2012- re josolják Atlantis felemelkedését is, a polusváltás meg árvizeket, kicsit ezoterikus de hátha valakit érdekel.
" ZetaTalk: Lemúria és Atlantisz
Föld, amely kiemelkedik és letűnik a tenger alá szabályos póluseltolódások alatt, majdnem mindig ihlet legendákat, és ha a föld lakott volt, vagy sűrűn látogatott vadászó expedíciók alkalmával, a túlélők életmintája dramatikusan szét lett zúzva.
Atlantisz szárazföld volt Európa jelenlegi kontinense közelében, amely lerántódott az Atlanti-óceánba a kontinentális hasadás közben, ami erőszakos póluseltolódások kísérője, és ezért drámai módon eltűnt a tenger alatt. Ehhez a véghez hozzájárultak földönkívüliek, akik kihasználták a természetes kataklizmákat, hogy helyreállítsák az egyensúlyt a fejlődő emberi szellemeket érintő spirituális evolúcióban, párhuzamban a Világok Tanácsa egy elhatározásával, hogy egy ilyesféle korrekció szükséges. Atlantiszt lényegében megszállták a 12. bolygó óriás humanoidjai, akiket a karantént megelőzően, ami most van érvényben, egyszerűen egy másik humanoid fajnak tekintettek a Naprendszereteken belül. Interakciók az emberek és e humanoidok között megengedettek voltak, hogy beavatkozás nélkül folyjanak, de az emberek növekvő mértékben történő rabszolgamunkára kényszerítése ezek által az óriás humanoidok által megdöntötte az egyensúlyt, hogy így az emberek egyre kevésbé maradtak szabadok, hogy az igaz érzéseikre alapozottan választhassák meg orientációjukat, és növekvő mértékben befolyásolták őket a reménytelenség érzései. Ennélfogva, egy kiigazítás szükséges volt.
Lemúria szárazföld volt a világ másik felén, a Csendes-óceánon, amely beavatkozás nélkül csúszott a hullámok alá egy hasonló póluseltolódás idején. Mint a legtöbb csendes-óceáni földet, Lemúriát is a Csendes-óceán déli vidékének komótos népei lakták. Ezért míg az Atlantiszról szóló legendák középpontjában a relatív erő és hatalom áll, amivel az atlantisziak rendelkeztek, a Lemúriáról szóló legendák az ő békés kinézetük köré koncentrálódik. Az atlantisziak - az óriás humanoidok lévén, akiknek a mai emberekhez hasonlóan volt technológiájuk, beleértve a kristályok használatát a kommunikációra - istenszerűnek tűntek, és ennélfogva annak a földnek az elpusztulása azt a gyanút keltette, hogy a saját kezük által való volt. A lemúriaiakat - nagy számban, mivel a föld
nagyobb volt, mint a szétszórt szigetcsoport, amely ma létezik a Csendes-óceánon - úgy bálványozták, mint egy különleges spirituális fajtát, és hogy mindenfajta jó fog történni, ha valamiképp visszatérnének. Ehhez hasonló gyakran a helyzet, ezekkel a halott földekkel - halálukban többek, mint életükben voltak.
All rights reserved: [email protected] "
"
A mítosz eredete
Atlantisz legendája Platón két dialógusából, a Timaioszból, illetve a Kritiaszból származik, ez minden későbbi változat alapja. A Timaiosz követi és összefoglalja egy másik dialógus, az Állam gondolatmenetét, ahol is Szókratész kifejti véleményét az ideális államról, a tökéletes utópiáról. A párbeszéd egyik résztvevője, Kritiasz előhozakodik egy történettel, amely a csa-ládjában hagyományozódott a nagy törvényhozó, Szolón idejéből, aki ezt még az egyiptomi papoktól hallotta. A történet arról a háborúról szól, amelyet az ősi időkben Athén – amely akkoriban meglehetősen hasonlított a Szókratész által leírt, ideális államra – vívott egy Atlan-tisz nevű tengeri nagyhatalommal. Először azonban Timaiosz hosszasan értekezik az univer-zum eredetéről: az ő beszámolója teszi ki a róla elnevezett dialógus hátralévő részét.
Miután Timaiosz befejezte mondanivalóját, Kritiasz a nevét viselő dialógusban ígérete szerint befejezi a történetét. Elbeszéléséből megtudjuk, hogy a Herkules oszlopain (a Gibraltári-szoroson) túl elhelyezkedő Atlantisz szigetét a tengeristen, Poszeidón tíz fia népesítette be, s a földrész a nevét vezérükről, a legidősebb fiúról, Atlaszról kapta. Atlantisz gazdag, virágzó és békés föld volt, amelyet egy isteni dinasztia uralt. A királyi palota egy kör alakú szigeten he-lyezkedett el, amelyet két nagyobb, gyűrűt formázó sziget vett körül, az egyes szigeteket pe-dig három vízöv választotta el egymástól, illetve a szárazföldtől. Így a város térképe egy öt körből álló céltáblára emlékeztetett, közepén a palotával és Poszeidón templomával.
Az idők során azonban Atlantisz törvénytisztelő, békés népe kapzsi, becsvágyó és harcias nemzetté silányult, s úgy döntöttek, meghódítják Európát meg Ázsiát, ám az ősi, bátor, athéni nép szembeszállt velük, és legyőzte őket. A katonai vereség után hatalmas földrengések és szökőárak sújtották a világot, amelyek – mintegy 11 500 évvel ezelőtt – egyetlen nap leforgá-sa alatt a tenger fenekére süllyesztették a szigetet.
Ez hát nagyvonalakban a Platón által elmesélt, Atlantisz mítoszának eredetéül szolgáló törté-net. Minden későbbi leírás csak ennek a beszámolónak a részletesebb kifejtése vagy adaptáci-ója. Ahogy az egyik kommentátor megjegyezte: Platón előtt csak csönd volt, ám szavai azóta is itt visszhangoznak körülöttünk.
A mítosz jelentése
Már Platón tanítványai sem értettek egyet abban, hogyan is kellene értelmezniük Atlantisz történetét, és ez a vita egészen napjainkig tart. Röviden összefoglalva, a történetnek négy le-hetséges értelmezése létezik: az első történelmi beszámolóként, a második allegóriaként, a harmadik példabeszédként, a negyedik pedig mítoszként kezeli.
Történelmi értelmezés:
Ha a szó szerint vett értelmezést nézzük, akkor Platón megtörtént ese-ményeket rögzített, s a tények nagyon is megfelelnek az ő leírásainak. Az Azori-szigetek kör-nyékén és máshol is felszínre bukkanó, az Atlanti-óceánban húzódó, víz alatti hátság felfede-zését egy ideig szintén az elveszett kontinens létezésére utaló bizonyítéknak tekintették, ám ma már úgy hisszük, hogy e hátság fokozatosan emelkedett ki a tengerfenékből, a Föld belse-jéből előtörő anyagokból. Ez a víz alatti hegység nem egy korábbi kontinens maradványa, hanem bizonyíték az ősi földrészek elmozdulását okozó, föld alatti repedések létére. Azaz Atlantisz Platón által elbeszélt története nem egyeztethető össze az Atlanti-óceánról alkotott, jelenlegi tudományos ismereteinkkel.
Egy újabb keletű nézet szerint Platón valójában a Kréta szigetén létező minószi kultúráról beszélt, amelyet körülbelül 900 évvel korábban a Théra (más néven Santorini) szigetén kitört vulkán, illetve az azt követő szökőár döntött romba. E teória szerint a minószi tengeri kultúra, illetve tragikus pusztulásának emléke szájhagyomány útján egészen Platón idejéig fennmarad-tak – azonban azután a hely- és idő-koordináták összezavarodtak. Azaz Platón tévesen helyez-te Atlantiszt az Atlanti-óceánnak Herkules oszlopain túl elterülő vidékére, a pusztulás idő-pontját pedig az eredeti időpont tízszeresével vétette el, amikor azt 9000 évvel korábbi időre tette. Ez a teória megjelenésekor meglehetősen nagy port kavart fel, mára azonban ellentmon-dásossága miatt számos tudós kétli, hogy valóban fenntartható lenne – legalábbis nem a pla-tóni történet első számú magyarázataként.
Születtek aztán egyéb, Atlantiszt Biminivel, Skandináviával és más, Európában, Afrikában, Ázsiában vagy az amerikai kontinensen napjainkban is létező helyekkel összefüggésbe hozó történelmi magyarázatok is, ám egyikük sem bizonyult túlzottan meggyőzőnek. Platón törté-netének valószínűleg van némi történelmi alapja (akárcsak a Homérosz eposzaiban lejegyzett trójai háborúnak), ám a dialógus szó szerinti olvasata túlzottan egyszerű, és nem igazolható.
Allegorikus értelmezés:
Platón történetének egy másik lehetséges olvasata szerint a filozófus pusztán úgy tett, mintha megtörtént eseményt mesélne el, ám valójában csak saját korának politikai valóságát és ideáljait tárta az olvasó elé jelképes formában. Eszerint az értelmezés szerint Platón a régmúlt idők Athénjának leírásával azt mutatta be, hogy elképzelése szerint hogyan kellene felépülnie és működnie egy ideális államnak. Az Atlantiszról szóló leírással pedig a korabeli Athént és a szerinte a városra leselkedő veszélyeket kívánta allegorikus for-mában ábrázolni. E magyarázat szerint az Athén és Atlantisz között dúló háború az ideális és a valóságos állapot közötti harcot jelképezi, Atlantisz fizikai pusztulása és elsüllyedése pedig Athén Platón által rettegett politikai bukását mutatja be.
Még a demokrácia bölcsőjeként tekintett Athénben is veszélyes dolog volt kritizálni az álla-mot, Szókratészt például azzal ítélték halálra, hogy megzavarta a fennálló társadalmi rendet. Azaz, ha Platón fel akarta hívni polgártársai figyelmét társadalmuk gyenge pontjaira, bizton-ságosabb volt az allegória eszközével élnie, mint kimondania gondolatait. E teória szerint tehát Platón úgy igyekezett megoltalmazni magát, hogy a régmúlt Athénját állította az általa jónak tartott, ám pusztán képzeletbeli állam mintapéldájaként, míg a jövő Athénjával kapcso-latos félelmeit úgy fejezte ki, hogy leírta az Atlanti-óceánon létezett, képzeletbeli kontinens pusztulását.
Más értelmezés szerint Platón Szicília allegóriájaként használta Atlantiszt, hisz e sziget ural-kodójától azt remélte, hogy filozófus-királlyá válik majd, ám csalódott: úgy tűnt, az ország hanyatlásnak indul, és a pusztulás felé tart, ezért Platón az Atlantisz allegóriájával figyelmez-tette az uralkodót.
Példabeszéd:
Más értelmezés szerint Atlantisz története nem annyira egy adott problémával kapcsolatos allegória, hanem inkább általános erkölcsi mondanivalót hordozó tanmese. Platón dialógusaiban számos olyan történetet találhatunk, amelyekben betű szerint bizonyosan maga a szerző sem hitt. Ezek a történetek pusztán fikciók – ám filozofikus tartalommal bíró fikciók vagy példabeszédek. Ezek tehát olyan fantázia szülte beszámolók, amelyeket azért talált ki, hogy segítségükkel fontos igazságokat fejezzen ki az emberi természetről és a világról. Egyik történetében például olyan emberekről ír, akik egész életüket egy barlangban élik le, és csakis a barlang falán táncoló árnyékokat látják, ám a fény forrására soha nem tekintenek. Egy másik írásában pedig azt állítja, az emberi lények valaha gömb alakú, négykezű, négylábú teremté-nyek voltak, ám később „kettéhasították” őket, és azóta minden fél lény a társát keresi, hogy újra elérhesse az egység állapotát.
Platón ugyanúgy nem hitt az ilyen történetek betű szerinti értelmében, mint ahogy Jézus, mondjuk, a tékozló fiúról vagy a balga szüzekről szóló példabeszéde szó szerinti igazságtar-talmában. E példabeszédek fontos, lélektani igazságokról, nem pedig valós, történelmi ese-ményekről szólnak. A barlanghasonlat azt állítja, hogy az igazság helyett csak annak homá-lyos, érzékszerveink által közvetített képeit látjuk, a kettészakított emberiség története pedig arra utal, hogy nem egymástól elválasztva, hanem egy eredeti egység részeiként létezünk, és arra vágyunk, hogy visszatérhessünk ebbe az egységbe. Platón „hasznos hazugságoknak” vagy „nemes fikcióknak” nevezte e történeteket. Olyan történeteknek, amelyek „történetileg” nem igazak ugyan, de lélektani szempontból igen.
Ha efféle „nemes fikciónak” tekintjük, Atlantisz története a segítőkészség és a törvénytisztelet hasznáról, illetve a kapzsiság és a nagyravágyás káráról szól, és arra figyelmezteti az olvasót, milyen könnyű az igazság és a boldogság ösvényéről az erőszak és a pusztítás útjára tévedni.
Mitikus értelmezés:
A mítoszok nem azonosak az imént felsoroltakkal, jóllehet ötvözhetik bizonyos jellemzőiket. A mítoszok alapulhatnak történelmi eseményeken, jelentőségük azon-ban jóval meghaladja a történelmi tényekét. Jézus léte történelmi tény: egy körülbelül 2000 évvel ezelőtt élt, zsidó rabbi volt, aki nagyszerű tanokat hirdetett, és csodálatos tetteket vitt véghez. Ma azonban már nem a történelmi személyre, nem a zsidó törvények népszerű hirde-tőjére emlékezünk, hanem a meghalt és feltámadt Istenre, akivé követőinek szívében és elmé-jében vált. Mítosszá vált – a mítoszok pedig sokkal hatásosabbak és erőteljesebbek, mint a történelem.
Nem számít, vajon létezett-e a Platón által leírt Atlantisz, az sem, hogy a filozófus politikai allegóriát akart-e polgártársai elé tárni vagy sem, sőt az is mindegy, hogy filozófiai példabe-szédnek szánta-e művét – a lényeg az, hogy az általa elmesélt történet mítosszá lett. E törté-netnek kétségkívül volt némi valóságalapja, Platón világa és Atlantisz között mutatkoztak allegorikus párhuzamok, és az elmeséltek egyértelműen a tanító jellegű, „nemes fikciók” ka-tegóriájába tartoznak. Atlantisz története azonban más miatt maradt fent, és őrizte meg oly sokáig a népszerűségét. Ez a történet azért érintette meg tudat alatt rendkívül erőteljesen az emberiség számtalan nemzedékét, mert mitikus témákat foglal magában.
Atlantisz földrajza
Minden mítosz az emberi létről szól, ezért minden mítoszban az emberi-ségé a központi szerep. Atlantisz története – úgy tűnik – inkább egy adott helyről, mint egy személyről szól, ám ezt a helyet tekinthetjük az emberiség jelképes megtestesítőjének is, mi-vel a történetben akadnak erre utaló jelek. A királyi palota például – mint azt korábban már vázoltuk – egy központi, többszörös víz-, illetve földgyűrűvel körülvett szigeten helyezkedett el, azaz a kontinens „tervrajza” egy mandalát ábrázol, közepén a világ isteni forrásául szolgá-ló istenség templomával – a mandala pedig nem más, mint az emberi lélek jelképe: középen található az Isteni Szikra, ezt pedig burkok veszik körül.
Platón Föld-képe szintén az ember lelki alkatának mitikus szimbóluma. A világot hatalmas, „igazi” földrészként írja le, amelynek a közepén egy óceán terül el, benne két kisebb sziget-kontinenssel. Az egyik ilyen szigetkontinens három részből, Európából, Afrikából és Ázsiából áll, a nyugatra elterülő földrész pedig Atlantisz. A nyugati óceánon található világ képe szá-mos mitológiában megtalálható (többek közt az ősi keltákéban is), s általában a halottak or-szágaként szerepel.
Az „igazi” földrész a valódi Ego jelképe, amely mindent magában foglal, amelyen belül meg-teremtődnek az elkülönült egók illúziói, éppúgy, ahogy az óceán vize hozza létre a látszólag különálló szigetkontinenseket. E szigetkontinensek egyike a köznapi világ, vagy a köznapi ego, az én, amellyel azonosítjuk magunkat: Európa–Afrika–Ázsia – amint erről saját tudásunk számot ad. A másik pedig a tudat alatti, a halált túlélő én, amelyről azonban semmit sem tu-dunk, mivel tudatosságunk felszíne alá süllyedt – a rejtélyes Atlantisz.
Az elveszett Paradicsom
Ha Atlantiszt, illetve ennek királyi fővárosát az emberi lélek jelkép-ének tekintjük, akkor Atlantisz története nem más, mint az elveszett Paradicsom. Ezt a földet a tengeristen népesítette be, tökéletesen kormányzott, eszményi és termékenységgel gazdagon megáldott hely volt. Ez a boldog állapot azonban az irigység és a becsvágy következtében megszűnt, Atlantisz lakói megtagadták az isteni törvényeket, ezért aztán a szigetet földrengé-sek és szökőárak pusztították el, amelyeket az istenek atyja, Zeusz küldött rájuk.
E mitikus történet főbb motívumaiban feltűnő hasonlóságot mutat Ádám és Éva történetével: az első emberpár szintén megszegte az isteni parancsolatokat, és az irigységtől, illetve az Isten dicsőségére törő nagyravágyástól vezéreltetve, evett a Tudás Fájának gyümölcséből. Tettük miatt kiűzettek a Paradicsomból, és mindörökre bezárultak előttük az Édenkert kapui.
Az elveszett Paradicsom története roppant nagy vonzerővel rendelkezik, mivel sokunkban él az érzés, hogy elveszettek vagyunk egy idegen világban, ahová azért száműzettünk, mivel oly kapzsin vágytunk a világi tapasztalásokra, s hogy eredeti otthonunk megtagadtatott tőlünk. Az élet tehát az elveszett Paradicsom újra elnyeréséről szól, arról, hogy megleljük az Édenkertbe visszavezető utat, hogy felfedezzük az ösvényt, amelyen eljuthatunk Shambalába, hogy meg-leljük az elveszett Atlantiszt. Atlantisz, az Édenkerthez, illetve Shambalához hasonlóan első otthonunkat, a forrást, létünk alapját jelképezi, amelyet elveszítettünk, és amelynek vissza-szerzésére oly igen vágyunk.
Az özönvíz
Az özönvízről szóló beszámolókat gyakorta tartják az ősidők valós árvizeiről szóló, történelmi emlékeknek, s ezek az árvizek tagadhatatlanul beépültek az archetipikus özönvíz mitikus kontextusába is. Az emberi lények azonban nem azért oly fogékonyak e mí-toszra a világ minden részén, mert valamely ősük az áradó vizek fogságába esett a folyó vagy a tenger partján. Az özönvíz motívuma nem meteorológiai, hanem lélektani valóságról szól, s a nagy áradások – sok más mitikus motívumhoz hasonlóan – számos jelentéssel bírnak: több szinten és különféle módokon szólnak hozzánk, és ezek egyikét sem hagyhatjuk figyelmen kívül.
Az özönvízre azonban gondolhatunk abban az értelemben is, hogy azt állítjuk, mindannyian a személyes tudatosság szigetei vagyunk a személytelen élet óceánjában, folyamatosan fenye-getnek bennünket a szenvedély földrengései és a tudatalattink medréből kilépő, megáradt vi-zek. Természetes késztetést érzünk önazonosságunk fenntartására, mivel evolúciós célunk az, hogy különálló énünket az összes többi különálló egóval összhangban fejlesszük. Azaz a szá-razföldet elárasztó víz látványa arra a veszélyre emlékeztet bennünket, hogy tudatosságunk elvész a tudattalanban, evolúciós célunk pedig meghiúsul, vagy késleltetődik.
A mítosz története
Atlantisz története a benne rejlő, különleges erőnek köszönheti, hogy Platóntól napjainkig fennmaradt (az eddigiek során mitikus jelentőségének pusztán kis töredékéről esett szó). Ám a történet az idők folyamán számos változáson esett át: a klasszikus ókorban gyakran utaltak a mítoszra, később, a középkor során szinte teljesen feledésbe merült. A reneszánsz korában, a klasszikus műveltség felfedezésének idején Atlantisz mítosza is újraéledt. Amerika felfedezé-se ismét felszította az érdeklődés lángját, mivel már Platón is említett egy földrészt, amely valahol Atlantiszon túl, az óceán nyugati részén található; a 19. századtól pedig újra erősödött az elveszett kontinens iránti érdeklődés. Itt azonban csak néhány, főbb példát említenék.
Donnelly özönvíz előtti világképe
A 19. század végén különösen felerősödött az Atlantisz iránti érdeklődés; és Ignatius Donnelly színrelépésével a róla szóló tanok új irányt vettek. Donnelly ügyvéd és politikus volt, és komoly érdeklődést tanúsított a rejtélyek kutatása iránt. Egy ideig Minnesota alkormányzójaként tevékenykedett, majd Washingtonban képviselőnek választották. Itt fedezte fel a Kongresszusi Könyvtár gyűjteményét, és ideje nagy részét kü-lönféle különleges dolgok összeírásának szentelte. A Képviselőházban eltöltött nyolc év után visszavonult, és nekilátott könyveket írni.
Első, 1882-ben megjelent könyve az Atlantis: The Antediluvian World címet viselte. A mű egy csapásra népszerűvé vált, és kijelölte az Atlantisz iránt akkoriban mutatkozó érdeklődés irányvonalát. Donnelly a következő elmélettel járult hozzá Atlantisz mítoszához: azt állította, hogy a keleti és a nyugati földrészek között valaha fizikai kapcsolat létezett, hiszen e hipotézis szolgál a legjobb – ha nem az egyetlen magyarázattal – az amerikai, az európai, az afrikai és az ázsiai növény- és állatvilág, illetve kultúra hasonlatosságaira. Donnelly szerint a kelet és nyugat közötti kapcsolatot Platón Atlantisza jelentette: ez az Atlanti-óceánon található sziget-kontinens volt az emberi civilizáció bölcsője, és az emberi faj innen szóródott szét keleti és nyugati irányba. Az atlantisziak ugyanis, amíg hazájuk el nem pusztult, terjeszkedtek a hatal-mas birodalomban.
Donnelly érvei akkoriban óriási érdeklődést és tiszteletet váltottak ki, ma azonban szinte min-den természet- és társadalomtudós elvetné, túlzásnak, túlzott általánosításnak és alaptalan képzelgésnek nevezné ezeket. Donnelly szerint a hasonlóságokat csakis a közös történelmi eredet indokolhatja, holott más magyarázatok is lehetségesek; ráadásul jó néhány, általa fellelt hasonlóság pusztán felületes egyezés, s az elméletébe nem illeszkedő tényeket figyelmen kí-vül hagyta. Munkája mégis jelentős mértékben járult hozzá Atlantisz mítoszához, mivel azál-tal, hogy ezt az elveszett világot az emberi kultúra bölcsőjeként mutatta be, tovább növelte annak mitikus értékét. Donnelly szerint Atlantisz a modern emberiség bölcsője volt, így eltű-nése annál is szívbemarkolóbb, mivel e katasztrófa által szülőföldünket veszítettük el.
Mme Blavatsky Atlantisza.
A 19. század egyik legnagyobb ezoterikusa, H. P. Blavatsky az Isis Unveiled című, 1887-ben megjelent munkájában többször is utal Platón Atlantiszára, bár leginkább csak az ősi idők bölcsessége és korának szkepticizmusa között fennálló ellentmon-dást példázza vele – ez amúgy könyvének kedvenc témája. Az egyik ilyen utalás során azon-ban úgy hivatkozik Platón művére, mint „rejtett tényeket tartalmazó… az igazságot a képze-lettel okosan elegyítő” munkára; azaz egyértelműen jelzi, hogy szerinte nem szó szerint kell értelmezni Platón művét, de véleménye szerint mély és fontos igazságokat tárhatunk fel belő-le.
Mire Madame Blavatskynak The Secret Doctrine című munkája 1888-ban napvilágot látott, Donnelly könyve már széles körű ismertségre tett szert, így Madame Blavatsky is hivatkozik „e csodálatos munkára”, előszeretettel idéz is abból. Blavatsky nagyra tartotta Donnellyt, részben az ősi népek iránti tisztelete miatt, részben pedig azért, mert Donnelly úgy festette le a múltat és a civilizáció elterjedését, ami jócskán túlmutatott a korlátolt, Európa-centrikus szemléleten, amelyet a legtöbb európai kortársa képviselt (és napjainkban is jó néhányan így gondolkodnak). Blavatsky Atlantisza mégis nagymértékben eltér Donnellyétől.
The Secret Doctrine című könyvében Madame Blavatsky kidolgozta az emberiség történetét – nem pusztán a történelem, hanem az anyagi létezés előtti állapottól kezdve. Nézetei szerint a jelenlegi evolúciós ciklus emberi történelme egy, az általunk ismert anyagnál kevésbé sűrű formával vette kezdetét, és hét nagyobb fejlődési fázisból áll – jelenleg az ötödik, körülbelül 1 millió évvel ezelőtt kezdődött szakaszban vagyunk. Az emberiség minden egyes fejlődési állapota (az úgynevezett „gyökérfajok”) egy-egy adott „földrészhez” vagy bolygónk felszínén található földtömeghez köthető.
Blavatsky „kontinenselmélete” sok hasonlóságot mutat a mai, a földrészek elmozdulásával kapcsolatos tézisekkel. Napjaink geológusai úgy tartják, hogy a Föld felszínén hajdan csupán egyetlen földtömeg, az úgynevezett Pangaea létezett, amely később aztán két darabra hasadt: a déli részt, Gondwana-földet a jelenlegi Dél-Amerika, Afrika, Arábia, India, Ausztrália és az Antarktisz alkotta, az északi rész, Laurázsia pedig Észak-Amerikából és Eurázsiából állt – e kontinens vált aztán szét, s így alakult ki az Atlanti-óceán. A modernkori elméletek szerint e földtömegek mozgása állandóan alakítja bolygónk arculatát, és így hozza létre a szárazföldek újrarendeződését, azaz e hipotézis sok mindenben hasonlít Blavatskyéhoz.
A „kontinensek” és a „gyökérfajok” neveit Madame Blavatsky ősi hagyományokból és meg-világító erejű, modern spekulációkból vette át. A harmadik gyökérfajhoz kapcsolódó „föld-részt” Lemúriának nevezte – ezt az elnevezést 1864-ben Philip L. Sclater zoológus vezette be egy hipotetikus, Afrikától Indián át a Maláj-félszigetig terjedő kontinens megnevezésére. Ma-ga a név a lemúr szóból származik, és egy jelenleg csupán Madagaszkáron fellelhető, valaha azonban az Indiai-óceán egész térségében elterjedt makifajtára utal. Egy újabb tudományos hipotézis a földrész egykori létével igyekezett megmagyarázni az adott térségben tapasztalha-tó olyan geológiai és zoológiai hasonlóságokat, amelyek megfelelnek a Gondwana-föld egy részén tapasztaltaknak.
A negyedik „gyökérfaj” – azaz a jelenlegi evolúciós fázist közvetlenül megelőző szakasz – „kontinensének” Blavatsky az Atlantisz nevet adta, azonban egyértelművé tette, hogy e „föld-részt” sem Platón szigetével, sem Donnelly elveszett világával nem tartja azonosnak. Amit ő Atlantisznak nevez, sokkal régebbi és sokkal hatalmasabb a Platón által említett szigetnél: a földrészek általa leírt elrendeződése sokkal inkább bolygónk 5-6 millió évvel ezelőtti állapotá-ra vonatkozik, nem pedig egy, a jelenlegi Atlanti-óceán térségében megközelítőleg 11 500 évvel ezelőtt létezett nagy szigetére. Azaz Blavatsky Atlantisza nagyjából a jelenleg feltétele-zett Laurázsiának feleltethető meg, bár földtörténeti kor szempontjából eltér attól.
Bár Madame Blavatsky nézete szerint Platón Atlantisza bizonyos egyezéseket mutat az általa Atlantisznak nevezett „kontinenssel”, ám egyáltalán nem tartotta azonosnak e két földrészt. Hiba volna azt feltételeznünk, hogy Blavatsky pusztán, mert ugyanazzal a névvel illeti, a pla-tóni Atlantiszról beszél munkáiban. Ezt a hibát úgy kerülhetjük el, hogy tanulmányozzuk, mit mondott Blavatsky a Platón nyomán Atlantisznak nevezett helyről.
Scott-Elliot Atlantisza.
W. Scott-Elliot két könyve, az Atlantisz története (1896), illetve Az elveszett Lemúria (1904) figyelemre méltó kísérlet arra, hogy összehangolja egymással a kü-lönféle Atlantisz-mítoszokat. Annyiban egyetért Blavatskyval, hogy mindkét kontinenst a korábbi fejlődési szakaszban lévő emberiség által lakott földrésznek tekinti, ám megközelítése nagyban hasonlít Donnellyére is, mivel úgy érvel, hogy bizonyos, egymáshoz hasonló termé-szeti és kulturális vonásokból kifolyólag léteznie kellett egy olyan földrésznek, amely össze-kötötte egymással a jelenleg ismert kontinenseket, és érvei alátámasztására korának egyes tudományos nézeteit is felsorakoztatja.
Forrás: ÉDESVÍZ KIADÓ "
történnek itt a földön?
