Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. Írtam ma egy kis történeti áttekintést a mindenkinek kedves kis ünnepről, annak mítikus és kevésbé történelmi eredetéről.Csak kiegészítésképpen - és itt-ott javítási kényszertől vezettetve, - a fórumon Melitta által közzétett cikkhez.

    "A bennünk élő örök gyerek mindig izgatottan várja a december 6-át, Mikulást, amikor a Mikulás vagy Télapó ajándékot csempész reggelre a kitett csizmába, vagy harisnyába, ahol éppen az a szokás. Jobb helyeken még ellenszolgáltatást is hagynak a csizma vagy zokni mellett, édességet a hófehérszakállúnak, és zöldséget a rénszarvasnak, ahogy hallottam. A Télapót lapp származásúnak hiszik, a Mikulás pedig a keresztények Szent Miklósa. A rénszarvas a skandináv eredet miatt vált az ajándékokat osztogató jóindulatú cukrosbácsi közlekedési eszközévé. Sok teória született az évek során, hogy megmagyarázza az ajándékozás és az öregember meglepetéseinek a világon mindenhol elterjedt történetét. Nekem az a magyarázat tetszett a legjobban, melyet Anja Heij adott, a cikket angolból fordítottam."

    Itt olvasható: http://cathedralofbooks.blogspot.com/2013/12/a-mikulas-tortenete.html
    Yeye001 kedveli ezt.
  2. Írtam a Könyvkatedrálisban legutóbbi olvasmányomról, és gondolataimról azzal kapcsolatban, de majdnem egyidőben a könyv befejezésével, olvastam a barátnőm legújabb cikkét itt:

    http://www.martonvasari-hirhatar.hu/hirek/aki-rokkant-fagyjon-meg

    A könyv egy "lányregény" igen jó humorral, helyzetkomikumokkal megírva, melynek alapmotívuma a közösségi összetartás, és egyben a közösség pletykaéhes, mindenbe belekontárkodó természete, mely meg tudja keseríteni, de meg is tudja édesíteni az ember életét. A könyvben az emberek a kis angol faluban lépten-nyomon beleszólnak a főszereplők életébe, de végül segítségükkel hőseink egyenesbe jutnak. Épp azon gondolkodtam, mennyire jó lenne, ha ez nem csak kitaláció lenne, de hát saját bőrömön tapasztaltam, hogy ha szükség van a barátokra, azok eltűnnek a ködben, hogy segítene itt ma már bárki egy idegenen? Azután olvastam a fenti cikket.

    A cikk arról szól, hogy milyen kilátástalan egyes emberek élete, akik hónapok óta nem kapják meg a jól megérdemelt, hatósági határozattal megítélt ellátásukat, így tulajdonképpen éhen is halhatnak. A történet szereplője 3 hónapja hiába várja a rokkantsági nyugdíja folyósítását, és a karácsonynak 12 fokos hőmérsékletű fűtetlen lakásban néz elébe, mert nincs pénze tüzelőre.

    Azután beszéltem a barátnőmmel, aki maga is megdöbbenéssel számolt be arról, hogy telefonhívások dömpingje érte el, rengetegen olvasták a cikket, és felajánlották tüzelőjük egy részét. A barátnőm tehetetlenül nézett szembe a ténnyel, nem várta volna, hogy ennyi ember akar segíteni, sőt, azt sem, hogy egyáltalán bárki is akar. Úgyhogy jelenleg karitatív tevékenység keretében szervezi a felajánlások elosztását a rászorulók között.

    Mondhatom, csalódtam a megérzéseimben. Rendkívül, szörnyűségesen, hihetetlenül kellemesen csalódtam!!!

    Lélegzet-visszafojtva várom a történet folytatását, kiteljesedését, és titkon már azt tervezem, hogy egy állandó karitatív jellegű oldalt hozok létre, melyen keresztül az igények és a felajánlások keretet kaphatnak. Mert meggyőzött a fenti történet arról, hogy az emberek alapvetően jók, igenis képesek összefogni, közösséget alkotni, egymáson segíteni, egymással törődni! Még Magyarországon is!

    A bejegyzésem a blogon itt olvasható:
    http://cathedralofbooks.blogspot.com/2013/12/meg-egy-kis-trisha-ashley-es-egy-kis.html
    Te, Yeye001 és goeva kedveli ezt.
  3. Hétvégi könyvélményeimről írtam a Könyvkatedrális blogomon, Trisha Ashley 2 könyvét olvastam el, és elég jó szórakozás volt. Némi nyálcsorgatással egybekötve. Itt: http://cathedralofbooks.blogspot.com/2013/12/egy-kis-kikapcsolodas.html

    A második könyv végén van 3 fejezet a 2014-re tervezett új remekből, amin aztán beindult a brainstorming! Trishánk ugyanis nehezményezi, hogy a jelenlegi nőmagazinok nem "nekünk", idősödő, terebélyesedő, nem milliomos nőknek szánt olvasmányok. Véleménye szerint a mai magazinok valamennyien a következő főcímkategóriába sorolhatók (ami persze esetében Nagy-Britanniára vonatkoztatva igaz!):
    Rich Young Brain-Dead Anorexic London-Based Fashion Victim Magazine úgyismint Gazdag ifjú agyhalott anorexiás londoni divatáldozat magazin.

    Javaslata: írjunk magunknak nőmagazint! Nekem nagyon tetszik a címe: Skint Old Northern Woman vagyis Lerobbant vén északi nő. De ezt mi nem alkalmazhatjuk, mert az plágium. Tehát ki kell találni egy jó címet, és uzsgyí!

    (A blogon idéztem a Trisha által tervezett újság születéséről egy bekezdést angolul, nem fordítottam le.)
    Yeye001 kedveli ezt.
  4. Ma írtam a blogomban néhány gondolatot, mert felbosszantott, hogy most olvasom talán a harmadik olyan fantázia-regényt, amelyben a főgonosz megtestesülése egyik kedvenc görög istenem, aki a műzsák társa, a művészetek patrónusa. Mit fognak azok az olvasók tudni a klasszikus műveltségről, ha a zene és a művészet, a klasszikus ideál ilyen színben jelenik meg előttük? Mint rém, vagy vérszívó démon?

    Én zarándoklatokat szerveztem anno Rómába, megnézni a kedvenc szobromat újra és újra, a veii Apollót, úgy tértem mindig vissza HOZZÁ, mintha húzott-vonzott volna magához. Nekem soha nem tűnt gonosznak, vagy félelmetesnek. És Vas István költőnknek sem, mert hasonlóan érzett:

    "Mint ahogy nevet a Veii Apollo is, aki szembenéz – de kivel? ezt nem tudtam, hogy velem, aki nézi – ez nem látszott a másolatokból, ezt nem írta meg semelyik professzor – és nevet a villogó, sötét szemével és a repedezett színeivel, és farkasnézéssel nevet a világba, de ez nem a rejtelmek halálhívása, de ez nem a rosszpárájú valami, amit megromlott maradékokból össze tudtak kotyvasztani ifjúkoromban a halálmítoszok szélhámosai és balekjai, akik tehetetlenül megunták a hálátlan és lassú munkát, s főképp a nedvét veszített, saját elfáradt eszüket, az értelemtől megcsömörlők, az egyre gyanúsabb malomban őrlők, a halál gőzeibe omló, szegény becsapott nemzedék. De azt a borzongató mesét itt se – sehol se találom: villog a Veii Apollo, a sötét arcával is fénythozó, az életre merész, lehasadt lábú is előre lép – nevetve túllép a halálon, ahogyan velem szembenéz. Ha vele szembenézek. Igen, csak látni, látni! Még mindig nézni! Még egyre kíváncsi vagyok rád, régi és új és újabb élet, egész világ! Csak az tud, aki lát. És ne hagyj el, kíváncsiság! És még tovább!

    Még egyre nézzek, még egyre lássak! És bízni benned! És nem hinni semmilyen áltatásnak, csak a szememnek! Mert úgy kellett most ez az etruszk szarkofág és az, amit jelent! A remény, hogy azt, ami ellenünk valahonnan megindul és győzni rendeltetett, mégiscsak kivárjuk állva. S hogy nem vesztem el, amiben hittem. És az nevet, aki utoljára nevet. S hogy védjük az életet, amíg lehet s talán egy kicsit azon is túl. S ha másunk nem s másutt nem, ha már nem leszünk, hát valahol odalent még a kiszáradt koponyánk is nevet. És fütyülünk, fütyülünk a halálra."

    Akit érdekel zsörtölődésem, bővebben itt találhatja meg:
    http://cathedralofbooks.blogspot.com/2013/11/apollon-mint-vampir-demon-es-rem.html

    [​IMG]
    Yeye001 kedveli ezt.
  5. Lefordítottam a teljes előadás szövegét, melyből az előző bejegyzésemben idéztem. Ha valakit érdekel, itt elolvashatja: http://cathedralofbooks.blogspot.com/
    Te, Noldafru, Yeye001 és 1 másik tag kedveli ezt.
  6. Néhány kiragadott idézet csupán, mert sok közelmúltbéli fórumos témához is illeszkednek. Csak nyers fordítás, elnézést a lehetséges hibákért.

    "I believe we have an obligation to read for pleasure, in private and in public places. If we read for pleasure, if others see us reading, then we learn, we exercise our imaginations. We show others that reading is a good thing."

    Hiszem, hogy kötelességünk az élvezet kedvéért olvasni, akár otthon, akár közösségi helyeken. Ha élvezetből olvasunk, és mások látják ezt, akkor tanulunk is, bevetjük a képzeletünket. Megmutatjuk másoknak, hogy az olvasás jó dolog.

    "We all – adults and children, writers and readers – have an obligation to daydream. We have an obligation to imagine. It is easy to pretend that nobody can change anything, that we are in a world in which society is huge and the individual is less than nothing: an atom in a wall, a grain of rice in a rice field. But the truth is, individuals change their world over and over, individuals make the future, and they do it by imagining that things can be different.

    Look around you: I mean it. Pause, for a moment and look around the room that you are in. I'm going to point out something so obvious that it tends to be forgotten. It's this: that everything you can see, including the walls, was, at some point, imagined. Someone decided it was easier to sit on a chair than on the ground and imagined the chair. Someone had to imagine a way that I could talk to you in London right now without us all getting rained on.This room and the things in it, and all the other things in this building, this city, exist because, over and over and over, people imagined things."

    Valamennyien - felnőttek és gyerekek, írók és olvasók - kötelesek vagyunk álmodozni. Kötelesek vagyunk elképzelni a dolgokat. Könnyű azt sugallani, hogy senki semmit nem képes megváltoztatni, hogy egy olyan világban élünk, ahol a társadalom túlságosan hatalmas, az egyén pedig kevesebb a semminél: csak egy atom a falban, csak egy rizsszem a rizsföldön. De az az igazság, hogy az egyén képes megváltoztatni a saját világát, az egyének teremtik a jövőt, és mindezt úgy teszik, hogy elképzelik, a dolgok mások is lehetnek.

    Nézzetek körül: komolyan mondom! Álljatok meg egy pillanatra, és nézzetek körül a teremben, ahol most vagyunk! Rámutatok most valamire, ami annyira magától értetődő, hogy szinte állandóan elfeledkezünk róla. És ez az, hogy minden, amit most láttok magatok körül, beleértve a falakat is, valaha csak képzelet volt. Valaki egyszer eldöntötte, könnyebb lenne széken ülni, mint a földön, és elképzelte a széket. Valakinek ki kellett ötlenie valami módot arra, hogy én most úgy tudjak itt Londonban hozzátok beszélni, hogy közben ne ázzunk bőrig az esőtől. Ez a terem és a berendezése, valamint minden más dolog ebben az épületben, ebben a városban, csak azért létezik, mert az emberek újra és újra és újra elképzeltek dolgokat.



    "Fiction has two uses. Firstly, it's a gateway drug to reading. The drive to know what happens next, to want to turn the page, the need to keep going, even if it's hard, because someone's in trouble and you have to know how it's all going to end … that's a very real drive. And it forces you to learn new words, to think new thoughts, to keep going. To discover that reading per se is pleasurable. Once you learn that, you're on the road to reading everything. And reading is key. There were noises made briefly, a few years ago, about the idea that we were living in a post-literate world, in which the ability to make sense out of written words was somehow redundant, but those days are gone: words are more important than they ever were: we navigate the world with words, and as the world slips onto the web, we need to follow, to communicate and to comprehend what we are reading. People who cannot understand each other cannot exchange ideas, cannot communicate, and translation programs only go so far.

    The simplest way to make sure that we raise literate children is to teach them to read, and to show them that reading is a pleasurable activity. And that means, at its simplest, finding books that they enjoy, giving them access to those books, and letting them read them."

    A kitalált történetnek két haszna van. Először is bejárat az olvasáshoz. Mozgató erő, hogy megtudd, mi történt azután, hogy akarj lapozni, hogy folytatnod kelljen, még ha nehéz is, mert valaki bajban van, és neked meg kell tudnod, mi lesz a vége... ez nagyon erős hajtóerő. És ez arra kényszerít, hogy megtanulj új szavakat, új gondolatokat gondolj, hogy folytasd! Hogy felfedezd, az olvasás maga gyönyörűség. Amikor erre rájössz, jó úton haladsz, hogy mindent elolvass! És az olvasás a kulcs. Néhány évvel ezelőtt voltak hangok, melyek azt jósolták, olyan világban élünk, melyből kiveszett az irodalom, amely világban elcsökevényesedett a képesség, hogy megértsük az írott szót, de ezek az idők elmúltak. Ma a szavak még fontosabbak, mint valaha is voltak, hiszen szavakkal vezéreljük a világot, és amikor a világ rácsusszant a világhálóra, kénytelenek voltunk követni, kommunikálni és megérteni, amit olvasunk. Azok az emberek, akik nem értik egymást, nem képesek kicserélni a gondolataikat, nem tudnak kommunikálni, és a fordító programok csak keveset érnek.

    A legegyszerűbb módja, hogy intelligens gyerekeket neveljünk, hogy megtanítjuk őket olvasni, és megmutatjuk nekik, hogy az olvasás élvezetes elfoglaltság. És ez azt jelenti, egyszerű szavakkal, hogy meg kell találnunk azokat a könyveket, amelyek érdeklik őket, elérhetővé tenni számukra azokat a könyveket, és hagyni őket, hogy elolvassák.

    "Well-meaning adults can easily destroy a child's love of reading: stop them reading what they enjoy, or give them worthy-but-dull books that you like, the 21st-century equivalents of Victorian "improving" literature. You'll wind up with a generation convinced that reading is uncool and worse, unpleasant.

    We need our children to get onto the reading ladder: anything that they enjoy reading will move them up, rung by rung, into literacy."

    Jószándékú felnőttek könnyen ki tudják ölni a gyerekből az olvasási kedvet: nem engedik, hogy azt olvassák, amit élveznek, vagy értékes-de-unalmas könyveket adnak nekik, amelyeket ők, a felnőttek szeretnek, a 21. századi megfelelőjét a viktoriánus kori "nevelő" irodalomnak. Ezzel ki lehet nevelni egy teljes generációt, aki meg lesz arról győződve, hogy az olvasás unalmas, vagy még rosszabb, kellemetlen.

    A gyermekeinknek szükségük van arra, hogy fokozatosan másszanak fel az olvasás létráján: bármi, ami felkelti a figyelmüket, egyre feljebb fogja őket vezérelni, fokról fokra a létrán, egészen az irodalomig.

    "And the second thing fiction does is to build empathy. When you watch TV or see a film, you are looking at things happening to other people. Prose fiction is something you build up from 26 letters and a handful of punctuation marks, and you, and you alone, using your imagination, create a world and people it and look out through other eyes. You get to feel things, visit places and worlds you would never otherwise know. You learn that everyone else out there is a me, as well. You're being someone else, and when you return to your own world, you're going to be slightly changed.

    Empathy is a tool for building people into groups, for allowing us to function as more than self-obsessed individuals."

    És a másik dolog, amire a kitalált történet alkalmas, hogy empátiát épít. Ha nézzük a tévét, vagy látunk egy filmet, azt nézzük, mi történik egy másik emberrel. Az írott történet valami olyasmi, amit 26 betűből és egy maréknyi jelből építesz fel, és TE, egyedül te, a képzelőerődet használva, világot teremtesz, és emberekkel népesíted be, mások szemén keresztül látsz. Érezni fogsz, meglátogatsz helyeket és világokat, melyeket soha nem ismerhetnél meg enélkül. Megtanulod majd, hogy mindenki más is ott pontosan ugyanúgy egy ÉN. Valaki mássá válsz, és amikor visszatérsz a saját világodba, te is egy kicsit megváltozol.

    Az empátia az eszköze, hogy csoportokba szervezze az embereket, megengedi, hogy többek legyünk magába forduló egyénnél.


    "Fiction can show you a different world. It can take you somewhere you've never been. Once you've visited other worlds, like those who ate fairy fruit, you can never be entirely content with the world that you grew up in. Discontent is a good thing: discontented people can modify and improve their worlds, leave them better, leave them different."

    A kitalált történet egy másféle világot mutat meg neked. El tud juttatni valahová, ahol soha nem jártál még. Ha egyszer meglátogatsz más világokat, olyan lesz, mintha tündérgyümölcsöt kóstoltál volna, soha többé nem leszel elégedett azzal a világgal, amelyben felnőttél. Az elégedetlenség jó: az elégedetlenek meg tudják változtatni, fejleszteni tudják a világukat, jobbá, mássá tudják tenni.
    Te, g_saci, giud80 és 7 másik ember kedveli ezt.
  7. http://www.kortarsonline.hu/2013/10/irodalom-menyhert-anna/18047

    Érdekes cikket találtam a fenti linken. Arról értekezik a Kovács Bea által ismertetett könyvben az írónő, Menyhért Anna, hogy miért nem olvasnak a diáklányok szívesen kötelező olvasmányokat.

    Arra a következtetésre jut, hogy az irodalomtörténet készakarva megfeledkezik régi híres írónőinkről, és csak a férfiírók szemszögéből látjuk a korabeli nőket. Ez pedig a mai leányokat, akiket amúgy sem nagyon érdekel az irodalom, az olvasás, teljesen hidegen hagyja. A megoldást abban látná, hogy a diáklányokat is érdeklő, női íróink által szerzett művek is kötelező olvasmányokká váljanak.

    Menyhért Anna Női irodalmi hagyomány című könyvében 5 írónőnk portréját találjuk: Erdős Renée, Nemes Nagy Ágnes, Lesznai Anna, Kosztolányiné Harmos Ilona és Czóbel Minka irodalomtörténeti bemutatását.

    "A középiskolában megnyugvással tapasztaltam, hogy az Iskola a határon-t olyan fiúk is szívesen olvasták, akik amúgy semmilyen kötelező olvasmányt nem vettek kezükbe a négy év alatt. A nem olvasó lányok nem voltak ennyire szerencsések: a magyar irodalom tantervében nem szerepelt olyan regény, amely bármilyen mértékben is hozzájuk szólt volna, amivel egy, az irodalom megszeretéséhez elegendő (közös) kiindulópontot találhattak volna. A lányoknak tehát maradt a férfiszerzők múzsáinak, híres-hírhedt szerelmeinek feltérképezése és a férfi tekintettel átitatott hősnőkkel való azonosulás: már ha bármiféle őszinte rokonszenvet érezhettünk Athalie, Édes Anna vagy Karász Nelli iránt."
    Te, Nagykígyó11 és goeva kedveli ezt.
  8. /http://cathedralofbooks.blogspot.com/

    A Könyvkatedrálisban tettem egy bejegyzést a Luca napról. Idéztem benne egy cikkből, mely a Luca napja ősi egyetemes hagyományairól tesz néhány mondatban említést, majd részletesen ír a magyar néphagyomány és népszokások e naphoz kapcsolódó ünneplési módjairól. Hát, eléggé meggyőzően Halloween-szerű! Ez is, akárcsak a Márton-napi szokások.

    A blogban az idézet mellett feltüntettem a forrást, aki az egész cikket el akarja olvasni, ott megtalálhatja.
    Berze Marianna, goeva és Arima3 kedveli ezt.
  9. Az édesapám megajándékozott egy angol 3 hetes nyelvtanfolyammal egy jeles alkalomkor, mely Angliában, Coventry városában lévő nyelviskola égisze alatt zajlott. Körülbelül 40 magyar fiatal közül én voltam az egyik a 2000 tanulóból. Egy teszt végeredményét kiértékelve több csoportba osztottak el bennünket, magyarokat. Én egy olyan csoportba kerültem, amelyben németek, franciák, 2 kínai lány, és 1 spanyol lány volt. Ez még az EU előtti időszak volt.

    A szünetekben összegyűltünk az udvaron mi magyarok, és a leghaladóbb csoportba osztott két lány elmesélte, hogy milyen megaláztatás érte őket. Akármilyen téma volt, nem juthattak szóhoz, mert mint közölték velük, mit tudhatnak ők, magyarok, tudományról, művészetekről vagy bármiről? Hiszen mi barbárok, műveletlenek és primitívek vagyunk. Az egyik 16 éves német fiú megvetően rájuk mordult:

    Mert mit adtatok ti, magyarok, a világnak?

    Megkérdeztem a 2 elkeseredett lánytól, mit válaszoltak, mivel védtek meg bennünket, magyarokat? Mire közölték, hogy onnantól meg sem mertek szólalni. Csak annyit mondtak még nekem, hogy az angol tanárnő egyetértett a német fiúval.

    Természetesen azonnal jól felhúztam magam. Csak fortyogtam, és elkezdtem sorolni: Szentgyörgyi C-vitamin, Teller atomenergia, Neumann számítógép, Puskás telefonközpont, Semmelweis gyermekágyi láz, Liszt Ferenc, Bartók, Kodály - akinek zenetanítási módszere alapján tanul a világon szinte mindenki, - és a többiek, akiket felsoroltam, már elvesztek az emlékezetemből. És akkor költőink, íróink, festőink és szobrászaink, filozófusaink és tudósaink nagy része még szóba sem került.

    Felvetettem a lányoknak, hogy a következő órán kérdezzék meg, milyen nemzetiségű az a világhírű zeneszerző, akinek éppen az akkori napokban állt meg 2 napra Londonban a koporsója - útban az Egyesült Államokból hazafelé, - hogy az európai tisztelői is fejet hajthassanak előtte. Az egész média akkor tele volt vele. Bartók Bélának hívták.

    A következő szünetben megkérdeztem, elmondták-e, amit mondtam. Csak gyűrögették a ruhájuk szélét, és közölték, hogy nem volt rá alkalom.

    A következő hétvégén az iskola 1 napos londoni kirándulást szervezett. Elvittek mindenkit őrségváltást nézni, majd a Westminster apátságban tölthettünk el 15 percet!!! A rendkívül művelt és kultúrált nyugat-európai diákok betartották az időt, láthatólag nem nagyon érdekelte őket a dolog. Én viszont, ha már ott voltam, meg akartam nézni mindent. Különösen Chaucer sírját a Költők Sarkában. Úgyhogy lekéstem a találkozót, és otthagytak. Még két fiú maradt le, mert ők is látni akarták a kolostort. Mindkettő magyar volt. Úgyhogy mivel ők emlékeztek arra, hogy a programban szerepel 30 perc Tower-megtekintés, - na nem a múzeum, hanem csak a koronázási ékszerek, - tudtuk, hogy ott majd visszacsatlakozhatunk a csoporthoz. Ezért megnéztük Londont, beültünk egy igazi londoni taxiba, majd sétáltunk a Temze-parton, és 3 órát töltöttünk a Towerben, még a kínzókamrákat is megnéztük, valamint az összes múzeumot. A többiek később elmondták, hogy ők ezalatt a Temzén föl-le hajókáztak, és nem láttak a városból szinte semmit.

    Azután a következő kirándulást az iskola Stratford-upon-Avonbe szervezte, ahol ugyanaz történt. 20 perc templom-látogatás, ahol megnézhettük Shakespeare születési bejegyzését. Azután azt csinált mindenki, amit akart. Jobbára vásároltak a művel nyugat-európai diákok, valamint beültek teázni valami kricsmibe. Én megnéztem a múzeumokat. Már nem egyedül, csatlakozott hozzám a 2 Londonban szerzett barátom, akik hozták egy harmadik barátjukat, aki irígykedett a londoni kalandunkra, és hozzám pedig csatlakozott az egyik lány a haladó csoportból, aki nem védte meg a magyarokat. Összekovácsolódtunk, bennünket minden érdekelt.

    A lánnyal óra után kirándulásokat tettünk a környéken, voltunk 2 várban is, Kenilworthben és Warwickban, majd Oxforban. A 3 fiú, miután hallották, hol jártunk, ragaszkodtak hozzá, hogy ezután ők is velünk jöhessenek. Együtt mentünk öten hétvégén 2 napra Edinburghbe. Az éjszakai vonatra várva egy angol meghallotta, hogy milyen nyelven beszélünk, odajött, és megkérdezte: Na mi van, felhúzták a vasfüggönyt?

    Elképedve álltunk, és bámultunk rá. Ez a művelt, kultúrált nyugat? Azt sem tudták, hol van Magyarország. Még azt sem, mi a fővárosa. Londonban. Az angolok. A skótok tudták.

    A következő héten a csoporttársaim kérdezték, hol jártunk. Meséltünk, el voltak képedve. Hírünk ment. A többiek tudták, hogy az utolsó hétvégén Wales-be akarunk menni, mi öten. Ők is akartak. "Palotaforradalmat" robbantottunk ki. A tanárok végül mellénk álltak, az iskola megszervezte a hétvégére miattunk a velszi kirándulást. Minden diák jött, a németek, franciák, spanyolok, olaszok és kínaiak is. Lett respektusunk, nekünk primitív magyaroknak.

    Mert bennünket minden érdekelt. Mert képesek voltunk - végül - összefogni, hogy közös érdekből elérjük, amit akarunk. Többé nem mondták, hogy barbárok vagyunk.

    Utószó:
    Én renitensnek minősültem. Nem tudtam jól beszélni angolul, de a tesztem jó volt. Kellett egy rövid önéletrajzot is írni angolul az első napon. Soha nem gondoltam, hogy bárki is elolvassa majd 2000 diák irományát. Ezért azzal fejeztem be, hogy "és én leszek Magyarország első női miniszterelnöke". Már előre röhögtem magamban, hogy mennyire ki lesz akadva az, aki esetleg mégis elolvassa a művemet. De ennek igen kicsi volt a valószínűsége.

    Mivel egy alkalommal anélkül mentem el az Angliában élő rokonaimhoz 2 napra Derbybe, hogy bejelentettem volna az iskolában, hívatott az igazgató. Ő igazi angol úriember volt. A dadogásomra csak annyit mondott mosolyogva, semmi baj, csak legközelebb szóljak, mert már a rendőrséggel akartak kerestetni.

    Végül kaptunk egy írást arról, hogy sikeresen elvégeztük a nyelvtanfolyamot. Az igazgató adta át mindenkinek ünnepélyes keretek között. Mindenkihez szólt pár dícsérő szót. Én előre rettegtem. Elég rossz volt a lelkiismeretem az eltávozás miatt. Nekem azt mondta:

    "Ön jobban tud angolul, mint azt maga is gondolja. És remélem, amikor Ön lesz Magyarország miniszterelnöke, meglátogatja majd az iskolát. Várjuk szeretettel vissza!"
  10. Az úgy volt.... Mikor is? Úgy negyvenegynehány éve, amikor még írónak készültem. Sopronban nyaraltam a nagyszüleimnél, Katival, a szomszéd lánnyal próbáltunk vadnyugati indiános regényt írni. Körülbelül 2 oldal meg is született az én művemből, de már a címére sem emlékszem.

    Viszont Katival faltuk az ifjúsági történelmi regényeket, meséket és indiános könyveket. Minden napra jutott olvasnivalónk. Azután kutattunk a padlásukon, ez jó kaland volt, kincset is találtunk. A kincs egy moly- és egérrágta régi történelmi regény volt, amelynek hiányzott az eleje és a vége is. Soha nem tudtam meg, ki írta, azt sem, mi volt a címe. De főleg azt nem, mi lett a VÉGE! Így kellett leélnem az életemet, és lassan a történet is teljesen homályba veszett - na persze az a része, amit egyáltalán el tudtunk olvasni belőle.

    Egy dologra bizton emlékszem viszont, a főhős nevére. Mert olyan gyönyörű magyar neve volt. És különleges. Így hívták: Hollókövy Edömér.

    Arra még emlékszem, hogy hetekig ábrándoztam róla, talán ő volt az első olyan szerelmem, aki egy könyvben lakott. És miatta szerettem meg a magyar történelmet is. Tragédia volt, hogy nem tudtam a könyv címét, és soha nem tudtam megtalálni később sem emiatt. Bárkit kérdeztem is, senki nem olvasta, senki nem ismerte.

    De most meglett, véletlenül, és az internet segítségével. Így több mint 40 év után!

    Donászy Ferenc írta, a címe Buda hőse. És megvan a magyar elektronikus adatbázisban is. Most már el tudom majd olvasni, és végre megtudom, mi volt a vége.

    Megtudtam azt is, hogy Gárdonyi szinte teljesen tőle vette az Egri csillagok történetét. Előre rettegek ezek után. Ugyanis az Egri csillagokat soha nem szerettem. De talán pont azért nem, mert tudat alatt ráismertem az eredetire, amit nem olvashattam végig. Lehet hogy előítélet, de nekem a Hollókövy Edömér név sokkal jobban tetszik, mint a Bornemissza Gergely. Kíváncsi vagyok, hogy fogom látni első irodalmi szerelmemet így vén fejjel! Majd beszámolok!
    goeva, pixyke és cortes kedveli ezt.
  11. Egyik kedvenc blogomon találtam ezt a minden ízében alkalomhoz illő írást, Csiki Sándor tollából. Mivel mint rendes magyar, imádok enni, valamint előállítani is azt, amit elfogyasztok, mindig élvezettel olvasom, mert nemcsak a receptek kitűnőek, hanem mindig megtudhatok tetemes mennyiségű új dolgot a kérdéses étel eredetéről, meséket és legendákat, melyek hozzá vagy egyes alapanyagaihoz fűződnek. És persze, - mivel Csiki Sándor kiváló borász, - megtudhatom, mihez milyen nedű illik.

    Mivel már elég hírhedtté váltam mitológia-mániámmal itt a fórumon, most megerősítve látom szenvedélyemet, és előző írásomhoz illeszkedik is ez az idézet. Mert a Halloween kapcsán esett szó arról, hogy mi magyarok is ünnepelünk vagy régen ünnepeltünk hasonlót, a Márton-napi libatoros népszokások pontosan ezen hagyomány részei, és ezt most nem is én mondom!

    Az írás itt olvasható teljes terjedelmében, az idézet csak ízelítő, a szó szoros értelmében:
    http://www.foodandwine.hu/2009/11/07/szent-marton-es-a-szent-liba/


    "A liba, rokonságával, a kisebb kacsával és a termetesebb hattyúval együtt, megbecsült eledele volt az embernek, mivel – jó esetben – akadt rajta hús szépen. Hattyút a 16. század vége óta már nem fogyasztunk, de a liba továbbra is kedvelt maradt. Volt, hogy szent madárként emlegették, ám ez – ellentétben a hinduk szent tehénnel szemben tanúsított etikus magatartásával – soha senkit nem akadályozott meg abban, hogy megegyék.



    [​IMG]

    Tisztelete és kedvelése a messzi pogány múltba nyúlik vissza. A germán mitológia főistene, Wotan is éppen november táján vágtatott (vágtat?) végig fehér lovával az égen, hogy nyomában hússal bőségesen megrakott tálak maradjanak. Az emberek pedig libát áldoztak neki. A német „libaáldozat”, a libapecsenye, knédli és vöröskáposzta Márton-naptól a szezon végéig, karácsonyig gyakorta előforduló hagyományos étel ma is. Ez a Wotant is idéző ételkombináció terjedt el hazánkban is.

    A liba Mars madara (Avis Martis) is, de Júnó a görög-itáliai holdistennő is egyik szent szárnyasaként tartja számon. A rómaiak már csak azért is tisztelték (és szerették) a ludakat, mert a hagyomány szerint a Capitolium lúdjai voltak azok, amelyek a római őrséget a gallusok támadásakor felébresztették.

    A Szent Márton és a libák kapcsolatáról két, jóval a szent halála után elterjedt történet is él. Az egyik történetben, meghallván, hogy Tours püspökévé választották, a libaólba menekül, nem érezvén magát méltónak a megtiszteltetésre, ám a libák gágogása mégis elárulja rejtőzködésének helyét és Isten kegyelméből, de a szavazás eredményeképpen, Martinusból Tours püspöke lesz. Egy másik legenda szerint a libák gágogása megzavarta az istentiszteletet, ami annyira felbosszantotta Mártont, hogy a libák szépen megsüttetve, az ünnepi asztalon végezték életüket, nagy szolgálatot téve ezzel az őket elfogyasztó hívőknek és a hagyománytisztelő késői utódoknak."
  12. Ha az ember fáradt, bánatos, kiábrándult vagy éppen teljesen elege van mindenből, ami a való élet, akkor mesét olvas. Tündérmesét, ahogy régebben a sárkányos-királyfis fajtát nevezték. Minden valamirevaló irodalmi irányzat a mai napig ezekből a tündérmesékből merít, még a krimikben és tudományos-fantasztikus művekben is visszaköszönnek egyes motívumok.

    A romantikus és a fantázia-történetek zöme egyenesen plagizálja némelyik mesét, a romantikus írók általában a Regency-kor Angliájába vagy a skót felföldre helyezik át, és csöpögős-szentimentális, végletesen erotikus átírást produkálnak. A fantázia-regények egyszerűen csak összevágják a csodás elemeket, veszik az alapokat, és az ismert darabokból kreálnak "újakat".

    Én most hétvégén Eloisa James amerikai írónő 2 történelmi romantikus szerelmes regényét olvastam el, melyek a kiadók által Tündérmesék sorozatként aposztrofált regények darabjai. Az írónő egy amerikai egyetemen angol irodalom-történetet oktat, főként Shakespeare-t tanít. Ebből az ember arra következtet, hogy a könyvei színvonalasabbak az átlagnál. De sajnos ez nincs így, már ami a történetek minőségét illeti. A stílusa persze választékosabb, mint a megszokott, de a cselekmény vontatott, történelmi regényként nem elég eseménydús. A szereplők jobbára szenvednek, ha nincs elég bajuk, kreálnak, és főként a szerelemről filozofálnak. És persze jobbára szeretkeznek a boldog egymásra találás után mindig, mindenhol, és mindenféleképpen.

    A Tündérmesék-sorozatban eddig Hamupipőke, Csipkerózsika, Szépség és az ő Szörnyetege, a Csúf kiskacsa és Rapunzel történetét dolgozta át az írónő. A sorozatban megjelent még két mű, melyek nem kötődnek tündérmeséhez, de valamelyik előző történet folytatásai. Ezeket olvastam most, valamint az idén megjelent Rapunzel-változatot, melynek címe Once Upon a Tower. Egyik sem töltött el ugyan a várt katartikus felszabadító gyönyörűséggel, de kikapcsolódásnak jó volt.

    Amelyik a legjobban tetszett a sorozatból, az a Szépség és a szörnyeteg átdolgozása volt. Igen jól szórakoztam a mesén, egyrészt valójában ez a kedvenc tündérmesém, másrészt a szörnyeteg egy velszi várban a napóleoni háborúk után magánklinikát üzemeltető főnemes, aki orvosnak tanult. A fickó vészesen hasonlít a mindenki által mélységes rajongással övezett Dr House-hoz, még sántikál is. És ugyanolyan durva a stílusa. A párhuzam rendkívül jót tett a történetnek, a főhős végig Hugh Laurie gyönyörűségesen kék, elképesztően cinikus tekintetével nézett ki rám a könyvből. Már csak ezért megérte! Eloisa egyértelműen mély érzéseket táplálhat a brit színész és az általa megtestesített jelenkori férfieszmény iránt.

    Több műben találunk Shakespeare és John Donne-idézeteket, ami szintén előnyük a könyveknek a többi hasonló irományhoz képest.

    Nem mondhatnám, hogy Shakespeare műveit olymértékben ismerném, hogy bármelyikből tudnék idézni, vagy ha valaki teszi, felismerem, melyik drámából való, de ifjú korában az irodalomfüggő bizton elolvassa majd minden vígjátékát és színművét, és néhány tragédiát is. Én is megtettem, csak a királydrámák maradtak ki, valamint azok, melyek kötelező olvasmányok voltak. Mint például a Julius Caesar, vagy a Macbeth. De ezeket persze óhatatlanul megismerjük a színpadi vagy filmfeldolgozásokból. A szonettek közül viszont minden valamirevaló olvasó ismer néhányat. Igazi öröm újra olvasni őket.

    John Donne-ról nem sokat tudtam eddig, de annyira tetszett egy idézett verse, hogy megszereztem a költeményeit. Eredeti nyelven, ami a középkori angol, így legalább annyira nehéz olvasni, mint a Bárdot, de megéri próbálkozni. A letöltött elektronikus könyv a könnyebbség kedvéért tartalmaz egy hangfájlt is, a versek egy válogatása elhangzik Richard Burton tengermély hangján. Sajnos jobbára semmit nem értek belőle, de csak hallgatni is élvezet, mint egy sajátos zenemű, olyan.

    Így ismét eljutottam egyik kedvenc állításom további bizonyítékához, mégha maga az olvasott romantikus szörnyedvény nem is túl értékes, juthat az olvasó olyan ismerethez általa, mely megszerzi azt a katarzist, melyet a könyv nem volt képes. Ez volt nekem Richard Burton hangján John Donne néhány szerelmes verse.
    Te, puszbern, varadi iza és 1 másik tag kedveli ezt.
  13. Pár napja – a Halloween amerikai, és a keresztény Mindenszentek és Halottak Napja ünnepei kapcsán – köszöntést olvashattunk a fórumon. A cikkben megtalálható a Wikipédia magyar nyelvű szócikkében röviden vázolt ünnep eredete és története néhány idézet kiragadásával. A leírtakkal kapcsolatban nincs is vita, valóban 3 régi ünnep keresztény korban végrehajtott tudatos összeolvasztásának eredménye mindhárom ünnep. Mégis látszólag a Halloween az, amely a leginkább tartalmazza az eredetinek tartott kelta ünnepet.

    A Halloween elődje valóban a kelták által október 31-e éjjelén ünnepelt Samhain. A két római származású másik ünnepséget nem ezen a napon tartották az ókorban, de az egyik Pomona termékenységistennő ünnepe volt, így az alma-jelkép miatt összemosható volt a Samhain hagyományaival. A másik ünnep az ókori római halottak napja volt, ezt pedig a megemlékezés okának részleges azonossága miatt olvasztották be.

    „A kelta Samhain jelentése: "nyár vége". A kelta évkezdõ nap, a tél kezdete. A kelták két évszakra osztották föl az évet: a tél Samhain estéjétõl Beltane (május 1.) estéjéig tartott, a nyár kezdetéig.

    Az óesztendõ végét, az új év kezdetét jelöli. A kelták hite szerint ezen az éjszakán egészen könnyen átjárhatóvá vékonyodik a túlvilág és evilág közti határ, a külsõ valóságunk és belsõ világuk közti függöny könnyedén fellibbenthetõ. A halottak szellemei eljönnek hozzánk. Ezért gondoskodnunk kell szeretteink szellemérõl: megvendégeljük őket, õrájuk is gondolunk, külön terítéket szolgálunk fel számukra a vacsoránknál. Különösen azoknak, akik az elmúlt év során távoztak közülünk. Az írek régi hite szerint ilyenkor a föld alól is előbújnak mindenféle jó, vidám, de ártó, gonosz lények is.“

    Téves azonban az a feltételezés, hogy „október 31-én, az újév előestéjén Samhain összehívta a halottakat“, mert a keltáknak ilyen nevű istenük nem volt, a Samhain maga az ünnepség neve. A kelta druidák pedig a megszentelt, erre rendeltetett helyeken mutatták be a termékenységi áldozatot, mely lehetett persze hegyen is, de Írországban nincs túl sok hegy, így inkább magaslatot, dombot szemelhettek ki erre a célra, de ez sem mindig így van. Az tény, hogy máglyákat gyújtottak, hiszen Samhain tulajdonképpen tűzünnep is, és az ilyen nagy jelentőségű ünnepeken, termékenységi rítusokként tánc és történetek mesélése is a hagyomány részét képezte. A máglya elhamvadása után valóban mindenki kapott egy adag parazsat.

    A cikk – és a Wikipédia szerint – a Samhain mint a tél beköszöntének fordulónapja arról emlékezik meg, hogy „a napisten Crom Cruach a halál és sötétség istenének fogságába kerül“.

    Kutatásaim eredményeképpen arra a következtetésre jutottam, hogy azt ünnepelték valójában, hogy a nyári Nap „meghal“, és „megszületik a téli Nap“. A kelták napistene Lugh, bár több istennek vannak napisten-szerű vonásai is. Crom Cruach késői kelta – főképpen ír – isten, más kelta népek nem ismerik, nem is tisztelték.

    Crom Cruachról egy másik szócikkben a Wikipédia megdöbbentő módon pontosabb információval szolgál.

    Crom Cruach vagy Cromm Crúaich, ismert még mint Cenn Cruach vagy Cenncroithi, a kereszténység előtti Írország istensége volt, akit – bár vitatott - emberáldozattal tiszteltek, és tiszteletének állítólag Szent Patrick vetett véget.

    Egy ír költemény, mely a XII. századból való Book of Leinsterben olvasható, Crom Cruach kultikus szobra – nevezzük mi inkább bálványnak, - Magh Slécht síkságán áll County Cavanban, mely tizenkét állókővel körülvett arany kőalak, cserében a jó tejhozam és gabonatermésért elsőszülött gyermekáldozattal engesztelték. Érimón kora óta állt tiszteletben, mely az ír sziget negyedik generációjának bevándorlása után köszöntött be.

    Crom Cruach neve sokféleképpen magyarázható. Crom (cromm) jelenthet hajlotthátút, púpost. Cenn azt jelenti, fej. Cruach lehet jelzőként „véres“, vagy jelenthet főnévként „mészárlást“, de értelmezhető „egy rakás gabonaszemként“, vagy úgy, hogy „domb, halom“.

    Az emberáldozat felajánlása gabonáért és tejért cserébe arra mutat, hogy Crom termékenység-isten vot. A megjelenésének leírása, miszerint aranyszínű, és 12 kő között áll, úgy is magyarázható, hogy ő a Nap, és a zodiákus 12 jegye veszi körül. Emiatt feltételezhető napisteni mivolta is.

    A legenda szerint egy ősi Nagykirály – az írek tartományi uralkodói maguk közül választották fejedelmükül Tara szent hegyén, mely a világ közepének számított, - Tigernmas, seregének nagy részével együtt Samhain éjjelén itt pusztult el, miközben Crom Cruachnak mutatott be áldozatot. Ennek ellenére Crom kultusza tovább élt, egészen addig, amíg Szent Patrick el nem pusztította a szent helyet egy pörölykalapáccsal. (Mely szerszám az ősi mitológiában általában a tűz- vagy napisten attribútuma, tehát csak annyi történt, hogy új napistenként jelentkezett, a régi helyébe lépett!)

    E néhány kultuszra vonatkozó megjegyzésből feltárul a Samhain valódi ősi eredete.

    Robert Graves A fehér istennő című mitológiai témájú könyvében azt a feltételezést bizonyítja, hogy az ősi kelta hitvilágban a legnagyobb szerepet az ősi – a világ minden táján az őskorban tisztelt - anyaistennő játszotta, aki 3 alakban jelent meg a régiek hitvilágában. Egyik alakjában ő volt a Holdistennő, így uralma kiterjedt az életet adó vízre, és ezáltal szerelem- és termékenység-istennő is, akinek párja a Nap, a tűz, a nappali fény. Idős asszony, vagy mondjuk inkább vén banya alakjában a halál, a túlvilág uralása és a vérengzés a jellemzője. Mint érett asszony „férjül veszi“ a Napot a nyár beköszöntekor, – a keltáknál ez május 1. – nászuk megtermékenyíti a világot, azaz vizeket, földeket, élőlényeket. A téli évszak ünnepének éjjelén (Samhain) a Nap meghal, de másnap újjászületik mint a téli Nap. A fehér istennő szüli meg ekkor, hogy majd a nyár kezdetén a téli Nap halála éjjelét követő napon megszülhesse a nyári Napot. Tehát ő anyja és hitvese, de gyilkosa is a Napnak, az örök halál-újjászületés körforgásáról gondoskodik.(Ezért nevezik a kelták ilyenkor az "Élet a Halálban" istennőjének Samhain idején.)

    Graves – és más tudósok szerint is – az őskori és ókori civilizációk mítoszaiban rengeteg árulkodó nyomot találni arra, hogy ez a világon mindenhol elterjedt kultusz volt. A nők által irányított őskori civilizációkban a két évszak termékenységi ünnepein az istennő papnői 6 hónapra szent királyt választottak az arra érdemes kiváló ifjak közül, aki azután ünnepélyes keretek között feleségül vette a főpapnőt, aki révén a királyi címhez jutott. A tisztesség elnyeréséért az ókori pelaszgoknál (Görögország őslakóinak tartott nép) a jelöltnek meg kellett küzdenie az előző királlyal. A győzelme után az előző szent királyt feláldozták az istennőnek, nemiszervét levágták mint termékenység-szimbólumot, testét feldarabolták, és egy részét áldozati ételként az istennőnek ajánlották, a másik részéből a nép fogyasztott jóízűen – hogy termékenyek legyenek. Majd megköttetett az új frígy, a következő 6 hónapra.

    Ezen elmélet valószínűségét a leginkább a mindenki által ismert egyiptomi Ozirisz isten története támasztja alá. Saját testvére Szét - a sivatag és szárazság ura - gyilkolja meg, nemiszervét levágja, testét feldarabolja, és a Nílusba szórja. Oziriszt felesége, Ízisz, az egyiptomi Holdistennő, aki termékenység- és szerelemistenség is, összefoldozza, és az alvilágba viszi, ahol ő válik az Alvilág urává.

    Később, a humánusabb nézőpont uralomra jutása révén a királyokat már akár több évre is engedték uralkodni, de helyette képletesen először gyerekeket, majd később állatokat, végül már csak növényi eredetű áldozatokat mutattak be.

    Az istennő téli ünnepi gyümölcse az alma volt, ezért fogyasztanak Samhainkor, illetve Halloweenkor almabort (cider), vagy ajándékoznak sok helyen almát, illetőleg almából készült ételt. Az alma a görög mitológiában – ahogy más népek meséiben, és a Bibliában is – értékes gyümölcs, a tudás, a bölcsesség, és a halhatatlanság, vagyis az isteni lét biztosítója. A halottak tisztelete pedig mindezek után egyértelmű, az elfogyasztott lakoma, a Halloweenkor az édességért járőröző, maskarás ünneplők, a tűzgyújtás szokása mind a régi őskori áldozati ünnep egy-egy felvillanó maradványa.

    És igen, Magyarországon is ismert volt, legalábbis a kereszténység előtti időkben, amikoris Ősök Napját ünnepeltünk. Kiszely István neves antropológusunk így ír erről:

    Őseink életében jelentős szerepet játszottak az elhalt ősök, kiknek lelke hitük szerint jószelleme volt leszármazottainak. Tiszteletükkel függött össze az állandóan égő nemzetségi tűzhely, a különféle temetkezési szertartások és az emléktorok. Róluk emlékeztek meg őseink tűzre vetve az étel első darabját és az ital első cseppjét. A sötétség hatalmainak őseink hite szerint az igazi ideje az éjszaka. Elűzésük legjobb fegyvere a Nap tükre, a melegítő és világító tűz, amiben őseink tanyáznak, ezért nem szabad a tűznek kialudni. A tűzhely közül foglaltak helyet a családi és nemzetségi jelképek, melyeket Szent Gellért "szkíta bálványoknak" nevezett. Ezeket a mély értelmű és éltető szimbólumokat alacsonyította le az európai "kultúra" "tűzimádássá" és "bálványimádássá". A halottal vele temették használati tárgyait és lelkének kiengeszteléseként halotti tort ültek. A család őseinknél annyira megbonthatatlan egység volt, hogy az a túlvilágon is folytatódott. Őseink szerint az égi hatalmak nem mások, mint őseik szelleme. A nagycsalád munkamegosztása hitük szerint a túlvilágon is folytatódott: a férfiak a Nap és a Hold pályájával törődtek, az asszonyok az élet vízére és a születendő gyermek lelkére ügyeltek.

    Az ősi ünnep a magyaroknál más módokon is megőrződött. Ahogy a kelták, a magyar népi háztartások is úgy emlékeztek meg a régi ünnepről, hogy az ünnepkor külön terítéket tettek az asztalra a halottak számára. Volt, ahol ételt vittek ki a temetőbe a sírokra, és étellel ajándékozták meg a koldusokat is. A regölés is ismert, bár évente több ünnepen jártak énekelni, a családokat köszönteni élelem-felajánlás fejében.

    A keltákkal ellentétben a magyarok szeptember végétől november közepéig – Kisfarsang időszakában – takarították be a termést, és hajtották be az állatokat. Ennek az időszaknak a keresztény védőszentje Szent Mihály. (A görögkeleti egyház november 8-án ünnepli.) Érdekesség viszont, hogy őt is a halállal, a lélek túlvilágra segítésével ruházták fel, ami nem véletlen.

    „A hagyomány úgy tartja, Szent Mihály a túlvilágra költöző lélek bírója, kísérőtársa. Ezzel függ össze a hordozható ravatal Szent Mihály lova elnevezés is. Torockó népe szakrális szemlélete szerint a halál és temetés Szent Mihály gondviselésében inkább menyegző, mint fekete gyász. A halottnak ősi szegedi hiedelem szerint Szent Mihály a vőfélye, ő kéri ki és viszi a menyasszonyt, az emberi lelket az örök menyegzőre, Urának örömébe. Az ő oltalmára bízzák, amikor a Szent Mihály lova néven emlegetett ravatalra téve, utolsó útján a sírhoz kísérik. Tápai szólás szerint aki meghalt, azt mögrúgta a Szent Mihály lova. Az eszköz és kifejezés egyébként országszerte ismeretes.“

    A magyar népi csillaghit a Tejutat „Tündérek útjának“, „Hadak útjának“, de „Szent Mihály útjának“ is nevezi. Az ősi hit szerint ezen az úton jutott fel a halott lelke a felső világba. A lelkeket a Göncöl szekere viszi, mely az ősmagyar istenségnek, Hadak urának (aki kovácsisten és tűzisten is) a kocsija, de nevezik Szent Mihályénak is.

    Tehát a Halloween pontosan annyira lehet magyar ünnep is, mint kelta vagy amerikai. Szerencsére az ünnep vérengző és mai szemmel kegyetlennek tűnő ősi szokásai a feledésbe süllyedtek, de az alapkoncepció minden maradványában felismerhető.
    Te, Zsafi, pacisi és 1 másik tag kedveli ezt.
  14. Az imént ránéztem egy magyar online hírújság napi híreire. A következő hír olvasható: Megöltek egy brazil futballistát, kivágták a szemeit és a nyelvét, és a levágott fejét a feleségének - aki a drogmaffia ellen harcoló rendőr - küldték el. Már maga a hír is megdöbbentő, vérforraló és szörnyű. De ami még felháborítóbb, a cikk alatt a következő reklám fut: Lézeres szemműtét!!!!
  15. Felzaklatott egy hozzászólás, ezért most írok magamról. Úgy érzem, egy ilyen fórumon azért nem használják az emberek a saját nevüket, mert úgy akarnak beszélgetni őket érdeklő témákról, hogy ne kelljen személyes problémáikat megosztani másokkal, így megtalálhassák a hasonló gondolkodású, azonos érdeklődési körű beszélgető-partnereket anélkül, hogy befolyásolná őket bármilyen személyes vonatkozás. Amikor azonban a személyedben sért meg valaki, alaptalanul feltételez vagy sugall olyan dolgokat, amelyekre érzékeny vagy, óhatatlanul úgy érzed, védekezned kell! Még ha nincs is miért.

    A hozzászólás lényege, ahogy én kivettem, az volt, hogy helytelenítette, amiért véleményt mertem nyilvánítani egy párbeszéd során a magyarok fennsőbbségi tudatáról, szarkasztikus stílusban. És tettem mindezt úgy, hogy kozmopolitának vallottam magam, és nem élek a hazámban.

    Először is: szerintem lehet valaki kozmopolita úgy is, hogy megtartja a magyarságát, büszke az anyanyelvére, büszke az őseire, a hazája kultúrájára. Én az vagyok. De nem gondolom, hogy azért, mert magyar vagyok, felette állok más nemzetbélieknek. Mitöbb, egyre több okom volna szégyenkezni amiatt, hogy magyar vagyok.

    Másodszor: a hozzászólás megkérdőjelezte a magyarságomat. Feltételezve azt, hogy nem tartom magam magyarnak, felszólított, adjak számot az őseimről! Ez nevetséges, hiszen az őseim lehettek kínaiak is, de én Magyarországon születtem, magyar állampolgár vagyok, magyar az anyanyelvem. Kit érdekel, mi volt az üknagyapám?

    Az őseimről pedig már írtam egy hozzászólásomban, nem különbözik más magyarokétól a családfám, már ameddig követhető. A családomban a felmenőim között volt szerb, görög, zsidó, székely, német, szlovák és magyar is. De valamennyien magyarnak vallották magukat, és magyar volt az anyanyelvük. Mit számít a többi?

    Harmadszor: akik olvassák az írásaimat, bejegyzéseimet és hozzászólásaimat, tudják, hogy érdekel az őstörténet, a nyelvészet, a régészet, kifejezetten a magyar őstörténet és mitológia. Tudják, hogy szenvedélyesen kutatom a magyarság őskultúráját. Akik olvassák a belinkelt cikkeket, amikre hivatkozom, tudják, mi érdekel. Miért kellene nekem védekeznem, vagy szégyenkeznem, amiért megpróbálok az olvasmányaim alapján forráskritikát alkalmazva levonni következtetéseket? Mert nem az az alapállásom, hogy azt kell bizonyítanom, hogy miért vagyunk mi magyarok felsőbbrendűek? Szóval baj, ha nem vagyok fasiszta és nacionalista? Mert akkor vagyok magyar, ha lenézek másokat a származásuk miatt? Ha ilyen lennék, nem élnék külföldön, beálltam volna a sorba, beálltam volna mindig a nyerő pártba, és talán ma valóban én lennék Magyarország első női miniszterelnöke, ahogy ifjúkoromban ezzel humorizáltam, ha megkérdezték, mi leszek, ha nagy leszek. Ha tudtam volna hazudni...

    Én úgy látom, más magyaroknak kiválóan megy, de ugyanúgy megy ez más népből valóknak is, tehát ezáltal sem érzem úgy, hogy a magyarok jobbak lennének. Vagy rosszabbak.

    Tehát magamról:

    Értelmiségi családból származom, nem voltunk soha szegények, sem gazdagok. Soha nem értettem, mi visz rá másokat arra, hogy elhagyják a hazájukat, én biztos voltam benne, hogy ez nekem soha nem jutna még eszembe sem. Régész akartam lenni, de alkatilag nem voltam alkalmas a nehéz terepkörülmények elviselésére. Azután nyelvész, de nem voltam elég szorgalmas és kitartó. Ezért követve a családi hagyományt, jogász lettem. Megfogadtam, hogy ügyvéd soha nem leszek. Mindig tudtam, hogy nem lennék alkalmas arra, hogy bűnösöket kimossak. Mégis rákényszerültem a "rendszerváltáskor", megalkudtam a sorsommal - rosszul tettem! - és ügyvédi irodát nyitottam tapasztalatlan kezdőként. Az iroda inkább segélyező hellyé lépett elő, sokszor csak azért jöttek hozzám az emberek, mert meghallgattam őket, és ingyen jogi és egyéb tanácsokat osztogattam. Még a pszichológusnak is fizetni kell, én megsajnáltam a szerencsétlen sorsúakat, és sok barátot szereztem így, de kevesebb fizető ügyfelet. Nem lettem sztárügyvéd, de cégjogászként azért jól megéltem. Ezért sokat utaztam, mert egyedülállóként nem kellett senkit eltartanom, nem volt autóm, nem vettem ingatlanokat. Minden bevételemet, majd később kölcsönpénzt is, arra költöttem, hogy bejárjam azokat a helyeket, ahol ősi romvárosok, ősi civilizációk valaha virágzottak. Volt egy barátom 12 évig, aki nem dolgozott, én tartottam el. Majd egyszer nélküle utaztam el, és a távollétemben az új barátnőjével kiraboltak, levették az összes pénzt a magán és irodai bankszámláimról. Mindketten magyarok. Feljelentést tettem, de volt kapcsolatuk a rendőrségen, a kormányban, és vádalkut kötöttek. Az alku tárgya én voltam, hamisan bevádoltak olyan dolgokért, amiket ők vagy a volt barátom követtek el. Tönkrement az irodám. Minden úgynevezett barát, és azok, akiket éveken át segítettem, valahogy eltűntek. Valamennyien magyarok. Azután életveszélyesen megfenyegettek, többször, egyszer pedig megpróbáltak kiírtani. Megúsztam, de eljöttem. Nincs sem jövedelmem, sem vagyonom. Nem beszélem még a spanyol nyelvet. Nem vagyok már fiatal, így nem valószínű, hogy bárki bárhol alkalmazna itt. A diplomám Magyarországon kívül semmit nem ér. Jelenleg a családom tart el, a szüleim küldenek pénzt abból az ingóságból, amit sikerül eladniuk. Megtanultam a számítógépen weboldalt készíteni, saját újságot indítottam, elektronikus könyvtárat fejlesztek, és próbálok összehozni - egyelőre minden segítség nélkül - egy amerikai magyar információs portált. Azért teszem ezt, mert azok, akik nem akarnak egy korrupt, maffia által uralt, fasizálódó hazában maradni, és új hazát keresnek, nem tudnak könnyen információt találni arra, hol érdemes lakni, dolgozni, hogy kell a bevándorlást, letelepedést, cégalapítást intézni, hogy kell adózni a különböző dél-amerikai országokban. Hova lehet fordulni, ha valami probléma van, vagy ha valamit intézni kell. Hol találnak magyar szervezeteket.

    Nem mondom, hogy nem vagyok időnként depressziós. A szüleim 80 évesek. Tudom, hogy többé nem fogom őket látni. Senki nem tartja velem a kapcsolatot otthonról 3 emberen kívül, mert már lúzernek számítok. Nincs miért, mert már nem tudok segíteni nekik. Mind magyarok.

    Szóval, legyek büszke a hazámra, meg arra, hogy ilyen klassz magyar emberek vannak? Nem, én arra vagyok büszke, hogy idegenben, kétségbeejtően reménytelennek tűnő körülmények között is ember tudtam maradni. És büszke vagyok arra, hogy el tudtam engedni a magyarságomat, és kozmopolitává váltam.

    Ha valakinek ez nem tetszik, sajnálom. Mindenkinek megvannak az indokai, hogy úgy gondolkodjon, ahogy. Én mindig türelmes voltam másokkal, soha nem érdekelt, milyen származású, mennyi pénze van, jobb- vagy baloldali politikai beállítottságú, milyen vallású. És elvárom, hogy engem se ítéljen meg senki amiatt, hogy olyan következtetésre jutok a tapasztalataim alapján, amilyenre.
    goeva, Aniko955, cortes és 1 másik tag kedveli ezt.