Egyedül lenni rossz, a magányosság pedig akár még meg is betegíthet. De valóban a magány okolható azért, hogy rosszul érezzük magunkat a bőrünkben? Hogy elégedetlenek vagyunk az életünkkel? A magányosság érzése egy egészen más szemszögből.
Az egyedüllét és az ezzel együtt járó magányosság manapság a pszichológia egyik legfelkapottabb témájává nőtte ki magát: számtalan tanulmány, kutatás és cikk foglalkozik az emberi pszichére gyakorolt hatásukkal. Így vált köztudottá, hogy a magányosság hosszú távon komoly egészségügyi következményekkel is járhat.
Kutatók ugyanis korábban összefüggésbe hozták számos megbetegedéssel, köztük a szívbetegségekkel, a depresszióval, az alvászavarokkal és még a rákkal is. Emiatt még az elhízásnál is nagyobb kockázatot tulajdonítottak neki a korai elhalálozás tekintetében.
A magányosság azonban nem ugyanaz, mint az egyedüllét. A magányos embert hiába veszik körül emberek, legbelül mégis egyedül érzi magát – míg, aki egyedül van, nem biztos, hogy magányosnak is érzi magát. Az egyedüllét ráadásul ma már luxusnak számít, ami mértékkel még jót is tehet az emberi pszichének.
Ezt vizsgálta korábban Maike Luhmann német pszichológus, a Cologne-i Egyetem professzora és Louise Hawkley, a Chicagói Egyetem pszichológus professzora. A kutatás során arra keresték a választ, hogy az ember élete során melyik az a kockázatosabb életszakasz, amikor a legkönnyebben magányossá válhat. Az eredmények rámutattak, hogy leginkább a nyolcvanéves kor felettieknél kezdődhet el ez a folyamat, ugyanakkor a középkorúaknál is igen magas lehet a valószínűsége.
Amíg azt tesszük, amit tennünk kell, vagyis kapcsolatba lépünk az emberekkel, addig a magány egy jó dolog.
Gondoljunk csak vissza az őskori emberre, akinek akkor volt a legnagyobb esélye a túlélésre, ha kereste a többiek társaságát, ha összefogott velük. Ezzel nem csupán ő, hanem a közösség is jól járt.
Igaz, hogy ugyanez ma már kevésbé állja meg a helyét. Oliver Burkeman a The Guardian oldalán úgy fogalmaz: egy barátságtalan londonit (avagy bármilyen nagyvárosban élőt) nem feltétlen fenyeget az éhhalál vagy az, hogy felfalja valamilyen ragadozó, mint mondjuk egy magányos őskori vadász és gyűjtögető esetében. Ennek ellenére oka van annak, hogy a magányosság sokszor a szó szoros értelemben fájni is tud. Ám mindez csupán a jó célt szolgálja. Hiszen minek fejlesztett volna az ember egy ilyen érzést, ha nem lenne valamiféle célja vele?
Ugyanez igaz például az unalomra is, ami azt jelzi, hogy több tartalommal, több élménnyel kell megtöltenünk az életünket. Avagy ugyanezt jelenti a szorongás érzése is, ami arra készít fel, hogy bármelyik pillanatban szembe tudjunk nézni félelmünk tárgyával. Vagy vegyük például a hasfájás példáját, ami sosem egy kellemes érzés, mégis jó dolog, mert jelzi a betegnek, hogy valami nem stimmel, ezáltal pedig az orvos is valószínűleg segíteni tud majd megszüntetni az azt kiváltó valódi okot.
A fájdalom tehát nem egy zavaró tényező, hanem egy „szolgáltatás," ami jelzi, ha valami nem jól működik a szervezetben.
Ugyanígy működik a magánynál is: ebben az esetben is meg kell találni a kiváltó okot, mint ahogyan az unalomnál, a szorongásnál vagy a hasfájásnál is. Ezért nem megoldás például azt mondani egy magányossággal küzdő embernek, hogy járjon el többet otthonról. Hasonlóképpen működik a depresszió bizonyos formáinál is, ami akár válaszként is értelmezhetők egy-egy rossz szituációra. Például lehet, hogy itt az ideje továbblépni abból a kapcsolatból, vagy szembenézni egy belső, megoldásra váró konfliktussal. Igaz, hogy sokszor egyszerűbb mindezért a hormonrendszerben vagy a kémiában támadt zavart okolni.
A magányosság ugyanúgy, mint a depresszió, krónikussá is válhat. Ezzel pedig egy ördögi kör veszi kezdetét. Hirtelen mindenki ellenséggé válik, aki körülvesz, ezért a depresszióval vagy a magánnyal küzdő beteg barátságtalanná válhat, és megakadályozza azt, hogy bárki kapcsolatba léphessen vele. A magány tehát egy figyelmeztető csengőként működik: jelzi, hogy baj van, valami nem kapott elég figyelmet és ez által pedig megoldást. Ha pedig mindezt innen nézzük, ez akár még hasznos is lehet.
Life
Az egyedüllét és az ezzel együtt járó magányosság manapság a pszichológia egyik legfelkapottabb témájává nőtte ki magát: számtalan tanulmány, kutatás és cikk foglalkozik az emberi pszichére gyakorolt hatásukkal. Így vált köztudottá, hogy a magányosság hosszú távon komoly egészségügyi következményekkel is járhat.
Kutatók ugyanis korábban összefüggésbe hozták számos megbetegedéssel, köztük a szívbetegségekkel, a depresszióval, az alvászavarokkal és még a rákkal is. Emiatt még az elhízásnál is nagyobb kockázatot tulajdonítottak neki a korai elhalálozás tekintetében.
A magányosság azonban nem ugyanaz, mint az egyedüllét. A magányos embert hiába veszik körül emberek, legbelül mégis egyedül érzi magát – míg, aki egyedül van, nem biztos, hogy magányosnak is érzi magát. Az egyedüllét ráadásul ma már luxusnak számít, ami mértékkel még jót is tehet az emberi pszichének.
Ezt vizsgálta korábban Maike Luhmann német pszichológus, a Cologne-i Egyetem professzora és Louise Hawkley, a Chicagói Egyetem pszichológus professzora. A kutatás során arra keresték a választ, hogy az ember élete során melyik az a kockázatosabb életszakasz, amikor a legkönnyebben magányossá válhat. Az eredmények rámutattak, hogy leginkább a nyolcvanéves kor felettieknél kezdődhet el ez a folyamat, ugyanakkor a középkorúaknál is igen magas lehet a valószínűsége.
Amíg azt tesszük, amit tennünk kell, vagyis kapcsolatba lépünk az emberekkel, addig a magány egy jó dolog.
Gondoljunk csak vissza az őskori emberre, akinek akkor volt a legnagyobb esélye a túlélésre, ha kereste a többiek társaságát, ha összefogott velük. Ezzel nem csupán ő, hanem a közösség is jól járt.
Igaz, hogy ugyanez ma már kevésbé állja meg a helyét. Oliver Burkeman a The Guardian oldalán úgy fogalmaz: egy barátságtalan londonit (avagy bármilyen nagyvárosban élőt) nem feltétlen fenyeget az éhhalál vagy az, hogy felfalja valamilyen ragadozó, mint mondjuk egy magányos őskori vadász és gyűjtögető esetében. Ennek ellenére oka van annak, hogy a magányosság sokszor a szó szoros értelemben fájni is tud. Ám mindez csupán a jó célt szolgálja. Hiszen minek fejlesztett volna az ember egy ilyen érzést, ha nem lenne valamiféle célja vele?
Ugyanez igaz például az unalomra is, ami azt jelzi, hogy több tartalommal, több élménnyel kell megtöltenünk az életünket. Avagy ugyanezt jelenti a szorongás érzése is, ami arra készít fel, hogy bármelyik pillanatban szembe tudjunk nézni félelmünk tárgyával. Vagy vegyük például a hasfájás példáját, ami sosem egy kellemes érzés, mégis jó dolog, mert jelzi a betegnek, hogy valami nem stimmel, ezáltal pedig az orvos is valószínűleg segíteni tud majd megszüntetni az azt kiváltó valódi okot.
A fájdalom tehát nem egy zavaró tényező, hanem egy „szolgáltatás," ami jelzi, ha valami nem jól működik a szervezetben.
Ugyanígy működik a magánynál is: ebben az esetben is meg kell találni a kiváltó okot, mint ahogyan az unalomnál, a szorongásnál vagy a hasfájásnál is. Ezért nem megoldás például azt mondani egy magányossággal küzdő embernek, hogy járjon el többet otthonról. Hasonlóképpen működik a depresszió bizonyos formáinál is, ami akár válaszként is értelmezhetők egy-egy rossz szituációra. Például lehet, hogy itt az ideje továbblépni abból a kapcsolatból, vagy szembenézni egy belső, megoldásra váró konfliktussal. Igaz, hogy sokszor egyszerűbb mindezért a hormonrendszerben vagy a kémiában támadt zavart okolni.
A magányosság ugyanúgy, mint a depresszió, krónikussá is válhat. Ezzel pedig egy ördögi kör veszi kezdetét. Hirtelen mindenki ellenséggé válik, aki körülvesz, ezért a depresszióval vagy a magánnyal küzdő beteg barátságtalanná válhat, és megakadályozza azt, hogy bárki kapcsolatba léphessen vele. A magány tehát egy figyelmeztető csengőként működik: jelzi, hogy baj van, valami nem kapott elég figyelmet és ez által pedig megoldást. Ha pedig mindezt innen nézzük, ez akár még hasznos is lehet.
Life
