Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. Néha rákattintok a divatról szóló írásokra. Nem mintha ez befolyásolna, de nem árt tudni, mit nem követek.

    Így jártam ma a táskákról szóló cikkel. Sok táskám volt eddig, volt oldalt csatos, volt bőr, műbőr, textil, papírból fonott és horgolt, mindenféle színű. Legutóbb olyat vettem, amibe beleférne a laptop is, ha akarnám, s bevásárlásra is alkalmas.
    Elnézem a hírességek ihlette táskákat. Mindegyik egy vagyonba kerülne, ha meg szeretném venni. Van amelyikről azt írják, a rendeléssel a gyártó cégnél nem is foglalkoznak egy évig. Az utolsóról pedig azt, hogy a legújabb modell, azonnal a szerkesztők és bloggerek kedvence lett.
    Egyik sem tetszik. Ha ingyen adnának belőlük, akkor sem. Nem vagyok divatot követő, nem vagyok táskákról író blogger, talán ezért? Persze azért szeretem a szép dolgokat, s ha lenne sok pénzem, akkor kapásból meg tudnék venni tíz olyan táskát a közeli táskásnál, amelyik tetszik nekem és jó minőségű bőrtáska.

    De nem kell ahhoz celebnek vagy gazdagnak lenned, hogy a társadalom vagy kis közösség, ahol élsz, elvárásokat támasszon veled szemben.
    Erre gondoltam, amikor egy régi barátnőm munkahelyén körülnéztem, ott is dolgozhattam volna, ha nem szól közbe a létszámstop. Mindent megmutatott a barátnőm, bemutatott a kollégáknak, megmutatta, mit csinál, s tájékoztatott az étkezési szokásaikról. Honnan rendelik a készételt, amit mikróban felmelegítenek, egy másik adagot pedig hazavisznek a gyereknek másnapi ebédre. Éreztem, ha ott dolgoznék, nekem is követnem kellene ezt a trendet.

    Legutóbbi munkahelyemen sem volt munkahelyi konyha. A dolgozók ebédidőben kimentek a közelbe ebédelni vagy rendeltek készételeket. Vannak olyan finnyás emberek, akik otthon már nem eszik meg a másnapos ételt, de semmi gondjuk nincs a csomagolt készétellel, amit haza is visznek másnapra a gyereknek.
    Nekem sincs semmi gondom ezekkel az ételekkel, s ha azt látom, hogy valaki vesz annyi fáradságot, hogy az ételt kiszedi egy tányérra, s úgy teszi a mikróba, akkor tudom, hogy egy kicsit odafigyel az egészségére. Persze azt már nem nagyon értem, hogy miért nézik az én ételemet olyan érdeklődve. Tíz percbe került, hogy reggel előkészítsem a salátát és megsüssem a halat például, nem beszélve arról, hogy feleannyi pénzbe, mintha rendeltem volna.

    Ha nem követed a divatot, pedig lenne rá anyagi lehetőséged, mindenképpen kilógsz a sorból. Hogy ez neked jó, az egyértelmű, csak azt kell eldöntened, hogy vállalod-e a következményeit annak, hogy nem hódoltál be.
  2. A téli szünetben egyszer-kétszer mondta a gyerekem, hogy szurkál a szíve. Anyámnak van vérnyomásmérője, meg is mértük többször a vérnyomását, mindig magas volt, magas pulzusszámmal. Nem tudtam mire vélni a dolgot, mert ott igazán nem idegesíthette a gyerekemet semmi és senki, pihengetett, tévét nézett egész nap.

    Amikor elkezdődött az iskola, az egyik hétvégén ott is rosszul volt, haza is küldték. Elmentünk a háziorvoshoz, hogy vizsgálja meg. Elmondtuk, hogy sokszor érezte már, hogy nagyon hevesen ver a szíve, megemlítettük azt is, hogy egyszer az iskolaorvos megvizsgálta, EKG-ra küldte, de akkor felvételizett, kicsúsztunk az időből.
    Megvizsgálta a doktor néni, 135 volt a vérnyomása, az teljesen rendben van, mondta. De csináltassunk egy vér- és vizeletvizsgálatot. Amikor visszavittük a leleteket - természetesen ilyenkor az ember belenéz, minden az elfogadható intervallumban van-e -, azt mondta a doktornő, hogy ne izguljak a magas cukor és az alacsony süllyedés miatt.
    De én olyan izgulós fajta vagyok, s nem tágítottam. Megkérdeztem, hogy akkor miért volt a gyerek rosszul? Végül kaptam beutalót EKG-ra és pajzsmirigy vizsgálatra is.
    A pajzsmirigy vizsgálatra időpontot kellett kérni, végre felhívtam őket. Arra számítottam, hogy kapok majd időpontot 2-3 héttel későbbre. Nagyon meglepődtem, amikor közölték, hogy a következő munkanapon menjünk, a doktor úr soron kívül fogja megvizsgálni, vagyis azon a napon nem volt ilyen jellegű vizsgálat.
    Egy hetes csúszással mentünk az EKG-ra is, mert a gyerekem mindig kitalált valamit, hogy fáradt, menjünk inkább a hétvégén, mert akkor kevesebb órája lesz.
    Végül is egy napon volt minden vizsgálat.
    Gyerekem izgult, hogy milyen lesz a vizsgálat, hiába nyugtatgattam. Kézhez kaptuk az EKG diagramot, ami mellett nem volt kardiológusi vélemény, csak szóbeli, amit akkor közöltek, amikor a következő beteget hívták Azt mondták, hogy pörög a szíve rendesen a fiúnak.
    A másik kórházban, ahová a pajzsmirigy-vizsgálatra mentünk, a doktor nagyon szimpatikus fiatalember volt, de ahogy megfigyeltem a nővéreket mellette, ők is kedvesek, segítőkészek voltak mind. Azt mondta a doktor, hogy nagy a valószínűsége, hogy pajzsmirigy- túltengés, de meg kell várni a vérvizsgálat eredményét. Halkan megjegyezte a nővéreknek, hogy a hormonvizsgálatot a háziorvos is kérhette volna. Nem fűztem ehhez kommentárt. Soron kívül elintézte, hogy a kardiológus doktornő is megnézze a gyereket, nem kell-e szívére valamilyen orvosságot felírni. Felmentést adott tornából. Ultrahangra csak egy későbbi időpontot ajánlottak, amikor felhívta az osztályt, de ő azt mondta, előbbi kell, így a héten megyünk oda is. A kardiológus doktornőre sokat kellett várni, mert előjegyzett betegei voltak, de ő is kedvesen vizsgálta meg a gyereket, aki addigra kicsit megnyugodott, ez meglátszott a vérnyomásán is. Nem írt fel orvosságot, sok pihenést javasolt, azt mondta, ő legszívesebben a matekdolgozat izgalmai alól mentené fel.

    Meglepett ezeknek az orvosoknak a hozzáállása. Nem ehhez vagyok szokva! Senki nem ajánlott a doktorhoz, úgymond „az utcáról csöppentünk oda”, nem kereshet többet, mint a pályatársai. Nem hiszem, hogy sok hálapénzt néz ki belőlem, mégis lelkes, s többet is tesz, mint amennyi elvárható tőle.

    Remélem, hogy sok ilyen orvos van még az országban, s maradnak is itt, nem kell elmenniük a társadalmi, anyagi megbecsülés hiánya miatt.
  3. Vannak szerelmes típusok. Én olyan vagyok. Egészen kicsi voltam, amikor a falunkban építették a patak gátját, s ott szerelmes lettem az egyik építőmunkásba. Egyértelműen csak plátói szerelem lehetett ez, de kellemes volt. Rengeteg szotyolát vittem neki, amit a többi munkással elfogyasztott. Nem emlékszem, hogy mit beszélt velem, csak arra, hogy rajongtam iránta - egyébként szép testű férfi volt - örültem, hogy elfogadja a szotyimat.

    Tetszett valaki az általános iskolában is, de több nem lett, mint a hajam megsimogatása a moziban. Felsőbb osztályban arra emlékszem, hogy olyan fiúkba voltam szerelmes, akik okosak voltak. Azt hiszem ilyenkor, a fiatalt nem érdekli más, a vagyon, a vallás, az egyebek, hanem amit fontosnak tart. Nekem akkor a tudás volt a legfontosabb. Volt három jó tanuló srác is az osztályban, mindegyikbe szerelmes voltam. Az egyik egy cigány srác volt, aki olyan fekete szemeket meresztett felém a rajzórán, ahol körben ültünk, hogy elolvadtam. A másik fiú, aki tetszett, okos is volt és szép is, de neki nem tetszettem. Volt egy vastag szemüveges srác, aki nagyon okos volt, főleg matekban, ő is tetszett nekem, s én is neki. Sokat ábrándoztam róla, de a legtöbb ameddig eljutottunk az volt, hogy összeért a kezünk egy alkalommal, amikor a hétvégén felszálltunk a buszra. Ez a fiú később is eszemben volt, amikor egy szigorú lánykollégiumban laktam, amikor középiskolás voltam. Egyszer rendeztek egy ismerkedési estet a fiúkollégiummal, ahol ő lakott, de nem mertem elmenni.
    Lassanként engedtem magamhoz a fiúkat, már húszéves voltam majdnem, amikor az első közelebb kerülhetett. Sajnos a nevelés, a fiúktól tiltás, a vallásom nem volt jó hatással a kapcsolataimra. Az első szerelmek, amelyek lehettek volna nagyobbak is, hamar véget értek miattam.

    Gyulát már akkor ismertem meg, amikor átestem egyen-kettőn. A fővárosban dolgoztam, néha meglátogattam szüleimet, akik távol éltek. Hosszú volt az út, s az egyik ilyen vonatos utazásomon ült mellém Gyula. Vannak férfiak, akik már az első megszólalásukkor ellenszenvet váltanak ki. Ő ilyen volt, éreztem rajta, hogy csak ismerkedni akar, nem is tetszett, alacsony volt, sovány és pattanásos. Sajnáltam magam, hogy miért nem vagyok olyan, mint a többi lány, akinek ha nem tetszik valaki, akkor néhány szóval lepattintja magáról. Azt mondja, menj a csudába, nem vagy az esetem, vagy valami hasonlót, de én soha nem akartam ilyen durván megbántani senkit.
    Gyulának jó beszélőkéje volt, mert míg Pestre értünk ő elérte nálam, hogy randizzak vele. Szimpatikus lett az arca is, mert az enyém is pattanásos volt. Még az albérleti szobámba is beengedtem, akkor nem voltak otthon a főbérlők, festetni akarták az egész házat. Amilyen szimpatikus volt Gyula egyébként addig, annyira ellenszenves lett, amikor az első intim együttlétünkkor a Káma Szútra valamelyik pózát akarta kipróbálni velem. Vagyis azt éreztem, hogy nem spontán. Ott véget is ért a kapcsolatunk.
    Könnyen estem szerelembe, s nem érdekelt az sem, ha csak én vagyok szerelmes, szerelmem alanya nem is tud semmit az egészről. Sok ilyen szerelmen átestem 33 éves koromig, amikor megszületett a gyermekem. Akkor úgy gondoltam, olyan ez, mint Krisztusnak a tanulási korszaka, innentől nem érdekel a szerelem, hiszen tudtam róla mindent. A szenvedéseket pedig nem volt kedvem átélni, amit akkor éreztem, amikor véget ért valamelyik.

    Remélem, soha nem fogom azt mondani, hogy sajnálom, hogy nem kóstoltam bele ebbe vagy abba a pecsenyébe, mert mindig éreztem, hogy a mennyiség a minőség rovására mehet.

    Hosszú évek után engedtem meg újra magamnak az érzéseket. Amikor úgy éreztem, hogy újra tudok bízni az érzésekben, újra át tudom élni a szerelmet.
    A virágom is mellettem volt, a hortenzia, amelyik nem virágzott legalább öt év óta, de most, amikor kinyitottam szívemet, a növény is virágot hozott.
    Kapuzárás előtti pánik? Egy nőnél nincs kapuzárás hosszú ideig, ő bezárhatja a kapukat, más nem.
    A szerelem olyan energiákat ad nekem, hogy azt nem tudom leírni. Ezt csak érezni lehet. Örök fiatalnak érzem magam.
    
  4. „Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek.
    Ők az Élet önmaga iránti vágyakozásának fiai és leányai.
    Általatok érkeznek, de nem belőletek.
    És bár véletek vannak, nem birtokaitok.
    Adhattok nekik szeretetet,… de gondolataitokat nem adhatjátok.
    Mert nekik saját gondolataik vannak.
    Testüknek adhattok otthont, de lelküknek nem.
    Mert az ő lelkük a holnap házában lakik, ahová ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem.”
    (Kahlil Gibran – A Próféta – A gyermekekről)

    Nagyon szerettem a nagypapámat, ő is szeretett, minden szabad percét velem töltötte. Nagyanyám két évre kiment Amerikába a testvéréhez, amikor én kicsi voltam, azt hiszem nagyapának akkor csak én maradtam, akit igazán szerethetett. Nyáron kevés szabadideje volt, mert kőművesként dolgozott, ott volt a két tehénke is, amelyeket el kellett látni, de régen tudtak az emberek megfelelő mértéket szabni a munka és a szabadidő között. Esténként kiült a tornácra a kis lócára, én pedig simogattam bronzbarnára sült karját, ami sokszor erősen hámlott. Szerettem tépkedni elhalt bőrét, s ő tűrte. Csak rá emlékszem, hogy csak ő volt az, aki hintáztatott az udvaron a gerendára erősített hosszú láncú hintán. Ő volt az, aki sokat beszélgetett velem, s megtanította nekem a Talpra magyart, az első verset életemben, s megtanította azt is, hogy legyen bátorságom elszavalni ott is, ahol mások ezt nem tették volna félelemből. Mindig azt mondta, hogy tanuljak, mert a tudást nem veheti el tőlem senki. Akkoriban sok mindent elvettek az emberektől, így nagyszüleimtől is. Később kicsit elszakadtunk egymástól, mert szülőházamtól távoli iskolákban kellett tanulnom, keveset találkoztunk. Egy beszélgetésre emlékszem mégis, ahol egymást próbáltuk győzködni. Akkor tanultam, s nagyon friss volt bennem a tan és az érvelés, Marx és Engels tana. Nagyapám felismerhette, hogy valamikor elengedte a kezemet, s nagyon messzire kóboroltam. Tudta azt is, hogy az ő vére is folyik az ereimben, az pedig makacs. Láttam szomorú arcát, de nem hagytam meggyőzni magam, nem hagytam, hogy a tapasztalat, a bölcsesség megváltoztassa utópisztikus elgondolásaimat. Persze, már akkor is voltak kérdéseim. Felmerült bennem, amikor először választhattam képviselőket, hogy valami nem stimmel ezzel a szóval, mert nem választhattam, hanem csak helyben hagyhattam, hogy mások választottak helyettem, s a kettő nem ugyanaz.

    Törékeny testű nagyapám egy téli napon elhagyott minket, elvitte egy tüdőgyulladás, 74 éves volt.
    Sokszor gondolok rá. Volt tartása, hite. S ha fiatal lányként látszólag el is távolodtam tőle, gyerekként olyan útravalót adott nekem, amely máig kitart.
  5. akkor beszélgettem volna a kaktusszal, ami ebben az évben is nőtt vagy húsz centit az egyik udvari ablakban. Kertész ismerősömtől kaptam ajándékba, amikor nála dolgoztam, ő is kapta egy kertrendezés után. Olyan fél méter magas volt, s rögtön arra gondoltam, hogy azért kapom meg, mert nem tökéletes. Az egyik oldala barna volt, mintha megégette volna a nap. De ki mondja azt, hogy így nem tökéletes? Örömmel hoztam haza, a barnaságát a fal felé fordítottam. Két éve van nálam, minden évben hozott kis leveleket nyáron, nagyon szép volt, de ezek sajnos a téli szobai tartózkodás alatt leszáradtak.
    Most egy kicsit később hoztam be, mint a többieket, a filodendront és a kukoricavirágot. A kukoricavirág nagyon szeret engem, mert olyan hatalmasra nőtt, hogy már szinte nem tudom hová tenni télen. Bírja a szélsőségeket, ha nem locsolom rendszeresen, vagy ha télen sötét helyen tárolom. Anyám szerint - mert tőle hoztam a kis töveket - nagyanyámnál télen a két ajtó között volt. A falusi házaknál két bejárati ajtó szokott lenni, egy ablak nélküli külső és beljebb majd egy méternyire a belső ablakos. A két ajtó között bizony sötét van télen, de ez a növény kibírja tavaszig szinte fény nélkül. Ha nyáron elutazunk hosszabb időre, s nem kérünk meg senkit, hogy locsolja a virágainkat, akkor előfordul, hogy a levelek széle barnulni kezd, egy-két levél elsárgul. Akkor szokott a frizuraigazítás következni, ami tudom, hogy fájdalmas a növénynek, akkor is, ha az elszáradt részeit vágom le ollóval. Mindig megsimogatom a leveleit, s bíztatom, hogy nem fog fájni, szebb lesz, mint előtte. Az ilyen igazítás után egy alapos fürdés szokott következni langyos samponos vízben. Lemosom gyengéden a főváros minden zsíros mocskát, hogy a növénykém pórusai tiszták legyenek, jobban élvezze a levegőt és a napfényt. Minden ilyen akcióm után azt látom, hogy újabb hajtásokat növeszt, s mintha szélesebbre tárná levélkarjait, ha hazajövök valahonnan.

    A kaktusszal nem tudtam beszélni, bár mintha minden nap némán intett volna felém, hogy be kellene már hozni, mert fagyokat jósolnak. Amikor végre behoztam, nem látszott rajta semmi, de a fűtött szobában, mintha megroggyant volna. Olyan 5-10 centis fagyási nyomokat fedeztem fel rajta. Szomorú szívvel gondoltam arra, hogy meg kell válnom tőle, de mégis támadt egy ötletem. Letettem a parkettára, s elkezdtem leszedegetni elszáradt leveleit. Fogtam egy éles kést, s óvatosan, mert kicsit szúrós, elkezdtem levágni a fagyott részeket. A növény vérzett, fehér vére lehullott a padlóra. Biztattam, szedje össze magát, ez a beavatkozás megmentheti az életét. Így is lett, mert ahol levágtam a fagyott részeket, ott szépen beheggedtek a sebek.

    Vigyáznom kell rájuk, felelős vagyok értük. Olyat is olvastam róluk, hogy megbetegszenek helyettünk. Nem beszélnek, de érzéseket közvetítenek. Érezte-e már valaki, hogy milyen jó az, ha átöleljük kedvenc fánk törzsét? Hogy olyan érzésünk támad, mintha a fa testnedvei összekeverednének a miénkkel? Javaslom mindenkinek, hogy egyszer öleljen át egy számára szimpatikus fát, lehetőleg olyankor, amikor nem látja senki, mert kevesen értenék meg ezt a mozdulatot.

    Ez is egy tanulási folyamat, hogy érezzük, hogy egyek vagyunk a Természettel. A rózsa vöröse az én színem, bársonyossága, illata az én bőrömé. A zöld füveket, sárga pitypangot nevelő, élettel teli nedves tavaszi föld én vagyok. Én vagyok a pipacsokkal teli rét, a mindenféle színű mezei növények, az illatos orgona, a jezamen, jácint, amelyik magához vonzza a döngicsélő rovarokat.
    Megértem a hagymás növények bölcsességét. Visszahúzódnak, magukba zárnak minden fontos információt és tápanyagot, energiát, hogy tavasszal kirobbanó formában legyenek.
    Átérzem az elmúlást, az őszi búcsút, a téli fagyokat. Tudom, minden szerelemvirág egyszer elhervad, de azt is tudom, hogy a romokon új érzések, új virágok hajthatnak.

    Várom a Természet újjászületését, az olyan számomra, mintha én is megújulnék. Szeretnék eggyé olvadni a Természettel!
  6. Megszívlelendő sorok az alábbiak. Hogy miért nem inkább a szeretetről vagy a gyerekekről szóló részt választottam a Prófétából? A szeretet, a szerelem, a gyerekem van eszemben minden éber pillanatomban. Éjjelente sokszor álmodom kicsi gyerekekkel.

    Ma eszembe jutott a szeretet úgy is, mint cselekvés. Mert olyan könnyű szeretni sokszor a rokonunkat, akihez hozzáköt a vér. Könnyű szeretni azt, aki fiatal, szép, okos, aki a kedvünkben jár, akitől kapunk valamit, szépséget, fiatalság érzését, jó kedvet, szerelmet.
    Nehezebb lesz a dolgunk, ha úgy próbálunk szeretni valakit, hogy nem várunk tőle semmit, csak adni akarunk neki, azt keressük állandóan, hogy mi lehet bennünk, amit magunkból adhatnánk, hogy boldogabbá tegyük. Meg szeretnénk osztani vele minden csodás pillanatot, amit mi annak érzünk, mert úgy gondoljuk, hogy az neki is örömet okozhat. Adakozó szeretet ez, de nem kell, hogy ez néhány emberhez fűzzön csupán, sokak felé küldhetem ezt a szeretetet, ezt az energiát.

    Sok szeretettel küldöm ezt az írást Kahlil Gibrantól azoknak, akik olvasnak:

    "Akkor így szólt egy gazdag ember: Beszélj nekünk az Adakozásról.
    És ő így válaszolt:
    Keveset adsz, amikor a te tulajdonodból adsz.
    Amikor önmagadból adsz, igazán akkor adakozol.
    Mert mi a tulajdon: tárgyak, melyeket megőrizel, attól való féltedben,
    hogy hátha holnap szükséged lesz reá.
    És a holnap - ugyan mit hoz a holnap a túlontúl elővigyázatos ebnek,
    mely csontokat kapar el a nyomtalan homokban, míg a szent városba
    tartó zarándokokat követi?
    És mi a szükségtől való félelem, ha nem maga a szükség?
    Hát a szomjúságtól való félelem, ha kutad tele van, nem maga az
    olthatatlan szomjúság?
    Vannak, kik keveset adakoznak a sokból, amijük van, s ezt az elismerés
    reményében teszik - e rejtett vágyuktól adományuk egészségtelenné
    válik.
    És vannak, akiknek kevesük van, s mind odaadják azt.
    Vannak, kik hisznek az életben és az élet gazdagságában, és az ő
    ládájuk sohasem üres.
    Vannak, kik örömmel adakoznak, és ez az öröm az ő jutalmuk.
    És vannak, akik kínnal adakoznak, és ez a kín az ő megkereszteltetésük.
    És vannak, akik adakoznak, és nem éreznek fájdalmat, sem örömöt nem
    keresnek, sem erényességet nem gyakorolnak ezáltal;
    Ők úgy adakoznak, miként amott a völgyben a mirtusz a levegőbe leheli
    illatát.
    Az ilyenek keze által Isten szava szól, és szemükből Ő mosolyog a
    földre.
    Jó adakozni, ha kérnek, de jobb kéretlenül, a megértéstől vezettetve;
    És akinek keze nyitva, annak számára nagyobb öröm megkeresni az
    elfogadót, mint adakozni.
    Van-e, amit meg kell tartanod?
    Minden, amid van, egyszer átadatik.
    Tehát adakozz ma, hogy az adakozás ideje a te időd legyen, ne
    örököseidé.
    Gyakorta mondjátok: "Adnék én, de csak annak, aki megérdemli".
    Gyümölcsös kertedben a fák, legelődön a jószágok nem mondják ezt.
    Ők azért adnak, hogy élhessenek, mert megtartani annyi, mint elveszni.
    Hiszen aki méltó arra, hogy nappala és éjjele legyen, az minden
    egyebet is megérdemel tőled.
    És aki megérdemli, hogy igyék az élet óceánjából, az megérdemli, hogy
    megtöltse kelyhét a te kis csermelyedből is.
    És mi lehet nagyobb jutalom, mint a bátorság, a bizalom, a kegyelem,
    ami az elfogadással jár?
    Hát ki vagy te, hogy az emberek felfedjék keblüket, leleplezzék
    büszkeségüket, s mezítelen méltósággal, megszégyenült büszkeséggel
    álljanak előtted?
    Nézd meg elébb, magad méltó vagy-e adni, az adakozás eszközévé lenni.
    Mert az igazság az, hogy az élet adakozik az élet számára - te pedig,
    ki adakozónak véled magad, nem vagy egyéb, mint tanú.
    Ti pedig, elfogadók - és valamennyien elfogadók vagytok - ne vegyétek
    fel a hála terhét, mert igát raktok ezzel önmagatokra és arra is, aki
    adakozik.
    Inkább emelkedjetek fel együtt az adakozóval az adományon, mintha
    szárnyakon;
    Mert számon tartani adósságodat egyet jelent azzal, hogy kételkedsz a
    nagylelkűségben, pedig annak anyja a szabad szívű föld, s atyja maga
    az Isten."

  7. Mit főzzek ma? Akciós sertésmáj, ötlött a szemembe. A fiamnak kell a vitamin, nem tud meglenni valamiféle hús nélkül, ez jó lesz, gondoltam. Hogy a polenta miért jutott eszembe, nem tudom.
    A téli szünetben néztünk a tévében olyan ételkészítős műsorokat, volt itt a polentáról is szó, s úgy készítették a szemem előtt egy aszalt szilvás őzsülthöz, hogy kedved támadt rá.

    Azért rákerestem az interneten, hogy mitől lehet porhanyós a máj, vadas hús helyett.
    Először elkészítettem a polentát. Nem szeretem azokat az ételeket, amik felett több mint 10 percet kell állni, ez olyan, mert a forrásban lévő vízbe beleöntöm a kukoricadarát és kavargatnom kell 10-15 percig. Na addig eszembe ötlött a gyerekkorom. Azért nem főztem soha ezt az ételt, mert sok volt belőle gyerekkoromban. Majdnem minden pénteken ezt ettük. Szegények voltunk, de kukorica termett. A megdarált kukoricát vízben megfőztük. Emlékszem rá, hogy bugyogott, dagadozott a fazékban. Ínyencek módjára ettük, mert először cukrot és olvasztott vajat tettünk rá, amikor azt leettük, akkor langyos tejet.
    Sokszor volt kukoricamálé annál a néninél, akihez elmentünk gyakran. Nem kedveltem.
    Anyám segített neki a háztartásban, a kerti munkákban. Nem tudom, mit kapott cserébe, de arra emlékszem, hogy ruhákat varrt nekem a néni. Olyanokat, amiket nem szerettem. Széles, szűk mandzsettákat varrt, nyakamra pontosan illeszkedő gallérokat, a ruhák alakomhoz simultak, de nem ezt akartam. Szabadságigényemhez illő világos színű, laza ruhákat szerettem volna.

    A májhoz is kerestem az interneten ihletet. Találtam is, de nem én lennék, ha nem tennék rá még egy lapáttal, szóval még egy kis fűszert. Így tettem a májra a szokásos majorannán kívül bazsalikomot,
    oregánot, rozmaringot. A babérlevél olyan friss és zöld, a kolléganőmtől kaptam, nem akartam megszárítani. Amikor a gyerekemnek feltálaltam az ételt, akkor azt mondta, hogy nem valami ínycsiklandó az illata. Erre azt válaszoltam, hogy kóstolja meg, mert addig nem mondhat véleményt az ínycsiklandozásról, míg meg nem kóstolja. Felidézte a vadasomat, amit az ünnepek között készítettem. Elismerem, hogy ott tényleg több fűszer került az ételbe, mint kellett volna. Például úgy gondoltam, nem lesz rossz hatással a mártásra egy kis szilvalekvár. De lehet sok volt benne a szegfűszeg, mert a mártás kicsit szegfűszeges lett.

    Megkóstolta és meg is ette a fiam az ebédet. Sőt, mi több, dicséretet is kaptam, hogy nagyon finom volt minden.
    Mi számomra a tanulság? Nem kell mindig a régi tapasztalatainkra hagyatkozni.
  8. Mostanában elég gyakran lehet olvasni plágiumvádakról. Érdekes módon nem XY ismeretlen ember diplomamunkáját veszik elő, hanem egy ismert emberét. Naná, hogy a könnyebb utat választják. Az ilyen foglalkozást űzőknek plágiumkutatói diploma nélkül nem engednék egy sort sem írni. Szenvedjen meg ő is azért a szakmáért, ha ezt annak lehet nevezni.

    Az a véleményem, nem is az enyém, hanem általánosan elfogadott, hogy nincs új a nap alatt.
    Nézzük csak például a Pitagorasz-tételt, amit mindenkinek meg kell ismernie az iskolában. Ezt a tételt az i.e. 6. században élt matematikusnak tulajdonítják, pedig már jóval előtte ismert volt. Ő „ csak” összefoglalta, nevet adott neki.
    A mai kor nagy vívmánya - a számítástechnika- , pillanatok alatt lehetővé teszi számunkra, hogy felfedezzük a hasonlóságokat.
    Elég csak beírni a Google keresőbe, hogy idézetek, bölcsességek. Azt fogjuk találni, hogy kedvenc írónk idézetét mások is megfogalmazták, ugyanazt a gondolatot, jóval előtte és különféle formában.
    Az ember tudás nélkül jön a világra. Ismereteket szív magába élete során, ki kevesebbet, ki többet, aztán megfogalmazza a maga életbölcsességét. Ki-ki egyéniségének megfelelően. Van, aki olyan bölcs, hogy csak éli az életét, nem fogalmaz meg semmit. Majd mások úgyis megfogalmazzák, hogy így kellene élni egy teljes életet.

    Szóval, az a véleményem a plágiumokról, hogy nincsenek, leszámítva a nyilvánvaló átemeléseket. Az ember kreatív lény, ugyanazokat az igazságokat fogalmazza meg évezredek óta különféle formában.

    Tetszik ez az idézet, bár biztosan megfogalmazta más is, másként:
    "“Ha répát akarunk, répát kell ültetnünk.
    Ha retket akarunk, retket kell ültetnünk.
    Ha szeretetet akarunk, szeretetet kell ültetnünk.
    Ha megértést akarunk, megértőnek kell lennünk.
    Ha megbecsülést akarunk, meg kell becsülnünk másokat.
    Ha azt akarjuk, hogy szeressenek minket, szeretnünk kell másokat.”
    (Dan Millman)
  9. Nem tudom mi jutatta eszembe. Talán egy könyv, gondolatok a mai ember félelmeiről, Marcell Messing – Az ébresztőhívás írása? Ezek mindegyik.

    Óvodás korú volt a fiacskám, amikor a játszótérre mentünk. Hétvége, talán vasárnap, senki sem járt a csendes kis utcában, csak ő bukkant fel. 20-30 év körüli nő, akinek nem tudod megállapítani a korát. Kérdezett valamit, s én megálltam, hogy meghallgassam, ahogy egy jószándékú, segítőkész állampolgárhoz illik. De nem kellett volna, mert hamar kiderült, hogy egy őrült nővel van dolgom, aki rám akart sózni valamilyen hirdetési újságot, de viselkedésmódján látszott, hogy beteges. Ezt hamar felismertem, húztam az időt, hátha jön valaki, de ő egyre fenyegetőbb lett. Erősen markoltam a gyerekem kezét, súgtam neki : siessünk! Húztam, hogy közelebb kerüljünk a játszótérhez, ahol talán lesznek mások is. Pillanatok alatt átéltem azt, hogy milyen fenyegetett állapotban lenni. Nem magam miatt aggódtam elsősorban, hanem a kicsi gyermekem miatt, akinek csak én voltam ott abban a pillanatban, de egyébként is csak rám számíthatott. Szerencsésen megmenekültünk ebből a helyzetből, nem tudom, gyerekemben mi maradt meg ebből a találkozásból, biztosan érezte rajtam a rettegést, soha nem kérdeztem, de érzékeny lélek, tudom, van ennek is nyoma a lelkében.

    Mostanában olvastam olyan írásokat, hogy tudatosan keltenek bizonyos erők félelmet az ember szívében mindenféle rossz hírekkel. Aki nem nézi, nem hallgatja ezeket a híreket, az boldog ember. Aki a szeretet erejében hisz, az még boldogabb lehet.
  10. - Itt vagyok, Édes! A szellő feléd fújja illatos sálamat. Csak kövesd. Gyere, vágyom rád! Úgy örülök, hogy végre megérkeztél! Pihenj meg kicsit, drágám! Olyan rég óta várlak. Piros bársonyruhámat csak neked szövögettem, édes illatfelhőbe neked öltöztem minden reggel. Oly hosszú idő telt el várakozásomban. Minden nap kérdeztem a szellőt, merre jár, kinek döngicsél az én méhecském. Biztatott, hogy már a közeli réteken keresel engem a vadvirágok fölött, de nem találsz, nem találsz nyugtot sem, mert csak rám vágysz, a legillatosabb, legszebb virágra. Itt rejtőztem a kőfalak mögött, néha felém nézett egy-két kíváncsi lény, de elbújtam előlük. Minden reggel megfürödtem a friss harmatban, lemostam magamról a magányos éjszaka fájdalmát, rendbe raktam ruhámat, illatfelhőbe burkolóztam, vártalak. Féltem, hogy a nap szétégeti szirmaimat, elbújtam a levelek mögé, szépségemet neked tartogattam. Gyere beljebb Édes, a legfinomabb nektár vár, ha megtalálod, hová is rejtettem.
    A méhecske elvonult rózsájával a legbelső szobába.
    Nem tudom, mi történhetett ott, oda nem illett követnem őket. De azt sejtem, hogy a mécsecske természete szerint szorgalmasan tette a dolgát. A rózsa pedig azóta akkor is boldog, ha csak eszébe jut a méhecskéje.
  11. Fázósan húztam össze magamon a kabátot, sietősre vettem lépteimet, amikor ma a piacra indultam. Gyalog mentem, rövid séta a lakásunktól. Felhők borították az eget, fújt a szél, a nők fejükre hajtották a kapucnikat.
    Mikor befordultam a körút sarkán, mintha más évszakba kerültem volna. A nap kisütött, fénye megcsillant a tócsákon. Már nem a kirakatokat néztem és az embereket, hanem a fényt a vízen, a lehullott faleveleket, amelyek eddig bírták, de most már elengedték a fákat és a fák is őket. A nap átmelegítette a kabátomat, egészen a bőrömig hatolt, tágra nyitott szemeimen át a szívemig ért, észre sem vettem, hogy a lépteim lelassultak, már csak andalogtam.
    A vásárcsarnokot ahová tartottam kedvelem, nincs sok vásárló és minden kapható, ami nekem kell, az árak is kedvezőek. A csirkecombot az egyik árusnál veszem meg, a marhát a másiknál. Ugyanígy a zöldségeket, gyümölcsöket.
    A csarnoknak üveg a teteje, a nap fénye itt is elkísért. Körbesétáltam, vásárolgattam ezt-azt. Utoljára vettem néhány banánt és körtét. Kétezressel fizettem. Az árus visszaadott ezerből, kedvesen megköszönve a vásárlást. Miközben betettem az aprót a tárcámba, mondtam, még egy ezres jár.
    - Még egy ezres, mondom. – mondja, s felemeli a kasszát, hogy elővegye az ezrest.
    Az arcom lehet azt tükrözte, hogy el vagyok varázsolva, de nem, jobban láttam, hallottam, éreztem akkor, mint egyébként. Nem mondta előtte, hogy még egy ezrest ad. Erről a trükkről már olvastam, villant át az agyamon, de gyorsan elhessegettem a gondolatot, mert szeretnék máskor is ott vásárolni.
    Hazafelé már nem sütött a napocska, elkezdett esni a hó. A hópihék kergetőztek a szélben - tiszavirág életű játék, életforma -, mire leértek a földre elolvadtak.

    Nem hagyom, hogy bármi, bárki elrontsa a kedvem, gondoltam. Boldog vagyok, mert ma megcsókolt a nap, s találkozhattam rövid idő alatt ősszel, téllel, tavasszal.
    Vidám hétvégét és érzelmekkel teli találkozást kívánok a Természettel mindenkinek!
    Sok szeretettel: Zsazsa:D
  12. 15 évvel fiatalabb, mint én, de barátnők vagyunk. Összehozott minket a közös sors, a munka. Amikor az új munkahelyre kerültem, ő volt az, aki a legtöbbet segített nekem eligazodni az új helyen és a munkatársak közötti viszonyokban. Megmutatta mit kell csinálni, mi a dolgok menete. Egy idő után lelkiismeret furdalásom is volt, mert az asztal sarka mellől a helyére ültettek, őt pedig másik irodába, mert neki nem megy olyan jól az táblázatok kezelése. De nem haragudott rám, lassan megszoktam, hogy naponta felhív, és nagyon sokáig beszélget velem. Megszerettem. Azt nem szerettem, hogy ugyanazt elmondja többször is, ezért megpróbáltam félbeszakítani és új témát felvetni. Szeret velem beszélgetni, mert mindig biztatom, pozitív tanácsokat adok. De most már nem merek semmit sem mondani, mert annyi kezdődő szerelem felett bábáskodtam már, mind halva született. Nem bízok már a tanácsaimban sem, nincs recept a boldogságra. Ami nekem bejött, az nem biztos, hogy rajta is segít. Pedig nagy bajban van, ketyeg az a bizonyos óra, szeretne családot, gyereket. Egyszer azt mondta, hogy ha nem lehet gyereke, akkor sem lesz boldogtalan, mert tanár lesz, most diplomázik, lesz gyereke elég. Voltak ismerősei az interneten, olyanok is, akikkel személyesen is megismerkedett. Senki nem mondta neki, hogy ne a tíz évvel ezelőtti képet tegye fel magáról a netre. Most már azt mondom, az is ő, ha olyannak érzi magát, hát legyen, de olyan férfit válasszon, aki elfogadja így is, tíz évvel idősebben. Egyébként, ha boldog, akkor ugyanazt a fényt látom a szemében, mint a régi képen, szép. Megvan mindene ahhoz, hogy egy férfival egy szobában ne a plafont nézzék. Egyébként el sem tudom képzelni, hogy egy férfival, aki tetszik nekem, egy szobába bezárkózva ne történjen semmi, ha én nem akarom.
    Változnak az idők és a férfiak. Remélem, megtalálja ő is a boldogságot. Nagyon szurkolok neki.
  13. - Segíts németet tanulni! – mondta a fiam a tanév elején. Segítek szívesen, de tanulni helyette nem tudok. Most a karácsonyi szünetben is többet forgattam a német – magyar társalgási könyvet a kezemben, mint ő. Egészen jól megértem a hétköznapi párbeszédeket, de még sokat kell tanulnom, szavakat és kifejezéseket. A középiskolában németet szerettem volna tanulni, azért is, mert apám az iskolában tanulta, megtanított néhány egyszerű mondatot már akkor, amikor magyarul is éppen, hogy tudtam : Hogy vagy? , szeretlek, ilyesmiket. De nem tanulhattam németet az iskolában, mert mindenki azt akart tanulni. Akkor még rengeteg német turista jött a Balaton partjára nyaralni, minden vendéglátós elsősorban a német nyelvnek látta hasznát. A tanárok egyszerűen eldöntötték, ki tanuljon angolt és ki németet. Az osztálynévsorban a tanulók első fele németet, a második angolt tanulhatott. Így tanultam én angolt, illetve tanulgattam, mert annyira nem voltam lelkes tanuló. Most már tudom, hogy másképp kellett volna hozzáállnom, nem a kötelező oldalát nézni, hanem megtalálni a nyelv elsajátításának kellemesebb módszerét, például kezdhettem volna népszerű dalok fordításával, hogy bővítsem a szókincsemet.
    A másik nyelv az orosz volt, amit tanultam, jó jegyeket is kaptam, de érdeklődés hiányában nagyon gyorsan elfelejtettem mindent, amit tanultam, pedig most hasznát is vehetném, mert a legtöbb ember, aki tanulta így járt vele, mint én.
    A németet később kezdtem, már dolgoztam. Beírattak a munkahelyemen egy egyhónapos intenzív tanfolyamra, mert nem értettem meg egy fontos telefonhívást, bár úgy gondoltam, annyit értek, amennyi elhangzott, de mégsem. Az alapokat megtanították egy hónap alatt a tanfolyamon, mert közben nem kellett dolgoznom, csak tanulni. Onnantól fel tudtam venni a rendeléseket, megértettem az egyszerű beszédhelyzeteket. De rosszul folytattam, mert nem könnyű olvasmányokkal próbáltam a szókincsemet bővíteni, hanem vettem az antikváriumban egy kétnyelvű könyvet, Goethe Reineke Fuchs című művét, gót betűs írással, ami érdekes volt, de elég nehéz olvasni. Gyönyörű a magyar fordítás, németül még remekebb lehet, de nehezen haladtam vele. Mégis úgy gondoltam, amikor kimentünk Ausztriába nyaralni, hogy meg tudom értetni magam. Nem is volt gond a szállásfoglalásnál, vásárlásnál. De barátommal elmentünk egy kis erdei túrára, ahol neki az az ötlete támadt, hogy tüzet rakjon. Már nem emlékszem, hogy mit akart sütni szalonnát-e vagy kukoricát, mert arra már nem volt időnk. Pillanatok alatt ott termett a kis falu tűzfigyelője, messziről meglátta a füstöt. Beszélt hozzánk indulatosan. Egy szót sem értettem, mégis megértettem a mondanivalóját. Azt kiabálta, azonnal oltsuk el a tüzet, a puha száraz mohás terület gyorsan lángba borulhat. Megpróbáltam közölni vele, hogy a barátom is tűzoltó, semmi baj nem lehet, de éreztem, hogy nincs igazam, mert tűzoltó volt ugyan a barátom szakmája, de most felelőtlen emberként viselkedett.
    Azóta sok év telt el. Már többet tudok németül is, ilyen szituáció azonban soha többet nem fordulhatna elő, mert 10 tűzoltónak sem engedném a közelemben, hogy tüzet rakjon az erdőben.
    A gyerekkel meg elkezdem az egyszerűbb szituációs gyakorlatokat, mint a bemutatkozás, ismerkedés, aztán jöhet a szerelem témaköre is, hátha nagyobb kedve lesz tanulni. :D
  14. - Madár csicsereg? - kérdezi a fiam, miközben készülődik az iskolába.
    - Bizony az, drágaságom! A rigó fütyül. – felelem.

    A belvárosi ház udvarán van négy kis tuja ládákban, idetalálnak galambok, rigók. A rigóknak örülök, mert a tavaszt juttatják az eszembe. Nincs semmi bajom eddig ezzel a téllel sem, elég enyhe volt idáig, az utcán nem kellett korcsolyáznom, hogy a közértig eljussak, nem kellett a havat lapátolni az ajtónk előtt. Még jó is lenne egy kis hó, hogy érezzem, ez igazi tél.
    Mégis várom a tavaszt. Addig megpróbálok erőt gyűjteni, mint a növények, amelyek most várakoznak a megújulásra. Kirobbanó formában akarok lenni, amikor eljő a kikelet. Minden pici részecskémmel akarom élvezni a tavaszi megújulást. Csodálni a fű zöldjét, a fák rügyeit, virágait, lombjait. Élvezettel nézni a színeket, a gyermekláncfű sárgaságát a zöld fűben, a tulipán pirosát, érezni a jácint bódító illatát. Csodálni a gyöngyvirág egyszerűségét, beszívni finom illatát. Belehajolni a lila orgonacsokorba, elmerülni illatában szerelmesen. Kedvencem a tulipánfa, szeretetem nézni csodás rózsaszínű virágait. Most már tudom, vannak még szebb színűek, olyan borvörösek. Messzi tájakon honosak, ahová soha nem jutok el, de képei alapján itt érzem magam mellett.
    Látni akarom a Gellért-hegyet tavaszi pompájában a zöld minden árnyalatában, lila orgonákkal, fehér jezamenekkel színezve, a vízesést, mely vidáman csobog a mohákon. A langyos időben jól esik majd sétálni a fái között, szerelmes szívem új lendületet kap.
    Szerelmes vagyok most is, de mindennek van időszaka, a szerelemnek is. Persze táplálni kell, mint a méhecskéket télen cukros vízzel.

    Tavasszal nem fog meglepődni szerelmes párom, hogy olyan vagyok, mint egy városba tévedt őzike, vidám, fürge, friss, riadt, vad, szabad.

    Már csak egy-két hónap. Legyünk türelmesek!
  15. Azt sugallja cím, hogy a kisegér látogatása jó véget ért, de nem így történt. Karácsonykor szökött a konyhába, biztosan nyitva felejtettük a konyhaajtót egy pillanatra. Az öcsém azt gondolta, hogy átfúrta magát a kazánház felől, de szerintem csak besurrant az alvó macskák mellett. Nagyon éhes lehetett, mert körbejárta a konyhát. Felmászott a konyhapultra, a gáztűzhelyre, a fűszeres polcra, még a kicsi hűtőre is. A kicsi hűtő a konyhapulton áll, anyám a tojásokat tartja benne. Már van legalább 40 éves. Az albérlőtársamtól vettem 2 ezer forintért, akkor 3600 Ft volt a gyakornoki fizetésem, lehet, hogy már kaptam egy kis jattot is, nem emlékszem, csak arra, hogy ez a kiadás nem viselte meg a pénztárcámat nagyon. Sokáig szolgált engem a kis külön konyhában, az albérletben. Egy szerelmes barátom fel is újította. Amikor vettem egy lakást, akkor anyámhoz vittem, ott van a mai napig.
    A nagy hűtőn volt a kenyér a kenyértartóban, de oda nem mászott fel az egér. Talán félt az áramütéstől? Anyám egy kis tálkába kék színű port szórt ellene, mérget.Eltelt egy nap, nem fogyott a porból. Akkor anyám hadat üzent, előhozta a hagyományos egérfogót, de olyan kis szalonnát tett bele, hogy mondtam is neki, csak egy pápaszemes kisegér veszi majd észre. Bögréket is állított fel fél dióval, ez be szokott válni, az egér elkezdi belülről eszegetni a diót és a csapdába esik.
    Aznap este a gyerekem is egy nagy egeret vélt átsuhanni a lábai elött nagyanyám szobájában. Oda is befészkelhette magát egy egér, gondoltuk, mert anyám ott tartja egy ládában a száraz tésztákat, cukrot, lisztet. Hozzuk be a macskát, mondták a többiek. A kandúrt hoztuk be a kicsi szobába, rázártuk az ajtót, s megpróbáltunk aludni a másik szobában. De nem sikerült, mert a kandúr olyan keservesen nyávogott, mint egy kislány. Mondtam a fiamnak, nyissuk ki az ajtót, jöhessen hozzánk, ha akar, nem érzi majd magát egyedül. A kandúr el is hallgatott, s hamarosan felugrott ez ágyamra, majd ráült a fejemre, s elkezdett dorombolni, közben a hátamon lévő paplant kaparászta. Egészen jó hátmasszázs volt, de szerettem volna aludni, ezért ledobtam a padlóra, mondtam neki, hogy egerésszen. Nem értett meg, mert pár perc múlva újra a lábamon éreztem a mancsait. Akkor a mellettem lévő ágyra tettem, ahol anyám dunyhái vannak. Rövid ideig kaparászott, majd rám ugrott. Szerencsére nem vagyok szívbajos. De akkor azt mondtam a gyerekemnek, hogy hozza be a Cirmit is, mert hátha ketten jobban ellesznek. Aludtak is az ágy tetején egészen hajnalig. Akkor Kormi köhécselni kezdett, felébresztett. Majd Cirminek támadt az az ötlete, hogy megpofoz. Sóztam akkorát a derekára, hogy reggelig nem került a közelembe.
    Anyám vitte ki őket reggel, nagyanyám kicsi szobájában aludtak egymásnak dőlve. Egeret nem fogtak, de fogott az öcsém ragasztója. A kisegér visított, amikor a ragasztóba lépett. Szerencsére nem hallottuk, mert lehet, hogy megesett volna rajta a szívünk.
    A macskáknak is jó élmény lehetett a velünk alvás remélem, mert soha többet nem alhatnak a szobában.