Magyar megszállás Britanniában? Hazafelé a gépen a hölgy mellettem magától értetődő természetességgel kérdi, enyhe dunántúli nyelvjárásban: ugye, mi is magyarok vagyunk?
Két és fél év munka után utazik haza, férje már korábban hazatért. Berci nyolc hónapja, Áron fél éve dolgozik Londonban. Véletlenül föllelt szegedi földim, Ágnes idestova egy éve takarít a szállodában. Emese még újnak számít: alig egy hónapja felszolgáló a külvárosi kávézóban.
Kétszázezer honfitársunk dolgozik Londonban.
Magyar megszállás Britanniában?
Jó néhány év után újra itt, a téglavörös és palaszürke víziók csodás varázsú városában: alighanem ez a legfeltűnőbb. A korábbi ittlétekkor is látszott, milyen sok az egykori gyarmatokról idetelepült-ideszármazott indiai, pakisztáni, fekete-afrikai – ami viszont újdonság: magyarok, lengyelek, litvánok, románok, tömegestül. (Állítólag lengyelből van a legtöbb, 6-700 ezret emlegetnek. Mindenesetre a néhai szovjet gyarmatbirodalom igen erős képviselettel bír a Temze-parton: az egykori gyarmattartó oroszok mellett – külön újságjaik vannak, igen fura cirill betűkkel olvasni, hogy Tottenham Court Road meg Royal Festival Hall – nemcsak a Varsói Szerződés baljós évtizedeinek gépolajszaga, de még a Kárpát-medence ezredéve is szíven üt, amint az erdélyi román recepciós lány magyarul üdvözöl.)
A magyar London lépten-nyomon utoléri az embert: az Oxford Circuson éppúgy, mint a British Museumban, a metrón csakúgy, mint a szállodai reggelinél. Valószínű, hogy a történelem során ennyi nemzettársunk egyszerre, egyidejűleg még sohasem volt itt fellelhető.
Minden közeg alakít, formál az emberen, hat, befolyásol, változtat – vajon London aurája, szellemisége, az angol stílus és habitus, a viselkedésforma és a szívósan továbbélő hagyományvilág, a szokásrendszer és a nemzetkarakter ugyan mennyire, miként hat, milyen befolyást gyakorolhat magyarjaink különböző korú, személyiségű, iskolázottságú – de nagyon is – sőt vészesen – azonos közép-európai gyökerű világára? Az utazás tudvalevően művel, a hazától való huzamosabb távollét így vagy úgy, de csiszolja, alakítja az embert – a Németalföldet járt protestáns erdélyi peregrinusoktól Orbán Balázsig, Körösi Csomáig meg persze tovább is.
Éveket vagy akár évtizedeket önként vagy kényszerűségből külföldön töltött kiválóságaink – Kossuth és Cs. Szabó éppúgy, mint Szent-Györgyi Albert vagy Teller Ede – így vagy amúgy, de más emberként jöttek haza, alapvetően mások lettek a külhonban töltött hosszabb idő után. Szükségszerűen. Ha hisszük, ha nem: nincs ez másként a szállodai szakácsként dolgozó leendő egyetemista, a takarítónőként vagy felszolgálóként (jó) pénzt kereső, Angliától, Londontól elsősorban jobb, könnyebb magyarországi boldogulást remélő, ezért küzdő fiatal vagy középkorúak esetében sem.
Vajon mit vesznek észre a jellegzetes és oly üdvösen más londoni univerzumból, s az vajon mivé, milyenné teszi-formálja őket? A mozgólépcső, ahol kivétel nélkül mindenki önszántából a jobb oldalra áll, és aki siet, nem barbár módon lökdösődve-sodorva vágtázik le-föl, hanem oly úrias finomsággal, hogy szemünk-szánk eláll tőle, akárhányadszorra látjuk. Vagy maga a stíl, amely mindig kedves-mosolygós, végtelenül segítőkész és jóakaratú, ha olykor-olykor túlságosan kimért is.
A szinte kötelező jólneveltség-udvariasság, ami teljességgel általános a zsúfolt utcán éppúgy, mint „pubban” vagy múzeumban, az emeletes busz lépcsőjén vagy az áruházi pénztárban. A szintúgy általános érvényű kulturáltsággal elegy szolid önfegyelem, amely a munkahelyi főnök beszédmodorától a hetibérlethez hasonló kártya kiadását intéző férfiú fellépéséig (és tovább) terjed. A feltétlen megbízhatóság, az adott szó, az ígéret szentsége, nem is szólva a munkafegyelemről és a pontosságról. Vagy akár a nyilvános vécé a külvárosi metróállomáson, amely tökéletesen tiszta – és ingyenes. (Képzeljük el akár csak ez utóbbit itthon, mondjuk a Pillangó utcánál vagy a Határ útnál.)
A magyar London jelentősége, attól tartok, csak ezután fog igazán megnőni az időben. Vélhetően a fentiek okán is. Majdani haszna – ha lesz – végre nekünk és csak nekünk fog kamatozni. Persze hogy élni tudunk-e véle, hogy észrevesszük-e egyáltalán: egészen más kérdés.
Domonkos László
Két és fél év munka után utazik haza, férje már korábban hazatért. Berci nyolc hónapja, Áron fél éve dolgozik Londonban. Véletlenül föllelt szegedi földim, Ágnes idestova egy éve takarít a szállodában. Emese még újnak számít: alig egy hónapja felszolgáló a külvárosi kávézóban.
Kétszázezer honfitársunk dolgozik Londonban.
Magyar megszállás Britanniában?
Jó néhány év után újra itt, a téglavörös és palaszürke víziók csodás varázsú városában: alighanem ez a legfeltűnőbb. A korábbi ittlétekkor is látszott, milyen sok az egykori gyarmatokról idetelepült-ideszármazott indiai, pakisztáni, fekete-afrikai – ami viszont újdonság: magyarok, lengyelek, litvánok, románok, tömegestül. (Állítólag lengyelből van a legtöbb, 6-700 ezret emlegetnek. Mindenesetre a néhai szovjet gyarmatbirodalom igen erős képviselettel bír a Temze-parton: az egykori gyarmattartó oroszok mellett – külön újságjaik vannak, igen fura cirill betűkkel olvasni, hogy Tottenham Court Road meg Royal Festival Hall – nemcsak a Varsói Szerződés baljós évtizedeinek gépolajszaga, de még a Kárpát-medence ezredéve is szíven üt, amint az erdélyi román recepciós lány magyarul üdvözöl.)
A magyar London lépten-nyomon utoléri az embert: az Oxford Circuson éppúgy, mint a British Museumban, a metrón csakúgy, mint a szállodai reggelinél. Valószínű, hogy a történelem során ennyi nemzettársunk egyszerre, egyidejűleg még sohasem volt itt fellelhető.
Minden közeg alakít, formál az emberen, hat, befolyásol, változtat – vajon London aurája, szellemisége, az angol stílus és habitus, a viselkedésforma és a szívósan továbbélő hagyományvilág, a szokásrendszer és a nemzetkarakter ugyan mennyire, miként hat, milyen befolyást gyakorolhat magyarjaink különböző korú, személyiségű, iskolázottságú – de nagyon is – sőt vészesen – azonos közép-európai gyökerű világára? Az utazás tudvalevően művel, a hazától való huzamosabb távollét így vagy úgy, de csiszolja, alakítja az embert – a Németalföldet járt protestáns erdélyi peregrinusoktól Orbán Balázsig, Körösi Csomáig meg persze tovább is.
Éveket vagy akár évtizedeket önként vagy kényszerűségből külföldön töltött kiválóságaink – Kossuth és Cs. Szabó éppúgy, mint Szent-Györgyi Albert vagy Teller Ede – így vagy amúgy, de más emberként jöttek haza, alapvetően mások lettek a külhonban töltött hosszabb idő után. Szükségszerűen. Ha hisszük, ha nem: nincs ez másként a szállodai szakácsként dolgozó leendő egyetemista, a takarítónőként vagy felszolgálóként (jó) pénzt kereső, Angliától, Londontól elsősorban jobb, könnyebb magyarországi boldogulást remélő, ezért küzdő fiatal vagy középkorúak esetében sem.
Vajon mit vesznek észre a jellegzetes és oly üdvösen más londoni univerzumból, s az vajon mivé, milyenné teszi-formálja őket? A mozgólépcső, ahol kivétel nélkül mindenki önszántából a jobb oldalra áll, és aki siet, nem barbár módon lökdösődve-sodorva vágtázik le-föl, hanem oly úrias finomsággal, hogy szemünk-szánk eláll tőle, akárhányadszorra látjuk. Vagy maga a stíl, amely mindig kedves-mosolygós, végtelenül segítőkész és jóakaratú, ha olykor-olykor túlságosan kimért is.
A szinte kötelező jólneveltség-udvariasság, ami teljességgel általános a zsúfolt utcán éppúgy, mint „pubban” vagy múzeumban, az emeletes busz lépcsőjén vagy az áruházi pénztárban. A szintúgy általános érvényű kulturáltsággal elegy szolid önfegyelem, amely a munkahelyi főnök beszédmodorától a hetibérlethez hasonló kártya kiadását intéző férfiú fellépéséig (és tovább) terjed. A feltétlen megbízhatóság, az adott szó, az ígéret szentsége, nem is szólva a munkafegyelemről és a pontosságról. Vagy akár a nyilvános vécé a külvárosi metróállomáson, amely tökéletesen tiszta – és ingyenes. (Képzeljük el akár csak ez utóbbit itthon, mondjuk a Pillangó utcánál vagy a Határ útnál.)
A magyar London jelentősége, attól tartok, csak ezután fog igazán megnőni az időben. Vélhetően a fentiek okán is. Majdani haszna – ha lesz – végre nekünk és csak nekünk fog kamatozni. Persze hogy élni tudunk-e véle, hogy észrevesszük-e egyáltalán: egészen más kérdés.
Domonkos László