"Ha nyomot hagysz az Életben, akkor a jövőben akik rád emlékeznek majd, MEGIDÉZNEK!"
Király Csaba (Én)
Élet a halál után
- Téma inditó Melitta
- Kezdés dátuma
Mellent-Thomas Benedict – Minden energia és fény…
Mellen-Thomas Benedict 1982-ben élt át halálközeli élményt. Több mint másfél órán át volt halott, miután rákban meghalt. HKÉ-je során kiemelkedett a testéből, és belépett a fénybe.
Mellen-Thomas Benedict
Azóta a sejtes kommunikáció mechanizmusait, valamint az élet és a fény kapcsolatát kutatja. Azt találta, hogy az élő sejtek nagyon gyorsan reagálnak, ha fénnyel ingerlik őket, ami nagy sebességű gyógyulást is eredményez…
“1982-ben meghaltam végállapotú rákban. Operálhatatlan volt az állapotom, s a kemoterápia csak ahhoz segített volna hozzá, hogy még inkább vegetáljak. Azt mondták, hat-nyolc hónapom van hátra. Az 1970-es években az információ megszállottja voltam, s egyre inkább elkeserített a nukleáris krízis, az ökológiai válság, és így tovább. Szóval, mivel nem spirituális alapon szemléltem a világot, elkezdtem hinni abban, hogy a természet hibát követett el, és hogy valószínűleg rákos szervezetek vagyunk a bolygón. Nem láttam módot arra, hogy kikeveredjünk mindazokból a problémákból, melyeket magunknak és a bolygónknak teremtettünk.
Minden embert ráknak tekintettem, és pontosan ezt is kaptam. Ez ölt meg engem.
Légy óvatos a világnézeteddel. Visszaüthet, főleg ha negatív világnézetről van szó. Az enyém súlyosan negatív volt. Ez vezetett el a halálomhoz.
Mindenféle alternatív gyógymódot kipróbáltam, de nem segített semmi. Ezért aztán elhatároztam, hogy Istennel rendezem le az ügyet.
Még sohasem szembesültem Istennel, és nem is foglalkoztam vele. Akkoriban nem volt rám jellemző a spiritualitás, de tanulni kezdtem róla és az alternatív gyógyászatról. Eldöntöttem, hogy mindent elolvasok, amit csak tudok, és tájékozódom a témában, mert nem akartam, hogy meglepetés érjen a másvilágon. Úgyhogy különféle vallásokba és filozófiákba merültem bele. Mindegyik nagyon érdekes volt, és reményt adott arra, hogy van valami a túlvilágon.
Ugyanakkor semmiféle egészségügyi biztosításom nem volt – színes üvegablakok festésével foglalkozó művészként dolgoztam akkoriban, persze önalkalmazásban. Mindenféle biztosítás nélkül találtam magam szembe az egészségüggyel. Nem akartam anyagilag tönkretenni a családomat, ezért aztán eldöntöttem, hogy magam kezelem ezt a problémát.
Nem voltak állandó fájdalmaim, de olykor elvesztettem az eszméletem. Oda jutottam, hogy már nem is mertem vezetni, s végül szeretetotthonban kötöttem ki. Saját ápolónőm volt. Nagyon sokat köszönhetek ennek az angyalnak, aki végigcsinálta velem betegségem utolsó fázisát.
Körülbelül tizennyolc hónapig tartott.
Nem akartam túl sok gyógyszert szedni, mert a lehető legtudatosabb akartam maradni. De aztán olyan nagy fájdalmaim voltak, hogy a fájdalmon kívül már nem is volt semmi a tudatomban; ez szerencsére csak néhány napig tartott általában.
Emlékszem, ahogy egyik nap 4:30 körül felébredtem, és egyszerűen tudtam, hogy ez az.
Ez az a nap, amikor meghalok.
Így aztán felhívtam néhány barátomat, és elbúcsúztam tőlük. Felébresztettem az ápolónőmet, és elmondtam neki is. Megállapodtam vele abban, hogy hat órára magára hagyja majd a holttestemet, mert korábban azt olvastam valahol, hogy midenféle érdekes dolog történhet, amikor meghal az ember. Visszafeküdtem aludni.
A következő dolog, amire emlékszem, az az, hogy elkezdődött egy tipikus halálközeli élmény. Hirtelen teljesen éber lettem, és felálltam, de a testem az ágyban maradt. Sötétség vett körül.
A testen-kívüliség élménye még élénkebb volt, mint a szokványos tapasztalat. Olyannyira élénk volt, hogy minden szobát láttam a házban; láttam a háztetőt, a ház környékét, és még a ház alá is be tudtam nézni.
Ragyogott a fény. Felé fordultam. Nagyon hasonlított arra, ami sok más ember halálközeli élményének leírásában is szerepel. Pompás volt. Érzékelhető; éreztem a fényt. Vonzó; úgy akarsz odamenni hozzá, mint ahogy ideális anyukád vagy apukád karjaiba akarnád vetni magad.
Ahogy a fény felé indultam, intuitíven tudtam, hogy ha belemegyek, halott leszek. Ezért aztán, míg haladtam a fény felé, így szóltam: “Kérlek, várj egy percet, várj egy picit. Gondolkodni akarok erről; beszélni szeretnék veled, mielőtt odamegyek.”
Ekkor, legnagyobb meglepetésemre, a teljes élmény megállt. Tényleg befolyásolhatjuk halálközeli élményünket. Nem hullámvasúton vagyunk. Tehát a kérésem tiszteletben részesült, és beszélgetésbe merültem a fénnyel, ami különféle alakokat öltött közben; Jézus, Buddha, Krishna, mandalák, archetipikus képek és jelek formáját vette fel.
Megkérdeztem a fényt: “Mi folyik itt? Kérlek, fény, világosíts fel magadról! Tényleg tudni akarom, mi a helyzet valójában.”
Igazából nem tudom elmondani a pontos szavakat, mert afféle telepátia zajlott közöttünk.
A fény válaszolt.
A hozzám továbbított információ az volt, hogy a hiteink alakítják azt, hogy milyen visszacsatolást kapunk a fény előtt. Ha például buddhista vagy, katolikus vagy fundamentalista, a saját hitrendszerednek megfelelő visszacsatolást kapsz. Lehetőséged van arra, hogy ezt megvizsgáld, de a legtöbb ember nem teszi.
Ahogy a fény feltárta magát nekem, tudatára ébredtem annak, hogy igazából Felsőbb Énünk mátrixát látom. Csak annyit tudok erről mondani, hogy mátrixszá változott, emberi lelkek mandalájává, és hogy azt láttam, hogy amit a mindannyiunkban benne lévő Felsőbb Énünknek nevezünk, nem más, mint egy mátrix.
Emellett átjáró a Forráshoz; mindannyian közvetlenül, közvetlen tapasztalatként fakadunk a Forrásból. Mindannyiunknak van Felsőbb Énje vagy lényének egy olyan része, amit mindléleknek lehetne nevezni. Legigazabb energiaformájában tárulkozott fel számomra. Igazából úgy tudom csak leírni, hogy a Felsőbb Én lénye leginkább egy átjáróhoz hasonlítható. Nem úgy nézett ki, de közvetlen kapcsolat a Forrással, amivel mindannyian rendelkezünk. Közvetlenül összekapcsolódunk a Forrással.
Tehát a fény megmutatta nekem a Felsőbb Én mátrixot. Teljesen világos lett számomra, hogy az összes Felsőbb Én egyetlen lényként kapcsolódik össze; minden ember egyetlen lényként kapcsolódik össze; valójában ugyanaz a lény vagyunk, ugyanazon lény különböző aspektusai. Ez a lény nem foglalt állást egyetlen konkrét vallás mellett sem. Ez tehát az, amit ez a lény visszacsatolt felém. S én emberi lelkek mandaláját láttam. A legszebb dolog volt, amit valaha is láttam. Belementem, és egyszerűen elárasztott. Olyan volt, mint az összes szeretet, amit az ember valaha is akart. Az a fajta szeretet volt, ami felüdít, gyógyít, regenerál.
Ahogy megkértem a fényt, hogy magyarázzon tovább, megértettem, micsoda a Felsőbb Én mátrix. Van egy rácsozat a bolygó körül, ahol az összes Felsőbb Én összekapcsolódik. Olyan ez, mint egy nagy társaság; egy újabb finom energiaszint körülöttünk; a szellemi szint, mondhatnánk.
Ezután, néhány pillanat múlva, további felvilágosítást kértem. Igazán tudni akartam, hogyan is működik az univerzum, és készen álltam a következő lépésre.
Így szóltam: “Készen állok, vigyél!” A fény ekkor az általam valaha is látott legszebb dologgá változott: az ezen a bolygón élő emberi lelkek mandalájává.
Korábban negatív elképzelésem volt arról, ami a bolygón zajlik. Amikor megkértem a fényt, hogy adjon további felvilágosítást, azt láttam ebben a csodálatos mandalában, hogy milyen szépek is vagyunk lényegünket, bensőnket tekintve. A legeslegszebb teremtmények vagyunk mi. Az emberi lélek, az emberi mátrix, amit együtt alkotunk, teljesen fantasztikus, elegáns, egzotikus, minden. El sem tudom mondani, mennyire megváltozott abban a pillanatban az emberi lényekről alkotott véleményem.
Így szóltam: “Ó, Istenem, nem tudtam, milyen szépek vagyunk!”
Bármilyen szinten vagy, legyen az magas vagy alacsony; bármilyen alakot viselsz, a legszebb teremtmény vagy; igen, te.
Elképedve ébredtem rá, hogy egyetlen lélekben sincs gonoszság.
“Hogyan lehetséges ez?” – kérdeztem.
Az volt a válasz, hogy egyetlen lélek sem bennerejlően gonosz. A szörnyű dolgok, melyek az emberekkel történnek, rábírhatják őket arra, hogy gonosz dolgokat kövessenek el, de a lelkük nem gonosz. Amire minden ember törekszik, s ami fenntartja őket, az a szeretet; ezt mondta nekem a fény. Ami eltorzítja az embereket, az a szeretet hiánya.
Azt hiszem, folytatódtak a fénytől érkező kinyilatkoztatások, majd megkérdeztem tőle: “Azt jelenti ez, hogy üdvözülni fog az emberiség?”
Ekkor, mintha spirális fények özönével harsogna egy trombita, ezt mondta a Nagyszerű Fény: “Emlékezz erre, és sohase felejtsd el: te üdvözíted, váltod és gyógyítod meg önmagad. Mindig is így volt. Mindig is így lesz. Még a világ kezdete előtt úgy lettél teremtve, hogy meglegyen erre a hatalmad.”
Ebben a pillanatban még több dologra is ráébredtem. Ráeszméltem arra, hogy MÁR ÜDVÖZÍTVE VAGYUNK, és hogy mi üdvözítettük magunkat, mert úgy terveztek minket, hogy önmagunkat korrigáljuk, mint ahogy Isten univerzumának többi részét is így tervezték. Erről szól a második eljövetel.
Teljes szívemmel köszönetet mondtam Isten fényének. Ezekkel az egyszerű szavakkal tudtam csak kifejezésre juttatni teljes nagyrabecsülésemet:
“Ó, édes Istenem, drága Univerzum, drága Nagyszerű Én, szeretem az életemet!”
Úgy tűnt, még mélyebben magába szív a fény. Olyan volt, mintha teljesen elnyelt volna. A mai napig is leírhatatlannak találom ezt a szeretet-fényt. Másik birodalomba léptem be, ami még mélyebb volt, mint az előző, és olyan valaminek ébredtem tudatára, ami még ennél is több volt. Hatalmas fényáramlat volt; mérhetetlen és teljes, mélyen az élet szívében. Megkérdeztem, mi ez.
Így felelt a fény: “Ez az ÉLET FOLYÓJA. Igyál ebből a manna-vízből szíved vágya szerint!”
Így is tettem. Ittam belőle egyszer, aztán még egyszer. Magából az életből ittam!
Eksztázisba estem.
Ezután így szólt a fény: “Van egy vágyad.”
Mindent tudott rólam a fény, mindent, ami múlt, jelen és jövendő.
“Igen!” – suttogtam.
Azt kértem, hadd lássam az univerzum többi részét is; azt, ami naprendszerünkön túl, sőt az összes emberi illúzión is túl van. A fény ekkor azt mondta nekem, hogy elmehetek az Áramlattal. Megtettem, és átsodródtam a fényen az alagút végén. Egy sor nagyon lágy morajlást éreztem és hallottam. Micsoda sebesség!
Úgy tűnt, hirtelen rakétaként száguldok el a bolygótól ezen az életáramlaton. Láttam, ahogy elsuhan a Föld. A naprendszer egész pompájával egyetemben elsüvített mellettem, majd eltűnt. Fénysebességnél gyorsabban repültem át a galaxis centrumán, és még több tudást szívtam magamba, ahogy haladtam. Megtudtam, hogy ez a galaxis – az univerzum összes többi galaxisához hasonlóan – az ÉLET különféle változataiban bontakozik ki. Sok világot láttam. A jó hír az, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban!
Ahogy ezen a tudati áramlaton átutaztam a galaxis centrumán, óriási fraktál-energiahullámokká tágult az áramlat. Magam mögött hagytam a galaxisok szuperhalmazait, összes ősi tudásukkal együtt. Először azt gondoltam, valahová tartok; hogy ténylegesen utazom. De aztán ráébredtem, hogy az áramlat tágulásával együtt a saját tudatom is kitágult, hogy mindent magába foglaljon az univerzumban! Az egész teremtett világ elhaladt mellettem.
Elképzelhetetlen csoda volt! Igazi csodálkozó gyermek voltam: csecsemő Csodaországban!
Úgy tűnt, mintha az univerzum összes teremtménye elszállna mellettem, s egy fényfoltban tűnne el. Szinte azonnal megjelent egy második fény. Mindenünnen áradt, és nagyon más volt; olyan fény, ami még az univerzum összes frekvenciájánál is többől állt.
Ismét bársonyos morajlásokat éreztem és hallottam. Tudatom vagy lényem kitágult, hogy a teljes holografikus univerzumot magába foglalja, és még annál is többet.
Ahogy a második fénybe értem, megjelent bennem a tudat, hogy épp most emelkedtem felül az igazságon. Ezekkel a szavakkal tudom a leginkább megközelíteni az élményt, de azért megpróbálom elmagyarázni. Ahogy a második fénybe értem, kitágulásom túlterjedt az első fényen. Mélységes mozdulatlanságban találtam magam, túl minden nyugalmon. ÖRÖKKÉ láttam vagy észleltem, túl a végtelenségen.
Az ürességben voltam. A teremtés előtt voltam; az ősrobbanás előtt. Átléptem az idő kezdetén – az első szón – az első vibráción.
A teremtés szemében voltam. Úgy éreztem, mintha Isten arcát érinteném. Nem vallásos érzés volt. Egyszerűen egy voltam az abszolút élettel és tudattal.
Amikor azt mondom, hogy örökké láttam vagy észleltem, azt értem ezalatt, hogy az egész teremtést meg tudtam tapasztalni, amint létrehozza önmagát. Kezdet és vég nélkül való volt. Jó kis tudattágító gondolat, nem?
A tudósok egyedülálló eseménynek tekintik az ősrobbanást, ami az univerzumot teremtette. Én azt láttam, hogy az ősrobbanás csak egyike a végtelen számú ősrobbanásnak, melyek vég nélkül és egyidejűleg teremtenek univerzumokat. Emberi léptékben a fraktálgeometria-képleteket használó szuperszámítógépek alkotta képek járnak ehhez viszonylag közel.
A régiek tudták ezt. Azt mondták, hogy időről időre új univerzumokat teremt az Istenség azzal, hogy kilélegez, majd elpusztítja őket, ahogy belélegez. Júgáknak nevezték ezeket a korszakokat. A modern tudomány ősrobbanásnak nevezte el.
Abszolút, tiszta tudatban voltam. Láttam vagy észleltem az összes ősrobbanást vagy júgát, amint megteremtették és elpusztították önmagukat. Azonnal be is léptem mindegyikbe egyidejűleg. Láttam, hogy a teremtés minden kicsi darabkájának megvan a hatalma a teremtésre. Nagyon nehéz ezt elmagyarázni. Még mindig nem találom rá a megfelelő szavakat.
Visszatérésem után évekbe telt, hogy akár csak egyetlen szót is találjak az üresség-élményre. Most már el tudok mondani ennyit: az üresség kevesebb, mint a semmi, s mégis több mindennél, ami van! Abszolút zéró az üresség; káosz, mely az összes lehetségességet megformálja. Abszolút tudat; sokkal több még az univerzális intelligenciánál is.
Hogy hol van az üresség? Meg tudom mondani. Belül van az üresség, és kívül van mindenen. Te, épp most, miközben élsz, mindig az ürességen belül és kívül is vagy egyidejűleg.
Nem kell elmenned érte sehová, és nem is kell meghalnod, hogy odakerülj. Az üresség az összes fizikai megnyilvánulás közötti vákuum vagy semmi. Az atomok és alkotórészeik közötti ŰR. A modern tudomány elkezdte tanulmányozni ezt a minden dolog között húzódó űrt. Ők zéró-pontnak nevezik. Akárhányszor meg akarják mérni, a műszereik megbolondulnak vagy a végtelenbe mutatnak, hogy úgy mondjam. Egyelőre nincs módjuk arra, hogy pontosan megmérjék a végtelent. Több zéró-űr van a saját testedben és az univerzumban, mint bármi más!
Amit a misztikusok az ürességnek hívnak, az nem üresség. Tele van energiával, egy másfajta energiával, ami mindazt megteremtette, ami vagyunk. Az ősrobbanás óta minden vibráció; az első szótól kezdve, ami az első vibráció.
A bibliai “vagyok” után valójában kérdőjel dukál.
“Vagyok? Mi vagyok?”
A teremtés tehát Isten, aki az elképzelhető összes módon kutatja Isten Énjét, egy folyamatban lévő, végtelen felderítésben, mindannyiunkon keresztül. A fejeden lévő összes hajszálon keresztül, az összes fa összes levelén keresztül, az összes atomon keresztül Isten kutatja Isten Énjét, a nagy “vagyok”-ot.
Azt kezdtem látni, hogy minden, ami van, azonos a magasabb Énnel, szó szerint; a te Éneddel, az én Énemmel.
Minden a nagyszerű Magasabb Én.
Ezért tud Isten még arról is, ha egy falevél lehull. Azért lehetséges ez, mert bárhol is vagy, az univerzum központjában vagy. Bárhol is tartózkodjon egy atom, az univerzum központjában van. Isten van abban, és Isten van az ürességben.
Ahogy felderítettem az ürességet és az összes júgát vagy teremtést, teljes mértékben kívül voltam téren és időn, ahogy azokat ismerjük. Azt fedeztem fel ebben a kitágult állapotban, hogy a teremtés az abszolút, tiszta tudat – vagy Isten -, ami az élet tapasztalatába árad, ahogy azt ismerjük.
Maga az üresség mentes a tapasztalattól. Megelőzi az életet, az első vibrációt. Az Istenség több az életnél és a halálnál. Így tehát még az életnél és a halálnál is több tapasztalni való van az univerzumban!
Az ürességben voltam, és tudatában voltam mindennek, ami valaha is megteremtődött. Olyan volt, mintha Isten szemein át néznék ki. Istenné váltam. Hirtelen már nem önmagam voltam többé. Csak annyit tudok erről mondani, hogy Isten szemein át néztem ki. És hirtelen tudtam, hogy miért léteznek az atomok, és mindent láttam.
Az az érdekes, hogy miután bementem az ürességbe, azzal a megértéssel jöttem ki belőle, hogy Isten nincs ott. Isten itt van. Erről szól ez az egész.
Tehát ez az állandó keresés az emberi faj részéről, hogy valahol önmagunkon kívül megtaláljuk Istent… Isten mindent odaadott nekünk, minden itt van – hát így állunk.
És ahová most tartunk, az az, hogy Isten rajtunk keresztül kutatja Istent. Az embereket annyira lefoglalja az, hogy megpróbálnak Istenné válni; pedig inkább arra kellene ráébredniük, hogy már Isten vagyunk, és Isten mi-vé válik. Erről szól valójában ez az egész.
Amikor erre ráébredtem, végeztem az ürességgel, és vissza akartam térni ehhez a teremtéshez vagy júgához. Valahogy ez tűnt természetesnek.
Aztán hirtelen visszatértem a második fényen vagy az ősrobbanáson keresztül, s közben megint sok bársonyos morajlást hallottam. A tudatáramlattal visszautaztam az egész teremtett világon át.
Micsoda utazás volt!
Ahogy áthaladtak rajtam a galaxisok szuperhalmazai, még több meglátásom támadt. Áthaladtam a galaxis centrumán, ami egy fekete lyuk. A fekete lyukak az univerzum nagy processzorai vagy recirkulálói. Tudod, mi van egy fekete lyuk túloldalán? Mi vagyunk; a mi galaxisunk, ami újra fel lett dolgozva egy másik univerzumból.
Teljes energiaszerkezetét tekintve fantasztikus fényvárosnak látszott a galaxis. Az ősrobbanásnak ezen az oldalán minden energia: fény. Minden szub-atom, atom, csillag, bolygó, s még maga a tudat is fényből áll, és frekvenciával és/vagy részecskével rendelkezik.
Élő anyag a fény. Minden fényből áll, még a kövek is. Tehát minden élő, eleven. Isten fényéből épül fel minden; minden nagyon is intelligens.
Ahogy továbbutaztam az áramlaton, végül azt láttam, hogy hatalmas fény érkezik felém. Tudtam, hogy ez az első fény; naprendszerünk Felsőbb Én-fénymátrixa. Ezután a teljes naprendszer megjelent a fényben, amit ismét bársonyos morajlás kísért.
Ez a mi helyi testünk, mi pedig sokkal nagyobbak vagyunk, mint képzelnénk. Láttam, hogy a naprendszer a mi testünk. Én is része vagyok ennek, a Föld pedig az a nagyszerű, teremtett lény, ami mi vagyunk, és mi az a része vagyunk, ami tudja, hogy van.
De csak ez a része vagyunk mi a Földnek. Nem vagyunk minden, hanem csak az a része, ami tudja, hogy van.
Az összes energiát láttam, amit ez a naprendszer generál. Hihetetlen fényshow! Hallottam a szférák zenéjét. Naprendszerünk – az összes égitesthez hasonlóan – egyedi mátrixot generál, mely fény-, hang- és vibrációs energiából áll. A többi csillagrendszer fejlett civilizációi vibrációs vagy energiamátrix-lenyomat alapján ismerik fel az életet, ahogy azt mi az univerzumban ismerjük. Gyerekjáték ez számukra
A Föld csodálkozó gyermekei (az emberi lények) ebben a pillanatban is hangok tömkelegét keltik, mint az univerzum hátsóudvarában játszó gyermekek.
Közvetlenül a fény központjába utaztam az áramlaton. Úgy éreztem, átölel a fény, ahogy ismét belélegez engem – amit újabb lágy morajlás követett.
Ebben a nagy szeretet-fényben voltam, s közben átáramlott rajtam az élet áramlata. Megint csak azt tudom mondani, hogy a lehető legszeretetteljesebb, ítélkezés nélküli fény volt. Ideális szülő egy ilyen csodálkozó gyermeknek.
“És most?” – tűnődtem.
A fény elmagyarázta nekem, hogy nincs halál; halhatatlan lények vagyunk. Örökkévalóság óta élünk már! Ráébredtem, hogy egy természetes élő rendszer részei vagyunk, mely vég nélkül recirkulálja önmagát. Semmiféle parancsot nem kaptam a visszajövetelre. Egyszerűen csak tudtam, hogy vissza fogok jönni. Természetes volt mindazok után, amiket láttam.
Nem tudom, emberi idő szerint meddig maradtam a fénnyel. De eljött a pillanat, amikor ráébredtem, hogy választ kaptam az összes kérdésemre, és közeleg a visszatérésem. Amikor azt mondom, hogy összes kérdésemre választ kaptam a másvilágon, szó szerint értem ezt.
Választ kaptam az összes kérdésemre. Minden embernek más az élete, és más kérdéseket kutat. Némelyik kérdésünk egyetemes, de mindannyian a magunk egyedi módján kutatjuk azt a dolgot, amit életnek nevezünk. Így van ezzel minden más életforma is, a hegyektől kezdve az összes fa összes leveléig.
És ez nagyon fontos számunkra ebben az univerzumban. Mert mind hozzájárul a Nagy Képhez, az élet teljességéhez. Szó szerint Isten vagyunk, aki Isten Magasabb Énjét kutatja az Élet végtelen Táncában. Egyediséged gyarapítja az egész életet.
Ahogy megkezdtem visszatérésemet az életciklusba, eszembe se jutott, és nem is kaptam róla információt, hogy ugyanahhoz a testhez fogok visszatérni. Egyszerűen nem számított. Tökéletes bizalmat vetettem a fénybe és az életfolyamatba.
Ahogy az áramlat összeolvadt a nagy fénnyel, azt kértem, hogy sohase felejtsem el a kinyilatkoztatásokat és azokat az érzéseket, amikre a másvilágon tettem szert.
“Rendben” volt a válasz. Kedvem lett volna megcsókolni a lelkem.
Aztán a fényen át visszakerültem a vibrációs birodalomba. Az egész folyamat megfordult, és még több információt kaptam. Hazafelé tartó utamon leckéket kaptam a reinkarnáció mechanizmusairól. Választ kaptam összes apró kérdésemre:
“Hogyan működik ez? Hogyan működik az?” Tudtam, hogy reinkarnálódni fogok.
A Föld egy nagy energiaprocesszor, s belőle fejlődik ki egyéni tudatunk.
Első ízben gondoltam magamra emberként, és boldog voltam, hogy az vagyok. Az alapján, amit láttam, már az is boldoggá tett volna, ha atom vagyok ebben az univerzumban. Egy atom.
Szóval, az, hogy Isten emberi részei vagyunk… a legfantasztikusabb áldás. Olyan áldás, ami legvadabb elképzeléseinket is felülmúlja arról, hogy milyen lehet egy áldás. Mindannyiunk esetében fantasztikus és csodálatos, hogy emberi részei vagyunk ennek a tapasztalatnak. Mindannyian – függetlenül attól, hogy hol vagyunk, elcseszett helyen-e vagy sem – áldás vagyunk a bolygóra, pont ott, ahol vagyunk.
Szóval, úgy mentem át a reinkarnációs folyamaton, hogy azt vártam, csecsemő leszek valahol. De leckét kaptam arról, hogy hogyan fejlődhet az egyéni identitás és tudat. Ebbe a testbe tértem vissza.
Nagyon meglepődtem, amikor kinyitottam a szemem. Nem tudom, miért, hiszen értettem a dolgot; mégis nagy meglepetésként ért, hogy ebbe a testbe tértem vissza, a szobámba, ahol valaki éppen kisírta a szemeit miattam. Az ápolónőm volt. Másfél órával azután adta fel a reményt, hogy megtalálta a holttestemet. Biztos volt benne, hogy halott vagyok; a halál összes jele megvolt – már merevedésnek is indult a testem.
Nem tudjuk, mennyi ideig voltam halott, de azt tudjuk, hogy másfél óra telt el azután, hogy megtalált. Amennyire tudta, tiszteletben tartotta a kívánságomat, hogy néhány órára hagyja magára a holttestemet. Volt egy sztetoszkópunk és sok másik eszközünk a test életfunkcióinak ellenőrzésére, hogy ki lehessen deríteni, mi történik. Ő igazolni tudja, hogy tényleg halott voltam.
Nem halálközeli élmény volt ez. Magát a halált tapasztaltam meg legalább másfél órán át.
Az ápolónőm holtan talált engem, és másfél órán át újra- meg újraellenőrizte a vérnyomást és a szívverést. Aztán felébredtem, és kint megláttam a fényt. Megpróbáltam felkelni, hogy odamenjek hozzá, de kiestem az ágyból. Az ápolónőm hangos puffanást hallott, és a padlón talált rám.
Amikor felépültem, nagyon megleptek és lenyűgöztek a velem történtek. Eleinte nem volt meg az út összes emléke, amikre most emlékszem. Egyre csak kicsúsztam ebből a világból, és azt kérdezgettem: “Élek?” Álomszerűbbnek tűnt ez a világ, mint a másik.
Három napon belül megint normálisan éreztem magam, mégis egészen máshogy voltam, mint életemben bármikor. Később visszatértek az emlékeim az útról. Semmi problémát nem láttam egyetlen emberi lénnyel sem, akivel valaha is találkoztam.
Korábban nagyon könnyen ítélkeztem. Úgy gondoltam, egy csomó ember tényleg jól el van cseszve; igazából azt gondoltam, hogy mindenki el van cseszve, csak én nem. De most már világos volt előttem, mi is a helyzet.
Körülbelül három hónappal később egy barátom szólt, hogy menjek el megvizsgáltatni magam, úgyhogy elmentem, és ultrahangos vizsgálatot végeztek rajtam, stb. Tényleg jól éreztem magam, és féltem, hogy rossz híreket kapok.
Emlékszem, ahogy az orvos megnézte a korábbi és későbbi ultrahangos vizsgálatok eredményét, majd így szólt: “Nos, most nincs itt semmi.”
Mire én: “Akkor csoda történt, nem?”
Mire ő: “Nem, előfordul ilyesmi, úgy hívják, hogy spontán javulás.”
Egyáltalán nem volt lenyűgözve. Pedig csoda történt, és engem lenyűgözött, még ha mást nem is.
Az élet misztériumának nagyon kevés köze van az intelligenciához. Az univerzum egyáltalán nem intellektuális folyamat. Hasznos az intellektus; kiváló, de jelenleg ez az egyetlen eszköz, amivel a dolgokat kezeljük, ahelyett, hogy a szívünkkel és önmagunk bölcsebb részével tennénk.
A Föld központja a nagyszerű energiaátalakító, mint ahogy a Földünk mágneses terét ábrázoló képeken látni. Ez a mi ciklusunk: újra meg újra visszahúzza bele és rajta át a reinkarnált lelkeket.
Ha eléred az emberi szintet, ez azt jelzi, hogy egyéni tudatot kezdesz kifejleszteni. Az állatoknak csoportlelke van, és csoportlelkekben reinkarnálódnak. Nagyon is lehetséges, hogy egy szarvas örökké szarvas legyen. De ha már emberként születsz meg, akár fogyatékosként, akár zseniként, ez akkor is azt mutatja, hogy az egyéni tudat kifejlesztésének ösvényét járod. Ez önmagában véve része annak a csoporttudatnak, amit emberiségnek nevezünk.
Láttam, hogy a rasszok: személyiséghalmazok. A Franciaországhoz, Németországhoz és Kínához hasonló nemzeteknek mind megvan a maguk személyisége.
A városoknak is van személyiségük, helyi csoportlelkük, mely bizonyos embereket vonz. A családok csoportlelkeket alkotnak. Egy fraktál ágaihoz hasonlóan fejlődik az egyéni identitás; a csoportlélek a mi egyéniségünkben tesz felfedezéseket. Nagyon-nagyon fontosak a különféle kérdések, melyeket felteszünk.
Így kutatja az Istenség Isten Magasabb Énjét – rajtad keresztül. Tehát tedd csak fel a kérdéseidet, és kutass. Meg fogod találni a Magasabb Énedet, és Istent fogod megtalálni abban a Magasabb Énben, mert az az egyetlen Magasabb Én.
Látni kezdtem, hogy mi, emberek, mindannyian lélektársak vagyunk. Ugyanannak a léleknek vagyunk a részei, mely fraktálként ágazik sok kreatív irányba, de ettől még ugyanaz.
Most már úgy tekintek minden emberi lényre, akit valaha is láttam, mint lélektársra, az én lélektársamra; az igazira, akit mindig is kerestem. Ráadásul a valaha is létező legnagyszerűbb lélektársad nem más, mint önmagad.
Mindannyian hímneműek és nőneműek vagyunk egyben. Megtapasztaljuk ezt a méhben, és megtapasztaljuk a reinkarnáció révén is.
Ha önmagadon kívül keresed a végső lélektársat, sosem fogod megtalálni; nem ott van. Mint ahogy Isten sem “ott” van. Isten itt van. Ne “ott kint” keresd Istent.
Itt keresd Istent. A Magasabb Énedet kutasd. Kezdd el a legnagyszerűbb szerelmi viszonyt, amit valaha is átéltél… a Magasabb Éneddel. Mindent szeretni fogsz belőle.
Alászálltam abba is, amit pokolnak lehetne nevezni. Meglepő volt.
Nem láttam sem Sátánt, sem egyéb gonosz lényt. Az emberek saját nyomorúságába, közönyébe, tudatlanságának sötétségébe való alámerülés volt pokolbéli alászállásom. Szörnyű örökkévalóságnak tűnt.
De a körülöttem lévő milliónyi lélek mindegyikének volt egy apró fénycsillaga, ami mindig a rendelkezésére áll. De úgy látszott, senki nem szentel neki figyelmet. Felemésztette őket saját bánatuk, traumájuk és nyomorúságuk. De – úgy tűnt, egy örökkévalóság után – elkezdtem szólítgatni a fényt, mint ahogy egy gyerek kiált segítségért a szüleinek. Ekkor kinyílt a fény, és alagutat formált, ami egyenesen hozzám jött, és elszigetelt engem az összes fájdalomtól és félelemtől.
Hát ez a pokol valójában.
Szóval, azt tanuljuk, hogy hogyan segítsünk egymásnak, hogyan tartsunk össze. Most nyitva állnak a pokol kapui. Szövetkezni fogunk egymással, össze fogunk tartani, és együtt sétálunk ki a pokolból.
Felém jött a fény, és hatalmas arany angyallá változott. Megkérdeztem: “A halál angyala vagy?”
Tudomásomra hozta, hogy ő az én mindlelkem, az én Felsőbb Én mátrixom, önmagunk szuperősi része. Ezután a fényhez kerültem.
Tudományunk hamarosan mennyiségileg is meg fogja határozni a szellemet. Hát nem csodálatos? Olyan eszközökkel állunk elő, melyek érzékenyek a finomenergiára vagy szellemi energiára. A fizikusok azért ütköztetik egymással az atomokat, hogy megtudják, miből állnak. Már lejutottak a kvarkokig, a bájos-kvarkokig, és így tovább. Nos, egy napon lejutnak majd ahhoz az apró dologhoz is, ami az egészet egybetartja, és úgy kell majd nevezniük, hogy… Isten.
Az atomok ütköztetésével nemcsak azt látják, hogy mi van ott belül, hanem teremtenek is részecskéket. Hála Istennek, a többségük igen rövid életű: millisecundumokig és nanosecundumokig maradnak fenn. Csak most kezdjük megérteni, hogy teremtünk is, miközben haladunk.
Ahogy örökké láttam, egy olyan birodalomhoz érkeztem, melyben van egy pont, ahol az összes tudást hátrahagyjuk, és a következő fraktál, a következő szint teremtésébe kezdünk. Megvan a hatalmunk arra, hogy teremtsünk, miközben kutatunk. S nem más ez, mint Isten, aki rajtunk keresztül tágítja ki önmagát.
Visszatérésem óta is megtapasztaltam már spontán módon a fényt, és megtanultam, hogyan jussak be abba a térbe szinte bármikor, amikor meditálok. Mindannyian képesek vagyunk erre. Nem kell meghalnod hozzá. Fel vagy szerelve rá; már eleve így vagy “drótozva”.
A test a legpompásabb fénylény, ami csak létezik. Hihetetlen fény univerzuma a test. A szellem nem ösztönöz minket arra, hogy szétfoszlassuk ezt a testet. Nem ez történik. Ne próbálkozz többé azzal, hogy Istenné válj; Isten válik te-vé. Itt.
Olyan az elme, mint egy gyermek, aki az univerzumban rohangál, követelőzik, és úgy gondolja, ő teremtette a világot. De kérdezd csak meg az elmét:
“Mi köze volt ehhez az anyukádnak?”
Ez a spirituális tudatosság következő szintje. Ó! Az anyukám! Hirtelen felhagysz az egóval, mert nem az egyetlen lélek vagy az univerzumban.
A fényhez intézett egyik kérdésem ez volt: “Mi a mennyország?”
Körbeutaztatott az összes mennyben, amit valaha is teremtettek: a Nirvánákban, az örök Vadászmezőkön, mindegyikben. Bejártam őket. Gondolatforma-teremtmények ezek, és mi teremtettük őket. Valójában nem megyünk a mennybe; újrafeldolgozás történik velünk. De bármit is teremtettünk, ott hagyjuk önmagunk egy részét. Valóságos az, de nem a lélek egésze.
Láttam a keresztény mennyországot. Szép helynek képzeljük el, ahol egy trón előtt állunk, és örökös imádattal illetjük a trónon ülőt. Én kipróbáltam. Unalmas! Ez volna a sorsunk? Gyerekes ez a mennyország. Nem akarok megbántani senkit.
Néhány mennyország nagyon is érdekes, néhány meg unalmas. Az ókoriakat érdekesebbnek találtam, például a bennszülött amerikaiakét, az Örök Vadászmezőket. Az egyiptomiaknak fantasztikusak a mennyországaik. És így tovább. Olyan sok van belőlük. Mindegyikben van egy fraktál, ami a te sajátos értelmezésed, hacsak nem vagy része annak a csoportléleknek, mely kizárólag egy-egy meghatározott vallás Istenében hisz. Akkor nagyon közel álltok egymáshoz; ugyanabban a “stadionban” vagytok együtt. De még ekkor is különbözik egy kicsit mindegyik. Egy részed az, amit ott hagysz. A halál az életről szól, nem a mennyről.
Megkérdeztem Istent: “Melyik a legjobb vallás a bolygón? Melyik a helyes?”
És az Istenség – nagy szeretettel – így válaszolt: “Törődöm is én vele!”
Hihetetlen kegyelem volt ez. Azt jelentette, hogy csak mi törődünk ilyesmivel.
Az összes csillag Végső Istensége így szól hozzánk: “Nem számít, milyen vallású vagy.”
Vallások jönnek és mennek; változnak. Nem volt itt mindig a buddhizmus, sem a katolicizmus; és mindegyik a nagyobb megvilágosodásról szól. Most több fény érkezik az összes rendszerbe. Reformáció következik majd be a spiritualitásban, ami éppolyan drámai lesz, mint amilyen a protestáns reformáció volt. Rengetegen fognak harcolni miatta, egyik vallás a másik ellen kel ki, azt hívén, hogy csak nekik van igazuk.
Az emberek azt gondolják, hogy ők birtokolják Istent, mármint a vallások és a filozófiák, de főleg a vallások, mert ezek nagy szervezeteket építenek filozófiájuk köré.
Amikor az Istenség azt mondta: “Törődöm is én vele!”, azonnal megértettem, hogy ránk van hagyva, törődjünk vele mi. Azért fontos, mert mi törődünk vele. Nekünk számít, és csak itt fontos.
A Végső Istenség nem törődik vele, hogy protestáns vagy-e vagy buddhista, vagy bármi más. Az egész egy-egy virágzó arca mindegyik. Bárcsak minden vallás ráébredne erre, és békén hagynák egymást! Nem a vallások végét jelenti ez, hanem annak felismerését, hogy ugyanarról az Istenről beszélünk.
Élni és élni hagyni – ez a lényeg. Mindegyiknek eltérő a nézőpontja. És mindegyik hozzájárul a Nagy Képhez; mindegyik fontos.
Úgy mentem át a másvilágra, hogy sok félelmem volt a vegyi hulladékokkal, a nukleáris fegyverekkel, a népességrobbanással, az esőerdőkkel kapcsolatban. Úgy tértem vissza, hogy mindegyik probléma iránt szeretetet éreztem. Szeretem a nukleáris pusztítást. Szeretem a gombafelhőt; ez a legszentebb mandala, ami ez ideig megnyilvánult, archetípusként. Egy csapásra bármely földi vallásnál vagy filozófiánál közelebb hozott minket egymáshoz, s új tudatszintre emelt. Tudván, hogy talán tizenötször vagy ötszázszor is felrobbanthatnánk a bolygót, ráébredünk végre, hogy együtt vagyunk itt mindannyian. Egy ideig bombákat kellett lövöldözniük, hogy megértessék ezt velünk. Ezután kezdtük azt mondogatni: “Már nincs szükségünk erre többé.”
Valójában most már biztonságosabb világban vagyunk, mint amilyenben valaha is voltunk, és még biztonságosabbá válik majd. Tehát úgy jöttem vissza, hogy szeretetet éreztem a vegyi fegyverek iránt, mert összehoztak minket. Olyan nagyok ezek a dolgok. Ahogy Peter Russell mondaná, “lélekméretűek” ezek a problémák. Vannak lélekméretű válaszaink is? IGEN!
Az esőerdők kiirtása le fog lassulni, és ötven év múlva már több fa lesz a bolygón, mint jó ideje. Ha érdekel az ökológia, küzdj érte; te vagy az a része a rendszernek, aki tudatossá válik. Küzdj érte minden erőddel, de ne csüggedj el! Része ez egy nagyobb dolognak.
A Föld önmaga megszelídítésének a folyamatában van. Sosem lesz többé olyan vad hely, mint amilyen valaha volt. Lesznek nagyon is vad helyek; rezervátumok, ahol burjánzik a természet. Kertészkedés és rezervátumok lesznek majd a jövőben. A népességnövekedés nagyon közel kerül az optimális energiatartományhoz, hogy tudati váltást idézzen elő. Ez a tudati váltás megváltoztatja majd a politikát, a pénzt, az energiát is.
Mi történik, amikor álmodunk?
Sokdimenziós lények vagyunk. Hozzá tudunk ehhez férni tudatos álmodás révén. Valójában Isten álma ez az univerzum. Az egyik dolog, amit láttam, az volt, hogy mi, emberek, apró porszemek vagyunk egy bolygón, ami apró porszem egy galaxisban, ami szintén apró porszem csupán. Óriási rendszerek vannak odakint, s mi afféle átlagrendszerben vagyunk.
De az emberi lények már a tudat egész kozmoszában legendásak. Legendás a Föld/Gaia parányi kis emberi lénye. Az egyik dolog, ami miatt legendásak vagyunk, az az álmodás. Legendás álmodók vagyunk. Valójában az egész kozmosz az élet értelmét keresi, az egésznek az értelmét. És a kicsi álmodó volt az, aki a valaha is kiötlött legjobb válasszal állt elő. Megálmodtuk azt. Szóval fontosak az álmok.
Most, hogy már meghaltam és vissza is tértem a halálból, igazán tisztelem az életet és a halált. DNS-kísérleteinkben nagy titokra deríthettünk fényt. Hamarosan képesek leszünk arra, hogy addig éljünk ebben a testben, ameddig csak akarunk. Úgy 150 év után lesz egy olyan intuitív érzésünk, hogy csatornát akarunk váltani.
Ha örökké egyetlen testben élnénk, az nem lenne olyan kreatív, mint a reinkarnáció, mint az energia átvitele ebben a fantasztikus energiaörvényben, amiben vagyunk. Valójában érteni fogjuk az élet és a halál bölcsességét, és örömünket leljük majd benne.
Már eddig is egy örökkévalóság óta élünk. Ez a test, amiben vagy, egy örökkévalóság óta él. Az élet véget nem érő áramlatából fakad, az ősrobbanásig visszanyúlóan, és még azon is túl. Ez a test ad életet a következő életnek, sűrű és finomenergiát tekintve egyaránt. Ez a test már egy örökkévalóság óta él.”
Mellent-Thomas Benedict kutató, feltaláló és előadó; hat szabadalma van az USA-ban.
Halálközeli élményének leírása: részlet Dr. Lee Worth Bailey és Jenny Yates A halálközeli élmény: szöveggyűjtemény (The Near-Death Experience: A Reader) című művéből.
Forrás: Térpszichológia
Mellen-Thomas Benedict 1982-ben élt át halálközeli élményt. Több mint másfél órán át volt halott, miután rákban meghalt. HKÉ-je során kiemelkedett a testéből, és belépett a fénybe.
Mellen-Thomas Benedict
Azóta a sejtes kommunikáció mechanizmusait, valamint az élet és a fény kapcsolatát kutatja. Azt találta, hogy az élő sejtek nagyon gyorsan reagálnak, ha fénnyel ingerlik őket, ami nagy sebességű gyógyulást is eredményez…
“1982-ben meghaltam végállapotú rákban. Operálhatatlan volt az állapotom, s a kemoterápia csak ahhoz segített volna hozzá, hogy még inkább vegetáljak. Azt mondták, hat-nyolc hónapom van hátra. Az 1970-es években az információ megszállottja voltam, s egyre inkább elkeserített a nukleáris krízis, az ökológiai válság, és így tovább. Szóval, mivel nem spirituális alapon szemléltem a világot, elkezdtem hinni abban, hogy a természet hibát követett el, és hogy valószínűleg rákos szervezetek vagyunk a bolygón. Nem láttam módot arra, hogy kikeveredjünk mindazokból a problémákból, melyeket magunknak és a bolygónknak teremtettünk.
Minden embert ráknak tekintettem, és pontosan ezt is kaptam. Ez ölt meg engem.
Légy óvatos a világnézeteddel. Visszaüthet, főleg ha negatív világnézetről van szó. Az enyém súlyosan negatív volt. Ez vezetett el a halálomhoz.
Mindenféle alternatív gyógymódot kipróbáltam, de nem segített semmi. Ezért aztán elhatároztam, hogy Istennel rendezem le az ügyet.
Még sohasem szembesültem Istennel, és nem is foglalkoztam vele. Akkoriban nem volt rám jellemző a spiritualitás, de tanulni kezdtem róla és az alternatív gyógyászatról. Eldöntöttem, hogy mindent elolvasok, amit csak tudok, és tájékozódom a témában, mert nem akartam, hogy meglepetés érjen a másvilágon. Úgyhogy különféle vallásokba és filozófiákba merültem bele. Mindegyik nagyon érdekes volt, és reményt adott arra, hogy van valami a túlvilágon.
Ugyanakkor semmiféle egészségügyi biztosításom nem volt – színes üvegablakok festésével foglalkozó művészként dolgoztam akkoriban, persze önalkalmazásban. Mindenféle biztosítás nélkül találtam magam szembe az egészségüggyel. Nem akartam anyagilag tönkretenni a családomat, ezért aztán eldöntöttem, hogy magam kezelem ezt a problémát.
Nem voltak állandó fájdalmaim, de olykor elvesztettem az eszméletem. Oda jutottam, hogy már nem is mertem vezetni, s végül szeretetotthonban kötöttem ki. Saját ápolónőm volt. Nagyon sokat köszönhetek ennek az angyalnak, aki végigcsinálta velem betegségem utolsó fázisát.
Körülbelül tizennyolc hónapig tartott.
Nem akartam túl sok gyógyszert szedni, mert a lehető legtudatosabb akartam maradni. De aztán olyan nagy fájdalmaim voltak, hogy a fájdalmon kívül már nem is volt semmi a tudatomban; ez szerencsére csak néhány napig tartott általában.
Emlékszem, ahogy egyik nap 4:30 körül felébredtem, és egyszerűen tudtam, hogy ez az.
Ez az a nap, amikor meghalok.
Így aztán felhívtam néhány barátomat, és elbúcsúztam tőlük. Felébresztettem az ápolónőmet, és elmondtam neki is. Megállapodtam vele abban, hogy hat órára magára hagyja majd a holttestemet, mert korábban azt olvastam valahol, hogy midenféle érdekes dolog történhet, amikor meghal az ember. Visszafeküdtem aludni.
A következő dolog, amire emlékszem, az az, hogy elkezdődött egy tipikus halálközeli élmény. Hirtelen teljesen éber lettem, és felálltam, de a testem az ágyban maradt. Sötétség vett körül.
A testen-kívüliség élménye még élénkebb volt, mint a szokványos tapasztalat. Olyannyira élénk volt, hogy minden szobát láttam a házban; láttam a háztetőt, a ház környékét, és még a ház alá is be tudtam nézni.
Ragyogott a fény. Felé fordultam. Nagyon hasonlított arra, ami sok más ember halálközeli élményének leírásában is szerepel. Pompás volt. Érzékelhető; éreztem a fényt. Vonzó; úgy akarsz odamenni hozzá, mint ahogy ideális anyukád vagy apukád karjaiba akarnád vetni magad.
Ahogy a fény felé indultam, intuitíven tudtam, hogy ha belemegyek, halott leszek. Ezért aztán, míg haladtam a fény felé, így szóltam: “Kérlek, várj egy percet, várj egy picit. Gondolkodni akarok erről; beszélni szeretnék veled, mielőtt odamegyek.”
Megkérdeztem a fényt: “Mi folyik itt? Kérlek, fény, világosíts fel magadról! Tényleg tudni akarom, mi a helyzet valójában.”
Igazából nem tudom elmondani a pontos szavakat, mert afféle telepátia zajlott közöttünk.
A fény válaszolt.
A hozzám továbbított információ az volt, hogy a hiteink alakítják azt, hogy milyen visszacsatolást kapunk a fény előtt. Ha például buddhista vagy, katolikus vagy fundamentalista, a saját hitrendszerednek megfelelő visszacsatolást kapsz. Lehetőséged van arra, hogy ezt megvizsgáld, de a legtöbb ember nem teszi.
Ahogy a fény feltárta magát nekem, tudatára ébredtem annak, hogy igazából Felsőbb Énünk mátrixát látom. Csak annyit tudok erről mondani, hogy mátrixszá változott, emberi lelkek mandalájává, és hogy azt láttam, hogy amit a mindannyiunkban benne lévő Felsőbb Énünknek nevezünk, nem más, mint egy mátrix.
Emellett átjáró a Forráshoz; mindannyian közvetlenül, közvetlen tapasztalatként fakadunk a Forrásból. Mindannyiunknak van Felsőbb Énje vagy lényének egy olyan része, amit mindléleknek lehetne nevezni. Legigazabb energiaformájában tárulkozott fel számomra. Igazából úgy tudom csak leírni, hogy a Felsőbb Én lénye leginkább egy átjáróhoz hasonlítható. Nem úgy nézett ki, de közvetlen kapcsolat a Forrással, amivel mindannyian rendelkezünk. Közvetlenül összekapcsolódunk a Forrással.
Tehát a fény megmutatta nekem a Felsőbb Én mátrixot. Teljesen világos lett számomra, hogy az összes Felsőbb Én egyetlen lényként kapcsolódik össze; minden ember egyetlen lényként kapcsolódik össze; valójában ugyanaz a lény vagyunk, ugyanazon lény különböző aspektusai. Ez a lény nem foglalt állást egyetlen konkrét vallás mellett sem. Ez tehát az, amit ez a lény visszacsatolt felém. S én emberi lelkek mandaláját láttam. A legszebb dolog volt, amit valaha is láttam. Belementem, és egyszerűen elárasztott. Olyan volt, mint az összes szeretet, amit az ember valaha is akart. Az a fajta szeretet volt, ami felüdít, gyógyít, regenerál.
Ahogy megkértem a fényt, hogy magyarázzon tovább, megértettem, micsoda a Felsőbb Én mátrix. Van egy rácsozat a bolygó körül, ahol az összes Felsőbb Én összekapcsolódik. Olyan ez, mint egy nagy társaság; egy újabb finom energiaszint körülöttünk; a szellemi szint, mondhatnánk.
Ezután, néhány pillanat múlva, további felvilágosítást kértem. Igazán tudni akartam, hogyan is működik az univerzum, és készen álltam a következő lépésre.
Így szóltam: “Készen állok, vigyél!” A fény ekkor az általam valaha is látott legszebb dologgá változott: az ezen a bolygón élő emberi lelkek mandalájává.
Korábban negatív elképzelésem volt arról, ami a bolygón zajlik. Amikor megkértem a fényt, hogy adjon további felvilágosítást, azt láttam ebben a csodálatos mandalában, hogy milyen szépek is vagyunk lényegünket, bensőnket tekintve. A legeslegszebb teremtmények vagyunk mi. Az emberi lélek, az emberi mátrix, amit együtt alkotunk, teljesen fantasztikus, elegáns, egzotikus, minden. El sem tudom mondani, mennyire megváltozott abban a pillanatban az emberi lényekről alkotott véleményem.
Így szóltam: “Ó, Istenem, nem tudtam, milyen szépek vagyunk!”
Bármilyen szinten vagy, legyen az magas vagy alacsony; bármilyen alakot viselsz, a legszebb teremtmény vagy; igen, te.
Elképedve ébredtem rá, hogy egyetlen lélekben sincs gonoszság.
“Hogyan lehetséges ez?” – kérdeztem.
Az volt a válasz, hogy egyetlen lélek sem bennerejlően gonosz. A szörnyű dolgok, melyek az emberekkel történnek, rábírhatják őket arra, hogy gonosz dolgokat kövessenek el, de a lelkük nem gonosz. Amire minden ember törekszik, s ami fenntartja őket, az a szeretet; ezt mondta nekem a fény. Ami eltorzítja az embereket, az a szeretet hiánya.
Azt hiszem, folytatódtak a fénytől érkező kinyilatkoztatások, majd megkérdeztem tőle: “Azt jelenti ez, hogy üdvözülni fog az emberiség?”
Ekkor, mintha spirális fények özönével harsogna egy trombita, ezt mondta a Nagyszerű Fény: “Emlékezz erre, és sohase felejtsd el: te üdvözíted, váltod és gyógyítod meg önmagad. Mindig is így volt. Mindig is így lesz. Még a világ kezdete előtt úgy lettél teremtve, hogy meglegyen erre a hatalmad.”
Ebben a pillanatban még több dologra is ráébredtem. Ráeszméltem arra, hogy MÁR ÜDVÖZÍTVE VAGYUNK, és hogy mi üdvözítettük magunkat, mert úgy terveztek minket, hogy önmagunkat korrigáljuk, mint ahogy Isten univerzumának többi részét is így tervezték. Erről szól a második eljövetel.
Teljes szívemmel köszönetet mondtam Isten fényének. Ezekkel az egyszerű szavakkal tudtam csak kifejezésre juttatni teljes nagyrabecsülésemet:
“Ó, édes Istenem, drága Univerzum, drága Nagyszerű Én, szeretem az életemet!”
Úgy tűnt, még mélyebben magába szív a fény. Olyan volt, mintha teljesen elnyelt volna. A mai napig is leírhatatlannak találom ezt a szeretet-fényt. Másik birodalomba léptem be, ami még mélyebb volt, mint az előző, és olyan valaminek ébredtem tudatára, ami még ennél is több volt. Hatalmas fényáramlat volt; mérhetetlen és teljes, mélyen az élet szívében. Megkérdeztem, mi ez.
Így felelt a fény: “Ez az ÉLET FOLYÓJA. Igyál ebből a manna-vízből szíved vágya szerint!”
Így is tettem. Ittam belőle egyszer, aztán még egyszer. Magából az életből ittam!
Eksztázisba estem.
Ezután így szólt a fény: “Van egy vágyad.”
Mindent tudott rólam a fény, mindent, ami múlt, jelen és jövendő.
“Igen!” – suttogtam.
Azt kértem, hadd lássam az univerzum többi részét is; azt, ami naprendszerünkön túl, sőt az összes emberi illúzión is túl van. A fény ekkor azt mondta nekem, hogy elmehetek az Áramlattal. Megtettem, és átsodródtam a fényen az alagút végén. Egy sor nagyon lágy morajlást éreztem és hallottam. Micsoda sebesség!
Úgy tűnt, hirtelen rakétaként száguldok el a bolygótól ezen az életáramlaton. Láttam, ahogy elsuhan a Föld. A naprendszer egész pompájával egyetemben elsüvített mellettem, majd eltűnt. Fénysebességnél gyorsabban repültem át a galaxis centrumán, és még több tudást szívtam magamba, ahogy haladtam. Megtudtam, hogy ez a galaxis – az univerzum összes többi galaxisához hasonlóan – az ÉLET különféle változataiban bontakozik ki. Sok világot láttam. A jó hír az, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban!
Ahogy ezen a tudati áramlaton átutaztam a galaxis centrumán, óriási fraktál-energiahullámokká tágult az áramlat. Magam mögött hagytam a galaxisok szuperhalmazait, összes ősi tudásukkal együtt. Először azt gondoltam, valahová tartok; hogy ténylegesen utazom. De aztán ráébredtem, hogy az áramlat tágulásával együtt a saját tudatom is kitágult, hogy mindent magába foglaljon az univerzumban! Az egész teremtett világ elhaladt mellettem.
Elképzelhetetlen csoda volt! Igazi csodálkozó gyermek voltam: csecsemő Csodaországban!
Úgy tűnt, mintha az univerzum összes teremtménye elszállna mellettem, s egy fényfoltban tűnne el. Szinte azonnal megjelent egy második fény. Mindenünnen áradt, és nagyon más volt; olyan fény, ami még az univerzum összes frekvenciájánál is többől állt.
Ismét bársonyos morajlásokat éreztem és hallottam. Tudatom vagy lényem kitágult, hogy a teljes holografikus univerzumot magába foglalja, és még annál is többet.
Ahogy a második fénybe értem, megjelent bennem a tudat, hogy épp most emelkedtem felül az igazságon. Ezekkel a szavakkal tudom a leginkább megközelíteni az élményt, de azért megpróbálom elmagyarázni. Ahogy a második fénybe értem, kitágulásom túlterjedt az első fényen. Mélységes mozdulatlanságban találtam magam, túl minden nyugalmon. ÖRÖKKÉ láttam vagy észleltem, túl a végtelenségen.
Az ürességben voltam. A teremtés előtt voltam; az ősrobbanás előtt. Átléptem az idő kezdetén – az első szón – az első vibráción.
A teremtés szemében voltam. Úgy éreztem, mintha Isten arcát érinteném. Nem vallásos érzés volt. Egyszerűen egy voltam az abszolút élettel és tudattal.
Amikor azt mondom, hogy örökké láttam vagy észleltem, azt értem ezalatt, hogy az egész teremtést meg tudtam tapasztalni, amint létrehozza önmagát. Kezdet és vég nélkül való volt. Jó kis tudattágító gondolat, nem?
A tudósok egyedülálló eseménynek tekintik az ősrobbanást, ami az univerzumot teremtette. Én azt láttam, hogy az ősrobbanás csak egyike a végtelen számú ősrobbanásnak, melyek vég nélkül és egyidejűleg teremtenek univerzumokat. Emberi léptékben a fraktálgeometria-képleteket használó szuperszámítógépek alkotta képek járnak ehhez viszonylag közel.
A régiek tudták ezt. Azt mondták, hogy időről időre új univerzumokat teremt az Istenség azzal, hogy kilélegez, majd elpusztítja őket, ahogy belélegez. Júgáknak nevezték ezeket a korszakokat. A modern tudomány ősrobbanásnak nevezte el.
Abszolút, tiszta tudatban voltam. Láttam vagy észleltem az összes ősrobbanást vagy júgát, amint megteremtették és elpusztították önmagukat. Azonnal be is léptem mindegyikbe egyidejűleg. Láttam, hogy a teremtés minden kicsi darabkájának megvan a hatalma a teremtésre. Nagyon nehéz ezt elmagyarázni. Még mindig nem találom rá a megfelelő szavakat.
Visszatérésem után évekbe telt, hogy akár csak egyetlen szót is találjak az üresség-élményre. Most már el tudok mondani ennyit: az üresség kevesebb, mint a semmi, s mégis több mindennél, ami van! Abszolút zéró az üresség; káosz, mely az összes lehetségességet megformálja. Abszolút tudat; sokkal több még az univerzális intelligenciánál is.
Hogy hol van az üresség? Meg tudom mondani. Belül van az üresség, és kívül van mindenen. Te, épp most, miközben élsz, mindig az ürességen belül és kívül is vagy egyidejűleg.
Nem kell elmenned érte sehová, és nem is kell meghalnod, hogy odakerülj. Az üresség az összes fizikai megnyilvánulás közötti vákuum vagy semmi. Az atomok és alkotórészeik közötti ŰR. A modern tudomány elkezdte tanulmányozni ezt a minden dolog között húzódó űrt. Ők zéró-pontnak nevezik. Akárhányszor meg akarják mérni, a műszereik megbolondulnak vagy a végtelenbe mutatnak, hogy úgy mondjam. Egyelőre nincs módjuk arra, hogy pontosan megmérjék a végtelent. Több zéró-űr van a saját testedben és az univerzumban, mint bármi más!
Amit a misztikusok az ürességnek hívnak, az nem üresség. Tele van energiával, egy másfajta energiával, ami mindazt megteremtette, ami vagyunk. Az ősrobbanás óta minden vibráció; az első szótól kezdve, ami az első vibráció.
A bibliai “vagyok” után valójában kérdőjel dukál.
“Vagyok? Mi vagyok?”
A teremtés tehát Isten, aki az elképzelhető összes módon kutatja Isten Énjét, egy folyamatban lévő, végtelen felderítésben, mindannyiunkon keresztül. A fejeden lévő összes hajszálon keresztül, az összes fa összes levelén keresztül, az összes atomon keresztül Isten kutatja Isten Énjét, a nagy “vagyok”-ot.
Azt kezdtem látni, hogy minden, ami van, azonos a magasabb Énnel, szó szerint; a te Éneddel, az én Énemmel.
Minden a nagyszerű Magasabb Én.
Ezért tud Isten még arról is, ha egy falevél lehull. Azért lehetséges ez, mert bárhol is vagy, az univerzum központjában vagy. Bárhol is tartózkodjon egy atom, az univerzum központjában van. Isten van abban, és Isten van az ürességben.
Ahogy felderítettem az ürességet és az összes júgát vagy teremtést, teljes mértékben kívül voltam téren és időn, ahogy azokat ismerjük. Azt fedeztem fel ebben a kitágult állapotban, hogy a teremtés az abszolút, tiszta tudat – vagy Isten -, ami az élet tapasztalatába árad, ahogy azt ismerjük.
Maga az üresség mentes a tapasztalattól. Megelőzi az életet, az első vibrációt. Az Istenség több az életnél és a halálnál. Így tehát még az életnél és a halálnál is több tapasztalni való van az univerzumban!
Az ürességben voltam, és tudatában voltam mindennek, ami valaha is megteremtődött. Olyan volt, mintha Isten szemein át néznék ki. Istenné váltam. Hirtelen már nem önmagam voltam többé. Csak annyit tudok erről mondani, hogy Isten szemein át néztem ki. És hirtelen tudtam, hogy miért léteznek az atomok, és mindent láttam.
Az az érdekes, hogy miután bementem az ürességbe, azzal a megértéssel jöttem ki belőle, hogy Isten nincs ott. Isten itt van. Erről szól ez az egész.
Tehát ez az állandó keresés az emberi faj részéről, hogy valahol önmagunkon kívül megtaláljuk Istent… Isten mindent odaadott nekünk, minden itt van – hát így állunk.
És ahová most tartunk, az az, hogy Isten rajtunk keresztül kutatja Istent. Az embereket annyira lefoglalja az, hogy megpróbálnak Istenné válni; pedig inkább arra kellene ráébredniük, hogy már Isten vagyunk, és Isten mi-vé válik. Erről szól valójában ez az egész.
Amikor erre ráébredtem, végeztem az ürességgel, és vissza akartam térni ehhez a teremtéshez vagy júgához. Valahogy ez tűnt természetesnek.
Aztán hirtelen visszatértem a második fényen vagy az ősrobbanáson keresztül, s közben megint sok bársonyos morajlást hallottam. A tudatáramlattal visszautaztam az egész teremtett világon át.
Micsoda utazás volt!
Ahogy áthaladtak rajtam a galaxisok szuperhalmazai, még több meglátásom támadt. Áthaladtam a galaxis centrumán, ami egy fekete lyuk. A fekete lyukak az univerzum nagy processzorai vagy recirkulálói. Tudod, mi van egy fekete lyuk túloldalán? Mi vagyunk; a mi galaxisunk, ami újra fel lett dolgozva egy másik univerzumból.
Teljes energiaszerkezetét tekintve fantasztikus fényvárosnak látszott a galaxis. Az ősrobbanásnak ezen az oldalán minden energia: fény. Minden szub-atom, atom, csillag, bolygó, s még maga a tudat is fényből áll, és frekvenciával és/vagy részecskével rendelkezik.
Élő anyag a fény. Minden fényből áll, még a kövek is. Tehát minden élő, eleven. Isten fényéből épül fel minden; minden nagyon is intelligens.
Ahogy továbbutaztam az áramlaton, végül azt láttam, hogy hatalmas fény érkezik felém. Tudtam, hogy ez az első fény; naprendszerünk Felsőbb Én-fénymátrixa. Ezután a teljes naprendszer megjelent a fényben, amit ismét bársonyos morajlás kísért.
Ez a mi helyi testünk, mi pedig sokkal nagyobbak vagyunk, mint képzelnénk. Láttam, hogy a naprendszer a mi testünk. Én is része vagyok ennek, a Föld pedig az a nagyszerű, teremtett lény, ami mi vagyunk, és mi az a része vagyunk, ami tudja, hogy van.
De csak ez a része vagyunk mi a Földnek. Nem vagyunk minden, hanem csak az a része, ami tudja, hogy van.
Az összes energiát láttam, amit ez a naprendszer generál. Hihetetlen fényshow! Hallottam a szférák zenéjét. Naprendszerünk – az összes égitesthez hasonlóan – egyedi mátrixot generál, mely fény-, hang- és vibrációs energiából áll. A többi csillagrendszer fejlett civilizációi vibrációs vagy energiamátrix-lenyomat alapján ismerik fel az életet, ahogy azt mi az univerzumban ismerjük. Gyerekjáték ez számukra
A Föld csodálkozó gyermekei (az emberi lények) ebben a pillanatban is hangok tömkelegét keltik, mint az univerzum hátsóudvarában játszó gyermekek.
Közvetlenül a fény központjába utaztam az áramlaton. Úgy éreztem, átölel a fény, ahogy ismét belélegez engem – amit újabb lágy morajlás követett.
Ebben a nagy szeretet-fényben voltam, s közben átáramlott rajtam az élet áramlata. Megint csak azt tudom mondani, hogy a lehető legszeretetteljesebb, ítélkezés nélküli fény volt. Ideális szülő egy ilyen csodálkozó gyermeknek.
“És most?” – tűnődtem.
A fény elmagyarázta nekem, hogy nincs halál; halhatatlan lények vagyunk. Örökkévalóság óta élünk már! Ráébredtem, hogy egy természetes élő rendszer részei vagyunk, mely vég nélkül recirkulálja önmagát. Semmiféle parancsot nem kaptam a visszajövetelre. Egyszerűen csak tudtam, hogy vissza fogok jönni. Természetes volt mindazok után, amiket láttam.
Nem tudom, emberi idő szerint meddig maradtam a fénnyel. De eljött a pillanat, amikor ráébredtem, hogy választ kaptam az összes kérdésemre, és közeleg a visszatérésem. Amikor azt mondom, hogy összes kérdésemre választ kaptam a másvilágon, szó szerint értem ezt.
Választ kaptam az összes kérdésemre. Minden embernek más az élete, és más kérdéseket kutat. Némelyik kérdésünk egyetemes, de mindannyian a magunk egyedi módján kutatjuk azt a dolgot, amit életnek nevezünk. Így van ezzel minden más életforma is, a hegyektől kezdve az összes fa összes leveléig.
És ez nagyon fontos számunkra ebben az univerzumban. Mert mind hozzájárul a Nagy Képhez, az élet teljességéhez. Szó szerint Isten vagyunk, aki Isten Magasabb Énjét kutatja az Élet végtelen Táncában. Egyediséged gyarapítja az egész életet.
Ahogy megkezdtem visszatérésemet az életciklusba, eszembe se jutott, és nem is kaptam róla információt, hogy ugyanahhoz a testhez fogok visszatérni. Egyszerűen nem számított. Tökéletes bizalmat vetettem a fénybe és az életfolyamatba.
Ahogy az áramlat összeolvadt a nagy fénnyel, azt kértem, hogy sohase felejtsem el a kinyilatkoztatásokat és azokat az érzéseket, amikre a másvilágon tettem szert.
“Rendben” volt a válasz. Kedvem lett volna megcsókolni a lelkem.
Aztán a fényen át visszakerültem a vibrációs birodalomba. Az egész folyamat megfordult, és még több információt kaptam. Hazafelé tartó utamon leckéket kaptam a reinkarnáció mechanizmusairól. Választ kaptam összes apró kérdésemre:
“Hogyan működik ez? Hogyan működik az?” Tudtam, hogy reinkarnálódni fogok.
A Föld egy nagy energiaprocesszor, s belőle fejlődik ki egyéni tudatunk.
Első ízben gondoltam magamra emberként, és boldog voltam, hogy az vagyok. Az alapján, amit láttam, már az is boldoggá tett volna, ha atom vagyok ebben az univerzumban. Egy atom.
Szóval, az, hogy Isten emberi részei vagyunk… a legfantasztikusabb áldás. Olyan áldás, ami legvadabb elképzeléseinket is felülmúlja arról, hogy milyen lehet egy áldás. Mindannyiunk esetében fantasztikus és csodálatos, hogy emberi részei vagyunk ennek a tapasztalatnak. Mindannyian – függetlenül attól, hogy hol vagyunk, elcseszett helyen-e vagy sem – áldás vagyunk a bolygóra, pont ott, ahol vagyunk.
Szóval, úgy mentem át a reinkarnációs folyamaton, hogy azt vártam, csecsemő leszek valahol. De leckét kaptam arról, hogy hogyan fejlődhet az egyéni identitás és tudat. Ebbe a testbe tértem vissza.
Nagyon meglepődtem, amikor kinyitottam a szemem. Nem tudom, miért, hiszen értettem a dolgot; mégis nagy meglepetésként ért, hogy ebbe a testbe tértem vissza, a szobámba, ahol valaki éppen kisírta a szemeit miattam. Az ápolónőm volt. Másfél órával azután adta fel a reményt, hogy megtalálta a holttestemet. Biztos volt benne, hogy halott vagyok; a halál összes jele megvolt – már merevedésnek is indult a testem.
Nem tudjuk, mennyi ideig voltam halott, de azt tudjuk, hogy másfél óra telt el azután, hogy megtalált. Amennyire tudta, tiszteletben tartotta a kívánságomat, hogy néhány órára hagyja magára a holttestemet. Volt egy sztetoszkópunk és sok másik eszközünk a test életfunkcióinak ellenőrzésére, hogy ki lehessen deríteni, mi történik. Ő igazolni tudja, hogy tényleg halott voltam.
Nem halálközeli élmény volt ez. Magát a halált tapasztaltam meg legalább másfél órán át.
Az ápolónőm holtan talált engem, és másfél órán át újra- meg újraellenőrizte a vérnyomást és a szívverést. Aztán felébredtem, és kint megláttam a fényt. Megpróbáltam felkelni, hogy odamenjek hozzá, de kiestem az ágyból. Az ápolónőm hangos puffanást hallott, és a padlón talált rám.
Amikor felépültem, nagyon megleptek és lenyűgöztek a velem történtek. Eleinte nem volt meg az út összes emléke, amikre most emlékszem. Egyre csak kicsúsztam ebből a világból, és azt kérdezgettem: “Élek?” Álomszerűbbnek tűnt ez a világ, mint a másik.
Három napon belül megint normálisan éreztem magam, mégis egészen máshogy voltam, mint életemben bármikor. Később visszatértek az emlékeim az útról. Semmi problémát nem láttam egyetlen emberi lénnyel sem, akivel valaha is találkoztam.
Korábban nagyon könnyen ítélkeztem. Úgy gondoltam, egy csomó ember tényleg jól el van cseszve; igazából azt gondoltam, hogy mindenki el van cseszve, csak én nem. De most már világos volt előttem, mi is a helyzet.
Körülbelül három hónappal később egy barátom szólt, hogy menjek el megvizsgáltatni magam, úgyhogy elmentem, és ultrahangos vizsgálatot végeztek rajtam, stb. Tényleg jól éreztem magam, és féltem, hogy rossz híreket kapok.
Emlékszem, ahogy az orvos megnézte a korábbi és későbbi ultrahangos vizsgálatok eredményét, majd így szólt: “Nos, most nincs itt semmi.”
Mire én: “Akkor csoda történt, nem?”
Mire ő: “Nem, előfordul ilyesmi, úgy hívják, hogy spontán javulás.”
Egyáltalán nem volt lenyűgözve. Pedig csoda történt, és engem lenyűgözött, még ha mást nem is.
Az élet misztériumának nagyon kevés köze van az intelligenciához. Az univerzum egyáltalán nem intellektuális folyamat. Hasznos az intellektus; kiváló, de jelenleg ez az egyetlen eszköz, amivel a dolgokat kezeljük, ahelyett, hogy a szívünkkel és önmagunk bölcsebb részével tennénk.
A Föld központja a nagyszerű energiaátalakító, mint ahogy a Földünk mágneses terét ábrázoló képeken látni. Ez a mi ciklusunk: újra meg újra visszahúzza bele és rajta át a reinkarnált lelkeket.
Ha eléred az emberi szintet, ez azt jelzi, hogy egyéni tudatot kezdesz kifejleszteni. Az állatoknak csoportlelke van, és csoportlelkekben reinkarnálódnak. Nagyon is lehetséges, hogy egy szarvas örökké szarvas legyen. De ha már emberként születsz meg, akár fogyatékosként, akár zseniként, ez akkor is azt mutatja, hogy az egyéni tudat kifejlesztésének ösvényét járod. Ez önmagában véve része annak a csoporttudatnak, amit emberiségnek nevezünk.
Láttam, hogy a rasszok: személyiséghalmazok. A Franciaországhoz, Németországhoz és Kínához hasonló nemzeteknek mind megvan a maguk személyisége.
A városoknak is van személyiségük, helyi csoportlelkük, mely bizonyos embereket vonz. A családok csoportlelkeket alkotnak. Egy fraktál ágaihoz hasonlóan fejlődik az egyéni identitás; a csoportlélek a mi egyéniségünkben tesz felfedezéseket. Nagyon-nagyon fontosak a különféle kérdések, melyeket felteszünk.
Így kutatja az Istenség Isten Magasabb Énjét – rajtad keresztül. Tehát tedd csak fel a kérdéseidet, és kutass. Meg fogod találni a Magasabb Énedet, és Istent fogod megtalálni abban a Magasabb Énben, mert az az egyetlen Magasabb Én.
Látni kezdtem, hogy mi, emberek, mindannyian lélektársak vagyunk. Ugyanannak a léleknek vagyunk a részei, mely fraktálként ágazik sok kreatív irányba, de ettől még ugyanaz.
Most már úgy tekintek minden emberi lényre, akit valaha is láttam, mint lélektársra, az én lélektársamra; az igazira, akit mindig is kerestem. Ráadásul a valaha is létező legnagyszerűbb lélektársad nem más, mint önmagad.
Mindannyian hímneműek és nőneműek vagyunk egyben. Megtapasztaljuk ezt a méhben, és megtapasztaljuk a reinkarnáció révén is.
Ha önmagadon kívül keresed a végső lélektársat, sosem fogod megtalálni; nem ott van. Mint ahogy Isten sem “ott” van. Isten itt van. Ne “ott kint” keresd Istent.
Itt keresd Istent. A Magasabb Énedet kutasd. Kezdd el a legnagyszerűbb szerelmi viszonyt, amit valaha is átéltél… a Magasabb Éneddel. Mindent szeretni fogsz belőle.
Alászálltam abba is, amit pokolnak lehetne nevezni. Meglepő volt.
Nem láttam sem Sátánt, sem egyéb gonosz lényt. Az emberek saját nyomorúságába, közönyébe, tudatlanságának sötétségébe való alámerülés volt pokolbéli alászállásom. Szörnyű örökkévalóságnak tűnt.
De a körülöttem lévő milliónyi lélek mindegyikének volt egy apró fénycsillaga, ami mindig a rendelkezésére áll. De úgy látszott, senki nem szentel neki figyelmet. Felemésztette őket saját bánatuk, traumájuk és nyomorúságuk. De – úgy tűnt, egy örökkévalóság után – elkezdtem szólítgatni a fényt, mint ahogy egy gyerek kiált segítségért a szüleinek. Ekkor kinyílt a fény, és alagutat formált, ami egyenesen hozzám jött, és elszigetelt engem az összes fájdalomtól és félelemtől.
Hát ez a pokol valójában.
Szóval, azt tanuljuk, hogy hogyan segítsünk egymásnak, hogyan tartsunk össze. Most nyitva állnak a pokol kapui. Szövetkezni fogunk egymással, össze fogunk tartani, és együtt sétálunk ki a pokolból.
Felém jött a fény, és hatalmas arany angyallá változott. Megkérdeztem: “A halál angyala vagy?”
Tudomásomra hozta, hogy ő az én mindlelkem, az én Felsőbb Én mátrixom, önmagunk szuperősi része. Ezután a fényhez kerültem.
Tudományunk hamarosan mennyiségileg is meg fogja határozni a szellemet. Hát nem csodálatos? Olyan eszközökkel állunk elő, melyek érzékenyek a finomenergiára vagy szellemi energiára. A fizikusok azért ütköztetik egymással az atomokat, hogy megtudják, miből állnak. Már lejutottak a kvarkokig, a bájos-kvarkokig, és így tovább. Nos, egy napon lejutnak majd ahhoz az apró dologhoz is, ami az egészet egybetartja, és úgy kell majd nevezniük, hogy… Isten.
Az atomok ütköztetésével nemcsak azt látják, hogy mi van ott belül, hanem teremtenek is részecskéket. Hála Istennek, a többségük igen rövid életű: millisecundumokig és nanosecundumokig maradnak fenn. Csak most kezdjük megérteni, hogy teremtünk is, miközben haladunk.
Ahogy örökké láttam, egy olyan birodalomhoz érkeztem, melyben van egy pont, ahol az összes tudást hátrahagyjuk, és a következő fraktál, a következő szint teremtésébe kezdünk. Megvan a hatalmunk arra, hogy teremtsünk, miközben kutatunk. S nem más ez, mint Isten, aki rajtunk keresztül tágítja ki önmagát.
Visszatérésem óta is megtapasztaltam már spontán módon a fényt, és megtanultam, hogyan jussak be abba a térbe szinte bármikor, amikor meditálok. Mindannyian képesek vagyunk erre. Nem kell meghalnod hozzá. Fel vagy szerelve rá; már eleve így vagy “drótozva”.
A test a legpompásabb fénylény, ami csak létezik. Hihetetlen fény univerzuma a test. A szellem nem ösztönöz minket arra, hogy szétfoszlassuk ezt a testet. Nem ez történik. Ne próbálkozz többé azzal, hogy Istenné válj; Isten válik te-vé. Itt.
Olyan az elme, mint egy gyermek, aki az univerzumban rohangál, követelőzik, és úgy gondolja, ő teremtette a világot. De kérdezd csak meg az elmét:
“Mi köze volt ehhez az anyukádnak?”
Ez a spirituális tudatosság következő szintje. Ó! Az anyukám! Hirtelen felhagysz az egóval, mert nem az egyetlen lélek vagy az univerzumban.
A fényhez intézett egyik kérdésem ez volt: “Mi a mennyország?”
Láttam a keresztény mennyországot. Szép helynek képzeljük el, ahol egy trón előtt állunk, és örökös imádattal illetjük a trónon ülőt. Én kipróbáltam. Unalmas! Ez volna a sorsunk? Gyerekes ez a mennyország. Nem akarok megbántani senkit.
Néhány mennyország nagyon is érdekes, néhány meg unalmas. Az ókoriakat érdekesebbnek találtam, például a bennszülött amerikaiakét, az Örök Vadászmezőket. Az egyiptomiaknak fantasztikusak a mennyországaik. És így tovább. Olyan sok van belőlük. Mindegyikben van egy fraktál, ami a te sajátos értelmezésed, hacsak nem vagy része annak a csoportléleknek, mely kizárólag egy-egy meghatározott vallás Istenében hisz. Akkor nagyon közel álltok egymáshoz; ugyanabban a “stadionban” vagytok együtt. De még ekkor is különbözik egy kicsit mindegyik. Egy részed az, amit ott hagysz. A halál az életről szól, nem a mennyről.
Megkérdeztem Istent: “Melyik a legjobb vallás a bolygón? Melyik a helyes?”
És az Istenség – nagy szeretettel – így válaszolt: “Törődöm is én vele!”
Hihetetlen kegyelem volt ez. Azt jelentette, hogy csak mi törődünk ilyesmivel.
Az összes csillag Végső Istensége így szól hozzánk: “Nem számít, milyen vallású vagy.”
Vallások jönnek és mennek; változnak. Nem volt itt mindig a buddhizmus, sem a katolicizmus; és mindegyik a nagyobb megvilágosodásról szól. Most több fény érkezik az összes rendszerbe. Reformáció következik majd be a spiritualitásban, ami éppolyan drámai lesz, mint amilyen a protestáns reformáció volt. Rengetegen fognak harcolni miatta, egyik vallás a másik ellen kel ki, azt hívén, hogy csak nekik van igazuk.
Az emberek azt gondolják, hogy ők birtokolják Istent, mármint a vallások és a filozófiák, de főleg a vallások, mert ezek nagy szervezeteket építenek filozófiájuk köré.
Amikor az Istenség azt mondta: “Törődöm is én vele!”, azonnal megértettem, hogy ránk van hagyva, törődjünk vele mi. Azért fontos, mert mi törődünk vele. Nekünk számít, és csak itt fontos.
A Végső Istenség nem törődik vele, hogy protestáns vagy-e vagy buddhista, vagy bármi más. Az egész egy-egy virágzó arca mindegyik. Bárcsak minden vallás ráébredne erre, és békén hagynák egymást! Nem a vallások végét jelenti ez, hanem annak felismerését, hogy ugyanarról az Istenről beszélünk.
Élni és élni hagyni – ez a lényeg. Mindegyiknek eltérő a nézőpontja. És mindegyik hozzájárul a Nagy Képhez; mindegyik fontos.
Úgy mentem át a másvilágra, hogy sok félelmem volt a vegyi hulladékokkal, a nukleáris fegyverekkel, a népességrobbanással, az esőerdőkkel kapcsolatban. Úgy tértem vissza, hogy mindegyik probléma iránt szeretetet éreztem. Szeretem a nukleáris pusztítást. Szeretem a gombafelhőt; ez a legszentebb mandala, ami ez ideig megnyilvánult, archetípusként. Egy csapásra bármely földi vallásnál vagy filozófiánál közelebb hozott minket egymáshoz, s új tudatszintre emelt. Tudván, hogy talán tizenötször vagy ötszázszor is felrobbanthatnánk a bolygót, ráébredünk végre, hogy együtt vagyunk itt mindannyian. Egy ideig bombákat kellett lövöldözniük, hogy megértessék ezt velünk. Ezután kezdtük azt mondogatni: “Már nincs szükségünk erre többé.”
Valójában most már biztonságosabb világban vagyunk, mint amilyenben valaha is voltunk, és még biztonságosabbá válik majd. Tehát úgy jöttem vissza, hogy szeretetet éreztem a vegyi fegyverek iránt, mert összehoztak minket. Olyan nagyok ezek a dolgok. Ahogy Peter Russell mondaná, “lélekméretűek” ezek a problémák. Vannak lélekméretű válaszaink is? IGEN!
Az esőerdők kiirtása le fog lassulni, és ötven év múlva már több fa lesz a bolygón, mint jó ideje. Ha érdekel az ökológia, küzdj érte; te vagy az a része a rendszernek, aki tudatossá válik. Küzdj érte minden erőddel, de ne csüggedj el! Része ez egy nagyobb dolognak.
A Föld önmaga megszelídítésének a folyamatában van. Sosem lesz többé olyan vad hely, mint amilyen valaha volt. Lesznek nagyon is vad helyek; rezervátumok, ahol burjánzik a természet. Kertészkedés és rezervátumok lesznek majd a jövőben. A népességnövekedés nagyon közel kerül az optimális energiatartományhoz, hogy tudati váltást idézzen elő. Ez a tudati váltás megváltoztatja majd a politikát, a pénzt, az energiát is.
Mi történik, amikor álmodunk?
Sokdimenziós lények vagyunk. Hozzá tudunk ehhez férni tudatos álmodás révén. Valójában Isten álma ez az univerzum. Az egyik dolog, amit láttam, az volt, hogy mi, emberek, apró porszemek vagyunk egy bolygón, ami apró porszem egy galaxisban, ami szintén apró porszem csupán. Óriási rendszerek vannak odakint, s mi afféle átlagrendszerben vagyunk.
De az emberi lények már a tudat egész kozmoszában legendásak. Legendás a Föld/Gaia parányi kis emberi lénye. Az egyik dolog, ami miatt legendásak vagyunk, az az álmodás. Legendás álmodók vagyunk. Valójában az egész kozmosz az élet értelmét keresi, az egésznek az értelmét. És a kicsi álmodó volt az, aki a valaha is kiötlött legjobb válasszal állt elő. Megálmodtuk azt. Szóval fontosak az álmok.
Most, hogy már meghaltam és vissza is tértem a halálból, igazán tisztelem az életet és a halált. DNS-kísérleteinkben nagy titokra deríthettünk fényt. Hamarosan képesek leszünk arra, hogy addig éljünk ebben a testben, ameddig csak akarunk. Úgy 150 év után lesz egy olyan intuitív érzésünk, hogy csatornát akarunk váltani.
Ha örökké egyetlen testben élnénk, az nem lenne olyan kreatív, mint a reinkarnáció, mint az energia átvitele ebben a fantasztikus energiaörvényben, amiben vagyunk. Valójában érteni fogjuk az élet és a halál bölcsességét, és örömünket leljük majd benne.
Már eddig is egy örökkévalóság óta élünk. Ez a test, amiben vagy, egy örökkévalóság óta él. Az élet véget nem érő áramlatából fakad, az ősrobbanásig visszanyúlóan, és még azon is túl. Ez a test ad életet a következő életnek, sűrű és finomenergiát tekintve egyaránt. Ez a test már egy örökkévalóság óta él.”
Mellent-Thomas Benedict kutató, feltaláló és előadó; hat szabadalma van az USA-ban.
Halálközeli élményének leírása: részlet Dr. Lee Worth Bailey és Jenny Yates A halálközeli élmény: szöveggyűjtemény (The Near-Death Experience: A Reader) című művéből.
Forrás: Térpszichológia
Hát
Fantasztikus történet, Éva! Köszönöm, hogy betetted.
Mellent-Thomas Benedict – Minden energia és fény…
Mellen-Thomas Benedict 1982-ben élt át halálközeli élményt. Több mint másfél órán át volt halott, miután rákban meghalt. HKÉ-je során kiemelkedett a testéből, és belépett a fénybe.
Mellen-Thomas Benedict
Azóta a sejtes kommunikáció mechanizmusait, valamint az élet és a fény kapcsolatát kutatja. Azt találta, hogy az élő sejtek nagyon gyorsan reagálnak, ha fénnyel ingerlik őket, ami nagy sebességű gyógyulást is eredményez…
“1982-ben meghaltam végállapotú rákban. Operálhatatlan volt az állapotom, s a kemoterápia csak ahhoz segített volna hozzá, hogy még inkább vegetáljak. Azt mondták, hat-nyolc hónapom van hátra. Az 1970-es években az információ megszállottja voltam, s egyre inkább elkeserített a nukleáris krízis, az ökológiai válság, és így tovább. Szóval, mivel nem spirituális alapon szemléltem a világot, elkezdtem hinni abban, hogy a természet hibát követett el, és hogy valószínűleg rákos szervezetek vagyunk a bolygón. Nem láttam módot arra, hogy kikeveredjünk mindazokból a problémákból, melyeket magunknak és a bolygónknak teremtettünk.
Minden embert ráknak tekintettem, és pontosan ezt is kaptam. Ez ölt meg engem.
Légy óvatos a világnézeteddel. Visszaüthet, főleg ha negatív világnézetről van szó. Az enyém súlyosan negatív volt. Ez vezetett el a halálomhoz.
Mindenféle alternatív gyógymódot kipróbáltam, de nem segített semmi. Ezért aztán elhatároztam, hogy Istennel rendezem le az ügyet.
Még sohasem szembesültem Istennel, és nem is foglalkoztam vele. Akkoriban nem volt rám jellemző a spiritualitás, de tanulni kezdtem róla és az alternatív gyógyászatról. Eldöntöttem, hogy mindent elolvasok, amit csak tudok, és tájékozódom a témában, mert nem akartam, hogy meglepetés érjen a másvilágon. Úgyhogy különféle vallásokba és filozófiákba merültem bele. Mindegyik nagyon érdekes volt, és reményt adott arra, hogy van valami a túlvilágon.
Ugyanakkor semmiféle egészségügyi biztosításom nem volt – színes üvegablakok festésével foglalkozó művészként dolgoztam akkoriban, persze önalkalmazásban. Mindenféle biztosítás nélkül találtam magam szembe az egészségüggyel. Nem akartam anyagilag tönkretenni a családomat, ezért aztán eldöntöttem, hogy magam kezelem ezt a problémát.
Nem voltak állandó fájdalmaim, de olykor elvesztettem az eszméletem. Oda jutottam, hogy már nem is mertem vezetni, s végül szeretetotthonban kötöttem ki. Saját ápolónőm volt. Nagyon sokat köszönhetek ennek az angyalnak, aki végigcsinálta velem betegségem utolsó fázisát.
Körülbelül tizennyolc hónapig tartott.
Nem akartam túl sok gyógyszert szedni, mert a lehető legtudatosabb akartam maradni. De aztán olyan nagy fájdalmaim voltak, hogy a fájdalmon kívül már nem is volt semmi a tudatomban; ez szerencsére csak néhány napig tartott általában.
Emlékszem, ahogy egyik nap 4:30 körül felébredtem, és egyszerűen tudtam, hogy ez az.
Ez az a nap, amikor meghalok.
Így aztán felhívtam néhány barátomat, és elbúcsúztam tőlük. Felébresztettem az ápolónőmet, és elmondtam neki is. Megállapodtam vele abban, hogy hat órára magára hagyja majd a holttestemet, mert korábban azt olvastam valahol, hogy midenféle érdekes dolog történhet, amikor meghal az ember. Visszafeküdtem aludni.
A következő dolog, amire emlékszem, az az, hogy elkezdődött egy tipikus halálközeli élmény. Hirtelen teljesen éber lettem, és felálltam, de a testem az ágyban maradt. Sötétség vett körül.
A testen-kívüliség élménye még élénkebb volt, mint a szokványos tapasztalat. Olyannyira élénk volt, hogy minden szobát láttam a házban; láttam a háztetőt, a ház környékét, és még a ház alá is be tudtam nézni.
Ragyogott a fény. Felé fordultam. Nagyon hasonlított arra, ami sok más ember halálközeli élményének leírásában is szerepel. Pompás volt. Érzékelhető; éreztem a fényt. Vonzó; úgy akarsz odamenni hozzá, mint ahogy ideális anyukád vagy apukád karjaiba akarnád vetni magad.
Ahogy a fény felé indultam, intuitíven tudtam, hogy ha belemegyek, halott leszek. Ezért aztán, míg haladtam a fény felé, így szóltam: “Kérlek, várj egy percet, várj egy picit. Gondolkodni akarok erről; beszélni szeretnék veled, mielőtt odamegyek.”
Ekkor, legnagyobb meglepetésemre, a teljes élmény megállt. Tényleg befolyásolhatjuk halálközeli élményünket. Nem hullámvasúton vagyunk. Tehát a kérésem tiszteletben részesült, és beszélgetésbe merültem a fénnyel, ami különféle alakokat öltött közben; Jézus, Buddha, Krishna, mandalák, archetipikus képek és jelek formáját vette fel.
Megkérdeztem a fényt: “Mi folyik itt? Kérlek, fény, világosíts fel magadról! Tényleg tudni akarom, mi a helyzet valójában.”
Igazából nem tudom elmondani a pontos szavakat, mert afféle telepátia zajlott közöttünk.
A fény válaszolt.
A hozzám továbbított információ az volt, hogy a hiteink alakítják azt, hogy milyen visszacsatolást kapunk a fény előtt. Ha például buddhista vagy, katolikus vagy fundamentalista, a saját hitrendszerednek megfelelő visszacsatolást kapsz. Lehetőséged van arra, hogy ezt megvizsgáld, de a legtöbb ember nem teszi.
Ahogy a fény feltárta magát nekem, tudatára ébredtem annak, hogy igazából Felsőbb Énünk mátrixát látom. Csak annyit tudok erről mondani, hogy mátrixszá változott, emberi lelkek mandalájává, és hogy azt láttam, hogy amit a mindannyiunkban benne lévő Felsőbb Énünknek nevezünk, nem más, mint egy mátrix.
Emellett átjáró a Forráshoz; mindannyian közvetlenül, közvetlen tapasztalatként fakadunk a Forrásból. Mindannyiunknak van Felsőbb Énje vagy lényének egy olyan része, amit mindléleknek lehetne nevezni. Legigazabb energiaformájában tárulkozott fel számomra. Igazából úgy tudom csak leírni, hogy a Felsőbb Én lénye leginkább egy átjáróhoz hasonlítható. Nem úgy nézett ki, de közvetlen kapcsolat a Forrással, amivel mindannyian rendelkezünk. Közvetlenül összekapcsolódunk a Forrással.
Tehát a fény megmutatta nekem a Felsőbb Én mátrixot. Teljesen világos lett számomra, hogy az összes Felsőbb Én egyetlen lényként kapcsolódik össze; minden ember egyetlen lényként kapcsolódik össze; valójában ugyanaz a lény vagyunk, ugyanazon lény különböző aspektusai. Ez a lény nem foglalt állást egyetlen konkrét vallás mellett sem. Ez tehát az, amit ez a lény visszacsatolt felém. S én emberi lelkek mandaláját láttam. A legszebb dolog volt, amit valaha is láttam. Belementem, és egyszerűen elárasztott. Olyan volt, mint az összes szeretet, amit az ember valaha is akart. Az a fajta szeretet volt, ami felüdít, gyógyít, regenerál.
Ahogy megkértem a fényt, hogy magyarázzon tovább, megértettem, micsoda a Felsőbb Én mátrix. Van egy rácsozat a bolygó körül, ahol az összes Felsőbb Én összekapcsolódik. Olyan ez, mint egy nagy társaság; egy újabb finom energiaszint körülöttünk; a szellemi szint, mondhatnánk.
Ezután, néhány pillanat múlva, további felvilágosítást kértem. Igazán tudni akartam, hogyan is működik az univerzum, és készen álltam a következő lépésre.
Így szóltam: “Készen állok, vigyél!” A fény ekkor az általam valaha is látott legszebb dologgá változott: az ezen a bolygón élő emberi lelkek mandalájává.
Korábban negatív elképzelésem volt arról, ami a bolygón zajlik. Amikor megkértem a fényt, hogy adjon további felvilágosítást, azt láttam ebben a csodálatos mandalában, hogy milyen szépek is vagyunk lényegünket, bensőnket tekintve. A legeslegszebb teremtmények vagyunk mi. Az emberi lélek, az emberi mátrix, amit együtt alkotunk, teljesen fantasztikus, elegáns, egzotikus, minden. El sem tudom mondani, mennyire megváltozott abban a pillanatban az emberi lényekről alkotott véleményem.
Így szóltam: “Ó, Istenem, nem tudtam, milyen szépek vagyunk!”
Bármilyen szinten vagy, legyen az magas vagy alacsony; bármilyen alakot viselsz, a legszebb teremtmény vagy; igen, te.
Elképedve ébredtem rá, hogy egyetlen lélekben sincs gonoszság.
“Hogyan lehetséges ez?” – kérdeztem.
Az volt a válasz, hogy egyetlen lélek sem bennerejlően gonosz. A szörnyű dolgok, melyek az emberekkel történnek, rábírhatják őket arra, hogy gonosz dolgokat kövessenek el, de a lelkük nem gonosz. Amire minden ember törekszik, s ami fenntartja őket, az a szeretet; ezt mondta nekem a fény. Ami eltorzítja az embereket, az a szeretet hiánya.
Azt hiszem, folytatódtak a fénytől érkező kinyilatkoztatások, majd megkérdeztem tőle: “Azt jelenti ez, hogy üdvözülni fog az emberiség?”
Ekkor, mintha spirális fények özönével harsogna egy trombita, ezt mondta a Nagyszerű Fény: “Emlékezz erre, és sohase felejtsd el: te üdvözíted, váltod és gyógyítod meg önmagad. Mindig is így volt. Mindig is így lesz. Még a világ kezdete előtt úgy lettél teremtve, hogy meglegyen erre a hatalmad.”
Ebben a pillanatban még több dologra is ráébredtem. Ráeszméltem arra, hogy MÁR ÜDVÖZÍTVE VAGYUNK, és hogy mi üdvözítettük magunkat, mert úgy terveztek minket, hogy önmagunkat korrigáljuk, mint ahogy Isten univerzumának többi részét is így tervezték. Erről szól a második eljövetel.
Teljes szívemmel köszönetet mondtam Isten fényének. Ezekkel az egyszerű szavakkal tudtam csak kifejezésre juttatni teljes nagyrabecsülésemet:
“Ó, édes Istenem, drága Univerzum, drága Nagyszerű Én, szeretem az életemet!”
Úgy tűnt, még mélyebben magába szív a fény. Olyan volt, mintha teljesen elnyelt volna. A mai napig is leírhatatlannak találom ezt a szeretet-fényt. Másik birodalomba léptem be, ami még mélyebb volt, mint az előző, és olyan valaminek ébredtem tudatára, ami még ennél is több volt. Hatalmas fényáramlat volt; mérhetetlen és teljes, mélyen az élet szívében. Megkérdeztem, mi ez.
Így felelt a fény: “Ez az ÉLET FOLYÓJA. Igyál ebből a manna-vízből szíved vágya szerint!”
Így is tettem. Ittam belőle egyszer, aztán még egyszer. Magából az életből ittam!
Eksztázisba estem.
Ezután így szólt a fény: “Van egy vágyad.”
Mindent tudott rólam a fény, mindent, ami múlt, jelen és jövendő.
“Igen!” – suttogtam.
Azt kértem, hadd lássam az univerzum többi részét is; azt, ami naprendszerünkön túl, sőt az összes emberi illúzión is túl van. A fény ekkor azt mondta nekem, hogy elmehetek az Áramlattal. Megtettem, és átsodródtam a fényen az alagút végén. Egy sor nagyon lágy morajlást éreztem és hallottam. Micsoda sebesség!
Úgy tűnt, hirtelen rakétaként száguldok el a bolygótól ezen az életáramlaton. Láttam, ahogy elsuhan a Föld. A naprendszer egész pompájával egyetemben elsüvített mellettem, majd eltűnt. Fénysebességnél gyorsabban repültem át a galaxis centrumán, és még több tudást szívtam magamba, ahogy haladtam. Megtudtam, hogy ez a galaxis – az univerzum összes többi galaxisához hasonlóan – az ÉLET különféle változataiban bontakozik ki. Sok világot láttam. A jó hír az, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban!
Ahogy ezen a tudati áramlaton átutaztam a galaxis centrumán, óriási fraktál-energiahullámokká tágult az áramlat. Magam mögött hagytam a galaxisok szuperhalmazait, összes ősi tudásukkal együtt. Először azt gondoltam, valahová tartok; hogy ténylegesen utazom. De aztán ráébredtem, hogy az áramlat tágulásával együtt a saját tudatom is kitágult, hogy mindent magába foglaljon az univerzumban! Az egész teremtett világ elhaladt mellettem.
Elképzelhetetlen csoda volt! Igazi csodálkozó gyermek voltam: csecsemő Csodaországban!
Úgy tűnt, mintha az univerzum összes teremtménye elszállna mellettem, s egy fényfoltban tűnne el. Szinte azonnal megjelent egy második fény. Mindenünnen áradt, és nagyon más volt; olyan fény, ami még az univerzum összes frekvenciájánál is többől állt.
Ismét bársonyos morajlásokat éreztem és hallottam. Tudatom vagy lényem kitágult, hogy a teljes holografikus univerzumot magába foglalja, és még annál is többet.
Ahogy a második fénybe értem, megjelent bennem a tudat, hogy épp most emelkedtem felül az igazságon. Ezekkel a szavakkal tudom a leginkább megközelíteni az élményt, de azért megpróbálom elmagyarázni. Ahogy a második fénybe értem, kitágulásom túlterjedt az első fényen. Mélységes mozdulatlanságban találtam magam, túl minden nyugalmon. ÖRÖKKÉ láttam vagy észleltem, túl a végtelenségen.
Az ürességben voltam. A teremtés előtt voltam; az ősrobbanás előtt. Átléptem az idő kezdetén – az első szón – az első vibráción.
A teremtés szemében voltam. Úgy éreztem, mintha Isten arcát érinteném. Nem vallásos érzés volt. Egyszerűen egy voltam az abszolút élettel és tudattal.
Amikor azt mondom, hogy örökké láttam vagy észleltem, azt értem ezalatt, hogy az egész teremtést meg tudtam tapasztalni, amint létrehozza önmagát. Kezdet és vég nélkül való volt. Jó kis tudattágító gondolat, nem?
A tudósok egyedülálló eseménynek tekintik az ősrobbanást, ami az univerzumot teremtette. Én azt láttam, hogy az ősrobbanás csak egyike a végtelen számú ősrobbanásnak, melyek vég nélkül és egyidejűleg teremtenek univerzumokat. Emberi léptékben a fraktálgeometria-képleteket használó szuperszámítógépek alkotta képek járnak ehhez viszonylag közel.
A régiek tudták ezt. Azt mondták, hogy időről időre új univerzumokat teremt az Istenség azzal, hogy kilélegez, majd elpusztítja őket, ahogy belélegez. Júgáknak nevezték ezeket a korszakokat. A modern tudomány ősrobbanásnak nevezte el.
Abszolút, tiszta tudatban voltam. Láttam vagy észleltem az összes ősrobbanást vagy júgát, amint megteremtették és elpusztították önmagukat. Azonnal be is léptem mindegyikbe egyidejűleg. Láttam, hogy a teremtés minden kicsi darabkájának megvan a hatalma a teremtésre. Nagyon nehéz ezt elmagyarázni. Még mindig nem találom rá a megfelelő szavakat.
Visszatérésem után évekbe telt, hogy akár csak egyetlen szót is találjak az üresség-élményre. Most már el tudok mondani ennyit: az üresség kevesebb, mint a semmi, s mégis több mindennél, ami van! Abszolút zéró az üresség; káosz, mely az összes lehetségességet megformálja. Abszolút tudat; sokkal több még az univerzális intelligenciánál is.
Hogy hol van az üresség? Meg tudom mondani. Belül van az üresség, és kívül van mindenen. Te, épp most, miközben élsz, mindig az ürességen belül és kívül is vagy egyidejűleg.
Nem kell elmenned érte sehová, és nem is kell meghalnod, hogy odakerülj. Az üresség az összes fizikai megnyilvánulás közötti vákuum vagy semmi. Az atomok és alkotórészeik közötti ŰR. A modern tudomány elkezdte tanulmányozni ezt a minden dolog között húzódó űrt. Ők zéró-pontnak nevezik. Akárhányszor meg akarják mérni, a műszereik megbolondulnak vagy a végtelenbe mutatnak, hogy úgy mondjam. Egyelőre nincs módjuk arra, hogy pontosan megmérjék a végtelent. Több zéró-űr van a saját testedben és az univerzumban, mint bármi más!
Amit a misztikusok az ürességnek hívnak, az nem üresség. Tele van energiával, egy másfajta energiával, ami mindazt megteremtette, ami vagyunk. Az ősrobbanás óta minden vibráció; az első szótól kezdve, ami az első vibráció.
A bibliai “vagyok” után valójában kérdőjel dukál.
“Vagyok? Mi vagyok?”
A teremtés tehát Isten, aki az elképzelhető összes módon kutatja Isten Énjét, egy folyamatban lévő, végtelen felderítésben, mindannyiunkon keresztül. A fejeden lévő összes hajszálon keresztül, az összes fa összes levelén keresztül, az összes atomon keresztül Isten kutatja Isten Énjét, a nagy “vagyok”-ot.
Azt kezdtem látni, hogy minden, ami van, azonos a magasabb Énnel, szó szerint; a te Éneddel, az én Énemmel.
Minden a nagyszerű Magasabb Én.
Ezért tud Isten még arról is, ha egy falevél lehull. Azért lehetséges ez, mert bárhol is vagy, az univerzum központjában vagy. Bárhol is tartózkodjon egy atom, az univerzum központjában van. Isten van abban, és Isten van az ürességben.
Ahogy felderítettem az ürességet és az összes júgát vagy teremtést, teljes mértékben kívül voltam téren és időn, ahogy azokat ismerjük. Azt fedeztem fel ebben a kitágult állapotban, hogy a teremtés az abszolút, tiszta tudat – vagy Isten -, ami az élet tapasztalatába árad, ahogy azt ismerjük.
Maga az üresség mentes a tapasztalattól. Megelőzi az életet, az első vibrációt. Az Istenség több az életnél és a halálnál. Így tehát még az életnél és a halálnál is több tapasztalni való van az univerzumban!
Az ürességben voltam, és tudatában voltam mindennek, ami valaha is megteremtődött. Olyan volt, mintha Isten szemein át néznék ki. Istenné váltam. Hirtelen már nem önmagam voltam többé. Csak annyit tudok erről mondani, hogy Isten szemein át néztem ki. És hirtelen tudtam, hogy miért léteznek az atomok, és mindent láttam.
Az az érdekes, hogy miután bementem az ürességbe, azzal a megértéssel jöttem ki belőle, hogy Isten nincs ott. Isten itt van. Erről szól ez az egész.
Tehát ez az állandó keresés az emberi faj részéről, hogy valahol önmagunkon kívül megtaláljuk Istent… Isten mindent odaadott nekünk, minden itt van – hát így állunk.
És ahová most tartunk, az az, hogy Isten rajtunk keresztül kutatja Istent. Az embereket annyira lefoglalja az, hogy megpróbálnak Istenné válni; pedig inkább arra kellene ráébredniük, hogy már Isten vagyunk, és Isten mi-vé válik. Erről szól valójában ez az egész.
Amikor erre ráébredtem, végeztem az ürességgel, és vissza akartam térni ehhez a teremtéshez vagy júgához. Valahogy ez tűnt természetesnek.
Aztán hirtelen visszatértem a második fényen vagy az ősrobbanáson keresztül, s közben megint sok bársonyos morajlást hallottam. A tudatáramlattal visszautaztam az egész teremtett világon át.
Micsoda utazás volt!
Ahogy áthaladtak rajtam a galaxisok szuperhalmazai, még több meglátásom támadt. Áthaladtam a galaxis centrumán, ami egy fekete lyuk. A fekete lyukak az univerzum nagy processzorai vagy recirkulálói. Tudod, mi van egy fekete lyuk túloldalán? Mi vagyunk; a mi galaxisunk, ami újra fel lett dolgozva egy másik univerzumból.
Teljes energiaszerkezetét tekintve fantasztikus fényvárosnak látszott a galaxis. Az ősrobbanásnak ezen az oldalán minden energia: fény. Minden szub-atom, atom, csillag, bolygó, s még maga a tudat is fényből áll, és frekvenciával és/vagy részecskével rendelkezik.
Élő anyag a fény. Minden fényből áll, még a kövek is. Tehát minden élő, eleven. Isten fényéből épül fel minden; minden nagyon is intelligens.
Ahogy továbbutaztam az áramlaton, végül azt láttam, hogy hatalmas fény érkezik felém. Tudtam, hogy ez az első fény; naprendszerünk Felsőbb Én-fénymátrixa. Ezután a teljes naprendszer megjelent a fényben, amit ismét bársonyos morajlás kísért.
Ez a mi helyi testünk, mi pedig sokkal nagyobbak vagyunk, mint képzelnénk. Láttam, hogy a naprendszer a mi testünk. Én is része vagyok ennek, a Föld pedig az a nagyszerű, teremtett lény, ami mi vagyunk, és mi az a része vagyunk, ami tudja, hogy van.
De csak ez a része vagyunk mi a Földnek. Nem vagyunk minden, hanem csak az a része, ami tudja, hogy van.
Az összes energiát láttam, amit ez a naprendszer generál. Hihetetlen fényshow! Hallottam a szférák zenéjét. Naprendszerünk – az összes égitesthez hasonlóan – egyedi mátrixot generál, mely fény-, hang- és vibrációs energiából áll. A többi csillagrendszer fejlett civilizációi vibrációs vagy energiamátrix-lenyomat alapján ismerik fel az életet, ahogy azt mi az univerzumban ismerjük. Gyerekjáték ez számukra
A Föld csodálkozó gyermekei (az emberi lények) ebben a pillanatban is hangok tömkelegét keltik, mint az univerzum hátsóudvarában játszó gyermekek.
Közvetlenül a fény központjába utaztam az áramlaton. Úgy éreztem, átölel a fény, ahogy ismét belélegez engem – amit újabb lágy morajlás követett.
Ebben a nagy szeretet-fényben voltam, s közben átáramlott rajtam az élet áramlata. Megint csak azt tudom mondani, hogy a lehető legszeretetteljesebb, ítélkezés nélküli fény volt. Ideális szülő egy ilyen csodálkozó gyermeknek.
“És most?” – tűnődtem.
A fény elmagyarázta nekem, hogy nincs halál; halhatatlan lények vagyunk. Örökkévalóság óta élünk már! Ráébredtem, hogy egy természetes élő rendszer részei vagyunk, mely vég nélkül recirkulálja önmagát. Semmiféle parancsot nem kaptam a visszajövetelre. Egyszerűen csak tudtam, hogy vissza fogok jönni. Természetes volt mindazok után, amiket láttam.
Nem tudom, emberi idő szerint meddig maradtam a fénnyel. De eljött a pillanat, amikor ráébredtem, hogy választ kaptam az összes kérdésemre, és közeleg a visszatérésem. Amikor azt mondom, hogy összes kérdésemre választ kaptam a másvilágon, szó szerint értem ezt.
Választ kaptam az összes kérdésemre. Minden embernek más az élete, és más kérdéseket kutat. Némelyik kérdésünk egyetemes, de mindannyian a magunk egyedi módján kutatjuk azt a dolgot, amit életnek nevezünk. Így van ezzel minden más életforma is, a hegyektől kezdve az összes fa összes leveléig.
És ez nagyon fontos számunkra ebben az univerzumban. Mert mind hozzájárul a Nagy Képhez, az élet teljességéhez. Szó szerint Isten vagyunk, aki Isten Magasabb Énjét kutatja az Élet végtelen Táncában. Egyediséged gyarapítja az egész életet.
Ahogy megkezdtem visszatérésemet az életciklusba, eszembe se jutott, és nem is kaptam róla információt, hogy ugyanahhoz a testhez fogok visszatérni. Egyszerűen nem számított. Tökéletes bizalmat vetettem a fénybe és az életfolyamatba.
Ahogy az áramlat összeolvadt a nagy fénnyel, azt kértem, hogy sohase felejtsem el a kinyilatkoztatásokat és azokat az érzéseket, amikre a másvilágon tettem szert.
“Rendben” volt a válasz. Kedvem lett volna megcsókolni a lelkem.
Aztán a fényen át visszakerültem a vibrációs birodalomba. Az egész folyamat megfordult, és még több információt kaptam. Hazafelé tartó utamon leckéket kaptam a reinkarnáció mechanizmusairól. Választ kaptam összes apró kérdésemre:
“Hogyan működik ez? Hogyan működik az?” Tudtam, hogy reinkarnálódni fogok.
A Föld egy nagy energiaprocesszor, s belőle fejlődik ki egyéni tudatunk.
Első ízben gondoltam magamra emberként, és boldog voltam, hogy az vagyok. Az alapján, amit láttam, már az is boldoggá tett volna, ha atom vagyok ebben az univerzumban. Egy atom.
Szóval, az, hogy Isten emberi részei vagyunk… a legfantasztikusabb áldás. Olyan áldás, ami legvadabb elképzeléseinket is felülmúlja arról, hogy milyen lehet egy áldás. Mindannyiunk esetében fantasztikus és csodálatos, hogy emberi részei vagyunk ennek a tapasztalatnak. Mindannyian – függetlenül attól, hogy hol vagyunk, elcseszett helyen-e vagy sem – áldás vagyunk a bolygóra, pont ott, ahol vagyunk.
Szóval, úgy mentem át a reinkarnációs folyamaton, hogy azt vártam, csecsemő leszek valahol. De leckét kaptam arról, hogy hogyan fejlődhet az egyéni identitás és tudat. Ebbe a testbe tértem vissza.
Nagyon meglepődtem, amikor kinyitottam a szemem. Nem tudom, miért, hiszen értettem a dolgot; mégis nagy meglepetésként ért, hogy ebbe a testbe tértem vissza, a szobámba, ahol valaki éppen kisírta a szemeit miattam. Az ápolónőm volt. Másfél órával azután adta fel a reményt, hogy megtalálta a holttestemet. Biztos volt benne, hogy halott vagyok; a halál összes jele megvolt – már merevedésnek is indult a testem.
Nem tudjuk, mennyi ideig voltam halott, de azt tudjuk, hogy másfél óra telt el azután, hogy megtalált. Amennyire tudta, tiszteletben tartotta a kívánságomat, hogy néhány órára hagyja magára a holttestemet. Volt egy sztetoszkópunk és sok másik eszközünk a test életfunkcióinak ellenőrzésére, hogy ki lehessen deríteni, mi történik. Ő igazolni tudja, hogy tényleg halott voltam.
Nem halálközeli élmény volt ez. Magát a halált tapasztaltam meg legalább másfél órán át.
Az ápolónőm holtan talált engem, és másfél órán át újra- meg újraellenőrizte a vérnyomást és a szívverést. Aztán felébredtem, és kint megláttam a fényt. Megpróbáltam felkelni, hogy odamenjek hozzá, de kiestem az ágyból. Az ápolónőm hangos puffanást hallott, és a padlón talált rám.
Amikor felépültem, nagyon megleptek és lenyűgöztek a velem történtek. Eleinte nem volt meg az út összes emléke, amikre most emlékszem. Egyre csak kicsúsztam ebből a világból, és azt kérdezgettem: “Élek?” Álomszerűbbnek tűnt ez a világ, mint a másik.
Három napon belül megint normálisan éreztem magam, mégis egészen máshogy voltam, mint életemben bármikor. Később visszatértek az emlékeim az útról. Semmi problémát nem láttam egyetlen emberi lénnyel sem, akivel valaha is találkoztam.
Korábban nagyon könnyen ítélkeztem. Úgy gondoltam, egy csomó ember tényleg jól el van cseszve; igazából azt gondoltam, hogy mindenki el van cseszve, csak én nem. De most már világos volt előttem, mi is a helyzet.
Körülbelül három hónappal később egy barátom szólt, hogy menjek el megvizsgáltatni magam, úgyhogy elmentem, és ultrahangos vizsgálatot végeztek rajtam, stb. Tényleg jól éreztem magam, és féltem, hogy rossz híreket kapok.
Emlékszem, ahogy az orvos megnézte a korábbi és későbbi ultrahangos vizsgálatok eredményét, majd így szólt: “Nos, most nincs itt semmi.”
Mire én: “Akkor csoda történt, nem?”
Mire ő: “Nem, előfordul ilyesmi, úgy hívják, hogy spontán javulás.”
Egyáltalán nem volt lenyűgözve. Pedig csoda történt, és engem lenyűgözött, még ha mást nem is.
Az élet misztériumának nagyon kevés köze van az intelligenciához. Az univerzum egyáltalán nem intellektuális folyamat. Hasznos az intellektus; kiváló, de jelenleg ez az egyetlen eszköz, amivel a dolgokat kezeljük, ahelyett, hogy a szívünkkel és önmagunk bölcsebb részével tennénk.
A Föld központja a nagyszerű energiaátalakító, mint ahogy a Földünk mágneses terét ábrázoló képeken látni. Ez a mi ciklusunk: újra meg újra visszahúzza bele és rajta át a reinkarnált lelkeket.
Ha eléred az emberi szintet, ez azt jelzi, hogy egyéni tudatot kezdesz kifejleszteni. Az állatoknak csoportlelke van, és csoportlelkekben reinkarnálódnak. Nagyon is lehetséges, hogy egy szarvas örökké szarvas legyen. De ha már emberként születsz meg, akár fogyatékosként, akár zseniként, ez akkor is azt mutatja, hogy az egyéni tudat kifejlesztésének ösvényét járod. Ez önmagában véve része annak a csoporttudatnak, amit emberiségnek nevezünk.
Láttam, hogy a rasszok: személyiséghalmazok. A Franciaországhoz, Németországhoz és Kínához hasonló nemzeteknek mind megvan a maguk személyisége.
A városoknak is van személyiségük, helyi csoportlelkük, mely bizonyos embereket vonz. A családok csoportlelkeket alkotnak. Egy fraktál ágaihoz hasonlóan fejlődik az egyéni identitás; a csoportlélek a mi egyéniségünkben tesz felfedezéseket. Nagyon-nagyon fontosak a különféle kérdések, melyeket felteszünk.
Így kutatja az Istenség Isten Magasabb Énjét – rajtad keresztül. Tehát tedd csak fel a kérdéseidet, és kutass. Meg fogod találni a Magasabb Énedet, és Istent fogod megtalálni abban a Magasabb Énben, mert az az egyetlen Magasabb Én.
Látni kezdtem, hogy mi, emberek, mindannyian lélektársak vagyunk. Ugyanannak a léleknek vagyunk a részei, mely fraktálként ágazik sok kreatív irányba, de ettől még ugyanaz.
Most már úgy tekintek minden emberi lényre, akit valaha is láttam, mint lélektársra, az én lélektársamra; az igazira, akit mindig is kerestem. Ráadásul a valaha is létező legnagyszerűbb lélektársad nem más, mint önmagad.
Mindannyian hímneműek és nőneműek vagyunk egyben. Megtapasztaljuk ezt a méhben, és megtapasztaljuk a reinkarnáció révén is.
Ha önmagadon kívül keresed a végső lélektársat, sosem fogod megtalálni; nem ott van. Mint ahogy Isten sem “ott” van. Isten itt van. Ne “ott kint” keresd Istent.
Itt keresd Istent. A Magasabb Énedet kutasd. Kezdd el a legnagyszerűbb szerelmi viszonyt, amit valaha is átéltél… a Magasabb Éneddel. Mindent szeretni fogsz belőle.
Alászálltam abba is, amit pokolnak lehetne nevezni. Meglepő volt.
Nem láttam sem Sátánt, sem egyéb gonosz lényt. Az emberek saját nyomorúságába, közönyébe, tudatlanságának sötétségébe való alámerülés volt pokolbéli alászállásom. Szörnyű örökkévalóságnak tűnt.
De a körülöttem lévő milliónyi lélek mindegyikének volt egy apró fénycsillaga, ami mindig a rendelkezésére áll. De úgy látszott, senki nem szentel neki figyelmet. Felemésztette őket saját bánatuk, traumájuk és nyomorúságuk. De – úgy tűnt, egy örökkévalóság után – elkezdtem szólítgatni a fényt, mint ahogy egy gyerek kiált segítségért a szüleinek. Ekkor kinyílt a fény, és alagutat formált, ami egyenesen hozzám jött, és elszigetelt engem az összes fájdalomtól és félelemtől.
Hát ez a pokol valójában.
Szóval, azt tanuljuk, hogy hogyan segítsünk egymásnak, hogyan tartsunk össze. Most nyitva állnak a pokol kapui. Szövetkezni fogunk egymással, össze fogunk tartani, és együtt sétálunk ki a pokolból.
Felém jött a fény, és hatalmas arany angyallá változott. Megkérdeztem: “A halál angyala vagy?”
Tudomásomra hozta, hogy ő az én mindlelkem, az én Felsőbb Én mátrixom, önmagunk szuperősi része. Ezután a fényhez kerültem.
Tudományunk hamarosan mennyiségileg is meg fogja határozni a szellemet. Hát nem csodálatos? Olyan eszközökkel állunk elő, melyek érzékenyek a finomenergiára vagy szellemi energiára. A fizikusok azért ütköztetik egymással az atomokat, hogy megtudják, miből állnak. Már lejutottak a kvarkokig, a bájos-kvarkokig, és így tovább. Nos, egy napon lejutnak majd ahhoz az apró dologhoz is, ami az egészet egybetartja, és úgy kell majd nevezniük, hogy… Isten.
Az atomok ütköztetésével nemcsak azt látják, hogy mi van ott belül, hanem teremtenek is részecskéket. Hála Istennek, a többségük igen rövid életű: millisecundumokig és nanosecundumokig maradnak fenn. Csak most kezdjük megérteni, hogy teremtünk is, miközben haladunk.
Ahogy örökké láttam, egy olyan birodalomhoz érkeztem, melyben van egy pont, ahol az összes tudást hátrahagyjuk, és a következő fraktál, a következő szint teremtésébe kezdünk. Megvan a hatalmunk arra, hogy teremtsünk, miközben kutatunk. S nem más ez, mint Isten, aki rajtunk keresztül tágítja ki önmagát.
Visszatérésem óta is megtapasztaltam már spontán módon a fényt, és megtanultam, hogyan jussak be abba a térbe szinte bármikor, amikor meditálok. Mindannyian képesek vagyunk erre. Nem kell meghalnod hozzá. Fel vagy szerelve rá; már eleve így vagy “drótozva”.
A test a legpompásabb fénylény, ami csak létezik. Hihetetlen fény univerzuma a test. A szellem nem ösztönöz minket arra, hogy szétfoszlassuk ezt a testet. Nem ez történik. Ne próbálkozz többé azzal, hogy Istenné válj; Isten válik te-vé. Itt.
Olyan az elme, mint egy gyermek, aki az univerzumban rohangál, követelőzik, és úgy gondolja, ő teremtette a világot. De kérdezd csak meg az elmét:
“Mi köze volt ehhez az anyukádnak?”
Ez a spirituális tudatosság következő szintje. Ó! Az anyukám! Hirtelen felhagysz az egóval, mert nem az egyetlen lélek vagy az univerzumban.
A fényhez intézett egyik kérdésem ez volt: “Mi a mennyország?”
Körbeutaztatott az összes mennyben, amit valaha is teremtettek: a Nirvánákban, az örök Vadászmezőkön, mindegyikben. Bejártam őket. Gondolatforma-teremtmények ezek, és mi teremtettük őket. Valójában nem megyünk a mennybe; újrafeldolgozás történik velünk. De bármit is teremtettünk, ott hagyjuk önmagunk egy részét. Valóságos az, de nem a lélek egésze.
Láttam a keresztény mennyországot. Szép helynek képzeljük el, ahol egy trón előtt állunk, és örökös imádattal illetjük a trónon ülőt. Én kipróbáltam. Unalmas! Ez volna a sorsunk? Gyerekes ez a mennyország. Nem akarok megbántani senkit.
Néhány mennyország nagyon is érdekes, néhány meg unalmas. Az ókoriakat érdekesebbnek találtam, például a bennszülött amerikaiakét, az Örök Vadászmezőket. Az egyiptomiaknak fantasztikusak a mennyországaik. És így tovább. Olyan sok van belőlük. Mindegyikben van egy fraktál, ami a te sajátos értelmezésed, hacsak nem vagy része annak a csoportléleknek, mely kizárólag egy-egy meghatározott vallás Istenében hisz. Akkor nagyon közel álltok egymáshoz; ugyanabban a “stadionban” vagytok együtt. De még ekkor is különbözik egy kicsit mindegyik. Egy részed az, amit ott hagysz. A halál az életről szól, nem a mennyről.
Megkérdeztem Istent: “Melyik a legjobb vallás a bolygón? Melyik a helyes?”
És az Istenség – nagy szeretettel – így válaszolt: “Törődöm is én vele!”
Hihetetlen kegyelem volt ez. Azt jelentette, hogy csak mi törődünk ilyesmivel.
Az összes csillag Végső Istensége így szól hozzánk: “Nem számít, milyen vallású vagy.”
Vallások jönnek és mennek; változnak. Nem volt itt mindig a buddhizmus, sem a katolicizmus; és mindegyik a nagyobb megvilágosodásról szól. Most több fény érkezik az összes rendszerbe. Reformáció következik majd be a spiritualitásban, ami éppolyan drámai lesz, mint amilyen a protestáns reformáció volt. Rengetegen fognak harcolni miatta, egyik vallás a másik ellen kel ki, azt hívén, hogy csak nekik van igazuk.
Az emberek azt gondolják, hogy ők birtokolják Istent, mármint a vallások és a filozófiák, de főleg a vallások, mert ezek nagy szervezeteket építenek filozófiájuk köré.
Amikor az Istenség azt mondta: “Törődöm is én vele!”, azonnal megértettem, hogy ránk van hagyva, törődjünk vele mi. Azért fontos, mert mi törődünk vele. Nekünk számít, és csak itt fontos.
A Végső Istenség nem törődik vele, hogy protestáns vagy-e vagy buddhista, vagy bármi más. Az egész egy-egy virágzó arca mindegyik. Bárcsak minden vallás ráébredne erre, és békén hagynák egymást! Nem a vallások végét jelenti ez, hanem annak felismerését, hogy ugyanarról az Istenről beszélünk.
Élni és élni hagyni – ez a lényeg. Mindegyiknek eltérő a nézőpontja. És mindegyik hozzájárul a Nagy Képhez; mindegyik fontos.
Úgy mentem át a másvilágra, hogy sok félelmem volt a vegyi hulladékokkal, a nukleáris fegyverekkel, a népességrobbanással, az esőerdőkkel kapcsolatban. Úgy tértem vissza, hogy mindegyik probléma iránt szeretetet éreztem. Szeretem a nukleáris pusztítást. Szeretem a gombafelhőt; ez a legszentebb mandala, ami ez ideig megnyilvánult, archetípusként. Egy csapásra bármely földi vallásnál vagy filozófiánál közelebb hozott minket egymáshoz, s új tudatszintre emelt. Tudván, hogy talán tizenötször vagy ötszázszor is felrobbanthatnánk a bolygót, ráébredünk végre, hogy együtt vagyunk itt mindannyian. Egy ideig bombákat kellett lövöldözniük, hogy megértessék ezt velünk. Ezután kezdtük azt mondogatni: “Már nincs szükségünk erre többé.”
Valójában most már biztonságosabb világban vagyunk, mint amilyenben valaha is voltunk, és még biztonságosabbá válik majd. Tehát úgy jöttem vissza, hogy szeretetet éreztem a vegyi fegyverek iránt, mert összehoztak minket. Olyan nagyok ezek a dolgok. Ahogy Peter Russell mondaná, “lélekméretűek” ezek a problémák. Vannak lélekméretű válaszaink is? IGEN!
Az esőerdők kiirtása le fog lassulni, és ötven év múlva már több fa lesz a bolygón, mint jó ideje. Ha érdekel az ökológia, küzdj érte; te vagy az a része a rendszernek, aki tudatossá válik. Küzdj érte minden erőddel, de ne csüggedj el! Része ez egy nagyobb dolognak.
A Föld önmaga megszelídítésének a folyamatában van. Sosem lesz többé olyan vad hely, mint amilyen valaha volt. Lesznek nagyon is vad helyek; rezervátumok, ahol burjánzik a természet. Kertészkedés és rezervátumok lesznek majd a jövőben. A népességnövekedés nagyon közel kerül az optimális energiatartományhoz, hogy tudati váltást idézzen elő. Ez a tudati váltás megváltoztatja majd a politikát, a pénzt, az energiát is.
Mi történik, amikor álmodunk?
Sokdimenziós lények vagyunk. Hozzá tudunk ehhez férni tudatos álmodás révén. Valójában Isten álma ez az univerzum. Az egyik dolog, amit láttam, az volt, hogy mi, emberek, apró porszemek vagyunk egy bolygón, ami apró porszem egy galaxisban, ami szintén apró porszem csupán. Óriási rendszerek vannak odakint, s mi afféle átlagrendszerben vagyunk.
De az emberi lények már a tudat egész kozmoszában legendásak. Legendás a Föld/Gaia parányi kis emberi lénye. Az egyik dolog, ami miatt legendásak vagyunk, az az álmodás. Legendás álmodók vagyunk. Valójában az egész kozmosz az élet értelmét keresi, az egésznek az értelmét. És a kicsi álmodó volt az, aki a valaha is kiötlött legjobb válasszal állt elő. Megálmodtuk azt. Szóval fontosak az álmok.
Most, hogy már meghaltam és vissza is tértem a halálból, igazán tisztelem az életet és a halált. DNS-kísérleteinkben nagy titokra deríthettünk fényt. Hamarosan képesek leszünk arra, hogy addig éljünk ebben a testben, ameddig csak akarunk. Úgy 150 év után lesz egy olyan intuitív érzésünk, hogy csatornát akarunk váltani.
Ha örökké egyetlen testben élnénk, az nem lenne olyan kreatív, mint a reinkarnáció, mint az energia átvitele ebben a fantasztikus energiaörvényben, amiben vagyunk. Valójában érteni fogjuk az élet és a halál bölcsességét, és örömünket leljük majd benne.
Már eddig is egy örökkévalóság óta élünk. Ez a test, amiben vagy, egy örökkévalóság óta él. Az élet véget nem érő áramlatából fakad, az ősrobbanásig visszanyúlóan, és még azon is túl. Ez a test ad életet a következő életnek, sűrű és finomenergiát tekintve egyaránt. Ez a test már egy örökkévalóság óta él.”
Mellent-Thomas Benedict kutató, feltaláló és előadó; hat szabadalma van az USA-ban.
Halálközeli élményének leírása: részlet Dr. Lee Worth Bailey és Jenny Yates A halálközeli élmény: szöveggyűjtemény (The Near-Death Experience: A Reader) című művéből.
Forrás: Térpszichológia
Fantasztikus történet, Éva! Köszönöm, hogy betetted.
Nézzétek meg ezt a filmet, engem nagyon mélyen megérintett. Szerintem műfajában a legeslegjobb!
Anita Moorjanit bevitték a kórházba meghalni. Rákos volt, az orvosok mondták a hozzátartozóknak, hogy búcsúzzanak el tőle, mert legfeljebb 36 órája van...
A magyar felirat kitűnő, ami alatta van.
Anita Moorjanit bevitték a kórházba meghalni. Rákos volt, az orvosok mondták a hozzátartozóknak, hogy búcsúzzanak el tőle, mert legfeljebb 36 órája van...
A magyar felirat kitűnő, ami alatta van.
Sziasztok !
Ez tényleg egy nagyon jó könyv.
És, hogy van-e élet a halál után?
Ha elfogadjuk azt a tényt, hogy volt előző életünk, (ezt könnyű bizonyítani) akkor van elkövetkezendő is.
Nekem ez már nem kérdés. Rendszeresen utazok vissza a régebbi életeimbe, illetve utaztatok vissza másokat. Ezzel gyógyítani lehet. Ezt a technikát éppen a gyógyításra találták ki. Vannak olyan betegségek, amit a régi életünkből örököltünk.
Vannak többen is ebben a közösségben, akik utaztatnak a régebbi életbe. A "Pránanadi" fórumban lehet velük találkozni.
Igen. 7-es Pránanadi gyógyító fokozatot, és 3-s utaztatói fokozatot végeztem el.
A halál az élet vége
Bármi más van ott, azt eleve nem lehet életnek nevezni
A klinikai halálban lévők nem haltak meg ha vissza tértek
A halál az végleges
Akit elhamvasztottak vagy eltemettek
Nem szokott visszajönni
Esetleg lázálomban(halucinációban) és emlékeinkben
Bármi más van ott, azt eleve nem lehet életnek nevezni
A klinikai halálban lévők nem haltak meg ha vissza tértek
A halál az végleges
Akit elhamvasztottak vagy eltemettek
Nem szokott visszajönni
Esetleg lázálomban(halucinációban) és emlékeinkben
Visszajött a dédmamám
2014-04-04 lina
" Dédmamámmal nagyon jó volt a kapcsolatom, ő volt az egyetlen a nagyszüleim közül akit jobban ismertem. 2010 januárában sajnos meghalt. Édesapám és a dédim egyházban laktak, abban az évben mikor dédim elhunyt, májusban odaköltöztem apukámhoz.
Nyáron, egyik hétvégén apa elutazott 3 napra, és úgy beszéltük meg, hogy péntek este otthon alszom, másnap meg a nagynénimnél, hogy még se legyek egyedül egész hétvégén mivel még csak 15 éves voltam. Tehát péntek este olyan 7 felé eljött a barátnőm, hogy mennyek el vele a nővéréhez, mindjárt jövünk vissza és akkor bejön hozzám kicsit. Mivel nem lakott messze a nővére nem vittem magammal semmit . El is mentünk, de végül abban maradtunk, hogy nem nálam leszünk hanem a nővérénél maradunk. Mondtam neki, hogy akkor csak ugorjunk el a mobiilomért mert apa biztosan hívni fog. Hazamentünk hozzám, bementünk az előszobába (elkell mondanom, hogy a ház úgy áll, hogy 3 lépcsőn kell felmenni és úgy megy az ajtó a folyosóra, és ahogy nyilik be az ajtó, az mögött van a villanykapcsoló.) tehát amikor beértünk és megfodultam hogy felkapcsolom a villanyt hirtelen megláttam a dédmamáat a középsőlépcsőn, de gyorsan kiderült hogy nem csak én láttam.. abban a pillanatban ahogy megláttam- megláttuk egyszerre elsikitottuk magunkat és berohantunk a szobába… egymással szemben ültünk a két fotelben és megsem szóltatunk percekig. Néhány perc után mondom a brátnőmnek, hogy rendben most mond el hogy te mit láttál! Erre azt válaszolta a a dédit láttam kócosan és fehér kombinében. (A barátnőm is ismerte és ő is dédinek hívta mert sokat volt velem nála.) Totálisan ledönbbentem és még jobban megijedtem, mert én is ugyanezt láttam. Ameddig ő nem mondta, hogy mit is kit is látott, abbana pár percben próbáltam magamnak beadni, hogy csak behaluztam … de ketten csak nem halucináljuk be ugyanazt. Bezártam mindent és visszamentünk a nővéréhez. Amikor elmeséltük tesójának ő is totál levolt döbbenve, már akkor is mikor odaértünk mert szinte futottunk, nagyon megvoltunk ijedve. Apa hivott 9 óra körül, és elmeséltem neki, azt mondta nyugodjak meg és megbeszéljük ezt mikor hazaér.Reggelig nem mertem haza menni igy ott maradtunk a barátnőm nővérénél.. Reggel hazértem, persze alig emrtem bemenni. Összepakoltam a cuccaimat, hogy megyek nagynénimhez, mielőtt elindultam, megnéztem minden ablak bevan-e csukva és ahogy elindultam kifelé a folyosón, mögöttem lassan és nyikorogva elkezdett kinyilni az a szoba ajtó ami a dédimé volt! Na akkor volt az a pillanat hogy a bejárati ajtót se zártam kiszaladtam a táskával bezártam a kaput és pörköltem is. Hozzáteszem soha nem nyilt ki az az ajtó magátol és nem is nyikorgott mái napig sem, csak akkor egyszer. Amikor apa hazajött vasárnap este, eljött értem a nagynénimhez és mikor hazaértünk ez volt az első amiröl akartam vele beszélni. De persze gondoltam, hogy biztos kinevet vagy nem vesz komolyan, mivel ő nem hitt az ilyesmiben és ezeket mindig elpoénkodtak, mikor más is beszélt ilyesmiről. Nos amikor elmeséltem részletesen azt válaszolta, hogy tudom, hogy a dédit láttad, én is találkoztam vele már párszor mostanában… Hát ettől jobban nem tudott volna tényleg megnyugtatni. Ez az eset után jöttek ilyenek, hogy a kinyiltak az ajtók a házban ami kilincsre volt csukva, amit leraktunk valahova néha nem ott találtuk meg, és szinte minden este valami leesett a helyéről a folyosón ..Eléggé bevoltam már parázva, de néha már apa is csak nézett, hogy mi van most? Végül az az év nagyon szeretcsétlen lett a családunkban, jó, valószínáleg nincs köze ehhez, de még abban az évben, szeptemberben meghalt édesapám, decemberben pedig nagybácsikám..Amikor apa elhunyt, visszaköltöztem anyához. Most éppen renováljuka házat, mert szeretnék a barátommal ödaköltözni, de nagyon sokszor belegondolok, hogy ezek a dolgok még mindig folynak-e ott, és félek tényleg, hogy ha odaköltözünk akkor is ez lesz-e? Ez az eset nagyon megmaradt nekm is meg a barátnőmnek is. Még most is félek néha egyedül."
Az ilyen beszámolókat jobban kedvelem, mint a tudományos igénnyel megírt könyveket. Mert nem azért írják, hogy higgyünk benne, hanem azért, mert valahogy el kell mondani....
Az a baj, hogy azt sem tudjuk, mi az élet, mikor kezdődik, így aztán azt sem, hogy mikor van vége. A többit azt tudjuk...
Én is találtam egy igaz történetet a facebukon:
Egy megdöbbentő igaz történet:
"Kicsit eltűntem az utóbbi hetekben, mert a jól megéremelt pihenésemet töltöttem Indonéziában. Céges sikereimnek köszönhetően úgy döntöttem, megjutalmazom magam. Pontosabban megjutalmaztak. De még Indonéziába...n sem került el a végzet. Indulás előtte éjszaka nehezen aludtam el, forgolódtam, és nem tudom, hogy álom volt-e vagy látomás, de láttam magam, amint állok egy ház előtt, és beszélgetek egy őszes hajú nagyon kedves bácsikával. Arra gondoltam, biztosan valamelyik előző életem emlékképei jelenhettek meg, mivel nagyon valóságosként éltem meg. Arra is emlékszem, hogy egy kiskutya szaladt oda hozzánk, és a bácsika a feleségéről mesélt nekem, aki már nem él. Teltek a percek és én ámulva figyeltem az élménybeszámolót és nagyon nagy szeretetet éreztem.
Másnap nagyon jó érzésekkel indultam útnak. Minden simán ment, gyönyörű helyen volt a szállásunk, egy kis házat béreltünk. A növényzet teljesen rabul ejtett. A csoda az ötödik napon történt. Megbeszéltük, hogy ebédelni megyünk a közeli helyi étterembe, ahol nagyon finom különleges füszerezésü grill ételeket készítenek. Elkezdtem készülődni, és mikor húztam fel a sonyám, hirtelen görcs állt a hasamba. Nagyon erős és nagyon rövid ideig tartó. Gondoltam, biztos rosszul mozdultam. Közben Tibi is elkészült, és ahogy elindultam a kijárat felé, újabb görcs. De csak 2 másodpercig tartott. Mintha valami figyelmeztetés lett volna. Arra gondoltam, ha még egy lesz, itthon maradok. Mikor az ajtóhoz értem, és készültem felvenni a papucsomat, kaptam egy újabb jelet. Közebn aggódtam azon is, nehogy beteg legyek. Mondtam a Tibornak, menjen a többiekkel, én itthon maradok. Ezt 10 perc után megbántam, mert utána teljesen jól éreztem magam... Másfél órát csak feküdtem és unatkoztam, aztán mikor elegem lett az unalomból, gondoltam, sétálok egyet az utcában. Annyira sok gyönyörű házat, fát, bokrot láttam, hogy kicsit tovább merészkedtem, és lassan azt vettem észre, hogy 2 órája sétálgatok és fogalmam sincs, merre vagyok. Egyszerűen elfelejtettem, hogy hányszor kanyarodtam jobb meg balra és hogy milyen sorrendben. Annyira magával ragadott a látvány. Kicsit kétségbe estem, és reménykedtem benne, valaki majd visszakalauzol a házunkba. A problémám csupán annyi volt, hogy nem tudtam a címet...
Oda vissza sétáltam az utcában, és bekanyarodtam egy sejtésem szerinti visszavezető útra. Hát persze hogy nem az volt. Viszont 1 perc után földbe gyökerezett a lában, mert ott álltam a ház előtt, amit 6 napja álmomban láttam. Szinte kővé dermedtem. Ez egy nagyon régi, viszont szépen felújított nagyon barátságos kis ház dús növényzettel, szökőkúttal. Álltam ott 10 percig és csak néztem. Azon bosszankodtam, hogy nincs nálam a fényképezőgépem.
Ahogy álltam ledermedve, megjelent egy nagyon idős ősz bácsika, a szomszédból jött ki. Valószínüleg ő jelent meg az álmomban, de az álomban pontosan nem emlékszem rá. Akkor már szinte sokkot kaptam. Ha előtte nem álmodok erről, akkor az ezt követő perceket nem tudom megélni. Kedvesen rám mosolygott és kérdezte, kit keresek. Mondtam neki, hogy csak sétálgatok, itt nyaralunk. Közelebb jött hozzám, összeráncolta a szemöldökét, és így szólt!
Jézusom, Te vagy az Erica? Mondtam neki, hogy összekever valakivel. Kérte, menjek be, szeretne mutatni nekem valamit. Beleegyeztem, mert minden részletet tudni akartam. Ahogy beléptem a házba, olyan érzsem volt, mintha haza érkeznék. Ismerősek voltak az illatok, és egy gyönyörű kép a falon, melyen a bácsika háza volt egy régebbi kiadásban. Mintha ismerős lett volna. A bácsi elővett egy fényképet, gyönyörű zöld keretben, és megmutatta a feleségét, aki úgy nézett ki, mintha én lennék kb 20 évvel idősebb kiadásban. Akkor már sírni kezdtem, nem bírtam. Kértem, hogy meséljen róla. A felesége az Egyesült Államokban született, ott ismerkedtek meg, majd ide települtek. A néni az én születésem előtt halt meg 2 nappal... A képet pedig ő festette a halála előtt, amin megakadt a szemem. Annyit még leírnénk, hogy ebben az életemben is festek, rajzolok, művészléleknek tartom magam.
Többször találkoztam a bácsival még a nyaralás folyamán, van elérhetőségünk, és megbeszéltük, hogy még az idén újra meglátogatom...
Annyira a hatása alatt vagyok még, hogy többet nem is írok most...
Csodák márpedig vannak..." (Niki, 28 éves)Továbbiak
Számomra azért érdekes, mert mikor a lányomnak kerestünk házat, az egyik szomszédos településen akadtunk hasonló esetre. A viszonylag újnak kinéző kicsi kertes házacskában lakott egy kedvtelésből festegető férfi, aki árulta a házukat. Mutogatta a saját festményeit, amik a falon függtek. A végén megkérdezte, hogy melyik tetszik? Megmutattam, hogy az a nő nagyon élethű. Mondta, hogy azt az egyet nem ő festette, hanem a pár évvel ezelőtt meghalt felesége saját magáról, elképzelt környetben. Nagyon megrázta, hogy azt választottam ki.
Persze, hogy nem mertük azt a házacskát megvenni, mert még ott volt a felesége szelleme. Pedig ideális lett volna...
Legyen nagyon szép, és vidám napotok!
Sok szeretettel Erzsi.
Egy megdöbbentő igaz történet:
"Kicsit eltűntem az utóbbi hetekben, mert a jól megéremelt pihenésemet töltöttem Indonéziában. Céges sikereimnek köszönhetően úgy döntöttem, megjutalmazom magam. Pontosabban megjutalmaztak. De még Indonéziába...n sem került el a végzet. Indulás előtte éjszaka nehezen aludtam el, forgolódtam, és nem tudom, hogy álom volt-e vagy látomás, de láttam magam, amint állok egy ház előtt, és beszélgetek egy őszes hajú nagyon kedves bácsikával. Arra gondoltam, biztosan valamelyik előző életem emlékképei jelenhettek meg, mivel nagyon valóságosként éltem meg. Arra is emlékszem, hogy egy kiskutya szaladt oda hozzánk, és a bácsika a feleségéről mesélt nekem, aki már nem él. Teltek a percek és én ámulva figyeltem az élménybeszámolót és nagyon nagy szeretetet éreztem.
Másnap nagyon jó érzésekkel indultam útnak. Minden simán ment, gyönyörű helyen volt a szállásunk, egy kis házat béreltünk. A növényzet teljesen rabul ejtett. A csoda az ötödik napon történt. Megbeszéltük, hogy ebédelni megyünk a közeli helyi étterembe, ahol nagyon finom különleges füszerezésü grill ételeket készítenek. Elkezdtem készülődni, és mikor húztam fel a sonyám, hirtelen görcs állt a hasamba. Nagyon erős és nagyon rövid ideig tartó. Gondoltam, biztos rosszul mozdultam. Közben Tibi is elkészült, és ahogy elindultam a kijárat felé, újabb görcs. De csak 2 másodpercig tartott. Mintha valami figyelmeztetés lett volna. Arra gondoltam, ha még egy lesz, itthon maradok. Mikor az ajtóhoz értem, és készültem felvenni a papucsomat, kaptam egy újabb jelet. Közebn aggódtam azon is, nehogy beteg legyek. Mondtam a Tibornak, menjen a többiekkel, én itthon maradok. Ezt 10 perc után megbántam, mert utána teljesen jól éreztem magam... Másfél órát csak feküdtem és unatkoztam, aztán mikor elegem lett az unalomból, gondoltam, sétálok egyet az utcában. Annyira sok gyönyörű házat, fát, bokrot láttam, hogy kicsit tovább merészkedtem, és lassan azt vettem észre, hogy 2 órája sétálgatok és fogalmam sincs, merre vagyok. Egyszerűen elfelejtettem, hogy hányszor kanyarodtam jobb meg balra és hogy milyen sorrendben. Annyira magával ragadott a látvány. Kicsit kétségbe estem, és reménykedtem benne, valaki majd visszakalauzol a házunkba. A problémám csupán annyi volt, hogy nem tudtam a címet...
Oda vissza sétáltam az utcában, és bekanyarodtam egy sejtésem szerinti visszavezető útra. Hát persze hogy nem az volt. Viszont 1 perc után földbe gyökerezett a lában, mert ott álltam a ház előtt, amit 6 napja álmomban láttam. Szinte kővé dermedtem. Ez egy nagyon régi, viszont szépen felújított nagyon barátságos kis ház dús növényzettel, szökőkúttal. Álltam ott 10 percig és csak néztem. Azon bosszankodtam, hogy nincs nálam a fényképezőgépem.
Ahogy álltam ledermedve, megjelent egy nagyon idős ősz bácsika, a szomszédból jött ki. Valószínüleg ő jelent meg az álmomban, de az álomban pontosan nem emlékszem rá. Akkor már szinte sokkot kaptam. Ha előtte nem álmodok erről, akkor az ezt követő perceket nem tudom megélni. Kedvesen rám mosolygott és kérdezte, kit keresek. Mondtam neki, hogy csak sétálgatok, itt nyaralunk. Közelebb jött hozzám, összeráncolta a szemöldökét, és így szólt!
Jézusom, Te vagy az Erica? Mondtam neki, hogy összekever valakivel. Kérte, menjek be, szeretne mutatni nekem valamit. Beleegyeztem, mert minden részletet tudni akartam. Ahogy beléptem a házba, olyan érzsem volt, mintha haza érkeznék. Ismerősek voltak az illatok, és egy gyönyörű kép a falon, melyen a bácsika háza volt egy régebbi kiadásban. Mintha ismerős lett volna. A bácsi elővett egy fényképet, gyönyörű zöld keretben, és megmutatta a feleségét, aki úgy nézett ki, mintha én lennék kb 20 évvel idősebb kiadásban. Akkor már sírni kezdtem, nem bírtam. Kértem, hogy meséljen róla. A felesége az Egyesült Államokban született, ott ismerkedtek meg, majd ide települtek. A néni az én születésem előtt halt meg 2 nappal... A képet pedig ő festette a halála előtt, amin megakadt a szemem. Annyit még leírnénk, hogy ebben az életemben is festek, rajzolok, művészléleknek tartom magam.
Többször találkoztam a bácsival még a nyaralás folyamán, van elérhetőségünk, és megbeszéltük, hogy még az idén újra meglátogatom...
Annyira a hatása alatt vagyok még, hogy többet nem is írok most...
Csodák márpedig vannak..." (Niki, 28 éves)Továbbiak
Számomra azért érdekes, mert mikor a lányomnak kerestünk házat, az egyik szomszédos településen akadtunk hasonló esetre. A viszonylag újnak kinéző kicsi kertes házacskában lakott egy kedvtelésből festegető férfi, aki árulta a házukat. Mutogatta a saját festményeit, amik a falon függtek. A végén megkérdezte, hogy melyik tetszik? Megmutattam, hogy az a nő nagyon élethű. Mondta, hogy azt az egyet nem ő festette, hanem a pár évvel ezelőtt meghalt felesége saját magáról, elképzelt környetben. Nagyon megrázta, hogy azt választottam ki.
Persze, hogy nem mertük azt a házacskát megvenni, mert még ott volt a felesége szelleme. Pedig ideális lett volna...
Legyen nagyon szép, és vidám napotok!
Sok szeretettel Erzsi.
A megszállott lány
1936. február 13-án a 19 éves Giuseppe Verardi holttestét a Siano és Catanzano közötti híd alatt találták meg, Olaszországban. A ruhái szétszórva hevertek körülötte, csak alsónemü volt rajta.
A városi hatóság öngyilkosság mellett döntött, a fiú hozzátartozói viszont nem értettek egyet, mivel sérülései komolyabbak voltak annál mint amit a tízméteres zuhanás okozott volna.
1939. január 5-én különös eset történt. A 17 éves Maria Talarico, aki nem ismerte Giuseppe-t,
éppen a hídon ment át a nagyanyjával, amikor hirtelen térdre rogyott, és delíriumba esett. A nagyanyja egy járókelő segítségével hazakísérte a lányt. Amikor a lány magához tért, már nem önmaga volt. Idegen férfihang szólalt meg
a szájából, és azt állította, ö Giuseppe Verardi.
Giuseppe nyughatatlan szelleme teljesen hatalmába kerítette Mariát, még levelet is írt az anyjának a saját kézírásával.
Ugyanezen a napon, este a kísértet különös pantomimra kényszerítette Mariát, amelyben újraélte az utolsó estéjét Sianoban. Eljátszotta, hogy iszik és kártyázik, mint Giuseppe azon a végzetes estén. A kísértet rengeteg bort ivott, bár
Maria soha nem fogyasztott többet egy pohárkánál étkezés után. Ezután Maria verekedést színlelt a kártyapartnerekkel, amely feltehetöleg a hídon zajlott le. Giuseppe anyja másnap meglátogatta Mariát. A szellem azonnal megismerte és leírta sérülései jellegét. A gyilkosait is megnevezte, akik közül csak kevesen éltek már Sianoban. Maria ugyanezen a napon, még mindig megszállott
Állapotban, elment a végzetes hídhoz. Levette ruháit, és pontosan úgy feküdt le a földre, ahogy a fiú testét megtalálták.
Néhány perc múlva felébredt és semmire nem emlékezett.
Olaszország egyik leghíresebb lelki jelenségekkel foglalkozó tudós, Ernesto Bozzano tanulmányozta az esetet és 1940-ben beszámolót írt róla.
1936. február 13-án a 19 éves Giuseppe Verardi holttestét a Siano és Catanzano közötti híd alatt találták meg, Olaszországban. A ruhái szétszórva hevertek körülötte, csak alsónemü volt rajta.
A városi hatóság öngyilkosság mellett döntött, a fiú hozzátartozói viszont nem értettek egyet, mivel sérülései komolyabbak voltak annál mint amit a tízméteres zuhanás okozott volna.
1939. január 5-én különös eset történt. A 17 éves Maria Talarico, aki nem ismerte Giuseppe-t,
éppen a hídon ment át a nagyanyjával, amikor hirtelen térdre rogyott, és delíriumba esett. A nagyanyja egy járókelő segítségével hazakísérte a lányt. Amikor a lány magához tért, már nem önmaga volt. Idegen férfihang szólalt meg
a szájából, és azt állította, ö Giuseppe Verardi.
Giuseppe nyughatatlan szelleme teljesen hatalmába kerítette Mariát, még levelet is írt az anyjának a saját kézírásával.
Ugyanezen a napon, este a kísértet különös pantomimra kényszerítette Mariát, amelyben újraélte az utolsó estéjét Sianoban. Eljátszotta, hogy iszik és kártyázik, mint Giuseppe azon a végzetes estén. A kísértet rengeteg bort ivott, bár
Maria soha nem fogyasztott többet egy pohárkánál étkezés után. Ezután Maria verekedést színlelt a kártyapartnerekkel, amely feltehetöleg a hídon zajlott le. Giuseppe anyja másnap meglátogatta Mariát. A szellem azonnal megismerte és leírta sérülései jellegét. A gyilkosait is megnevezte, akik közül csak kevesen éltek már Sianoban. Maria ugyanezen a napon, még mindig megszállott
Állapotban, elment a végzetes hídhoz. Levette ruháit, és pontosan úgy feküdt le a földre, ahogy a fiú testét megtalálták.
Néhány perc múlva felébredt és semmire nem emlékezett.
Olaszország egyik leghíresebb lelki jelenségekkel foglalkozó tudós, Ernesto Bozzano tanulmányozta az esetet és 1940-ben beszámolót írt róla.
Rémtörténet
4 barátnő megbeszélte, hogy elmegy este moziba, a 21:00 órás filmre.
A megadott időpontban elmentek a mozi elé, de csak 3-an. A 4. lánynak se híre, se hamva. Gondolták késni fog, ezért bementek a moziba. Megnézték a filmet, kimentek a mozi elé. A barátnőjük még mindig nem volt sehol. Elindultak az egyik lány házába. Út közben, a mozitól nem messze, látták, hogy egy nagy tömeg állja el az utat. Megkérdezték, mi történt! Az egyik lakostól tudták meg, hogy 21:03-kor szándékosan elütöttek egy lányt. A 3 barátnő közelebb ment, és látták, hogy akit elgázoltak, az a barátnőjük volt.
Az út többi részét sírva tették meg.
Mikor odaértek a házba, az egyik lánynak egy őrült ötlete támadt: idézzék meg az elhunyt barátnőjük szellemét. Nehezen ugyan, de a többiek is belementek.
Az asztalhoz ült a 3 barátnő. Gyertyákat gyújtottak -bár korom sötét este volt kint- elhúzták a függönyt. Megfogták egymás kezét, majd elkezdték mondani: Sarah (hívjuk így), kérlek, ha itt vagy, adj jelet! Majd hirtelen a függöny felszállt, és a gyertyák kialudtak. Mikor meggyújtották őket, látták, hogy a tükörre rúzzsal fel van írva: itt vagyok! Az egyik lány ezt mondta: Sarah, ha tudsz, kérlek áruld el, ki ölt meg. Bekapcsolódott a telefon üzenetrögzítője, egy üzenetet jelzett. A lányok meghallgatták, Sarah szólt bele: A... aki megölt... Justin (nevezzük így) ... Justin ölt meg!
A lányok elborzattak! Szörnyen megijedtek.
Összeszedték magukat, és felhívták a rendőrséget, hogy bejelentsék, ki követhette el a gázolást.
A rendőrség elment Justinhoz, aki mindent bevallott. Valóban ő volt a gyilkos!
4 barátnő megbeszélte, hogy elmegy este moziba, a 21:00 órás filmre.
A megadott időpontban elmentek a mozi elé, de csak 3-an. A 4. lánynak se híre, se hamva. Gondolták késni fog, ezért bementek a moziba. Megnézték a filmet, kimentek a mozi elé. A barátnőjük még mindig nem volt sehol. Elindultak az egyik lány házába. Út közben, a mozitól nem messze, látták, hogy egy nagy tömeg állja el az utat. Megkérdezték, mi történt! Az egyik lakostól tudták meg, hogy 21:03-kor szándékosan elütöttek egy lányt. A 3 barátnő közelebb ment, és látták, hogy akit elgázoltak, az a barátnőjük volt.
Az út többi részét sírva tették meg.
Mikor odaértek a házba, az egyik lánynak egy őrült ötlete támadt: idézzék meg az elhunyt barátnőjük szellemét. Nehezen ugyan, de a többiek is belementek.
Az asztalhoz ült a 3 barátnő. Gyertyákat gyújtottak -bár korom sötét este volt kint- elhúzták a függönyt. Megfogták egymás kezét, majd elkezdték mondani: Sarah (hívjuk így), kérlek, ha itt vagy, adj jelet! Majd hirtelen a függöny felszállt, és a gyertyák kialudtak. Mikor meggyújtották őket, látták, hogy a tükörre rúzzsal fel van írva: itt vagyok! Az egyik lány ezt mondta: Sarah, ha tudsz, kérlek áruld el, ki ölt meg. Bekapcsolódott a telefon üzenetrögzítője, egy üzenetet jelzett. A lányok meghallgatták, Sarah szólt bele: A... aki megölt... Justin (nevezzük így) ... Justin ölt meg!
A lányok elborzattak! Szörnyen megijedtek.
Összeszedték magukat, és felhívták a rendőrséget, hogy bejelentsék, ki követhette el a gázolást.
A rendőrség elment Justinhoz, aki mindent bevallott. Valóban ő volt a gyilkos!
Szellem történet 7.
A szellem neve: Ismeretlen
Helyszín: Amityville, Long Island, New York
Időpont: az 1970es évek vége
Nehéz megállapítani e történet valóságtartalmát az események egy részét a véletlen művének, másokat pedig a képzelet szülöttének tarthatjuk, míg megint mások valószínűbbnek tűnnek.
Az események helyszíne Amityville, egy kis osztálybeli városka a New York állambeli Long Islanden. A Lutz család történetét Jay Anson tette közzé könyvében, majd később Rettegés Amityvillben címmel filmet is készítettek belőle. A Lutz családot annyira rémületbe ejtették a házukban átéltek, hogy mindössze egy hónapig laktak ott. A ház háromemeletes volt, és a telepesek építkezési stílusát mutatta: a terasz, amely a tópart felé kellemesen lejtő nagy füves térségre nézett, oszlopok tartották. Még fürdőház is tartozott az ingatlanhoz. A család nem volt gazdag, és a házat is csak azért tudták megvenni, mert olyan keveset kértek érte, és mert nem volt más érdeklődő. A bökkenő az volt, hogy azért kértek olyan keveset, mert a ház rettenetes gyilkosság helyszíne volt.
Korábban a Defoe család lakott ott, akiket elkábított, majd lelőtt a család legidősebb fia, Ronald. Ronald azt hozta fel védelmére hogy a hangok késztetésének engedett. A bíró ezt nem fogadta el, és Ronaldot hatszoros életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte, minden meggyilkolt családtagért egyszer-egyszer.
George Lutz és felesége, Kathlen józan emberek voltak, és nem ijedtek meg a saját árnyékuktól. Mindemellett Lutzék vagy mert buzgó katolikusok voltak, vagy mert korábban biztosítást kötöttek, megkérték a helyi papot, áldja meg a házat. Épp ekkor kezdődtek a furcsaságok. A pap az áldás ceremóniáját végezte, szobáról szobára járva megismételte a szertartást és elhintette a szenteltvizet, ám az egyik szobából ridegen kiparancsolta egy mély hang.
A pap körülnézett a hang forrását keresve, de egyedül volt a szobában.
Könyvében Jay Anson néhány egyéb feltűnő eseményt is leírt. A házban kezdetektől fogva megmagyarázhatatlan zajokat és hangokat lehetett hallani, s a harmadik éjjel, a lakók az elülső veranda felől jövő hangos csattanásra ébredtek. George Lutz leszaladt, és azt látta, hogy a súlyos bejárati ajtó kiszakadt a sarokvasból, sőt a kilincs köré szerelt betörés elleni védőlapot belülről kifeszítették, pedig ehhez rendkívüli erőre volt szükség. De történt ott más is: az ablakok és az ajtók mintha önálló életre keltek volna, akkor nyíltak és csukódtak, amikor nekik tetszett. A lépcsőkorlát kiszakadt a helyéből. Mindezt azonban semmiség volt ahhoz képest, ami ezután következett be.
Három héttel beköltözésük után George ágyában valami szokatlan mozgásra ébredt. Rémülten látta, hogy felesége az ágy fölött lebeg. Felkapcsolta a lámpát, feleségét visszahúzta maga mellé, de megsemmisülve vette észre, hogy nem hitvese az, hanem egy vén boszorkány. George azonban tévedett, mert a nő megpillantotta magát a tükörben, és rémülten azt kiáltotta a férjének, hogy a kép, amit mindketten látnak, nem ő. Jó hat órába tellett, mire magához tért. Minden bizonnyal hosszú éjszaka volt.
Lutzék szemmel láthatólag nyugodt emberek voltak, hiszen ez után a szörnyűséges eset után sem költöztek ki új otthonukból. Maradtak, és meg is kapták, amire vártak! Ablakukba bebámult egy vörös szempár, és amikor ők kimentek körülnézni, hasított patájú állat nyomait találták a hóban. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, elhatározták, hogy azonnal odébbállnak, de a ház még nem végzett velük. Miközben holmijaikat csomagolták, zöld váladék kezdett szivárogni a mennyezetből, és valami fekete anyag a kulcslyukakból.
Ez olyannyira extrém és szokatlan eset, hogy az emberben önkéntelen felmerül: a zöld váladék és a fekete anyag nem a valóság része, csak eladhatóbbá teszi a könyvet és a filmet.
A filmben főszereplő szellem vagy szellemek azonban mintha belopóztak volna a filmkészítők életébe is. A legjellemzőbb a film hősével, James Brolinnal kapcsolatos történet. Ő állítólag meg volt győződve a szellem jelenlétéről, mert a forgatás első napján beszorult egy liftbe, ami kétség kívül ijesztő dolog volt, s a második nap a stúdióban kibicsaklott a bokája – nem mintha ez nem történhetne meg bármelyikünkkel.
Az eredeti könyv szerzője a kézirattal kapcsolatos más esetekről is beszámol. Egyes fejezeteket odaadott egy nőnek, aki hazavitte a szöveget, hogy elolvassa. Azon az éjjel a nő tűz martalékává vált, és a kéziratok kívül semmi sem maradt sértetlen. A fényképész, aki lefényképezte az Amityville-i házat, elvitte a fotókat Ansonhoz, de ahogy visszament a kocsijához, lángokban találta, noha biztos volt benne hogy kikapcsolta a motort. Kiégett Anson szerkesztőjének kocsija is, amikor Anson irodájába ment. Valaki más az autó csomagtartójába tette a kéziratot, ezután áthajtott egy pocsolyán, ami négy méter mélynek bizonyult, a kézirat mégis száraz maradt! Mindezekben az eseményekben egy a közös, a kézirat, és persze Anson.
A történetnek van még egy csavarja. Az Amityville-i ház mostani tulajdonosai James és Barbara Cromaty szerint a házban nincsenek kísértetek!
A szellem neve: Ismeretlen
Helyszín: Amityville, Long Island, New York
Időpont: az 1970es évek vége
Nehéz megállapítani e történet valóságtartalmát az események egy részét a véletlen művének, másokat pedig a képzelet szülöttének tarthatjuk, míg megint mások valószínűbbnek tűnnek.
Az események helyszíne Amityville, egy kis osztálybeli városka a New York állambeli Long Islanden. A Lutz család történetét Jay Anson tette közzé könyvében, majd később Rettegés Amityvillben címmel filmet is készítettek belőle. A Lutz családot annyira rémületbe ejtették a házukban átéltek, hogy mindössze egy hónapig laktak ott. A ház háromemeletes volt, és a telepesek építkezési stílusát mutatta: a terasz, amely a tópart felé kellemesen lejtő nagy füves térségre nézett, oszlopok tartották. Még fürdőház is tartozott az ingatlanhoz. A család nem volt gazdag, és a házat is csak azért tudták megvenni, mert olyan keveset kértek érte, és mert nem volt más érdeklődő. A bökkenő az volt, hogy azért kértek olyan keveset, mert a ház rettenetes gyilkosság helyszíne volt.
Korábban a Defoe család lakott ott, akiket elkábított, majd lelőtt a család legidősebb fia, Ronald. Ronald azt hozta fel védelmére hogy a hangok késztetésének engedett. A bíró ezt nem fogadta el, és Ronaldot hatszoros életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte, minden meggyilkolt családtagért egyszer-egyszer.
George Lutz és felesége, Kathlen józan emberek voltak, és nem ijedtek meg a saját árnyékuktól. Mindemellett Lutzék vagy mert buzgó katolikusok voltak, vagy mert korábban biztosítást kötöttek, megkérték a helyi papot, áldja meg a házat. Épp ekkor kezdődtek a furcsaságok. A pap az áldás ceremóniáját végezte, szobáról szobára járva megismételte a szertartást és elhintette a szenteltvizet, ám az egyik szobából ridegen kiparancsolta egy mély hang.
A pap körülnézett a hang forrását keresve, de egyedül volt a szobában.
Könyvében Jay Anson néhány egyéb feltűnő eseményt is leírt. A házban kezdetektől fogva megmagyarázhatatlan zajokat és hangokat lehetett hallani, s a harmadik éjjel, a lakók az elülső veranda felől jövő hangos csattanásra ébredtek. George Lutz leszaladt, és azt látta, hogy a súlyos bejárati ajtó kiszakadt a sarokvasból, sőt a kilincs köré szerelt betörés elleni védőlapot belülről kifeszítették, pedig ehhez rendkívüli erőre volt szükség. De történt ott más is: az ablakok és az ajtók mintha önálló életre keltek volna, akkor nyíltak és csukódtak, amikor nekik tetszett. A lépcsőkorlát kiszakadt a helyéből. Mindezt azonban semmiség volt ahhoz képest, ami ezután következett be.
Három héttel beköltözésük után George ágyában valami szokatlan mozgásra ébredt. Rémülten látta, hogy felesége az ágy fölött lebeg. Felkapcsolta a lámpát, feleségét visszahúzta maga mellé, de megsemmisülve vette észre, hogy nem hitvese az, hanem egy vén boszorkány. George azonban tévedett, mert a nő megpillantotta magát a tükörben, és rémülten azt kiáltotta a férjének, hogy a kép, amit mindketten látnak, nem ő. Jó hat órába tellett, mire magához tért. Minden bizonnyal hosszú éjszaka volt.
Lutzék szemmel láthatólag nyugodt emberek voltak, hiszen ez után a szörnyűséges eset után sem költöztek ki új otthonukból. Maradtak, és meg is kapták, amire vártak! Ablakukba bebámult egy vörös szempár, és amikor ők kimentek körülnézni, hasított patájú állat nyomait találták a hóban. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, elhatározták, hogy azonnal odébbállnak, de a ház még nem végzett velük. Miközben holmijaikat csomagolták, zöld váladék kezdett szivárogni a mennyezetből, és valami fekete anyag a kulcslyukakból.
Ez olyannyira extrém és szokatlan eset, hogy az emberben önkéntelen felmerül: a zöld váladék és a fekete anyag nem a valóság része, csak eladhatóbbá teszi a könyvet és a filmet.
A filmben főszereplő szellem vagy szellemek azonban mintha belopóztak volna a filmkészítők életébe is. A legjellemzőbb a film hősével, James Brolinnal kapcsolatos történet. Ő állítólag meg volt győződve a szellem jelenlétéről, mert a forgatás első napján beszorult egy liftbe, ami kétség kívül ijesztő dolog volt, s a második nap a stúdióban kibicsaklott a bokája – nem mintha ez nem történhetne meg bármelyikünkkel.
Az eredeti könyv szerzője a kézirattal kapcsolatos más esetekről is beszámol. Egyes fejezeteket odaadott egy nőnek, aki hazavitte a szöveget, hogy elolvassa. Azon az éjjel a nő tűz martalékává vált, és a kéziratok kívül semmi sem maradt sértetlen. A fényképész, aki lefényképezte az Amityville-i házat, elvitte a fotókat Ansonhoz, de ahogy visszament a kocsijához, lángokban találta, noha biztos volt benne hogy kikapcsolta a motort. Kiégett Anson szerkesztőjének kocsija is, amikor Anson irodájába ment. Valaki más az autó csomagtartójába tette a kéziratot, ezután áthajtott egy pocsolyán, ami négy méter mélynek bizonyult, a kézirat mégis száraz maradt! Mindezekben az eseményekben egy a közös, a kézirat, és persze Anson.
A történetnek van még egy csavarja. Az Amityville-i ház mostani tulajdonosai James és Barbara Cromaty szerint a házban nincsenek kísértetek!
A 3 éves aki emlékszik előző életére, azonositja gyilkosát és testének helyét
Az univerzum tele van rejtélyekkel, amelyek kihívást jelentenek jelenlegi ismereteink számára. Vannak olyan kölönös jelenségek, melyek arra ösztönzik a képzeletet, hogy olyan dolgokra is nyitottá váljon, melynek lehetőségéről korábban sohasem álmodott. Vajon igazak lehetnek? Mindenki maga dönti el.
Egy 3 éves fiú a Golán-fennsík régióban, közel a szíriai és izraeli határhoz azt mondja, hogy előző életében egy fejszével ölték meg. Megmutatta a falu véneinek, hogy hol temette el a gyilkos a testét, ahol persze találtak egy férfi csontvázat. Azt is megmutatta nekik, hogy hol találják a gyilkos fegyvert, és az ásás után valóban találtak egy fejszét is.
Trutz Hardo német terapeuta a "A gyermek, aki korábban élt" című könyvében elmondja a fiú történetét, valamint más gyerekekét, akik ellenőrzött pontossággal emlékeznek korábbi életeikre. A fiú történetének tanúja volt Dr. Eli Lasch, aki leginkább az egészségügyi rendszer fejlesztéséről ismert, az 1960-as évek izraeli kormányában. Dr. Lasch, aki 2009 hunyt el, korábban Hardo-nak számolt be ezekről a megdöbbentő eseményekről.
A fiú a drúz etnikai csoporthoz tartozott, az ő kultúrájuk tényként fogadja el a reinkarnáció létezését. Történetének ennek ellenére akkora ereje volt, hogy még a közösségét is meglepte.
Egy hosszú, piros anyajeggyel a fején született. A drúzok hisznek benne, ahogy néhány más kultúrában is, hogy az anyajegyek kapcsolatosak a múltbeli élet haláleseteivel. Amikor a fiú elég idős volt ahhoz, hogy beszéljen, elmondta a családjának, hogy a fejét ért fejszecsapással ölték meg.
A véneknél szokás, hogy elvisznek egy három éves gyereket előző életének otthonába, ha emlékszik rá. A fiú ismerte a települést, ahol élt, így odamentek. Amikor odaértek a faluba, a fiú emlékezett előző életéből a nevére.
Egy helyi falubeli elmondta, hogy a férfi, akiről a fiú állította, hogy a reinkarnációja, négy évvel korábban tűnt el. A barátok és a család úgy gondolta, lehetséges, hogy ellenséges területre tévedt a közeli területen, ami néha előfordul.
A fiú emlékezett gyilkosának teljes nevére. Amikor szembesült ezzel az emberrel, az állítólagos gyilkos elsápadt, mondta el Hardo-nak Lasch, de nem ismerte be a gyilkosságot. A fiú ezután azt mondta a véneknek, hogy elvihetnék oda, ahol a holttestet eltemették. Pontosan azon a helyen egy férfi csontvázat találtak egy sérüléssel a fején, ami megfelelt a fiú anyajegyének. A gyilkos fegyvert, a fejszét is megtalálták.
Szembesülve ezzel a bizonyítékkel a gyilkos beismerte a bűncselekményt. Dr. Lash, az egyetlen nem drúz, aki az egész folyamat során jelen volt.
Trutz Hardo könyve angol nyelven is megjelent: Children Who Have Lived Before
http://www.trutzhardo.com/index.html
Epoch Times
Az univerzum tele van rejtélyekkel, amelyek kihívást jelentenek jelenlegi ismereteink számára. Vannak olyan kölönös jelenségek, melyek arra ösztönzik a képzeletet, hogy olyan dolgokra is nyitottá váljon, melynek lehetőségéről korábban sohasem álmodott. Vajon igazak lehetnek? Mindenki maga dönti el.
Egy 3 éves fiú a Golán-fennsík régióban, közel a szíriai és izraeli határhoz azt mondja, hogy előző életében egy fejszével ölték meg. Megmutatta a falu véneinek, hogy hol temette el a gyilkos a testét, ahol persze találtak egy férfi csontvázat. Azt is megmutatta nekik, hogy hol találják a gyilkos fegyvert, és az ásás után valóban találtak egy fejszét is.
Trutz Hardo német terapeuta a "A gyermek, aki korábban élt" című könyvében elmondja a fiú történetét, valamint más gyerekekét, akik ellenőrzött pontossággal emlékeznek korábbi életeikre. A fiú történetének tanúja volt Dr. Eli Lasch, aki leginkább az egészségügyi rendszer fejlesztéséről ismert, az 1960-as évek izraeli kormányában. Dr. Lasch, aki 2009 hunyt el, korábban Hardo-nak számolt be ezekről a megdöbbentő eseményekről.
A fiú a drúz etnikai csoporthoz tartozott, az ő kultúrájuk tényként fogadja el a reinkarnáció létezését. Történetének ennek ellenére akkora ereje volt, hogy még a közösségét is meglepte.
Egy hosszú, piros anyajeggyel a fején született. A drúzok hisznek benne, ahogy néhány más kultúrában is, hogy az anyajegyek kapcsolatosak a múltbeli élet haláleseteivel. Amikor a fiú elég idős volt ahhoz, hogy beszéljen, elmondta a családjának, hogy a fejét ért fejszecsapással ölték meg.
A véneknél szokás, hogy elvisznek egy három éves gyereket előző életének otthonába, ha emlékszik rá. A fiú ismerte a települést, ahol élt, így odamentek. Amikor odaértek a faluba, a fiú emlékezett előző életéből a nevére.
Egy helyi falubeli elmondta, hogy a férfi, akiről a fiú állította, hogy a reinkarnációja, négy évvel korábban tűnt el. A barátok és a család úgy gondolta, lehetséges, hogy ellenséges területre tévedt a közeli területen, ami néha előfordul.
A fiú emlékezett gyilkosának teljes nevére. Amikor szembesült ezzel az emberrel, az állítólagos gyilkos elsápadt, mondta el Hardo-nak Lasch, de nem ismerte be a gyilkosságot. A fiú ezután azt mondta a véneknek, hogy elvihetnék oda, ahol a holttestet eltemették. Pontosan azon a helyen egy férfi csontvázat találtak egy sérüléssel a fején, ami megfelelt a fiú anyajegyének. A gyilkos fegyvert, a fejszét is megtalálták.
Szembesülve ezzel a bizonyítékkel a gyilkos beismerte a bűncselekményt. Dr. Lash, az egyetlen nem drúz, aki az egész folyamat során jelen volt.
Trutz Hardo könyve angol nyelven is megjelent: Children Who Have Lived Before
http://www.trutzhardo.com/index.html
Epoch Times
Gyermekek a túlvilágról
Érdekes megfigyelni, a kereszténység hogyan igyekszik összemosni, beleszőni az elemeket az egyszerű gondolkodású emberek tudatába. Az elvetélt és a kereszteletlenül meghalt gyermekek szellemeivel kapcsolatos történetek különböznek a „hagyományos” kísértethistóriáktól.
A kertek alatt vagy az árokparton, faládában elhantolt csecsemők kísértetei általában a szülői háznál kóborolnak, vagy elhagyott sírjukban szomorkodnak a végítélet napjáig.
Az ártatlan csecsemő meggyilkolása évszázadokon át olyan elítélendő cselekedetnek számított, amely mind a gyermek, mind az anya vezeklését maga után vonta. Az általános európai hiedelem alapján az elvetélt gyermekek lelkei éjszakánként a szülői ház környékén sírdogálnak, a magzat szándékos vagy akaratlan elpusztításáért bűnhődő anya pedig a tábortűznél melegedő pásztorok és favágók előtt fázó asszonyként tér vissza a szellemvilágból, és addig kell vezekelnie, amíg meg nem találja elhajtott gyermekét.
Túlvilági keresztelő
Talán még rosszabb sors vár a kereszteletlen gyermekekre, akik a „halottak társadalmába” befogadó temetésben sem részesültek: egy sírkert félreeső kerítése mellett, a temetőárok szélén vagy egy terebélyes fa alatt hantolták el őket dísztelen faládában, rongyba csavarva vagy cserépedényben. A keresztség nélkül eltávozott csecsemőknek csupán egyetlen pénzdarabot vagy szenteltvizet „ajándékoztak”, hogy a túlvilágon Keresztelő Szent János végezze el az elmaradt szertartást. A keresztelés néha a valóságban is előfordult a gyermeki kísértetekkel való „képzelt” találkozás révén: a túlvilágról visszafordult apróságoknak általában valamilyen ruhadarabot − fehér kötényt, zsebkendőt vagy erre a célra előkészített keresztelőinget − dobtak oda, amit szenteltvízzel öntöztek meg.
A népi hiedelem szerint a kereszteletlenül maradt gyermekek kísértetei rendkívüli temetkezési helyükön, ritkábban az eresz alatt, a ház körül éjszakánként síró láthatatlan lényként vagy bolyongó lidércfény alakjában jelennek meg, esetleg elhagyott hantjukban keseregnek a végítélet napjáig. A halott gyermekek sírjáról szedett fű egykor a szerelmi varázslatban is szerepet kapott: a babonás leányok abban a reményben készítettek főzetet a mágikus tulajdonságokkal felruházott növényekből, hogy a hűtlen legény visszatér hozzájuk. Ha pedig az anya egy kis zacskóban a nyakában hordta gyermeke sírföldjét, állítólag könnyebben el tudta felejteni a szörnyű tragédiát.
Örök bolyongásra ítélve
A Brit-szigeteken a „spunky”-nak nevezett, szüntelenül búslakodó túlvilági lényeket tartják a meg nem keresztelt gyermekek kísérteteinek. Ezeket a szánalomra méltó, szerencsétlen apróságokat a szárazföldön és a tengereken is gyakran lehet látni, mivel egészen addig kell bolyonganiuk, amíg nem találkoznak egy olyan emberrel, aki nevet ad nekik. A Skóciában elterjedt hit szerint a túlvilági gyermekek időről időre népes összejöveteleket rendeznek, amelyeken kölcsönösen vigasztalják és bátorítják egymást. Nyugat-Angliában pedig előszeretettel változnak fehér lepkévé, mert így észrevétlenül mozoghatnak az emberek között. Szokásuknak megfelelően Mindenszentek napján este egy-egy templomban gyűlnek össze, ahol az időközben elhunyt gyermekek árnyaival társalognak.
Míg a legtöbb gyerekszellem csak ritkán mutatja meg magát, a váratlanul vagy erőszakos módon eltávozott fiatal lelkek rendszeresen visszatérnek a földre, és a bosszúvágytól, elkeseredettségtől hajtva, félelmetes teremtmények alakjában kísértik szüleiket vagy rokonaikat. A Romániában Varcolac, Szerbiában és Boszniában pedig Drekavac néven ismert, kereszteletlen gyermekekből lett démonok leggyakrabban farkasemberre vagy vámpírra emlékeztető, gonosz lény testében jelennek meg, betegséget és halált hoznak az élőkre, és − a kísértetek átmeneti állapotával szemben − soha nem juthatnak el a megváltást jelentő mennyországba.
Forrás:
Női Portál − Hihetetlen Magazin - Rodney
http://latogatok.hu/news.php?extend.2458
Érdekes megfigyelni, a kereszténység hogyan igyekszik összemosni, beleszőni az elemeket az egyszerű gondolkodású emberek tudatába. Az elvetélt és a kereszteletlenül meghalt gyermekek szellemeivel kapcsolatos történetek különböznek a „hagyományos” kísértethistóriáktól.
A kertek alatt vagy az árokparton, faládában elhantolt csecsemők kísértetei általában a szülői háznál kóborolnak, vagy elhagyott sírjukban szomorkodnak a végítélet napjáig.
Az ártatlan csecsemő meggyilkolása évszázadokon át olyan elítélendő cselekedetnek számított, amely mind a gyermek, mind az anya vezeklését maga után vonta. Az általános európai hiedelem alapján az elvetélt gyermekek lelkei éjszakánként a szülői ház környékén sírdogálnak, a magzat szándékos vagy akaratlan elpusztításáért bűnhődő anya pedig a tábortűznél melegedő pásztorok és favágók előtt fázó asszonyként tér vissza a szellemvilágból, és addig kell vezekelnie, amíg meg nem találja elhajtott gyermekét.
Túlvilági keresztelő
Talán még rosszabb sors vár a kereszteletlen gyermekekre, akik a „halottak társadalmába” befogadó temetésben sem részesültek: egy sírkert félreeső kerítése mellett, a temetőárok szélén vagy egy terebélyes fa alatt hantolták el őket dísztelen faládában, rongyba csavarva vagy cserépedényben. A keresztség nélkül eltávozott csecsemőknek csupán egyetlen pénzdarabot vagy szenteltvizet „ajándékoztak”, hogy a túlvilágon Keresztelő Szent János végezze el az elmaradt szertartást. A keresztelés néha a valóságban is előfordult a gyermeki kísértetekkel való „képzelt” találkozás révén: a túlvilágról visszafordult apróságoknak általában valamilyen ruhadarabot − fehér kötényt, zsebkendőt vagy erre a célra előkészített keresztelőinget − dobtak oda, amit szenteltvízzel öntöztek meg.
A népi hiedelem szerint a kereszteletlenül maradt gyermekek kísértetei rendkívüli temetkezési helyükön, ritkábban az eresz alatt, a ház körül éjszakánként síró láthatatlan lényként vagy bolyongó lidércfény alakjában jelennek meg, esetleg elhagyott hantjukban keseregnek a végítélet napjáig. A halott gyermekek sírjáról szedett fű egykor a szerelmi varázslatban is szerepet kapott: a babonás leányok abban a reményben készítettek főzetet a mágikus tulajdonságokkal felruházott növényekből, hogy a hűtlen legény visszatér hozzájuk. Ha pedig az anya egy kis zacskóban a nyakában hordta gyermeke sírföldjét, állítólag könnyebben el tudta felejteni a szörnyű tragédiát.
Örök bolyongásra ítélve
A Brit-szigeteken a „spunky”-nak nevezett, szüntelenül búslakodó túlvilági lényeket tartják a meg nem keresztelt gyermekek kísérteteinek. Ezeket a szánalomra méltó, szerencsétlen apróságokat a szárazföldön és a tengereken is gyakran lehet látni, mivel egészen addig kell bolyonganiuk, amíg nem találkoznak egy olyan emberrel, aki nevet ad nekik. A Skóciában elterjedt hit szerint a túlvilági gyermekek időről időre népes összejöveteleket rendeznek, amelyeken kölcsönösen vigasztalják és bátorítják egymást. Nyugat-Angliában pedig előszeretettel változnak fehér lepkévé, mert így észrevétlenül mozoghatnak az emberek között. Szokásuknak megfelelően Mindenszentek napján este egy-egy templomban gyűlnek össze, ahol az időközben elhunyt gyermekek árnyaival társalognak.
Míg a legtöbb gyerekszellem csak ritkán mutatja meg magát, a váratlanul vagy erőszakos módon eltávozott fiatal lelkek rendszeresen visszatérnek a földre, és a bosszúvágytól, elkeseredettségtől hajtva, félelmetes teremtmények alakjában kísértik szüleiket vagy rokonaikat. A Romániában Varcolac, Szerbiában és Boszniában pedig Drekavac néven ismert, kereszteletlen gyermekekből lett démonok leggyakrabban farkasemberre vagy vámpírra emlékeztető, gonosz lény testében jelennek meg, betegséget és halált hoznak az élőkre, és − a kísértetek átmeneti állapotával szemben − soha nem juthatnak el a megváltást jelentő mennyországba.
Forrás:
Női Portál − Hihetetlen Magazin - Rodney
http://latogatok.hu/news.php?extend.2458
Ez nagyon érdekes és szép. Ilyet még nem hallottam. Az én tapasztalásom egy kicsit másabb.
A szellemek, vagy kísértetek azért vannak közöttünk, mert valami miatt a földi élettel erős kötődés alakult ki. Pl.: az anyukája hihetetlenül szerette, és ez a szeretet tartja "fogva" itt. Vagy pont fordítva. Az az energia, amivel a halál pillanatában rendelkezett, kevés volt ahhoz, hogy ezeket a szálakat is eltépje. Ezért nem tud átmenni a köztes világba, és itt rekednek. Ilyenkor kellene nekik többlet energiát adni.
Hasonló témák
