Hajnali látomás
Nehéz leírni azt, ami leírhatatlan
Nehéz gondolkodni mikor lelked egy égő katlan
Mikor átjár egy furcsa, ismeretlen érzelemfolyam
Nem tudom hol vagyok, nem látom magam
Mikor azt hiszed, tudod ki vagy
S közben megáll benned müködni az elme, az agy
Ismeretlen fények, érzések lesznek vezetőddé
Láthatatlan, új hajnal válik végzeteddé, lélegzeteddé
Mikor megáll és körülölel a könnyűléptű éj
Nem sejted a jövőt, nem tudod mit remélj
Nem tudod mi az, amit látsz, amit megélsz
S újra képzelt, letűnt korokról mesélsz, regélsz:
Egyszer vándorútra kelt a nyugati szél
Meglátni azt, ami létezik, s ami él
Felkutatni ezt a fagyos, hideg világot
Kutatott hát, majd talált, s végül látott
Először forró dél követte útját
Perzselő sugarak tépték anyagtalan arcát
Tovatűnt irdatlan tájakon, sivataghegyeken
Mind, amit látott, egekbe emelte végtelen tereken
Lusta, meleg táncot járt
Hitte célhoz ért, s csak várt
De tévedésbe esett, a dél nem követte táncát
Elvette a nyugati széltől, annak ezer álmát
Szomorúan szállt tova
A táj csak tovább burkolózott a ködös alkonyba
Mocsárhoz ért a vándorszél
Ott hol, a csábító lidércfény kél
A szél körüljárta a rejtélyes lápot
Megállt a fénynél, amit megpillantott
Azt mely tünde szikrával játszott
Hol sárgán, hol barnán csillogott
A szél megismerte a rémálmot
Nem kaphatta meg, azt akire vágyott
A lidércfény színeivel titkos pompát villogott
De nem hagyhatta el a mocsárt, a lápot
Éjbe sötétedett a hideg, magányos világ
A szél, amit karjaiban hordott, nem volt más, csak szomorúság
De felcsillant a Messzeségben
Ürességben s Üres Égben
Égi útnak vándorfénye
Esthajnalnak csillagszépe
Gyönyörűségben villant, játszott
De a szél vakon, szemek nélkül nem láthatott
Vak volt igaz, de vándorolt tovább
Az éj végül lehúzta, alább s alább
Újra szárnyalt, száguldott, rohant
Követte a rejtélyes árnyat, a kóbor alaktalant
Végül megint csalódott, arrébb dobták
De újra érzett és újra próbált
Elindult ki a sötétségből
Végre megszabadulva a szenvedéstől
Messzi tájakon kóborolt
Sivatagot, mocsárt, eget bebarangolt
Várta, várta a lehetőséget
Hogy megrengethessen majd, Eget s Földet – szürke Mindenséget
S mikor már kiáltani kivánt
Megjelent újra, kit annyira várt
Csillámló Esthajnalcsillag sétált felé
S ő megrengett a látványába belé
A hajnal és csillaga csöndet hoztak ajkára
Még mielőtt kiálthatott volna
S fényt hoztak neki, mérhetetlen világosságot
Rájött, hogy mit ért eddig, amit megélt, amit látott
Csöndet hozott neki, gyönyörűséges nyugalmat
A hajnal s csillaga elhallgatott minden zajt, s szidalmat
Közben távol, messzeségben
Ürességben, s Üres Égben
Idegen-ismerős forgószélkirálynő kelt
Se kérdésre, se szólító szóra nem felelt
Nyugati szél megállt, többé már nem mozgott
Csak fogadta ismeretlen ajándékát: egy hivogató, furcsa, édes csókot
Többé már nem mozgott,
De végre érzett, látott
Látott csillagot, holdat, s felkelő főnixnapot
Hajnali fényben égő tájakat, hol csillogó Göncölszekér kereke forgott
Egyszerre ölelt át szikrázó azúr-óceánáradatot
Néma szellőben suttogó miriád fáradt virágot
S zümmögő akácok övezték útját
S egy halott Bárd emelte a szélbe kecses szellemlantját
S halott-ódon dallam járta körül a szélt
Megroppantotta megbilincselt szívét, mi már alig létezett, élt
Lehullottak láncai, melyek iránt oly nagy gyűlölettel viselt
Belerengett Föld és Ég – a Mindenség, kidőltek a fák, sziklák miket átölelt
S elindult, miközben felszakadt ezernyi régi seb
De ő csak ment, nem állíthatta semmi meg
Vándorolt tovább, követte a halott Bárd hívószavát
Kereste királynőjét, hallgatva régi korok dallamát
Végül sivatagba vezetett útja
Meglátta kedvese szemeit, melyek csillogtak, akár azúr lelkek kútja
A nyugati szél elveszett a szőke homoktengereken
Útját segítette a hajnal s csillaga – Isten
Hüvös dűneárnyékokban lelt rá végül
Hol oázis körül, pálmák közt szellemlant csendül
S végül ott táncolt előtte az Egek Királynője
Megtalálta végre őt, Téged...
Álomdal
uj topicba athelyezve
ÉJ
uj topicba athelyezve
Nehéz leírni azt, ami leírhatatlan
Nehéz gondolkodni mikor lelked egy égő katlan
Mikor átjár egy furcsa, ismeretlen érzelemfolyam
Nem tudom hol vagyok, nem látom magam
Mikor azt hiszed, tudod ki vagy
S közben megáll benned müködni az elme, az agy
Ismeretlen fények, érzések lesznek vezetőddé
Láthatatlan, új hajnal válik végzeteddé, lélegzeteddé
Mikor megáll és körülölel a könnyűléptű éj
Nem sejted a jövőt, nem tudod mit remélj
Nem tudod mi az, amit látsz, amit megélsz
S újra képzelt, letűnt korokról mesélsz, regélsz:
Egyszer vándorútra kelt a nyugati szél
Meglátni azt, ami létezik, s ami él
Felkutatni ezt a fagyos, hideg világot
Kutatott hát, majd talált, s végül látott
Először forró dél követte útját
Perzselő sugarak tépték anyagtalan arcát
Tovatűnt irdatlan tájakon, sivataghegyeken
Mind, amit látott, egekbe emelte végtelen tereken
Lusta, meleg táncot járt
Hitte célhoz ért, s csak várt
De tévedésbe esett, a dél nem követte táncát
Elvette a nyugati széltől, annak ezer álmát
Szomorúan szállt tova
A táj csak tovább burkolózott a ködös alkonyba
Mocsárhoz ért a vándorszél
Ott hol, a csábító lidércfény kél
A szél körüljárta a rejtélyes lápot
Megállt a fénynél, amit megpillantott
Azt mely tünde szikrával játszott
Hol sárgán, hol barnán csillogott
A szél megismerte a rémálmot
Nem kaphatta meg, azt akire vágyott
A lidércfény színeivel titkos pompát villogott
De nem hagyhatta el a mocsárt, a lápot
Éjbe sötétedett a hideg, magányos világ
A szél, amit karjaiban hordott, nem volt más, csak szomorúság
De felcsillant a Messzeségben
Ürességben s Üres Égben
Égi útnak vándorfénye
Esthajnalnak csillagszépe
Gyönyörűségben villant, játszott
De a szél vakon, szemek nélkül nem láthatott
Vak volt igaz, de vándorolt tovább
Az éj végül lehúzta, alább s alább
Újra szárnyalt, száguldott, rohant
Követte a rejtélyes árnyat, a kóbor alaktalant
Végül megint csalódott, arrébb dobták
De újra érzett és újra próbált
Elindult ki a sötétségből
Végre megszabadulva a szenvedéstől
Messzi tájakon kóborolt
Sivatagot, mocsárt, eget bebarangolt
Várta, várta a lehetőséget
Hogy megrengethessen majd, Eget s Földet – szürke Mindenséget
S mikor már kiáltani kivánt
Megjelent újra, kit annyira várt
Csillámló Esthajnalcsillag sétált felé
S ő megrengett a látványába belé
A hajnal és csillaga csöndet hoztak ajkára
Még mielőtt kiálthatott volna
S fényt hoztak neki, mérhetetlen világosságot
Rájött, hogy mit ért eddig, amit megélt, amit látott
Csöndet hozott neki, gyönyörűséges nyugalmat
A hajnal s csillaga elhallgatott minden zajt, s szidalmat
Közben távol, messzeségben
Ürességben, s Üres Égben
Idegen-ismerős forgószélkirálynő kelt
Se kérdésre, se szólító szóra nem felelt
Nyugati szél megállt, többé már nem mozgott
Csak fogadta ismeretlen ajándékát: egy hivogató, furcsa, édes csókot
Többé már nem mozgott,
De végre érzett, látott
Látott csillagot, holdat, s felkelő főnixnapot
Hajnali fényben égő tájakat, hol csillogó Göncölszekér kereke forgott
Egyszerre ölelt át szikrázó azúr-óceánáradatot
Néma szellőben suttogó miriád fáradt virágot
S zümmögő akácok övezték útját
S egy halott Bárd emelte a szélbe kecses szellemlantját
S halott-ódon dallam járta körül a szélt
Megroppantotta megbilincselt szívét, mi már alig létezett, élt
Lehullottak láncai, melyek iránt oly nagy gyűlölettel viselt
Belerengett Föld és Ég – a Mindenség, kidőltek a fák, sziklák miket átölelt
S elindult, miközben felszakadt ezernyi régi seb
De ő csak ment, nem állíthatta semmi meg
Vándorolt tovább, követte a halott Bárd hívószavát
Kereste királynőjét, hallgatva régi korok dallamát
Végül sivatagba vezetett útja
Meglátta kedvese szemeit, melyek csillogtak, akár azúr lelkek kútja
A nyugati szél elveszett a szőke homoktengereken
Útját segítette a hajnal s csillaga – Isten
Hüvös dűneárnyékokban lelt rá végül
Hol oázis körül, pálmák közt szellemlant csendül
S végül ott táncolt előtte az Egek Királynője
Megtalálta végre őt, Téged...
Álomdal
uj topicba athelyezve
ÉJ
uj topicba athelyezve
