Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. [​IMG]
  2. [​IMG]
  3. [​IMG]
  4. Bolyongok az éjben, mint bogár a fában,
    kihalt utcasorok, éjjeli járatok...
    elsuhan egy taxi - tegnapból a mába,
    legyintek egyet s fáradtan ballagok.

    Kiskocsma öklendez részeg vendégeket,
    borszagu lehellet csapja meg arcom,
    sírás és nevetés, furcsa egyvelegben,
    s rádöbbenek magamra...ott az utcasarkon.

    Gyomrom mélyén görcsként foganó sikoly
    torkom markolássza, majd végül elvetél,
    banális kérdésben lát csak napvilágot:
    az emberi állat mond csak mennyit ér.

    Hol az a pont, mig lábra tud állni,
    s mikor taszítják vissza a sárba,
    s ha megtanult emberként meteorként szállni,
    miért van az állat a testébe zárva.

    Meddig lehet büntetlenül élni ingoványban,
    elkárhozott lélekkel egy csodára várni,
    hinni a jóban foganó mesékben,
    s a rosszal mindig, mindig szembeszállni...

    mert börtön a test, gúzsba kötött álmok,
    vágyak, ígéretek, segélyt nyújtó karok,
    arcodba vágott hazug igazságok,
    szerelemgyilkos kegyetlen nappalok...
  5. avagy: A leány anya, a fiú öngyilkos lett...

    Pici gyermekkoruk óta ismerték egymást. Mint a faluban a legtöbb gyerek, ők is hülyéskedtek, veszekedtek, csavarogtak. Esténként ki-kijártak a patak menti tisztásra, hogy gitárszó és tábortűz mellett élvezhessék a gondtalan perceket...
    Aztán Péter s még egypáran a faluból bevonultak. Szandra is kikísérte a kiskatonákat az állomásra, könnyet is ejtett, búcsúpuszit is küldött. Péter ekkor hirtelen magához húzta, s mélyen a szemébe nézett:— Aztán bírd ki azt a két évet, meg ne csalj! — súgta Szandra fülébe. A lány meghökkenve nézett a távozó fiú után. majd megvonta a vállát, s nem is gondolt rá két teljes esztendeig. Egy este barátnője, Erika nagy robajjal tárta szélesre a ház ajtaját. — Itthon van Péter! — kiabálta. — Eszméletlenül csinos, és ő is ott lesz a diszkón. Gyere, mert elkésünk!
    Néhány perc múlva már a kultúrházban voltak. Péter valóban ott volt, s természetesen a figyelem középpontjában, épp élményeit mesélte. Szandra nem ment közelebb, távolról figyelte a fiút, s nem értette, mi történik vele. Szédült, a pulzusa százhúszat vert, egyszerre fázott és volt melege. A fiú hirtelen hátrafordult, keze elindult a lány felé...
    ...Attól a perctől kezdve elválaszthatatlanok lettek. Szerették egymást igaz, tiszta szerelemmel. Házasságra mégsem gondolhattak. Péternek nehéz természete volt, így egyik munkahelyén sem tudott huzamosabb ideig megmaradni. Szandra pedig éppen az iskola befejezése előtt állt...
    Amikor Szandra rájött, hogy terhes, alig várta, hogy Péterrel találkozzon. Csakhogy Péter nem ment el a megbeszélt találkára. Szandra szerencsétlennek érezte magát. Sejtette, hogy ezt a gyereket apa nélkül fogja felnevelni, s ez az érzése egyre erősödött. Olyannyira, hogy amikor Péternek szegezte a kérdést: — Gyerekünk lesz, most mi legyen? — meglepődött a fiú örömén.
    - Összeházadosunk — jelentette ki a fiú.
    - Nem megyek hozzád — válaszolta a lány.
    - De a gyerekem...
    - Felnevelem. És ha tényleg az apja akarsz lenni, akkor keress magadnak munkát, szerezz lakást, komolyodj meg, hogy törődni tudj vele és velem. Nekem elég a gyerek, nem tudom még a te gondodat is viselni.
    Nehéz volt a terhesség, nehéz volt elviselni a szülők sirámait, a rokonok és a falu száját. De a lánynak eszébe sem jutott az abortusz. Megszülte fiát, és boldogan, büszkén mutogatta mindenkinek. Péternek is. Megható volt látni a fiú örömét, s mivel Szandra eléggé romantikus lélek volt, beleegyezett, hogy Péter hozzájuk költözzék.
    ... És jöttek a szürke hétköznapok gondjai. Szandra rádöbbent, ha a fiú továbbra sem dolgozik, nem tudja gyermekét csak szerelemből eltartani. Akkor már sokat veszekedtek. Hosszú tépelődés után úgy döntött, hogy a fiúra kényszeríti akaratát. Bíróság útján.
    Ezekre az eseményekre a lány a mai napig nem tud tisztán visszaemlékezni. Tárgyalások, végzések, s végül a hír: Péter felakasztotta magát. Máig sem érti. hogyan történhetett. Hiszen szerette a fiúi, csak jót akart neki. Azt akarta, hogy rádöbbenjen, felelősséggel tartozik neki és közös gyermeküknek. Akkor meg miért? Pillanatnyi elmezavar? Menekülés?... Senki sem tudta megmagyarázni, de Szandrát azóta elítéli a falu. Bármerre jár, összesúgnak a háta mögött. "Halálba kergette a szerelmét!"...
    Szandra lehajtott fejjel jár... Nem érzi magát bűnösnek, de a hatalmas szerelmnek már csak emléke sem maradt meg benne.
    Mert a fú, akit szeretett, gyáván elmenekült. S itthagyta őt és szerelmük gyümölcsét... s az alig 2-éves gyermek még nem érti mi történt. ...
    De egyszer majd nagy lesz... és kérdezni fog...
    Megtörtént eset alapján: N. Kákarov Szilvia
  6. Irigyeltük őket az iskolában. Olyan boldogok voltak. Fiatalok és szerelmesek, s hogy az élet mindent megadjon nekik, szüleik is elég tehetősek, majdhogynem gazdagok voltak. Amikor a gimnázium utolsó osztályát jártuk, eljegyezték egymást, majd érettségi után azonnal összeházasodtak. Nem volt gond, hogy Pétert meg várta a katonaság, hiszen tudták, Veronika szerelmét nem fogja az idő elhomályosítani.
    Az első gyermek még a katonaság ideje alatt született. Péter boldog és büszke apa lett, s miután leszerelt, minden erejével azon volt, hogy gyarapodó (hiszen már a második gyermek is úton volt) családjáról anyagilag gondoskodjék. Nem volt nehéz, hiszen egy ügyes tévészerelő tejben-vajban fürösztheti kedveseit . És Péter nem sajnálta szabadidejét, ha kellett, még éjszaka is kiment egy-egy hibás készülékhez. Szerették őket az emberek, tiszteletnek örvendett az egész család.
    Veronika, aki mellesleg óvónő volt, három gyönyörű gyermeknek, két fiúnak és egy kislánynak adott életet
    Petike hatéves volt, amikor bekövetkezett a tragédia. Egyszerű, banális esetnek indult. Orvosi szempontból szinte rutinműtétnek számított a vakbél kivágása, csakhogy késő volt. A vakbél perforálódott, s Petike a műtőből már nem tért vissza. Leírhatatlan volt a szülők fájdalma. Elveszítették elsőszülött fiukat. Veronika és Zolika pedig, akik még fel sem tudták fogni bátyjuk elvesztését minden nap megkérdezték:
    - Mikor jön már Petike haza a kórházból?
    ... és nem értették, ilyenkor miért sir mindig az anyu, miért fordul elhomályosuló tekintettel az apu el tőlük.
    "Még szerencse - mondták az emberek -, hogy ott van az a két gyerek. Igy legalább nem fog úgy hiányozni az az első. Hiába -sóhajtottak fel -, egy gyerek nem gyerek."
    Veronika ilyenkor sikítani szeretett volna: "Igen, van még két gyerekem, de attól még az az egy ugyanúgy hiányzik!"
    Telt-múlt az idő, lassan megfakult az emlék, tompult a fájdalom. Petikét nem emlegették többé, a gyerekek szinte el is felejtették, hogy volt még egy testvérük.
    Gyönyörű nyári nap volt, a rekkenő hőségben a levél sem rezdült. Veronika és Zoltán még reggel megkérték anyjukat. hogy engedje el őket a strandra. Az anya bele is egyezett, hiszen kibírhatatlan hőség volt már a reggeli órákban is.
    - Csak aztán panaszt ne halljak rátok! - adta ki az ukázt, majd elsietett az óvodába. Egész úton azon törte a fejét, hogyan viselik el azok a csöppségek a kánikulát "Ha többen lennénk az óvodában - gondolta -, kimennék velük én is a strandra. De ketten harminchat apróságot nem tudnánk megőrizni. Ne adj isten: hátha valamelyiknek valami baja esnék"
    Ebéd után lefektette a melegtől eltikkadt gyerekeket, majd kiment a konyhába, hogy egy hideg limonádét keverjen magának.
    - Hallotta Veronika? - robbant be az ajtón szelesen Irén, a takarítónő. - Valamilyen két gyerek belefulladt a folyóba!
    - Úristen! - állt el Veronika lélegzete. - És kik azok?
    - Azt még nem tudják, csak annyit, hogy egy tizenkét év körüli kisfiú meg egy körülbelül vele egyidős kislány. De milyen szülő lehet az olyan, aki a folyóra engedi a gyerekeit, amikor itt van a strand is!
    Veronika gyomra hirtelen görcsbe rándult. "Tizenkét év körüliek? Hiszen az én gyerekeim is annyi idősek! Milyen szerencse, hogy ők a strandra mentek. De holnaptól még oda sem engedem őket!" - fogadkozott magában.
    ... És akkor megszólalt a telefon. A rendőrség volt. Megkérték, fáradjon be a kórházba, meg kellene nézni két gyereket. Meg kellene nézni, nem az ő gyermekei-e fekszenek kiterítve a rideg halottasházban.
    Még csak a letakart tetemeket látta, amikor már tudta, hogy ők azok. Érthetetlenül, de az zakatolt a fejében: "Egy gyerek, nem gyerek. Hát három gyerek? Az se gyerek? Egyet elvettél, istenem, de miért a másik kettőt?"
    Leült a kőre, és nevetett. Amikor szóltak hozzá, azt hajtogatta: - Egy gyerek nem gyerek!
    Dőltek a könnyei, nevetett, majd hirtelen sikítani kezdett. A temetésig állandóan nyugtató injekciók hatása alatt volt. Szinte nem is reagált a kis koporsókra, csak amikor a sirba akarták ereszteni, kezdett el emberfeletti hangon sikítani, majd Péter karjaiba ájult.
    A temetés után magukra maradtak. Itt élnek közöttünk, szürkén, meggyötörten. Néha megbámulják őket mint a mutatványosokat. "Igen?! Három gyerekük is meghalt?!" Mindenki úgy szól hozzájuk, mintha elmebajosok lennének. Pedig élik a hétköznapi emberek szürke életét. Munkával telnek el a napjaik, ugyanúgy, mint másnak.
    Csak az éjszakáik!...

    N.Kákarov Szilvia
  7. Mónika és Ivett talán családi örökség gyanánt meddők maradtak. Mindketten férjhez mentek, de gyermekáldásra nem volt reményük. Próbálkoztak többször is. de nem tudták kihordani a magzatot. Mónika belenyugodott. Ivett azonban nem akart lemondani az anyaságról.
    Mivel a további életét befolyásolta ez az érzés, kísérjük figyelemmel sorsát.
    Ivett három éve volt már férjnél, s úgy érezte, mindenki tudja, hogy meddő. Férje soha sem említette, hogy hiányozna neki a gyerek, soha sem vetette ezt a szemére. Szerette Ivit. Boldog volt vele — kettesben is. Ivi egy átvirrasztott éjszaka utan hihetetlen ötlettel allt Laci elé: Fogadjanak örökbe egy gyereket!
    Hogy az ötlet nem hihetetlen? De az ötlet megvalósítása annál inkább. Ivi ugyanis nem egyszerű adoptálásra gondolt, hanem arra, hogy a falu lakosai előtt megjátssza a terhességet és a szülést. Azt akarta, hogy a gyermeket, akit majd örökbe fogadnak, mindenki a sajátjának higgye.
    A gondolatot tett követte, s Ivi elkezdte kisded játékait. Első lépésként egyre szélesebb ruhákat kezdett hordani, sőt még egy kismama könyvet is hamisított magának. Nem volt nehéz becsapni a falu lakosait; a nőgyógyászati rendelő jó néhány kilométerre volt Ivi lakhelyétől, s a falusiaknak kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy a fiatalasszony terhességében kételkedjenek. Teltek-multak a hónapok, s elérkezett (az állítólagos) szülés ideje Ivett eltűnt két hétre, majd egy icipici édes kisleánnyal a karján jelent meg. Nem is tudta meg soha senki, csak a katolikus pap, aki megkeresztelte a kicsi gyermeket, hogy nem vér szerinti kapcsolatról van szó. A papon kivul még valaki.. Máig sem tudni, hogy ki volt a pletyka forrása, de lassan suttogni kezdték, hogy Györgyike csak árvaházi gyerek. Amikor Györgyi elérte tizen-
    negyedik életévét, összeveszett legjobb barátnojevel, Ágival. A harag oka Péter volt. akibe mindkét lany beleszeretett A tinik kegyetlenségével estek egymásnak, és kiabáltak egymásra mindent, ami az eszükbe jutott. Ha felnőtt vágta volna egy másik felnőtt arcába ezeket a sértéseket, vért kívánt volna. Agi. amikor már minden érvet felhasznált, hirtelen elhatározással sziszegve vágta volt barátnője kepébe: - - Mit akarsz, te zabigyerek?! Hiszen még azt sem tudod, kik voltak a szüleid! Ki tudja, milyen utcalány vére csörgedezik az ereidben!"
    Györgyi a megdöbbenéstől némán szaladt egész hazuk kapujáig, hogy ott apját és anyját felelősségre vonja
    — Ti nem vagytok a szüleim?
    Ivett segélykérően nézett a férjére. Tudta, hogy egyszer elérkezik ez a pillanat, de
    naivan úgy hitte, hogy van még ideje Györgyit felvilágositani.
    Leültette a lányt, és próbálta neki megmagyarázni, hogy bar valóban nem vér szerinti rokonok, de az a kapcsolat, amely az évek során kialakult közöttük, több. mint anya-gyermek kapcsolat.
    Györgyit azonban nem lehetett meggyőzni. Hisztériás rohamot kapott. Sikított, kiabált, a haját tépte:
    — Becsaptatok! Gyűlöllek benneteket!... — majd becsapva maga mögött az ajtót, kiszaladt a nagyvilágba.
    Egyszer látogatta csak meg a szüleit, akkor, amikor biztos volt benne, hogy senkit sem talál otthon. Összecsomagolta anyja drága bundáit, ékszereit, feltörte a komódot is, ahol nevelőszülei megtakarított pénzüket őrizték. Amikor így felrakodva kilépett a ház ajtaján, felszállt egy kétes külsejű motoros srác mögé, és elment. Szülei nem tettek feljelentést, várták, egyre csak várták a hűtlen gyermeket. Györgyi helyett azonban csak az egyre rosszabb hírek érkeztek. A lány elzüllött. Iszik, narkózik. Majd Bécsből jött a hir: nagyszülők lettek a szülők. Bár apa nincs, de Györgyi már a második gyermekével terhes. Ivették mindent megtettek, hogy hazahívják a lányt, de az hallani sem akart róluk.
    A sok idegesség erősen megviselte Ivett szívét.
    Negyvenhat éves korában örökre elhagyta az árnyékvilágot...
    A temetésen egy lefátyolozott nő vetette magát a koporsóra. Sirva-jajongva hívta vissza azt, akit az ö kegyetlensége kergetett a halálba. Egészen hátul, a gyászoló tömeg mögött két apró gyermek nézte csodálkozva a gyásznépet Nem értették, hogy mi ez a felhajtás. Nem tudták, hogy a nagyanyjuk fekszik a koporsóban, de kicsi szivük így is összeszorult.
    Néhány hónap múlva Györgyi gyermekotthonban helyezte el a fiait...
    N.Kakarov Szilvia
  8. Ha megérted egyszer, mit nyújtott az élet,
    s mi az, mit vesztettél, szánni fognak téged.
    S ha álmatlan éjen elindul a könnyed,
    gondolj arra kedves, hogy nekem se könnyebb.

    Nem tudtam felfogni, mire volt e játék,
    mikor a jöttöd nekem csak ajándék.
    Tán túl szerény voltam, vagy túl sokat adtam,
    mikor szerelmednek szabad teret hagytam.

    Istennőddé tettél, s mégis céda voltam,
    önző vágyaiddal sohasem harcoltam,
    sohasem harcoltam, sohasem kértem,
    mert a magánytól így sohasem féltem.

    sohasem kulcsoltam imára a kezem
    sohasem kértem, segits meg istenem,
    adj erőt és hitet, ne rágjon félelem,
    tenyeremen nyujtottam a csupasz életem

    csupán mim van, egy dobbanó szivet,
    tudom hogy kaphatnál, nem egyet de tizet
    talán én is, ... na de túl rövid az élet,
    háááát...hogy boldog legyél...
    azt kivánom néked
  9. Mindenki csak úgy hívta: Dagi!
    Rendkívül sértette ez a megszólítás a büszkeséget, hiszen fiatal volt, tetszeni akart, és úgy érezte, a sors igencsak kegyetlen hozzá, hogy nincs karcsú, sudár alakja. Később úgy döntött nem fogja érdekelni az alakja. hiszen barátja így is van rengeteg, a szerelemről pedig könnyen le lehet szokni, pláne ha még bele sem kóstolt az ember.
    Lassan megtanulta, hogyan lehet legyőzni az érzéseket, hiszen minden fiú, aki tetszett neki, sőt,talán szerelmes is volt beléjük, kereste a barátságát. Kedvelték nyílt, egyenes és módfelett vidám természete miatt. A fiúk gyakran felkeresték, hogy megbeszéljék vele legintimebb problémáikat, ő pedig mosolygósan igyekezett megszolgálni a bizalmat. Mindenkinek olyan tanácsokat osztogatott, amilyeneket magának is adott volna. Dagit azonban nem csupán a fiuk kedvelték, a lányok közül iskeresték a társaságát. Ö volt az a lány, akitől nem kellett tartani, akinek a társaságában bármikor el lehetett menni bárhová, nem számított vetélytársnak. Hiszen kinek is kellene egy majd 130 kilós tonna-pipi?!
    Harmadikban Dagi osztályába új fiú került. A tizennyolc éves fruskák, mint a lepkék, szállták meg Pétert, hiszen maga volt a megtestesült Adonisz. Sportos alkata, fekete haja és az ezzel kontrasztban álló kék szemei szinte megőrjítették a lányokat. Daginak is megdobbant a szive, valahányszor tekintete találkozott a fiúéval. Még soha nem szégyellte annyira felesleges kilóit, mint akkor. Gyötrődött mert szerelmes volt; és mivel gyötrődött, egyre többet evett. Otthon, szobája magányába zárkózva potyogtak a könnyei és nyelte egyik süteményt a másik után. Az osztályban nem értették, hogy mi történt vele. Az a lány, a Dagi, aki eddig mindenkit meghallgatott, mindenkinek segített, hirtelen nem állt szóba senkivel. a szüneteket egy ablakmélyedésben töltötte, csak a pofazacskói mozogtak, hiszen állandóan rágott valamit, és Pétert figyelte. Egy nap aztán megtörtént a csoda. Péter megszólította.
    - Kati! Szeretnék veled beszélni!
    Dagi először nem is reagált rá, hiszen régen elszokott már attól, hogy valaki a keresztnevén szólítsa. Amikor tudatáig ért, hogy a fiú őt szólította, csodálkozva emelte rá a szemét,
    - Velem?! Valami gondod van talán?
    - Inkább úgy mondanám, hogy neked van - válaszolt a fiú.
    - Lehet - keményedett meg a Dagi -, de ha van is, nem tartozik másra!
    - De azért, ugye, megvárhatlak suli után?
    A lány szívdobogva várta az utolsó óra végét. Vajjon mit akarhat tőle Péter? Mi lehet az oka,hogy egy ilyen kövér lányra felfigyelt? De hogy senki ne vegye észre, milyen fontos neki ez a találkozás, szinte csigalassúsággal csomagolt, s még a szokottnál is lassabban baktatott le a földszintre. Amikor a fiú az egész osztály előtt siettette, nem akarta meglátni a csodálkozva felé forduló tekinteteket. A suli előtt már ott ácsorgó Péter hosszú lépteit Dagi apró, kacsázó járásához igazitva mellé szegődött,
    - Tudod-e, hogy nagyon szép lány vagy? • mondta Péter. - Nagyon nagy kár, hogy így eleresztetted magad, és ilyen molett lettél!
    - Akarod mondani, dagadt?! - vágott Kati a fiú szavába.'- De nekem ez egyáltalán nem számit. Akinek nem tetszek, ne nézzen rám. Nem lehet mindenki Madonna.
    - De én segíteni akarok neked!Meg magamnak is, mert én szeretnék veled járni, mert nagyon szeretem a természetedet, tetszenél is, ha pár kilóval kevesebb lennél ..De így, félek, hogy mindenki kinevetne, ha mi együtt mennénk valahová. Pedig szerintem te vagy a legértelmesebb csaj itt a suliban...
    Dagi szájtátva hallgatta a fiút, majd szinte eszelősen kiabálni kezdett:
    - Szóval neked az a fontos, hogy ki mit mond?! Tudod mit? Engem pedig Te abszolutte nem érdekelsz, és az sem érdekel, kinek mi a véleménye. Mit képzelsz Te magadról, hiszen nekem még akkor sem kellenél, ha aranyból lennél.
    Ezzel Dagi otthagyta a megrökönyödött fiút és tőle szokatlan határozottsággal csapta be a ház kapuját.
    Szobája magányában keserves sírásra fakadt, s elővéve a ruhásszekrény mélyében rejtegetett konyakos meggyet, elhatározta hogy bosszút áll a világon. "Öngyilkos leszek!" - gondolta, és sirva majszolgatta az édességet. "Hiszen kinek is kellenék, kinek fontos az én életem?Észre sem fogják venni, hogy vagyok vagy sem. Soha egyetlen egy fiú sem fog szerelemmel nézni rám. Akkor meg mi a fenének rontsam itt a levegőt..."
    Könnyektől maszatos arccal kitámolygott a konyhába, kinyitotta a legfelső fiókot, ahol anyja a gyógyszereket tartotta, s kimarkolta amit benne talált. Egyik tablettát a másik után nyelte...
    Amikor anyja este hazament a munkából, Katit ájultan találta az előszoba padlóján. Azonnal megértette mi történt, hiszen a lány körül szétszórt gyógyszerek hevertek, s orvosság-szag terjengett az egész lakásban. Azonnal hivta az ügyeletet, s Katit az utolsó pillanatban beszállították a kórházba. Alapos gyomormosás következett, s amikor kimosták belőle talán az életét is, átszállították a szomszéd város elmegyógyintézetébe.
    ... Kati 3 hétig feküdt a kórházban, 3 hét alatt sikerült meggyőznie az orvosokat, hogy már nem akar meghalni és örül az életnek...
    Hazaengedték. Amikor civil ruháit behozták a szobára, Kati megrökönyödve vette észre, hogy minden lötyög rajta. Lógtak a ruhák, mintha 5 számmal nagyobbat vett volna az anyja. Otthon azonnal ráállt a mérlegre, s meglepődve bámulta a mutatóra... 15 kilóval kevesebbet mutatott mint 3 héttel korábban... Valahogy nem igazán érdekelte, de az evésben sem lelte már örömét. Másodlagossá vált számára. Csak akkor evett, amikor már szinte szédelgett az éhségtől, vagy anyja könyörgésére ült le a vacsorához. Igy az otthon töltött 2 hét alatt további 8 kilóval lett kevesebb...
    Csaknem egy hónap után nyúzott arccal, megfogyatkozva ballagott az iskola felé. Iskolatársai elrohantak mellette, senki sem szólt hozzá, nem ismerték meg. Dagi nem szólt rájuk...
    Amikor belépett az osztályba diadalittasan nézett körül, csak Péter tekintetét kerülte...
    Egyik hét telt a másik után, s Dagi teljesen megváltoztatta életfelfogását. Gyakran járt uszódába, szinte állandóan mozgásban volt. A sportcsarnokban néha összeakadt Péterrel is, aki egyre szerelmesebb lett a lányba. Dagi viszont figyelembe sem vette a fiút. Új barátokra talált, s persze eljött a régen óhajtott szerelem is. Csak az volt a rossz, hogy csókolózás közben mindig Pétert képzelte partnere helyébe. így ment ez egészen az érettségi bankettig. Dagi, aki ekkor már több mint negyven kilóval volt kevesebb, mint egy évvel előbb, a bankett királynője lett. S mellette a király ... ki más lehetett volna, mint Péter...
    A királyi pár" tánca közben mélyen egymás szemébe néztek... Kezük összekulcsolódott, testük egymáshoz simult... Tudatosították, hogy az az érzés, amelyet már oly régen hordoznak magukban, nem csak egy estére szól...
    Az érettségit követő héten eljegyezték egymást...
    N. Kákarov Szilvia
  10. Istenem, add, hogy ne kelljen csalódnom,
    ne legyen délibáb mit iránta érzek,
    ne legyen játék, csalóka ábránd,
    s ne ragadjon magával a kegyetlen végzet...
    Istenem add, hogy az kiben hiszek,
    s kit szivemben őrzök előled is rejtve,
    ne legyen bűnöm, ne legyen vétkem,
    s ne kelljen élnem tőle elfelejtve...
    Istenem, hallgas meg, még sohasem kértem,
    tudom, nem is hittem szavad igazában,
    most mégis Te vagy, kihez fohászkodom,
    hogy segíts embernek maradnom a mában,
    ne kelljen megtörten megtagadnom mindent,
    ne kelljen keresnem azt hogy kit kövessek,
    Istenem, had legyek én a nagy kivétel,
    könyörögve kérlek, engedd, hogy szeressek.
  11. Mindenki valakinek az ismerőse,
    rokona, barátja vagy mesehőse,
    mindenkit szerettek, vagy becsaptak néha,
    mindenki volt már naiv vagy léha,
    mindenki esküdött, s hazudott százszor...
    de én nem hazudok...
    őrülten HIáNYZOL!!!!
  12. Lassan lassan vége van a napnak,
    elhal a betű fárad a szó is,
    tudat alatt vágyod az ágyat,
    van ebben szomorú, s van ebben jó is,
    mert mikor álomra hajtod a fejed,
    szűnik a távolság, szűnik a bánat,
    meséket álmodsz, csodás szerelmeket,
    s tegnapot feledve örülsz a mának...
  13. Mindenem megvan, mégis forr a vérem,
    gyötör a vágy, hiányodat érzem.
    Repülnék de szárnyam kettétörték régen,
    egyedül bolyongok a világmindenségben.

    Mindenem megvan, mégis koldus vagyok,
    mert a nap az égen nem kettőnkért ragyog.
    Kezemet nyújtom, s megáll a mozdulat,
    szivemet emészti egy fájó gondolat...

    Mindenem megvan, vagyis semmim sincsen,
    viszont hogy Vagy, a legdrágább kincsem.
    S bár üres a zsebem, vagyonom mesés,
    hisz magányos éj után lesz közös ébredés.
  14. Mikor majd elősször nézel a szemembe,
    szivem dobbanását látod meg benne,
    elfeledett érzést, egy életbe zárva,
    felcsillanó reményt mélyen eltemetve,
    lemondva arról, hogy meglellek téged,
    magamra hagyva bolyongtam árván...
    De jöttél Te, s máris röpítettél
    csillagok útjára a szerelem szárnyán.

    Mikor majd elősször fogod meg a kezem,
    megérzed, hogy életem tenyeredbe tettem ,
    magamat bíztam Rád - a múltam és jövőm,
    s magányos csillagból tejútrendszer lettem,
    mert csupán általad s veled létezhetem,
    építsünk csillagos égből palotákat,
    szivárványérzést éljünk meg együtt
    s szerelemben fogant gyönyörű csodákat