Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. Milyen jó itthon! – mondja a gyerekem, amikor hazaérkezünk a nagyitól a karácsonyi ünnepek után.
    Nekem jó volt ott is, mindig jó elutazni néhány napra. Élvezem, hogy jó nagy a ház és többen vagyunk, mint ketten. Van kutya, macska, háziállatok, kert. Ezeket a gyerekem is szereti, hiszen már egy éves korában bölcsődébe adtam, mert akkor mondták, hogy visszamehetek a munkahelyemre kedvező feltételekkel, 6 órás munkaidőbe, csak délelőttös műszakba. Kaptam is az alkalmon, azt hiszem kevés kisgyerekes anyuka élvezhette a szállodában ezeket az előnyöket. De a bölcsőde nyáron bezárt, ezért a gyereknek a nagyihoz kellett utazni. Jól elvolt ott, anyám igazán jó nagyi volt, annyira, hogy amikor a gyerekemet visszahoztam ősszel, akkor nekem is azt mondta, hogy „anyu”, ahogy anyámat hívtuk. Most mégis azt mondja, hogy ott nem tudta soha rendesen kipihenni magát. Amikor kisebb volt, ott töltötte a nyári szüneteket, mindig felébredt éjjelente, hallotta, hogy recseg a padló, a szoba küszöbje, nehezen tudott visszaaludni. Így vagyok én is. Először azt gondoltam a rugós rekamié az oka, vagy az, hogy sokan alszunk egy szobában. Aztán kipróbáltam az ágyat a kisebb szobában is, az nem rugós, de ugyanúgy nyugtalanul aludtam. Az egész házban egyetlen hely van, ahol jól érzi magát mindenki, ez anyám szobája. A lehető legrosszabb az elrendezése. Régen itt volt a család kamrája és a kemence. Később, amikor gyarapodott a családunk, akkor a kemencét lebontották, konyhát csináltak és egy kis szobát a régi kamrából. Régen a konyha a mostani ebédlő helyén volt, nyitott kéménnyel. Hálát adok a Jóistennek, hogy volt szerencsém látni még a régi kemencét, azt, hogy hogyan veti be a kenyeret a nagyanyám a mélyébe.
    Anyám szobája ideális akkor, ha egyedül tartózkodik otthon. Abból nyílik a fürdőszoba, a konyha, az ebédlő. De ha sokan vagyunk otthon, akkor egy átjáróháznak tűnik. Kicsi, mégis itt vagyunk mindannyian. A kanapéra jó ráülni, akkor is, ha a tévét oldalról kell nézni. Kezemben egy könyv, ami érdekel, olvasok vagy tanulok valamit, de nem megyek másik szobába, itt jó nekem, a többiek között, akik tévét néznek, beszélgetnek. Nagyanyám régi kicsi szobája még jó hely lenne nekem. Sokat voltam ott vele, a berendezés sem nagyon változott. Az öcsém ősszel kivitte a sparhedtet, mert volt valaki, aki megvette volna. Húsz évig szolgált a tűzhely, most a verandán van, két hónap alatt rosszabb állapotban, mint előtte. Nagyanyám szobájával az a baj, hogy sötét, még nyáron is, nemhogy ilyenkor. A ház hátsó részén helyezkedik el, s az ablakai a szomszéd udvarára nyílnak, amit azok szóvá is tettek. Nagyanyám vastag átlátszatlan üveget tettetett az ablakokra. Nyáron egy kicsi fény bejön, de ilyenkor sötét a kicsi szoba.
    A számok is meghatározhatják az életünket, erre gondolok, amikor látom a pizzázót a közelünkben.
    A kis bérelt helyiségben volt már minden, éjjel-nappal működő ABC, zöldséges, ahol vásároltam is, szimpatikus volt az eladó, kedvezőek az árak, de mégsem tértem oda vissza. Most egy pizzázót működtet egy fiatalember. A pizza nem drága, de nincs az üzletben egy vendég sem. Szerelmes lelkemet egy kis időre vonzza a kép, az árus (tulaj?) ölelgeti a barátnőjét. De mégsem megyek be vásárolni.
    Lehet valami abban, hogy hol helyezkedik el egy szoba, egy üzlethelyiség. Talán föl kellene méretnem a lakásunkat? A gyerek ágya minden esetre jó helyen van, mert jól alszik rajta.:)
  2. Változnak a hagyományaink is, nemcsak az étkezési szokásaink, jutott eszembe, amikor az öcsém megkérdezte Karácsony napján, hogy mikorra legyen kész a halászlé. Ennek elkészítése évek óta az ő tiszte, ugyanúgy, mint a karácsonyfa beszerzése, talpba faragása volt az apámé, nagyapámé, míg éltek.

    Gyerekkoromban a hagyományos étel Szenteste a savanyú káposztaleves volt füstölt kolbásszal, de a kolbászt nem ehettük meg, mert tartották a böjtöt. Utána mákos bobájka volt, ami hasonlít a mákos gubához, de ehhez a tésztát otthon sütötték. Hal nem is lehetett volna, mert nincs a közelben olyan tó, ahol halászni lehet. Pulyka sem volt, mert az nem tartottak. Karácsonykor főleg sertéshús volt az asztalon. Majdnem minden család tartott sertést, azt vagy ilyenkor vágták le vagy újévre, de a rokonoktól, szomszédoktól akkor is kaptak kóstolót, hurkát, kolbászt, húst, ha nem vágtak az ünnepekre, csak később.

    Most az ünnep reggelén érkeztünk. Anyám sütött bejglit, piskótát, a többi süteményt készen vette, még a kalácsot és a bobájkát is. Segítettünk neki a töltött káposzta elkészítésében, az utolsó simításokat elvégeztük a takarításban, felöltöztettük a fát, amit az utolsó pillanatban hozott az öcsém egyik barátja. Ez mindig kicsit időigényes, mert nem akasztókat használunk a szaloncukorhoz, hanem cérnát. Összekötünk kettőt egy 30 centis vékony zöld cérnával és úgy aggatjuk a fára.
    Három órára mindennek készen voltunk, a fiamnak is készült finomság, mert ő nem szereti a halászlét. Megterítettünk, gyertyát gyújtottunk, és az öcsém feltálalta a halászlét. Mindenki kapott egy kupicával a házi pálinkából, ami az öcsém szerint nagyon jó lett, mert érett gyümölcsökből készült, a kertben termett szőlő is belekerült, most nem lőré készült belőle. Majd hosszasan dicsérte a főztjét, a pontyot is méltatta, amiből a leves készült, milyen nagy volt, nehéz volt megnyúzni. Dicsértem volna én is, de több okból is csendben ettem, az egyik az volt, hogy nem akartam szálkát nyelni. Még megkóstoltam a bejglit, aztán elég is volt. Hamarosan készülődtünk a templomba esti liturgiára, éjféli mise helyett. Ez hiányzott a nap folyamán, a közös ima, éneklés, áhítat.
    Amikor hazamentünk, akkor az öcsém megkérdezte, hogy nem aznap van-e a nevem napja. Mondtam, hogy igen. Megszoktam már, hogy nem én vagyok a főszereplő ezen a napon.
    - Akkor kapsz tőlem ajándékba egy üveg bort, de ilyet nem találsz az üzletekben. Esetleg a repülőtéren lehet kapni. - mondja.
    S már elő is kapja a háta mögül a karcsú, vékony üveget, olyan hosszú nyakkal, hogy szinte ijesztő. Mátyás király bora, olvasom a címkéjén. Kiderült, hogy ő is kapta attól a borásztól, akinél dolgozott.
    - Megkóstoljuk? – kérdeztem.
    - Azt csinálsz vele, amit akarsz, most már a tiéd. Itt is hagyhatod, elviheted magaddal, megihatod 80 éves korodban is. – felelte.
    Meglátjuk, gondoltam magamban, s az asztal közepére helyeztem a palackot.
    Nemsokára újra megterítettünk, mindenki evett, amihez kedve volt. A halászlének jót tett, hogy állt egy kicsit, határozottan jobb lett az íze. A vacsora végére megérett bennem az elhatározás, hogy megisszuk az ajándék bort, mert lehet, hogy megérem a 80 éves kort, de így mi négyen biztosan nem leszünk együtt, gondoltam. De nem bántam meg, a jófajta tokaji nedű mellett sokáig beszélgettünk, néztük, milyen szép a karácsonyfa. A fa mérete a gyerekek növekedésével fordítottan arányos, gondoltam. Amikor kicsik voltak, akkor a padlótól a plafonig ért, most egy kis asztalkán állt.
    A legszebb karácsonyi ajándékot a gyerekektől kaptam, úgy tíz éve. Akkor még velünk ünnepelt a sógornőm is. Míg mi felnőttek a konyhában szorgoskodtunk, addig a gyerekek egész nap az esti előadásra készültek bezárkózva a nagyszobába. Vacsora előtt aztán a keresztlányom elmondta az összes verset, amit az óvodában megtanult, közben énekeltek karácsonyi énekeket, itt a fiam is tudott segíteni neki. A végén bekapcsolták a magnót, s egy begyakorolt számot táncoltak, egyszerre próbáltak mozogni. Ezt kellett egész nap gyakorolni.
    Mindannyin ámulva néztük őket, örömkönnyek szöktek a szemünkbe, milyen okosak, szépek, ügyesek a mi gyerekeink, gondoltuk, s hálát adtunk az Istennek, hogy egészségesek is.
    Most hiányzott ez a régi műsoros karácsony, ezért kerestem anyám füzetei között valami alkalomhoz illő olvasmányt, verset, s találtam is egy Mikszáth írást, Falusi karácsony címmel. Elkezdtem olvasni. Nekem s gyerekemnek meseszerű volt, anyámnak felidézte az ifjúságát, mert gyerekkorában ő is járt kántálni a testvéreivel. A novella szerint a karácsonyi énekért diót kaptak a gyerekek, írta ezt az író 1886-ban, s így volt ez anyáméknál 60 évvel később is. Amikor én voltam gyerek, már nem jártak kántálni. Élt egy muzsikus cigány család a faluban, ők még jöttek karácsonykor pár évig hegedülni, aztán elmaradtak.

    A gyerekek felnőttek, már nem énekelünk a fa alatt, de ezen a napon legalább egy kicsit hosszabb ideig üldögéltünk az asztalnál, mint egyébként. Nem kapcsoltuk be a tévét sokáig, hanem beszélgettünk, emlékeztünk a régi karácsonyokra, örültünk annak, hogy együtt lehettünk.
  3. Az időjárási előrejelzés szerint havazni fog a hétvégén, s ennek nagyon örülök, mert elutazunk kis falumba, s ott jobban szeretem a fehér Karácsonyt, mint a feketét.

    Eszembe is jut egyik téli szünetünk, néhány éve történt csak. Úgy nézett ki, hogy sáros Karácsonyunk lesz, másodnapján azonban ajándékot kaptak a gyerekek az égtől is, egész éjjel és délelőtt esett a hó. Állandóan seperni kellett a járdát, de délutánra elállt a hóesés. A keresztlányom kitalálta, hogy menjünk el szánkózni a falu végére. Ott egy kis aszfaltos utat építettek a tó melletti vízműhöz, elég széles, sima és meredek. Nem akartak csak ketten menni a fiammal, azt akarták, hogy menjünk mi felnőttek is, az öcsém meg én, még a nagyit is be akarták szervezni. Féltek egyedül, mert sok kutya jár arrafelé szabadon, s a temető is közel van. Olyan lelkesek voltak, hogy beleegyeztem, velük megyek, de csak egy szánkónk volt. Az öcsém ritkán látja a lányát, mióta elvált a feleségétől, s ilyenkor a gyerek minden kívánságát teljesíteni akarja, amikor találkoznak. Óriási, vastag nejlonnal bevont két párnát készített a csúszkáláshoz. Amikor végre elindultunk, már sötét volt, de még kora este, csak a lámpák világítottak az utcában, a ropogós hó visszaverte fényüket. Újra kislánynak éreztem magam, vidáman, gyors léptekkel mentem velük, míg el nem estem a csúszós bakancsomban. Olyan keményre, jegesre taposott volt az út, hogy alig bírtam felállni. Aztán óvatosabb lettem, mert éreztem, hogy a bennem lévő kisgyerek egy kicsit nehézkes ruhát öltött magára. A pályán a világért sem ültem volna az irányíthatatlan párnákra, bár tény, hogy azon ülve közelebb van a földhöz az ember, maradtam a szánkónál. Azt a szánkót még én kaptam kicsi gyerekként, emlékszem rá, hogy az utcánkban vastag plédeket borítva rá, húzgáltak a szüleim. Kicsi szánkó, két kisgyerek épp elfér rajta, de erős vas talpakkal, a deszka rajta vastagabb, mint egy kerítésé. Kizárt dolog, hogy az valaha is használat közben eltörjön. Sokat szánkóztam rajta. Amikor még nagyon kicsi voltam, akkor apámmal, anyámmal a kertben tapostuk ki a szánkózáshoz a pályát, de később ott nem szerettem annyira, mert sok szilvafát kellett kikerülni, meg aztán a Nyomásban sokkal több kisgyerekkel találkozhattam. Nyomásnak hívtuk az utcánk végén azt a földutat, ami az utolsó ház és a földek között vezetett a szomszéd faluba. Széles volt, sok gyerek jó simára taposta, meredek, de a végét még megbolondították a nagyobbak egy kis hóbuckával, ugratóval. Lakott egy család az utca végén, ahol sokan voltak gyerekek. Óriási csővázas, könnyű szánkójuk volt, elfértek rajta öten is. Olyan volt, amikor repült a hóban, mint egy nagy bárka. Amikor felborultak vele, akkor öt kisgyerek gurult szét a hóban kacagva. Az én szánkómra is felkéredzkedtek a többiek vagy elkérték, hogy mehessenek rajta, mert a nehéz vas talpai miatt nagyon gyors volt. De nem volt ajánlatos útközben találkozni vele, kerülték is a többiek az ütközést. Ha nagy volt a hó, akkor a házunk melletti földúton is jól lehetett szánkózni. Két oldalt meredek hófalak között siklottunk le, fél kézzel fogtuk a kötelet, másikkal vastag jégcsapokat kaptunk el útközben. Enyhébb időben azt szopogattuk, soha nem fájt a torkunk.

    Nagyon rég volt, gondoltam magamban, amikor legutóbb repültem a szánkóval, erősen kapaszkodva a köteleibe, s néhány lecsúszásnál többre nem is vállalkoztam.

    Azért ha lesz hó, akkor most is kimegyünk majd, de csak este, ne lássa senki, hogy még gyereknek érzem magam néha. Edzésben is kell tartanom magam, hátha nekem kell majd menni az unokáimmal szánkózni valamikor. És az még egy kicsit odébb van.
    :)
  4. Holnap az utolsó tanítási nap Karácsony előtt. A gyerekek már tudják egy ideje, hogy kit kell megajándékozniuk az osztályban. Ünnepelnek majd, a lányok sütit visznek, a fiúk üdítőt.
    Nem akartam beleszólni abba, hogy milyen ajándékot vesz a fiam egy lánynak. Azért kérdezgették egymást, hogy megtudják, mi lenne az, amire az osztálytársuk vágyik. A fiam elárulta nekem s a többieknek, hogy egy hajráfra vágyik. Hogy honnan jutott eszébe, nem tudom, hosszú a haja, itthon biztosan felvenné. A lány, akit meg fog ajándékozni, valamilyen könyvet szeretne. Húztuk az időt a vásárlással, amikor én mentem volna körülnézni, akkor a gyerek nem akart, egyedül meg nem jutott eszébe, hogy útnak induljon. Tegnap azt mondta, hogy most már itt az utolsó nap, s vegyek én valami ajándékot.
    - Mégis mit? – kérdeztem. Mert fogalmam sincs, hogy minek örülnének ezek a kamaszok.
    - Én örülnék valami csokinak. S vehetsz egy plüss állatot is. – mondta.
    Ma megnéztem az interneten, hogy mit ajánlanak fiatal lányoknak ajándékba, abban a pénzkeretben, amire gondoltunk.
    Körül is néztem a környező üzletekben, szerencsére nem mentem messzire, mert felesleges lett volna az egész időráfordítás. Láttam sálakat, térdzoknikat, lábszármelegítőket, amikről úgy gondoltam, örülne egy lány neki, tréfás feliratú bögrét és párnát, de úgy gondoltam nem veszem meg egyiket sem, majd együtt elmegyünk a gyerekkel, s azt vásároljuk meg, ami neki is tetszik. Nagyon jók a megérzéseim, mert amikor ma hazajött az iskolából, akkor azt mondta, hogy adjak neki pénzt, mert elmennek vásárolni a barátaival. Ezek szerint a többi srác sem vett még semmit. Adtam az ötleteket, de nem nagyon tudott a gyerek azonosulni velük. Éreztem rajta, hogy amiket ajánlottam, azokról a tárgyakról úgy gondolja, hogy túl személyesek.
    - Jó, akkor nem kell olyan vicces szexes feliratú bögrét venni, amit láttam, van a közelben egy üzlet, ahol vannak másfajta bögrék is, nagyon szépek karácsonyi mintával. - ajánlottam.
    - Ne vegyél rózsaszín sálat, én annak örülnék pedig, ha úgy gondolod nem az a stílusa. – mondtam.
    - Láttam olyan fekete- fehér kockásat is, amilyen az inged.
    Nemsokára elindult vásárolni még két barátjával. Közben én is elmentem ügyeimet intézni.
    Amikor hazaérkeztem, teljesen le voltam döbbenve. Láttam, hogy már járt itthon, de mivel nem vitt magával kulcsot, csak az ajtó elé tette le mit vásárolt, elment a barátjához.
    A zacskóban egy ajándékdoboz, aminek tartalma egy tusfürdő és egy spray. Vett még egy tábla jó csokit is. Örülnék neki, ha kapnék valakitől ilyen Karácsonyra, de az egészet eléggé személytelennek érzem. Tudom, hogy a gyerekem a kétszemélyes családunkban az, aki a földön jár inkább, aki reálisan gondolkodik mindig, de most mégis meglepett. Egyáltalán nem vette figyelembe a tanácsaimat.
    Mégis úgy gondolom, hogy nem fogom bírálni. Ha hazajön, akkor majd megdicsérem, hogy milyen ügyesen vásároltak, s biztosan örülni fog a lány az ajándékának.
    Remélem, így is lesz.:)
  5. Sokféle problémám van, egészségügyi is, amiről azt olvasom egy könyvben, hogy csak a szervezetem jelez, nem találom önmagam, nem vagyok teljes.
    Egy másik könyvében a szerzőnek pedig azt találom, hogy önmagam megtalálásának leggyorsabb útja a szerelem.
    Igen, keresgélek egy idő óta. Ha jobban belegondolok, kicsi korom óta elégedetlen voltam, vagyis nem voltam teljes, hiányzott valami. Nyitottam kifelé, voltam barátkozó, nyíltszívű, verseket tanuló, okos kisgyerek, szerettem a felnőtteket is, mindenkinek adni akartam.
    Aztán befelé forduló kamasz lettem, szomorú szemű, romantikus, bizalmatlan, boldogtalan.
    Rövid időre megérintett egy-két szerelem, de mivel nem voltam ott teljesen, nem is teljesedhetett ki egyik sem.
    Először a tanulásba, majd a munkába temettem magam, de az sem tett boldoggá. Sok munka és felelősség vállalásával sok stressz is jár. Próbáltam felkészülni, hogy a stresszt kiküszöböljem. Vettem illóolajokat, féldrágaköveket, olvastam kiváló gondolatokat, de nem segített, csak rövid időkre, ugyanúgy ott volt bennem a teljesség hiánya. A szerelmek nem segítettek, mert nem találtam magam, de lehet, nem is kerestem.
    Az van a könyv bevezetőjében, amit most forgatok, most már elárulhatom, hogy Kurt Tepperwein könyvéről van szó: Nyílj meg és szeress!, hogy nincs túl korán és nincs túl későn a szerelemhez. Ez fellelkesít. Nemcsak azért, mert most, középkorúan érzem, hogy milyen jó szerelmesnek lenni, azt, hogy valami teljességet érzek, magamban megtalálom azt, amire eddig vágytam, s jó adni mindenkinek, aki vágyik rá, jó szeretni. Szerelmes lettem. Megoldódnak mindenféle egészségügyi problémáim is, és minden más, mert megtaláltam az életem értelmét, a legnagyobb szerelmet.
    Azért elolvasom még ezt a könyvet, bár ennyi is inspirált.
  6. Valahogy így kellene elkezdeni.

    Drága Öcsém!
    Ideje lenne rendbe raknunk a kapcsolatunkat. Úgy gondoltam, kezdem én. Bocsáss meg, amiért féltékeny voltam Rád már az anyám hasában is. Amikor pedig megláttalak a szülőszoba ablakában anyám kezében, akkor azt kérdeztem a nagyanyámtól, hogy hazavigyük-e ezt kopasz gyereket.
    Később sokszor bíztak rám Téged, de nem mutattam jó példát. Elvittelek magammal, amikor a barátnőimmel voltam, köztük volt nagyobb városi lány is, akinek pénze volt és cigizett, s mi is kipróbáltuk kisebbek, Neked azt mondtuk cigirágó, akkor lehetett olyasmit kapni az üzletekben. De Te nem hitted el, már volt annyi eszed, s beárultál anyámnál. Otthon kikaptam, már nem emlékszem milyen formában, de a szó is fájt. Sokáig haragudtam Rád.
    Megpróbáltam elfogadni, hogy Te vagy anyám szemefénye. Neked is sokat elnéztek. Minden nap idegesítetted a szomszédokat és engem is, azzal, hogy doboltál egy pléhvödrön és hangosan énekeltél, de nem mondták soha, hogy hagyd abba.
    Kaptál légpuskát, amikor már kicsit nagyobb voltál, de olyan buta voltál, hogy nem tudtad hogyan kell helyesen használni, ezt is megbocsájtottam Neked, mert tréfából a húgomat mellkasán lőtted egy összegyúrt alufóliával.
    Megrémisztettél akkor is, amikor bevetted a koffein tablettáimat, amit a gyógyszertárban lehetett kapni, s a tanuláshoz használtam, már főiskolásként, de Te sokat vettél be belőle, mert nem kaptad meg a motorkerékpárt, amit szerettél volna.
    Bocsáss meg azért, amikor fiatal lányként otthon napoztam az udvaron, s Te idegesítettél valamivel. Én annyira dühbe gurultam, hogy felugrottam, s hozzád vágtam egy seprűt. A nyelével röpült feléd, s majdnem kivertem a szemed. Annyira megijedtem, hogy még mindig érzem ezt a rossz érzést.
    És aztán a fiatal feleségednek nem beszéltem arról, hogy nem az számít, hogy vállalkozó-e az ember párja, hogy gazdagok-e, hanem csak a szerelem. El is váltatok, mert Te nem voltál vállalkozó.
    Bocsáss meg, hogy soha nem vigasztaltalak.
    Igen, ideje rendbe rakni dolgainkat, mert olyan kevés ember van, akire igazán számíthatunk, Te az vagy nekem, akire számíthatok, és remélem én is Neked.
    Bocsáss meg mindenért!
  7. Igen, azt hiszem. Úgy döntöttem meg sem változom, csodás világ ez. Sokszor úgy érzem magam, mint egy óriási lufi, amelyik a többi ember feje fölött lebeg. Próbálnak leráncigálni, mert az mégsem való, hogy én ott fent vagyok.
    - Te ezt elhiszed?
    - Ne légy már ilyen naiv!
    - Hol járnak a gondolataid? Szerelmes vagy?
    - Mit vársz ettől a helyzettől?
    - Mit vársz ettől az embertől?
    Hasonló mondatokkal csalogatnak, térjek vissza a földre közéjük, de csak mosolygok rájuk, nem tudnak meggyőzni. Ezt a jó tulajdonságomat, a konokságot, makacsságot drága nagyapámtól örököltem. Kitartó vagyok. Megpróbálom rávenni őket, hogy repüljenek velem, de csak rövid időre sikerül egy kicsit elrugaszkodniuk a földtől. Ilyenkor kicsit sajnálom őket.
    Amióta az eszemet tudom, álmodoztam. Amikor apám mesét olvasott nekem, akkor én voltam a királylány. Nagyanyám meglátogatta külföldön élő nővérét és egy vastag kifestőkönyvet hozott nekem, sokféle színű zsírkrétával, amit össze sem lehet hasonlítani a ma kapható kínai fajtákkal, s amikkel mesebeli tájakat varázsoltam a papírra.
    Szerettem magamban beszélni, mert elképzeltem mindenféle helyzeteket, de egyszer rajtakapott egy fiatal ember az utcánkból és kinevetett, többé nem beszéltem hangosan, ha egyedül voltam.
    Voltak barátaim is, s igazán jók voltak a szüleim, hogy elengedtek szomszédolni, játszadozni, a patakban halászni, a tóban fürödni.
    Akkor sem kaptam ki, csak megszidtak, amikor az unokatestvéremmel levágtuk a babám haját. Kicsi voltam, nem is tudtam, hogy mit teszünk, csak fodrászkodni akartunk. Nagyon szép baba volt, mozgott keze, lába, szeme, hosszú aranyhaja volt. Azt is a nagyanyám hozta külföldről, s nem is volt ilyen babája senkinek a környezetemben. A babához akkor is ragaszkodtam, amikor már kopaszbaba volt, állandóan nálam volt, a gyerekemnek tekintettem. Akkor is velem volt, amikor az áradó patakot néztük a híd tetején a házunk közelében egy nagy eső után. Valamelyik kis pajtásommal összevesztem, s ő kikapta a babát a kezemből és a vízbe hajította. Rohantam haza ordítva, s mivel apám szemefénye voltam, azonnal a baba után futott. Nem volt könnyű dolga, mert elég nagy volt a víz, csúszós a part és tele bokrokkal, akadályokkal, de valahol a falu határában utolérte a babát, amelyik fennakadt egy kövön. De visszahozta, mert tudta, hogy mennyire fontos nekem.
    A nagyapám is elnézte az álmodozós játékaimat. Mert melyik nagyapa engedte volna meg az unokájának, hogy a teheneknek télire összegyűjtött, összekötözött és rendbe rakott kukoricaszár között játsszon, csakis az enyém. Már pedig elhívtam öt-hat iskolatársamat, és ott bújócskáztunk, ugráltunk, teljesen összekuszálva mindent.
    Esténként kimehettem a nagyobb gyerekekkel a falu határába, ahol egy óriási szalmakazal volt, ott csúzdáztunk. A kert végében sűrű bokrok voltak, amikor a felnőttek dolgoztak a kertekben, mi gyerekek búvóhelyeket készítettünk a bokrok alatt, játszottunk mindenféle szerepjátékokat, sárból süteményeket gyúrtunk, ruhákat varrtunk a négerbabáinkra.
    Teljesen beleéltem magam abba is, amikor az iskolai színdarabban Hamupipőke voltam. A királyfi helyes fiú volt, gyerekkori barátom.
    Mindig sokkal több időt kellett a tanulással töltenem, mint másoknak, ha jó jegyeket akartam, mert a tanulóidő felében álmodoztam. Álmaimban királylány voltam, gazdag, vagy egyszerűen csak szerelmes lány.
    Nem sajnálom ezekre az álmodozásokra szánt időt, mert már nagyon jó vagyok ebben a témában. Úgy tudok álmodni, hogy az előbb-utóbb megvalósul. Már álmodozni is csodás, de amikor megvalósul, akkor varázslónak érzem magam, tündérkirálynőnek.:D
  8. [​IMG]
    Amikor meglátta a fiacskám a gyönyörűszép rózsaszín szőregi rózsacsokrot a kezemben a munkából hazamentemben, akkor eszébe jutott, hogy szülinapom lesz másnap.
    - Mit szeretnél anya a szülinapodra? – kérdezte.
    S jutott eszembe egy csomó lehetőség, de leintett, hogy ne az én pénzemből legyen az ajándék, hanem abból, ami nála megmaradt, valami zsebpénz-féle, nagyon kicsi összeg.
    - Találj ki valamit Bogaram, akkor! – mondtam.
    Szerettem volna elmenni egy jó étterembe azon a napon, amikor fél évszázados lettem , ahol annyi ételt lehet enni X összegért, amennyi belénk fér, mindenféle finomságokat¸vadat s halat. Anyám lebeszélt róla sikeresen. Azt mondta, hogy ő már sokkal több évet megélt, s nem járt ilyen étteremben, ne költsem a pénzem erre. Jobban belegondoltam, akikkel elmentem volna azon a napon az étterembe, egyszerre nem is tudnak sokat enni, nekem pedig fogyókúrázni kellene.
    A gyerekem sem vett semmi ajándékot, de a minap is megkérdezte, hogy mit szeretnék szülinapomra. Már lassan eltelt egy hónap. Nem baj, tőle álmokat kapok, mert ilyenkor mindig kitalálhatok valamit.
    Egyszer, amikor ő kisebb volt, elég szép pénzösszeget kapott a kezébe, hogy elmenjen ajándékot vásárolni nekem. El is ment a közeli áruházba, s kaptam ajándékokat, amik neki tetszettek: kiscicás hűtőmágnest, üvegből készült hóembert egy gömbbel, amit fel lehetett rázni, s akkor repült a hó a gömbben. De legjobban annak az ajándéknak örültem, amit nem tudott megvenni, csak szeretett volna. Az áruház mellett volt egy kis fotoshop, annak a kirakatában látott egy digitális fényképezőgépet. Akkor még nem volt nekünk, s úgy gondolta, azt megveszi nekem ajándékba, hiszen van nála 2500 Ft. Még kisiskolás volt a Lelkem, nem ismerte az arányokat. Viszont elég határozott kis vásárlónak nézhetett ki, mert amikor mondta, hogy mit szeretne megvenni, akkor mindent megmutattak neki, elem került a gépbe, s csak a pénztárnál derült ki, hogy nincs elég pénze,mert 25000 Ft volt a készülék. :D

    Most azt mondtam, hogy menjünk el moziba ketten, ezt szeretném ajándékba. Mondta a gyerekem, hogy most mi az, amit mindenki meg szeretne nézni, de azért megkérdezte, hogy én mit szeretnék, romantikus filmet talán? Ismer ez a gyerek engem, gondoltam. Végül kiegyeztünk egy 3D-s filmben, lehet olyan is, amit ő szeretne megnézni, mert olyat még nem láttam.
    Azt az X összeget, amit az étteremre szántam elteszem, s nem magamat ünnepelem majd belőle, hanem mást, akit szeretek.
  9. Készülődöm a Karácsonyra lelkileg is. Szeretnék ráhangolódni minden porcikámmal, mert csak akkor szép számomra ez az ünnep (is), ha szeretetet tudok adni, amikor annyira felkészült vagyok, hogy túlcsordul rajtam, és kész vagyok helyet készíteni mások szeretetének befogadására is.
    Ilyenkor takarít is az ember(asszony), rendet rakok a ruhásszekrényben. Nincs sok felesleges holmink, mert nem tudom hol tárolni, de egy papírlapocska a kezembe akad. Egy kicsi talp formája, a gyerekemé, néhány hónapos korából. Ez megmaradt, nem foglal sok helyet, el sem ajándékozható. Azt hiszem, a gyerekem egy kicsit gyökértelennek érzi magát, mert csonka családban volt kénytelen felnőni, és megkérdezte egyszer, hogy miért nem tettem el emlékbe egy kis rugdalózóját sem. Nincs elég helyünk, azt válaszoltam, csak a praktikus dolgokat tartottam meg, ott van például az a két kis pléd, amit el szoktunk vinni magunkkal a rövid kirándulásainkra.
    Meg aztán kevés babaruhát vettem én. Csak egyre emlékszem, egy citromsárgára, amiben hazahoztuk a drágaságomat. Olyan volt benne, mint egy kis ráncos papagájfióka. Az 56-os méretűben is elveszett. Vehettem volna kéket is, mert tudtam, hogy fiú lesz, de tévedhetnek az orvosok is, gondoltam, s még lánynevet is választottam, Luca lett volna. Minden kinőtt ruhát továbbadtam a húgomnak, ahol három gyerek is született, mert tudtam milyen jó az, ha babaruhát kap az ember. Én sok kis plüss ruhát kaptam egy volt évfolyamtársamtól, ahol a gyerekek már iskolások voltak, amikor én szültem, de a ruhákat még megtartották. Volt sok, amelyik kicsit kopottas volt, főleg a térdénél, mert ebben a korban keveset nő a gyerek méretében, inkább szellemileg növekszik, megismeri a világot, csúszik-mászik. Volt a közelünkben egy rőfös, egy kis bolt, ahol lehetett kedvező áron kapni mindenféle anyagot, többek között plüsst is. Ott vettem piros és kék plüssanyagot és a rugik térdére foltokat varrtam. Nem négyzeteket, mint amilyen a folt általában, hanem állatformájúakat, elefántot, mókust, amit a Burda újságból másoltam. Amikor a gyerekem kinőtte a ruhákat, akkor visszaadtam a barátnőmnek, akik nagyon megdicsértek, hogy jobb állapotban kapták vissza, s újra el tudták ajándékozni, mert bizony volt nálam szegényebb ember is, akinek jól jött a négy gyerek által nyúzott ruha is.

    A sütés is eszembe jut. Elutazunk az ünnepek alatt, de egy kis mézeskalácsot csinálhatnék. Ilyenkor az is régi emlékeket idéz fel, a fűszerek illata szétterjed az egész lakásban. Volt egy év, amikor mézeskalácsból Betlehemet készítettem a fa alá. A vastag papírra rajzolt és kivágott formát a tésztára tettem és kivágtam. Angyalkát most is készíthetek, fára akaszthatót, és egy idő után megehetőt, amikor már megpuhul. Az angyalkák tiszteletére fogok is sütni, akik körbevesznek, láthatatlanok és láthatók. Az egyik ilyen látható angyalka a fiacskám. Szeret engem és mindenkit, türelmes hozzám, elfogad olyannak, amilyen vagyok, halk szavú, megbocsájtó, segítőkész, ami most nem jut eszembe az is benne van, csak már annyira megszoktam. Amikor az ingét veszi magára az iskolába készülődve, látom meztelen vállát. Mondom neki:
    - Úgy látom, mintha a jobb válladon egy kicsit kiállna a csontod. Angyalszárnyaid nőnek?
    - Csak a lapockám. - mondja nevetve, de azért megtapogatja.
    Ilyen pici talpacskája régen volt, mint a forma, ami a kezemben van. Már magasabb, mint én, 170 cm körül van, kb. annyi, mert mindig rá kell szólni, hogy húzza ki magát, nem álljon görnyedten. Nagy fiú lett, felvilágosítani sem én fogom, mert már biztosan megtette más.
    - Anya, hogy lesz a kisbaba? – kérdezi viccelődve, amikor kicsit beteg és én az ágya szélén ülök.
    - Elmeséljem? Nem a gólya hozza. – mondom.
    - Nem a gólya? Nekem azt mondtad, hogy engem a gólya hozott.
    - Már nagy fiú vagy. Tudod, hogy a gólyák elutaznak ősszel. Te februárban születtél, nem hozhatott a gólya.Téged a sündisznó hozott, egy nagyon öreg, óriási sündisznó, amelyik nem tudott aludni, mert a sündisznók is alszanak télen, de ez nem tudott. Az erdőben sétált éppen, amikor észrevett Téged, aki lepottyantál az égből, kicsi Angyalkám. Gyorsan puha mohába csavart, hátára vett, s szaladt hozzám, mert már nagyon vártam Rád. Azóta nagyon jó barátságban vagy a sündisznókkal, a kínai horoszkóp szerint Te is disznó vagy.

    Így készülődünk, melegítő ételeket főzve, sütve, meséket olvasva, hallgatva, mondva egymásnak az ünnepekre.

    Csodákkal teli várakozást kívánok mindenkinek! Sok szeretettel: Zsazsa:)
  10. Itt megy előttem a kisöreg a főváros főutcáján. Sovány, reszketeg lábain bizonytalanul lépked, kezében bot. Beüti a kapukódot, de szerencséje van, hogy jön valaki a házba, mert nem tudom, hogy ki tudná-e nyitni a kaput. Nehéz kovácsoltvas kapu. Nálunk csak fakapu volt a társasházban , de kicseréltették 1 ,5 millió forintért egy könnyebben nyithatóra. Régen olyan kapukat terveztek a házakra, amelyek megvédték a lakókat, mint egy erődítmény, olyan volt a ház. Nem tudom, hány éves lehet az öregember, úgy nyolcvan fölé saccolom. De nem mindenkivel olyan bőkezű a sors, mint amit olvastam a minap, hogy 85 évesen mellet nagyobbított egy nő Amerikában (ott minden megtörténhet), mert nem talált párt magának. Szerintem kisebb mellekkel is találhatott volna párt magának, a probléma máshol van.
    Visszatérve az idős emberre, aki szimpatikus nekem, különben nem írnék róla, elképzeltem, hogy segítek neki, bár a nyáron láttam valakivel, aki karonfogva vezette, talán egyik rokona. Az én szándékaim is megrekednek gondolati szinten, a pokol kapui is jó szándékkal vannak kikövezve, sajnos. Nem az a sajnos, hogy a jó szándék tettek nélkül nem vezet semmire, hanem az, hogy nem lépünk tovább. Megragadunk a gondolatok szintjén, nem cselekszünk.
    El kellene valahol indulni.
  11. Mostanában észrevettem magamon, hogy egy bizonyos szót nagyon gyakran használok, ez pedig a legalább. Mindig is igyekeztem optimistán hozzáállni a történésekhez, ez a szó a kapaszkodó, amivel túlteszem magam a dolgokon, az apróságoktól a nagyobbakig.
    Kénytelen voltam megválni egy ingatlantól, amihez évekig ragaszkodtam? Legalább nincs vele több gond. Azt az időt és pénzt, amit a gondozására kellett áldoznom, majd ezután magamra fordítom.
    Nem hívott vissza egy ismerősöm, akinél szívesen dolgoztam volna a hétvégén? Legalább nem kell agyondolgoznom magam olyan kevés pénzért.
    Nem sikerült munkába állnom az eltervezett időpontban, mert valaki trehányul végezte a munkáját, nem jó helyre adta be a pályázatot? Sebaj, legalább még van egy kis időm, hogy mindent rendbe rakjak a háztartásban.
    Túlórázni kell? Legalább nem pénteken.
    Nem tudták meghosszabbítani a munkaszerződésemet? Legalább el tudunk utazni anyámhoz a két ünnep között.
    Gyerekem nem szívesen mozdul ki itthonról, nem hajlandó semmilyen testmozgásra? Legalább tudom, hogy jó helyen van.
    Ellopták a biciglijét? Legalább nem kell izgulnom, hogy merre csatangol.
    Eltörtem a kávésbögrét? Legalább nem a nagyanyámtól örökölt kedvencemet.
    És így tovább…
    Most már elegem van ebből a szóból. Jöhet egy-két legfeljebb vagy valami más. A kerék legurult, itt az ideje, hogy felfelé vegye az útját. Meg is teszi, van benne lendület. Valaki épp ma hívta fel a figyelmemet egy üzenettel a mai különleges Mag Teliholdra. Ennek a napnak az üzenete a megújulás, az újrakezdés, tiszta lappal indulás. Biztatom magam, a skorpiók egyébként is jobban képesek a megújulásra, mint a többi jegy.
    Hogy ennek az írásnak nincs semmi értelme?
    Legalább tornáztattam az ujjaimat, és legfeljebb…. De mindenképpen a helyes utat választom. :D
  12. Nem vagyok szakács, bár tanultam főzni egy vendéglátós iskolában, igazából ez lenne a szakmám. Örülök, hogy megismertettek az alapfogalmakkal, mert így élvezettel tudok olvasni egy receptet is. Soha semminek nem tanultam meg a pontos összetevőit, úgy sütöttem az ételkészítési órán a hasét, hogy kb. tudtam mi kell hozzá, nagyon jól is sikerült, csak nem ragasztottam össze a két kis korongot, így csak kettes lett az osztályzat. Nem szeretem a mérlegeket: Nem vagyok én patikus! Néha előveszem sütemények készítésekor, de egyébként soha. Az ételek receptjeit csak iránytűnek használom, az irányt én szabom. Nem érzem magam a konyhába láncoltnak, mert ott kiélhetem kreativitásomat. Persze jobb lenne, ha lennének állandó receptjeim, mert akkor a jól sikerült ételekre kapott dicséreteket újra bezsebelhetném, s nem jó, ha a legközelebbi alkalomkor, amikor valamilyen új fűszert alkalmazok, azt mondja a gyerekem, hogy a múltkori jobb volt. Ha ilyenkor egyáltalán nem fogy el az étel, jó, ha van valami gyorsan elkészíthető ehető a tarsolyban.
    Hol, ha itt nem, szeretném a kanadai sütőtököt népszerűsíteni. Gyerekkoromban sütöttek a szüleim tököt, nem kanadait, hanem olyan „Cucurbita maxima convar” fajtát. Nem sikerült megszerettetni velem, mert vagy nem volt elég édes vagy nem volt elég krémes.
    Csak most szerettem meg egy kolléganőm által. Mesélt róla, s hozott is egy kis kóstolót nekünk, kolléganőknek. Azon a napon éppen nem vittem semmi ételt magammal, s nagyon jól esett egy bögrényi tökleves pirított tökmaggal ebédre. Annyira egyszerű elkészíteni, hogy most meg is osztom veletek.
    Végy egy közepes kanadai tököt. Hámozd meg, de óvatosan, mert kemény a héja, nehogy megvágd magad! Vágd kockákra, ahogy tetszik 2x2 cm kb., majd egy fazékban önts fel annyi vízzel, ami éppen ellepi. Sózd meg és tégy hozzá kb. 5 gerezd összezúzott fokhagymát. Főzd addig, amíg puha nem lesz a tök. Majd turmixold össze az egészet, tegyél bele törött borsot és kb. 2 dl tejszínt. Kész is a leves, a tetejére lehet tenni pirított zsemlekockát fokhagymásan, vagy pirított tökmagot, aminek örülhetnek a férfiak is. Nagyon finom.
    Most készülök egy tökös-mákos rétest sütni. Ha majd ízlik a tesztelőmnek, akkor ajánlom Nektek is!
  13. Gyerekkoromban utáltam a tejfölt. Amikor a szüleim elérkezettnek találták az időt, hogy leszoktassanak a cumiról, s szép szóval nem értek el nálam semmit,
    akkor bemártották tejfölbe, s soha többé a számba nem vettem. :confused:
    Akkor ki nem állhattam a sárgarépás finomfőzeléket sem, most mindkettőt szeretem.
    Tejfölt teszek mindenbe, paprikás és nem paprikás ételekbe, bablevesbe, salátákba. Nem tudom azt sem, miért szeretem annyira a juhtúrót. Gyerekem nem szereti, ha túrós sztrapacskát készítek, akkor magamnak külön keverem hozzá a juhtúrót. Már arra is gondoltam, hogy valami juhászvér folyik az ereimben, bár erről nem meséltek az őseim. Az anyai nagymamám szerette nagyon a juhtúrót, mindig azt kért vásárfiaként, ha elmentünk egy nagyobb faluba vásárolni, mert ott helyben a faluban nem lehetett kapni. Akkor kislányként, nem voltam annyira oda ezért a finomságért.
    Most már igen.
    Mindig nevetek magamon, amikor eszembe jut egy buli, amit az egyik volt kolléganőmnél rendeztünk az irodás lányokkal, egy-két fiatal emberrel. Fiatalok voltunk mindannyian, huszonévesek. Mindenki vitt valamit az összejövetelre: saját készítésű pogácsát, édességet. Én is akartam valami különlegeset vinni. Az albérletemben volt egy villanytűzhely, de a sütőjét soha nem próbáltam ki. Valahol olvastam egy receptet, sütés nélkül elkészíthető ínyencség.
    Ez volt a pálpusztai sajtos krémmel töltött cipó. Meg is töltöttem egy friss ropogós cipót ezzel a krémmel, de azt hiszem senki nem evett belőle, én sem. Lehet, hogy azonnal a kukában landolt, amikor megérkeztem a helyszínre, már nem emlékszem. Aki szagolt már ilyen sajtot, az tudja, hogy borzalmas illata van, s igazán csak a rajongóinak lehet kellemes az aromája. Nekem sem jutott eszembe azóta sem, hogy a régi receptet elővegyem, a sajtot is csak egyszer szagoltam meg egy üzletben nosztalgiából.
    A paradicsomos káposztafőzelék még tartja magát nálam a nem szeretem listán, túl sok volt belőle gyerekkoromban. Az is lehet, hogy hamarosan megszeretem, meggyőzöm magam. A káposzta nagyon jó méregtelenítő, fogyókúrás étel, a paradicsom pedig jó a szívnek.
    No ennyi még nem volt elég, hogy meggyőzzem magam. Majd főzök egy kis adagot a gyerekemnek, hátha megeszi, amit nem, majd én, mert ételt nem szívesen dobok ki.:)
  14. Esküvőkről olvasva jut eszembe, hogy igenis fontos egy jó ceremóniamester felkérése, de legalább az alapos felkészülés egy ilyen fontos eseményre.
    Kolléganőm lánya a nyáron ment férjhez, készülődtek az esküvőre az év eleje óta vagy még előbb is. Amikor utóbb elmesélte a kolléganőm az eseményeket, akkor annyira tetszett az egész, hogy rögtön képes lettem volna férjhez menni. Azóta leülepedett egy kicsit az egész. :D
    A fiatalok együtt élnek már egy jó ideje rendezett körülmények között, külön háztartásban, két kicsi gyerekük is van. Sok mindent saját maguk készítettek elő az esküvőre. A menyasszonyi ruhára Swarovski kristályokat ragasztottak, a meghívók nagyon jól sikerültek házilag, az egész család beszerezte az alkalomhoz illő ruházatot a legjobb helyekről, fodrásszal, kozmetikussal, virágossal mindent megbeszéltek, a pogácsát megrendelték a legjobb cukrászdából, a menyasszonyi tortát szintén. A szertartás helyszíne egy szép kis kertvendéglő volt a főváros határában, ahol esküvőkre szakosodtak. Oda lehetett vinni kintről süteményt, tömény italokat, a lagzi végén mindennel korrektül elszámoltak. Mindenre gondoltak a családtagok, úgy hitték, de mégis volt egy-két apróság, ami elkerülte a figyelmüket. Például, a menyasszony megváltoztatta a szertartás időpontját, csak egy félórával tette későbbre. Mindenkit értesített is a meghívottak közül, csak az anyakönyvvezetőt nem, szerencsére az utolsó pillanatban eszükbe jutott, még meg lehetett menteni a helyzetet. Aztán nem volt, aki arról gondoskodjon, hogy a virágcsokrokat mindenki megkapja a szertartás előtt. A menyasszony csokor nélkül vonult a kertbe, később hozták utána. Nem beszélték meg előre azt sem, hogy mi lesz az új asszony férjes neve, utólag kellett módosítani, mert nem akarta azt a nevet, amit beírtak az anyakönyvbe. Ezeket az apróságokat leszámítva, minden nagyon jól sikerült. Finom volt az étel, amit a vendéglő szolgáltatott. Nem volt hosszú menüsor, de mindenki talált az ízlésének megfelelő ételt. A tyúkhúsleves után mindenféle módon elkészített húsok voltak szervírozva, párolt, sült, rántott szárnyasok, sertés-, és borjúhúsok, vegyes köret, rántott zöldségek, sokféle savanyúság. Éjfél körül még hoztak töltött káposztát, amiről a kolléganőm áradozva mesélt. El is hiszem, hogy finom volt, mert ismerem az ízlését. Italok közül legjobban a limonádé fogyott, nem is volt elég, amivel előre készültek a vendéglőben, mert finom volt, gusztusosan felszolgálva és nagyon meleg volt azon az augusztusi napon.
    Az öcsémék esküvője is nyáron volt, jó pár éve. Igazi falusi lagzi. Egy hétig sütöttek a házunknál anyám barátnői szárazsüteményeket, pogácsát, piskótát. A tortákat csak előző nap töltötték meg krémmel, mert nem volt hűtési lehetőség. A nagy hőség miatt így is levittük a pincébe, ami készen volt. Ott voltak az üdítők, a sör is nagy kádakban, hideg vízben. Én marcipán rózsákat készítettem a tortákra, de nem voltam annyira felkészült, hogy eszembe jusson az, hogy a párás levegőben azok bizony elkezdenek olvadozni. Amikor elvittük a tortákat a lagzi helyszínére, tényleg az utolsó pillanat volt, hogy a rózsák megadják magukat. Abban a lagziban is volt tyúkhúsleves töltött tyúkból csigatésztával, utána a főtt húsok, majd pörkölt sertéshús tésztával. A vőfély minden fogás előtt egy kis versikét mondott. Éjfélkor hoztak töltött káposztát, sült kolbászt. De az is lehet, hogy másképp volt minden, mert olyan régen történt. A zene viszont jó volt, olyan, amire mindenki tudott táncolni. Volt menyasszonyszöktetés, menyecsketánc, pezsgőivás a menyasszony cipőjéből, tojás átvezetése az ifjú férj nadrágszárán (a menyasszony tette), szórakozás.
    Ha választani lehetne, hogy hol rendezzem meg a fiam esküvőjét, akkor mindenképpen egy profi vendéglőben szervezném. Remélem, még van pár évem arra, hogy kigondoljuk a részleteket az érintettekkel és előkészítsem a pénztárcámat.:)
  15. A karmának nincs humorérzéke, olvasom a könyv címét, kicsit megrémülök, mert nem szeretem a nincs szót, a nincs humorérzéke, pedig egyenesen elrémiszt. Majd felveszem mégis az elolvasandó könyvek listájára, de előbb jöjjenek a pozitív kicsengésűek: Istenek ivadékai vagyunk, Csodák pedig vannak, Lépj ki régi cipődből, stb.
    Persze, hogy nincs humorérzéke a karmának, mert az csak az embernek van. Azok közül sem mindenkinek. Erre gondolok most, hogy a humorérzékemet az őseimtől örököltem. Elsősorban apámtól, akiről anyám is csodálattal mesél. Apámnak különös képessége volt a viccek mesélésére, ezt anyám is elismeri. Volt egy kicsi szőlős területünk a falu határában, ahol összejöttek a rokonok segíteni, hogy leszüreteljék a termést egy nap alatt. Ott az apám egész nap alatt szórakoztatta a segítőket a viccekkel. Én is emlékszem, hogy ott voltam kicsi gyerekként, a viccekre nem emlékszem. De emlékszem arra, hogy otthon a faládán ült az apám és vicceket mesélt. Anyám nem tudom, hogy fogadta, ott volt neki egy kicsi gyerek mellettem, az öcsém, én hatéves forma voltam, főzni kellett, mosni, vasalni és az állatoknak enni adni, amellett, hogy a kertben elvégezte az aktuális munkákat. Én valahogy megéreztem ezt a helyzetet, s nem voltam befogadó a viccekre. Azóta sem tudok egy viccet sem megjegyezni, sem elmesélni. Még a faviccekből is csak egyet tudnék elmondani. Valahogy zavart kicsi gyerekként a Jean viccek bugyutasága, Móricka pajzánsága. Valami védőfalat építettem magam köré.
    De remélem a humorérzékem megmaradt.