„Mi a győzelemről megtanultuk,
hogy a részvétel a fontosabb,
a vereség is fizet szépen,
és a győztes sokkal fáradtabb”
Zorán Sztevanovity: Így is jó.
Egy évvel ezelőtt ezrek ünnepeltek a körúton a belgáktól elszenvedett 4-0-s vereség után. Eufórikus volt a hangulat, még a villamosokat is leállították a boldog szurkolók: Volt ok az örömre: a mi csapatunk kapott ki.
Néhány nappal ezelőtt az oroszoktól szenvedett vereséget a válogatott, 3 gólt kaptunk, úgy, hogy egyet sem rúgtunk.
Akkor nem volt nagy ünneplés, de a himnuszt elénekelték a játékosok a közönséggel együtt, mert mindenki tudta, hogy a mi csapatunkat győzték le.
Ez egy szerethető csapat. Nem ma mondták ezt nemzetünk nagyjai a magyar válogatottról, hanem hét évvel ezelőtt, nem sokkal a 2010-es kormányváltás után. Én már akkor is próbáltam nem érteni az utalást. Mitől lett szerethető ez a magyar válogatott? A korábbi nem volt szerethető? Azok a futballisták, akik a korábbi kormányok idején futottak ki a pályára – majdnem azt írtam, hogy futballoztak - ugyanabban a mezben kergették a labdát, és ugyanazt a magyar himnuszt énekelték.
Jó, focizni akkor sem fociztak jobban, de rosszabbul sem. Értettem persze, hogy miről van szó, csak nem volt kedvem érteni.
Pénteken este Andorrában nem volt szerethető a csapat. Nem volt csapat, amit szeretni lehetett volna.
Andorra eddig 141 hivatalos mérkőzést játszott, s mindössze négyet tudott megnyerni. Most, ellenünk, behúzta az ötödik győzelmét is.
Lehet elemezni az okokat, nyilván meg is magyarázzák majd, hogy miért kaptunk ki a mindössze 80 ezer lakosú ország válogatottjától, amelynek nemzeti tizenegyét amatőrök alkotják. Gyanítom, stadionjuk is kevesebb van, mint nekünk.
Az erre kijelölt illetők bizonyára megtalálják majd a vereség okát, még bűnösöket is sikerül kreálni hozzá.
Ám a mostani szégyen igazi oka nem a futballpályán keresendő. Egy olyan országban, ahol nem a teljesítmény számít, hanem a kommunikáció, hosszú távon nem is születhet más eredmény. Néha lehet így is nyerni, mert az ellenfél is kifoghat rossz napot, és a mieinknek is kijöhet a lépés, de hosszú távon ez az út csakis a vereséghez vezet.
Hiába írják ki akárhány plakátra, sok milliárd forintért, hogy több tiszteletet a magyaroknak, az ellenfelek – futballpályán és azon kívül - csak röhögnek rajtunk. Vannak a világnak olyan országai, ahol tudják, hogy a tiszteletet nem követelni kell, hanem kiérdemelni.
És lehet teleordibálni mindent, hogy Magyarország büszke és erős európai ország, elég felnéznünk az eredményjelző táblára, hogy visszazökkenjünk a valóságba.
Abba kell hagyni a hazudozást. Nem szabad többé azt mondani az embereknek, hogy a fekete fehér, a kicsi nagy, és ami rossz, az tulajdonképpen jó.
Persze, erre a szembenézésre nincs sok esély. A legvalószínűbbnek az az opció látszik, hogy hétfőn reggel Szijjártó Péter külügyminiszter bekéreti Andorra budapesti nagykövetét. Akár van ilyen, akár nincs.
Föld S. Péter
hogy a részvétel a fontosabb,
a vereség is fizet szépen,
és a győztes sokkal fáradtabb”
Zorán Sztevanovity: Így is jó.
Egy évvel ezelőtt ezrek ünnepeltek a körúton a belgáktól elszenvedett 4-0-s vereség után. Eufórikus volt a hangulat, még a villamosokat is leállították a boldog szurkolók: Volt ok az örömre: a mi csapatunk kapott ki.
Néhány nappal ezelőtt az oroszoktól szenvedett vereséget a válogatott, 3 gólt kaptunk, úgy, hogy egyet sem rúgtunk.
Akkor nem volt nagy ünneplés, de a himnuszt elénekelték a játékosok a közönséggel együtt, mert mindenki tudta, hogy a mi csapatunkat győzték le.
Ez egy szerethető csapat. Nem ma mondták ezt nemzetünk nagyjai a magyar válogatottról, hanem hét évvel ezelőtt, nem sokkal a 2010-es kormányváltás után. Én már akkor is próbáltam nem érteni az utalást. Mitől lett szerethető ez a magyar válogatott? A korábbi nem volt szerethető? Azok a futballisták, akik a korábbi kormányok idején futottak ki a pályára – majdnem azt írtam, hogy futballoztak - ugyanabban a mezben kergették a labdát, és ugyanazt a magyar himnuszt énekelték.
Jó, focizni akkor sem fociztak jobban, de rosszabbul sem. Értettem persze, hogy miről van szó, csak nem volt kedvem érteni.
Pénteken este Andorrában nem volt szerethető a csapat. Nem volt csapat, amit szeretni lehetett volna.
Andorra eddig 141 hivatalos mérkőzést játszott, s mindössze négyet tudott megnyerni. Most, ellenünk, behúzta az ötödik győzelmét is.
Lehet elemezni az okokat, nyilván meg is magyarázzák majd, hogy miért kaptunk ki a mindössze 80 ezer lakosú ország válogatottjától, amelynek nemzeti tizenegyét amatőrök alkotják. Gyanítom, stadionjuk is kevesebb van, mint nekünk.
Az erre kijelölt illetők bizonyára megtalálják majd a vereség okát, még bűnösöket is sikerül kreálni hozzá.
Ám a mostani szégyen igazi oka nem a futballpályán keresendő. Egy olyan országban, ahol nem a teljesítmény számít, hanem a kommunikáció, hosszú távon nem is születhet más eredmény. Néha lehet így is nyerni, mert az ellenfél is kifoghat rossz napot, és a mieinknek is kijöhet a lépés, de hosszú távon ez az út csakis a vereséghez vezet.
Hiába írják ki akárhány plakátra, sok milliárd forintért, hogy több tiszteletet a magyaroknak, az ellenfelek – futballpályán és azon kívül - csak röhögnek rajtunk. Vannak a világnak olyan országai, ahol tudják, hogy a tiszteletet nem követelni kell, hanem kiérdemelni.
És lehet teleordibálni mindent, hogy Magyarország büszke és erős európai ország, elég felnéznünk az eredményjelző táblára, hogy visszazökkenjünk a valóságba.
Abba kell hagyni a hazudozást. Nem szabad többé azt mondani az embereknek, hogy a fekete fehér, a kicsi nagy, és ami rossz, az tulajdonképpen jó.
Persze, erre a szembenézésre nincs sok esély. A legvalószínűbbnek az az opció látszik, hogy hétfőn reggel Szijjártó Péter külügyminiszter bekéreti Andorra budapesti nagykövetét. Akár van ilyen, akár nincs.
Föld S. Péter
