Koestler egyszerűen kijelenti: “…nincs olyan ország Európában, ahol a halálbüntetés eltörlése után a huszadik század folyamán megnőtt volna az emberölések száma, sőt: ez a szám majdnem minden érintett országban csökkent.” Kétségtelen, sok országban valóban nem emelkedett a gyilkosságok száma a halálbüntetés megszüntetése után, más országokban viszont igen, méghozzá jelentős mértékben; ez a sommás kijelentés tehát így semmiképpen sem igaz. Hogy ne menjünk messzire: Magyarországon a halálbüntetés eltörléséről rendelkező 23/1990. (X.31.) AB határozat kihirdetése utáni évtől a korábbi másfélszeresére emelkedett az emberölések száma. Míg 1975 és 1990 között a szándékos emberölések, valamint az erős felindulásból elkövetett emberölések száma 190 és 237 között volt, addig 1991-ben és 1992-ben ez a szám felugrott 307-re, majd ezután 1993 és 1998 között 271 és 313 között mozgott.
Valami tehát történt 1990 után a magyar társadalomban, bár az nem jelenthető ki egyértelműen, hogy ez a halálbüntetés eltörlésének tudható be. Lehetséges, hogy csak a társadalom anómiás állapotának a következménye az emberölések számának ideiglenes emelkedése, hiszen 1998 után kezd az emberölések száma visszaállni az 1990 előtti mértékre. Az anómiás állapotra utalhat az is, hogy nemcsak az emberölések gyakorisága nőtt meg, hanem az összbűnözés is erőteljes növekvő tendenciát mutatott az 1990-es években, mégpedig sokkal nagyobb mértékűt, mint a korábban halállal (is) fenyegetett bűncselekmények emelkedése. Míg 1975 és 1988 között 120 és 188 ezer között volt az egy évben ismertté vált bűncselekmények száma, addig ugyanez 1989-ben 225 ezerre, 1990-ben 341 ezerre, 1991-ben pedig 440 ezerre nőtt. Az ezt követő években szintén magas, 389 ezer és 600 ezer között volt ez a szám, tehát átlagosan három-négyszerese, mint egy évtizeddel korábban (az emberölések számának növekedése – mint láthattuk – ezzel szemben “csupán” másfélszeres volt).
Egy másik lehetséges magyarázatot kaphatunk erre a másfélszeres növekedésre, ha megnézzük az emberölési kísérletek alakulását is. Ezek száma 1975-ben ugyanis még 306 volt, 1976-tól 1988-ig pedig évente 167 és 331 között mozgott; 1990-ben viszont már csak 119, 1991 és 2001 között pedig évente 116-167 emberölési kísérlet történt. Ha a befejezett emberölések és az emberölési kísérletek együttes alakulását megnézzük, akkor látható, hogy a kettő együtt már közel hasonló arányokat fog adni, tehát lehetséges, hogy pusztán arról van szó, hogy a ’90-es években a gyilkosok elszántabbak voltak, hiszen a nagyjából hasonló gyakorisággal megkísérelt emberölésekből több lett sikeresen végrehajtva. Persze ebből a tényből az a következtetés is levonható, hogy a halálbüntetés eltörlése növelte az életellenes bűnözők elszántságát; ennek kiderítéséhez viszont a puszta statisztikán kívül az egyéb okok számbavétele is szükséges lenne. Az mindenesetre elmondható, hogy Koestler kijelentése az életellenes bűnözésnek a halálbüntetés eltörlése utáni stagnálásáról nem helytálló.