az alábbi írást a neten találatam (You were on your way home when you died címmel)...azok számára, akik nem tudnak angolul, gyorsan lefordítottam...az esetleges fordítási hibákért előre is bocs'...kiss
Éppen hazafelé tartottál, mikor meghaltál.
Autóbaleset volt. Semmi kimondottan rendkívüli, de tragikus mindazonáltal. Egy feleséget és két gyermeket hagytál hátra. Fájdalommentes halál volt. A mentősök megtettek mindent, hogy megmentsenek, de hasztalan. A tested annyira összezúzódott, hogy jobb is így. Hidd el.
És ekkor találkozál velem.
„Mi...mi történt?” – kérdezted. „Hol vagyok?”
„Meghaltál...” – mondtam, úgy tényszerűen. Kár rágódni a szavakon.
„Ott volt egy...kamion...és éppen csúszott...”
„Ja.” – mondtam.
„Én...én meghaltam?”
„Valahogy úgy. De ne szomorkodj miatta! Mindenki meghal” – mondtam.
Körülnéztél. Üresség volt mindenütt. Csak te meg én. „Mi ez a hely?” – kérdezted.
„Ez a halál utáni élet?”
„Többé kevésbe”- mondtam.
„Te vagy Isten?” – kérdezted.
„Ja.” – válaszoltam. „Én vagyok Isten.”
„A gyerekeim...a feleségem...” – mondtad. „...mi lesz velük? Minden rendben lesz velük?”
„Ezt már szeretem látni...” – mondtam – „éppenhogy csak meghaltál, és te a családod miatt aggódsz. Nem semmi.”
Megigézve rám néztél. Számodra, egyáltalán nem tűnthettem Istennek. Úgy néztem ki, mint egy egyszerű férfi. Valami kétes illetőségű figura. Inkább valami középiskolai tanár, mint egy mindenható.
„Ne aggódj...” – mondtam . „Rendben lesznek. A gyermekeid úgy fognak emlékezni rád, mint aki mindenben tökéletes. Még nem volt idejük arra, hogy kialakuljon bennük az irántad való megvetésük. A feleséged kívül sírni fog, de titokban felszabadul. Hogy őszinte legyek, a házasságod széthullóban volt. Ha az vígasztal, nagyon bűnösnek fogja majd magát érezni, amiért úgy érzi, felszabadult.”
„Óh” – mondtad. „Akkor most mi történik? A mennybe jutok, a pokolba, meg ilyenek?”
„Egyik sem.” – mondtam. „Reinkarnálódni fogsz.”
„Ah, szóval a hinduknak igazuk volt.”
„Minden vallásnak igaza van a maga módján.” – mondtam „Sétálj velem.” Jöttél mellettem, amint a semmiben sétáltunk.
„Hová megyünk?”
„Nincs kimondott uticél.” – mondtam. „Csak jó sétálni, miközben beszélgetünk.”
„Akkor , mi értelme van ennek az egésznek?” – kérdezted. „Amikor ujjászületek, csak egy tiszta lap leszek, igaz? Egy csecsemő. Így minden tapasztalatom és minden amit tettem ebben az életben nem fog számtani.”
„Nem egészen!” – mondtam. „Benned van az előző életeid össze tudása és tapasztalata. Csak most éppen nem emlékszel rájuk.”
Abbahagytam a sétát, és megfogtam a vállad. „A lelked sokkal nagyszerűbb, gyönyörűbb és gigantikusabb annál, mint amit valaha is képes leszel elképzelni.Az emberi elme csak egy pici töredékét képes tárolni annak, ami vagy. Olyan, mint amikor beledugod az ujjadat egy pohár vízbe, hogy megnézd, hideg-e vagy meleg. Beleteszed egy parányi részét önmagadnak egy hajóba, és mikor hazatér, téged gazdagít annak összes megtapasztalása.”
„Ember voltál az elmúlt 34 évben, így még nem nyújtóztál ki, és érezted meg mérhetetlen tudatosságod békéjét. Ha még ellennénk itt egy darabig, elkezdenél mindenre emlékezni. De nem sok értelme van ezt tenni minden egyes élet között.”
„Hányszor reinkarnálódtam már?”
„Oh, sokszor. Sokszor és rengetegszer. És egy csomó különböző életbe.” – mondtam. „Ezúttal egy kinai paraszt lány leszel k.sz. 540-ben.”
„Várjunk csak! Mi?” – hebegted. „Visszaküldesz az időben?”
„Nos, az hiszem technikailag. Idő, ahogy ti ismeritek, csak a ti Univerzumotokban létezik. Ahonnan én jövök, a dolgok másképp vannak.”
„Miért, honnan jössz?” – tűnődtél.
„Oh, persze!” – magyaráztam.”Én valahonnan jövök. Valahonnan máshonnan. És ott mások is vannak, hozzám hasonlóak. Tudom, tudni akarod majd, milyen ott, de őszintén szólva, úgysem értenéd meg.”
„Oh.” – mondtad, kicsit csalódottan. „De várj csak! Ha már reinkarnálódtam más helyen és időkben, reinkarnálódhattam magammal együtt bizonyos esetekben?”
„Persze. Ez történik minden alkalommal. És mindkét élet csak a saját idővonaláról tud, így nem is tudhatsz róla, hogy ez történik.”
„Mi értelme ennek az egésznek?”
„Komolyan?” – kérdeztem. „Komolyan? Az élet értelméről faggatsz engem? Nem közhelyes ez egy kicsit?”
„Nos, ez egy ésszerű kérdés.” – makacskodtál.
Belenéztem a szemedbe. „Az élet értelme, az ok, amiért ezt az égész világegyetemet létrehoztam, az az, hogy te fejlődhess.”
„Úgy érted, az emberiség? Azt akarod, hogy fejlődjünk?”
„Nem. Csak te. Ezt az egész univerzumot neked teremtettem. Minden egyes új élettel növekszel és fejlődsz, és egyre nagyobb és fantasztikusabb tudattá válsz.”
„Csak én? És mi van a többiekkel?”
„Nincsenek többiek.” – mondtam. „Ebben az univerzumban, csak te vagy. És én.”
Üresen bámultál rám. „De az össze ember a Földön...”
„Az mind te vagy. A te különböző inkarnációid.”
„Várj! Én vagyok mindenki?”
„Kezeded kapisgálni.” – mondtam, egy megbecsülő vállveregetés kíséretében.
„Én vagyok minden ember, aki valaha élt?”
„Vagy aki valaha élni fog, igen.”
„Én vagyok Abracham Lincoln?”
„És te vagy John Wilkes Booth is” – tettem hozzá.
„Én vagyok Hitler?” – mondtad elborzadva.
„És te vagy a milliók, akiket megölt.”
„Én vagyok Jézus?”
„És te vagy, akik követték őt.”
Elhallgattál.
„Minden alkalommal, mikor elnyomsz valakit” – mondtam, „magadat nyomod el. Minden egyes kedves tett, amit valaha tettél, azt magaddal tetted. Minden boldog és boldogtalan pillanat amit valaha ember átélt, vagy valaha át fog élni, azt te élted át.”
„Miért?” – kérdeztél. „Miért van ez az egész?”
„Mert egy nap, olyan leszel, mint én. Mert ez az, ami vagy. Egy vagy, a fajtámból. A gyermekem vagy.”
„Húúú.”- mondtad hitetlenkedve. „Azt mondod, én egy Isten vagyok?”
„Nem. Még nem. Egy magzat vagy. Még növekszel. Egyszer, majd ha megélsz minden emberi életet az idők végezetéig, eléggé nagyra nősz majd ahhoz, hogy megszüless.”
„Szóval az egész világegyetem...” - mondtad, „csak egy...”
„Egyfajta tojás.” – válaszoltam – „Most itt az idő, hogy elindulj a következő életed felé”. És utadra engedtelek.