Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. Vincze Erika

    Téli csendélet

    Odakint csend honol, csak egy lélek kóborol,
    szakadt tarisznyájában egy falat kenyér,
    amerre visz az út, szórja szerteszét,
    faágon didereg egy kismadár, talán enni kér.

    Sirályok rebbenek a tó felett, ahogy alattuk
    roppan a jég, lerázza a fáról a hólepelt a szél,
    mint egy gyönyörű hölgy, ki aktjához ülni kész,
    vászonra ecsettel festeném, oly csodálatos e kép.

    Festenék várdombon vidáman csúszkáló gyermeket,
    kacagva szánkózó, hógolyózó kicsi lányt, ahogy
    sapkája pottyan a hóba, s keresi kipirult arccal,
    aztán gondol egyet és hempereg a frissen esett hóban.

    Kertek alatt éhes kutya csaholva oson magányosan,
    piros házak kéményének füstje száll messze-messze,
    jégvirágos ablakon át kukucskálnak a Holdat kémlelve,
    lassan itt az este, megpihen a táj, nyugszik a természet.
    Beka Holt kedveli ezt.
  2. Hány esőcsepp....


    Hány esőcsepp mosta már el lépteink nyomát,
    s könnyeinket szárította megannyi napsugár,
    bárányfelhőn messze szállt szerelmes szívünk,
    s összetörte lelkünk a fájdalmas, bús magány.

    Magával sodor az ár, utazom az élet vonatán,
    mellettem csak úgy szaladnak az égig érő fák,
    a szívem azt súgja, ne siess, kicsit még várj,
    a régi állomás padján ülve megpihennék már.

    Gyermekként kacagva futnék a virágos mezőn,
    tarka pillangót kergetve a lágy tavaszi szélben,
    lecsuknám szemem a selymes, puha fűben,
    s érezném újra a mezei virágok bódító illatát.

    Játszanék megint ki nem mondott szavakkal,
    ahogy egykor a szerelem szívemre rátalált,
    s hagytam egyre messzebbre sodorjon a szél,
    nyomán lelkemre virágot szór az emlékezés.
    cortes és imrucika kedveli ezt.
  3. Jó, most már hagyom múljon csak el,
    elengedett már végleg a két kezem.
    Mint vihar kavarta szél a porszemet,
    ujjaimmal morzsolom szét emlékedet.

    Könnycsepp leszel fázós őszi hajnalon,
    mikor fejemet majd a párnádra hajtom.
    Kisírt szemekkel csak Rólad álmodom,
    hiába múlt el minden, ha hinni nem tudom.

    Jó, most már hagyom, múljon csak végre el,
    hisz bánatos szívem Téged el nem felejthet!
    Itt leszel már minden pillanatban szüntelen,
    szomorú lelkem is magába zárt örökre.

    Van fájdalom, mit az idő lassan begyógyít,
    van az a lélek, mi egyszer meg is nyugszik,
    de egyet nem tud, Téged örökre feledni,
    hisz nem tudlak én már Téged nem szeretni!

    Mint vihar után majd kis pataknak zúgása,
    úgy nyugszik meg csendesen szívem dobbanása.
    Nem vágyakozik, nem esdekel akkor már utánad,
    csak halk sóhajom száll a hideg téli éjszakában.
    Levitian kedveli ezt.
  4. Ne sírj, könnyedet felszárítja a szikrázó napsugár,

    bánatod messze űzi a lágyan ringó esti szél.

    Csukd le a szemed, s repülj, mint a kismadár,

    s, merd hinni, hogy csak Téged vár a világ!


    Hagyd a múltat, ne kösd lelkedet gúzsba,

    gyötrő kétségek ne emésszenek újra és újra.

    Magad vagy árnyékod, s magad vagy a fény,

    űzz el minden sötét felhőt, ha közelít az éj.


    Érints meg a dalban, érints meg a szóban,

    hogy érezhesd, valahol valakinek még vagy.

    Ne sodorjanak messze hullámzó tengerek,

    mik lelkedben háborognak csak szüntelen.


    Légy magad abban az utolsó percben is,

    mikor a szenvedés szüntelen elemészt.

    Emelkedj fel, hogy végre láthasd a fényt,

    s e szerető, gyengéd ölelést érezd, érezd!
  5. Mikor az utcán átment a kedves,
    nagyot dobbant akkor a szívem.
    Néztem csak bánatos szemekkel,
    kiáltottam volna, de nem mertem.

    Távolodtak léptei, néztem utána,
    ki nem mondható, hogy sajnáltam!
    Hagytam elmenni, hagytam elveszni,
    miért is nem tudtam jobban szeretni!

    Akkor most szaladnék, futnék utána,
    s nem emésztene egyre csak a bánat.
    Elmondanám, amit már régóta kellene,
    hogy nincs rá szó, mennyire szeretem!

    Mikor az utcán átment a kedves,
    bódító melegség járta át a lelkem.
    Abban a csillámló aranyló napsütésben,
    újra akartam vele élni minden percet!

    Most már késő, tudom, mindhiába,
    lassan tűnik el, ott a félhomályban.
    Játszik kicsit még velem a képzelet,
    s én szótlanul törlöm le a könnyeket.


  6. Van az úgy, hogy menni kell,

    keresni valamit szüntelen.
    Hív az új, csábít az ismeretlen,
    titkos zugok, messze tűnő fellegek.

    Mit nem láthattam soha még,
    de a kiváncsiság hajt egyre közelébb,
    lássam a folyót, vajon merre kanyarog,
    s amott van-e élet a hegyoldalon túl?

    Van az úgy, hogy menni kell,
    nem tarthat vissza senki sem.
    Visz a lelkem egyre csak tovább,
    hajt a kiváncsiság, vár rám a világ!

    Erdő mélyén, hol kis patak zúg,
    és a nap kacsintgat át a lombokon.
    Hegytetőn, hol szél cirógatja arcom,
    s lábaim előtt hever a zöldellő határ.

    Ott leszek majd szabad, mint a madár,
    kitárom karom, úgy ölelem a világot,
    vele szárnyal majd boldogságom,
    s bennem is éled újra a tűzvarázs.

    Mindent akarok majd és mindörökre,
    érezni, mikor örömtöl hullik a könnyem.
    Érezni, ahogy halk sóhajom messze száll,
    gyermeki önmagam emlékét megidézve.

    Tudni, hogy e csodának én is része vagyok,
    s ideköt engem már minden örömöm, s bánatom.
    Idekötnek bókok, csókok, szerelmes ölelések,
    csalódások, szomorú szívű fájdalmas kesergések.

    Visz a lelkem szellők szárnyán, egyre csak visz,
    aztán szép csendben elfogynak majd lépteim.
    Csillag leszek majd holdfényes nyári éjszakán,
    s, esőcsepp a megsárgult őszi falevélen.

    Visz a lelkem, egyre csak, egyre messzebb visz,
    mi a semmibe tűnik el a köldfátyolon át.
    Tűz voltam egykor, s lettem szunnyadó parázs,
    talán ejt majd értem is könnyeket egy hű barát!
    Levitian kedveli ezt.
  7. Vincze Erika:

    Szerelem szikra...


    Akarsz beszélni róla? Mondd!
    Én csak csendben hallgatom,
    hogy susog a szél a fák közt,
    mikor lágy eső cseppje hull.

    Állok az ablaknál szótlanul,
    Ó! Talán csak egy pillanat,
    s végre én is hallhatom,
    mire meglehet, nincs is szó.

    Cinkos mosoly ajkad szegletén,
    szemeid csillogását értem én,
    s, hagyom, hogy a csend szórja
    számra csókodnak édes ízét.

    Beszédes minden boldog ölelésed,
    ujjaid gyengéd, simogató érintése.
    Tested melegsége, szíved dobbanása,
    lelkedben izzó szerelem szikrája.

    Akarsz beszélni róla? Ne, ne szólj!
    Csak szeress, én meg majd hagyom,
    hogy szerelem szárnyán repüljünk
    szorosan egymást ölelve, örökre!
  8. Miért félsz tükörbe nézni,
    ha úgy érzed Téged soha,
    senki el nem tárntoríthat,
    s ennyire magabiztos és
    erős, nem voltál soha,
    büszkeséged csak erőt ad.

    Szemedben szomorúság
    mondd miért bújkál?
    Néznél csak huncutul,
    de én tudom, hogy álarc,
    mi mögé lelked rejtheted,
    ne lássa azt senki meg.

    Ne lássa senki bánatod,
    ne tudják, fáj nagyon,
    hogy csak magadban,
    csendben hurcolod, mit
    az idő vasfoga csak húz,
    némán ül ott a válladon.

    Tükörbe nézni nem lehet,
    nem engedi a képzelet,
    megszépíti az álmokat,
    életre kelti a vágyakat.
    Messze űzi el a felleget,
    nincs már több félelem.

    Miért kell a kimondott szó,
    ha csak mézes-mázas, hazug?
    Hogy vele rejtsd el önmagad,
    s felszárítsa a könnyedet,
    mikor a lelked, mint orkán,
    csak háborog céltalan, egymaga.

    Miért félsz lépni, s újra lépni,
    az úton egyedül végig menni?
    Félsz, mert hideg van és sötét,
    nincs ki melegít, nincs ki bátorít,
    csak az őrjítő kétség, mi elkísér,
    s nem hagy a tükörbe belenézni.



  9. Kimondanám, de nem lehet,
    játszik csak velem a képzelet.
    Hiába volt már rá alkalom,
    a büszkeségem nem hagyott.


    Kimondanám, de nem lehet,
    szó lehet rá, de nincs értelem.
    Nincs már miért, nincs kinek,
    mégis mondanám szüntelen.


    Kimondanám, de nem lehet,
    csak nyugtalanítja lelkemet.
    Talán lesz még rá alkalom,
    de nem lesz, mit mondanom.
  10. Vincze Erika:

    Barátság, örök....

    Egy hang, egy szó,
    érzés, mely néha
    ki nem mondható,
    csak szikrákat szór,
    s lelket simogató.

    Akár a kéz érintése,
    oly megnyugtató,
    ha bíztat, erőt ad,
    mikor nagyon kell,
    ő lehet csak vigaszom.

    Szép emlékek, vidám
    kacajok, régi fényképek
    egy megkopott asztalon,
    könnyes szemmel idézzük
    gyermeki önmagunk.

    A barátság örök kötelék,
    nem tépheti semmi szét,
    létezik ég és föld között,
    hisz összeköti a szeretet,
    amíg csak dobban e szív.
  11. Surranó kis árnyak az ablak előtt,
    ahogy a napsugár a szemembe tűz.
    Tavaszi virág illatát hordja a szél,
    szívem kitárom, lelkemmel tavaszt várok,
    s ahogy nyíladozó bimbóból virág lesz,
    kivirulok én is reménnyel, szerelemmel.

    Ó! Jönne már! Hozzon rigófüttyöt,
    gyermeki víg kacajt, erdő mélyén bújó
    zöldellő cserjés bokrokat, kanyargó
    hűs patakban csobbanó kis halat,
    virágba boruló égre néző lombokat,
    friss selymes fűben ölelkező párokat.

    Arcomat fújja majd lágy tavaszi szellő,
    mikor bárányfelhők úsznak fent az égen.
    Valahol egy-egy esőcsepp hull az ágra,
    s megrázza szomjazó levelének bársonyát.
    Őzgidák szökellnek a végtelen határban,
    s, fürge nyúl rója a virágos tarka mezőt.

    Ó jönne már! Erről álmodom új év hajnalán,
    mikor odakint hó leple ül a csupasz ágakon.
    Mikor szánkó csúszik a szemközti domboldalon,
    s hirtelen sirályok rebbennek a fagyott tó vizén.
    Néma csend ül most még a kietlen, zord tájra,
    de szívem, s lelkem is egyre csak a tavaszt várja.
  12. Vincze Erika:

    Lélekcsend.....

    Átadom magam a csendnek, s csak hallgatok,
    behunyom a szemem, hisz csak úgy láthatom,
    képzeletem, hogy festi fent kékre az eget,
    s aranyló csillámokat szór rám a nap tüze.

    Odakint dér borítja a kietlen, rideg tájat,
    s az erdő kopasz fái is sírva dalolásznak,
    sűvítve, árván hajladoznak a hideg széllel,
    akár a törött hegedűn játszó csend zenéje.

    Vágyakozik lelkem zöldellő erdő sűrűjébe,
    tükörbe néznék a kispatak hűsítő vízében,
    odadőlnék az árnyat adó öreg tölgyfához,
    úgy ölelném magamhoz az egész világot!

    Fagyos, hófödte föld, merre csak szem ellát,
    s a végtelenbe tűnő, álomba merülő határ,
    elmélázgatok most magam is e messzességbe,
    tavaszt álmodok ébren a téli szürkeségben.
  13. Vincze Erika:

    A válasz könnyű....


    A miértekre utólag könnyű a válasz,
    van rá elegendő szó a szótárban.
    Sejtések, találgatások, csak ennyi,
    előtte csak marcangolás, kétség.

    Hangok, mit kőbe zárnak az üres falak,
    mélyről tör fel, keserűn, s hallgatag.
    Nincs ki meghallja, nincs ki megértse,
    sorsod már örökre megpecsételődhet.

    Mondhatják mások, tudták, s érezték,
    csak teher a mosoly az ajkad szegletén.
    Tudják ők, de mégis más irányba mennek,
    lehajtott fejjel, némán, üres tekintettel.

    A miértekre utólag könnyű a válasz,
    zokogva szánni, önváddal szeretni,
    de miért nem merték azt az egyet,
    kezedet fogni, s őszintén szeretni?

    Majd talán egyszer rádöbben az ember,
    az élethez nem csak levegő és víz kell!
    Lelkünk tükre szemünknek csillogása,
    szikrát gyújt benne szívünk dobbanása.
  14. Ma kicsit csendesebb vagyok,
    csak idebent hallgatom, hogy
    mit dalol a szél, ha kopogva
    suhint egyet az ablakon.

    Csak a fa ágai hajladoznak,
    lágyan, kecsesen táncolva,
    s nézem, ahogy a tó vizéről
    sirályok rebbenek a magasba.

    Áldott Karácsony napján
    Értetek is gyertyát gyújtok.
    Szívemben lobog a lángja,
    s lelkemig ér el a szikrája.

    Köszönök minden percet,
    azt,hogy nekem voltatok,
    s itt éltek tovább bennem,
    mint drága őrző angyalok.
  15. Vincze Erika:

    Ne hagyj...


    Ne hagyj elmenni, nem akarok.
    Bármit is mondok, hazudom.
    Szemembe nézz,ne fordulj el,
    dac,harag háborgó lelkemen.

    A sírás tudom, nem segít,
    hova lett mára a józan ész?
    Hová lett a kacér mosolyom,
    csak könny csorog az arcomon.

    Ne hagyj elmenni, nem akarok.
    Gyötör a kétség, s a fájdalom.
    Viharvert madárként didergek,
    meleg ölelésed most jól esne!

    Csupán egy pillanat, s indulok,
    de hátha visszatart még egy szó,
    egy utolsó érintés, halk sóhajod,
    ne hagyj elmenni, nem akarok.