Zeneterápia
KÁRPÁTI ANDRÁS
A múzsák adománya. Ókori görög zeneterápia.
Medical Tribune 2005/25
„Sokan hiszik, és a hagyomány is
úgy tartja, hogy az isiász zenével
gyógyítható. Amikor az isiász
okozta fájdalom a legerôsebb, akkor
ha egy fuvolajátékos lágy dallamokat
játszik a fájó helyre, a
fájdalom csökken.” Ezt olvastam
minap Theophrasztosz egyik mûvében.
Démokritosz is írja a Lelkesültségrôl
címû könyvében,
hogy a viperamarás is meggyógyítható
jól megválasztott fuvoladallamokkal.
Azt is kifejti, hogy
többféle emberi betegségre gyógyszer
a fuvola-rájátszás.
A tudós római szerzô, Gellius
(i. sz. 2. sz.) igen tekintélyes forrásokra
hivatkozik. Theophrasztosz
Arisztotelész tanítványa volt, mesterét
ô követte az athéni peripatetikus
filozófiai iskola élén, számtalan
tudományos mû szerzôje, filozófiai
mûveken kívül írt botanikát,
ásványtant, meteorológiát,
élettani mûvében a hírek szerint
kutatta a szédülés, a fáradtság és
az érzékelés okait is. Mûvei jobbára
csak töredékekbôl ismertek.
A nála száz évvel idôsebb Démokritosz,
aki az isiászon kívül a viperamarást
is zenével javasolta kezelni,
nem más, mint az antik szellem-
és tudománytörténet egyik
nagy hatású alakja, az abdérai
atomista filozófus.
Nincs okunk kételkedni: Gellius
még olvashatta ezeket a tudományos
munkákat, melyek azóta
elvesztek. Zeneterápia isiászra, viperamarásra
vagy epilepsziára?
Hogyan illeszthetôk ezek a meglepônek
tûnô közlések a görög orvostudományról
alkotott képbe?
Az antik görög történeti orvostudomány
kezdeteit a nagy Hippokratész
(i. e. 5. sz.) neve jelzi,
végét a másik nagyszerû orvosé,
Galénoszé (i. sz. 2. sz.). A görög
orvosok természetesen nem zenével,
hanem diétával, fürdôkkel,
orvosságokkal és sebészkéssel
gyógyítottak, efelôl semmi kétségünk
nem lehet. De a görög kultúrában
a szakorvoslás mindig
együtt élt a mágiával és a vallással.
A gyógyulást a görög ember
nemcsak az orvosoktól várta: az
orvostudomány mellett virágzott
a különféle ráolvasások, varázsénekek
és varázserejû tárgyak készítésének
tudománya, a gyógyító
istenkultuszokhoz, elsôsorban az
Aszklépiosz-kultuszhoz kapcsolódó
templomi gyógyítás is, az ún.
inkubáció, vagyis a szent helyen
való alvás, illetve ezek együttes,
egymást kiegészítô alkalmazása.
A betegségek gyógyításában a tudomány,
a mágia és a vallás
együtt és egymás mellett élt mindvégig.
Nem véletlen, hogy például
az i. e. 5. századi athéni ókomédia
színpadán a szerzôk az orvosok
mellett a gyógyító varázslásokat
és a templomi gyógyító szertartások
szemfényvesztéseit is kigúnyolták.
Az ókomédia hatása az
aktualitásból, a mindennapokból
táplálkozik, vagyis mindhárom
réteg a valóságot tükrözi. Ebben a
szellemi közegben lehet – úgy a
megbocsátó megmosolygást, mint
a „már a régi görögök is” szent
áhítatát mellôzve – értelmezni az
antik zeneterápiáról szóló beszámolókat
is.
Homérosznál és Hésziodosznál
kezdôdik ez is, mint minden. Akhilleusz,
mivel az ôt ért szörnyû
sérelem miatt nagy harag dúl a lelkében,
énekkel és dallal próbálja
megnyugtatni magát. Így talál rá a
békítésére érkezô küldöttség:
„Lelkét csengô lanttal vidította
(...) ezzel mulatott, hôsöknek
zengte a hírét” (Devecseri Gábor
ford.) Hésziodosz szerint a Múzsákat,
Zeusz lányait azért szülte
anyjuk, Mnémoszüné, az Emlékezés,
hogy a gondot és szenvedést
elfeledtessék az emberekkel.
A zene mágikus hatalmát mesélik
és értelmezik újra meg újra a
nagy alapmítoszok, és megannyi
kisebb-nagyobb vándormotívum
a görög mûvészetben. De álljunk
is meg rögtön itt, ne tévedjünk be
a zene mágikus hatalmáról szóló
mítoszok végtelenül sûrû erdejébe,
ehhez néhány bekezdés kevés.
Hagyjuk most Orpheuszt, aki a
zene hatalmával az Alvilágból
hozta fel szerelmét, Amphiónt, aki
énekével sziklákat mozgatott, és a
többi mitikus dalnokot. Maradjunk
csak a lelki és testi betegségek
zenével való gyógyításánál!
A mágikus hatalommal bíró zene
természetesen a lélek fájdalmára
is gyógyír, a görögök szerint
például a dór, a líd, a fríg és más
„hangnemek” közül a dórral a részegség
és a szerelmi téboly kezelhetô
a legeredményesebben, másik
hangnem való a gyász vagy
búskomorság okozta fájdalomra.
Athénaiosz, a római Gelliusnál
harminc évvel fiatalabb, Egyiptomban
született görög szerzô,
precízebb, ô még azt is közli, hogy
Theophrasztosz szerint a fríg
hangnemet választva kellett a fuvolajátékosnak
a fájó helyre „rájátszania”.
Egy harmadik, Apollonoisz
nevû szerzô pedig ugyanerre
a Theophrasztosz-mûre hivatkozva
az epilepsziát is felsorolja az
isiász mellett, továbbá az eszméletvesztést
és az önkívületet mint
olyan állapotokat, amelyek fuvolazenével
gyógyíthatók.
A fuvola szóval szokás fordítani
az egyik legelterjedtebb görög fúvóshangszer,
az aulosz nevét, bár
az aulosz közelebb áll a mai oboához
vagy klarinéthoz, mivel nádsíppal
szólaltatták meg. Amit pedig,
jobb híján a „rájátszás” szóval
fordítok, az a görögben a kataulein
ige, vagyis szó szerint
„ráauloszozás”-t jelent, ugyanaz a
szóalkotási séma, mint a ráéneklés.
A kataulein (kata+aulein) szónak
viszont mágikus értelmezéstartománya
van. Ezt a szót használja
Euripidész az Ôrjöngô Héraklész-
ben, amikor a színpadi
szereplôként megszemélyesített
Ôrület vagy Téboly istennôje,
Lüssza (latinosan lyssa: a veszettség)
elmondja, hogy mit fog mindjárt
tenni szerencsétlen Héraklészszal:
rettegést fog „ráfuvolázni”
(„rád bûvölök rémülést” Jánosy
István mûfordításában), melynek
hatására Héraklész ôrületében saját
gyerekeit öli meg. Platón az
anya altatódaláról szólva használja
a kataulein igét: az anyák álmatlan
csecsemôjüket – mondja –
nem nyugalommal és csenddel,
hanem karjukban ringatva dallal
próbálják mintegy álomba varázsolni
(kataulein).
A helyesen megválasztott aulosz-
zene tehát a betegséget mágikus
erejével képes gyógyítani.
A fríg dallam vagy hangnem mint
a gyógymód kelléke az auloszhoz
kapcsolódik. Az auloszon ugyanis
bármilyen hangnemû dallamot le
lehet játszani, de különösen illett
hozzá a fríg dallam, mivel a görögök
az auloszt a hagyomány szerint
fríg eredetû hangszernek tartották,
a hangszer mitikus homályba
veszô feltalálói is fríg muzsikusok
voltak.
A fríg aulosz-zene más természetû
hatásáról tanúskodik egy jó néhány
helyen ismétlôdô motívum:
Püthagorasz, a legendás i. e. 6. századi
filozófus, egy fríg aulosz-dallamtól
felajzott ôrjöngô ifjút azonnal
lenyugtatott azzal, hogy egyszerûen
ráparancsolt az aulosz-játékosra:
gyorsan váltson hangnemet,
mire az ifjonc azonmód lenyugodott,
és szépen hazament.
A zeneterápia tudományának
kialakulása hagyományosan a
püthagoreusok nevéhez kötôdik.
„Püthagorasz felfogása szerint a
zene is sokban hozzájárul az egészséghez,
ha valaki azt megfelelô
módokon használja fel. Nem mellékesen
szokta ti. használni az
ilyen tisztítást – így nevezte ugyanis
a zene révén történô gyógyítást.
... Voltak bizonyos dallamok, melyek
a lélek indulatai ellen voltak
alkotva, így elkedvetlenedés és a
lélek mardosásai ellen – ezeket
igen hatásos segítségnek tartották –,
voltak mások harag, indulatok és
az efféle állapotban levô lélek mindenféle
elváltozása ellen, de kitalálták
a dallamok egy külön fajtáját
a vágyak ellen is. ... Megtörtént,
hogy bizonyos szenvedélyeket
és betegségeket, mint mondják,
a szó szoros értelmében ráénekelve
gyógyítottak meg, és valószínû,
hogy innen valahonnan vált
közismertté a ráéneklés (epódé)
neve is.” (Ritoók Zsigmond ford.)
Püthagorasz késôantik életrajzírója,
Iamblikhosz elfelejtette,
hogy a ráéneklés motívuma már
az Odüsszeiában felbukkan: „És
sebét bekötözték szépen az isteni
hôsnek, és meg is állították éjszinû
vére folyását ráénekléssel (epódé),
s hazavitték házuk ölébe.” (Devecseri
Gábor ford.) Szophoklész
Aiasz címû darabjában a címszereplô
viszont nem hisz ebben:
„bölcs orvos nem énekel varázs
igéket (epódé), hogy ha vágást kér
a seb.” Pindarosznál (i. e. 6–5. sz.)
maga Aszklépiosz, Apollón fia, a
gyógyító isten az, akit Kheirón
kentaur tanít meg nemcsak jótevô
üdvitalokkal és gyógyírokkal kezelni
vagy késsel nyesni a betegek
testét, és gyógyító lágy varázséneket
(epódé) duruzsolni. (Pindarosz
nem mulasztja el rögtön hozzátenni:
„Ám a haszonvágy gúzsba kötöz
minden tudományt ... az arany
arra ösztökélte ôt ... hogy halottaiból
támasszon fel egy emberi
lényt. Mire Zeusz haragjában villámával
megdobta...)”. A ráéneklés
tehát akár emberi hangon,
akár hangszerrel történik, a gyógyító
mágia hatáskörébe és eszköztárába
tartozik.
A görög kardalköltészet egyik
legelterjedtebb mûfaja, a paian is
a gyógyítás kultúrájából ered, hiszen
a gyógyításért könyörgô vagy
a gyógyulásért hálát adó karénekekbôl
fejlôdött ki. Ié, ié Paian –
szólt a refrénként ismétlôdô
örömkiáltás. Paian vagy ôsi gyógyító,
bajelhárító isten volt, vagy
a gyógyító Apollón egyik mellékneve.
Késôbb a gyógyítás-gyógyulás
mozzanat a paian mûfajában
elhomályosult, és paiannak neveztek
minden erôs érzelmet, rendszerint
gyôzelem vagy hála fölött
érzett örömet kifejezô, meghatározott
metrumban megszólaló
kardalt, sôt, ez a jellegzetes ritmusú
paian-dal különbözô istenekhez,
elsôsorban Apollónhoz írt dicsôítôéneket
is jelentett. ''