A bőgős befordult a metróállomásra. Hátranyúlt és megigazította a tokot a hátán, hogy könnyebben elférhessen az emberek közt. Még csak pirkadt, de a dolguk után sietők már megtöltötték a mozgólépcsők előtti teret, a bőgős rutinosan átszlalomozott köztük, majd elindult lefelé.
Jó nap volt, gondolta. Illetve jó éjszaka. Élvezték a zenét, a közönségnek is bejött, kell több?
Leért és a szokott úton haladt tovább, átvágott egy oldalfolyosón egy másik mozgólépcsőhöz, ami továbbviszi majd hazafelé, de egyszer csak valahonnan messziről szeszélyes ritmusú, furcsa puffogás, csattogás, kopogás ütötte meg a fülét. Bonyolult ritmusképlet volt, de már fel is fedezte benne a rendszert, és az bizony nagyon tetszett neki!
Nem is lépett hát rá a mozgólépcsőre, félrehúzódott inkább, hogy a mögötte haladókat ne tartsa fel, aztán elindult a hang irányába. Gyér forgalmú, boltozatos átjáróhoz jutott, annak a túlvégéből jött a dobolás. Igaz, mindig volt lenn valaki, aki egy kis pénzt próbált összemuzsikálni, de az csak a legritkábban fordult elő, hogy ütős legyen az illető - bár kongával azért szoktak próbálkozni -, no meg, hogy ennyire az isten háta mögött telepedjen le...
Odaért a folyosó végéhez, ám amit talált, az nem az volt, amire számított! Egy újabb mozgólépcső aljához érkezett, de ott bizony nem volt senki. Csak a fém lépcsőfokok buktak alá monoton rendben egymás után a fémfogak előtt, és a kapaszkodó gumiszalagja járt körbe-körbe. Valami azért elromolhatott a szerkezetben, mert miközben egymás után rótta az egyhangú köröket, furcsa, izgalmas, visszatérő surrogással színenezett kopogással, puffogással töltötte be a teret.
A bőgős állt, hallgatta, majd gondolt egyet, kioldotta a szíjat, és a tokot maga elé fordítva felpattintotta a zárakat. Kivette a hangszert, a héjat egy zugban a falhoz támasztotta, rádobta a kabátját, és játszani kezdett. Régóta motoszkált a fejében egy kósza dallam, erre kezdte el felépíteni a számot, és miközben kibontotta a főmotívumot, behúnyt szeme mögött újra ott érezte magát a klub otthonos sarkában. Néhányan azok közül, akik a metrónak épp ebben a csücskében jártak, megálltak mellette, hallgatták a furcsa párost, a bőgőst és a mozgólépcsőt.
Percek óta játszott már, és ideje lett volna valamilyen más hangszernek is belépnie (már a színpadon persze, ha zenésztársai veszik körül), amikor lágy, de határozott hangján közbeszólt a fuvola. Egy raszta srác húzta elő a kabátja alól, és miközben az alkalmi közönség megtapsolta a bőgőst, közelebb húzódott, felvette a melódiát. A flőte hangja hol tisztán és élesen, hol felhangoktól dúsan rezegve vitte tovább a dalt, újabb és újabb díszeket szőve belé. A lábak körben, ritmusra jártak, bólogató fejek, ringó testek vették körül őket, valóságos fesztiváli hangulat kezdett eluralkodni, amikor is egy munkaruhás kis ember fúrta át magát a hallgatóságon.
- Bocsánat, bocsánat - szabadkozott közben -, szabad kérem? Dolgom van, szerelő vagyok, szabad kérem?
A zenészekhez érve megtorpant, csodálkozva felhúzta a szemöldökét, de aztán csak megrántotta a vállát, és egy kulcscsomót halászott elő zubbonya zsebéből. Kikereste a megfelelő darabot, a mozgólépcső homloklapjához lépett, kinyitotta egy panel ajtaját, aztán megnyomott egy gombot.
A lépcső egy utolsót kattant, majd megállt. A bőgős és a raszta srác ment még pár taktust, de a zene a "ritmusszekció" kiválása után már nem volt az igazi, tétován leálltak. A szerelő az itt-ott felhangzó szolid méltatlankodás közepette ismét átfurakodott a gyérülő tömegen és eltűnt valamerre. A fuvolista elvette a hangszert az ajkától, bocsánatkérő mosollyal szétszedte és eltüntette kabátja mély belső zsebében. A közönség oszladozni kezdett.
Mire a bőgős is fellendítette a hátára a súlyos tokot, alig páran voltak csak ott. Búcsút intett nekik, és hazafelé vette az irányt. Mára már tényleg vége volt a napnak. Vagy inkább elkezdődött az új...
Jó nap volt, gondolta. Illetve jó éjszaka. Élvezték a zenét, a közönségnek is bejött, kell több?
Leért és a szokott úton haladt tovább, átvágott egy oldalfolyosón egy másik mozgólépcsőhöz, ami továbbviszi majd hazafelé, de egyszer csak valahonnan messziről szeszélyes ritmusú, furcsa puffogás, csattogás, kopogás ütötte meg a fülét. Bonyolult ritmusképlet volt, de már fel is fedezte benne a rendszert, és az bizony nagyon tetszett neki!
Nem is lépett hát rá a mozgólépcsőre, félrehúzódott inkább, hogy a mögötte haladókat ne tartsa fel, aztán elindult a hang irányába. Gyér forgalmú, boltozatos átjáróhoz jutott, annak a túlvégéből jött a dobolás. Igaz, mindig volt lenn valaki, aki egy kis pénzt próbált összemuzsikálni, de az csak a legritkábban fordult elő, hogy ütős legyen az illető - bár kongával azért szoktak próbálkozni -, no meg, hogy ennyire az isten háta mögött telepedjen le...
Odaért a folyosó végéhez, ám amit talált, az nem az volt, amire számított! Egy újabb mozgólépcső aljához érkezett, de ott bizony nem volt senki. Csak a fém lépcsőfokok buktak alá monoton rendben egymás után a fémfogak előtt, és a kapaszkodó gumiszalagja járt körbe-körbe. Valami azért elromolhatott a szerkezetben, mert miközben egymás után rótta az egyhangú köröket, furcsa, izgalmas, visszatérő surrogással színenezett kopogással, puffogással töltötte be a teret.
A bőgős állt, hallgatta, majd gondolt egyet, kioldotta a szíjat, és a tokot maga elé fordítva felpattintotta a zárakat. Kivette a hangszert, a héjat egy zugban a falhoz támasztotta, rádobta a kabátját, és játszani kezdett. Régóta motoszkált a fejében egy kósza dallam, erre kezdte el felépíteni a számot, és miközben kibontotta a főmotívumot, behúnyt szeme mögött újra ott érezte magát a klub otthonos sarkában. Néhányan azok közül, akik a metrónak épp ebben a csücskében jártak, megálltak mellette, hallgatták a furcsa párost, a bőgőst és a mozgólépcsőt.
Percek óta játszott már, és ideje lett volna valamilyen más hangszernek is belépnie (már a színpadon persze, ha zenésztársai veszik körül), amikor lágy, de határozott hangján közbeszólt a fuvola. Egy raszta srác húzta elő a kabátja alól, és miközben az alkalmi közönség megtapsolta a bőgőst, közelebb húzódott, felvette a melódiát. A flőte hangja hol tisztán és élesen, hol felhangoktól dúsan rezegve vitte tovább a dalt, újabb és újabb díszeket szőve belé. A lábak körben, ritmusra jártak, bólogató fejek, ringó testek vették körül őket, valóságos fesztiváli hangulat kezdett eluralkodni, amikor is egy munkaruhás kis ember fúrta át magát a hallgatóságon.
- Bocsánat, bocsánat - szabadkozott közben -, szabad kérem? Dolgom van, szerelő vagyok, szabad kérem?
A zenészekhez érve megtorpant, csodálkozva felhúzta a szemöldökét, de aztán csak megrántotta a vállát, és egy kulcscsomót halászott elő zubbonya zsebéből. Kikereste a megfelelő darabot, a mozgólépcső homloklapjához lépett, kinyitotta egy panel ajtaját, aztán megnyomott egy gombot.
A lépcső egy utolsót kattant, majd megállt. A bőgős és a raszta srác ment még pár taktust, de a zene a "ritmusszekció" kiválása után már nem volt az igazi, tétován leálltak. A szerelő az itt-ott felhangzó szolid méltatlankodás közepette ismét átfurakodott a gyérülő tömegen és eltűnt valamerre. A fuvolista elvette a hangszert az ajkától, bocsánatkérő mosollyal szétszedte és eltüntette kabátja mély belső zsebében. A közönség oszladozni kezdett.
Mire a bőgős is fellendítette a hátára a súlyos tokot, alig páran voltak csak ott. Búcsút intett nekik, és hazafelé vette az irányt. Mára már tényleg vége volt a napnak. Vagy inkább elkezdődött az új...
