Augusztus végén Lázár György cikkét olvasva eszembe jutott, hogy a két világháborúban harcoló katonák témája már engem is megérintett néhány évvel ezelőtt, és le is írtam hasonló gondolataimat, mégpedig november 11-e kapcsán.
Az említett cikkben Lázár György tiltakozik a Torontói Magyar Ház falán elhelyezett, a két világháború magyar hőseire emlékező tábla ellen. Amikor “Horthy katonái jónéhány kanadait is megöltek…”, talán nem illene éppen itt ellenséget ünnepelni. Akkor elhatároztam, hogy ebben az évben előveszem a jegyzeteimet, és formába öntöm akkori írásomat.
Fura érzés magyarként ünnepelni az első és második világháborús hősöket. Amikor a legkisebbik fiam büszkén kijelentette, hogy a Megemlékezés napja az ő névnapjára esik és kérdezgetni kezdett a magyar háborús hősökről, no meg arról, hogy a családunkat hogyan érintették a háborúk, akkor megzakkantam egy pillanatra.
Először persze büszkén elmondtam neki, hogy a nevét a nagyapám után és édesapám legidősebb bátyja után kapta. Úgy alakult, hogy mindkét Márton részt vett háborúban, az idősebb az elsőben, a fia a másodikban. De amíg a fiam dédapja hazatért a háborúból és hét gyermeket nevelt fel, addig a nagybácsink, bár hazaért a fogságból, 1948-ban belehalt a sebesüléseibe.
De ami a hősiességet illeti…
A kanadaiak méltán büszkék arra, hogy önkénteseik 1914 óta folyamatosan és odaadóan harcolnak azért, hogy visszaállítsák a békét, megvédjék a demokráciát, az emberi jogokat és nemzeteket szabadítsanak fel. A mai nagyobb háborúktól mentes világ és a viszonylagos egyensúly fenntartása nekik és előljáróiknak is köszönhető. A kanadaiak az elmúlt száz évben harcoltak például Franciaországban, Spanyolországban, Németországban, Vietnámban, Kuwaitban, Irakban, Afganisztánban és Boszniában is.
De kik is azok a kanadaiak? Bevándorlók a világ minden országából, akik büszkén vallják magukat kanadainak. Ők azok, akiknek szülőföldjein ezek a veteránok harcoltak valamikor. Lehet, hogy az ő oldalukon, lehet, hogy éppen ellenük, de mindenképp rengeteg katonai és civil sebesülttel és áldozattal.
Példának okáért a két világháborúban közel száz millióan estek áldozatul, akiknek több, mint a fele civil volt.
A második világháborúban a több, mint 24 millió katonai áldozat között 300 000 magyar volt és 45 300 kanadai. Az utóbbiak elhivatott önkéntesek voltak.
A magyar katonák azonban nem maguktól mentek a háborúba. Őket kérlelhetetlenül besorozták, de nem azért, mert meg kellett védeni a hazát, vagy a szabadságot, s a demokráciához sem volt semmi köze. Őket más országokba hajtották harcolni. El kellett hagyniuk családjukat, otthonukat, városukat és még az országukat is. S ott sem szabadságért, jogokért vagy emberekért harcoltak. Nem. Őket mint a birkákat terelték, hajtották, idomították, feláldozták és hagyták, hogy lemészárolják őket.
A katona nem azért van, hogy gondolkodjon. A katona parancsot követ és végrehajtja azt.
Ezek a férfiak olyan országban születtek, ahol a vezetők a rossz oldalt választották, csak a saját érdekeikre gondolva. Így a közkatonák már nem állhattak a jó oldalra többé. Név, arc, család és célok nélküli ellenséggé váltak, akiket a jó oldal hőseinek le kellett győznie, meg kellett ölnie ahhoz, hogy a csatát megnyerjék és a háborút befejezzék.
A nagybátyám volt a család legidősebb gyermeke. A legfiatalabb már alig ismerhette őt, mert amikor bevonult 25 évesen, nagynéném csak öt éves lehetett. S mire visszaért, már alig volt benne élet. Pedig ő volt a legmagasabb és legjóképűbb a családban. Menyasszonya megígérte neki, hogy megvárja őt.
Az édesapám vele dolgozott a nyugdíjig, tehát mindannyian ismertük őt. Megtartotta az ígéretét: várt. Soha nem házasodott meg, nem szülte meg a megálmodott gyermekeit. Olyan volt, mintha a családhoz tartozott volna. Egy soha-meg-nem-valósult, széttört családhoz, ahol soha nem játszhattam a soha meg nem született unokatestvéreimmel. Az apám soha nem kérhette ki bátyja tanácsát. Azt mesélte, hogy Marci bácsi hasonlított leginkább a nagyapámra: hallgatag volt, bölcs és jóképű.
Azt azonban soha nem mondta senki, hogy hős lett volna. Nem. Ő is és az apja is áldozatok voltak, mint a családjuk is, a hatalom áldozatai. Még ahhoz sem volt joguk, hogy eldöntsék, feláldozzák-e az életüket. A hatalom döntött.
S azok a családok, akik ebben az értelmetlen csatározásban elvesztették kedveseiket, azoknak teljesen mindegy volt, hogy ki melyik oldalon állt és mit képviselt, ki lesz hős és ki lesz a vesztes.
Azonban azok az idők véget értek, és senki sem akart többé emlékezni a bombázásokra és az éhezésre, arra, amikor kukoricát ettek kukoricával.
De voltak utóhatásai is a világháborúknak. Én még emlékszem a hatvanas években a légó gyakorlatokra.
Felhangzottak a szirénák és a hangosbemondón keresztül felszólítottak, hogy készüljünk fel a támadásra. A rollót leengedtük, a férfiak beöltöztek katonai ruhájukba és elmentek gyakorlatozni.
Akkor nem vettem ezt komolyan. Később is szovjet tankokat is csak akkor láttam, amikor Esztergom felé utaztam. Nekem soha nem kellett félelemben élnem, tartanom attól, hogy az életemre törnek.
Ennek ellenére akkor, amikor ezt először megírtam, néhány helikopter alacsonyan repült fel és alá, hatalmas zajjal. Itt történt, Ottawában. Az ablakok beleremegtek, s én hirtelen megdermedtem, és jelenleg a világban folyó értelmetlen harcokra gondoltam, a szomszédaimra, akik a mostani konfliktusok elől menekültek.
Én 1984 augusztusában Kanadát választottam, a gyermekeimet is ide hoztam vissza. Leginkább azért, hogy a három fiamat senki ne kényszeríthesse arra, hogy háborúban szolgáljanak.
A veteránok napja, Márton nap, november 11-e. Az én három Mártonom közül az első kettő részt kellett, hogy vegyen az első két világháborúban. Most itt van az én harmadik Mártonom. Mindannyiunk felelőssége, hogy őt és társait ne érintse meg a háború szele sem, és ebben az értelemben ne legyen ő a harmadik a harmadikban…
Ezzel a gondolattal mostmár én is büszkén kitűzöm a piros pipacsot a kabátomra.
Petényi Judit
Az említett cikkben Lázár György tiltakozik a Torontói Magyar Ház falán elhelyezett, a két világháború magyar hőseire emlékező tábla ellen. Amikor “Horthy katonái jónéhány kanadait is megöltek…”, talán nem illene éppen itt ellenséget ünnepelni. Akkor elhatároztam, hogy ebben az évben előveszem a jegyzeteimet, és formába öntöm akkori írásomat.
Fura érzés magyarként ünnepelni az első és második világháborús hősöket. Amikor a legkisebbik fiam büszkén kijelentette, hogy a Megemlékezés napja az ő névnapjára esik és kérdezgetni kezdett a magyar háborús hősökről, no meg arról, hogy a családunkat hogyan érintették a háborúk, akkor megzakkantam egy pillanatra.
Először persze büszkén elmondtam neki, hogy a nevét a nagyapám után és édesapám legidősebb bátyja után kapta. Úgy alakult, hogy mindkét Márton részt vett háborúban, az idősebb az elsőben, a fia a másodikban. De amíg a fiam dédapja hazatért a háborúból és hét gyermeket nevelt fel, addig a nagybácsink, bár hazaért a fogságból, 1948-ban belehalt a sebesüléseibe.
De ami a hősiességet illeti…
A kanadaiak méltán büszkék arra, hogy önkénteseik 1914 óta folyamatosan és odaadóan harcolnak azért, hogy visszaállítsák a békét, megvédjék a demokráciát, az emberi jogokat és nemzeteket szabadítsanak fel. A mai nagyobb háborúktól mentes világ és a viszonylagos egyensúly fenntartása nekik és előljáróiknak is köszönhető. A kanadaiak az elmúlt száz évben harcoltak például Franciaországban, Spanyolországban, Németországban, Vietnámban, Kuwaitban, Irakban, Afganisztánban és Boszniában is.
De kik is azok a kanadaiak? Bevándorlók a világ minden országából, akik büszkén vallják magukat kanadainak. Ők azok, akiknek szülőföldjein ezek a veteránok harcoltak valamikor. Lehet, hogy az ő oldalukon, lehet, hogy éppen ellenük, de mindenképp rengeteg katonai és civil sebesülttel és áldozattal.
Példának okáért a két világháborúban közel száz millióan estek áldozatul, akiknek több, mint a fele civil volt.
A második világháborúban a több, mint 24 millió katonai áldozat között 300 000 magyar volt és 45 300 kanadai. Az utóbbiak elhivatott önkéntesek voltak.
A magyar katonák azonban nem maguktól mentek a háborúba. Őket kérlelhetetlenül besorozták, de nem azért, mert meg kellett védeni a hazát, vagy a szabadságot, s a demokráciához sem volt semmi köze. Őket más országokba hajtották harcolni. El kellett hagyniuk családjukat, otthonukat, városukat és még az országukat is. S ott sem szabadságért, jogokért vagy emberekért harcoltak. Nem. Őket mint a birkákat terelték, hajtották, idomították, feláldozták és hagyták, hogy lemészárolják őket.
A katona nem azért van, hogy gondolkodjon. A katona parancsot követ és végrehajtja azt.
Ezek a férfiak olyan országban születtek, ahol a vezetők a rossz oldalt választották, csak a saját érdekeikre gondolva. Így a közkatonák már nem állhattak a jó oldalra többé. Név, arc, család és célok nélküli ellenséggé váltak, akiket a jó oldal hőseinek le kellett győznie, meg kellett ölnie ahhoz, hogy a csatát megnyerjék és a háborút befejezzék.
A nagybátyám volt a család legidősebb gyermeke. A legfiatalabb már alig ismerhette őt, mert amikor bevonult 25 évesen, nagynéném csak öt éves lehetett. S mire visszaért, már alig volt benne élet. Pedig ő volt a legmagasabb és legjóképűbb a családban. Menyasszonya megígérte neki, hogy megvárja őt.
Az édesapám vele dolgozott a nyugdíjig, tehát mindannyian ismertük őt. Megtartotta az ígéretét: várt. Soha nem házasodott meg, nem szülte meg a megálmodott gyermekeit. Olyan volt, mintha a családhoz tartozott volna. Egy soha-meg-nem-valósult, széttört családhoz, ahol soha nem játszhattam a soha meg nem született unokatestvéreimmel. Az apám soha nem kérhette ki bátyja tanácsát. Azt mesélte, hogy Marci bácsi hasonlított leginkább a nagyapámra: hallgatag volt, bölcs és jóképű.
Azt azonban soha nem mondta senki, hogy hős lett volna. Nem. Ő is és az apja is áldozatok voltak, mint a családjuk is, a hatalom áldozatai. Még ahhoz sem volt joguk, hogy eldöntsék, feláldozzák-e az életüket. A hatalom döntött.
S azok a családok, akik ebben az értelmetlen csatározásban elvesztették kedveseiket, azoknak teljesen mindegy volt, hogy ki melyik oldalon állt és mit képviselt, ki lesz hős és ki lesz a vesztes.
Azonban azok az idők véget értek, és senki sem akart többé emlékezni a bombázásokra és az éhezésre, arra, amikor kukoricát ettek kukoricával.
De voltak utóhatásai is a világháborúknak. Én még emlékszem a hatvanas években a légó gyakorlatokra.
Felhangzottak a szirénák és a hangosbemondón keresztül felszólítottak, hogy készüljünk fel a támadásra. A rollót leengedtük, a férfiak beöltöztek katonai ruhájukba és elmentek gyakorlatozni.
Akkor nem vettem ezt komolyan. Később is szovjet tankokat is csak akkor láttam, amikor Esztergom felé utaztam. Nekem soha nem kellett félelemben élnem, tartanom attól, hogy az életemre törnek.
Ennek ellenére akkor, amikor ezt először megírtam, néhány helikopter alacsonyan repült fel és alá, hatalmas zajjal. Itt történt, Ottawában. Az ablakok beleremegtek, s én hirtelen megdermedtem, és jelenleg a világban folyó értelmetlen harcokra gondoltam, a szomszédaimra, akik a mostani konfliktusok elől menekültek.
Én 1984 augusztusában Kanadát választottam, a gyermekeimet is ide hoztam vissza. Leginkább azért, hogy a három fiamat senki ne kényszeríthesse arra, hogy háborúban szolgáljanak.
A veteránok napja, Márton nap, november 11-e. Az én három Mártonom közül az első kettő részt kellett, hogy vegyen az első két világháborúban. Most itt van az én harmadik Mártonom. Mindannyiunk felelőssége, hogy őt és társait ne érintse meg a háború szele sem, és ebben az értelemben ne legyen ő a harmadik a harmadikban…
Ezzel a gondolattal mostmár én is büszkén kitűzöm a piros pipacsot a kabátomra.
Petényi Judit