám komoly szemekkel Ilon néni.<
    - Első gondolatom az volt, vajon mit mondjak neki. Azt nem mondhatom, hogy felejtse el az egész történetet, mert az csak egy álom volt.
    Annyira már ismerem, úgy sem fogja elfelejteni. Ráadásul, pont aznap éjjel halt meg a Juliska...
    Viccelődni sem lehet az efféle dolgokkal, mert ki tudja, hátha valóban figyelmeztették az égiek Ilon nénit.
    Hát Ilon néni, maga biztosan kiérdemelte, hogy még köztünk maradhasson. - Mondtam neki halkan.
    Úgy láttam, picit elmosolyodott szavaimon, de szemei elhomályosodtak könnyeitől.
    Még egy jó darabig nála maradtam. Már nem sokat beszélgettünk, el voltunk foglalva saját gondolatainkkal.


    / M.J.Kata /
  13. Erzsi hazafelé tartott a városból, de a buszra még jó negyed órát kellett várnia. Kellemes őszi este volt, ezért nem a váróteremben, hanem az autóbusz indulási helyén várakozott. Egyedül volt, gondolatai már otthon jártak. Egyszer csak, szinte a semmiből termett előtte egy fiatal férfi. Köszönés után, szinte levegővétel nélkül hadarva mondta el rövid történetét.
    Szemmel láthatóan nagy zavarban volt, amíg beszélt.
    Elmondta, hogy pár napja dolgozik a város egyik nagy elektronikai üzemében. Fejvadász cégen keresztül találta ezt a munkát. Egy panzióban lakik albérletben, amit a fejvadász cég szerzett neki. Egyébként meg majd kétszáz kilométerre él családjával. Fizetés előleget kért, de még nem utalták számlájára és ma elfogyott a maradék pénze. Most este tíz órára megy dolgozni, de nem tud venni ennivalót. Nagyon megköszönné, ha adna neki száz forintot zsemlére
    Erzsi először szóhoz sem jutott a hallottaktól, majd alaposan végig nézett a fiatalemberen. Öltözete rendezett volt, egyik kezében a mobiltelefonját, másikban egy üres reklámtáskát szorongatott.
    Megkérdezte tőle, hogy hol tudna most zsömlét venni, mert az élelmiszert áruló boltok már bezártak.
    Elmennék a közeli nagy élelmiszer áruházba, nem messze van – válaszolta a férfi.
    Erzsi még egy rövid ideig gondolkodott, adjon-e neki pénzt, vagy sem. Soha nem volt jó véleménnyel a kéregetőkről. Mert ha ad és nem zsemlét vesz belőle, hanem innivalót, akkor bosszankodni fog. Ugyanis az autóbusz állomás környékén több italmérés működik. Ha meg nem ad neki, akkor meg a lelkiismerete nem hagyja nyugodni, hogy mégis csak adhatott volna egy százast.
    Végül kétszáz forintot vett elő pénztárcájából.
    Ezen már annyi zsemlét tud venni, hogy a reggelig nem lesz éhes - mondta a fiatalembernek, aki nagyon megköszönte a pénzt, és azonnal elindult az áruház felé.
    Erzsi azonban tovább töprengett a fiatalember történetén, mert mi van, ha nem mondott igazat. Az autóbusz-állomás órájára pillantva látta, hogy bőven van még ideje a busz indulásáig. Gondolkodás nélkül a fiatalember után indult. Ha mégis betér valamelyik italmérésbe, akkor bizony nagyon mérges lesz, hogy ilyen könnyen bedőlt egy szélhámosnak.
    De a férfi nem tért be egyikbe sem, elment mellettük egyenesen az áruház felé tartott. Erzsi visszafordult és hamarosan már hazafelé utazott. Alig várta, hogy hazaérjen és elmesélhesse esti kalandját.
    Családjának több tagja is abban az elektronikai üzemben dolgozik, amit megnevezett a fiatalember. Ők megerősítették, hogy pár napja valóban sok új dolgozó érkezett az egyik távoli városból. Nyugodjon meg, a fiatalember biztos, hogy nem innivalóra költötte a kapott pénzt. A portán majdnem mindenkit szondáznak, és aki ilyen messzire eljött dolgozni az otthonától az nem kockáztat.


    / M.J.Kata /
  14. Kriszti és Viktor már jó pár hónapja együtt éltek. Nem terveztek esküvőt, világra szóló lakodalmat. Kriszti anyukája megengedte nekik, hogy nála lakjanak így nem kellett albérletre költeniük. Csendes boldogságban teltek napjaik, de egy nap valami megváltozott. Kriszti rosszul lett, hányingere volt, szédült. Még aznap felkeresett egy nőgyógyász orvost.
    Kriszti öröme határtalan volt, amikor az orvos közölte vele, hogy áldott állapotban van. Alig várta, hogy felhívhassa Viktort és közölje vele a jó hírt.
    Viktor hangja boldognak tűnt, de munkájára hivatkozva gyorsan lerázta Krisztit. A lány számára ez akkor nem volt feltűnő, mert annyira örült, hogy kisbabája lesz. Este aztán volt mit megbeszélni, mi legyen a baba neve, ha kislány lesz, mi legyen a neve, ha fiú lesz. Viktor nem tudott, vagy inkább nem akart nevet választani. Szerinte ezzel még várhatnak bőven lesz rá idejük.
    Ahogy teltek a hetek, Kriszti egyre gömbölyűbb lett. Az ultrahangos vizsgálat megerősítette, hogy kisfiút hord szíve alatt. Kriszti sietett haza Viktorhoz, aki náthás volt ezért nem ment vele. Szabadnapot vett ki, hogy kúrálhassa magát.
    Már a bejárati ajtóból nagy örömmel kiáltotta Viktornak, hogy kisfiú lesz a születendő gyermekük. De ahogy belépett a szobájukba, szinte földbe gyökerezett a lába.
    A szekrényajtók tárva, fiókok kihúzkodva. Viktor ruhái, személyes tárgyai sehol. Kriszti egy pillanatig azt hitte, hogy nem jól lát. Aztán a kisasztalon megpillantotta Viktor levelét. A levélben Viktor leírta, hogy nem készült még fel az apaságra, ezért jobbnak látja, ha hazaköltözik édesanyjához. Azért ment el így búcsú nélkül, mert Krisztit szerette volna megkímélni. Ja, és megkéri Krisztit, ne keresse, mert nincs értelme. A lány első olvasásra nem fogta fel, mi van a levélben. Amikor már sokadszorra olvasta el a levelet, akkor döbbent rá, hogy egyedül, apa nélkül maradt születendő gyermekével. Munkából hazatérő édesanyja nagyon megijedt, amikor meglátta zokogó lányát.
    Csak hosszas kérleléssel tudta szóra bírni Krisztit. Lassan összeállt a kép Viktorról. Közösen rájöttek, hogy már először sem volt valami lelkes, valahogy nem örült az apaságnak.
    Teltek a hónapok, Kriszti lassan beletörődött helyzetébe, most csak a pocakjában növekedő babával volt elfoglalva. Annál büszkébb volt, hogy Viktornak könyörögjön, jöjjön vissza. Édesanyja és testvérei megígérték, mellette lesznek, mindenben támogatni fogják.
    Viktort egyszer hívta telefonon, hogy megbeszéljék az apasági nyilatkozat kitöltését. A hívás kicsengett, de Viktor kinyomta a telefont. Krisztinél ez tette fel az i-re a pontot. Elhatározta, soha többet nem fogja keresni.. Amikor elérkezett a szülés ideje, édesanyja fogta a kezét, törölte izzadt homlokát. A kisfiú nehezen akart megszületni, de amikor kibújt a számára biztonságot jelentő pocakból, hatalmas hanggal jelezte, hogy megérkezett. Kriszti boldogan ölelte magához, elfeledve az elmúlt hónapok minden keserűségét, bánatát.
    Kisfiának az Ádám nevet adta. Pár nap múlva hazamehettek. Otthon az egész rokonság apraja nagyja várta őket. Kriszti gondolatai egy pillanatra elkalandoztak a múltba. Szemei könnybe lábadtak, de ahogy ránézett a békésen alvó kisfiára, tudta, hogy az elkövetkező hónapokban, években ő lesz életének az értelme, boldogsága.



    / M.J.Kata /
  15. Apa, anya, tizenéves kiskamasz gyerekkel érkezik az egyik balatoni strandra. Helyet keresnek árnyékban, majd kényelmesen lecuccolnak.
    Apuka felfújja a gumimatracot lábpumpával, a kiskamasz kiviszi a vízpartra és otthagyja.
    Visszaballag apukához, aki már a hatalmas, kacsát formázó sárga úszógumiba pumpálja a levegőt.
    Anyuka kényelmesen kenegeti magát naptejjel, közben tekintete a vízpartra téved.
    Váratlanul felvisít:
    - Gáborka! - viszik a gumimatracot!
    - Hová? - kérdezi Gáborka.
    - Hát a vízbe! - kiabál mérgesen az anyuka.
    Azonnal menj utána és vedd el tőle!
    - És mit mondjak neki? - kérdezi Gáborka.
    - Hát azt, hogy a miénk - mondja az anyuka.
    - És ha német, és ha nem érti? - aggódik Gáborka.
    - Akkor, akkor szó nélkül vedd ki a kezéből és hozd vissza. - utasítja az anyuka, és tovább kenegeti magát a naptejjel.
    Gáborka elszalad, szó nélkül kitépi gumimatracukat egy szintén kiskamasz fiú kezéből.
    Nem foglalkozott vele, hogy magyar-e vagy német-e az a másik srác. Visszaszerezte ellopott gumimatracukat és ez a lényeg.
    Anyuka elégedetten pillant fiacskájára és a gumimatracra.
    - Ügyes vagy kisfiam! - dicséri Gáborkát
    Apuka még mindig a kacsaformájú úszógumi pumpálásával foglalatoskodik, de láthatóan ideges szemekkel tekinget az ég felé.


    Hamarosan négytagú család érkezik a strandra. Apa, anya két kislánnyal.
    Az egyik már iskoláskorú a másik talán kétéves, ha lehet.
    Ők is lecuccolnak az árnyékba, de a kislányok bőre itt-ott már pecsenye piros.
    Anyuka hamarosan hanyatt fekve pihen, apuka is készülődik elnyújtózni a takarón.
    A kislányok azonban nem hagyják pihenni.
    - Apa szomjas vagyok! - nyafog a nagyobbik kislány.
    - Az apa inni ad neki.
    - Te is kérsz? - kérdezi a kisebbiket.
    - Én nem - rázza meg fejét a kislány.
    Az apa elpakolja az innivalót, már félig fekvő helyzetben van, amikor a kétév körüli kislány, síró hangon nyafogja:
    - Apaaa! - szomjas vagyok!
    Apuka újra előszedi az innivalót, megitatja a kislányt és elpakol.
    A kislány megint rázendít, - apucííííí szomjas vagyok!
    Az anyuka nyugodtan fekszik, de most megszólal:
    - Hagyd már abba, ne hisztizz!
    - Nem is hisztizek, csak szomjas vagyok! - felesel vissza a kislány.
    Apuka újból előszedi az innivalót, és egy kevés vizet önt a kislány poharába.
    A kislány nem iszik, csak forgatja kezében a poharat. Majd egy hirtelen mozdulattal anyukája hasára önti a vizet.
    Az anyuka hangosan sikítva felül, hirtelen nem tudja mitől lett vizes a hasa.
    Apuka láthatóan meglepődött, hogy mit tett a kislánya és elkezd nevetni.
    A kislányok önfeledten nevetnek apjukkal, csak az anyuka dühös.
    - Egyformák vagytok mind a hárman - sziszegi mérgesen, és hasára fordulva tudomást sem vesz nevető családjáról.


    / M.J.Kata /