Időskorúak.
Tisztelet helyett sokan szánalmat éreznek minden 5. honfitársuk iránt, vagy is az öregek iránt.
Lakosságunk 1/5 e időskorú. Közösséghez tartozásuk problematikus és beszűkülő. Sokan szenvednek a feleslegesség érzéstől. Még az aktivizálható, tudással, tapasztalattal rendelkezők is.
Érdekvédelmük, szervezettségük nem megoldott Hiányoznak a lakóhely környezetében az időskorúakat összefogó, a magányosság érzését oldó közösségek
Sok időskorú számára a családban is hiányzik az intim kisközösség, amelynek egyenrangú tagjának érezhetné magát.
Az emberi méltóság, a munkával megszerzett érdemek, státus megtartását joggal várnánk el.
Az öregség „száműzetés” ennek filozófiája. /A test mindig máshol fáj. Az érzelmek is./
Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. PHILÉMON ÉS BAUKISZ
    Emberi alakban járt egyszer Phrügiában Zeus, és vele volt Hermész is, hírnöki pálcával, de szárnyak nélkül, hogy senki rá ne ismerjen. Ezer házhoz is bekopogtattak, hogy szállást kérjenek, mint fáradt vándorok, és ezer ajtót zártak be előttük: csak egy ház volt, amely befogadta őket. Egyszerű kis kunyhó, szalmából és nádból volt csak a teteje, de a jámbor Baukisz anyó és Philémon Apó ebben a kunyhóban töltötték el közös fiatal életüket, itt is öregedtek meg együtt. Szegénységükön avval könnyítettek, hogy megelégedetten viselték, és soha nem is akartak gazdagabbnak látszani. Csak ők ketten voltak az egész háznép, nem volt úr és szolga, egymásnak parancsoltak, és egymásnak fogadtak szót.
    Amint e kedves háztűzhelyhez érkeztek az égi istenek, és átlépték a ház küszöbét, fejüket lehajtva, hogy bele ne verjék a szemöldökfába, Philémon apó széket húzott oda, hogy azon pihentessék meg fáradt tagjaikat, és szorgos kezű Baukisz egyszerű szőttest terített rá. Aztán felszította a tegnapi parazsat, száraz falevelekkel és fakéreggel táplálta, és addig szöszmötölt vele öreges mozdulatokkal, amíg lángra lobbant. Száraz ágakat hordott le a padlásról, felaprózta, és a kis rézüst mellé vitte. Férje főzelékfélét hozott be a gondosan öntözött Kertből. Baukisz azt tisztogatta, míg Philémon apó a füstölt oldalast emelte le kétágú villával a gerendáról. A sokáig takargatott jó falatkából leszelt egy darabkát, és forró vízben puhította meg. Közben elbeszélgettek, hogy észre sem vették a múló órákat. Lágy kákából meg fűzfaágakból ütöttek össze kényelmes kerevetet, és betakarták ruháikkal, melyeket maguk számára csak ünnepnap szoktak leteríteni. Igaz, hogy ezek is ütött-kopott öreg darabok voltak: fűzfa kerevetre éppen illő takarók.
    Hozzáláttak az istenek, leheveredtek az asztal mellé, amelyet az anyóka nekifohászkodva. Remegő kézzel helyezett oda. De az asztal egyik lába rövidebb volt a többinél egy cserépdarabbal kellett megtámasztani. Akkor aztán viruló mentafűvel illatosították be a terítéket, egyszerű olajbogyót, őszi somot, cikóriát, édesgyökeret és túrót szolgált fel az öreg anyóka és hamuban sült tojást, mindent szegényes cserépedényben. Majd sárga viasszal bekent bükkfa kupa került az asztalra. Hamarosan főtt étel is került, utána megint bort hoztak, és mindenféle gyümölcsöt raktak lapos kosárkába, diót, fügét, datolyát, szilvát meg illatos almát és bíborszínű venyigéken szedett szőlőfürtöket. A közepébe lépesmézet tettek és a jóságos tekintetek, a vendéglátó szíves szándék feledtették a szegénységet.
    Hanem a lakoma közben, ha kiürült a serleg, magától telt meg újra, s meglepetten látta az öreg házaspár, hogy a boruk nemhogy fogyna, még emelkedik is az edényben. Megrendülten álltak a csodálatos látvány mellett, kezüket imára terjesztették ki, mert felismerték a csodáról, vendégeikben az isteneket és remegve kértek bocsánatot, hogy csak ilyen egyszerűen és szegényesen vendégelték meg őket. Volt még egy libájuk, a kis tanya féltve őrzött, egyetlen jószága, a hajlékukba tért isteneknek azt akarták levágni. De bizony a ludacska fürgén emelgette szárnyait, az ő tagjaik már nehezek voltak az öregségtől: sokáig kapkodtak utána hiába, el is fáradtak bele, de az csak mindig kiszökött a markukból. Végül is az istenek felé futott, mintha menedékért fordult volna hozzájuk, mint oltalomkereső.. Azok oltalmukba is vették a szárnyast, megtiltották, hogy levágják az öregek és így szóltak:
    Valóban istenek vagyunk és az egész környék el fogja venni méltó büntetését. De titeket megkímél a közelegő vész, csak kövessétek lépéseinket, és menjetek fel a hegy tetejére. Szót fogadtak mind ketten botra támaszkodva indultak a hosszú útra, és felvánszorogtak a hegyoldalon. Egy nyíllövésnyire voltak még a csúcstól, amikor visszanéztek. Ekkor már az egész környéket mocsár árasztotta el, csak az ő házuk emelkedett ki a vízből. Amíg ezen csodálkoztak, és rokonaik, szomszédaik sorsát siratták, az az öreg ház, mely ezelőtt két gazda számára is kicsi volt, templommá változott, oszlopok álltak a gerendázat alá, a szalmatető sárga arannyá változott, az ajtón szép domborművek, és márvány fedte a padozatot. És szelíd szóval így szólt hozzájuk Kronosz fia:
    Mondjátok meg jámbor öregek, mi a kívánságotok. Összenézett Philémón a feleségével, néhány szót váltottak, s közös kívánságukat az öregember terjesztette az istenek elé: - Engedd, hogy a te papjaid legyünk és a te szentélyedet őrizhessük, s mivel szép egyetértésben töltöttük egész életünket, egy órában érjen mindkettőnket a halál, hogy ne keljen látnom soha hitvesem sírját, és hitvesemnek sem keljen engem eltemetnie.
    Kívánságuk teljesült: ők gondozták a templomot, amíg csak éltek. S amikor már leteltek a számukra kiszabott évek, történt, hogy a szent lépcsők előtt álltak éppen a templomi szolgálatot végezve. Egyszerre csak leveleket vettek észre egymáson, mindkettejük arca fölött lomb nőtt, s már allig volt rá idejük, hogy utoljára elköszönjenek egymástól
    - Isten veled, én hitvesem – mondták éppen egyszerre, s akkor már sűrű lomb takarta el az ajkukat is. Baukisz hársfává, Philémón tölgyfává változott Egymás mellett álltak, s jámbor kezek gyakran aggadtak ágaikra koszorút.
    gyulatata kedveli ezt.
  2. És akkor Almitra szólott újra, és azt mondá: És a Házasság, Mester?
    És ő így válaszolt:
    Együtt születtetek, és együtt is maradtok mindörökre.
    Együtt lesztek akkor is, amikor a halál fehér szárnyai szétszórják napjaitokat.
    Bizony mondom, együtt lesztek, még az Isten csöndes emlékezetében is.
    De együttlétetekben legyenek távolságok.
    És a mennyek szellői táncoljanak kettőtök között.
    Szeressétek egymást, de a szeretetből ne legyen kötelék:
    Legyen az inkább hullámzó tenger lelketek partjai között.
    Töltsétek meg egymás serlegét, de ne igyatok egyazon serlegből.
    Kínáljátok egymást kenyeretekből, de ne ugyanazt a cipót egyétek.
    Daloljatok, táncoljatok együtt, és vigadjatok, de engedjetek egymásnak egyedüllétet.
    Miként a lant húrjai egyedül vannak, habár ugyanarra a dallamra rezdülnek.
    Adjátok át szíveteket, de ne őrizzétek egymás szívét.
    Mert szíveteket csak az Élet keze fogadhatja be.
    És álljatok egymás mellett, de egymáshoz ne túlontúl közel:
    Mert a templom oszlopai távol állanak egymástól,
    És a tölgyfa meg a ciprus nem egymás árnyékában növekszik. "

    Kahlil Gibran: A Próféta
  3. Tükröződések Emlékképek


    Bevezetés
    Egy hosszú életút végéhez közeledve helyénvaló összegezni mind azt, ami velünk történt. Mind az, ami mögöttünk van: az út „vándorának”, megnyugvást adhat elmélkedésre, késztetheti a vándort, a környezetében élőt, pedig döntéseiben, ítélkezéseiben segítheti, lehetőséget nyújthat tanulságok levonására. Szolgálhatnak példaként a kudarcok hibák, de a megelőzése eszközeként is funkcionálhatnak cselekedeteink. Tapasztalataink, értékeink mi több kudarcaink is segíthetnek a kezdőknek az út megválasztásában. Azon túl, hogy betekintést enged egy család belső életének intimitásába egyfajta összegzést is ad, új ismeretekkel is gazdagíthatja az érdeklődőt. Követendő vagy elriasztó példák sokasága van egy ilyen leírásban, ezért értékválasztásaink mikéntjei segítik, könnyebbé teszik az eligazodást az élet rejtelmeiben azoknak, akik most indulnak az élet rögös útján. Tanulni mások hibáiból a közmondás szerint bölcs dolog. A járt utat a járatlanér el ne hagyd közvélekedést, viszont nem ajánlanám, mert a küzdelem és az új keresése teljesebbé egyénivé teszi a vándorút kalandozásait.
    Önmagunkról és másokról nehéz ítélkezni, véleményt alkotni. Azokról az eseményekről, amelyek velünk történtek pontos képet rajzolni szinte lehetetlen. Láttatni hibáinkat, erényeinket, bemutatni a kort melyben a velünk történtek megestek azért is nehéz, mert a személyes elfogultság kételyeket ébreszt. Hogy hol kezdődött az út, mit kaptunk készen indító alapként őseinktől és melyek voltak azok az értékek, érdemek melyeket mi szereztünk az út során, nehéz megfogalmazni, mert szinte egybeolvadnak az egymásra épülő cselekvési folyamatokban. Nehéz megmondani, még inkább megítélni ezeket értékük szerint, mert az elsajátítás szubjektív folyamatában ezek egyéniségünké vállnak. A másoktól készként átvettek, tanultak és azok, amelyeket mi tettünk, amellyel gyarapítottuk az örökséget, amit magunkénak mondhatunk egy ember életének egészévé, válnak. Mind ez ráadásként több összefüggésben vizsgálható. Ezért is óvakodok a kategorikus ítéletektől.
    Az (öntükröző) én elfogult, előítéletes, szubjektumának foglya.(A költő azt írja ”másokban mérd önmagad”. A mullt, vagy is a történelem más és más attól függően, hogy megéltük, cselekvő részesei voltunk, avagy csupán tanult, másoktól hallott könyvekből ”összerakott” történelem az, melyekből képeket, véleményeket alkotunk. Egymásra torlódó idő, más-más térbeli helyzet, sok-sok eltérő érték, érdek, értékelő szubjektum hozza a maga sajátos képét, véleményét és méri össze az általam adottakkal. Az író stilizálja, komponálja a történész tematizálja, időrend sorrendbe teszi, a régész feltárja, rekonstruálja a múltat én csupán elmondani, szeretném, ahogy én megéltem, láttam az én történelmem.(Remélem legalább mozaikjaiban, egyezik majd az általam vázoltakkal a valóság és az olvasó nézőpontja ítélete.)
    Több mint nyolcvan év tapasztalata talán elégséges alap, hogy fogalmam legyen arról, hogy honén indultam, hová jutottam. Hogy hová megyek (megyünk), hogy mikor és hogyan érünk utunk végéhez, ahhoz már nem elég nyolcvan év tanult és megélt tapasztalata ezért nyúlok én is vissza elődeim történetéhez. Az út végén inkább csak sodródunk, -- visz a történelemfolyama – mivel egyre kevesebb lehetőségünk van sorsunk és környezetünk alakítására. A sodrásban még megkísérlem a tanulságok levonását a magam számára, s ha lesz érdeklődő olvasó az ő vagy ők okulására. Szeretném azt megjegyezni még: az út, amelyre most lép az utókor embere véleményem szerint nem jó irányú, nem az „ígéret földjére” vezet sok olyan folyamatot, látok, amelyek ellentmondanak az emberi lét alapvető lényegének az emberi létezés alapértékeinek.

    Az emlékező felejt hangulata szerint, retusálja vagy a tudatalattija lomtárába zárja az események egy-egy részletét, módosítja pillanatnyi hangulata vagy érdekei késztetésére, esetenként kényszerek hatása szerint. Figyelmet érdemlő a mullt eseményeinek, vissza-visszatérő emlékképeinek prizmatörése. Más és más dimenziókat, szituációkat állit előtérbe és szorít másokat háttérbe az emlékezet, valahányszor felidézi az eseményeket. Az egyes képek, események különböző megvilágítást is kapnak, mások lesznek a viszonyítási pontok, megtörnek a képek a bizonytalan vagy szelektív érzelmek prizmáján. Az ítélkezés során egyes történések fajsúlyosabbá, mások értékcsökkentekké válnak, élénkülnek, vagy fakulnak a régmúlt színek, halványulnak a közelmúltiak rikítóbb, harsányabb szint öltenek. (A legendákról, elmekölteményekről kiderül, hogy megtörténtek és úgy történtek más tények legendákká, képzelgéssé silányulnak. Az olvasó is válogat, saját érzései, értékei ízlése szerint az általunk megélt történelemből értékel, elfogad, elvet, módosít. Személyisége szűrőjén ”alkotóan” befogad, formál, kiegészít. A személyiség mintegy kettős katalizátor szerepét is betöltve szűri meg az általunk leírtakat.(A tükörkép is tükröződik és az új kép már nem azonos az eredetivel.) Történeteink is egyediek, megismételhetetlenek, mint mi vagyunk, de ne feledjük, hogy a tükör sem passzív tényezője e hármas kölcsönhatásnak. Az egyedibe rejlenek általánosak is, különösek is, az ábrázolt egyediség mellett.

    Képzeletünk, vágyaink, mindig újra szövik a történetek foszlott maradékát, – már amit megőrzött memóriánk – utódaink átszabják, önmagukhoz, az ő „történelmük divatja" szerint mérik és sajnos esetekén meg is, hamisítják pillanatnyi érdekeik, sajátos értékrendjük szerint. Rövidre fogva a bevezetőszót: közhelyeket kerülendőn a „tükör mögül ” próbálom nézni és mutatni mind azt, ami az életem során történt velem és körülöttem. Csak remélni merem, hogy az objektivitásra való törekvésem és valóság többnyire egybeesik, vagy legalább hasonlóságot mutat. Arisztotelész ókori Görög bölcselőre gondolok majd emlékeim felidézése során, aki az igazságot a valóságnak való megfelelés követelményéhez kötötte.” IGAZ az a gondolat, amely megfelel a valóságos történéseknek ” vagy is megfelelés van az elmondottak és a történések között. Kérem az olvasót, vegye majd figyelembe azt, hogy az események fonalának „szakadásai” az emlékezet korláti és a szubjektumom tudattalan érzelmi beállítódásai által is letérhetnek, sőt bizonyára le is térnek időnként az objektivitás keskeny ösvényéről. Tévedéseim tehát nem szándékoltak. A Homérosz mondában szereplő Ariadné fonalát követem majd legjobb tudásom szerint, hogy el ne tévedjek a történelem zegzugos folyosóin. A múlt mélységes kútjába tekintve látom azt a labirintot, melyben az emlékezet kapaszkodik abba a bizonyos „Ariadné fonalába”. Csak jelezni kívánom az idő dimenziókat, amelyeket a képzeletnek oda-vissza be kell járnia. Sok összefüggés, fontos és kevésbé fontos esemény, ok-okozatiság bizonyára kimarad majd és nehezíti a megértést is. Bevezetésem záró gondolataként egy vers töredékkel térnék rá a konkrét mondandómra, amely segítheti az olvasót a megértésben, engem az eseményekre emlékezőt, pedig a történelmi hűség megtartására.
    „Ők nem te vagy. Nem vált meg téged, amit mások írtak. Porrá lesz az írás is, amelyen most dolgozok, porrá lesz ajkamon a szó is. Hadészben nincs irgalom, és Isten éjszakája véghetetlen. Anyagod az idő, a szakadatlan. Az vagy, ami ő, minden pillanatban.”
    De én nem csak a jelen pillanatban vagyok, voltam is! Van múltam is. Emlékezem, tehát én vagyok a múlt is, és sejtéseim szerint a jövő is részben még bennem lakozik. Most a múlt szól belőlem, őseim, volt útitársaim is, akik már időtlenek. A jövő számomra talány, de bennem lakozó is, ezért esetenként utalok is rá talán méltatlanul. (Szubjektív vélemény ez, melyet az átélt múlt és jelen vetít a jövőre, és nem is biztos, hogy helyes minden képe, de az ábrázoltaknak, következtetéseknek, hogy igazak is, - már ami tartalmukat illeti - szorongatók, félelmetesek. )
    gyulatata kedveli ezt.
  4. Egy férfi meg a kutyája sétálnak egy úton.
    A férfi élvezi a tájat,
    Mikor ráébred, Õ már halott...
    Emlékezett arra, mikor haldoklott és akkor hirtelen az is beugrott neki, hogy a mellette sétáló kutyus is évek óta halott volt.
    Azon kezdett el gondolkozni, vajon hova viszi őket az út, amin sétálgatnak.
    Egy idő után elértek egy magas, fehér falhoz.
    Drága márványnak tűnt.
    Hosszú sétány vezetett fel a domb tetejére, ahol egy magas boltív húzódott, ragyogva a napsütésben.

    Mikor elsétáltak a boltívig, akkor látták a hatalmas és lenyűgöző kaput, az oda vezető út pedig mintha aranyból lett volna.

    Megindultak a kutyával és ahogy közelebb értek, észre vettek egy asztalt az egyik oldalon, ami mögött egy ember ült.
    Mikor még közelebb értek, megszólalt:
    - Elnézést, megmondaná, hogy hol vagyunk, kérem?
    - Ez a Mennyország, uram! - válaszolt az ember.
    - Remek! Kérhetnénk egy kis vizet? - kérdezte.
    - Természetesen, uram.
    Jöjjön csak be és azonnal hozatok egy pohár jeges vizet Önnek - invitálta be az ember és a kapu elkezdett megnyílni.
    - Bejöhet a barátom is? - kérdezte a kutyusára mutatva.
    - Sajnálom, uram, de állatokat nem engedhetek be.
    Az utazó gondolkodott egy pillanatig, majd megfordult és visszament az útra a kutyussal együtt, hogy akkor inkább folytatja útját.
    Újabb hosszú séta és újabb magas domb után elérkeztek egy földútra, ami egy farm kapujához vezetett.
    Ez a kapu úgy nézett ki, mint amit soha sem zárnak be.
    Kerítés sem volt. Ahogy közeledtek a kapuhoz, észrevettek egy fának támaszkodó embert, aki épp olvasott. >
    - Elnézést, uram, kérhetnénk egy kis vizet? - kérdezte.
    - Persze, ott egy kút, jöjjenek be - érkezett a válasz.
    - A barátom is bejöhet? - kérdezte az utazó, a kutyusra mutatva.
    - Van egy tálka a kút mellett - bólintott az idegen.
    Beléptek mindketten és megtalálták az öreg kutat meg a tálat. az utazó megtöltötte vízzel, hosszan ivott, újra töltött és letette a kutya elé.
    Mikor mindketten eleget ittak, visszasétáltak a férfihoz a fa mellé.
    - Mi ez a hely? - kérdezte az utazó.
    -Ez a Mennyország - válaszolt a férfi.
    - Ez furcsa, egy fickó lentebb ugyanezt mondta
    - Úgy érti az arany út a márvány kapukkal?
    Neeem! Az a pokol.
    - Nem bosszantja, hogy így megtévesztik az embereket?
    - Dehogy. Örülünk neki, hogy előre kiszűrik az olyanokat, akik hátra hagynák a legjobb barátjukat

    A jó szándék

    Mély gyászba begubódzó emberen, ha tudod, mikor
    segíts, a boldogság ezer arcát ismerheted meg.


    Csoszogó öregúr sétáltatta kiöregedett wels terrierjét a kutyák számára kijelölt futtatón. Szegény pára, minden lépésnél
    úgy tűnt, megadja magát és elterül a földön. Gazdája időközönként hátrapillantott a nehézkesen cammogó ebre, és mély
    hangján kedvesen nógatta öreg kutyáját.

    - Gyerünk, Bliff, úgy, mintha élnél!

    A kutya ilyenkor kissé erőt véve magán néhány lépés erejéig felvette gazdája tempóját, majd visszatért a régi, megszokott
    ütemhez.

    Kutyámmal, Damdival - kilenc hónapos, golden retriever hím - a kerítés mellett elhaladva néztük, a minden bizonnyal
    matuzsálemi kort megélt, szinte összeaszalódott kutyát. Érdeklődni azonban nem mertem a kutya kora felől, ugyanis
    valahányszor elmentünk mellettük, az idős ember dühös képpel fordult el tőlünk, még köszönésemet sem fogadta. Két hónap
    múlva, miután kíváncsiságom nem hagyott békén, más kutyásoktól kezdtem érdeklődni róluk. Kérdezősködésemre azonban
    valamennyien a vállukat vonogatták.

    - Nem áll szóba senkivel - mondta egy uszkárját ölelgető, középkorú hölgy.

    Ha nem, akkor nem, gondoltam, nem olyan fontos. Két hét elteltével azonban feltűnt, hogy az öregember egyedül, a barátja
    nélkül rója a megszokott köröket. - Elment - ötlött fel bennem. A kis öreg fejét leszegve bandukolt, járása elárulta
    magányát és mérhetetlen fájdalmát. Szívszorító látványt nyújtott. Tudtam, hiába mennék oda, hogy kifejezzem
    együttérzésemet, csak fájdalmas emlékeit hoznám felszínre.

    Ebben a pillanatban villámként hasított a fejembe a megoldás: kiskutya, igen, megvan, egy kis kutya kell neki! Az talán
    képes lenne halványítani a múltat és felcsillantani a jövőt.

    Nem tétováztam, azonnal elmentem egy wels terrier tenyésztőhöz, és kiválasztottam a legszebb kölyökkutyát. Egy kis kék
    nyakörvet tettem a nyakára, amire egy cédulát tűztem: "Ne szomorkodj, Bliff küldött, rám testálta a feladatát. Megígértem
    neki, hogy amíg élek, hűséges leszek hozzád."

    A következő kutyasétáltatási idő előtt betettem a kis kópét az elkerített futtató területre, én pedig elbújtam egy sűrűn
    összevissza gabalyodott bokor mögé, hogy onnan szemléljem az eseményeket. Az idős férfi, háta mögött összekulcsolt kézzel
    tipegett a sétáltató felé. Mikor észrevette a kis kölyköt, érdeklődve nézett körül, a kutya gazdáját keresve, de miután
    elolvasta a cetlit, magához ölelte az izgő-mozgó állatot.

    Másnap Damdival a megszokott időben sétálni indultunk. Már messziről láttam, a kiskutya önfeledt hancúrozásával miként
    csalt mosolyt gazdája ajkára. Amint elhaladtunk mellettük, a férfi reszelős hangon szólt utánam:

    - Nem akarom feltartani, csak szeretném, megköszönni... - a torka elszorult, és néhány könnycsepp csillant fel a szemében.

    - Honnan tudja? - kérdeztem meglepődve.

    - Ugyan - legyintett száraz, ráncos kezével. - Nem akar bejönni?

    Leültünk egy padra, és a férfi lassan, kutyámat simogatva elmesélte családja tragikus történetét.

    Fia három agyvérzést követően tért végső nyugalomra, s a felesége képtelen volt feldolgozni egyetlen gyermeke halálát.
    Addig mardosta a fájdalom, míg egy napon a szívéhez kapott, és összeesett.

    - Ezért nem beszélgetek senkivel - tette hozzá torkát köszörülve. - A kutyám, Bliff, tizennyolc éven át meghallgatta
    minden bajomat, minek terhelnék ezzel másokat. - Ekkor felemelte a kócos szőrű, kis bestiát, és egy hatalmas cuppanós
    csókot nyomott az orrára. Meleg tenyerét a kezemre téve folytatta. - Azt hiszi, nem vettem észre, hogy a bokor mögött áll?
    Tudtam ,hogy maga tette be Merdont a sétálóba, és magának köszönhetem, hogy ismét van valaki, aki meghallgatja a bánatomat.

    Ettől kezdve mindennap együtt sétáltattuk kutyáinkat. A férfi sokat mesélt az életéről, a háborúról, az éhezésekről, a
    golyók süvítő becsapódásáról, bombákról és természetesen régi kutyájáról Bliffről.

    - Mindig hittem Istenben, Ő soha nem hagyott el. Tudta, hogy Bliff hatalmas űrt hagyott a szívemben, ezért két igaz
    barátot adott, hogy lelkemet megbékítse.
  5. Hogyan engedj el egy barátot?
    Néha a barátokkal is "szakítani" kell. A fájdalommentes elváláshoz pedig meg kell tanulnod útjára engedni a másikat.
    Emberek százaival, ezreivel ismerkedünk meg az évek alatt, és ezek közül a legtöbb olyan gyorsan illan el az életünkből, ahogy csak jött. A többiek pedig, ha szerencsések vagyunk, több-kevesebb ideig az életünk részévé válnak, a barátaink lesznek. Egyesekről még talán azt is elhisszük, hogy lelki társunkra leltünk bennük, hogy majd örökre mellettünk marad. Sőt, akár annyira össze is nőhetünk vele, hogy már-már el sem tudjuk képzelni az életünket nélküle.
    Aztán pedig jön a törés. Ösztöndíjat kap külföldön, vagy új suliba kezd járni, ahol belecsöppen egy teljesen új társaságba, és inkább róluk fog szólni az élete, mint rólad. Számtalan oka lehet annak, ami miatt valaki elfordulni látszik tőlünk, és a legnagyobb - és leggyakoribb - hiba, amit ilyenkor szeretünk elkövetni, hogy magunkat hibáztatjuk. Lehet, tévedünk.
    Ha jobban belegondolsz, tulajdonképp szerencsés véletlen, ha két ember hosszasan el tudja kísérni egymást az úton. Ahogy érünk, növekszünk, más és más célokat tűzünk ki magunk elé, változó értékrendet alakítunk ki magunkban, különböző periódusokon megyünk át. Lehet, ő épp más fajta emberekben találja meg azt, amit egy kapcsolatban elvár, mint te. Lehet, őt épp más motiválja az életben, mint téged. Lehet, olyan életritmust vett fel, amibe te most nem férsz bele. És ez így működik fordított helyzetben is. Egy dolog biztos: hogy semmi sem állandó.
    Ha már barátságról beszélünk, tisztelnünk kell egymást annyira, hogy tudomásul vegyük, amikor a másiknak éppen más dolga akad a világon. Hogy teret adjunk annak, hogy kibontakozhasson. Meg kell tanulnunk elengedni akkor, amikor nekünk már nem jut szerep az ő életében. Ha pedig a Sors még szán nekünk közös jövőt, akkor annak is el fog jönni az ideje. Nem szabad görcsösen belekapaszkodnunk a másikba, mert ami nem megy már, azt úgysem lehet erőltetni, ha pedig foggal-körömmel ragaszkodunk hozzá, csak feleslegesen pazaroljuk energiánkat. Adj teret neki, és magadnak is, hogy teljességében megélhessétek azt, amit épp nektek szán az élet. Légy nyitott az új élményekre, új kapcsolatokra, és ne kapaszkodj a múltba, mert egyszer csak azon kapod magad: észrevétlenül elsiklottak előtted az új lehetőségek, az új barátságok.
    Pálfi.Marcsi kedveli ezt.
  6. Az élet az elmúllásal teljes. Az élők a halált is más, más ként élik meg.
    Nincs külön szocializáltság a halálra. A kiszolgáltatott ember sorsa lesz a majdan haldoklóé is.

    Temesd el a halottakat!
    „Egy másik tanítvány pedig ezt mondta neki: »Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek, és eltemessem az apámat«. De Jézus így szólt hozzá: »Kövess engem, és hagyd a halottakra, hogy eltemessék halottaikat!«” Mt. 8,21.22.
    „Na, látod, ez egy olyan dolog, amin már érdemes elgondolkodni” – somolyog a kövérebbik boncmester, amikor mondom neki, hogy apámat a hátamon viszem ki innen. Ráadásul biciklivel.
    „A zuhogó esőben?” – kérdezi csodálkozva. Magam sem hittem, hogy teljesíteni fogom tudni majd apám utolsó kívánságát. Megígértem neki, hogy kihozom a kórházból, és íme. Igaz, már csak a halála után. Éppen befért a hátizsákba a porhüvelyét őrző urna. Talpa és teteje felé keskenyedő, kábé harminc centi magas henger alakú szürke műanyag, sehogy sem tudom megállapítani, melyik lehet a teteje.
    A rákoskeresztúri krematóriumvezetőt az ezredfordulón elítélték sikkasztásért, mert a fröccsöntőcég főnökével kitalálták, hogy a megadott méretnél kisebb urnatestet öntenek, a méretkülönbség folytán keletkezett hasznot pedig megfelezik. A hosszú évek alatt több milliót kerestek vele.

    Otthon sem tudom eldönteni, melyik felével lefelé tegyem bele apám foteljébe. Apámat a fotelbe. Vagyis az apám hamvaival úgy kétharmadik teli szürke csonka kúpot. Forgatom, mint egy homokórát, de nem tudok rájönni, melyik a talpa. Imre, a keszeg boncmester kérésemre kitolta apámat a hűtőből, egy üvegfalon át nézhettem meg. A szája a halál pillanatában nyitva maradt, csak hátracsukló feje látszott ki a fehér lepedő alól. Halála előtt este dobostortát kért, amiből csak keveset evett.
    „Már mész is?” – kérdezte, amikor menekültem, mint egy eszelős, aztán bal oldalára fordult. Nem gondoltam akkor,mint anyunál, akinek már fél nappal utolsó lélegzetvétele előtt felakadtak a szociális otthon plafonjára meredő szemei, hogy utoljára látom élve. Este meccset néztünk, az urna és én, és úgy döntöttünk, hogy a Chelsea-nek szurkolunk. Apám jobban szerette a magyar focit, akármennyire alacsony volt is a színvonal, de most a Bajnokok Ligája ment, amelyben nincsenek magyar csapatok. Meggyújtottam egy gyertyát, és a dohányzóasztalra tettem. Fröccsöt ittam, miközben idegesen rángatózott a szám.
    Anyám férje címmel apámról szerettem volna írni, többször neki is kezdtem, de végül mindig abbahagytam. Apám sajátos érzéketlenségéről, a vele töltött időről főleg anyu halála előtt és után, esendőségéről és fafejűségéről; azokról a tulajdonságairól, amelyekben rohadtul hasonlítok rá, arról, hogy nem voltunk, lettünk, lehettünk barátok, de még csak egyenrangú felek sem. Gyakorta úgy éreztem, gyűlöl engem. Talán mert akaratlanul érkeztem. Februárban házasodtak össze, én szeptemberi „koraszülött” voltam. A köztünk lévő áthatolhatatlan falról, vagy inkább elválasztó szakadéktól. Talán azért nem írtam meg, mert ez is közhely. Húszból tizenkilenc írónál ugyanezt olvashatod: ez a tudatalatti, lappangó téboly az apakönyvek sikerének titka. Apák és fiúk, akik csak véletlen rokonok.
    „Nekem az anyám az anyám, neked csak a feleséged, ti nem vagytok vér szerinti rokonok” – vágtam apám képébe, amikor egyszer kirúgott a lakásból, és közölte, hogy többé ne jöjjek, ne látogassam meg a beteg anyámat. Ezt sohasem bocsátottam meg neki. Mint ahogy biztos ő sem nekem, hogy lefasisztáztam akkor. Nem a tiltás miatt, hanem a mentalitásáért. Földhözragadt mindennapiságáért, a lélek és szellem kigúnyolásáért. A pénzcentrikus haszonelvűségéért, ami elutasít minden mást, legfőbbképpen a transzcendenciát. A bizonytalant, az övétől eltérő gondolkodást, a társadalom peremén vergődőktől a részvétet.
    A porosz parancsuralmi hozzáállásáért, a rendmániájáért, a magában áthatolhatatlan fallal őrzött hamis meggyőződéseiért, amit anyámba is belenevelt, voltam dühös rá. A dolgok elferdítéséért, a szeretetre, az önzetlen szeretetre, a nonprofit, „haszontalan” életre való képtelenségéért. Gyakran rajtakaptam magam, hogy olyan vagyok, mint ő, és ezt utáltam (benne? magamban?) a legjobban. Elviselhetetlennek éreztem túljátszott mártírkodását beteg és magatehetetlen anyám mellett, és ennek a szerepnek az önző és másokat elüldöző kisajátítását. No meg, hogy örökké megfelelésre kényszerített, és én örökké meg is akartam felelni. Leginkább ezt nem tudom megbocsátani, ezt gyűlöltem a legjobban magamban, következésképpen apámban, ezért próbáltam lázadni, sokszor a túlzás radikalizmusával a társadalmi normák ellen, hogy apám elvárásainak, a magam megfelelni akarásának csak azért se feleljek meg. Őrület, hogy az ember életének ez a meghatározó vezérmotívuma.
    Az élet fintora, hogy egymásra kényszerültünk. Apám betegsége óta mellette, vele éltem. Vezekeltem és lázadtan egyszerre. Magam feladva, vele nem azonosulva. Kívülállóként – belül. Szeretet és megnyugvás nélkül. Kényszerképzetek és hamis előítéletek kalodájában. A megértés lehetetlenségében. Talán a gesztusokban, a praxisban volt valami szeretet. Amit kommunikálni nem merünk, tudunk, akarunk. Ez volt permanens menekülésem talán utolsó stációja. A halálfolyosó végén, egy kis beugró után következett a halálraítéltek szobája. Apu mellett jobbra, az ablak mellett egy meztelen felsőtetű, csont és bőr, hörögve lélegző élő halott feküdt, a szája tátva, szeme a semmibe meredve üvegesen csillogott; aztán apu, aki nem volt kibékülve az infúzióval, enni nem bírt, borzasztóan sovány volt, de még eleven.
    Balra tőle egy negyvenes férfi, ágyfejénél egy embermagas oxigénpalack: az orrába dugott két műanyag csövön át kapta a levegőt. Kérte, igazítsam meg neki is a párnáját, gyűrjem a feje alá, ahogy apuét; amíg ott voltam, vagy ötször szólt, hogy húzzam följebb az ágyban. Keze, akár egy madár törött szárnya, hevert teste mellett; nógattam, fogja meg az ágyon az oldalrácsot, és segítse magát ő is. „Nem mozognak a kezeim, és az egyik lábam, baszod, nyaktól le vagyok bénulva” – méltatlankodott zihálva. Az apám halálát megelőző napon fehér lepedővel volt letakarva az ágya, alig észrevehetően türemkedett ki az oxigénszívó sziluettje.
    Az üveges tekintetű öregúr két nappal korábban halt meg, őt már elvitték, mikor este bementem a kórházba. Apám talán észre sem vette, nem beszéltünk róla. Kinyitottam az ablakot, mert iszonyú hőség volt odabent, mire az öregem rám mordult, hogy csukjam be, mert fázik. Sírással küszködtem, nagyokat kellett nyelnem, hogy leplezzem. Az ablakot mégis sarkig tártam, apámat csíkos fürdőköpenyével takartam be. Amíg Imre boncmesterre várunk, aki, miután átadtam neki a pénzt, elment, hogy kifizesse a hullaszállítókat, akik a krematóriumból elhozták az urnát, Jánossal, az ezoterika iránt érdeklődő kövér boncmesterrel a paranormális jelenségekről beszélgetünk.
    Azt mondja, hogy ő biztos benne, hogy vannak ufók, igaz, teszi hozzá, még egy se került a szikéje alá. Vagy ha volt is a felboncolt páciensek (így mondja) között esetleg, nem lehetett észrevenni, mert az ufók kiköpött emberek. Belül is. János boncmesterrel van egy közös ismerősünk, aki a zámolyi Pedro kocsma dobosa. „Amikor bemegyek, mindig bemondja a mikrofonba, hogy a következő számot Hannibal Lecternek küldjük.” A boncmesteri irodában vágni lehet a füstöt. Nemcsak János eregeti, hanem a mellém a kanapéra letelepülő, fehér köpenyes, fehér szandálos, középkorú nő is. Asszisztens, ápolónő? A kórbonctanon vajon mi a megszólítása a női dolgozóknak? Biztosan nem boncmesternő, mivel a boncmesterek – a nevük ott van egy táblán az ajtón – mindhárman férfiak.
    „Két női boncmester van összesen az országban” – meséli Imre a kórház melletti kocsmában, ahova kiugrunk egy Unicumra. A boncmesternek beszéd közben fel-alá jojózik hatalmas ádámcsutkája. Fehér köpenye alatt fehér pólót visel, amire három hosszú, fekete mellszőr kunkorodik ki, akár egy láthatatlan rovar csápjai.
    „Tudtad, hogy apádnak eltörött a karja?” – böngészi a halotti zárójelentést Imre. „Eltört? „Amikor leesett az ágyról” – magyarázza a boncmester. „Ezt nem is mondták...” „Miért? Mit vártál ezektől?” – mondja, aztán egy slukkra nyeli be a fél deci Unicumot.
  7. Rekviem, Érted Értem
    Két tűzoltó egy elektromos szerszámmal fúrja ki a lakásod ajtaján a biztonsági zárat. Vastag, fekete kábel kígyózik a lépcsőforduló linóleum borításán, és eltűnik a szomszéd lakás ajtajában. Két rendőr figyeli a munkát.
    A lépcsőház falának alsó fele lemosható zöld olajfestékkel van bemázolva, a felső része szürke. A körzeti nővér, a ház tulajdonosnője és a szomszédasszony izgatottan, csendben várakoznak. Belépnek a lakásba, és ott találnak az ütött – kopott szőnyegen. Kifordult csípővel fekszel a hasadon, fejed a bal vállad felé fordulva. A szobában erős hányás és vizelet szag terjeng. A tévé bekapcsolva, a képernyőn a második csatorna monoszkópja látható, a készülék búg. A háztulajdonosnő kinyitja az ablakot, és kikapcsolja a tévét. A körzeti nővér és az egyik rendőr melléd térdelnek. – A bőre még meleg – mondja a rendőr, él még. Lélegzik. A nővér kitapintja a pulzusod és bólint: - Igen, hála Istennek.
    A második rendőr lerohan, két szürkeruhás mentős jön a hordággyal. A nővér vizet hoz egy tálban és egy mosókesztyűt. Lemossa az arcodról és ősz hajadról a hányadékot. Felnyitod a szemed. Egyiket egészen, a másikat csak résnyire. Mind két szemgolyód erősen oldalra fordult. Szinte csak a szemed fehérje látszik. Nyögve ferde szájjal pár elmosódott hang hagyja el az ajkad, majd újra becsukod a szemed. A nővér megtörli a szemüveget, amely a fejednél hever a padlón. A mentősök leteszik a hordágyat a padlóra és ráfektetnek. Szürke nadrágod térdig nedves. A nővér egy műanyag zacskóba gyömöszöl sebtiben néhány holmit, és beteszi a szemüveged is. A két mentős kivisz a lakásból le a lépcsőn. Odalenn nyitott hátsó ajtóval várakozik egy fehér - piros színű mentőautó. A hordágyon begurítanák a kocsiba, és becsukják az ajtót. A háztulajdonosnő, a szomszédasszony és a nővér a mentősök mögött lejönnek a lépcsőn. A járdán néhány kíváncsiskodó: felnőttek és gyerekek. A nővér a mentőautó oldalsó ajtaján száll be, és helyet foglal a hordágy mellett a kísérő ülésen. A mentősök elől szállnak be a kocsiba, bekapcsolják a szirénát és elhajtanak. A mentőautó nagy sebességgel rohan a sűrű forgalmon keresztül a kórházhoz, amelyik a baleseti ügyeletet látja el abban a kerületben, ahol laksz.
    Betolnak a kórterembe, ahol három súlyosan beteg, idős férfi fekszik. Egyikük nagyon kövér, kipirult arcán erek százai futnak keresztül, mint megannyi parányi vörös szálacska. A második alszik. Ágyára oldalt rács van szerelve. A férfi lerúgta magáról a takarót, egészen a lábfejéig, fehér kórházi hálóinge pedig félrecsúszott: Így mellkasáig meztelen. Látszik, hogy valaha atlétatermetű férfi lehetett. Mellkas – és szemérem szőrzete gyér és fehér. A harmadik beteg mozdulatlanul bámulja a mennyezetet. Arca beesett, a takarón heverő keze sovány. Egyik orrlyukából műanyag cső lóg ki, amit két kereszt alakban odaragasztott leukoplaszt csík rögzít az álla és az arca fölött. Közvetlenül az orrlyuk alatt a két csík a cső köré van tekerve. Téged a negyedik ágyba fektetnek. A vizsgálóból egy nővér hozza át a ruhádat és egy műanyag zacskóban a hálóruhádat. Előzőleg a vizsgálóban tüzetesen megvizsgált két orvos. A nővér a holmikat egy szekrénybe teszi. Ápoló érkezik egy kórházi hálóinggel, amely hátul nyitott: a karod belebujtatják az ujjába, és a gallérját begombolják a nyakadon. Egy körülbelül három milliméter vastag tűt szúrnak a jobb karodba. A tű beszúrásához erő kell, az orvos közben grimaszra húzza a száját. A bal szemed teljesen kinyitod, egy kicsit a jobbat is, és érthetetlen kiáltások szakadnak fel belőled. Bal kezed a magasba lendül, a bal lábad felhúzod, majd hirtelen kinyújtod. Tested jobb oldala megbénult. Az orvosnő a magasba tartott karod leszorítja a takaróra, és szorosan ott tartja. Az orvos mélyebbre szúrja be a tűt, a hegyét oldalról a vénába vezeti be. A tű végére erősített keskeny plasztik zacskóból vékony műanyag csövet csúsztat a tűn resztül a vénádba. Körülbelül harminc centiméter hosszan tolja be. A beszúrás helyét fertőtleníti és bekötözi. A cső végére, amely a kötésből kilátszik, egy másik műanyag csövet illesztenek.. Ez a cső egy rövid, kerek félliteres palackhoz vezet, mely lefelé lóg egy fém állványon. Így az üvegből a csőrendszeren keresztül oldat kerül a vénádba. A bal karodat egy bőrszorítóval és szíjjal az ágy széléhez erősítik, nehogy önkívületi állapotodban újra kirántsd az infúziót.
    Néhány hete fekszel az ágyban ilyen siralmas állapotban. Nem eszel, kevés folyadékot veszel magadhoz. Nagyrészt vénásan táplálnak. Alig mozogsz. Aprókat lélegezve, beesett, szürke szájjal heversz. A takarót a nővérek felhúzzák egészen az álladig, és így marad órák hosszat. Nincs székleted: vizeleted apránként űrül egy kettős, sárgaszínű ceruzavastagságú gumicsövön.
    A csövet felhelyezték a péniszeden keresztül a hólyagodba, és a cső másik, sokkal vékonyabb ágán keresztül levegőt pumpálnak egy kis gumihólyagba. Amely a felső végére van illesztve és így megakadályozza a cső kicsúszását. A csövön keresztül a vizelet egy kis négyszögletes és átlátszó nylonzacskóba folyik, amely az ágy oldalán lóg egy kampón. Csak ritkán vagy eszméletednél, és felhagytál már a reménnyel.
    Az ágyad mellett a falnál lévő állványon áll az automata megfigyelő készülék: egy monitor. A mellkasodra három elektródát ragasztottak leukoplaszttal, melyről kábelek vezetnek a műszer mögé. A monitoron elől egy kis kerek képernyő látható, melyen zöld fénypont vándorol jobbról balra, és ez alatt világító görbéket rajzol, amelyek a tovavonuló és továbbrajzolódó fénypont mögött fokozatosan elhalványulnak. Az oszcillográf ernyőn megjelenő görbék képe az elektrokardiogram, amely a szívimpulzusokat folyamatosan kivetíti. Mikor a fénypont eléri a képernyő bal szélét, azonnal visszaugrik a jobb szélére, és onnan írja tovább a görbéket, ahol az utolsó átfutásakor rajzolt impulzusok közben már elhalványultak. Amikor a szívritmusod túlságosan lelassul, azonnal működésbe lép egy riasztócsengő az intenzív osztály előterében.
    Egyik éjjel hirtelen rosszabbodik az állapotod. Kihagy a lélegzésed Az EKG fénypontja szabálytalan cikcakkokat ír le. A légzéselégtelenség a szervezetedben azonnali általános zavart idéz elő. Szívdobogásod megszűnik. Az előtérben megszólal a riasztócsegő. Az elekrokardiogram görbéje eléri a nulla vonalat, és nem mozdul onnan. A zöld fénypont vízszintes, egyenes vonalba szalad jobbról balra, csak ritkán leng ki, de ennek már nincs jelentősége. Leáll a vérkeringésed. Agyad vérereiben is megszűnik a vér áramlása. Elveszted az eszméleted. Kitágulnak a pupilláid. Az éjszakás nővér besiet az intenzív szobába. Kikapcsolja a csengőt, majd rápillant az oszcillográf képernyőjére, amelyen a zöldszínű fénypont nyugodtan és egyenletesen fut jobbról balra.
    A nővér kisiet az intenzív - szobából, és egy orvossal tér vissza. Az orvoson a köpeny nincs begombolva. Az EKG-t figyeli, mely a nullavonalon halad. Megpróbálja kitapintani a pulzosod az egyik csuklódon. Bólint, felemeli a takarót és a sztetoszkópot a mellkasodra, helyezi. Újra bólint, köpenyének felső zsebéből vékony, rúd alakú lámpát vesz elő. Közvetlenül a szemed elé teszi és felkattintja. Az ágyhuzat csücskével megérinti a bal szemed felületét. A szemhéj mozdulatlan marad. A szád majdnem összezárva, az ajkak milliméternyire vannak egymástól. A szád jobb sarka még ferdébb, mint máskor. Az arcod sápadt. Az orvos a karórájára pillant, köpenyzsebéből golyóstollat és egy darab papírt vesz elő. Feljegyzi az időpontot. Leveszi mellkasodról az EKG- elektródákat és kikapcsolja a készüléket. Kihúzza a karodból az infúziót, majd a nővérrel együtt áttolja az ágyad egy üres szobába. Itt a nővér kiveszi a húgycsövedből a sárga gumicsövet, és leveszi rólad a kórházi hálóinget. A hüvelyk és mutató-ujjával lezárja a szemed, majd lerázza a takarót a huzatban., hogy az csak a mellkasodig érjen, és a fehér huzattal letakarja az arcod. Végül leakasztja a vizelettartályt az ágyadról fogja a hálóinget, és elhagyja a szobát.
  8. Paul Verlaine: Költészettan



    Zenét minékünk, csak zenét,
    ezért a versed lebegõben
    ragadd meg a lágy levegõben,
    amint cikázik szerteszét.

    Ha szókat írsz, csak légy hanyag,
    és megvetõn dobd a zenének,
    mert édes a tétova ének,
    s a kétes olvadó anyag.

    Fátylak mögött tüzes szemek
    és déli, reszketõ verõfény,
    s a langyos õszi ég merõ fény,
    kék csillagok tündöklenek.

    Mert csak te kellesz, Árnyalat,
    és semmi Szín, koldusi ékül,
    ó, fuvola s kürt összebékül,
    e sima álomszárny alatt.

    A gyilkos Csattanó gaz úr,
    baj lenne, ha versedbe hagynád,
    az ötletet, e durva hagymát,
    melytõl könnyez a szent Azúr.

    Szónoklat? Törd ki a nyakát
    és jó, ha izmod megfeszíted,
    pórázra szoktatván a Rímet.
    Mi volna, ha nem volna gát?

    Ó jaj, a Rím silány kolomp,
    süket gyerek, oktondi néger,
    babrál olcsó játékszerével
    s kongatja a szegény bolond.

    Zenét minékünk, muzsikát!
    Legyen a vers egy meg nem álló
    lélek, mindig új vágyba szálló,
    mely új egekbe ugrik át.

    Egy jó kaland legyen dalom,
    hajnalban, az ideges szélben
    mentákra üljön észrevétlen…
    A többi csak irodalom.

    KOSZTOLÁNYI DEZSÕ fordítása
  9. BETEGSZOBA

    Testem
    Míg vizsgálgatják, méregethetem:
    milyen középkor-képű, satnya test.
    Ha most egy botot adnának nekem,
    indulhatnék az égbe egyenest.

    Betegszoba
    Itt megpihensz. A környezet kiszolgál,
    az ápolónak gondja van reád.
    Mintha régi, beteg fiúcska volnál.
    De - vén gyermek - mondd, hol maradt anyád?

    Műtét
    Rembrandt. Fekszem a műtő-asztalon,
    mélyül a perc, mintha sűrítve élném.
    Az orvos megnő, sorsos hatalom,
    s életem ott remeg a kése élén.

    Ennyi maradt
    Az élet sebbe költözött, sajog.
    Világom: tükör egy fehér falon.
    A négyszögben szelíd felleg-rajok
    vonulnak át szőkén, fiatalon.
    Hogy „Ennyi maradt” költői metafora jól kifejezi léthelyzetem változásait. Az öregség, betegség kézen fogva jár. Az örökös jelen időt, a jövőnélküliséget, csupán a halványuló múltba révedés, és a boldogság furcsa, különleges szivárványa töri meg egyre ritkábban.
    Egyetlen unokám és két dédunokám – útban a harmadik - érzem most családom valós kisközösségének.

    Céljaim fogytán, elérésének eszköztára is. Utam vége felé nehezen tűröm a magányt, a szeretet és gondoskodás elégtelenségét. „Mi lesz velünk”? Sorsom, gyökértelenségem csupa kérdőjel. Már a háziorvosomnál kész az intézeti elhelyezési kérelmem. Nehezen dönt egyedül az ember.

    Popper Péter pszichiátert kedvenc tanítóm intelmeire gondolok gyakran. Felidézem Őt, tanításait. Túléltem őt pedig egyidősek voltunk, halála után is egy az időnk, de intelmeit, nyitva hagyott kérdéseit máig kortársamnak tartom. Igyekszem keresni a választ az Ő és magam által fogalmazott kérdések megválaszolására.

    „Minden változik, csak a változás örök” tanítottam én is.
    „Minden változik, elmúlik, és helyet ad valami másnak. Leggyötrőbb helyzeteinket is észrevétlenül feloldja az idő.” Vallotta Ő. Vallom én is!

    Szorongok és félek. Nehezen tudom elviselni érzelmeim hullámzásait, méltóságom olvadását.
    Figyelem önmagam. Személyiségem változásait, és az azokra adott reakcióim. Belső utam ellentmondani látszanak a mottóként választott Goethei vers idézetnek.
    „Élni való minden élet, csak magadhoz hű maradj
    veszteség, nem érhet téged,
    ha az leszel, aki vagy.”

    Kérdőjelem itt is az idézett örökös változás. Már nem az vagyok, ami voltam, aki műtésre várt félve a haláltól, de élve maradt jövőtlenül.
    Az „Ismerd meg önmagadat! S tudni fogod a jövőd is. (Gnothi szeauton)
    Fogadd el önmagad, változtass magadon,” e bölcsesség jövőmre vonatkozóan nem ad elfogadható válaszokat. Félő, hogy a gyorsúló időben ismereteim elégtelenek az önismerethez, önmagam vállalásához. Szorongom! Nem lehetek semmilyen kohéziós erő a család összetartásához. Hogy tervezzem ezt a bizonytalan rövid jövő időt?

    Ismételten hasonló most is a körülményeim halmaza. Az idei karácsonyi „fészek” az idén sem a családi melegség, a szeretet, az összetartozás találka helye. Csak valamilyen átmeneti szállás. Külön, külön jönnek a vérségi „falka tagok” Nem hozzánk az öreg falkából már kitaszítottakhoz. Ők alakítják már sorsunkat is értékeik, érdekeik szerint.

    Mitévő legyek?
    Kínba veszve létezem.
    Depressziós létem.
    Kínoz a vágy s
    újra ezt érzem.
    Pálfi.Marcsi kedveli ezt.
  10. A vers a tömör lényegi beszéd. Minden formájában dallamosan szép. Minden olvasatában új és új gondolatokat ébreszt. Kár, hogy ma kevesen olvasnak verseket, vásárolnak verses köteteket.

    Faludi György
    Régtől sejtettem ezt


    Régtől sejtettem ezt és folyton féltem,
    hogymás is rájön: nyakunkon a kés:
    mert ha igaz és nincs Isten az égben,
    úgy erkölcs sincs, sem igazságtevés,

    Se jó se rossz, se út, se cél, se rendszer,
    csak káosz, ahol minden egyremegy
    és mentől többet tud,lát ért az ember,
    az élet annál értelmetlenebb: -
    rémálom két irgalmatlan setétség
    között. Még jó, hogy a vers meg a szépség
    tébolya kerget. Másnak csak a pénzvágy

    s a kély jutott. Olyiknak ennyi se.
    Kihúzták a festő alól a létrát:
    kapaszkodjék, mester a pemzlibe.​


    Miért az egy ? Bár egy a lényeg,
    De volt ! És nincsen semmi.
    Múlik a lesz, megállt a régen,,
    Titik : miért a lenni ?

    Miért élni és nem élni ?
    Hisz oly mindegy a lét.
    Kinyitni, becsekni ? Leülni.
    Állni ? Minek bontani szét?

    Újra és újra olvasva a két verset mindig melegség önti el a szívemet. Szép Faludi verse, formája és tartalma is. Ismerve őt és írás előtt érzelmeit is mindig más és más tartalmat kapnak szavai: mást mond, mást értek olvasva őt.
    A másik vers, mely szerzője számomra ismeretlen, egy új bölcseletet sugal.
    Egyszerüsége mellett a végtelen mélység. Ez most nekem e két vers !

    platon
  11. Ezt találtam méltónak egy kis Magyar abszurdnak.

    Népszabadság - Reviczky ZsoltAz a jó a mi gondoskodó államunkban, hogy haláluk után is óvja a polgárait. Az Index legújabb információi szerint a közigazgatási és igazságügyi minisztériumban már ott tartanak a temetkezési jogszabályok teljes körű átírásában, hogy a jövőben a hozzátartozók is részt vehetnek a megboldogult földi maradványainak előkészítésében, a boncmester helyett ők mosdathatják, borotválhatják, öltöztethetik az elhunytat.

    URL
    Megyesi Gusztáv összes cikke a NOL-on
    Ez azért is figyelemre méltó, mert a korábbi tervezetek szinte kizárólag arra irányultak, hogy minél jobban megnehezítsék a hamvak hazavitelét, ugyanis a hozzátartozók a drága koporsós, illetve urnás temetés helyett egyszerűen hónuk alá csapják a hamvakat és otthon tárolják, így elkerülve különféle illetékek, vagy például sírmegváltás fizetését. Másrészt a kabinet úgy gondolja, hogy a magyar gazdaság szárnyalásával egyidejűleg a társadalomban ugrásszerűen megnő az igény az elhunyt hozzátartozók önerős mosdatására és borotválására.

    Erre egyébként a jogszabályok szerint eddig is volt lehetőség, huszonöt év alatt hárman igénybe is vették a szolgáltatást, ám a legújabb tervezet már olyan ösztönzőket tartalmaz, amiknek aligha lehet ellenállni. Ha azt vesszük, hogy a megboldogulton elvégzett hajfestés, archidratálás vagy körömvágás ezer-ezerötszáz forintba kerül, akkor egy átlagos, háromszázezer forintos koporsós temetésnél akár három-négyezer forintot is megspórolhatunk, ami a bolondnak is megéri, sőt, az ember, ha már ott van, a legszívesebben mindjárt boncolna is.

    HIRDETÉS

    160Ez a nagyszerű a nemzeti együttműködésben, ez a lakosságért való aggodalom, mondhatni egészen szemfedőig lebontva. Plusz a nagyfokú valóság- és emberismeret, amivel a kabinet rendre kitalálja, hogy mire van szüksége a lakosságnak. Igaz, a végső célt tekintve még csak az út legelején járunk. Példaképeink és testvéreink, a fenekükön szintén piros pöttyel világra jövő japánok pénzügyminisztere például épp a napokban tette közzé programszerű nézeteit, miszerint legjobb volna, ha az idős betegek gyorsan meghalnának, és nem élnének vissza az állam pénzével és a költséges terápiákkal.

    Sőt mi annak idején örökre emlékezetünkbe véstük Fukazava Hicsiró Zarándokénekéből az obaszute törvényét, miszerint a legnagyobb fiú a hátán viszi föl a hegyre meghalni a hetvenedik életévét elért apját vagy anyját, lehetőleg hóesésben, mert az szerencsét hoz a családra.

    Jó, Magyarországon a hóesés minden helyváltoztatással együtt járó mozgást eleve kizár, ám akkor is. Nálunk populista nyomásra még a rákterápia tervezett szigorítását is visszavonták, a menthetetlen betegek továbbra is hozzájutnak a drága gyógyszerekhez, ami kifejezetten pazarlás, holott megtehette volna a kormány, hogy miként a közmunkások között legújabban egyhetes nyaralásokat sorsol ki, az elfekvőkben kaparós sorsjegyekkel juttatja gyógyszerhez a szerencsésebbeket, és akkor mindjárt előrébb tartanánk.

    Remény persze van. Friss hír szerint éppen japán testvéreink muslincákon végzett kísérletei mutatták ki, hogy például az éhezés kifejezetten jó hatással van a közösség szellemi teljesítményére. Ha tehát a kilátásokat nézzük, különös tekintettel az elszaporodó éhségmenetekre, akkor mégiscsak a legjobb úton haladunk végső célunk, a tudásalapú társadalom felé, amelyben az ember szinte alig várja, hogy üssön az ő órája, s fiai személyesen vegyék kezelésbe a proszektúrán, éhezéstől csúcsra járatott szürkeállományát pedig hűvös formalinba helyezzék, az utókor okulása végett.

    A szerző az Élet és Irodalom munkatársa
  12. Válasz Mari Ann verséhez is.
    Szép és kifejező verséhez csatlakozva, átérzem ezt az abszurdomot.

    Apám halálára
    Esendő voltam és beteg,
    és szálltak fenn a fellegek.
    Vándoroltak a kék úton,
    gondolkoztam játékukon,
    s szóltam: Ha én itt elveszek,
    felhők között felleg leszek.
    Gyöngyház- és rózsaszín hajó,
    magas szelekben suhanó.
    Megszólítasz: Ne szállj - maradj -
    súlyos voltál, most könnyű vagy...
    De én nem szállok már alább,
    csak lebegek némán tovább.
    Oszladozom, foszladozom,
    haloványabbra változom.
    Árnyékolom a kék eget
    és te csak nézel engemet,
    s én meg foglak tanítani,
    hogyan kell szertefoszlani
    platon
    gyulatata kedveli ezt.