Blogleírás...az nincs.


Vagy írok, vagy nem.


[​IMG]



[​IMG]





[​IMG]
.
Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size


  1. Nem bánom, ha olyan jelző ragad rám, hogy ez a nőci egy őrült állatimádó.
    Sőt, rámragaszthattok egyéb jelzőket is, nem tiltakozom ellene, ha az állatokkal kapcsolatos.
    Bennük még soha nem csalódtam: szeretetért szeretetet, sőt!!! sokkal többet adnak.
    Van nekem az öreg rotikám. Róla is meséltem: kislány korban került hozzánk, félősen-támadósan.
    Mára már arany öregasszonyka, fiatalos mentalitással.
    Szegénykém, néha küzd az időjárás okozta fájdalmakkal.
    De nekünk ő a csúúúcs kutty, még akkor is, ha már bentlakóvá tettük, nem őriz házat.
    Talán ez már hagyománnyá válik, mindig kell valakinek velünk lakni, bent lakni, most ő a soros - lévén egyedüli kutykó, időske..., kíméletre szorul.
    De nappal kint van, és mindig tudja, mikor kit kell hazavárni, és üdvözölni... mély, másnak esetleg rémísztő...., de mi tudjuk, hogy nekünk szóló üdvözlő morgással.
    Ekkora örömtáncra, örömmorgásra, szeretetviháncra nagy szüksége lenne mindenkinek....,ha máshonnan nem jön, legalább az állatoktól.
    És tőle jön, ezerrel. Ellenállhatatlan, muszáj viszonozni.
    Kutyamivoltát meghazudtolóan cicás szokásokat vett fel, dörgölődzik, simul.
    Nem elég a simogatásból soha.
    Szemmel tart, bárhová mész, hívogat a szeme egy simire.
    Muszáj..., mert jólesik nekem is. Egy simogatás és fergeteges köszönet érte.
    Fetrengés, belédbújás, pacsi, minden..., amit csak adni képes köszönetképpen.

    Na, ez a beírás sem szólt semmiről, csak úgy jött, ahogy mondtam az elején "vagy írok, vagy nem".

    [​IMG]
  2. <HR style="BACKGROUND-COLOR: #ffcc33; MARGIN-BOTTOM: 10px; COLOR: #ffcc33" SIZE=1><!-- ads could go here -->



    [​IMG]




    Meséltem már róla máskor, Dóri, Dorka,Dorci cicánkról. (A képen nem ő van, sokkal szelídebb a pofija).
    Édes kis cicó, nem is venni észre a korát, pedig lassan már 12 éves lesz. Pici, aranyos, koromfekete....falatka fehér nyakkendővel, ugri-bugri szőrike. Talán sosem öregszik meg....remélem.
    Hogy tettünk szert rá? Nem volt nehéz, bár soha nem volt előtte cicánk, nem is terveztük, hogy valaha is lesz, de neki nem lehetett ellenállni.
    Bebújt a kerítés alatt minden félelem nélkül oda, ahol három "vérengző fenevad", három behemót kutya védte a gazdákat.
    Ők, a "vadállatok" rögtön megszerették a csöpp kis kormost, körbevették, nézegették, nyaldosták, nem igazán emlékeztette őket a mérgesen farkát lengető, eddig ismert macsekokra...., lévén hogy neki abból a lengetősből nem volt szinte semmi.
    Vagyis valami mégis...., kis kunkori, a popsira simulva, mint egy kismalackának.
    Persze, rögtön bemenekítettük, akkor is, ha nem is volt kitéve semmiféle támadásnak.
    Anya nem volt macsekimádó, (akkor még), dörzsölgette is a szemét, jól látja-e? mi?...ki? került be a házba.
    Addigra mi gyerekek már etettük, itattuk, ült a konyha közepén és várta, mi lesz a sorsa.
    Mi lehetett volna? "gazdimami" rögtön a szívébe zárta és le sem tette a kezéből egész napon át.
    Csak az nem tetszett neki, hogy cicafarok nincs.
    Mondjuk - ha már így felhívta rá a figyelmünket - , nekünk is furcsa volt , de már csak akkor.... a nagy szeretgetés közepette észre sem vettük ezt a hiányosságát.
    Anya meg teljesen kétségbe esett...rossz emberek levágták a farkát, vagy leharapta egy állat.
    Ez se, az se... másnapra kiderült. Génhibás, úgy néz ki, ahogy....,
    osztán még kicsi is marad.
    Így is lett. Picuri most is, kisebb, mint a a korban hozzá hasonló macsekhölgyek.
    A génhibának köszönhető talán, (nem biztos, csak én ideologizálom meg az egészet). igen szófogadó cicus, szinte már kutyás tulajdonságai vannak, bár azokat valószínűleg németjuhi barátnőjétől tanulta el, aki már sajna nincs velünk, így most a rotikánkkal esett nagy szerelembe.
    Kezdek már úgy istenigazából kételkedni a "kibékiíthetetlen kutya-macska ellentét"-ben.
    Lehet, hogy nincs is ilyen?
    NINCS
    (szerintem)


    [​IMG]


  3. [​IMG]





    Reggelente muszáj látnom, - mert arra visz az utam a munkába -, a nap folyamán meg többször is eszembe jut az a szegény pára, aki a második szomszédom "kertjében" őrzi a házat, és a védelmére érdemtelen gazdáit.

    Szép fehér keverék kutyus, aránylag 'hosszabb' (2-3 m) láncon, de ahogy járkál, mindig feltekeri magát, így sokszor alig fél méter a mozgástere. A télen még volt háza is, akkor nem lehetett kint látni, csak sejteni, hogy ott van... még nem ismertük.

    Később megtapasztaltam miért is nem láthatjuk...., mert ha ki- kívánkozott, máris ugrott a házból valaki és menten visszaparancsolta.
    A nagy 'állatvédő'.... biztos azért, meg ne fázzon szegény.

    Aztán valami miatt megnyaklott a háza, féloldalára dűlt, már nem tudott visszamenni. Azóta van kint esőben, jégverésben, tűző, perzselő napon.
    A lánca nem ér addig, hogy egy bokor alá húzódhasson, így bánatosan ül és tűri a mindenkori égi áldást türelmesen.

    Neki való ételt még nem láttam előtte. A helye körbe van dobálva kenyérmaradékkal - szeletekkel, fél veknikkel -(jól megy a háziaknak:confused:),
    azok is esővíztől eláztatva.
    A többi tepsiben, lábasban, fazékban... felpuffadva.

    Vittem neki már ételt, csontot, de nem igazán merek.... félek, nehogy az legyen az egészből, ha valami baja történik, én vagyok a bűnös, megmérgeztem. Pedig a szívem szakad meg érte.

    Egyébként semmi sem indokolja a láncon való tartást: rendetlen, gondozatlan az egész udvar, telihalmozva az innen-onnan begyűjtött ócskaságokkal.
    A kutya már igazán semmi kárt nem tudna tenni, ha szabadon járhatna, legalább úgy védekezhetne az időjárás viszontagságai ellen.

    Egyébként is ellene vagyok a rabláncon való tartásnak.
    Sokan azzal védekeznek, azért tartják megkötve a kutyát, mert kárt tesz a kertben. Nem is értem az egészet.

    Eleinte biztos kárt tesz itt-ott, de nagyon tanulékonyak, megtanulnak az ágyások közt járni, vigyázni a növényekre. Csak kis idő és türelem, szeretet kell hozzájuk.

    Nagy döbbenet volt, amikor Bp-ről ide költöztünk és láttam, a legtöbb helyen láncon vannak a kutyák. Azt hittem naivan, hogy vidéken, családi házban ők is szabadon élnek, élhetnek.
    Rá kellett jönnöm, hogy a fővárosban sokkal szabadabbak.
    Itt van a nagy kert...meg a rablánc.

    Az pedig, hogy bemehessenek a házba, szóba sem jöhet.
    Kaptunk is eleinte beszólásokat, hideget-meleget: "biztos rumli, kosz és miegymás" lehet nálunk, amiért bejöhetnek időnként a házba a kutyák .... ha dörög az ég, petárdáznak, betegek, vagy akármi más indokolja.

    Mert itt a kutya csak azért van, hogy ugasson a láncon,...rabként védje a házat, gazdát...naponta egyszer elé vetnek valami kaját. Haszonállat ő is, mint a többi más. Nincs kötődése a gazdának hozzá, pedig ő nagyon is igényli.

    A harmadik szomszédom tacsi-keveréke már a földön smirglizte a daganatát, amikor egyszer megvárt a kapuban a néni és rákérdezett, tudnék-e neki ajánlani egy másikat, mert "ez már nem jó".
    Kérdeztem, mire, miért nem jó?
    Ő meg: "Hát már nem fogja el a patkányokat, meg van egy nagy dudor a hasán".
    Ledöbbentem. A láncon tartott kutyus eddig még patkányt is fogott, mert hasznos akart lenni, de most beteg lett, ezért eldobják.

    Belőlem piszok rossz, önérzetes, dafke kutya lenne, az biztos, jól odaharapnék.

    A kutyusnak nem daganata volt, hanem az az ember, akinek a néni bérbe adta a kertjét, jól belerúgott egyszer a hasába, mert megugatta (az a dolga, vagy nem? ....akkor is láncon volt) és leszakadt a méhe.
    Ez csak jó pár évvel később derült ki, amikor mégis rászánta magát a néni és megműttette a kutyust.

    Azóta jól van, már a néni sem tartja láncon. Igaz, kicsit megőszült a tacsilány, öregesen, rekedtesen védi a házat, de már boldognak látom.


  4. ?


    Hogy az évek gyorsan mennek, az már biztos. Még alig esett le a tojáshéj a hátsó fertályamról, máris 22 éves lettem.
    Árva vagyok, a családom kihalt mellőlem.


    Emlékszem még apára, mennyire szerette a zenét.

    Ahogy valami ritmusosabbat, tüc-tücösebbet hallott – és a zene majdnem mindig szólt, szól -, rögtön táncraperdült. Igazán mókás volt, jókat derültünk, utánozva őt, ahogy jobbra-balra lépegetett, sűrűn bólogatva hozzá. Persze, nem csak nekünk tetszett a produkció, ,...a kedves óriások is, akikkel laktunk -, jókat kacagtak....vagyis én még mindig velük lakom.<O></O>


    Anya halála után mindenki kicsit bánatosabb lett, Apa is ritkábban ropta már, bármilyen ütős zene szólt.

    Hármasban maradtunk, ....mert azt majdnem elfelejtettem, hogy velünk élt még lánytesóm i<O></O>s.
    Jó ideig megvoltunk így, aztán egy nap arra ébredtünk, hogy a mi kis Hófehérkénk élettelenül fekszik a földszinten. <O></O>
    Elsirattuk őt is, mint Anyát.
    Apa még pár évig velem volt, aztán elröppent ő is Anya, Hófehérke után.<O></O><O></O>​


    Rémes megöregedni: elveszítjük, akiket szeretünk…sorban.<O></O>



    Na, az óriások is furák lettek, a kicsi óriásból még nagyobb lett, akkora, hogy sokszor azt hiszem, befüggönyöztek, amikor beszélgetni akar velem.<O></O>

    Nagyon szeretek vele társalogni, mosolyog a hangja, kellemes, mély, megnyugtató. Ő tanított meg fütyülni, jókat legóztunk régen, én adogattam a kockákat, ő meg építette a várat, jaj..., de jó is volt betipegni a kapuján, kíváncsiskodni, mi lehet ott bent?


    Na persze a szókincsem gyarapításán is ügyködött és mivel ügyesnek bizonyultam, kaptam is dícséretet bőven, meg folyton produkálni kellett magam, de nekem ez is tetszett, mert nevetett körülöttem mindenki.

    Hát persze, hogyne tetszett volna, rám figyeltek,... az nagyon jó.
    Ritkábban látom mostanában, Kisóriást, de ha jön, nagy az örömködés. Jól elbeszélgetünk, felemlegetjük a régi szép időket. Mégiscsak együtt nőttünk fel, vagy mi?<O></O>


    Van a másik Óriás, a vékonyhangú. Ő a gondozóm. Kicsit kisebb, mint a másik,

    Neki van egy piszok jó, meleg fészke a magasban, puha..., és jó messzire el lehet látni onnan...szerettem mindig ott ücsörögni.
    Vele aztán igazán szép az élet most is!
    Kiszolgál: etet, itat, takarítja a szobám. És persze, finom nasikat hoz (imádom az uborkát, paprikát, almát). Ja!.... és folyton zenél nekem.
    Táncolni nem igazán tanultam meg, de ha nagyon jó, ritmusos számot hallok, biccentgetek rendesen, hiába no, már nem vagyok olyan fürge, mint régebben, ez is szép teljesítmény tőlem. <O></O>
    <O></O>
    Ki már nem járok, megelégszem azzal, ha az emeletről nézem, mi történik körülöttem.<O></O>


    Szeretem a nyugit, de azért annak örülök, amikor a mosolygóshangúékkal jön egy tekete-fehér, szőrös, nagybajszos négylábú is.

    Végre egy alig óriás!<O></O>
    Ő is mindig beköszön hozzám, sőt sokszor meg is látogat, amíg Kisóriásék itt vannak.
    Ilyenkor én is mondom a magamét, ő is, nem igazán értjük egymást, de azért remek társaság.
    Annak ellenére is, hogy nagyon furi nyelven beszél és mókásan,
    a hasából jön a hang morgósan, sokszor el is álmosodom tőle, de ő csak mondja..., mondja...., mondja.<O></O>
    <O></O>


    Ja és el ne felejtsem a harmadik óriást. (ő mindig az volt.)<O></O>

    Mit ne mondjak?... nagyon figyelmes.
    Reggelente mindig beköszön:„szebusz”, aztán még érdeklődik is, „hogy vagy?”<O></O>
    Mit lehet erre mondani, amikor nagyon jólesik az egész?....persze, hogy azt,
    „uju, uju, uju”.<O></O>
    De én is kíváncsi vagyok,ám, hogy indul a napja?... sietek üdvözölni:
    „szebusz, begyó, hogy vagy?”<O></O>
    <O></O>
    Hát persze, hogy ő is jól, olyan sokszor elismétli nekem:
    „uju, uju, uju"…
    és bólogat is hozzá nagyokat.<O></O>


    Muszáj elhinni neki.


    [​IMG]
    <O></O><O></O>
  5. A roti az egy vérengző vadállat!


    Szerinted is?

    Kis mese róla.

    Öcsém imádja a rotikat, mindig szeretett volna. Amikor vidékre költöztünk, - pont a 14. szülinapján - kimentek Anyával a piacra, ahol meglátott egy kis kölyköt, ölbe vette, szeretgette....róla azt mondták, roti.
    Mindegy lett volna milyen fajta, ő már megszerette, azt mondta, le nem teszi a kezéből, haza is talicskázták a bicaj kosarában, közben learatták a szembejövők ajnározásait, "milyen édes"
    Aztán kiderült: majdnem rotty, papa az volt, mama németjuhi...még szerencse, hogy nem kurtították meg a farkát, mert gyönyörű németjuhi lett, kis rotis beütéssel. Ő volt mindenki kedvence, de főleg Anyáé.
    Benne minden jó egyesült, imádtuk. Csupa jót örökölt mindkét szülőtől.
    Sajnos már nincs köztünk.
    De közben lett egy igazi vér...rotink is nemsokára.
    Felcicomázva hozta az akkori gazda, 7 hónaposan, valami buliból jöttek. Szegény kutya, rémesen nézett ki.
    Morgott, remegett, iszonyatosan félt.
    A meglévő két kutyánktól, az előbb leírt németjuhi-rotitól és a vizet utáló újfunlandinktól is, pedig nála jámborabb kutyi nem is létezett talán.
    Nem tudott játszani. Meg kellett tanítani rongyot cibálni, labdát szétrágni, szaladni utána, fadarabot cincálni.
    Simogatni nem lehetett, a fejéhez közelíteni pláne, morgott egyfolytában, ha odébb taszajttotta finonom egyik kutya, már támadásnak vélte és nekirontott.
    Pedig nagyon szeretetéhes volt, egyfolytában puszilgatta hol egyiket, hol másikat, de főleg a németjuhiféleség nem vette jónéven ezeket a szeretkitöréseket.
    Az újfunlandival viszont nagyon jó barátnők lettek, összebújva aludtak, egymást melengetve a téli zimában, de attól függetlenül is elválaszthatatlanok voltak.
    Köszönhető ez, az újfunyi jó természetének. Csodaédes maci volt.
    De ő még így is minden érintésre összerándult, pedig nálunk csak simogatást, szeretetet kapott, kap mindig.

    Volt eleinte háború, bőven.
    Nem dőlt sel soha a falkaverzérég közte és a rotinak eladott németjuhi között.
    Sokszor kellett szétválasztani őket és olyankor még a jámbor újfunladi is erőt vett a lomhaságán, ment segíteni.

    Kinek?


    Hát persze, hogy a régi, keverék barátnéjának, akivel együtt hancúroztak a hóban, rongyosra csipkézték játékból egymás fülét.
    A roti utáltnak érezte így magát, ellene fogtak össze...a másik kettő, régi kutya.

    Nagyon sok időbe, szeretetbe tellett, hogy felengedjen, félelmek nélkül szeressen bennünket, ne rezzenjen össze minden felé közelítő kézre, ami pedig csak szeretni, simogatni akarja.
    Nem evett, csak akkor, ha előtte megszeretgettük, biztositva róla, hogy senki nem bántja érte. ez a mai napig is így van, bár már teljesen feloldódott.
    Talán, ahol volt, kikapott, mert valami nem neki szántat is megevett.
    Biztos igaz, hogy az első hónapok történései meghatározóak, bevésődnek.
    Tapasztalataim szerint nagyon mélyen.

    Most már csak ő van.

    11 éves.

    Nemrég sántikált, mert kicsit lusta, duci, talán az izületei már nem bírják a súlyát, nehéz egyensúlyozni a pipaszár lábain.
    Kedvetlen volt, már azt hittük, nála is itt a vég.
    De szerencsére nem.
    Találtunk egy nagyon jó nem gyógyszert, ami helyrehozta, pedig már mozdulni sem akart..., mert nem is tudott.

    Most virgoncabb, felszabadultabb mint bármikor. Talán, mert csak ő van, ő kap minden szeretetet,
    Élvezi a simit, szeretgetést, támadóállásba helyezkedve játszani hív.
    És "dumál", köszön, ha megérkezünk, megugat, kedvesen játékra, szeretgetésre buzdítva bennünket, lábközé bújik farolva (ez roti módi), dörgölődzik, mint egy cica. Újra kölyök, nagyon kölyök, annyíra felszabadult, amilyen soha nem volt, mert félt. Talán ennyi év kellett, hogy elfelejtse a vele történt rosszakat.
    Ha közelítünk felé, rögtön hanyattdobja magát, biztosítva a feltételen bizalmáról...., tudja, csak szeretetet kaphat.
    Semmi agresszivitás nem volt benne soha, inkább csak félelem a más gazdánál megtapasztalt, átélt "élmények" miatt.
    Régi kutyás, kutyaszerető család vagyunk, volt ilyen, olyan, amolyan kutya, de bármilyen fajta volt, egy sem volt agresszív.

    Szóval ezt csak azért meséltem volna, mert jólesett, meg azért is, hogy bizonyítsam, az agresszivitásukról - tévesen - hírhedt fajták is szelídek tudnak lenni.... gazdától függő, nem tőle.

    Rengeteg aranyosságát tudnám sorolni, mert minden napra van valami.
    Nem tudom, elhiszitek-e most már, hogy nem vad, nem vérengző, nem tép szép senkit.
    Sem ő, sem más kutya.
    Csak akkor, ha valahol, valamikor, valaki elrontotta.
    Mert a kutya szereti az embert, soha nem bántaná.
    Ha mégis, ott nagy baj történt vele valamikor.
    És nem ő rontotta el, hanem az ember.


  6. Megvolt a nyaralás.

    Jó volt, szép volt, visszamennék.
    Pityogva búcsúzkodtam el a lovaktól, akiket végre testközelből megszerethettem...és asszem, ők sem bánták a sok simogatást.
    Szerettük egymást....nagyon.
    Csodálatosak, okosak, érzékenyek, alkalmazkodóak és még ezernyi poztiív jelzőt sorolhatnék a dícséretükre. Még szerelmesebb lettem, mint eddig.

    De most inkább másról.


    Jó egy kicsit kimozdulni, mert rögtön kiderül, itthon is van nyugis hely... más, mint a megszokott.
    Más, mint az én kis "fatornyos" (városnak még iszonyat nagy jóindulattal sem látszó, mégis címet kapott) városomban, ahol az árokpartról másnapra eltűnik a kiültetett virág, a frissen tatarozott házat rövid idő múlva ellepik az ocsmány feliratok, az új telepítésű kis fácskákat tőből kicsavarják, az előző nap avatott játszótér hintáját másnap hajnalra leégve találják a gyerekek....nem építenek az itt lakók, hanem rombolnak, tönkreteszik, ami kicsit is szép. Szomorú az egészben, hogy a saját környezetükkel teszik, ott és azzal, ahol élnek, ahol jól kellene érezniük magukat.
    Nem mindig volt ez így. Mostanság a főváros közelsége miatt rengeteg új ház épül, sok a beköltöző. (Én sem őslakos vagyok).
    Tisztelet a kivételnek, de a nagy többség nem alkalmazkodik, hanem rögtön követel, méltatlankodik: "ez nincs, az nincs."
    Ami meg már van, azt nem óvja, hanem tönkrevágja.



    [​IMG]



    Ott - a Bakonyban - a legkisebb település is pompázik a virágoktól. Kiteszik a ház elé, ablakpárkányra, minden talpalatnyi helyre, cserépben, ládában, ahogy jön. Senki arra járónak nincs ingerenciája, hogy meglovasítsa (hogy stilusos legyek).

    Csodálatosan szép.
    Na, ez nálunk itt, nem működne. :(
    Ott a házak nagy része még kerítéssel sincs ellátva, legfeljebb virágokkal, cserjékkel jelzik, hol a határ, éjszakára kint maradnak a kerti bútorok, felfújható medence.
    Nem siet, rohan senki sehová, pedig nekik is ugyanolyan gondjaik vannak, mint bármelyikünknek.
    Tudomásul veszik, hogy a bolt délben bezár, nem hőzöngenek miatta...aztán majd valamikor délután nyit csak ki.
    A házak előtt ládában szilva, paradicsom, meg ami még terem éppen akkor, mellette egy dobozka, amibe a vásárló bedobhatja a "vásárlás" ellenértékét.
    És senki sem lóg meg fizetés nélkül, talán még többet is fizet, mint ami járna. Becsületkassza.

    Olyan érzésem volt, nem is
    itthon vagyok, egy más, szebb világban.
    Nagyon jó lehet ott élni a mindennapokban.
    Bár nehézkesebb a közlekedés, nem repül a sült galamb az ott élők szájába (sem), tenni kell ..., menni kell, dolgozni mindenért...sokat, egy kiló kenyérért is...többet, mint nekem.
    Mégis piszkosul irigyeltem őket.


  7. [​IMG]


    Azt hiszem, felesleges mondanom: imádom a lovakat, azért is a lovas topic.

    Bolond család vagyunk, mindenki imád:D
    Hárman is a kutyákat, másfelen a cicákat, mindenki meg a madarakat,
    Muszáj valahogy kitűnni.
    Ebben a brancsban én vagyok a lovas.

    De mondjuk, ha megkérdezném őket - a 'másokat', imádják-e a lovakat is, kórusban vágnák rá: 'hát persze!'

    Nesze neked kitűnni vágyás.:rolleyes:

    Ami azt illeti, belesimulok szépen a társaságba.

    Ha valaki úgy istenigazándiból rákérdezne, mennyire szeretem a kutyát, cicát, madarat, mókust, degut, hörit, delfint, elefántot, zsiráfot.....
    Hát nagyon!!! Őket és még akiket nem soroltam fel.....,
    Persze vannak nemszeretemek is, tőlük félek, irtózom - de nincsenek nagyon sokan.

    A lószeretet érdekes nálam: pesti lányka vagyok, nem találkoztunk mi ketten sokáig - paci meg én -, csak a képeskönyvek által.
    Mikor vidékre költöztünk (nem annyira vidék, 20 km a fővárostól), a kert felszántásához szükség volt egy lovacskára (rotációs kapánk nem lévén).
    Aranyos, szelíd jószág volt, szerette a kezünkből enni az almát, kenyeret.
    Azt sem bántam volna, ha évekig tart a szántás, csak szeretgethessem. Gyönyörű szemei voltak.
    Biztos akkor kezdődött a 'szerelem'
    Azóta is várok-várok.
    Na, de most!!!
    Hétfőn megyünk lovat/lovakat/ - remélem, egy egész ménest szeretgetni.

    Na, ez azért nem így van egészen, nyaralni megyünk, ahol lesznek ők is.

    Teljesen 'be vagyok sózva'.

    Család meg pánikol, mi lesz, ha hazajövünk és előállok a kéréssel: "építsünk a ház mögé egy lóistállót".

    Az már azért nem olyan csekélyke dolog, mint egy kutyaház, vagy akvárium, terrárium, stb.

    El ne áruljátok, de én nagyon szeretnék egy 'különbejáratú', saját lovacskát. ;)


  8. "Na, ezennel be is fejeztem a blogolast, nem az en vilagom."

    [​IMG]

    Háát... kicsit elhamarkodtam ezt az utolsó kijelentést a múltkor.

    Az áll, hogy magamról nem szívesen írogatok, de azért vannak dolgok, amikről meg úgy néz ki, hogy mégis.

    [​IMG]

    Ilyen 'dolog' a cicánk. (majdnem detto ő az)

    Éppen most búcsúzkodtam el tőle a fürdőszobában - meg lehet rökönyödni -, nálunk ott lakozik, más, jobb hely híján.

    Akinek van, azt tudja, nagyon tiszta állatka, semmi gond azzal, hogy megosztja velünk a mi tisztálkodóhelyünket. Nem kijáró cica.
    Mielőtt bárki is állatvédelem után kiált, gondoljon bele, Bp-n hová lehet kiengedni a cickókat? de azért ott sem pusztulnak bele a szeretésbe.

    Amikor ránktalált, több kutyusunk is volt, féltettük, mert nem mindegyikük nézte jó szemmel, - bár a németjuhi lánnyal nagyon jó barátok lettek.
    Így kertes ház ide, vagy oda, bentlakó lett belőle. Nem kell sajnálni ezért, nagyon jól érzi magát, sűrűn látogatjuk a helyiséget, lévén ott található a WC is.
    Most, dinnyeszezon idején, szinte aludni sem tud szegény.

    Imád a mosógép tetején ücsörögni, a legjobban a centrifugálást csípi, amikor álomba ringatja a pár perces ruhafacsarás.

    Érdekes kis cickó kívül-belül. Kívül, mert csutka farkincája van, ami kunkori, mint egy malackának. Amikor jött, szaladtunk vele az állatorvoshoz, azt hittük, lerágta valami állat, vagy kegyetlen emberek megcsonkították. De kiderült, 'csak' valami génhiba, ő ilyen. Meg nem is lesz túl nagy. Tényleg, kicsit kisebb, mint a társai. De annál tündéribb.

    Ő is kicsit "öntörvényű"- ahogy az általánosító 'cicalélekbúvárok' jellemzik-, (még az is lehet, hogy sokuk a közelébe sem került egy macsnak sem), de az eltelt 12 év alatt nagyon alkalmazkodott a mi szokásainkhoz.
    Nem háborgat bennünket reggel, amikor sietősen munkába készülődünk.
    Amíg fürdünk, ráül a papucsunkra, várja, hogy kiszálljunk a kádból, lentről figyel imádattal, türelmesen, hogy megsimogassuk végre.
    Aztán a hónaljunk alá fészkeli magát, megtámaszkodva a mosdókagylón, onnan figyeli a szempillafestés minden mozzanatát.
    Szerintem, ha kellene neki is, már simán tudna szempillát pamacsolni.

    Van, amikor csak hunyorogva, álmából felébredve néz ránk kedvenc mosómasája tetejéről, várva, mikor indul el a kezünk egy simire. Akkor aztán nincs megállj, már ugrik a nyakba, dorombol, dörgölődzik, reszelős kis nyelvével megmossa a fülünket, miközben a boldogságtól még a nyála is csorog.
    Na persze, már öreglányka, előfordul ilyesmi kétlábúakkal is idősecskén, de úgy gondolom...hallottam,....mesélik, inkább a hímnemüekkel.:D

    Másik kedvenc helye az ablak, onnan figyeli a madarakat, udvari történéseket.
    Régebben mozgalmasabb volt az élet, három kutyus is volt, most már csak egy, ő pedig nem nagyon műsorozik neki. Nyugdíjaskorú, élvezi a jól megérdemelt hátralévőt.

    Kicsit bő lére eresztettem az egészet, tulajdonképpen csak azt szerettem volna elmesélni, hogy milyen okos cicus.
    Vagy minden cica ilyen?
    Nem tudom, nekünk ő az első.

    Szóval, mikor látta, hogy készülök kijönni a fürdőszobából, odaült a tányérkája elé és kérően nézett rám.
    Ez ugye, azt jelenti, enne a lelkem cicája.
    Tudom, hogy éjszakára már nem jó falatozni, mert rosszat álmondunk, (talán ő is), de nem tudtam neki ellenállni, vittem pár falatka párizsit, elcsipegettem a tányérkájába.
    És a kis büdös, mit csinált?
    Ahelyett, hogy nekiesett volna, csak állt és várt.
    Hja, már ismerjük egymást nagyon jól.
    Tudom, - ő meg pláne -, hogy a simi még a kajánál is fontosabb: egy kis bújás, aztán jöhet a poci is, de csak előzetes szeretgetés után hajlandó enni, bármennyire éhes.

    Ugye, milyen okos?

    Ja, azt még azért elmondanám, hogy szerintem nem igaz, hogy a cicák a házhoz, vagy csak ahhoz a személyhez ragaszkodnak, aki enni ad nekik.
    A kajakuncsorgós jelenetet el szokta játszani mindannyiunkkal és mi olyankor nem tudunk ellenállni.

    Na, de anyum, a "mamagazdi"!....., ő a csúcs! - imádata tárgya - pedig ő néha mérgében, amikor nagyon láb alatt van (pl. beugrik a szennyesládába gyúrni a ruhákat, jól kiszálkázandó őket), még odébb is penderíti kicsit (úgyis talpra esik).
    Nem sértődik meg, nem vonul félre, megszokott 'játék'....... talán már direkt provokál, - tudja, hogy szabad mérgelni a gazdit -, nagyon kis dörzsölt.
    De látni kellene a szemeit, amikor kedvenc gazdijára néz.... gyönyörű, szerelemmel teli macskaszem!!!
  9. [​IMG]
    Asszem, most blogolok, piszok nagy divat ez mostansag.
    Bar soha nem akartam, valoszinuleg /netesen> valszeg /, hianyzik belolem az exhibicionizmus/ talan az *egeszseges* is.:4:

    Nem akarom a fel vilagnak elmondani, sem erhetoen, sem rebuszokban, mik tortennek velem. Akik fontosak, erdekesek szamomra, ugyis tudnak rolam, akik meg nem is ismernek, azoknak minek meseljek, arrol, hogy ejjel tobbszor is felebredtem, *talan valami front?*, aztan meg pisilni kellett es eleg sokara aludtam vissza, reggel meg ittam egy isteni kavet tejszinhabosan,..... vagy barmi, masok szamara erdektelen dolgot?

    Veled is masokkal is ugyanez van, vagy hasonlo.

    Ha tudnek idetenni valami +/t, ami csak...
    Nem tudok. Pedig van, de az...csak Nekik.

    Azoknak *teszem oda*, szoban, gesztusokban, akik fontosak nekem ezert, vagy azert. Nehogy maaa, itt olvassak el, mit gondolok, ne itt *simogassam* meg oket virtualisan, vagy mergelodjek rajuk.
    Lassacskan virtualizalodik minden> a szeretet, szerelem, harag... az igazi, termeszetes erzelmek.
    Szerintem jol meg is sertodnenek az Ok, ha nem vagnam oda a velemenyem idonkent,... ugy *pacekba*.



    Na, ezennel be is fejeztem a blogolast, nem az en vilagom.