Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. Hunyadi Sándor-Az ötpengős leány


    Egy téli napon, két óra körül, feljött hozzám a hotelszobámba egy lány, hogy segítsek rajta valami módon, mert nagy szükségben van. Nagyon egyszerű, barna lány volt, abba a bizonyos filléres nyomorba öltözve, amely kalapot visel és igyekszik fenntartani a polgári külsőt. Látszott rajta, hogy maga is meg van rémülve attól, amit tett. Rettegve ült a szék szélén, görcsösen szorongatta az ölében kopott rétiküljét.

    Nem volt csúnya lány, egy tizenkilenc éves lány soha nem lehet csúnya. Nyílt tekintetű, sötét szeme volt. De az arcbőrét és a kezét gyászosan megviselte a nyomor. A falusi, krajcáros boltosok leányainak szokott ilyen dagadt pirosra fagyni a keze télen, mikor hajnaltól estig kiszolgálnak a hideg boltban.

    Eldadogta, hogy erdélyi lány. Egy ismerősének tanácsolta valaki, aki engem is ismer, hogy jöjjön föl hozzám, én is erdélyi vagyok, hátha én tudok rajta segíteni. Minden harmadik szó után elhallgatott, fölállt, bocsánatot kért, mindenáron el akart menni, mint aki a végére ért merészségének.

    - Betegnek tetszik lenni? - kérdezte szívszorongva.

    Megnyugtattam, hogy nem vagyok beteg, csak lump. És azért vagyok délután kettőkor még mindig az ágyban, mert világos reggel feküdtem le, addig kártyáztam.

    A lány ettől a vallomástól is elpirult, mintha valami sikamlós dolgot mondtam volna el magamról. Általában minden nyomasztotta és zavarta. Főleg a szállodai "fényes környezet", ahogy mondani szokás. Titokban, mély tisztelettel, végigsimított a széke bársonyhuzatán. A szeme tele volt bámulattal. Pedig én nagyon egyszerű szobában lakom. Azonkívül nemrégen ebédeltem, parizert meg almát. A nachtkasztlimra tett tányéron még ott volt a parizerhéj, a lerágott almacsutka, az sem igen emelhette a miliőm fejedelmi jellegét.

    De hát ennek a fagyott kezű lánynak még ez is sok volt. Félt tőlem, tisztelt. Erre, hogy megnyugtassam, régi fogáshoz folyamodtam. Én kértem tőle szívességet:

    - Nézze, fiam, nem akarok az ágyból fölkelni, ott a pohár a mosdón. Legyen olyan jó, hozzon egy pohár vizet.

    A lányt mennyei boldogság öntötte el. Szívtépő volt nézni, milyen készséggel rohant a csaphoz, hogy öblítette ki a poharat, hogy hozta oda a vizet az ágyamhoz.

    - Tetszik még eggyel? - kérdezte rajongva.

    Nem voltam már szomjas, de hát a kedvéért ittam még egy pohár vizet, hadd érezze segítségének fontosságát.

    Ezen aztán összebarátkoztunk. Bátrabb lett, beszédesebb. Néhány perc alatt kitárult az élete. A barakkok emléke. Az apja halála. A rokonainak teljes anyagi pusztulása. Most már nincs rokona. Ismerőse is alig. Mindenfélét próbált, hogy megéljen. Ragasztott papírzacskót. Kiszolgált kültelki étkezdékben, egy sajt-nagykereskedésben, varrt, mosott, kifutólány volt.

    De most nincs semmi! Borzasztó! Fogalma sincs, mi lesz a jövő héten, ha így megy. Már tartozik a szállásán egyheti ágypénzzel, szorongatják.

    Törtem a fejem, mit csinálhatnék vele. Szorultságomban még az is eszembe jutott, hogy talán statisztálhatna szegény lány valamelyik színháznál. Aztán ránéztem, lemondtam. Messzi van attól a világtól ez a kis proli veréb, fagyott mutatóujjába belédagadva egy vékony ezüstgyűrűcske.

    Cigarettára gyújtottam, köhögni kezdtem. Átkozottul szoktam köhögni ébredés után, mintha meg lennék bolondulva. A lány kétségbeesve nézte, hogy ráz a köhögés, hogy fúrom a fejem a párnába. Vízért szaladt. Aztán amikor egy kicsit csillapodva szuszogni kezdtem, lelkesen ajánlkozott, hogy lemegy a patikába, hoz szalmiákcukrot, az a "legjobb a mellnek".

    Megmagyaráztam neki, hogy rajtam már nem segít a szalmiák. Hosszabb diskurzus fejlődött köztünk a köhögésről. Mindinkább kicserélődött a szerepünk. Én panaszkodtam, ő vigasztalt.

    Fél háromkor már olyan jóban voltunk, hogy a különböző állásokról való tanácskozás után kiömlött belőle a vallomás. Ő még ártatlan lány, de annyira odáig van, hogy azt sem bánná már, ha valami állandó barátja akadna, aki rendesen eltartaná!...

    Megütődve néztem rá. Csönd lett.

    A lány arca rákpirosra gyúlt. Kivett a retiküljéből egy gyötrelmesen összegyűrt zsebkendőt. Félrefordult, és kifújta az orrát kínjában.

    A furcsa az volt, hogy nem találtam a dologban semmi frivol ízt. A lány úgy említette a "kitartó barátot", mintha az is csak állás lenne, amelyet el lehet foglalni. Rosszabb állás, mint ha varrónőnek mehetne valahova, de mégis állás, végső szükség esetén.

    Még én is belezavarodtam:

    - Csak nem engem gondol?... - kérdeztem savanyú tréfálkozással.

    A lány, ha lehet, még pirosabb lett. Gömbölygette a zsebkendőt a tenyerében, a cipője orrát nézte:

    - Ó, dehogy, hogy tetszik gondolni?!... Úgy értettem, hogy ha valakit tetszene ismerni, akinek tetszene szólni...

    Világosan és röviden azt tartalmazta ez az ajánlat, hogy legyek szíves: adjam el, kerítsem el, mint jó földi. És még csak meg sem sértődhettem. A lány nyilvánvalóan nem volt tisztában vele, hogy mit mondott, mit kínált. Zűrzavaros beszéde csak vigasztalan helyzetéből fakadt, azon a ponton, amikor valaki még egy végsőt próbál a Duna előtt.

    Nagyképű kegyetlenségnek éreztem, hogy erkölcsi prédikációt tartsak ennek a szegény, tudatlan lánynak az erényről és az ártatlanságról. Inkább, ahogyan ő maga pendítette meg, belementem az ügy üzleti oldalának megbeszélésébe:

    - Ne tegye, fiam, az sem jó. Az emberek most szegények, nincs pénzük barátnőt tartani.

    A lány erre azt felelte, hogy ő nagyon szerény. A cipője orráról le nem véve a szemét, halkan mondta:

    - Öt pengőből ki tudok jönni egy héten.

    A fülemhez tartottam a kezem, mintha nem hallottam volna:

    - Mennyiből?

    Most már rám emelte sötét szemének üldözött pillantását:

    - Öt pengőből! - mondta hangosabban, de nagyon ijedten. - Soknak tetszik találni?

    - Hogy az ördögbe találnám soknak! - mérgelődtem. - Ne meséljen nekem ilyen butaságokat, hogy egy felnőtt embernek elég legyen egy hétre öt pengő!

    Erre aztán megmagyarázta, hogy neki mégis elég. Pontos számadatokkal szolgált. Az ágyhelyéért heti két pengőt fizet egy nyugdíjas vasutaspárnál. Otthon főz magának a vasutasék spórherdjén. Tizenhat fillér két kiló krumpli, tíz deka vaj huszonhat fillér, tizenöt fillér egy kiló fagyott alma, tíz fillérért egész sapka búrmogyorót adnak a kofák. Fillérek, fillérek. Még a kozmetikai szerek amortizációja is benne van az öt pengőben. Ennyi jut egy héten a szappanra, ennyi a fogpasztára...

    Nem engedtem magam meggyőzni.

    - És a ruha? - kérdeztem ellenségesen. - Öltözködni is kell valahogyan.

    Megrezzent, mint akit rajtacsíptek, és bűnbánóan fölemelte a költségvetését:

    - Akkor hat pengő, hatötven. Az egyötvenet félreteszi az ember minden héten. Szép pénz gyűlik össze hamarosan...

    Valami lelkifurdalás kezdett szúrni az orromban. Eszembe jutott, hogy félévi kosztpénzét römiztem el az éjszaka ennek a lánynak. Kimásztam az ágyból, a nadrágzsebemben összekapartam, ami apróm maradt. Volt tizenöt pengőm. Hatot odakínáltam belőle vendégemnek. Nem akarta elfogadni. Erre erővel belétettem a retiküljébe, és körülnéztem, mit adhatnék még neki? Volt egy üveg kölnivizem, amit nem tudtam használni, mert túlságosan szagos volt, azt is megkapta, meg kapott még három zsebkendőt meg egy képes színházi újságot, pedig azt nagyon sajnáltam, mert felibe tartottam benne a keresztrejtvénynek.

    Sírni kezdett. Erre elküldtem.

    Aztán, amikor elment, letelefonáltam a portásnak, meg a szobaasszonyt is becsöngettem; meghagytam mindenütt, hogy máskor jobban nézzék meg, kit engednek be hozzám, nem szeretem, ha zavarnak. De sehogy sem éreztem jól magamat, motoszkált bennem, hogy ez a sötét szemű lány nem tartozik a professzionátus lakásjáró pumpolók csoportjába, akiktől olyan végtelenül irtózom.


    Írtam a história elején, hogy a lány január végén vizitelt meg. Hát most folytatása lett a dolognak. Tegnap a reggeli postával együtt gusztusos kis csomagot küldtek föl a szobámba. Selyempapírba pakolt apró skatulyát, amelyre aranyspárgával egy kis csokor hóvirág volt kötözve. Húsz deka vegyes szalmiák, hat darab külön-külön fluszpapírba csavart, fényesre smirglizett egypengős meg egy összehajtott levél volt a skatulyában.

    A fagyott kezű lány hagyta lenn a portásnál a kis csomagot. Megírta a levélben, hogy szerencsét hoztam neki. Mindjárt másnap kapott állást egy automata büfében. Azóta is ott van. Pompás hely. Máris sikerült összespórolnia a hat pengőt, hogy megadhassa az adósságát. Különben már egy hét előtt együtt volt a pénz. Személyesen akarta átadni, járt is háromszor a szállodában, de hát sohasem engedték be hozzám. Ami pedig a szalmiákot illeti, csak próbáljam meg, meg fogom látni, hogy jót fog tenni a köhögésemnek.

    Forgattam a levelet. Sehol sem cím, sem név. Ez a jellemes kis nő nem akart választ a szalmiákjára. Kamat volt, kedvesség. Mit vonhatott meg magától miatta filléres viszonyai között?

    Persze az ember kénytelen vele, hogy megvédje az életét, próbáltam mentegetőzni önmagam előtt. Nem is annyira a pénzét, ami nincs, hanem inkább a magányát. De azért mégis cudarul éreztem magam, amikor elképzeltem, hogy küldték el a lányt az ajtóm elől, hogy ment le a harmadik emeletről a díszes lépcső rézrudak alá szorított szőnyegén. Szegényben benne rekedt az egész mondanivaló. Amint az enyém most, neki is nehéz lehetett a szíve, amikor műbársony kabátjában kifelé forgott a porta üvegajtaján.
  2. Hunyadi Sándor- Női uszoda​

    Ez a történet nagyon régi. Majdnem negyvenéves. Abban az időben elképzelhetetlen volt a mostani strandok napsütött mezítelensége. Magyarországon talán csak a Balatonnál fürödtek együtt nők és férfiak, fülig felöltözködve. Az idősebb korosztályból ki ne emlékezne a nők klott fürdőruhájára, amelynek fodros nadrágja térden alul ért. A szalagos fürdőcipőkre és a fürdőharisnyákra. Mert ekkor még harisnyát húztak a fürdéshez a hölgyek, sőt akadt köztük, aki könyökig érő kesztyűt is húzott, és napernyővel ment be a vízbe, ha nagyon félt a szeplőtől.

    Az uszodák akkoriban úgy oldották meg a fürdés kérdését, hogy kétfelé osztották a napot. Délelőtt a nők fürödtek, délután a férfiak. De akadtak nagyobb üzemek, ahol két medencét építettek egymás mellé. Fal vagy magas kerítés választotta el egymástól a nőket és a férfiakat. Az ilyen kettős uszodák építői meg lehettek győződve róla, hogy az erkölcsök sohasem fognak módosulni, és a nyáron mindig rajtamarad a fürdeni járó fiatalok nemi dolgokról való fülledt képzelődése.

    A mi históriánk színhelye is ilyen kettős uszoda volt. A pénztárnál elváltak az együtt érkező társaságok tagjai. Jobbra mentek a nők és balra a férfiak, beletörődve a törvénybe, hogy együtt úszkálni szigorúan tilos.

    Járt ebbe az uszodába egy szűkebb körű kölyöktársaság. Nyolc fiú. A legfiatalabb tizenkét éves, a legidősebb tizennégy. Nem voltak már egészen gyerekek, de még nem érettek legénnyé. Kora reggel érkeztek, és késő délben mentek haza ebédelni. Kiadósan élvezték a nyári szünidőt, a vizet. Fejeseket ugrottak, sprinteltek, versenyeztek, fogócskát játszottak, nagy csatákat rendeztek, spriccelték egymást, sistergett körülöttük a víz. Az "öregek", akik a parton napoztak vagy a mellüket locsolgatva komótosan sétáltak a medence "nem úszóknak" szolgáló részén, haragudtak ezekre a szeplős, pirosra sült vagy barnára égett kis pirátokra, és mindennap panaszkodtak az úszómesternek vagy a gondnoknak, hogy csináljon rendet, mert nem lehet a gyerekek rosszalkodása miatt békésen fürdeni.

    De hát ez persze nem sikerült. A fiúk olyanok voltak, mint a pezsgő habja. Azonkívül világosan érezték, hogy a nyár és az uszoda az övék, fütyültek a felnőttekre, nem is értették, hogy miért jönnek ide, miért nem fürödnek otthon, a kádban?

    Történt egy nap, hogy az egyik fiú, a legidősebb, akit Lacinak hívtak, búvárúszás közben egy nagy kerek nyílást talált a medence falán, másfél méterre a víz színe alatt.

    A fiúk sokszor buktak le nyitott szemmel a víz alá, megmutatni, hogy megtalálják a bedobott kavicsot vagy pláne krajcárt. Most is lebuktak, sorba mind. Izgatta őket a nyílás. Hová vezethet? Nem a kanálisba, ez tiszta dolog, hanem valami szabad helyre, a nyílás másik oldalán világos volt a víz, látszott, hogy napsugarak sütnek beléje.

    A gyerekek jól gondolkoztak. A víz alatti kerek nyílás annak a három méter hosszú betoncsőnek a bejárata volt, amely a férfi és a női medencét összekötötte egymással. Ugyanis mind a két medencét a férfioldalon töltötték, azon a nagy csövön ment át a másik részre a víz.

    Hosszú tanácskozás után akadt a fiúk közt egy hős, aki elszánta magát rá, hogy lebukik a víz alá és keresztülúszik a titokzatos csövön, felfedezi a másik világot. A kalandban félelmetesen sok kockázat volt, végre is nem lehetett bizonyosan tudni, hogy milyen hosszú a cső, és mi van odaát. De a kölyökben, aki vállalkozott rá, a nagy fölfedezők bátorsága lángolt. Sovány, vörös hajú, szeplős, kancsal kisgyerek volt, tizenkét éves. Kíváncsi is volt, a hiúság is izgatta, hogy kitüntesse magát az idősebbek előtt.

    Teleszívta levegővel a tüdejét, lebukott a víz alá, és beleúszott a csőbe.

    A többi fiú feszülten várakozott. Számolták a másodperceket, az idő végtelen hosszúnak tűnt előttük. A negyedik másodpercnél lelkifurdalás fogta el őket. A legidősebb kijelentette, hogy még tíz másodpercig vár, ha azalatt nem kerül elő a "Kancsi", ő is beúszik a csőbe, megnézni, hogy mi történt.

    De a kis vörös kölyök ekkor nagy buborékok után felbukkant a medence színén. Kipislogta a szeméből a vizet, és vigyorogva közölte a szenzációt, hogy a női medence van odaát. Könnyű a csövön keresztüljutni. "Csak egy stószt." És ugyanolyan könnyű visszaúszni. Akárki átmehet, megpróbálhatja. "Nincs benne semmi kunszt!"

    A felfedezőt ostromolták a kérdések:

    - Láttad a nőket?

    - Láttam!

    - Milyenek?

    - Rondák!

    - Manyit is láttad?

    - Láttam. Felöltözve szebb!

    Ez a Manyi tizenhárom éves kacér kislány volt, a társaságtól többen voltak beléje szerelmesek. Egy Béla nevű fiú rögtön le is bukott a víz alá, hogy másodiknak tegye meg az utat a csövön át, egyes-egyedül Manyi miatt, senki más nem érdekelte a nők medencéjében.

    Béla már három hosszú percig maradt odaát. Amikor visszakerült, rengeteg mesélnivalója volt. Szabadon úszkált a nők medencéjében, senki sem vette észre. A saját nővére, Mici sem ismerte meg, csak akkor sikított egyet, amikor a víz alatt megfogta a lábát. De megmagyarázta neki, hogy mi van, amire Mici röhögött és megesküdött, hogy nem árulja el őket. Manyit is látta, de nem mehetett hozzá közel, mert a mamájának kibicelt, akit pedikűröztek. Magda, aki "sokak szerint szebb, mint Manyi", a kisvíz-lépcsőn ült, kibontott haját szárította a napon. Tény, hogy szép nagy, fekete haja van, derékig ér, de egyébként semmi különös nincs rajta, a lábszára pláne szőrös.

    Ilyen módon a kölykök birtokukba vették a nők medencéjét is. Eleinte diszkréten viselkedtek, és vigyáztak magukra. Csak néhány percre jelentek meg odaát, teleszívták magukat látnivalóval. De ettől csöppet sem lettek romlottabbak. Titokzatos dolgok közömbös tényekké váltak szemükben. A nők idomai fétisekből becsületes testrészekké alakultak át, sok ideges ingerük elmúlt, a "másik nem" világa emberibbé lett előttük. Béla vidámabban, tisztábban, szinte gyerekesebben tudta imádni Manyit, mióta látta vizes haján a piros vászonsapkával fickándozni a csillogó medencében.

    De később túlságosan elszemtelenedtek. Jóformán egészen átköltöztek a nők oldalára. Vihogtak, spricceltek, buktatták a lányokat. Így sem törődtek velük, az arcuk még csupasz volt, őket is lányoknak nézték messziről a felnőttek. Egyszer azonban egy csúnya kislány, akit a kompánia mellőzött, minden különösebb ok nélkül, csak a benne összegyűlt dühös irigység miatt, hangosan visítozni kezdett:

    - Fiúk! Fiúk! Fiúk vannak az uszodában!

    A parton nagy nyüzsgés támadt. Kövér, öreg nők riadtan mozdultak meg, mint a tehenek. Voltak kisasszonyok, akik ijedten bújtak a kabinjukba, vagy hirtelen törülközőt terítettek a vállukra. Más kisasszonyok viszont éppen erre a kiabálásra izgatottan szaladtak előre a korláthoz.

    Ám a fiúk már nem voltak sehol. Az üres medence színén nagy platánlevelek ringtak nyugodtan. A kölykök egy pillanat alatt a víz alá buktak, és a betoncsövön át visszaúsztak a férfioldalra.

    Hanem a stikli mégis felfedeződött. A mamák közül néhányan panaszt tettek. A gyerekekkel szemben kialakult az ellenséges front. Az élen a legnagyobb ellenség a gondnok. A gondnok sovány, fakó, szőrtelen képű, galád tekintetű ember volt, drapp színű vászonruhát hordott, amely elöl teli volt ételpecséttel. Nem kiabált, nem fenyegetőzött. Néma gyűlölettel nézte a mezítelen fiúkat, körülsétálta a medencét, aztán leült az úszómester mellé egy székre, és úgy tett, mintha újságot olvasna, de az újság mögül mindig a vizet figyelte.

    A kölykök megijedtek egy kicsit a gondnok nyomasztó jelenlététől. De egy óra múlva megszokták, és nem törődtek többet vele. Mit árthatott nekik a gondnok? Mintha egy görény fenyegetné a parton ülve a patakban úszó halakat.

    Tovább tartottak a női medencében a látogatások, annál élvezetesebbé válva, minél több lett bennük az izgató kockázat. Néhány nap múlva Béla, akit a szerelem motorja hajtott, kora reggel elsőnek akart átúszni a másik oldalra.

    Lélegzetet vett, lebukott a víz alá, és nagy lendülettel beúszott a csőbe. De most nem jutott át. A feje akadályba ütközött a csatorna másik végén. Kinyitotta a szemét, és a víz alatt is látta, hogy a cső kijárata sodronnyal van elzárva.

    A fölfedezés oly rettenetes és váratlan volt, hogy a kisfiú közel járt az elájuláshoz. Egy pillanatig a halált érezte, olyasmit, hogy lehetetlen ebből a víz alatti koporsóból kiszabadulni. Ijedtében kitátotta a száját, mintha segítségért akarna kiáltani, és nyelt egy csomót az uszoda langyos vizéből. Aztán összeszedte magát. Megfordulni nem lehetett a csőben, úszni is nehéz volt visszafelé. Idő pedig nem volt a gondolkozásra, a levegő nagyon fogyott. Nem is az esze, az ösztöne találta ki, hogy mit csináljon. A hínáros, síkos falú, szűk hengerben, mint egy hátrafelé mozgó rák, a kezével tornászta vissza magát a szabad nyílásig. A melle már nagyon szorult, a füle zúgott, a szíve a torkában dobogott, amikor az utolsó levegőbuborékkal együtt fölmerült a medence színére.

    Derék kis kölyök volt, csak egy percig gondolt saját magára, rögtön a pajtásait kezdte félteni, hogy valaki a kompániából úgy járhat, mint ő. Vagy sokkal rosszabbul. Könnyű ott pusztulni abban a bedrótozott végű csőben. Ott maradt őrnek a csatornanyílásnál, várta a többieket. Nemsokára összegyűlt mind a nyolc fiú. Átalakultak izgatottan tárgyaló parlamentté. Megbeszélték, hogy a dolgokat nem lehet ennyiben hagyni. Hátha van más társaságból való, hozzájuk hasonló fiú, aki ismeri és használja ezt az alagutat. Meg ne fulladjon benne valaki talán délután, amikor ők nincsenek az uszodában és nem vigyázhatnak. Volt bennük lelkiismeret és generációs együttérzés. Elhatározták, hogy közlik esetüket a "felnőttekkel". Ők mégiscsak gyerekek, nincs hatalmuk intézkedni, hogy vagy nyissák ki újra a csövet, vagy tegyenek sodronyt a bejáratra is. Pedig ehhez a tetthez kellett egy jó adag önfeláldozó jellemesség. Be kellett vallaniok csínytevéseik hosszú sorát, el kellett készülniök a büntetésre.

    A vörös kisfiú, aki elsőnek úszott át a csövön, az apjával járt az uszodába. Az "örege" negyvenéves férfi volt, mérnök, kék pápaszemmel az orrán a medence kőpadján napozott hosszú órákon át, amíg a fia a vízben hancúrozott pajtásaival.

    Hozzá mentek a gyerekek, köréje guggoltak, és előadták mondanivalójukat.

    A mérnök nagyon elkomolyodott. Minden részletet apróra elismételtetett, és egyre ingerültebb lett. Furcsa, amikor egy mezítelen férfi haragszik, az arca és a nyaka vörösre gyúlt a vértódulástól, a karján megfeszültek az izmok, ahogy önkéntelenül ökölbe szorította a kezét. Okos ember volt, és értett a technikához. Előbb csak bürokratikus ostobaságot talált a dologban, aztán meglátta benne az aljas rosszindulatot, mint a jó detektív, aki egyetlen adatból kibogozza a legbonyolultabb bűnügyet is.

    Fölállt, odament az úszómesterhez, indulatosan kérdőre vonta:

    - Mit csináltak maguk?! Miért nem figyelmeztették a gyerekeket, hogy a cső le van zárva?! Vagy miért nem ezen az oldalon drótozták be?! Miért a másikon?! Tudja azt, maga bitang, hogy az egyik gyerek majdnem megfulladt benne?!

    Az úszómester hatalmas, kövér, de lágy ember volt, nagy mellével mint egy csíkos trikóba öltözött bajszos eunuch. Elsápadt, és szörnyű ijedten védekezett:

    - Én nem tehetek semmiről, nagyságos úr! Én figyelmeztettem Szűcs urat, hogy így baj lehet, de Szűcs úr azt mondta, hogy fogjam be a számat, ő rendelkezik az uszodában!

    - Ki az a Szűcs?! - kérdezte dühtől rekedten a mérnök.

    - Ő a gondnok.

    - Hol van most?!

    - Kint ebédel a vendéglőkertben!

    A mérnök bebújt a kabinjába, rettentő sebesen felöltözött, a fiúk alig tudtak versenyezni vele. Együtt mentek ki valamennyien az uszodából. Elöl a felnőtt vezér, utána a nyolc gyerek, mint a csirkéi.

    A kölykök érezték, hogy nagy csata lesz az ő "főnökük" és az ellenség között. Izgatottan mutattak a vendéglőkert egyik asztala felé: "Ott ül, az, aki mákos nudlit eszik!"

    A mérnök az asztal elé lépett, oly közel, hogy árnyékot vetett rá széles vállával:

    - Ön Szűcs úr?! - kérdezte érdesen.

    A gondnok letette tányérjára a villát és felállt:

    - Én, kérem, tessék parancsolni! - felelte mézesen, megtisztelve csúszó-mászó alázatával a jól öltözött urat.

    - Ön intézkedett így az uszodai cső dolgában?! - emelte föl a hangját a gyerekek vezére.

    - Én! - mondta most már kihívóan a gondnok, mintha vissza akarna utasítani minden hivatalába való beavatkozást.

    Nem beszélhetett többet. A mérnöknél szeges végű, görcsös turistabot volt. Fölemelte a botját, és végigvágott vele a gondnokon. A gyerekek csodálkozva bámulták, hogy az ellenségük nem üt vissza, még csak nem is kiabál, hanem némán, kissé meggörbülve áll az ütések zuhatagában, csak a bal karját emeli föl, hogy a fejét védje, és a jobb tenyerét teszi az arca elé.

    Furcsa módon senki sem sietett a megtámadott ember védelmére. A dolgokból néha minden magyarázkodás nélkül roppant hatalmas erővel szól az igazság. A pincérek messziről, mozdulatlanul nézték, hogy mi történik. Mintha mindenki érezte volna, hogy ez nem verekedés, csak egy gyalázatos féreg szenvedi el megérdemelt büntetését.

    Amikor a gondnok el volt intézve, a gyerekek attól féltek, hogy most az ő büntetésük következik. Nem az történt. A kis vörös fiú papája sorban megsimogatta mind a nyolc fiú fejét: "Derék kölykök vagytok, jól viselkedtetek!" - mondta melegen, mintha az édesapja lenne valamennyinek.

    És az uszodát sem zárták be. De másnap már sodrony volt a víz alatti cső bejáratánál is, nem lehetett többé átjárni a nők klott-, fodor- és napkenőcs-szagú világába. Hanem a gondnok eltűnt, mintha egy denevér repült volna el. A gyerekek néha borzongva gondoltak vissza alakjára, pedig nem értették, csak sejtettek valamit sötét ellenségük természetéről.



    Vége
  3. Hunyadi Sándor-Szappanos, meleg víz

    Néhány évvel ezelőtt, egy nyári délután, tétlenül kószáltunk Kolozsvár utcáin: Kuncz Aladár, aki a híres Fekete kolostort írta, a marosújvári Teleki Ádám meg én. Egyszerre csak megtámadott bennünket egy piszkos, koldus cigánylány. Seregestül hemzsegnek Kolozsváron az ilyen tüdővészesen köhögő, már a születésüknél halálraítélt, kolduló cigánygyerekek, hozzátartoznak a tájkép színességéhez, ugyanúgy, mint a Monostor úton befelé cammogó bivalyosszekerek.
    Az a kis cigánylány, aki bennünket ostromolt hamvas, szilvafekete szemének rimánkodó pillantásaival, gyönyörű volt. Félig még gyerek, félig már nő. Az Isten a megmondhatója, hogy van ezeknél a cigányoknál, miféle dolgokon mehetett már keresztül ez a kis kolduslány is, aki makacsul nyujtogatta felénk piszkos tenyerét.
    Szegény Kuncz teli volt meleg emberséggel, mosolyogva nézett rá a kétségbeesett kis figurára:
    - Mondd csak, fiam, fürödtél te már életedben?
    A kis cigánylány nem is felelt, talán nem is volt tisztában a cselekvéssel, amit a „fürdés” szó jelent. Csak nézett ránk könyörögve és rettegve, mezítelen kis talpával a forró aszfalton.
    Kuncz a mutatóujjával fölemelte a lány állát, belenézett a piszok zománca alatt is tündöklő arcocskába:
    - Ha megfürdesz, kapsz száz lejt jutalmul!
    Hát persze, hogy belement a vásárba a lány. Borzongva és rémülten, tágranyilt szemmel egyezett bele, de beleegyezett. Száz lejért, ami magyar pénzben kifejezve három pengő, meg lehetett volna venni mindenét és mindenkijét. Úgy jött mellettünk, mint a kutya. Édes, kis terrakotta figura, mocskos rongyaiban, vakaródzva, előrefutva, majd a hátunk mögé kerülve, türelmetlenül, hogy legyen már túl az ismeretlen veszélyeken.
    Olyan volt ez a kis kolduslány, hogy még az elhanyagolt népfürdőben sem akartak jegyet adni neki. Odamentünk a pénztárhoz mind a hárman, egész helyi presztizsünket latbavetettük, amíg végre győztünk. Befizettük a jegy árát, vettünk egy kis darabka szagos szappant. Végül a fürdős betaszította protezsáltunkat az egyik meleg párát gőzölgő kabinba.
    Másfél óra mulva a lány, ahogy megparancsoltuk, jelentkezett előttünk a kávéház terraszán, hogy átvegye jutalmát.
    Alig lehetett ráismerni. Nedves haja kéken fénylett és göndörödött. A meleg víz lemosott róla minden patinát. Mintha beolajozták volna, gyönyörű, friss színek ragyogtak rajta, a mézeskalács-sárgától a meleg aranybarnáig.
    Kikapta Kuncz kezéből a pénzt és egy köszönő szó nélkül elszaladt, vad, kis aranypillangó.
    Másnap megtudtuk, hogy rögtön visszament a fürdőbe, megint jegyet váltott. Nagyon tetszhetett neki a dolog, erővel kellett kikergetni este nyolckor a szappanhabos, gőzölgő, meleg kádból.
    Valósággal megőrjítettük. Láttuk később néhányszor dühös ambícióval koldulni. Villogó foggal támadta a járókelőket. Szenvedélye lett, amire koldulta a pénzt. Több, mint a kenyér, vagy mint a pálinka. Nem a tisztaság, ennél sokkal inkább cigány volt, hanem a meleg víz kéjes gyönyörűsége, amint alámeríti a kádban finom, aranyszín tagjait.
    Vitatkoztunk is rajta sokszor mi hárman, hogy mi következik majd szeszélyes tréfánkból? Jó? Rossz? Végre is megegyeztünk abban, hogy talán nem követtünk el bűnt azzal, hogy megfürdettük a kis cigánylányt, de mindenesetre valami felelősséget vettünk a lelkünkre.
    * * *
    Pár év mulva váratlanul megint szemünk elé került a mi eltűnt, koldus cigányleányunk. Most már kenyereslány volt egy kiskocsmában. Nem nagy állás, de ha jobban megnézzük, mégis szédületes karrier egészen lentről, az ucca szemetéből. Ő is ránkismert, pirulva tette elénk a kenyereskosarát. Nagyon csinos volt. Aranyszín nyakában a mód első jele, egy vékony kis ezüstlánc. Bizalmasan mesélte, hogy mesterséget készül változtatni. Manikürözést tanul, úgy mégis több pénzt lehet keresni.
    * * *
    Azután megint elmúlt egy csomó idő, amíg hosszú szünet után újra láttam a régi, kis kolduslányt Kolozsvár Főterén. Ő köszönt rám, én nem ismertem volna meg, úgy megnőtt, kifejlődött. Mézbarna arca megtelt, a mellecskéje kigömbölyödött. Kalap nem volt a fején, de tiszta, polgári jóléttel volt öltözve és egy finom gyerekkocsit tolt maga előtt. A fölhúzott ernyő árnyékában rózsaszín csecsemő aludt, a hüvelykujjával a szájában.
    - Ez az én kis babám! - ujságolta. - Férjhezmentem.
    És szabadon mesélt tovább, mint az olyan nő, aki lába alatt az asszonyi lét biztos ércalapját érzi.
    - A gróf urat sokszor látom, a szerkesztő urat már ritkábban. Nem tetszett idehaza lenni?... És hol van a harmadik úr, aki a mutatóujjával felemelte az államat?
    Hirtelen meglepett a régi emlék egész melege. Tetszett nekem, szép volt, a lány szívéhez fűzött, hogy ilyen világosan emlékszik barátom mozdulatára. Úgy mondtam neki, olyan részvéttel, mintha közös rokonunkról beszélnék:
    - Nem tudja? Régen meghalt szegény. Pesten van eltemetve.

    A cigány nő lehajtotta a fejét, sűrű pilláit lebocsátotta sötét szemének szilva hamvára. Egyiptomi arcán a szenvedélyes, hálás emlékezés fájdalma látszott.

    - Óh, de kár - mondta halkan. - Neki szerettem volna a legjobban megmutatni a kisbabámat.

    Vége​
    Grandilkó, aryes, imrucika és 1 másik tag kedveli ezt.
  4. Videcz Ferenc-Lecsókolbász
    Gondolkodott-e már valaki azon, mennyibe kerülhet a Persching-rakéta kilója? S ha igen, máris előtolakodik a következő kérdés: a nem csekély összegből átlagosan mennyi jut egy magyar állampolgárra, csecsemőtől az aggastyánig? Természetesen nem a „Bevétel”, hanem a „Kiadás” rovatban. Mert ugyebár, a szóban forgó közszükségleti cikk közösségi tulajdon, mindannyiunké, valamennyiünk biztonságát szolgálja. Logikus tehát, hogy a mi pénzünkből vásárolták; az adónkból, a fondorlatosan manipulált inflációból, az egyre-másra emelkedő árakból, a kisemberekkel huncutul vagy éppenséggel pofátlanul játszadozó kamatpolitikából. Sorolhatnám tovább is, de teljesen felesleges. Csupán a nemesebb célokra érdemes papírt és az egyesek szerint eurokonformizálódó, valójában balkanizálódó árú energiát pocsékolnám.

    Venyige Józsit abszolúte nem érdekelték a Persching-rakéták. Azt viszont rutinosan tudta, hogy a számára boldog békeidőben – ami nem volt túlontúl rég – a lecsókolbász négyszázhúsz forintot kóstált. A többi haszontalan dolog árával a felesége foglalkozott, aki profán, családi pénzügyminiszterként tökéletes teljesítményt nyújtott. A fejében évek során kifejlődött komputer segítségével rutinosan elkészítette a fizetéstől-fizetésig érvényes költségvetést, amely sosem volt deficites. Lehetővé tette, hogy mindenki minden nap jóllakhasson, az átlagnak megfelelően öltözködjék, s neki, érdemei elismeréséül az innen-onnan megtakarított aprópénzből havonta egyszer fodrászra is fussa.

    Vasárnaponként az ünnepi alkalomnak megfelelő, alig használt viaszosvászon terítőn ínycsiklandóan párolgott az elmaradhatatlan pörkölt, természetesen gusztusos, sárga, kövér nokedlival. Józsi – a harmadik derekas adag leküzdését követően – kedélyesen meglaptyogtatta az asztali romok eltakarításán szorgoskodó neje kerekded, nem lebecsülendő méretű hátsó fertályát, majd a láthatósági szint alatt egymás bokáját rugdosó, s mindeközben ártatlanul bazsalygó gyermekeikre pillantva, mélázó tekintettel megkérdezte:

    – Mondd, anyukám, hát kell ennél több a boldogsághoz?

    Süsüke – férje megismerkedésüket követően ezt a mesebeli becenevet találta ki számára, amely egyesek szerint jellemét hivatott közérthetőbbé tenni – ugyan kapásból tudott volna néhány dolgot elsorolni, amely még belemagyarázható a boldogság terminológiájába, de nem volt szíve megzavarni az idilli hangulatot. Inkább hallgatott. Hiszen férje ritka rendes ember volt. Egy jelentéktelen összeget leszámítva rendszeresen hazaadta a fizetését. Azt a bizonyos csekélyke pénzt a kézhezvétel napján költötte el. De nem ám a haverokkal a kocsmában! Havonta egyszer a szenvedélyének áldozott. Olyankor betért a vásárcsarnokba, a pecsenyesütők sorában odapenderedett a Vigyorgó Hurka Snack Bár névvel büszkélkedő bódé pultja elé, emígyen:

    – Gizike tündérke, negyed kiló lecsókolbászt adjon, rengeteg mustárral és két szelet kenyérrel, az egyik lehet sercli. S hogy ki ne száradjon a dolgozó, csurrantson egy korsóval a világosból is!

    Mindezt teljesen felesleges volt elmondania, mert a hajdanán eseménydúsabb napokat látott, de történetünk időpontjában már inkább tippadó katángkóróra emlékeztető mindenes hölgy pontosan ismerte ciklikusan visszatérő vendége választékos igényét. Olyannyira, hogy a jeles napokon gyakorta átkiáltott a szomszéd standon tébláboló kolléganőjének:

    – Ma fizunap van, kettő után jön a Lecsó! Hogy az milyen jóízűen tud zabálni! Még nekem is megjön az étvágyam, pedig állandó hányingerem van a tömény olaj-, zsír- meg halszagtól.

    Annyira rászoktak a lecsózásra, hogy egy napon Józsi munkatársaihoz is eljutott a titulus, s ettől kezdve a háta mögött ők is így tisztelték. Szemtől-szembe nem merték megkockáztatni, mert hősünk olyan fizikai adottságokkal rendelkezett, hogy öklének egyetlen csapásától egy kafferbivaly is erősen gondolkodóba esett volna korábbi szándékait illetően.

    Süsüke kezdetben gyanakodott Gizike tündérkére, de jó édes anyukája, aki kanyargós életútja során már találkozott néhány kóros jelenséggel, tapasztalataiból sarjadzó bölcsességgel megnyugtatta leányát:

    – Nyugi, kislányom! Józsidnak csak Gizike kolbászára van szüksége. Baj akkor lenne, ha ez az igény visszájáról jelentkezne.

    Sajnos, e világon minden múlandó, így ez az édenkerti állapot sem tartott sokáig. Józsi egy napon arra eszmélt, hogy fenekestül, üzemestül feje tetejére állt a világ. Régi főnökéből tulajdonos lett, s a régi dolgozók felét – köztük az eseményekkel lépést váltani nem tudó Lecsót is – csak úgy ukk-mukk-fukk utcára tette. Szorgos ember lévén próbált másik munkahelyet keresni, de ekkor országszerte éppen a Madách-szindróma érvényesült: sok volt az eszkimó, és kevés a fóka. A segélyből pedig egy idő után már arra sem futotta, hogy Süsüke mindennap megcsillantsa gasztronómiai mestertudását. Márpedig ő semmilyen vonatkozásban nem szeretett parlagon heverni. Ezért a további események a giccses, hétköznapi forgatókönyv szerint peregtek: bíróság, válóper, a körültekintő, humánus döntés értelmében a lakásban a nej és a gyerekek maradhattak. Kárpótlásul Józsinak jutott a tágas külvilág. Helyébe rövidesen beköltözött egy új apuka, akiről lehetett gondoskodni, mert biztosítani tudta a monetáris alapokat.

    Venyige Józsi világéletében törvénytisztelő ember volt, most tehát – hogy élni tudjon velük – meg kellett ismernie az utca törvényeit. Kevés pénzét egykori, maga teremtette otthonából elhozott motyójával egyetemben már a negyedik napon ellopták. Ettől kezdve úgy élt, mint az erdő vadjai, a vizek halai és az ég madarai: csak a gondviselésben bízhatott. No meg a szerencsében, amely azonban valahogyan mindig elkerülte. Hitét mégsem veszítette el. Csupán egy dolog felett nem tudott napirendre térni: minden hónap harmadik napján iszonyatos elvonási tünetei támadtak. Lecsókolbász-elvonási tünetek. Olyankor úgy érezte: éhen döglik. Bármi mást evett, nem enyhültek bensőjének mardosó kínjai.

    Gizike tündérke egy alkalommal hitelezett neki, de legközelebb, mivel kuncsaftja akkor sem volt fizetőképes, egyszerűen elzavarta, mi több, hivatalos közeg segítségül hívását is kilátásba helyezte. Józsi jobbnak látta elkullogni.

    Egy alkalommal váratlanul kigyúlt felette a szerencsecsillag: a hajléktalanszálláson este lecsókolbászt osztottak vacsorára. Negyed kiló ugyan körülbelül négy embernek jutott összesen, de lecsókolbász volt, mustárral, cingár szeletke kenyérrel. Józsi gyomornedvei és állkapcsa összehangolt működésbe kezdett. Még vagy négyen álltak előtte a sorban, de máris kéjes gyönyörűséggel élvezte a várható mennyei ízeket. Ezért csak utóbb vette észre, hogy egy jóval később érkezett, vadidegen pasas pofátlanul elébe tolakodott. Ünnepi hangulatában ezt is elnézte volna, csakhogy az a pokolfajzat elvitte az utolsó adagot. Vele pedig közölték, jöjjön holnap, akkor bableves lesz.

    Felindulásában meg akarta fenyegetni az őt kisemmiző szégyentelent. Igazán nem tehetett róla, hogy mozdulatából kiadós jobbhorog lett. Még ebből is a pernahajdernek támadt haszna: egyheti, gondos kórházi ápolásban részesült: fürdés, tiszta ágynemű, napi háromszori étkezés. Józsi pedig feketelistára került, többé nem engedték be egyetlen éjszakai szállásra sem. Mint mondták, nincs szükség balhéra. A menedékhely vezetője, az egykori neves pszichológus helyesen diagnosztizálta a jelenséget: „Akinek túl erős az önuralma vagy a tűrőképessége, olyannyira, hogy soha semmiért nem emeli fel a szavát, az előbb-utóbb a lelkében felhalmozódott indulatok következtében az öklét fogja felemelni.”

    A tudományos magyarázat mit sem változtatott Lecsó, alias Józsi helyzetén. Ellenben csattanós problémakezelésének híre lapostetűként terjedt csöves körökben. Észrevette, hogy tisztelik, respektálják. A korábbi hangoskodók kitérnek előle. Mi több, sokan próbálnak melléje szegődni, a kegyeibe férkőzni.

    Egy napon valamelyik társa bizalmaskodó alázattal megkérdezte:

    – Nem jössz tüntetni? Jó kis vircsaft lesz, és állítólag sört meg sült kolbászt is osztanak, de babgulyást biztosan. Zsebreteszünk néhány szelet kenyeret, ahhoz meg csak tudunk kanyarintani holnap valamit!

    – Tüntetni? – kerekedett ki Józsi szélfútta, kissé véreres szeme. – És miért?

    – Miért, miért! – vonta meg vállát a cimbora. – Mit tudom én! Hát sörért meg kolbászért! No meg a balhéért!

    – Sörért meg kolbászért tüntetni baromság! Még negyed kiló lecsókolbászért is, pedig az nem semmi! Balhéból pedig elegem van. Tüntessen, akinek van miért! Én inkább hazamegyek a kéglimbe. Van itt, nem messze, az építkezésen egy félreállított, üres konténer. Jó hely, elférünk benne ketten is. Ha akarod, beköltözhetsz.

    Társa elmenőben csak a fejét rázta, s magában dohogva megjegyezte:

    – A Lecsó lehet, hogy bivalyerős meg vajszívű, de tök biztos, hogy nincs ki minden kereke. Kihagyni ezt a jó kis balhét meg a potyakaját-piát!

    A történtek óta derekasan meglódult az idő. Józsi önállósította magát, elkerülte a hajléktalanok társaságát. Időnként itt-ott sikerült napszámot, feketemunkát találnia, s áttelelt az időközben levonult építők által ottfelejtett konténerben. A környéken lakók eleinte idegenkedtek tőle, aztán rájöttek, hogy a légynek sem árt, sőt, igyekszik mindenkinek segíteni, ahol csak tud. Az idős nénikék nyugodtan rábízhatták nehéz bevásárlószatyraikat, esze ágában sem volt bármit is meglovasítani belőlük. Gyakran a felajánlott jattot sem fogadta el. Az óvodából hazatérő gyerekek nap mint nap körbefogták és biztatták, mondjon még olyan izgalmas lecsókolbász-meséket, mint legutóbb. S ő nem fogyott ki az ötletekből. Gyártotta a történeteket a világszép Lecsókolbász-hercegnőről vagy éppen a rendíthetetlen Lecsókolbász-lovagról, aki legyőzte a mások javain élősködő, minden gazdagságot megkaparintani akaró, telhetetlen sárkányokat.

    Az egyik apuka a minap megszólította:

    – A fiam elmondta, milyen érdekes történeteket tud. Biztosan nagyon kedveli a lecsókolbászt. Jöjjön, meghívom egy nagy adagra. Ejnye már, ne kéresse magát! Jó szívvel teszem!

    Józsi mosolyogva maga elé révedt, mint egykor, otthonában, családja körében, s csöndes szerénységgel hárította el a meghívást:

    – Ugyan, kérem, utálom a lecsókolbászt, rá sem tudok nézni. Már a nevének hallatán is kiráz a hideg! Amit a gyerekeknek mondok, csak közönséges halandzsa. Mindenesetre köszönöm az invitálást.

    E pillanattól kezdve – mintegy varázsütésre – megszűntek periodikus elvonási tünetei. Néha már rendesnek mondható munkája is akadt, de fizetési napokon messze elkerülte a vásárcsarnokot, s benne Gizike tündérkét. Pénzét – korábbi tapasztalataiból okulva – bankba hordja. Csak létminimumnyit költ. Azt pusmogják, lakásra spórol, új életet kezd, állítólag asszony is van a dologban. Néhány bennfentes azonban minderre csak legyint. Ők tudják a pőre igazságot: Lecsó saját Persching-rakétára spórol. Ha igyekszik, negyed kilót hamarosan meg is vehet belőle, pedig az már egy kényelmes lakás ára. Persze, ezzel a mennyiséggel még semmit nem tud kezdeni. De talán jobb is, mert ha összejönne neki a biznisz, csak a Jóisten a megmondhatója, a mai világban mire akarná felhasználni.
    Videcz Ferenc
    [​IMG]
    Grandilkó, imrucika, Evila és 1 másik tag kedveli ezt.