Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. " Amire szükségünk van, az a belső boldogság. Gyakran látok embereket nevetni és tréfálkozni, de ez valójában nem belső boldogság. Amikor belsőleg boldog vagy, láthatod, hogy valóban fejlődést érsz el. Ugyanakkor a belső boldogságtól a külső boldogságot is megkaphatod. Amikor belső haladás, belső fejlődés hatására jelentkezik a külső boldogság, akkor ez valódi boldogság.

    Ma reggel boldog voltam,
    Mert szeretet-erőm
    Legyőzte egó-erőmet.
    Ma délután boldog voltam,
    Mert szolgálat-erőm
    Legyőzte egó-erőmet.
    Ma este boldog voltam ,
    Mert egység-erőm
    Legyőzte egó-erőmet.
    Ha bátor vagy,
    Sikeres leszel.
    Ha boldog vagy,
    Fejlődni fogsz.
    Ha békéd van,
    Megfelelsz."
  2. " Ugorjunk csak az időben 1994. október 1-re, amikor is Teréz Anya éppen csak visszatért Albániából egy gyönyörű őszi estén Rómába, Olaszországba.
    Teréz Anya szeretetteljesen meghívta Sri Chinmoyt, hogy találkozzanak egymással Rómában.
    Sri Chinmoy természetesen alig várta, hogy újra találkozzanak. Az első találkozójuk 1976-ban volt az első nemzetközi vallásközi konferencián az ENSZ-ben, ahol Sri Chinmoy kéthetente béke meditációkat tartott ENSZ diplomatáknak, követeknek és dolgozóknak 1970 óta, U-Thant ENSZ főtitkár meghívására.
    Valóban, Teréz Anya a barátjává, a bizalmasává vált, de leginkább olyan személlyé az életében, aki megértette az emberiségért végzett munka belső kihívásait.

    “Egy nagyon pici asztal mellett ültünk. A kezeimet a szívem fölé helyeztem,” - ahogy találkozójukra Sri Chinmoy visszaemlékszik.” Néhány másodperc múlva, Teréz Anya a kezeim felé nyúlt és bal kezemet a kezeibe vette. Aztán elkezdte gyengéden masszírozni az ujjaimat egyenként az ujjbegyeimtől a csuklómig. Amikor befejezte a balkezemet, elvette a jobb kezemet a szívemről és ugyanezt megcsinálta a másik kezemmel is.”

    Képzeljék el azt a hatalmas megkönnyebbülést, amit Sri Chinmoy érezhetett, amikor is Teréz Anya szavak nélkül a kedvesség, szeretet, együttérzés és részvét szavainak millióit mondta el ezzel az egyetlen cselekedetével!

    Sri Chinmoy szavaival élve: “Egyik pillanatban Teréz Anya anyámként viselkedett, a következő pillanatban, mint idősebb nőverem, majd mint húgom. Ez a találkozó olyan volt számomra, mint egy családi összejövetel, ahol a fivér és nővér találkozik egymással. Senki más híres ember nem mutatott felém ekkora szeretet."

    Forrás: http://srichinmoyinspiracio.blogspot.com
  3. Gyermekem minden este betér mostanában egy templomba, rövid ideig elcsendesedik, imádkozik, hogy minél előbb meggyógyuljon.

    Valamelyik este hamarabb jött a szokásosnál, kérdeztem mi az oka. Azt felelte, hogy egy néni kiabált a templomban, s neki nagyon rossz érzései támadtak, így hazajött.

    Én is szemtanúja voltam egyszer, amikor egy misén rohama volt egy fiatalembernek. Ha az utcán történik ilyen, akkor talán nincs az emberre annyira felzaklató hatása, de egy olyan helyen, ahol békét, nyugalmat keres az ember, igen. Szerencsére volt ott valaki, talán ismerőse, talán orvos, aki le tudta csillapítani.

    A házunkban is lakott régebben egy idősebb hölgy, aki mindaddig, míg szedte a gyógyszereit teljesen épelméjűnek tűnt, még az is felmerült bennem, hogy néha rábízom a kicsi gyerekemet, ha hirtelen valami sürgős elintéznivalóm akad. Aztán a hölgy a gyógyszerszedést abbahagyta, s akkor derült ki számomra, hogy idegbeteg, mert akkor már sokszor ordítozott az ajtaja előtt.

    Egyre többször találkozom az utcán is idegileg bomlott emberekkel, fiatalabbakkal, idősebbekkel. Nőt talán többet látok csendesen magában beszélni vagy hangosan kiabálni, mint férfit. Akik ordítanak, azok általában dühös arckifejezéssel, trágár szavakkal illetik a mellettük elhaladókat, viselkedésük sokszor fenyegető.
    Olyan beteg embert még nem láttam, aki az utcán az kiáltozta volna a többi embernek: Szeretlek! Ki tudja, miért?

    Sokuknak biztosan segítenének valamennyire a gyógyszerek, de nem kezeltetik magukat. Talán nincs rá pénzük vagy más okból. Nem hiányoznak senkinek, nem figyel rájuk senki.

    Szerintem az iskolában is kellene tanítani a gyerekeknek, hogyan viszonyuljanak az ilyen találkozásokhoz, ha majd felnőnek, képesek legyenek valahogyan segíteni.

    Ezeknek a beteg embereknek a hangos kiáltozása fel kellene hívja mindenkinek a figyelmét, hogy törődjünk egymással, míg ép az idegrendszerünk.
    Ne hagyjuk, hogy környezetünkben bárki magára maradjon kétségbeesett helyzetében, idegileg felőrlődjön, mert néha egy jó szó is segít.
  4. Misit a főiskolán ismertem meg. Pár évvel idősebb volt, mint mi többiek. Elkezdett egy egyetemet, de azt abbahagyta. Nem is csodálkoztam azon, hogy jól megértették egymást az egyik szobatársammal, aki szintén idősebb, tapasztaltabb volt, már dolgozott is pár évet.

    Misi nem lakott a kollégiumban, szobát bérelt a városban, de gyakran jött a szobatársamhoz beszélgetni. Én általában olvasgattam, tanultam vagy rádiót hallgattam, de nem beszélgettem velük. Annyit azért mégis megtudtam Misiről, hogy falusi gyerek ő is, mint én, nyáron, amikor a szakmai gyakorlat véget ér, akkor otthon dolgozik, megkeresi a pénzt a taníttatására. Okos volt, mindenféle bizniszei voltak, szerette a természetet. Szimpatikus volt nekem is.

    Amikor nyári gyakorlatra mentünk egy nagyvárosba, akkor sokan voltunk elszállásolva egy helyen, a lányok egy nagy szobában, a fiúk egy másikban. De senki sem tiltotta, hogy átmenjünk egymás szobájába. Így történt, hogy én egyik este már ágyban voltam, amikor a szobánkba jött Misi két hőscincérrel. Kevesen láttunk ilyen állatokat élőben. Érdeklődve néztem én is, szorosan a paplant magamra húzva, mert a hálóruhám egy átlátszó, kombinészerű valami volt. Misi a két állatkát - egy fiút és egy lányt - , a paplanomon sétáltatta, s arról beszélt, hogy a városszéli erdőben rengeteg látható. Ha kíváncsi vagyok, megmutatja nekem is másnap. Én pedig kíváncsi voltam. Estefelé ki is villamosoztunk az erdő szélére. Volt ott egy kis teraszos kávézó. Azt mondta Misi, hogy igyunk meg egy üdítőt. Leültünk és beszélgettünk. Misi hamarosan szerelmet vallott a maga sete-suta módján. Meglepődtem, mert tudhatta, hogy járok valakivel. Határozottan a tudomására hoztam, hogy amíg kapcsolatom van valakivel, addig nem nyitok egy újabbat. Megmondtam azt is, hogy szimpatikus nekem, s legyünk barátok. Misi is határozott lett azon nyomban. Azt mondta, nem lehet barátság férfi és nő között, mert az egyik mindig többet akar, s sürgetett, hogy azonnal hagyjuk el a vendéglátóhelyet fizetés nélkül.

    A cincérek élethelyét nem ismerhettem meg, de nem hiszek azóta a férfi és nő közötti barátságban sem, nem is nagyon kezdeményeztem azóta ilyet. De hiszek a szerelemben.
  5. „– Az egész országra elmondható, hogy már nem csak az alacsonyabb jövedelmi réteghez sorolhatók fordulnak a zálogházakhoz – tette hozzá Drótos Edit. A végtörlesztés még azokat is bevonzotta, akik több diplomával, magasabb beosztással rendelkeznek. Egyre gyakoribb, hogy tanárok, vállalkozók, sőt ügyvédek is a zálogházakba mennek forrásért. Ennek oka abban kereshető, hogy további banki hiteleket már nem tudnak fölvenni, a zálogházban ellenben viszonylag gyors és rugalmas megoldást nyújtanak a rászoruló ügyfeleknek. (forrás: http://hirek.msn.mainap.hu)

    Már nem csak az alacsonyabb jövedelmi réteghez tartozók fordulnak ehhez a lehetőséghez? Azok már nem fordulnak oda, az a véleményem, mert már rég beadták minden hasznosítható tárgyaikat, s nem is tudták kiváltani.
    Egyik ismerősöm rendszeresen jár a zálogházba, beadja a jegygyűrűjét, a nyakláncát, hó vége felé aztán kiváltja, ha pénzt kap. Neki még vannak tartalékai, innen-onnan, de csurran kis pénz.

    Bizonyára irigyeltük kis rokonunkat, akik néhány éve eladták vidéki házukat, s egy nagyváros peremére költöztek, egy egész domboldalt megvettek. Ott volt saját szánkópálya, mindenféle állat, póniló a lovagláshoz, nagy ház, ahol külön lakhattak a nagyszülők, külön szoba a lányoknak. Persze azt nem nagyon tudtuk, hogy a birtok nagy része kölcsönből van. Amikor ez a tudomásunkra jutott, már nem is irigykedtünk annyira. Főleg, amikor nehezebb lett az élet nálunk. Megtudtuk, hogy a szülők németül tanulnak otthon az ebédlőasztalnál, mert el akarnak költözni, el akarják adni a házukat, el akarnak menni valahová, ahol jobb életet remélnek. Megtudtuk, hogy már a nagyszülők sem bírták a terheket, beköltöztek újra a belvárosba, betegség gyötri őket. A dédi - aki minden pénzét nekik adta, remélve, hogy lesz, aki gondoskodik róla, – a szomszédaira, idegenekre szorul. A nagylány megpróbálja azt az életszínvonalat tartani, amihez hozzászokott. Ragaszkodik a régi barátaihoz, a trendi dolgaihoz. Már nem nagyon ragaszkodik az apjához, akitől nem remél pénzt az életviteléhez, a jótanácsaira pedig nincs szüksége. Állítólag kábítószerezik. Ahhoz pénz kell, honnan van egy fiatalnak? Telefonon nem elérhető senkinek, aki megpróbálna beszélni vele ezekről a dolgokról. Hogy mi vezetett idáig? Sokan azt mondják, az anyja nem foglalkozott vele, ő sem mutatott jó példát. A családja szétvált, az új család nem adta azt a szerető környezetet, amire vágyott. Rossz társaságba került. Érzékeny a család anyagi problémáira is.

    Nem tudom, mit lehetne tenni ezért a fiatalért, aki szépnek, okosnak született. Akin láttam pár éve, hogy mennyire szomjazza a szeretetet. Nem arra vágyik, - amit meg is tettek a hozzátartozói -, hogy éjjel süssenek neki palacsintát, mert azt evett volna. Szeretetre vágyott, s ezt valószínű nem kapta meg a megfelelő adagban.
  6. Főzésre és hideg ellen is jó az olcsó magyar hokedli

    Ez a cím felkeltette figyelmemet. Mert mostanában sokat hallunk tragédiákról, hidegben megfagyott emberekről, családokról, ahol nem tudnak fűteni, szomorú történetekről.

    Ha van egy halovány fénysugár, egy kis segítség ezeknek a segítségre szoruló embereknek, akkor ez a találmány az lehet.
    Egy műanyag pilleszékre hasonlít, de cserépből van. Nem tudom, ételt készíteni mennyire lehet rajta, de melegítésre mindenképpen jónak tartom. A cserepet fel lehet melegíteni néhány darab ággal, semmibe sem kerülő hulladékkal. Nem ajánlják hajléktalanoknak, mert cipelni kell, nehéz cserép. Ágymelegítésre jó. Jó annak, akinek nincs elég tüzelője, hogy felmelegítse a szobáját, ereje sincs, hogy fát vágjon, fűtsön egy szobát, nincs is tüzelője, de néhány száraz ágat, fadarabot esetleg be tud szerezni. Arra jó, hogy meleg legyen a takaró alatt egy kis időre, míg jön más segítség.

    Ezért tartom jó ötletnek az öregek látogatását. Láttam a tévében, hogy vannak falvak, ahol az önkormányzat megszervezi az öregek ellátását, látogatását. Minden nap ott vannak az asszonyok, akik egyébként munkanélküliek, de az önkormányzat így foglalkoztatja őket, gondoskodnak az idős emberekről.

    Anyám falujában a görög katolikus pap kezdeményezte néhány rászoruló támogatását. Az egyház anyagilag támogatja a munkanélkülieket, hogy segítsék az öregeket. Anyámhoz egy fiatalasszony jár rendszeresen. Ha kell, elmegy bevásárolni, felíratja a gyógyszert, s házhoz viszi, segít a ház körüli munkákban is. Néha nem is kell a segítség, de jó, hogy ott van, kicsit elbeszélgetnek, hogy mi történt a faluban. Sajnos ezt a papot is támadják sokan, nem lehet könnyű ezt a karitászi feladatot sem végeznie. Amikor egyszer egy mise közben kifakadt, s beszélt ezekről a dolgokról, sok keserűséget éreztem a szavaiban. Akkor csak azt tudtam neki némán kívánni, hogy papként legyen több lelkiereje ezeket a nehézségeket elviselni, megbocsájtani.

    Mindenhol meg lehetne szervezni a segítő csoportokat. Lennének olyanok is, akik mást felajánlani nem tudván, szívesen adnának az idejükből önként, ingyen. Szívesen adnának törődést, szeretetet azoknak, akik rászorulnak, de valakinek meg kellene szervezni. Jó lenne, ha lennének sokan ilyenek: fiatalok, idősebbek, szervezők, felajánlók, emberek.
  7. - Már szerezhetek jogsit. – mondta a gyerekem reggel, mikor felköszöntöttem.
    - Majd csak déltől. – válaszoltam nevetve.

    Nagyon szép nap volt az a februári, 17 évvel ezelőtt, amikor született, szinte tavaszias. Sütött a nap, enyhe volt az idő.
    A babát még nem vártam, mert az orvos csak február közepére jelezte a jöttét.
    Persze gondolhattam volna, hogy nagy mozgékonyságom egy jel. A szülés előtti hétvégén még kirándulni mentünk a János-hegyre a húgommal és kedvesemmel.
    A Libegőbe is kedvem volt betolatni, nem szédültem a magasban, kitűnően éreztem magam.

    A szülés napján reggel elment a magzatvíz. Erre sem számítottam, hogy ilyen lesz, ilyen meglepetésszerű,
    soha nem érzett testi változás, de annyit tudtam, hogy nem pisiltem be, ez valami más.
    Gyermekem apja éjszakás műszakban volt, felhívtam, jöjjön, vigyen a kórházba, mert jön a baba.
    Nyugodtan készülődtünk az érkezésére, nem éreztem fájdalmat. Tudtuk, hogy fiú lesz, de azért mondtunk lánynevet is a nővérnek.
    Néhány óra múlva a műtőbe vittek, s azt mondta az orvosom, hogy el kell indítani a szülést.
    Epidurális érzéstelenítést javasoltak. Én nagyon bíztam fiatal orvosomban.
    Amikor az orrom alá tették a papírokat volt bennem kicsi félelem, de aláírtam.
    Aláírtam, hogy én akartam ezt az eljárást, ha esetleg valami nem úgy sikerül a gerincbe adott injekciónál, ahogy kell, ha netán lebénulok.
    De hála Istennek nagyon gyakorlott volt az altatóorvos. Lassan elkezdődtek a fájások, megindult a szülés.
    Arra gondoltam, ha érzéstelenítővel így fáj egy gyermek világra szülése, milyen lehet érzéstelenítő nélkül?
    Aztán fél kettőkor megszületett a gyerekem. Fiú, - mondta az orvos, - megvan mindene.
    Pillanatra megmutatta magzatmázos kicsikémet, de már messziről hallottam a sírását, el kellett vinni a koraszülött osztályra, mert valami fertőzést kapott.
    Nem tették a mellkasomra, ahogy más anyukáknál szokás, sőt egy hétig szoptatni sem hozták.
    Szerencsére egy hét után is inkább az emlőimet választotta, nem a cumisüveget.

    Talán mindkettőnknek hiányzik ez az első ölelés?
    Ez jár a fejemben, amikor nagyfiúhoz és komoly anyukához egyáltalán nem illő módon keblemre szorítom, s ő ugyanúgy bújik hozzám, mintha akkor találkoznánk először.
  8. [​IMG]


    Néztél már gyerekszembe? Pár éves gyerek szemébe. De nem úgy felszínesen, ahogy mi egymásra nézünk - hanem komolyan. Kíváncsian. Mélyen. (...) Édenkerti tekintet ez. Zavartalan békés. Tiszta. És... boldog? Igen, boldog. De nem úgy, hogy örömteli, hanem úgy, hogy egységben él önmagával: egy olyan világból néz, ahol nincs még hasadtság, dráma, - ahol a lélek még nem koszos.
    (Müller Péter)



    http://www.youtube.com/watch?v=WXImUe-kuP8&feature=related
  9. Nem szeretnék híres lenni

    Nem szeretnék híres lenni,
    sírom felett ne álljon senki,
    ne pocskondiázza életem,
    kinek nem felelt meg hitem.
    Ne rúgjon belém egy utolsót,
    ez emeli tán az ázsiót?
    Szeretnék maradni : Senki,
    az Isten tenyerén: Valaki.

  10. Csak szeress!

    Hol van lényed határa? – kérded.
    Meddig vagy Te, hol kezdődök én?
    Szerelmem, most az egységet érzed.
    Mást mondani balga vélemény.
    Ha eljön majd az óra, mikor különválik utunk,
    Érezni fogod határunk, hogy elválunk.
    Ne kutass semmit, választ ne keress!
    Benned élek én és Te énbennem.
    Csak szeress!
  11. Vannak, akik a múltban élnek, mások a jövőben. Akik a múltban élnek, azok sokat gondolnak a szép emlékekre. Ki a csuda az, aki a rossz emlékekre szeret gondolni? Akik a jövőben élnek, azok a múlt szép emlékeit szeretnék átmenteni a jövőbe, álmodoznak. Vannak, akik „csak” élnek, most élnek, s örömmel elfogadnak mindent az élettől úgy, ahogy jön.

    Láttam egyszer egy vacsoracsatát, ahol bemutatták az egyik résztvevő lakását. Közismert táncos, aki egy nagyon kicsi lakásban élt. Az viszont szépen volt berendezve, harmóniát sugárzott, nem volt túlzsúfolva. Ami rögtön szembetűnt nekem, hogy csak egy könyvespolc volt a lakásban, egy polc, ami nem hosszabb másfél méternél. Egy kicsit meghökkentem akkor, de azóta másként gondolom a dolgokat. Azon a polcon lehetett a férfi összes fontos könyve, a lakásba egyszerűen nem fért volna több, mert több polc megbontotta volna a lakás egyensúlyát, a harmóniát. Az egyensúly pedig fontos lehet egy táncosnál. A terek hatnak ránk, a lakás berendezése, hangulata hatással van ránk. Azt nem gondolom, hogy az az ember nem szeret olvasni, vagy nem olvasott annál több könyvet, amit a polcán láthattunk. Ő a mában él, kiegyensúlyozott, vidám, boldogság sugárzik róla.

    Akik a múltban élnek, azokra is jellemző az otthonuk. A múlt szép emlékeit gondosan elraktározzák, a jövőről ábrándoznak, de a jelenben boldogtalanok. Félnek mindentől. Félnek, hogy a jövőben megismétlődnek a múlt rossz eseményei, félnek a többi embertől, félnek kimutatni érzéseiket. Ez meglátszik a környezetükön is, a lakásukon, a használati tárgyaikon. Az ilyen emberek telezsúfolják a lakásaikat emléktárgyakkal, s megtartják azokat akkor is, ha már fuldokolnak tőlük, ha már nem is emlékeznek arra, hogy mihez kötődik a tárgy, s belül igazából egyszerűségre, tiszta terekre vágynak.

    Vannak olyanok is - én sem vagyok kivétel - , akik tárgyakat halmoznak fel azért, hogy azokat majd a jövőben használják. Emlékszem egy pohárkészletre, amit ifjúkoromban vettem. Adódott néhány ritka alkalom, amikor egy-egy kedves barátommal megihattam volna egy pohár bort belőlük - mert a gyönyörű pohár is növelte volna a pillanat szépségét -, mégsem vettem elő. Viszont néha ki kellett rámolni a szekrényt, a poharakat, tányérokat el kellett mosni a rárakódott portól. Ilyenkor általában összetörött egy-két féltve őrzött pohár, egy-egy a jövőben elképzelt családi ebédre tartogatott tányér. A soha el nem olvasott könyveket, amiket megvettem, még elolvashatom. De azt a nadrágot - ami négy számmal kisebb, de nem vettem fel ünnepnapokon sem, amikor még rám jöttek, mert jobb alkalmakra tartogattam - már nem valószínű, hogy hordani fogom.

    Az ilyen dolgok, a felesleges kacatok, nagyon le tudják rontani az ember hangulatát. Rossz hangulatában az ember befelé fordul, bizalmatlan mindenkivel, végső esetben úgy érzi, nem szereti senki, s ő sem szeret senkit. Ettől mélységesen szenved, boldogtalan, de mégsem nyílik meg. Álarcot vesz fel, nehogy szerethető legyen, mert a múltbéli kudarcokat is elképzeli a jövőben, attól pedig retteg. Inkább lehajtott fejjel jár az utcán, nehogy megragadja a figyelmét egy arc, egy mosoly, nehogy hozzá szóljon valaki. Lassan a barátai is elmaradnak mellőle, mert ki kíváncsi a mindig morcos, panaszkodó emberre, az egész világra haragudóra, aki az élet élvezetére képtelen. De ő sem kíváncsi senkire, mert nem érzi jól magát vidám emberek társaságában, érdektelenné válik számára mindenki és minden.

    Mi lehet a megoldás? A megelőzés! Ha látjuk a jelét magunkon - hogy túl sokat foglalkozunk a múlttal, sokat aggódunk a jövő miatt, környezetünk tele van lehúzó tárgyakkal, energiákkal -, akkor itt az ideje a nagytakarításnak, a lelki nagytakarításnak is. Bármilyen nehezünkre is esik, ajándékozzuk el a felesleges, de még használható tárgyakat. Meg fogjuk tapasztalni, hogy adni öröm. Az öröm pedig kellemes érzés. Ami használhatatlan, dobjuk ki. Amit eddig ünnepnapokra tartogattunk vegyük elő, hívjuk meg régi barátainkat magunkhoz. Legyünk nyitottak új barátságokra. Legyen minden nap egy örömünnep, hogy újjászülettünk. Tegyünk rendet lelkünkben, érzelmi életünkben is. Vizsgáljuk meg, mi az, ami most fontos, a többit felejtsük el. Attól a naptól örüljünk minden pillanatnak, nyitva legyen minden érzékszervünk a szépség befogadására, a szívünk pedig a szeretetre. Járjunk az utcákon büszkén, emelt fejjel, ajándékozzunk mosolyt az embereknek. Legyünk hálásak azért, hogy eljutottunk erre a felismerésre, hogy vissza tudtunk fordulni egy rosszul választott útról. Érezni fogjuk, hogy az életünk tele van szépséggel, örömmel, bőséggel, szeretettel, csodával. Szeretünk mindent és mindenkit, s érezzük, hogy szeretve vagyunk. Akkor a jelenben élünk, MOST vagyunk boldogok.
  12. Vágyakozás

    Jártál-e reggel a kertben?
    Súgtad a nevem a csendben?
    Harmatos rózsát láttál?
    Ma is énreám vágytál?
    A rózsa illatos leple
    Arcom juttatta eszedbe?
    Illata mámorít, édes,
    A csókom emléke mézes?
    Közel hajoltál mélyen,
    Sóhajod szállt el a szélben.
    Hímporos most is az orrod,
    Hát vedd kezedbe a sorsod!
    Zárj a karodba Édes,
    Rád vagyok nagyon éhes!
  13. Kati a fürdőben ismerkedett meg Tamással. Elég gyakran járt oda, de nem szeretett ott ismerkedni, inkább figyelte az embereket magányosan. Átlátta a fürdő életét, tudta, csak könnyű kis szerelemek szövődhetnek ott. Néha fárasztó volt a tolakodókat leráznia, ilyenkor fogta magát és faképnél hagyta az illetőt, bement a szaunába vagy átment egy másik medencébe. Tamás a forró vizű medencében sakkozott a barátaival. Nem volt tolakodó, Kati szívesen beszélgetett, majd randizott vele. Szerelembe esett első látásra. Nem zavarta a korkülönbség, a több, mint 10 év, sem a vallásbéli különbségek, az sem, hogy Tamás túl van egy váláson, van két nagy lánya és egy félkész háza, hogy nem szeretne újabb gyereket, pedig Kati minden vágya egy kisbaba volt. Boldogan lépkedett Tamás mellett, akinek a szülinapja volt, 45 éves. Megrendelte a legfinomabb gyümölcstortát, amit azóta sem senkinek, s meglepte egy számára érdekesnek tűnő könyvvel, ami a jógáról szólt. Tamás nem csak a budai félkész házát mutatta meg neki, hanem elvitte a szüleihez is. A férfi jól kereső fogtechnikus volt, de a szülei egy régi, nem túl nagy, zsúfolt lakásban éltek a belvárosban. Amikor Kati megismerte őket, örült neki, hogy egyszerű emberek.
    Szerelmes volt nagyon, így készülődött a következő randevúra is. Sokáig fésülgette vállig érő hullámos haját, válogatott a ruhái között, a legszebb szeretett volna lenni. Észre sem vette, hogy elszaladt az idő. Akkor még nem volt mobil telefon, hogy felhívhatta volna a szerelmét. Fél órás késéssel érkezett a randevú helyszínére, Tamás már nem volt sehol. Kati nem kereste, nem hívta később sem, mert érezte, hogy jogos volt Tamás viselkedése, ő pedig annál büszkébb volt. Úgy gondolta, fél óra késés semmi, ha valaki a szerelmére vár. Már másnap vigasztalást keresett.
    Hetekkel később hívta fel Tamás a munkahelyi telefonján, s elmondta, hogy időközben megismerkedett egy korban jobban hozzáillő nővel, aki már nem akar gyereket, elvált, s neki is van kettő, jól megvannak.
    Aztán hosszú idő eltelt, talán egy félév is, amikor mondták Kati kolléganői, hogy kereste Tamás és adott egy telefonszámot, hogy hívja vissza Kati. De akkor már Kati másba volt fülig szerelmes.
    Annyit viszont megtanult egy életre, hogy a randevúra illik pontosan menni, főleg ha egy precíz, pontos fogtechnikusba szerelmes.;)
  14. Most azt játszom: strucc vagyok, fejem mélyen a homokban.
    Ugye nem lát senki sem?
    Miért kólintasz kupán?
    Játék volt csupán.
    Ki is láthatna?
    Mi vagyunk csak itt, Te meg én,
    és a vöröslő nap az ég közepén.
    Összetartozunk, elkísérsz utamon.
    Kapaszkodom beléd, Te pókszál!
    Velem vagy mióta létezem,
    vékony, mégis erős, Lélegzet-szerelem.
    Ismersz már nagyon jól, kívül és belül,
    torkomat égeted,
    majd hűsítesz, mikor a nap heve enyhül .
    Hosszú még az út, mi itt van előttem.
    Ringass most, simogass álomba engem!
    Adj enyhet, de ne vidd túlzásba!
    Nincs kedvem ébredni dideregve, fázva!
    Most kicsit pihenek, túl utam felén,
    magányos vén teve az élet homoktengerén.
    Nézd! Mi az mi látszik a közelben? Oázis?
    Csalóka ábrándkép, volt ilyen már száz is.
    Bárcsak tudnám bizton, mi van a sivatagon túl!
    Könnyebb lenne a teher,
    elviselhetőbb a fájdalom is, mi szívemben dúl.​
  15. Gyermekem informatikusnak készül, ha elég szorgalmas lesz, akkor el tudja végezni az iskolát. Ha még szorgalmasabb, van esélye tovább is tanulni, mert „benne van az X-faktor”. De nem akarom megváltoztatni, úgysem tudom. Kicsi kora óta önálló véleménye van a világról. Neki kell elhatározni, hogy elkezd szorgalmasan tanulni.

    Olyan furcsa helyzet állt elő az iskolai beiratkozáskor, hogy nem az informatikus osztályba került, hanem a drámásokhoz. Valószínű névsor szerint tették át a gyerekeket a másik osztályba, ahol kevesebben voltak. Így a szaktantárgyakból az informatikus palántákkal tanul együtt, egyébként a drámásokkal. Először arra gondoltam, ennek így kellett lennie, nem tudom még miért, de ez csak jó lehet a tanulmánya szempontjából. Egyébként is gimnáziumba vágyott, de oda kevés volt a pontszáma.
    Azt mondta a minap, hogy sokkal jobb lenne, ha dráma tagozaton végezhetne, mert akkor megtanulná, hogy hogyan kell magabiztosan fellépni bárhol, ahol az érdekeit kell érvényesítenie. Biztosan én vagyok neki az ellenpélda. Beismerem, mindig én vagyok az, aki utoljára száll fel a buszra, akkor is, ha én voltam a megállóban legelsőként. Így van ez az élet minden területén, sajnos.
    A mostani kis egészségügyi probléma vele elgondolkodtat. Ha informatikus lesz, reggeltől estig a számítógép előtt fog ülni. Sok minden okozhat pajzsmirigy-gyulladást, többek között a túlzásba vitt számítógép használat, főleg ilyen fiatal korban. Lehet, nála is ez a helyzet. Eléggé összetett probléma, minden mindennel összefügg. A doktor úr nagyon őszinte volt, amikor megkérdeztem, hogy mi okozhatja a hormonok rendszertelen működését. Azt mondta, ha tudná, akkor Nobel-díjas orvos lenne, s nem ott ülne, abban a kórházban.
    Szóval, nekem kell kerekké tenni az egészet. Az én feladatom az, hogy a rendelkezésre álló információkból megalkossam a magunk házi gyógymódját. Mert az orvostudomány most várakozik, nincs gyógyszer, nem írtak fel. Ez helyes is, mert nem kell beavatkozni feltétlenül, hogy aztán helyrehozhatatlan legyen a lépés egy életre. Gyerekem egyébként is műtét-ellenes. Mert felmerült minden lehetséges variáció. Azt hiszem hisz a házi praktikáimban, mert megissza az egyébként nem mindig kellemes ízű gyógyteáimat. Javaslatomra lemondott a computeres játékokról, hajlandó megenni mindent, amire azt mondom, az egészségére szolgál. Bevetettünk gyógyító nemesköveket is. Nem mondja, hogy nem hisz a kövek jótékony hatásában. Megfogadtuk egy kedves fórumozó ajánlását is, fordítva alszik az ágyán, s mintha nyugodtabb lenne az éjszakája.

    S vannak még lehetőségek a táplálkozásban is, hogy mit lehet enni ilyenkor, s a mozgásban is. Vannak jógagyakorlatok, amik segítenek.
    Lehet, nálam a hormon fordítottan működik, még nem vizsgáltattam ki magam. „Gyógyulj, hogy gyógyíthass!”, ez jár az eszemben. Együtt gyógyulunk majd.