Mivel itt Vagy és olvasol, kereső Vagy Te is, hiszen nem véletlen, hogy pont itt és pont most, pont ezt...

Tehát tudod, hogy a külvilág azon szeletkéje, melyet épp szemlélsz, saját belső kivetülésed: tükröd, kérdéseidre a válasz, vagy épp maga A KÉRDÉS, mely nemrég fogalmazódott meg Benned...

Az itt következő írásaim saját - ill. a Te - belső vívódásaim, rádöbbenéseim, csodavárásaim hírnökei, megszemélyesülései.
Kitárulkozom most Előtted - Magam előtt -, s hiszem, mindketten nyerünk belőle valamit!
Gondolat- és érzelemdús perceket kívánok Neked látogatásaidkor (is)!

Tat Tuam Asi - Én is Te Vagyok
Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. [​IMG]



    - Én csak egy porszem vagyok Isten saruján! – szólt, s lehajtott fejjel indult haza, legalább is, amit ő annak nevezett. Egy lepusztult, gondozatlan, múlt század közepén épült vasutas őrház volt lélektelen otthona.
    Magányosan élt már három éve. Felesége elhagyta egy jobb képű, pénzesebb, magabiztosabb és szebb szavú férfiért. Elválásuk előtti pár hónapban már teljesen elhidegültek egymástól. A nő lelkes volt, tettre kész, egyre új és új blőd ötletekkel állt elő, amelyekről azt állította, megoldást jelenthetnek helyzetükre. Ő nem értette gondolatmenetét, lelkesedése dühítette, és egyre idegenebbnek érezte magától. Felesége egyszer csak elhallgatott. Egyre szótlanabbul kerülgették egymást, majd egy váratlan alkalommal arra érkezett haza, egyedül maradt.
    A lakást nem tudta egyedül fenntartani, így kiköltözött egy őrházba, ami ott állt lakatlanul már vagy 7 éve.


    Fiatal korában sokat járt társaságba, szabadidejének 99%-át a haverokkal töltötte. Zenélgettek, ittak, nőket csábítgattak, buliztak… Jó volt nem gondolkodni, csak élni, élvezni az élet adta lehetőségeket, mindent kipróbálni, amit csak lehet. Boldog időszak volt az.
    Szülei vallásos nevelésben részesítették, áldozott, bérmálkozott, s minden vasárnap elmentek családostól a misére. Isten számára egy ősz és bölcs öregúr volt, akit minden jó indulata ellenére időnként fel lehet bosszantani, és akkor nincs menekvés, bűnhődni kell. Bár, ha valaki elég bátor volt és meggyónta vétkeit, feloldozást nyert. Sokat hallott olyanokról, akik loptak, csaltak, hazudtak, verték gyermekeiket, mégis a vasárnapi mise után megüdvözülten tértek haza… Nem értette, de szülei elmondták, Isten könyörületes. Nem firtatta.


    Szerette az állatokat. Mindig volt egy kis négylábú kedvence. Hol egy kedves kutyus vagy egy bájos cicus. Felelősséget érzett irántuk, míg éltek, óvta, táplálta, pátyolgatta őket, s valódi, komoly temetést rendezett, ha valamelyik átköltözött a túlvilágra. Szabályosan elsiratta és gyászolta őket hosszú ideig. Nem érdekelte, hogy ettől gúny tárgyává vált barátai által. Úgy gondolta, ők is Isten teremtményei, és semmivel nem érdemelnek kevesebbet, mint bármelyik felsőbbrendűbbnek ítélt élőlény. Hitte fontosságukat a természetben.

    Orvosi diplomájával egy időben érkezett meg életébe Ő. Okos, vidám és gyönyörű volt. Határozottsága lenyűgözte, lendülete, összefogottsága elképesztette. Nő volt a maga legtermészetesebb, legintuitívebb és legcsodálatosabb módján. Csodálta és irigyelte őt. Számára minden olyan magától értetődő, egyszerű és könnyű volt. Sosem értette, miért van az, hogy Ő bármihez nyúlt, az jó és tökéletes lett…

    Sebészként naponta találkozott szerencsés és menthetetlen esetekkel. Az idő vagy a beteg pénztárcája volt a lényegi tényező a túlélésben. Néha más is, de az számára talány maradt, pontosabban egy olyan rejtvény, melyet soha nem állt szándékában megfejteni.
    Felesége pszicho-terapeutaként segített a hozzá fordulókon. Gyakran beszélt hozzá regressziós hipnózisos problémáiról, persze nevek említése nélkül, de segítségre, tanácsra várva, ami csak addig volt szükséglete, míg le nem festette az esetet. Utána, mint valami áramütés érte a felismerés. Mindig.
    Olyan jelentéktelennek érezte magát mellette, olyan tudatlan és értéktelen senkinek, mint egy mikroszkopikus fogaskerék a nagy szerkezetben. Tudta, hogy léte fontos, de nem helyettesíthetetlen, mint azok a nagy és jelentős fogaskerekek, melyek egyediségük és helyzetük folytán szinte pótolhatatlanok… Porszem volt csupán, aki tette a neki kiadott feladatot becsületesen és maradéktalanul. Köszönetet, hálát soha nem kapott érte, igaz nem is várta el. Tette, amit tennie kellett, a nap 24 óráján keresztüli készenlétben, csöndesen és türelmesen. Úgy gondolta, ha mindig minden tőle telhetőt megtesz, saját és környezete élete kiegyensúlyozott és boldog lesz. Tévedett.

    A tőle telhető legtöbb egyszer csak kevéssé vált. Hiába ismerte az emberi test legapróbb sejtjét is, a biokémiai és -fizikai, patológiai törvényszerűségek és esetek többségét kívülről, a komplex ember számára egy több-ismeretlenes egyenlethez volt hasonlatos.
    Megtörtént az, amitől minden orvos retteg, egyik páciensének érthetetlen halála. Mindent megtettek megmentéséért, úgy tűnt, átmenetileg sikeres is volt próbálkozásuk, ám három nap múlva, ismeretlen okokból kilehelte lelkét.
    A beteg családja, a kórház vezetése őt okolta. Úgy érezte, kollégái és ismerősei is lenézik, megvetik. Persze a történtek után ezen nem csodálkozott. Ő csak sebész volt, nem isten!

    Felesége szavai is darabonként egy-egy tőrrel értek fel.
    - Nem a Te hibád! Tudom, hogy mindent megtettél! Hidd el, nem lehet mindenkit megmenteni, ha ő maga nem akarja!
    - Miért nem akarhat valaki élni, áruld el nekem?! Semmi különleges nem volt ebben az esetben, rutinműtét volt az egész, és mégis… Miért?! Nem volt műhiba, minden teljesen szokványosan zajlott…
    - Nincs szokványos eset, Roland! – szólt a nő, majd fal felé fordult és aludt, mint egy csecsemő.

    A férfi soha többé nem volt képes szikét venni a kezébe. Többé nem bízott a kezeiben, a tudásában, önmagában. Végképp bezárkózott. Gyakran visszatérő rémálmaiban mindig az a pillanat zajlott le, amikor az a bizonyos egyenes vonal jelenik meg a monitoron, és az a sípolás, egyre hangosabban…Eszelősen ugrott ki ilyenkor az ágyból, izzadt testét hideg zuhany alá állította, de utána már nem mert elaludni.
    A kórházból hamarosan elbocsátották. Nem volt bizalomgerjesztő sem a múltja, sem jelenlegi fizikai kinézete zavaros, lila karikás szemeivel, ideges mozdulataival és zaklatott, összefüggéstelenné alakuló beszédstílusával.

    Már vagy egy hónapja munka nélkül rótta az erdei és réti ösvényeket, mikor az őrház közelében fekvő bányató mellett vitt az útja. Gondolatok nélkül szemlélődött, andalgott, hisz roppant ráért. Alig tudatosult benne, hogy a part mellett a fűben fekszik valaki. Mikor feleszmélt, orvosi ösztöne azonnal odarántotta az élettelennek látszó testhez. Egy 13 év körüli fiú feküdt ott, minden látható külsérelmi nyom nélkül. A gyermeknek még volt pulzusa. Ahogy forgatta a testet, a hosszú ujjú ing alól felvillant egy seb a fiú csuklója fölött. Roland pillanatok törtrésze alatt diagnosztizálta az esetet: kígyómarás. Nem bízott már abban, hogy a kiszívás elegendő lenne a méreg eltávolításához. Bicskáját mindig magával hordozta, új hobbija a fafaragás volt. Sosem gondolta, hogy valaha másra is használja majd. A mindig vigasztaló társaként magával hordott vodkával lemosta a bicskát és a seb környékét, majd gyakorlott mozdulattal kikanyarította a mérgezett részt. Felkészült remeteként a magával hordott gyógynövények és vodka elegyéből készült borogatás remek utókezelésnek bizonyult. A fiú fél óra múlva magához tért, s nem sokkal később az apja is előkerült egy a helyszínre robogó fekete Mercedesből.
    Az először ijedt, majd boldog apa rengeteg pénzt és biztos karriert ajánlott fel az orvosnak hálából, ám ő csak a fejét csóválta.
    -Én csak egy porszem vagyok Isten saruján! – szólt, s lehajtott fejjel indult haza, legalább is, amit ő annak nevezett.
  2. Önnön kényem hányódó rabjaként
    Álmodom végtelent, s élem a kínt.

    Remény fonálra fűzöm mind, mi bánt,
    s önkéntes száműzésnek vélem a magányt.
    Elérhetőnek tűnő távolok
    felé vidám bolondként loholok,
    s ha szakadéktól roncsolódom el,
    tévhitem az, mely ismét felemel.
    Bizalmam mellén sátánt ölelek,
    s nem akarom hinni, ha tévedek,
    békát, rovart léptemtől óvom én,
    de tipródom szeretteim szívén,
    jó szándékomtól száz seb született,
    s ellenségem lett, aki szeretett.

    S mikor az öncsalásaimon átdereng,
    hogy útvesztőben vak gyanánt kereng
    hajóm, a tágas tengerekre szánt,
    fejvesztve kutatok egy elveszett „talán”-t.
    Ledőlt bálványok közt bukdácsolok,
    reám zuhan és eltipor az Ok,
    mely bármit is tettem, mindig elért,
    jajgathatom szüntelen, hogy „MIÉRT?”
    Vádolhatok élőt, holtat, eget,
    a bűnös én vagyok, végül rádöbbenek,
    s ettől elszántan gyilkolom magam,
    elmémben új és új gyötrő ötlet fogan,
    s amíg tömlöc világtalanjaként
    taszítok ételt, gyógyírt és a fényt,
    lehetőségek végtelen sora
    enyészik el, s nem láthatom soha.

    De majd, ha száz halál kínja átégetett,
    felébred lelkem, az önmagára lelt,
    látó szemébe port nem hint soha,
    könnyű szárnyakkal suhanhat tova.


    Aba, 2000. november
  3. Egykoron, az ősi múltak mélyén
    a lelkek unták már a nem-cselekvést,
    s egy kis csapat a Nirvána „szélén”
    a semmiből megalkotta a menekvést.

    Néhányuk a jobbsodrású spirálra
    alkotni vágyva fűzte lényegét,
    s ideáiknak szerteáradása
    hozta meg, vagy vette el eszét,

    ki milljó évek hosszú távolából
    kutatni indult, honnan is jövünk,
    s eszméletének kétséges fokáról
    bányászta ki „elemi ösztönünk”…

    Néhányukat a másik oldal húzta,
    balra késztette a kíváncsiság,
    s örülhet az, ki ép bőrrel megúszta,
    hisz nem tudta, mit okozhat a láng,

    mi súrlódások hamvasztó tüzének
    sajátjaként felperzseli, mit ér,
    de égni kell, másként nem értené meg:
    tapasztalattal nincs, ami felér.

    Sötét erők gonosz megszállottjának
    skarlátbetűjét hordta homlokán,
    ki élni mert belső sugallatának,
    s érthetlen tettek nagyszerű okán…

    Vád-zuhatag, mi érte azt, ki kezdte
    e végtelen tánc első lépteit,
    s mióta tudja, hogy börtön a teste,
    sértődötten számlálja éveit…

    E remekbe font kegyetlen játszma láttán
    maradt-e még, ki bontja szárnyait?
    S gyanú-pere, ma is, hogy ő a sátán,
    kerüli-e, míg, ontja vágyait?!

    Lélek, kit most tested béklyója nyűgöz,
    hinnéd-e ma, mi voltál hajdanán?
    S ha nem lennél, oly korlátoltan nyűgös,
    átláthatnál a látszat fátyolán.

    Tested, mi köt, csak maszkabáli kellék.
    Eszményeid sírjukból exhumáld!
    Csodáld, ki vagy: mítosz, vagy élő emlék?
    Ismersz-e még korlátot és határt?

    Tatabánya, 1998. november
  4. Számos szépirodalmi és ezoterikus remekmű (A kígyó és kereszt, A lomb és gyökér, A szeretetkönyv, a Benső mosoly, stb.) szerzőjével, Müller Péterrel beszélgetek a Benső mosoly múlt évi legújabb kiadását lapozgatva.

    w - Könyveid emberek tízezreinek nyújtanak segítséget, lelki támogatást. Új kiadásban megjelent könyveddel mit szerettél volna, s mit szeretnél most átadni nekünk, olvasóknak?

    MP - Én ebben a könyvben egyetlen élményt akarok...nem átadni néked, mert az lehetetlen - hanem megérinteni benned. Ez az "ÉN-élmény" - vagyis a bennünk elrejtett isteni lélek fölfedezése.

    w - Mi a célod vele?

    MP - Olyan könyvet szeretnék írni, amely élni segít. Még nekem is - azáltal, hogy megírom.

    w - Tudomásom szerint, alaposan megdobált téged az élet egészen kiskorodtól kezdve. Mesélj erről nekünk egy kicsit!

    MP - Alig tanultam meg beszélni, máris üldöztek, megaláztak, megfélemlítettek. El akartak pusztítani. A gyerekszobámra nem emlékszem, csakis a légó pincékre. Anyám mosolygó arca után a második benyomás, mely a külvilágból érkezett hozzám a vér, a hullák, az összedőlt házak, a jajveszékelő emberek, a lánctalpas tankok, a sebesült katonák, s a földalatti vakondélet riasztó képei voltak. Anyámat meg akarták erőszakolni. Apám pedig úgy úszta meg a Don-kanyart és Szibériát, hogy egy elmegyógyintézet zárt osztályán bujkált. Későbbi éveim sem voltak könnyebbek. Hamar megtanultam, hogy itt nem szabad arra gondolni, amire gondolok, mert bajba kerülök.

    w - Az említett nyomorúságok megtapasztalásáról hallva felmerül bennem a kérdés, milyen erő munkált benned, ami megakadályozta, hogy gyűlölet és rettegés vegye át az uralmat elmédben, szívedben? Volt talán valami különleges élményed, egy titkos mentőöved?

    MP - Esténként végigmentem az ostorfüzérekkel szegélyezett zuglói utcákon. A Rákos-patak partján leültem egy padra, vagy leheveredtem a rét füvére - és fölnéztem az égre.

    w - Mire gondoltál olyankor?

    MP - Arra, hogy nekem ott van a hazám fenn!...én odavaló vagyok...Én itt a földön vendég vagyok!...Jövevény...Most itt élek majd egy darabig...de csak úgy, mint egy utazó...akinek nyilván akad valami dolga itt - de valójában nem tartozik ide! Nem feledem azt a részegítően boldog pillanatot, amikor egy éjjelen fölkiáltott bennem egy hang: "Én vagyok!...Létezem!...El sem tudom képzelni, hogy valaha ne lettem volna, s azt se, hogy lesz bármikor is olyan idő, amikor én már nem létezem!" Innen kezdve kifejezetten élvezetessé vált számomra az élet.

    w - Mit kezdtél ezzel az új, boldog életérzéssel? Élted gondtalan újonnan felfedezett világodat, vagy elgondolkodtál? - Péter bólintott, jelezve, hogy újabb kérdések merültek fel benne.

    MP - Miért van az, hogy ebben a csodálatos díszletben ilyen pocsék és szomorú drámát játszanak az emberek? Ez a kérdés végigkísérte az életemet. Mivel a felnőtt világtól semmiféle elfogadható választ nem kaptam, magam próbáltam rátalálni a megfejtésre.

    w - Összegeznéd pár szóban, mit találtál életed során, mely némi magyarázatul szolgálhat?

    MP - Az élet legnagyobb titka, hogy nem értelmünk, nem érzelmünk, nem is józan eszünk, s főleg nem a lényünk mélyén élő Valódi Lényünk realizál, hanem a kavargó vágyaink, szenvedélyeink, félelmeink és szorongásaink, egónk démoni szomjúsága, és konok, már-már vak ösztönné dermedt megszokásai, s ezzel az erővel szemben a józan ész teljesen tehetetlen.

    w - Eddigi munkásságod során legnagyobb hangsúlyt a szeretet kérdése kapott írásaidban. A Szeretetkönyv sikere önmagáért beszél. Összegzésül mondj nekünk röviden pár mondatot e nem könnyű témáról!

    MP - Minden szeretet alapja az önmagunkkal való viszony rendezése. Elsősorban önmagunkat kell megszeretni - ez minden kapcsolatunk alapja. A szeretet színvonala az emberben a lélek éberségi fokát jelzi. Nem egyformán szeretünk. Minél éberebb a lélek, annál tágabb az egységélménye. Ezért sohasem azt nézem, ki mennyit tud, mit hirdet, mit prófétál, miféle csodálatos spirituális képességekkel rendelkezik - hanem azt, hogy mennyire szeret. Ez az egyetlen értékmérőm, mert ebben minden benne van: a tudás, a látás, a hit, a képességek...minden.

    *

    Müller Péter válaszait a Benső mosoly című könyvéből illesztettem be. - wryan
  5. - Ezt nem hiszem el! Te is azt látod, amit én? - Vince újságjából föl sem nézve, unottan kérdezett vissza.
    - Mit kellene látnom? - s már olvasott is tovább. Megszokta, hogy olyan apró semmiségeket kellene észrevennie, amik őt sosem érdekelték: milyen szép árnyalatú az egyik rózsabokor virágának pirosa, milyen furcsán tartja ma Bodri a fülét, vagy milyen bájos a mosolya Zsuzska unokájának, mikor meglátja Kormit... Női dolgok! Neki erre sem ideje, se hangulata.
    - Az arcom! Mintha simább és bársonyosabb lenne a bőröm. A szemem! Ilyen lehetett, mikor megismertelek!
    - Ühüm. - hallotta az újság mögül, de párja figyelme továbbra sem rá, hanem a sporthírekre szegeződött. Még egyszer szemügyre vette tükörképét, majd lassan közelebb lépett a férfihez. Csak annyira, hogy láthassa a fejét, az arcát. Közben úgy tett, mintha hajtogatná a szárítóról leszedett tiszta ruhát. Elnézte az erősen őszülő, ritkás hajjal borított, festékhiányról árulkodó foltos fejet, a ráncos arcban mélyen ülő, fáradt szemeket, s nem szólt többet. Gyorsan keresett magának valami elfoglaltságot a kertben. A kert persze csak ürügy volt, hogy eltitkolhassa férje elől hirtelen rátört felindultságát, a szívére lassan rátekeredő szánalmat. Igaz, amilyen szórakozott, talán észre sem venné, hogy szipog. Legjobb esetben is csak rászólna, fújja ki az orrát, s máskor ne ácsorogjon kinn az esőben, gyönyörködve a kert színeinek élénkülésében. Csendesen pityeregve lerogyott a kerti padra. Tudta, előbb-utóbb elkövetkezik az az idő, mikor a belső átformálódás nyomot hagy a külsőn is. Akkor vállalta ezt, sajgó szívvel bár, de mindennél jobban akarta a megfiatalodást és az örök életet. Amanda figyelmeztette arra, elmondhatatlanul nehéz időket fog átélni, mikor szemmel láthatóvá válik férje és közte a kialakuló korkülönbség. Amanda ismerte, milyen gyengéd szeretet fűzi őt Vincéhez. Többször is rákérdezett, valóban akarja, el fogja viselni a távolság növekedését?
    - Vince! Mit szólnál, ha lehetőséged lenne újra olyan fiatalnak lenni, mint mikor egymásra találtunk? - kérdezte férjétől, mikor hazaért Amandától.
    - Badarság! - csapott kézfejével a levegőbe a férfi, mintha legyet hessegetne.
    - Csak úgy, játékból, képzeld el! Szeretnél újra 20 éves lenni? Na?
    - Szeretnék, persze, hogy szeretnék! Ki nem szeretne! Hogyan jutnak eszedbe ilyen gyerekes dolgok, Margit?!
    - Elképzeltem, hogy 18 éves vagyok, vékony, fürge és szép. Azt súgtad a fülembe, ott a parton, mikor a hold fürdette mindenkori legfényesebb arcát a tóban, hogy olyan szép vagyok, mint egy angyal. Emlékszel? Láttam magam, ahogy elszaladok tőled, pajkos vidámsággal szökkenek tova, hajam és szoknyám lobog...
    - Ennél még az is hasznosabb, ha kimész az udvarra és figyeled, hogyan nő a fű! - zárta le a beszélgetést Vince. Bekapcsolta a televíziót, s tüntetően figyelte az unt reklámokat. Margit belehuppant a fotelba, külső szemeit ő is a készülékre függesztette, de nem látta, amit sugárzott.
    - Ez így nem megy! - gondolta -, máshogyan kell megközelítenie. A régi gondolatminták, berögződések leépítése nem olyan egyszerű. Ő maga is megküzdötte a maga harcát. A tényleges különbség kettejük között az, hogy Margit a szíve mélyén mindig is hitt a csodákban. Soha semmire nem tudta azt mondani, hogy lehetetlen. Úgy gondolta, ha még nem is ismerjük a megoldást, attól az még létezik, csak rá kell találni. Ebben teljesen biztos volt.

    Eleinte nagyon nehéz feladat volt minden perc minden másodpercében tudatában tartania vágyát, s teljes szívvel, elmével, lélekkel akarni azt. "Ki-bekapcsolt" próbálkozásai kevés eredményt hozhatnak, ezzel tisztában volt. Állandóan gyakorolt. Akarta és folyamatosan lelkesült, mikor takarított. Mozgása ezáltal könnyedebbé alakult. Állhatatosan vágyta, szárnyaló hangulatban, miközben az ebédet készítette. Soha olyan ízharmóniát nem hozott létre, mint mióta így fogta fel az életet.
    Időnként ráállt a mérlegre, kíváncsiságból. Nem fogyókúrázott, csak a fiatalos mozgása miatt. A ruhái lazasága miatt. Hetente 2 kg mínusz. Érdekes! Az utóbbi időben több zöldségsalátát és gyümölcsöt fogyasztott, főtt ételt alig. Mintha súgott volna szervezete, mit kíván.
    Vince rá is szólt egyik ebédjük alkalmával.
    - Lassan olyan leszel, mint egy nyúl. Folyton valami nyerset ropogtatsz. Mi ez az új bolondéria? - bökött a felesége előtti zöldséggel megrakott tányérra.
    - Ezt kívánom! Olyan frissnek érzem magam tőle, mint egy kislány.
    - Akartam is említeni - szólt a férfi -, nagyon idegesítő, mikor itt repkedsz a szobában körülöttem, mikor olvasnék. Lebegnek az újság lapjai. Mi van veled?
    - Semmi! Csak gyönyörű az élet! - perdült oda Vince mellé, s heves csókot nyomott annak petyhüdt arcára. Azután kiszáguldott a kertbe, színpompás rózsáihoz, hogy szíve repeső szeretetével azokat is beborítsa. Bodri utána szökkent, s sűrű farkcsóválások közepette lábaihoz simult, mint egy macska. Bánatos kinézetű gombszemeit gazdasszonyára emelte, s úgy nézett fel rá, mint egy istennőre.

    Éjszakánként, álmában, iskolába járt újra. Eleinte csak összefüggéstelen foszlányok maradtak meg ébredés utáni tudatában. Később egyre több epizódra volt képes visszaemlékezni. Helyszínekre, iskolatársakra, érzésekre, gondolatokra. Fokozatosan Ryoma, oktatója szavai, bátorítása, tanácsai is mind-mind visszaidézhetőkké váltak.

    Egyik reggel Vince gyengélkedett. Nem volt ereje kibújni az ágyból. A sötétítő függönyt sem engedte elhúzni. Margit mélységesen aggódott. Igyekezett arra gondolni, a 65 év még nem olyan magas kor, hogy valaki minden bevezetés nélkül... Tízpercenként settenkedett be a hálószobába, hogy lássa, hogyan szunyókál élete párja.
    - Na, hozd azt a reggelit! Így nem lehet aludni! - mordult rá a férfi.
    - Jól van, nem nagy a baj. - gondolta megnyugodva az asszony, s pillanatok alatt tálcára készítette férje kedvenc reggelijét, a kolbászos rántottát friss zsömlével és teával. A kertben tömegével nyílt a nőszirom, a liláskék is, Vince fiatalkori kedvence. Margit hirtelen ötlettől vezérelve kiszaladt a virágágyáshoz, levágta a legszebbiket. Széles, aranysárga selyemszalagot kötött a szárára, s a tálcára helyezte. Belépett a hálóba, a tálcát az asztalra tette, s elhúzta a sötétítő függönyt.
    - De éles a fény! - hunyorgott Vince.
    - Kell, hogy lásd, mit eszel! - szólt Margit kedvesen, s gondosan beigazította a tálcát férje ölébe. A férfi szeme azonnal a virágra tévedt. Kérgesedő szívében melegség áradt szét. A virág színe és illata, a kolbászos tojás s a ragyogó fény egy villanásra emlékezetébe idézte első közös reggelijüket. Egyensúlyát hamar visszaszerezve, a tőle megszokott, bár néhány árnyalattal lágyabb hangon és stílusban értetlenkedett.
    - Ez meg micsoda? - az aranysárga szalagon ez állt: "Szeretlek mindörökké!" Felnézett az asszonyra, hónapok óta először, egyenesen és figyelmesen az arcára, s megdermedt. Száját kinyitotta, hang azonban nem jött ki torkán, szemei kimeredtek. A szívét ért hasító fájdalom miatt kezét melléhez kapta...

    Vince arra ébredt, hogy valaki kitartóan simogatja hol az arcát, hol a kezét. A simogatás forrása halkan beszélt hozzá, azon a senkiéhez sem hasonlítható, megindító frekvencián, amit negyvenöt éve annyira szeretett. Ezt sosem mondta el neki.
    - Drága Vincém, ugye nem hagysz el?! Maradj még velem! - a férfiben rég nem érzett huncut gondolat fogant meg, s így válaszolt.
    - Egy feltétellel! Ha elárulod, ki vagy te?
  6. Hol is kezdődött? Persze, a közepén. Manapság, e kaotikusnak mutatkozó jelenben az ember helyből nem emlékszik az elejére. Az is igaz, hogy lehetőségeihez képest - s lehetőségei igencsak széleskörűek e tekintetben -, le is tagadja, ha némi szikrája maradt volna még benne az emlékezésre való hajlamnak. Önvédelemből.

    Emberünk - nevezzük mondjuk Pistának - egyszer csak arra ébredt hétköznapi zombi-álmából, hogy elvesztette identitás-tudatát. Ne higgyük, hogy e tudat valami kiterjedt és határozott volt, s tovább tartott volna a másodperc törtrészénél, de tudat volt. Villanásnyi, de volt, volt és elveszett. Még ez is!

    A pszichológusok szerint ez érték, mármint az identitás-tudat. Az átlag ember értékrendje persze sok-sok más értéket tart számon, de ha ezen tulajdonának mindegyikét szépen sorban látnia kell elveszni, e csipetnyi különlegesség hirtelen eltűnése felteszi a pontot az "i"-re. Kifosztottnak érzi magát, s kegyetlenül dühössé válik. Idővel aztán a düh is szertefoszlik (hűtlen fajta az is), s valami mélységes üresség veszi át a helyét...

    Pista nem rég még tudta, hogy Nős, két fiú Apja, Munkanélküli és Albérlő.
    Pár hónappal azelőtt: kiváló (gyomorfekélyes) Szakmunkás volt, jóllehet, 2o-a után már csak filléreit számolgatta, s bonyolult, több ismeretlenes egyenleteket kellet megoldania, ha enni akart.
    Még korábban: - már alig emlékszik rá, talán nem is vele történt -, Lakástulajdonos volt, Középosztálybeli. Minden nap finom ebéddel, vagy vacsorával várta őt haza élete párja. Nyáron még sör is volt az asztalon. Halványan derengeni véli, mintha akkoriban boldog is lett volna...Vagy ezt csak így utólag gondolja? Mert most nem az!

    Most mi is?
    Vad nem lehet, mert senki nem néz rá csodálkozó szemmel, hogy mit keres itt? Egyébként, a legutolsó vadnak is van valamiféle hovatartozása...
    Ember? Ködösülő fogalmai szerint az ember két lábon járó, beszédképességgel rendelkező, tevékeny élőlény, civilizált(?) lakhellyel és többé-kevésbé tiszta ruhával.
    Ő? Gyomorfájdalmai és több napos koplalása miatt már csak mászva közlekedik, azt is keveset. Tevékenység? Ugyan! Mit? Hogyan? - Minek?
    Lakhely? Bokoralja. Tiszta ruha? Eső már két hete nem volt.
    S itt a beszédképesség témája is...
    Sok-sok nappal ezelőtt, mikoris megtudta, hogy neje elhagyta, s nincs hol laknia sem, iszonyú, kétségbeesett düh fogta el. Torkából artikulálatlan üvöltés tört fel hirtelen, majd hamarosan elhalt. Szavak azóta nem léteznek a számára...

    Most itt ül a járda szélén, felhúzott lábakkal, combjait gyomrához szorítva, térdeire hajtott fejjel. Tudata fokozatosan becsukódik.

    Előtte nyitott és üres nylonzacskó...


  7. EMBER:
    Testem ronggyá szakadt, vágyam Feléd emel!
    Gyarló ember mivoltom Téged megérdemel?

    ISTEN:
    Az Élet küldetés, bátor Kalandorom!
    Hogy’ teljesítetted, firtatni nincs okom.
    Csiszolt kristály-valódnál nincs értékesebb:
    általad gazdagabb s hatalmasabb az EGY.

    EMBER:
    Leéltem éveim Téged félve, vakon,
    gyötrelmeim Neked alázattal adom…

    ISTEN:
    Nem kértem szenvedést, mi fájt, Te vetted el,
    földi világodban Magad rendelkezel!
    Adtam játszóteret, hogy alkoss, tetterőt,
    boldog esélyeket, s társat melléd, a Nőt.

    EMBER:
    Uram, mondd, hogy’ lehet, mi szép volt, oly kevés?
    Társaim és a Nő okozta szenvedés
    keserű ízekkel terhelte nyelvemet,
    s bűnbe taszították rég tiszta lelkemet.

    ISTEN:
    Bűntudatod csalárd! Sátánnak műve az!
    Öröm világában a lázadó Kamasz
    sötét eszményeit kajánul hirdető,
    elhitetésben nagy, világtalan Erő.

    Nincs bűn, csak félelem, talajvesztett tudat,
    mikor a rengeteg takarja az utat,
    nincs másik Én, csak Te, léted tükörszoba!
    Lépj ki a fényre hát, önbüntetés hona!

    EMBER:
    Uram, sebem heged, szavad mohón iszom,
    látnom nagyságodat, végtelen oltalom!
    Ölelésed gyönyör, de most, hogy értelek,
    visszaengedsz-e még?! Várnak az Emberek…


    Székesfehérvár, 2008.06.04.

  8. [​IMG]

    Azt mondják, mindig bízd a jobb jövőt,
    a remény halála tán sosem jön el,
    ne tipródj minden keresztút előtt,
    hisz méltó, fiam, másként nem leszel!

    Azt mondják, tanulj, legyen diplomád,
    a tudás kincs, s tiéd a hatalom,
    ha kitűnően végzed az iskolát,
    majd karrier, bőség a jutalom...

    De nem mondják, mitől szürkül az ég,
    miért bizonytalan a holnap is,
    ha megszakadsz, akkor sincs vége még,
    hogy mért uralja szád az undor-íz?!

    Miért kannás bort szürcsöl a tanár,
    a park füvén mért mérnök hentereg? -
    A durva, céda-lelkű rátalál,
    mit a bölcsebb iszonnyal elvetett... -

    Hogy minden út csak bokros ágazás,
    ördög-spirál, mi le, a mélybe húz,
    korrupció, érték-leárazás,
    míg belső szemmel látni megtanulsz,

    míg fejed s szíved együtt nem halad
    magad törte ösvényen hegyre fel,
    bábként rángatni nem hagyod magad,
    míg nem csupán neked jó, mit teszel...

    Ha majd jövőt belülről építesz,
    nem külső máz, mi arcodon honol,
    ám nem légvár, mit hittel készítesz,
    de stabil ház, mely le sosem omol... -

    Spirálokon halad az út le s fel,
    ismétlődéseken égsz át, ne félj!
    Hisz méltó, fiam, egyszer így leszel,
    hogy Önmagadhoz legvégül felérj.


    Székesfehérvár, 2010.01.12.

  9. Szerelmem örökkön nyíló virág,
    tulipán, szegfű..., igényed szerint;
    lehet esős ősz, zord tél, nyári láng,
    nem hervad el, folyton nyílik megint.

    Lehet kínokba hajló napjaink rügye,
    szürkének látszó, fakó ünnepünk,
    nem érinthet gátlón csalók ügye,
    egymásban lelt biztos horgonyt szemünk.

    S ha néha mégis ármány-szél sodor,
    kitárt vitorládba kapón visz el,
    bár szívem százszor hamuvá omol,
    hajód, ha jön, révem forrón ölel.


    Székesfehérvár, 2009. Február 13.
  10. [​IMG]
    <center>
    <style type="text/css"> <!-- @page { margin: 2cm } P { margin-bottom: 0.21cm } --> </style> [FONT=Times New Roman, serif]Féltem, tudod?
    S bár nem rég imádtam a Napot,
    egy csöppnyi rés,
    s a hitetlenség elkapott.
    Zord gondolat,
    mi takarja a kék eget,
    mocsárba lök,
    s nem látod már a lényeget.
    Merengek most,
    láz-gyötört fejem szétesik,
    lásd, mit okoz,
    ha csalfán cserben hagy a hit!
    Kinn süt a nap,
    én forró ágyamból lesek,
    ostobaság
    az ok, mitől úgy szenvedek.
    Pedig, ha ott,
    mikor a kétség rám feszült,
    letépem azt,
    s mindent, mi még hozzávegyült,
    most játszhatnék
    varázslónőt, vagy bölcs papot,
    de nézd, mi lett,
    kórságtól ostromlott vagyok!...
    Legyen hát így!
    A tanulság levonható:
    ha félni mersz,
    ezt állítod: Rossz volna Jó!
    Hited szerint
    történik itt minden veled.
    Vigyázz tehát,
    hogy min töröd okos fejed![/FONT]


    [FONT=Times New Roman, serif]Székesfehérvár, 2007.október 09.[/FONT]</center>
  11. <center> [​IMG]
    <style type="text/css"> <!-- @page { margin: 2cm } P { margin-bottom: 0.21cm } --> </style> Éjszaka hűvöse fojtogat némán,
    árny-karú szellemek bolyongnak mélán,
    reccsen a padló, a függöny meglebben,
    nyugtalanító jelenlét mellettem.
    Nem merek mozdulni, béna a lábam,
    pókháló-érintést észlel a vállam,
    halk suhogás, hűvös áram a térben,
    sikkant a szívem, s megremeg a térdem,
    hűs-meleg borzongás fut végig rajtam,
    ”Tat Tuam Asi” – szól csendesen ajkam.
    Sóhajon szárnyal a megbékélt lélek,
    útja szabad, hisz a társai fények…</center>
  12. Mint vattacukorban a vékonyka pálca,
    úgy lapul némelyikünkben az álca,
    lágy-puha felszíne csillog a fényben,
    csak sejtheted, mi les rád ott a mélyben...

    Árny-oltott színeid leple a kétség,
    sűrű szavadból eltűnik a mélység,
    eltúlzott lendületednek az ára:
    gyermeki éned elillanó pára...
  13. <center></center><center>[​IMG]
    </center>

    [FONT=Verdana, sans-serif][FONT=Times New Roman, serif]Gondolatmenetem első részében (Bábel – I.) ezt írtam: „Agyunk egy olyan professzionális szerkezet, melynek segítségével problémáink, feladataink könnyű szerrel megoldhatóak volnának. Egy valami azonban hiányzik: a használati utasítás összerendezett működtetésére.”
    „Kisördögöm” –, vele mindannyian rendelkezünk, csak másképp nevezzük -, fanyar humorára hallgatva pontot is tehetnénk erre a témára. Csakhogy ezek a kisördögök kimódoltan huncutok, szavaik igazságtartalma kétes értékű.

    A kapcsolótábla „pszich-archeológiai” kutatása évszázadoktól fogva kifogyhatatlan energiával folyik ma is. A használati utasítás egészét apró puzzle darabkákból már összerakosgatták, csak szelektívvé nevelt látásunk nem, vagy csak igen nehezen képes azt érzékelni. Pedig csaknem kiszúrja a szemünket.

    Ugye neked is voltak az életedben olyan napjaid, amikor ragyogóbbak voltak a színek, a nap neked sütött, és minden sikerült, amit elterveztél azon a napon?! Amihez csak hozzáfogtál, könnyű volt, nem fékezett senki és semmi, ténylegesen átélted a szabadságot és az öröm magas fokát. Élvezted a jelent, észrevetted a dolgok visszásságait, melyek nevetésre késztettek, s felhőtlen jókedvedben szinte a felhőkig szárnyaltál. – Nos, ekkor éreztél rá, hogyan használd helyesen a birtokodban lévő kapcsolótáblát. Nem tudtad, mitől ilyen a napod, tehát fenntartani sem voltál képes azt az állapotot sokáig, pedig milyen jó lett volna!
    Úgy hitted, minden nagy fokú örömnek hamarosan böjtje is lesz, s már ez a lappangó gondolat fokozatosan csökkentette a jó érzést. Elhitted, mert mások azt mondták, s e hited hamarosan be is bizonyította mások igazát.
    [/FONT]
    [/FONT]

    [FONT=Verdana, sans-serif][FONT=Times New Roman, serif]Akartad, hogy rosszabb legyen? Dehogy! Csak olyanokra hallgattál, akik már régóta nem élték át, amit te akkor. Nem akartak ők neked rosszat, sőt, meg akartak kímélni a túl nagy zuhanástól, mert valamikor régen ők is zuhantak –, másra hallgatva. Ezt hívom én öngerjesztett tapasztalatnak. Te hozod létre, mások véleményére hallgatva, akik szintén másoktól hallották fiatal korukban.

    Gondolj bele, a kisgyerekek miért olyan vidámak tartósan (már akit nem törtek meg idejekorán!)? Hatalmas fantáziával, egy felnőtt számára elképzelhetetlen dolgokra képesek. Számukra nincs lehetetlen.
    Nagyon régóta foglalkoztat a gondolat, lehet, hogy nekik van igazuk!? Ma már tudom. Ők még ösztönösen jól alkalmazzák a használati utasítást.
    Egy-egy részét mi felnőttek is, csakhogy így nem teljes értékű az eredmény. Lassú és sokszor gyötrelmes. Pedig nem kellene így lennie!

    Lássuk, mely részeket és hogyan alkalmazzuk az életünkben!

    [/FONT][FONT=Times New Roman, serif]Tudatos, logikus gondolkodás
    [/FONT][FONT=Times New Roman, serif]Furcsa mód csak pár száz éve van egyre növekvő kultusza. Korábban is használták ugyan, de jelentősége más módszerekkel egyenértékű volt, vagyis csak egy eszközként kezelték a többi mellett. A túlhajtott logika az anyag mindenhatóságának elfogadása óta éli reneszánszát, korlátai is az anyagéhoz hasonlóak. Véges, s egy ponton túl tehetetlen. Mindamellett azonban rendkívül hasznos is bizonyos határokon belül.

    [/FONT][FONT=Times New Roman, serif]A tudatosság, mint kontroll[/FONT][FONT=Times New Roman, serif] rendkívül hatékony fegyver -, értő kezekben. Kétélű, mert nem mindegy, mit korlátozol, és mit engedsz. S ha valami folytán begörcsöl ez a tudatosság, összekötözöd magad vagy a környezeted, leginkább mindkettőt. Életed és környezeted élete ettől fogva egy szigorú börtön hatását keltik.[/FONT]
    [/FONT]

    [FONT=Verdana, sans-serif][FONT=Times New Roman, serif]Tudatod tervező és irányító eszköz.[/FONT][FONT=Times New Roman, serif] Arra szolgál, hogy vágyaidat és a hozzá vezető utat felvázold, majd figyelemmel kísérd annak megvalósulási folyamatait. Ha jól bánsz vele, el is vezet a célhoz. Viszont hiányzik mellőle a mitfahrer. Önmagában kevés, ill. a haladás nagyon lassú. Lassú, mert hiányos információkkal rendelkezik, pontosabban azt hiszi, hogy minden információ a birtokában van. Ám ez koránt sincs így!

    [/FONT][FONT=Times New Roman, serif]Tudatunk nyelvezete[/FONT][FONT=Times New Roman, serif] igen sajátos. Kutatók már megállapították, s ez már elfogadott tudományos tény (NLP), hogy agyunk a „nem” szóval nem tud mit kezdeni, vagyis figyelmen kívül hagyja.
    Hiába gondolod azt, hogy NEM akarsz magányos lenni, NEM akarsz szegény lenni, NEM akarsz beteg lenni! Az ő nyelvén ez azt jelenti: magányos AKAROK lenni, szegény AKAROK lenni, beteg AKAROK lenni! Vicces és tragikus egyben.
    Nagyon fontos ismernünk ezt a sajátosságát, ha valamit el akarunk érni az életben. Vágyainkat kizárólag pozitívan érdemes megfogalmazni, mert elvárt foganatja csakis így lesz!

    Másik része tudatunk nyelvezetének a kép. Imádja a képeket! Nem a statikus, álló, kétdimenziós képeket, hanem a mozgó, színes, három DIM-es, sőt egyéb érzékekre (hallás, szaglás, tapintás, ízlelés) is ható dinamikus képeket.
    Itt sem tesz különbséget a kívánt vagy a nem kívánt képsorok között, arra koncentrál és reagál, amit elé tesznek. Szelektáló képessége ezen a téren enyhén szólva hiányos. Épp ezért különösen fontos, hogy milyen képeket részesítesz előnyben. Amelyeket sűrűn nézegeted, agyad arra hangolódik, és lényed teljes egészét átszínezi, fogva tartja.

    Miért teheti ezt meg?
    Valószínűleg hallottál róla -, hiszen az utóbbi 2-3 évben sokat cikkeztek e témáról -, hogy világunk különböző frekvenciájú rezgések összességéből áll. Minden! A legsűrűbb anyagtól a legéteribbig (gondolat, érzés), kivétel nélkül. Ezek a rezgések hatnak egymásra, áthangolják egymást, erősítik vagy gyengítik, a helyzettől függően. A nagyobb erejű vagy a hosszabban tartó veszi át az uralmat a másikak felett. Minden esetben.
    Az is törvényszerű, hogy az uralkodó rezgés a hasonló rezgésű dolgokat, helyzeteket, személyeket vonzza magához, a többi a számára idegen, tehát eltaszítja azokat magától, vagy saját „képére” formálja. Egyszerűen ez azt jelenti, ha érzéseid, gondolataid negatív rezgéssel bírnak (amit nem akarsz), a jó dolgok nem férnek hozzád. Viszont, ha többségében a pozitív rezgések rád a jellemzőbbek, egyre több pozitívum kerül bűvkörödbe.

    Ennek ismeretében az is világossá válik, semmivel nem kerül több időbe és energiába a dúsgazdagság elérése, mint egy arany nyaklánc vásárlásának lehetősége, vagy egy sikeres egyetemi vizsga. Ugyanúgy átállíthatod beteg szervezeted makkegészségessé, magányos állapotod boldog párkapcsolattá, ha a megfelelő gondolatok és érzések uralják napjaid óráinak, perceinek többségét…

    Mielőtt azzal a váddal illetnél, hogy lekicsinylem rendkívüli problémáidat, s holmi hókusz-pókuszokkal akarlak elhitetni, álljunk meg pár szóra!
    Tisztában vagyok azzal, ha valaki hosszú évtizedeken át megtapasztalt valamit, vagy bizonyos gondolkodási stílus megrögzött szokásává vált, egyik napról a másikra nem képes a teljes átállásra. Vagyis bármennyire is egyszerűnek tűnik a felvázolt technika, folyamatos alkalmazása nehézségekbe, ellenállásba ütközik. Magamon is tapasztaltam. Hiába fogtam fel nagyszerűségét e törvényszerűségeknek, sikeres alkalmazásuk gyakorlást igényel, rendszeres edzéssel lehet itt is eredményeket elérni.
    Példaként erre megemlítem a zongoraművészt, aki hosszú évekig napi több órás gyakorlással érhette csak el azt a szintet, hogy elismert művész lehessen.
    A sportolók kimagasló eredményei is csak rendszeres gyakorlással valósíthatók meg.
    Ami mégis sokkal könnyebbé teszi ezt a gyakorlást az az, hogy nagyon kellemes, csupán állandó figyelmet követel. Ez a kis fáradozás viszont igen gazdagon megjutalmazza azt, aki elkötelezte magát mellette.
    [/FONT]
    [/FONT]
  14. <center>[​IMG]<style type="text/css"> <!-- @page { margin: 2cm } H1 { margin-top: 0cm; margin-bottom: 0cm; color: #000000 } H1.western { font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt } H1.cjk { font-family: "Lucida Sans Unicode"; font-size: 12pt } H1.ctl { font-family: "Tahoma"; font-size: 12pt } P { margin-bottom: 0.21cm } --> </style>


    Különös játék, mire felfigyeltem:
    wodoo-babákként kezeljük a testünk,

    Jobb kézzel szúrunk, s mikor ágynak estünk,
    S könyörgő kínunk rángó, enyhítetlen,
    Bal kezünk átkot vadászik felettünk.


    Mint két remete, más barlangban élnek,
    Elszigetelten, kétvégű cső-világ,
    Hol nem segít tudás vagy szép imák,
    Gyűlölnek-e, avagy jobbat remélnek…
    Meddő földbe hullt mag -, így ritkán nő virág…


    </center>
  15. <center></center><center>[​IMG]
    </center>
    A lakásunk mellett elhúzó és vijjogó szirénák egyre sűrűbbek és hangosabbak. Lehet, hogy csak én érzem így? Hallási képességeim korlátozására törekszem.
    Ablakunkon kitekintve, mely városunk egyik legforgalmasabb utcájára néz, (lehetőleg elnyomott) szomorúsággal észrevételezem, hogy a kukatúrás „művészete” egyre kifinomultabb -, jobb szerencséjű halandók szándékos szaglási képesség-csökkenésével egyenesen arányosan.
    S ha már az érzékeléseknél tartunk, látóképességünk is romlásnak indult, értem ezalatt látásunk azon képességét, mely segítségével környezetünk történései bejutnak agyunk megfelelő területeire, netalán tudatosulnak is. Mindig is szelektívnek volt nevezhető e látás, manapság azonban ego-szelektívvé nőtte ki magát. Élek a gyanú-perrel, ez is az önvédelem egy beváltnak talált formája.

    Biológiai organizmusok (is) vagyunk, személyes energetikai zónával, mely ideális esetben 3-4 m átmérőjű. Ha e körön belül kerül egy idegen organizmus, génjeink programja szerint ezt támadásként éljük meg, tudatalatti szinten (utazás, vásárlás, munkahely, stb.). S ha támadás, beindul belső „boszorkánykonyhánkban” a nagymértékű adrenalin-termelés, pszichikai szinten az „üss vagy fuss!” program. A gorombáskodás, ebbe belegondolva, korántsem különös viselkedési forma.
    Végeztek kísérleteket állatokkal. Ha kis helyen, tartósabb ideig együtt tartanak sok állatot (emlősökkel végezték), azok agresszívvé váltak, egymásnak estek, a tragikus végkifejletig is fajultak a helyzetek esetenként.

    A folyamatos védekezési-mechanizmusok említett fajtája csak aprócska szegmense mindannak, amire életünk során rákényszerülünk. Csoda-e, hogy nem marad elegendő figyelmi egységünk a kifelé tekintésre?

    Apró és kiterjedt programok ezrei, melyek folyamatosan befolyásolják gondolatainkat, érzéseinket, cselekedeteinket. Vannak köztük nélkülözhetetlenek, születésünkkor már meglévők, s vannak olyanok, melyeket korunk előrehaladtával szedünk össze, s nem feltétlenül válnak hasznunkra. Némelyik piócaként kapaszkodik bele számos más, fontos programunkba, teljesen áthangolva azt.

    Gúzsba kötöttségként is felfoghatjuk befolyásoltságunk mértékét. Nagymértékű kötöttségeink következtében sokan úgy érzik, ki kell szakítaniuk magukat kibírhatatlan elnyomottságukból. A túlzott elnyomás, mint tudjuk, egy ponton túl, robbanást eredményez, s letarol mindent, legyen az hasznos vagy haszontalan. Ez törvényszerűség.
    A korlátaikat szétfeszítők pedig nem tisztelnek senkit és semmit, felrúgnak fontos és ostoba szabályokat, beletipornak semmit érő, de legszentebb dolgokba is. Kierőszakolt szabadságuktól eufóriás hatalom-tudattal rombolnak. Legrosszabb esetben.

    Szabadság… Számtalanszor értelmezett és félreértelmezett fogalom. Őselv, szubjektív átszíneződéssel.
    Erősödő szabadság-vágyunk előtérbe kerülése esetén érdemes elgondolkodnunk -, még mielőtt robbantás-vágyunk feltörne -, mik azok a tényezők, melyek károsan korlátozóak, s melyek azok, amikre feltétlen szükségünk van? Szükségünk, hogy a határtalanság alattomos szirén-csábítása nehogy olyan területekre vonzzon, ahol tudatlanságunk következtében rövidesen megsemmisülhetünk. Nem feltétlen fizikailag, eleinte. És annál nincs rosszabb!

    E kis kitérő után lépjünk vissza személyiségünk és cselekedeteinket meghatározó programok egyik legjelentősebbikéhez, a HIT-hez! Félreértés ne essék, nem a vallásos hitről kívánok írni. Nagyon-nagyon régen (pirulva írom, súgva), e programunk hűen szolgálta tulajdonosát, mai értelemmel felfoghatatlan képességeket, lehetőségeket biztosítva az embernek. S ahogy múltak az évszázadok, s felütötte fejét a mások elhitetése, a dolgok mibenlétének hamis beállítása, szándékos elferdítése a hatalom „szent” nevében, egyre kisebbre zsugorodott hitünk önmagunkban. Ezt tökéletesen lehet érzékeltetni a következő viccel:

    A kígyó vidáman kerékpározik a sivatagban. Arra megy a róka. Megszólítja.
    - Te kígyó, hiszen neked nincs is lábad! – a kígyó végig néz magán, és zsupsz, leesik a kerékpárról.

    Egy átlagos életkorú, kb. 65 éves ember ehhez hasonló hatások millióit szedi fel élete során. Tudatosan. A tudatalattit már meg sem említem…
    Melyikőnk hinné el, hogy ha úgy akarná, felruccanhatna a Siriusra, mondjuk egy hét múlva, vagy meglátogathatná lemúriai embertársainkat? Ehhez képest még az is hihetőbb, bár kevés e hit követője is, hogy egy igen súlyos betegségből határos időn belül felgyógyulhat.
    Ha akar…

    Mi bizonyítaná legjobban, hogy a hit az egyik legerősebb képességünk (továbbra sem a vallásos hit a téma), mint az, hogy még ma is kegyetlenül vissza tudnak élni vele azok, akik ki akarják használni a másik embert, akármilyen okból? Gyermetegen átlátszó szövegekkel képesek felvilágosult (?) emberektől nem kevés pénzt kicsalni, hazug ígéretekkel magukhoz, eszméikhez édesgetni…
    Ennek ellentétpárja azon megkeseredett emberek tábora, akik oly mértékig elvesztették hitüket - s csak azt lehet elveszteni, ami volt -, hogy úgy gondolják, problémáikra semmilyen megoldás nem létezik…
    Pedig mindenre van valamilyen megoldás. Csak keresni kell! Hittel!